Ez a könyv a magyarországi Soros Alapítvány első évtizedéről kíván dokumentarista hűséggel számot adni, hogy ez az idővel közüggyé lett magánkísérlet, e ma is folytatódó, nyílt expedíció ne vesszen végleg a legendák és előítéletek ködébe. Afféle hajónapló hát: aprólékos tényrekonstrukció egy nagyívű szellemi pikareszkről, mely izgalmat, meglepetést és töprengnivalót remélhetőleg egyaránt kínál majd az olvasó-nak. Persze, a „hajónapló”, az „útirajz” - irodalmi műfajként legyen bármily patinás - egy történeti munka elején némileg kétes önmeghatározás. Kiváltképp ha témája az Újvilághoz kapcsolja, s ezzel máris felidézi Kolumbusz „kettős könyvelését”: a térkép-pel s az „útnyilvántartással” való szemfüles mesterkedést, ami a kalandorlelkű geno-vait nemcsak egy új földrész, ám mindjárt a modern tömegtájékoztatás vakmerő felfedezőjévé is avatta.

Az olvasót, remélhetőleg, nem kell majd utólag győzködni: az itt következő „útleírásnak” nincsenek „titkos” és „publikus” változatai... Ellenkezőleg, lejegyzője épp abban látta legfőbb szakmai és lelkiismereti dolgát, hogy a tények és visszaem-lékezések sokaságát egyetlen konzisztens naplóvá egyesítse. Sokak szerint eleve kudarcra ítélt vállalkozás - mégis: aligha van kihívóbb, izgalmasabb. Makacsul szem-besíteni a kétféle naplót: a köztörténetit és a privátot, a nyilvánost és a személyeset. Egy magánalapítvány ezerszálú történetén, megannyi iniciatíváján és felkarolt ügyén át nyomon követni: miféle változásokon ment át az ország és mi, akik benne élünk, egyetlen sorsfordító évtized alatt.
Monográfiám az Alapítvány felkérésére és annak támogatásával készült - amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ugyanígy köszönet illeti az Alapítvány számos egy-kori és mai munkatársát, pályázóját és partnerintézményét az anyaggyűjtésben nyúj-tott sokféle segítségért - nemkülönben a munkám és személyem iránti bizalomért. Kutatásaimnak egyedül véges képességeim szabtak határt. Nem volt kényes kérdés, amire választ ne kaptam volna, s tetszés szerint tanulmányozhattam a tíz év teljes iratanyagát: a kuratóriumi és titkársági jegyzőkönyveket, a hivatali és magán-leveleket éppúgy, mint a közel húszezer pályázat és soktucatnyi alapítványi program házi dokumentációját. Ám az iratok legfeljebb a „jéghegy csúcsát” tették láthatóvá, mivel az ügyek tetemes részét - főként a kezdeti években! - a személyesség és informalitás jellemezte, s a nyitott társadalom útját egyengetve az Alapítvány paradox módon nemegyszer maga is konspirálni kényszerült. A történet e láthatatlan és fontos rétegét kiterjedt háttérinterjúzással próbáltam feltárni, módszeresen megfag-gatva az egykori kulcsszereplők emlékeit. (A teljes névsort hátul a forrásismertető közli, a kazettán és szövegváltozatban archivált anyagot - „Háttérinterjúk = HINT” utalással - bőséggel idézem.)
A Soros Alapítvány eddigi pályája - s ebben szimpatizánsai és bírálói kivételesen egyetértenek - a rendszerváltás sajátos foglalata is egyben... Egy történeté, mely úgylehet, máig befejezetlen, amelyben múlt és jelen mindegyre zavarba ejtően felesel egymással. Az aggályosabbak úgy vélik: a tükör még túl közeli ahhoz, hogy hiteles képet adjon. Mások szerint legfőbb ideje, hogy leheletünket, ujjnyomainkat letörölve róla végre szembenézzünk vele. Ámde mivel is? Vannak-e manapság efféle köz-használatra szánt, „igazmondó tükreink”?

Egyelőre sajnos nem túl sok akad, így jobb híján inkább csak vásári zsebtükrök-ben, aszfalttócsában, kirakatüvegben méregetjük lopva önmagunkat. És persze: zavartan egymás tekintetében... Félmúltunk jobbára bevallatlan - legalábbis nyil-vánosan és dokumentáltan eleddig igencsak kevés történt e téren. A tárgyilagos önelszámolást amatőr fényképalbumok, családi legendák és bennfentes társasági pletykák helyettesítik, miként a politika és publicisztika sem rest naponta átstilizálni a múltat tulajdon szájíze és aktuális érdekei szerint. Ám miközben lázasan folyik a historizáló közhelyek magán- és közfogyasztásra szánt újratermelése, jórészt ma sem nyíltak meg még az archívumok, s továbbra is hiányzanak a forráskiadványok és megbízható korszak-összefoglalók az elmúlt évtizedek - általunk formált vagy el-szenvedett - eseményeiről.
Így, ha e nyomasztó hiány pótlására mégoly elégtelennek érezzük is magunkat, nem mulaszthatunk el egyetlen alkalmat sem, hogy legalább apránként törlesszük tartozásainkat. Egy korszak végül is azzal lesz múlttá, ha megírják. Minél többen és többféleképp. Hogy aztán sajátosan zárt, mélységi dimenzióiban megéledjen ismét - akár egy sokféle látószöget magába egyesítő, bűvös hologramkép...


A jelen munka is ezt célozza, megannyi szempontot, adalékot kínálva nemcsak az Alapítvány történetéhez, hanem az évtized átfogóbb szellemi, politikai változásainak megismeréséhez is. A kézikönyvjelleg: a sokféle adatsor, dokumentum, esettanul-mány, esszé persze szükségképp elaprózza, elegyessé teszi mondandónkat. Épp ezért érdemes talán mindjárt „naplónk” elején röviden összegezni: miben is látjuk az Alapítvány köztörténeti jelentőségét.
Előlegként íme öt válasz - öt sommás értékelés:
1. A civil társadalom intézményi prototípusa. Az első és legfontosabb talán maga a minta: a közcélú magánalapítvány rehabilitálása, annak sok évtizedes politikai száműzetése után. Precedens értékű, valódi fegyvertény volt ez a maga idején - nem-csak nálunk, hanem némi mozgalmi túlzással: szerte a „kommunista féltekén”, hiszen a sikeres magyar példa pár év múlva a lengyel, kínai, szovjet és más Soros-alapítványok indulásához is elsőrendű referencia lesz. Mindennek jelentőségét csak a nyolcvanas évek elejének nyomasztó távlattalanságából érthetjük meg. Az „örökhét-fő” korából, a válság és változhatatlanság naponta kényszerűen prolongált világából, melyben váratlanul íme, egy új, kezdeményező, markánsan polgári értéknormákat követő magánmecenatúra jelenik meg. Igaz, e nevesített, döntéseiben a személyes-séget is vállaló kísérlet kezdetben nem kevés kompromisszumra kényszerül - ám éppen mert eszmei és „tőkesúlya” kívül esik a rendszer statikus építményén, egészében mégsem tagolható be a pártállami intézményhierarchiába. Ellenkezőleg: önállósága, hatóköre mindinkább kiszélesül, nyíltsága, esélyteremtő igyekezete növekvő bizalmat ébreszt, s idővel mind a civil kezdeményezések, mind az állami intézmények partnereként az együttműködés számos új formáját honosítja meg. Ez utóbbiak közös alapelve - kihívó ellentétben a kommunista ideológiával és hatalmi praxissal - a szabad és egyenrangú társulás, melyre az Alapító részben üzleti, részben politikai filozófiáját (társult alapok, önrészesség - nyitott társadalom) építi konok következetességgel. A rendszerváltáshoz közeledve mindez lépésről lépésre az átfogó intézményreformok s a civil társadalom ügyének programszerű vállalásához vezet. 1988-89-től az Alapítvány az öntevékeny polgári szervezetek egyik legfőbb pártfogó-ja, a hazai nonprofit szféra máig meghatározó alakítója lesz. A nemrég még szinte egyetlen civil intézmény az évek során sok száz hozzá hasonló modellkísérlet intézményesüléséhez nyújt hathatós támogatást, s az új szervezetek hazai és nemzet-közi együttműködését máig is ezernyi csatornán segíti. (Például az általa fenntartott NIOK: a Nonprofit Információs és Oktató Központ révén.)

2. Szellemi, technikai innováció. Az Alapítvány tíz év során mintegy 50 millió dollár - mai értékén: egymilliárd forint - értékű pénz- és eszközadományt juttatott az országnak, s az azóta eltelt újabb öt év alatt ez a summa közel háromszorosára nőtt.
Mindez, bárhogy ítéljük is meg, példa nélküli egyéni szerepvállalás s alighanem még jó ideig megdöntetlen történelmi rekord marad, hisz a magyar múlt korábbi száza-daiból akárcsak nagyságrendileg hasonló közcélú magánmecenatúrára egyetlen más példát sem ismerünk. (Némiképp ahistorikus, ám az arányokat bizonnyal híven tükröző analógiával mindez durván annyit tesz, mintha Széchenyi birtokainak egyévi jövedelme helyett egykoron teljes - mai értéken vett - vagyonát ajánlja az Akadémia javára.) Ez a számottevő forrás mindenekelőtt a hazai szellemi és technikai innová-ciót szolgálta, hozzátehetjük: a tényleges „befektetésnél” jóval nagyobb közhasznot, új értéket produkálva. Az Alapítvány korszerű nyugati gépek tömeges behozatalával úttörő szerepet vállalt számos új technikai eszköz: fénymásolók, képmagnók, szá-mítógépek, lézer- és ultrahang-diagnosztikai műszerek, computertomográfok, kardiológiai berendezések hazai elterjesztésében. Hasonlóképpen könyvtárak, múzeumok, kórházak, iskolák, egyetemek és kutatóintézetek sokaságának segített elavult infra-struktúrájukat feljavítani, s tömegével karolta fel a művészeti és tudományos élet eredeti vagy hiánypótló törekvéseit, a közügyek és a nyilvánosság megannyi új kísér-letét (Kortárs Képzőművészeti Dokumentációs Központ, Vakok Hangos Könyvtára, Oral History Archívum, Történeti Interjúk Videotára, BBS Dokumentum Műhely, Fekete Doboz, Tilos Rádió, kortárs irodalmi, zenei, színházi és képzőművészeti mece-natúra stb.). A nyolcvanas évek második felében a szellemi kontraszelekciót, a kultúr-politika bürokratikus monopóliumait rendre megtörve, itthon és külföldön egyaránt, szélesre tárt, mind újabb pályázati lehetőségeivel (tanulmányút, konferencia-részvé-tel, külföldi publikációs díjak átvállalása stb.) ezreket segített különféle tanulmányi és alkotói ösztöndíjakhoz - melyek közül főként a dollárigényű támogatások nem- egyszer meghaladták a hasonló államközi csereprogramok, minisztériumi és aka-démiai keretek volumenét. Ez a szellemi és technikai újdonságpártolás 1990 után sem hagyott alább (mi több: összegszerűen lendületesen tovább növekedett), bár korábbi stratégiai elsőbbségét pár évre a kulturális értékőrzés és az aktív közéletformáló szerep vette át.

3. Kulturális értékőrzés. Az alapítványi döntéshozók zöme - ideértve a mind népesebb szakértői gárdát is - kezdettől lelkiismereti ügyének tekintette a szellemi értékmentést, a minőségelvű kultúra- és hagyományápolást. Mindez számos téren megmutatkozott: a mostohán pénzszegény egyházi gyűjtemények és archívumok nagylelkű támogatásától a kódex- és orgonarestaurálás hazai hiányszakmáinak felka-rolásán át a régészeti és néprajzi leletmentések bőkezű finanszírozásáig. Ugyanez érhető tetten néhány fontos, értékátadó minta, hazai kulturális tradíció: az amatőr színjátszás, a szakkollégiumi és népfőiskolai mozgalom támogatásában vagy egy-egy jelentős szellemi hagyaték (Bibó István, Scheiber Sándor, Szabó Zoltán) gondozásá-nak támogatásában is. Ez az értékmentő szerep kap a korábbinál is nagyobb nyoma-tékot 1990-től, amikor az állami finanszírozás drámai megszűnése, illetve új keletű, pártos átrendeződése után az Alapítvány színvonalas hazai folyóiratok és könyv-kiadók tucatjainak segít a túlélésben, egyidejűleg hasonló elsősegély-akciókat indítva a kultúra más, ínségsújtotta területem is (zene, színház, könyvtárak stb.). Végül az értékőrző szerep tudatos vállalását látni a kisebbségi (határon túli magyar - ma-gyarországi zsidó, cigány, német stb.) kultúrák következetesen előítélet-mentes felkarolásában is, amit a hajdani Bethlen-Soros együttműködésen, számos alkalmi ren-dezvényen, kiállításon és publikáción túl máig híven példáz az ország egyetlen német nyelvű színháza (a szekszárdi Deutsche Bühne) vagy Európa úgyszintén egyetlen cigány középiskolája (a pécsi Gandhi Gimnázium).
4. Közéleti, politikai szerep. Az Alapítvány eredendően demokratikus irányultsá-ga kezdettől „nyílt titoknak” számított - a hatalmi elit és a közvélemény szemében egyaránt. Ezt sugallták az alapítói szándéknyilatkozatok, számos belső munkatárs közismert múltja, meggyőződése és ellenzéki kapcsolatai, ám még inkább az a mód, ahogy az Alapítvány a társadalom széles köreit „megszólítani” igyekezett, majd azok válaszaira reagált. Az az eltökélt bizalom, ahogyan ragaszkodott a nyilvánossághoz, pályázatai cenzúramentes, mind többeknek esélyt kínáló kiterjesztéséhez. Az, ami-ként értőn istápolta a bázisdemokrácia még tétova próbálkozásait, s egy alternatív „népfrontpolitika” jegyében sorra „helyzetbe hozni” próbálta a demokratikus moz-galmak legkülönfélébb képviselőit. Ez a törekvés persze jó ideig nem volt - miként nem is lehetett - deklaratív. A „nyílt titok” csupán 1989 tavaszán vált ország-világ előtt vállalt programmá, politikaformáló elkötelezettséggé, mikor az Alapítvány az új társadalmi szervezetek, lapok és mozgalmak százai közt egy többfordulós pályázat keretében jó kétmillió dollárnyi „rendszerváltó gyorssegélyt” oszt szét. Aligha lehet kétséges, hogy mindez együtt jelentős hozzájárulás volt az újrainduló magyar demok-rácia szellemi és anyagi „apportjához”. A későbbiek megítélése már sajnos nem ilyen felhőtlen és egyértelmű. A kilencvenes évek elején az Alapítványt sem kerüli el a kényszerű pártosodás fátuma, s vele az intrikák, az áldatlan belpolitikai viták. Noha a bázisdemokrácia kiszélesítését, a civil társadalom erősítését továbbra is elsőrendű céljának tekinti, hatóköre a korábbihoz képest leszűkül, közéleti támogatásai mind-inkább a liberális elkötelezettségű mozgalmaknak, szervezeteknek jutnak (Demokra-tikus Charta, Nyilvánosság Klub stb.). Korábbi és aktív irányítói (Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Vásárhelyi Miklós, Dornbach Alajos) új közszerepük révén maguk is naponta feltűnnek a belpolitikai viták - a médiaháború, a „Kulturkampf” - éles rival-dafényében, megannyi ürügyet szolgáltatva az Alapítvány elleni ideologikus és dur-ván személyes támadásokhoz. Ez utóbbiak 1992 őszén - Csurka, Zacsek és mások fék-telen rágalomkampánya nyomán - végül a Soros-Antali közötti nyílt levélváltáshoz vezetnek, ami az MDF mély belső válságával interferálva heteken át zajos belpoli-tikai, sőt diplomáciai vitát gerjeszt az Alapítvány körül. Az 1994. tavaszi választások új fordulatot hoznak a tíz év alatt ugyancsak nagyra nőtt civil intézmény közéleti szerepében is. Az új szociálliberális kormány s az időközben szintén megújult ope-ratív vezetésű Alapítvány „természetes szövetségesének” tekinti egymást, és számos gyakorlati téren - főként az egészségügy és az oktatás terén - szoros együttműkö-désre lép.
5. Szociális és egészségügyi tevékenység. Az iméntiekhez képest aránylag kevés szó esik az Alapítvány szociális és egészségügyi szerepvállalásáról. Holott Soros kez-deti elzárkózása, majd néhány eseti kivétel után jelentős - száz- és százezrek élet-minőségét, életesélyét javító - új programok indulnak e két fontos területen is. Elég csak ismét utalnunk a több mint tízmillió dollár értékű orvosi műszerbehozatalra, vagy a magyar specialisták százait továbbképzésre, nemzetközi konzultációkra kijut-tató rendszeres hozzájárulásokra. Ugyanígy legfeljebb érintőlegesen utalhatunk számos hiánypótló szociális kezdeményezésre: a Mozgássérültek, a Vakok Szövetségé-nek, az autista óvodának, a házigondozó és családsegítő szolgálatoknak nyújtott többéves támogatásra, vagy később, a kilencvenes évek elejének olyan önálló cél-programként intézményesülő vállalásaira, mint az Iskolatej-akció, a Help to Help, a Roma program és a Máltai Szeretetszolgálattal való együttműködés a szegények, hajléktalanok és menekültek ügyében.
Ennyit előlegként - mintegy könyvjelzőül a továbbiakhoz. A többi, a maga eleven és bőven dokumentált részleteiben, már remélhetőleg menet közben tárul majd fel azok előtt, akik velünk tartanak e félmúltunkba vezető, kalandos expedíción.
(A kézirat lezárva: 1998 szeptemberében.)

Utólag bármily furcsa: mindkettőnek volt realitása - sőt az, hogy végül a második vált valóra, jórészt az alapítón múlott. Pedig Dornbach kezdettől felvetette, hogy az alapítvány jogintézményének „szocialista törvényenkívüliségét” pótlólag akár egy alacsonyabb szintű jogszabállyal is rendezni lehetne - anélkül, hogy magán a PTK-n bármit változtatni kellene. Ennek alátámasztására tételesen is hivatkozott a korabeli lengyel mintára,6 amelynek lefordított szövegét a tárgyalásokon részben „politikai aduként”, részben szabályozási precedensként többször előhozta. Bartháék már-már hajlottak is e megoldásra, olyannyira, hogy az Igazságügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán Hajcsa Gyulát hamarosan megbízták egy új alapítványi jogszabály kidolgozásával, csakhogy időközben történt egy s más, s utóvégre maga az alapító adta fel az önálló alapítvány igényét.
E mindenkit (Barthát és Dornbachot egyaránt) meglepő fordulat oka pedig nem volt más, mint hogy Soros a tárgyalások során rájött: egy formálisan „önálló” alapítvány jóval kiszolgáltatottabb lenne, mint amelyik egy politikailag többé-kevés-bé semleges, szakmai szervezet védőernyője alatt működnék. A visszalépése okát fir-tató bizalmas faggatózásokra váltig csak azt felelte, hogy ha ragaszkodna az önállósághoz, egy nagyobb összeget kellene letétbe helyeznie, s a hatalom „bármikor rátehetné kezét a pénzre” - de ebbéli aggályainál nyilván súlyosabban esett a latba, hogy egy „önálló” alapítvány esetén úgyszólván minden egyes programot, pályázatot (főként a külföldi ösztöndíjakét!) külön is jóvá kellett volna hagyatni a minisztériu-mokkal és szakhatóságokkal.
Ám vajon miféle intézmény jöhetett szóba a leendő alapítvány partnereként avagy hivatalos védőernyőjeként? Amint azt sejteni lehetett, bizonyos szakmai és politikai ízlésminimum felett nem volt túl nagy a választék. Bartháék e célra nagy-vonalúan fölajánlották ugyan a Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Intézetét, majd a Művelődési Minisztérium keretében működő Ösztöndíjtanácsot is, ezeket azonban Soros (Dornbach és mások tanácsára) rendre elhárította, azzal, hogy közismert bel-ügyi szervek még egy kényszerházasság esetén sem felelnek meg a „partiképesség” minimálkövetelményének. Az Akadémia viszont több okból is megfelelő partnernek látszott. Nem mintha a pártközpont és a BM megkímélte volna tulajdon gyámko-dásától - sőt esetenkénti nyílt kézi vezérlésétől -, ám mégiscsak nagy múltú, nemzetközileg elfogadott tudományos csúcsszervezetnek számított, ami a maga belterjes és kissé avítt struktúrájával még némi védettséggel is kecsegtetett. Ezen túl hivatali apparátusa is aránylag szakszerű és depolitizált volt - legalábbis az egykori mi-nisztériumok zöméhez képest -, és kiterjedt intézethálózata, egész infrastruktúrája is számos praktikus előnyt ígért.
Az MTA egykori elnöke Szentágothai János volt, ám Bartháék nem őt, hanem az akadémiai külkapcsolatok felelősét: Láng Istvánt vonták be az előkészítő megbeszé-lésekbe, majd idővel a másik - társadalomtudományi - főtitkárhelyettest: Kulcsár Kálmánt is. Utóbb mindketten fontos szerepet játszottak az alapítvány létrejöttében: Láng mint az előzetes tárgyalások konstruktív partnere, majd az 1984. május végi megállapodás aláírója, Kulcsár mint az alapítvány első - Soros mellett közel négy éven át gyakorló - társelnöke. Bevonásuk ígéretes fordulópontot jelentett a tárgyalá-sok addigi menetében, ám miközben kézzelfogható közelségbe hozta egy tisztes és gyakorlatias együttműködés lehetőségét, nem kevés újabb szervezeti és személyi dilemmát vetett fel.
Jóllehet már az egyezkedés korábbi fázisában is felmerült, hogy az állam kép-viselője úgymond „nem hivatalos minőségben” valamiként ott legyen az alapítvány leendő irányító testületében, Dornbach most azzal a meglepő indítvánnyal állt elő, hogy e „megfigyelő” egyúttal kapjon formális státust is: mint a kuratórium vétójog-gal felruházott társelnöke. Ez az első hallásra meghökkentő ajánlat voltaképp logikus továbbgondolása volt annak a felismerésnek, hogy az intézményi látszatönállóságnál jóval többet ér, ha az amúgy is megkerülhetetlen felügyeletet formalizálva - s ezzel jórészt máris hatástalanítva - eleve beépítik a leendő struktúrába. Dornbach sokéves ügyvédi praxisából nagyon is jól tudta, hogy a pártállami döntéshozók a személyes döntéstől rettegnek leginkább (többek közt ezért is szajkózzák oly önfeledten a „kollektív vezetés” örökzöld mozgalmi slágerét!), s ha csak tehetik, másokra hárítják annak ódiumát. Joggal feltételezte hát, hogy ezúttal is így lesz, s a vétójog - néhány kivételes esetet leszámítva - inkább csak írott malaszt marad. Habár az „önkéntes jogfeladás” e vakmerő taktikáját Soros bizalmi környezetéből sokan bírálták, ő maga nyomban átlátta, hogy e lépéssel csupán a rendszer lényegi működési elvét: az appa-rátus túlbiztosító tehetetlenségét fordítják az ügy javára.
Bartháék persze maguk is átlátták mindezt, ám mivel alapvetően érdekeltek voltak az ügy sikerében, végül is hálásan akceptálták a tálcán felkínált „biztosítékot”, amely azon túl, hogy a pártvezetőséget megnyugtatta, sikerrel elhárított egy sor adminisztratív bonyodalmat is a még csak papíron formálódó alapítvány útjából.

Kiadványok