Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
TÉNY/SOROS - 1988
Szerző:
Nové Béla
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:
E

1988

M = 1 : 100


Január 1-jétől életbe lép a személyi jövedelemadóról, az ÁFÁ-ról és a vállalkozási adóról szóló új törvénycsomag. Szentendre, Vác, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas és Gyöngyös önálló városi lap kiadására kap engedélyt. A hónap közepén a KISZ KB - fennállása óta először! - nyilvános ülést tart „az ifjúsági szövetség előtt álló felada-tokról”... (Valójában egy van csak hátra, mint azt a szónokok retorikai „kiútkeresése” sejteti: a párt diszkreditált árnyékszervezetének önfeloszlatása - ám ez még majd' egy évet várat magára.) Január 19-én a Nemzetközi Kereskedelmi Központban meg-tartják az első tőzsdenapot, amelyen 100 millió Ft értékű kötvény cserél gazdát. 26-án hivatalosan közlik: az ország fizetési mérlege mintegy 900 millió dolláros hiányt mutat. 27-én Kádár és Németh Károly elvtársi táviratban köszönti Ceaucescut 70. születésnapja alkalmából. Másnap romániai menekültek jogvédelmére és támo-gatására megalakul a független Menedék Bizottság. 30-án az MDF politikai vitanapot rendez a Jurta Színházban a parlamentarizmus és a többpártrendszer kérdésköréről. A hónap végén a mindaddig kizárólagos monopóliumot élvező Kiadói Főigazgatóság önálló kiadói jogot ad hét bejegyzett közművelődési szervezetnek. (Antikva, Göncöl, Isis, Maecenas, Origo-Press, Budapesti Művészeti Hetek, Szabadtéri Játékok Igazgatósága).

Február elején a munkahelyek először folyósítják a „bruttósított” béreket. Egy-idejűleg Budapesten ún. „foglalkozásszervező bizottságot” hoznak létre a - hiva-talosan még mindig be nem vallott - munkanélküliség enyhítésére. A február eleji XX. Magyar Játékfilmszemlén átütő sikert aratnak a történelmi félmúltat feltáró dokumentumfilmek. (A szemle fődíját a Gyulyás testvérek Törvénysértés nélkül című munkája kapja.) Február 8-án Gorbacsov bejelenti, hogy közel 9 évnyi véres és hiábavaló háborúskodás után a szovjet csapatokat végleg kivonják Afganisztánból. 20-án megalakul a még jobbára kisvállalkozókat tömörítő Vállalkozók Országos Szövetsége. 25-én a Minisztertanács a romániai menekültügy kezelésére tárcaközi koordináló bizottságot hoz létre.

Március 10-én Budapesten a rendőrség több ismert ellenzékinél házkutatást tart, nagy mennyiségű szamizdatkiadványt elkobozva. Ugyanazon a napon Bányász Rezső szóvivő kihívón bejelenti, hogy a kormány az MDF-ről mint hivatalosan el nem ismert szervezetről egyelőre „nem vesz tudomást”. A március 15-i független menet ez évben mintegy húszezer fősre duzzad, habár a rendőrség „biztonsági óvintéz-kedésként” már kora reggel akkurátusán begyűjti az ellenzék potenciális szónokait és szervezőit. (A nyolc előállítottat estére elengedik.) Két nap múlva a Jurta Színházban az új független mozgalmak és ellenzéki szervezetek koordinálására megalakul a Szabad Kezdeményezések Hálózata. Március végén harminchét fiatal értelmiségi és egyetemista a budai Kisrabló vendéglőben kimondja a Fidesz megalakulását. Az új, független ifjúsági szervezet kezdeményezői „legfőbb politikai elveiknek az erőszak-mentességet és az emberi és polgári jogok tiszteletben tartását” vallják.

Április 9-én nézeteik és „pártszerűtlen magatartásuk miatt” kizárják az MSZMP-ből Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. Április 20-án először kerül hazai kincstárjegy a befektetési piacra. 29-én Romániában nyilvánosságra hozzák az új településrendezési (elhíresült nevén „faluromboló”) programot. A közel 8000 kistelepülést és számos egyedülálló műemléket fenyegető megalomán tervek világszerte nagy felháborodást keltenek, nemzetközi szolidaritási ellenakciókat indítva a romániai falvak megmentéséért.

Május elején Grósz Károly Londonban tárgyal, ahol az első világháború óta hivatalosan nem járt magyar miniszterelnök. A hónap közepén Budapesten meg-alakul az első független munkavállalói érdekképviselet: a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Május 20-án az MSZMP háromnapos országos érte-kezletén a küldöttek megvitatják a „Párt feladatairól és a politikai intézményrend-szer fejlesztéséről” szóló előterjesztést, majd a válság tényét makacsul tagadó Kádárt és „törzskarát” - Aczél György, Gáspár Sándor, Havasi Ferenc, Lázár György, Németh Károly, Óvári Miklós - a tisztújítással látványosan félreállítják. (Kialakul a végjáték „kettős hatalma”: Kádárt pártelnökké „mumifikálják”, az ország tényleges irányí-tását ettől kezdve főtitkárként Grósz Károly, kormányfőként Németh Miklós veszi át, a PB és a KB is jelentősen megújul.) 29-én Moszkvában újabb Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozóra kerül sor. Aznap megindul Bécs és Budapest között az első Euro-City-járat: a „Lehár-express”.

Június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 40. évfordulóján a Batthyány-emlékmécses és a Magyar Televízió székháza előtt - botrányos rendőri incidensek közepette - több százan követelik az '56-os áldozatok teljes rehabilitá-cióját és méltó végtisztességét; míg a párizsi Pére-Lachaise temetőben ugyanezen a napon Jacques Chirac polgármester fő védnökségével jelképes emlékművet avatnak, amelynél Vásárhelyi Miklós mond beszédet, majd egy emigránsok szervezte gyűlésen felolvassák a nemrég alakult Történelmi Igazságtétel Bizottság felhívását. Június 27-én a Hősök terén mintegy ötvenezren tiltakoznak a tervezett romániai falurombolások ellen. Válaszul Ceaucescu másnap bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust.

Július 1-jén Magyarország és a Világbank 250 millió dolláros hitelszerződést ír alá. (Az újabb hitelek a hazai ipar szerkezeti átalakítását és technológiai fejlesztését szolgálják.) Július 7-én - végakarata szerint - hazaszállítják a tengerentúlról s Farkasréti temetőbe helyezik Bartók Béla hamvait. Július közepén az MSZMP KB jóváhagyja a gazdasági szerkezetátalakítás korábbinál radikálisabb változatát (forint-leértékelés, importliberalizálás, az árak és bérek „piacosítása”). A hónap második felében Grósz Károly zajos belpolitikai visszhanggal kísért körutat tesz az Egyesült Államokban, tárgyal Reagannel, Bush-sal, a Valutaalap és a Világbank vezetőivel, találkozik magyar emigránsokkal, chicagói, San Francisco-i és New York-i üzlet-emberekkel, hamburgert kóstol, ellátogat Disneylandbe, s a tengeren túli nyilvános-ság utóvégre még néhány könnyelmű nyilatkozatot is kicsikar belőle. (Kilátásba helyezi az '56-os priuszok felülvizsgálatát, Nagy Imre és társainak „ha a család kéri, megfelelő körülmények közötti” újratemetését - bár a többpárti parlamenti demokrá-cia alapkérdését továbbra is átlátszó demagógiával igyekszik elütni. „Az egypártrend-szer fenntartása nem elvi kérdés, de a politikai pluralizmust az adott körülmények között is meg lehet teremteni.”)

Augusztus 11-én Visegrádnál a nagymarosi vízlépcső építése miatt ideiglenes mederbe terelik a Dunát. 20-án, Budapesten a Bazilika előtt tízezrek részvételével ünnepi nagymisén emlékeznek meg Szent István király halálának 950. évforduló-járól. Augusztus utolsó hetében nagyszabású ifjúsági vitatábort rendeznek Balaton-szárszón, ahová több független szervezet, így a Fidesz képviselői is elmennek. 28-án Grósz Károly egynapos tárgyalásra Aradra utazik, balgán besétálva a román diktátor diplomáciai protokollcsapdájába. (Az „elvtársi eszmecserén”, amit jórészt Ceaucescu hisztérikus monológjai uralnak, egyetlen akut kérdést sem sikerül érdemben meg-tárgyalni. Az anyaországi és a kisebbségi magyar közvélemény bosszús csalódottságát csak még inkább fokozza a magyar pártfőtitkár néhány kirívóan ostoba itthoni nyilatkozata - többek közt „megértésének” hangoztatása a romániai „településrendezési tervek” iránt). A nyár végén Szöulban megrendezik a XXIV. Olimpiát, ahol a négy éve Los Angelestől eltiltott, sikeréhes magyar sportolók - főként az úszók, öttusázók, kardvívók, birkózók és a kajakosok - minden várakozást felülmúlva szerepelnek. (A magyar éremgyűjtemény - 11 arany-, 6 ezüst- és 6 bronz - a nemzetek nem hivatalos világversenyén a hatodik, míg a lélekszámarányos országonkénti tabellán az első helyre jogosít!)

Szeptember 3-án Lakitelken az MDF független társadalmi szervezetté nyilvánít-ja magát. 15-én megjelenik az Új Márciusi Frontnak a reformerők összefogását, szellemi megújulást sürgető felhívása. Másnap megalakul a Recski Szövetség. A hó végén az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel visszamenőleges amnesztiát hirdet az 1956. október 2. és 1957. május 1. közötti cselekményekért elítélteknek. Az ország szeptember végén hivatalosan közzétett - összességében még mindig be nem vallott - nettó adósságállománya: 10,3 milliárd dollár.

Október eleji ülésén az Országgyűlés elfogadja a társasági törvényt, ettől kezdve hazai magánszemélyek is alapíthatnak részvénytársaságot vagy kft-t. A parlament név szerinti szavazás helyett együttes felállással dönt a bős-nagymarosi építkezések folytatásáról (Maróthy László környezetvédelmi miniszter szellemtelen poénját, ami-vel a tiltakozó mozgalmak „Vízlépcsőt vagy demokráciát?” jelszavát egy „és” kötőszóval affirmatív frázissá fordítja át, önelégült derű és tüntető tapsvihar fogadja a T. Házban.) 12-én megalakul a Magyar Cserkészszövetség; 14-én az Országos Érdek-egyeztető Tanács. Az október 23-i nyilvános demonstrációt betiltják, az ellenzéki szervezetek közös kezdeményezésére mégis számos helyen kerül sor békés, alkalmi megemlékezésekre. Másnap a keleti tömb államai közül elsőként Magyarország teszi lehetővé, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága vizsgálatot folytasson az ország területén. 29-én megalakul a Nyilvánosság Klub, amely a „reformkor, a liberalizmus, a szociáldemokrácia, a polgári radikalizmus és a magyar népi mozgalom szellemi utó-daként a szólás és véleményszabadságnak kíván érvényt szerezni” a közélet minden fórumán. A hónap utolsó napján a világ 17 országának 28 nagyvárosában tüntetnek azért, hogy Magyarországon népszavazás döntsön Bős-Nagymaros ügyében. Buda-pesten fáklyás felvonulással tiltakoznak.

November 1-jén négy évtizedes „kényszerszünet” után Magyarországon meg-jelenik az első legális, független lap: a Hitel. Másnap a HNF égisze alatt megalakul a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége. November 8-án Reagan addigi helyettesét, George Busht választják az Egyesült Államok 41. elnökének. November 13-án a Jurta Színházban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának utódszerveze-teként létrejön az SZDSZ, amely a hazai liberális, polgári, népi radikális és szociáldemokrata örökség folytatójának deklarálja magát. November 15-én, az egy évvel korábbi romániai munkásfelkelés évfordulóján Brassó szelleme egy botrányos estére bevonul a Baross térre is: a békés szolidaritási tüntetést brutális rendőrattak oszlat-ja szét, ország-világ előtt kihívón demonstrálva, hogy a kommunista rezsimek „belügyi internacionáléja” változatlanul él és „ütőképes”. November 18-án bejelenti újjáalakulását a Független Kisgazdapárt (elnöke: Pártay Tivadar, főtitkára: Futó Dezső lesz). 20-án megalakul a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület. 24-én az Ország-gyűlés Németh Miklóst miniszterelnökké, Nyers Rezsőt államminiszterré nevezi ki. A hónap végén Grósz Károly egy sportcsarnokbeli pártaktíva-gyűlésen fenyegető hangú, általános megütközést kiváltó beszédet mond. („A fehérterror már az utcán jár...” és: „A szocializmus történelmi vívmányait igenis meg fogjuk védeni” stb.)

December 19-én megalakul a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája. Karácsony előtti utolsó ülésén az Országgyűlés hivatalos munkaszüneti nappá nyil-vánítja március 15-ét. Az év végének utolsó, kétes szenzációja, hogy a Morvay László magánvállalkozó által szponzorált „Petőfi-kutatók” állítólag megtalálták a nemzet-tulajdon mártírhalálát évtizedekkel túlélt - költőjének a tajga mélyén rejtező sírját. Nekibuzdult hazafi körökben sértett nemtetszést keltett, hogy az MTA-Soros Alapítvány sem a barguzini expedíciót, sem annak filmes megörökítését nem találta támogatásra méltónak. - Az exhumált csontvázról mellesleg lármás sajtópolémiák után egy nemzeti mítoszháborúkban érdektelen külhoni szakértőcsoport megállapí-totta, hogy az legjobb esetben is csak Petőfi „Alexandráé” lehetett - minthogy női volt szegény.)


M = 1 : 10

1988 mindenekelőtt a lendületes keleti expanzió, a lehetőségeit immár a nagy-politika és a világsajtó nyilvános terepén próbálgató „Soros-diplomácia” éve... Most, hogy a budapesti alapítvány többé-kevésbé „sínen van”, s a korábbi önkényes „váltóállítási kísérletek” - lásd: MM-körlevél, HVG-szilencium, pártközponti direk-tívák - ismétlődésétől nemigen kell tartani, Soros erőfeszítéseit új szovjet, kínai és lengyel alapítványa „beüzemelésére” összpontosítja. Mindehhez persze nagyon is elkel a budapesti referencia - mint azt az érintett moszkvai, varsói szervek bizalmas „elvtársi, internacionalista” tájékozódása is sejteti. Ugyanakkor a további keleti ter-jeszkedés (mely egyben méltó cáfolata a találgatásoknak, hogy Sorost az 1987 őszi 800 milliós tőzsdeveszteség végleg tönkretette volna!) a magyar alapítvány recepciójára is jótékonyan visszahat: új, immár nemzetközi „szocialista versenyt” indítva az ameri-kai üzletember dollármilliókat érő bizalmáért. És e versenyben, láthatóan a nemrég még kevély és gyanakvó hazai káderek sem akarnak lemaradni.

Január végén Soros Moszkvába megy, hogy részt vegyen a Szovjet Kulturális Alap és a New York-i Soros Foundation közös bizottságának ülésén. Ez alkalomból a Kremlben ha nem is mindjárt Gorbacsov, legalábbis a szovjet birodalom máso-dik embere: Gromiko elnök fogadja, a sajtó előtt egy reménybeli szovjet-ameri-kai kereskedelmi és kulturális nyitás előhírnökeként üdvözölvén a messziről jött vendéget.

Egy hónap múlva Soros villámlátogatásra Pekingbe repül, ahol a New York-i be-jegyzésű China Foundation elnökeként évi egymillió dolláros támogatásról ír alá szerződést a még 1986-ban Csao Ce-jang pártfőtitkár áldásával létesített pekingi Reform és Nyitás Alapja javára. (Ez utóbbi Soros pénzén a kínai kulturális cserealap égisze alatt működik - jóllehet Csao Ce-jang és a reformerők háttérbe szorulásával, mindinkább a kínai titkos rendőrség veszi át tényleges irányítását.)

Május elején Varsóban hivatalosan bejegyzik a nagy erdélyi fejedelemről és len-gyel-litván királyról elnevezett Stefan Batori (Báthory István) Alapítványt. Soros - akit ekkor már közel egy évtizedes baráti szálak fűznek a lengyel emigráció s a betil-tott Szolidaritás vezetőihez - ezúttal semmiféle intézményes együttműködést nem tud elérni, Jaruzelski és a lengyel hivatalosság legfeljebb hűvös absztinenciájáról biz-tosítja. (Alig egy év múlva, a Szolidaritás újbóli legalizálásakor, Soros György gyökeresen átszervezi lengyel alapítványát, irányítását Zbigniew Bujákra bízva.)

Május közepén Soros ismét Moszkvába, majd a grúz fővárosba, Tbiliszibe repül, ahol a múlt év szeptemberében indult szovjet-amerikai Kulturális kezdeményezés további bővítéséről állapodik meg hivatalos partnereivel: a Szovjet Kulturális Alap és a - Raisza Gorbacsova fővédnökségét élvező - Szovjet Béke Alap képviselőivel. (Eszerint a jövőben öt újabb tudományos albizottságot állítanak fel, pályázatokat, ösztöndíj-csereprogramokat hirdetnek meg fiatal kutatóknak stb.). Útja végén az SZKP KB külügyi titkára, Alekszandr Jakovlev is fogadja. A hivatalos kommüniké szerint mindketten kiemelték „a Szovjetunióban zajló átalakulás folytatásának jelen-tőségét, s hogy keresni kell a nyugati üzleti körökkel való együttműködés új lehető-ségeit”.

Ezzel egyidejűleg a hazai alapítvány körül is megsokasodnak a diplomáciai és protokollesemények. Április 5-én Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdál-kodási miniszter fogadja Sorost. „A KVM-ben folytatott megbeszélésen - jelenti az MTI - egyetértettek abban, hogy az alapítvány a jövőben a környezetvédelem tár-sadalompolitikai és gazdasági feladatainak megvalósításához nyújtott segítséggel, környezetvédelmi szakemberek képzésének támogatásával szélesíthetné tevékeny-ségét.” (A hangzatos szándéknyilatkozatból utóbb semmi se lesz - leszámítva az 1989 őszén alapított Független Ökológiai Központot, ám ez már egész más „projekt”, ami-hez a „Vízlépcsőt és Demokráciát!” egy szájból hirdető, kompromittált pártállami miniszternek semmi köze.)

Soros legközelebb csak késő ősszel jár Budapesten, ám időközben - „ha Mohamed nem megy a hegyhez” - Grósz Károly fordul meg nála odakinn... A ma-gyar pártfőtitkár és kormányfő amerikai turnéja egyik utolsó, rögtönzött program-jaként, július 24-én, vasárnap ellátogat a Long Island-i Soros-villába, ahol a házi-gazdán és családján kívül az amerikai üzleti élet számos notabilitása várja. Grósz ez alkalomból nem mulasztja el méltatni Mark Palmer, az Egyesült Államok hamarosan leköszönő budapesti nagykövetének érdemeit, s az MTA-Soros Alapítványt az ősszel megnyíló új Menedzserközponttal az együttműködés követendő példájául állítja. (Elismerésének utóbb magas állami kitüntetéssel is szívesen jelét adná, de Soros - akit már a meghívás miatt is épp elég bírálat ért - elhárítja a kétes megtiszteltetést.)

Mindez persze korántsem jelenti, hogy az alkalmi „bizalomerősítő” gesztusoktól mereven elzárkózna - kiváltképp, ha azok szűkebb „szakmájába” vágnak... Erre az év hátralévő részében mindjárt két fontos példa is akad: az egyik a 80 millió dolláros alaptőkével (Soros, Sarlós, Palmer és mások hathatós közreműködésével) lérehozott Első Magyar Befektetési Alap, a másik: a budafoki Szapáry-kastélyba telepített Nemzetközi Menedzserközpont, melyről november 1-jén olasz-magyar-amerikai ve-gyes vállalati szerződést írnak alá úgyszintén Palmer nagykövet és Ábel Aganbegjan, a Szovjet Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének igazgatója jelenlétében. (A 88 milliós alaptőkével induló kft. többségi tulajdonosa a Demján-vezette Magyar Hitelbank - a New York-i Soros Fundation 11%-os pénzbeli, ám ennél jóval komo-lyabb „kapcsolattőkével” társult a vállalkozásba.) Mindkét ügynek fontos precedens-értéke van: az előbbi a magyar gazdaságdiplomácia büszke fegyverténye - az utóbbi az immár regionális kulcsszerepre pályázó hazai menedzserelitnek a rendszerváltás-ra teljes startkészültségbe hozott, „nagy hatótávolságú kilövőállása”.

Az iméntiekhez képest az Alapítvány közvetlen háza tája talán kevésbé lát-ványos nóvumokkal szolgál.

Az év elején az alapítványi vezetés több beadványban kéri Villányi Miklós pénz-ügyminisztert, hogy az ösztöndíjak reálértékének megőrzése végett mentesítse támo-gatásait az ez évtől újonnan bevezetett személyi jövedelemadó alól. Az elvi jelen-tőségű ügyben február végén egy Békési miniszterhelyettes vezette ad hoc bizottság dönt: eszerint „az adótörvény végrehajtási utasítását kormányrendelettel oly módon kell módosítani, hogy a külföldi eredetű alapítványok hazai ösztöndíj-juttatásai mentesek maradjanak az szja-kötelezettség alól”. (Hasonlóképpen sikerül megőrizni a külföldi eredetű alapítványi eszközadományok - fénymásolók, számítógépek, orvosi műszerek stb. - vámmentességét is.)

Május elején a TIT Népfőiskolai Tanácsa és az MTA-Soros Alapítvány Bizottsága közös népfőiskolai pályázatot hirdet, melyre az év végéig több mint nyolcvan tan-folyam, faluszeminárium és bentlakásos népfőiskola szervezői jelentkeznek. Május végi ülésén egyébként a Bizottság ismét napirendre tűzi a tisztújítást, egy sor fontos személyi változásról döntve. Eszerint új társelnöke (az igazságügyi tárca várományosa: Kulcsár Kálmán helyett) ősztől Berend T. Iván - új tagjai (a leköszönő Hankiss Elemér és Vályi Gábor helyett) Enyedi György és Juhász Gyula lesz. Soros kez-deményezésére egy önálló értékelő csoport létrehozásával egyidejűleg kísérlet történik egy, a korábbinál hatékonyabb és érdemibb pályázat-ellenőrzési rend be-vezetésére is. (A testület felkért elnöke: Klaniczay Tibor, tagjai: Tardos Márton, Vályi Gábor, titkára: Betlen János, munkatársa: Vásárhelyi Judit lesz. - A kísérlet azonban különböző ügyrendi, hatásköri tisztázatlanságok miatt alig egy éven belül ellehe-tetlenül, az „értékelő csoport” csöndben feloszlik.)

Az iménti személyi változások közül pár szóban érdemes talán külön is kitérni a Kulcsár/Berend T.-féle stafétaváltásra - anélkül, hogy e túlnyomórészt formális aktus jelentőségét eltúloznánk. (Maga Berend T. is csak néhány mondatot szán tulajdon társelnöki szerepvállalásának több mint háromszáz oldalas önéletrajzi anekdota-gyűjteményében.1 Nos, mit jelentett e személycsere a gyakorlatban? Mindenekelőtt további presztízsnyereséget, a hivatalos akadémiai partnerkapcsolat megújítása, sőt - Soros hangsúlyos igénye és személyes iniciatívája nyomán - annak „magasabb szintre” emelése révén. (Mint ismeretes: Berend T. a nyolcvanas évek második felé-ben az MTA elnöke, míg Kulcsár csupán főtitkárhelyettese volt.) Jelentett továbbá - részben a két ember nagyfokú karakterkülönbsége, részben a változó idők általános „szelleme” miatt - bizonyos stílusváltást, azzal, hogy Kulcsár pedáns és túlbiztosító „társelnöklését” 1988 őszétől 1990 végéig a lezseren világfias Berend T. „laissez-fair” stílusú prezideálása váltja fel. Ámbár valójában még ez is nagyvonalú túlzás, hiszen ha az új társelnök egy-egy bizottsági ülésre elmegy is olykor, tíz-húsz perc múltán többnyire cinkos biccentéssel „angolosan” távozik, az érdemi munkát „személynökeire”: Tardos Józsefre és Odze Györgyre bízva. Vásárhelyi Miklóssal is inkább csak egy-egy komolyabb, nagyobb horderejű ügyben egyeztet, így az 1989 tavaszán meg-hirdetett Demokrata-program ügyében, mint arról egy belügyi titkosjelentés is tudó-sít (lásd a 168. dokumentumot!). Végül, bár erre nézve nincsenek tényleges bizo-nyítékok, nem zárható ki, hogy Berend T. az „ancien régime” még hátralévő alig más-fél éve alatt esetenként az Alapítvány ügyében is latba vetette a könyvében több ízben ecsetelt „közvetítői”, „kijárói” szerepét, ami ha valóban így történt, kétségkívül további hozadéka volt e személycserének. (Csupán emlékeztetőül B. T. L. egykori, kiterjedt informális befolyására nézve: az MTA elnöke, a KB tagja, volt tanítványá-nak, Németh Miklós miniszterelnöknek első számú tanácsadója, Radics Katalinnak, az alapítványi ügyek első számú pártközponti reszortosának intim barátja, majd élet-társa stb.)

Ám térjünk vissza az esztendő alapítványi krónikájához... A Művelődési Minisztériummal karöltve az MTA-Soros Alapítvány ez év nyarán is megszervezi közel másfél száz angoltanár, egyetemi és középiskolás diák tengerentúli nyelvi és módszertani továbbképzését. Az öthetes kurzusokat - az előző év tapasztalatain okul-va - ezúttal alaposabb előkészítéssel az USA hat egyetemére telepítik (Choate Rosemary Hall, Maryland, Providence Pennsylvania, Boston, Washington). A túljelentkezés a pedagóguskategóriákban tízszeres - a diákság körében 15-25-szörös.

Az ősz szolid, ám annál figyelemre méltóbb eseményt tartogat. November 1-jén több mint féléves bizalmas előkészítés nyomán megalakul a Bethlen-Soros ösztön-díjalap a határon túli magyarság fenyegetett kultúrértékeinek és nem kevésbé fenyegetett, elárvult értelmiségének felkarolására. (A Bethlen Gábor Alapítvány e célra felajánlott 300 000 Ft-ját az MTA-Soros Alapítvány Bizottsága a tízszeresére: kerek 3 millióra egészíti ki.) Az ösztöndíjakról - amelyek jórészt a Magyarországra települteknek kiutalt gyorssegélyek, illetve határon átcsempészett könyv- vagy élelemcsomagok - a két alapítvány által delegált közös kuratórium dönt. Tagjai: Csoóri Sándor, Für Lajos, Juhász Gyula, Király Tibor és Vásárhelyi Miklós, titkárai: Kiss Gy. Csaba és Vásárhelyi Judit.

Karácsony után és az új esztendő első hetében az alapítványi Titkárság - kis híján ötévi várakozás után - végre birtokba veheti új, tágasabb telephelyét: az Országház utca 9. számú ház akadémiai bérleményét. Ez alkalomból a Lant utcai „kegyes hajlék” kényszerű társbérlői szívélyes levélváltással búcsúznak úgyszintén nem éppen önkéntes szállásadójuktól. Paskai bíboros, esztergomi érsek: „Örülök, hogy kedves és hangulatos emlékeket őriznek meg rólunk, amit mi is hasonlóan elmondhatunk. Természetesnek tartom, hogy a jövőben is hasonló barátsággal gon-dolunk egymásra, és kölcsönösen számíthatunk támogatásra. A Titkárság vala-mennyi Tagját meleg szeretettel köszöntöm. E L. bíboros, prímás, esztergomi érsek.”


M = 1 : 1
„Én egész népemet fogom” - népfőiskolás fokon?

Vásárhelyi Judit, az alapítványi Titkárság többek közt pályázati ellenőrzéssel és értékeléssel megbízott, új munkatársa valamikor 1988 elején egy házi használatra szánt kimutatást készített a nyitott vagy „általános” pályázati kategória nyerte-seinek területi megoszlásáról lakcím, illetve - intézmények esetén - működési hely szerint. A grafikonra kivetített eredmény híven tükrözte az ország eltérő fejlettségű térségeinek közismert törésvonalait: míg a Dunántúl megyéi és kultúrcentrumai általában közepes mértékben és többé-kevésbé egyenletesen voltak reprezentálva, az Alföldre legfeljebb szórványosan jutott némi támogatás - a kettő közt pedig a főváros kiugróan magas részesedését csak egy, a grafikonhoz hozzátoldott külön „lepedőn” lehetett ábrázolni. Mindezt saját tereptapasztalatai alapján elődje, Betlen János is megerősíti, aki az Alföldön rendszeresen „tájolva” pályázati tanácsadással, a támo-gatásra érdemes helyi ügyek felkutatásával próbált e hátrányos régió esélyein javítani - a mostoha adottságok miatt meglehetősen szerény sikerrel.

A „főváros és a vidék” hagyományos ellentmondását, szociológiai - és ebből következően: erkölcsi - dilemmáját az Alapítvány kezdettől megörökölte azzal, hogy tevékenységét egy sor adminisztratív és politikai korlát ellenére országos hatáskörrel hirdette meg. És bár időről időre történtek bizonyos hátránycsökkentő kísérletek (így a vidéki művelődési házakat preferáló, kezdeti videoprogram), akadtak az egyensúly-javítást kiemelt szakmai és lelkiismereti ügyként kezelő kurátorok (például Hankiss), ám egy minőségelvű, innovatív alapítványi stratégia végtére is csak a meglévő kíná-latra hagyatkozhatott, s lehetőségeivel józanul számot vetve aligha vállalhatta a szo-ciológiai értelemben vett „elitreprodukció” masszív trendjének érdemi megváltoztatását.

Ezzel együtt 1988-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a vidék „felzárkóztatása” többé nem egyszerűen szociális vagy kulturális kérdés, hanem eminensen politikai, éspedig olyan, amely a születőben lévő új magyar demokrácia esélyeit: társadalmi támogatott-ságát és minőségét hosszú távon is meghatározza. (Vö. az 1990. tavaszi, első szabad választások magukért beszélő részvételi arányaival: míg némely fővárosi választókerületek 80, dunántúli megyék 70% fölötti participációval tűnnek ki, az alföldi megyék épphogy elérik az 50%-ot!2 Ugyanígy nyilvánvalóvá vált az is, hogy a de-centralizálás bármely szakmai, közigazgatási vagy mozgalmi kísérlete egyszersmind az egész monolit pártállami struktúrát kezdi ki, segít akarva-akaratlanul lebontani. A spontán sarjadzó bázisdemokrácia ideje volt ez, a diffuzív átalakulásé, még jóval innen az intézményesülés, egy újfajta integráció létrejöttétől. Nem véletlen, hogy ez idő tájt merült fel az ötlet: nyisson az Alapítvány vidéken is néhány irodát - ha másként nem, legalább tájékoztató, „ügyfélszolgálati” jelleggel...

Csakhogy a „Soros-irodahálózat” ötletét valójában egyik oldalról sem fogadta túlzott lelkesedés. A bejáratott „ügymenet”, a csöndes és okos háttérdiplomácia négy-éves gyakorlata épp látványosan meghozni készült eredményeit, s az Alapítvány kulcsemberei: Soros, Vásárhelyi, Vámos, Kardos és mások egyöntetűen úgy vélték: egy, a változásokra nyitott, kellőképp rugalmas stratégiához továbbra is jóval tágabb „játékteret” enged az informalitás, mintsem a formális decentralizáció, a legális intézményi terjeszkedés. Ez utóbbi szándék (mint azt a társelnök útján bizalmasan „megtesztelték”) egyelőre amúgy is minden bizonnyal makacs bürokratikus ellen-állásba ütköznék, így legfeljebb néhány vidéki egyetemen - elsőként Szegeden, majd Pécsett, Debrecenben stb. - sikerült elérni, hogy az Alapítvány programfüzete és pályázati űrlapjai rendszeresen bármely érdeklődő által hozzáférhetők legyenek.

Az egyéni pályázatok eseti mérlegelésén túl maradtak tehát továbbra is a jórészt vidéknek szánt, eseti célprogramok - így az év tavaszán elindult népfőiskolai, amely mind közül talán a legfontosabb volt. A program hátteréről egy utólagos titkársági jelentés3 így számol be: „1988 tavaszán a Bizottság 750 000 Ft-os keretet szavazott meg a népfőiskolai pályázatok támogatására. A döntés előzménye az volt, hogy az ország minden részéből érkeztek ilyen pályázatok, ugyanakkor a TIT Országos Központja is pályázott 300 000 Ft-ra, amelyből népfőiskolákat kívánt volna támogat-ni. A Bizottság úgy döntött, hogy a fenti keretet a TIT Népfőiskolai Tanácsából és a Titkárság tagjaiból álló közös kuratórium használja fel pályázat meghirdetésére, s a beérkezett tervek elbírálása után azok támogatására. A Kuratórium tagjai: Benda Kálmán, Béri József (Abda), Kovács Dániel (Sárospatak), Pethes Attila (TIT Népfőiskolai Tanácsa), Sz. Tóth János (Magyar Népfőiskolai Társaság), Vásárhelyi Judit. Mivel csaknem 80 pályázat érkezett, egy későbbi bizottsági ülésen további 500 000 Ft-ot kapott a program, eddig (1989. május végéig!) összesen tehát 1 250 000 Ft-ot.”

Hogy a fenti összegből kik, milyen ügyekre és miféle elbírálási elvek alapján kap-tak támogatást, arról szintén a már idézett beszámoló ad részletes tájékoztatást: „A népfőiskolai kuratórium bentlakásos népfőiskolai tanfolyamok, faluszemináriumok és olyan sajátos népfőiskolai kísérletek működéséhez szavazott meg támogatást, melyek elsősorban nem a helyi társadalom, hanem valamely réteg- vagy csoportigény kielégítésére törekszenek. A döntések alapjául szolgáló elvek az autonóm kezdemé-nyezés támogatása, a magyar népfőiskolai hagyományok őrzése és a fiatal nemzedék bevonása voltak.

A 77 beérkezett pályázatból 22 népfőiskolai tanfolyamnak, faluszemináriumnak ítélt oda a kuratórium 8000-20 000 Ft közötti támogatást. Ezek között speciális pro-grammal jelentkezett a környezetvédők, valamint a fiatal házasok népfőiskolája és 4 cigány népfőiskola. 9 bentlakásos népfőiskola kapott 20 000-50 000 Ft közötti támogatást (Ádánd, Nagycenk, Marcali, Sárospatak, Szombathely, Sátoraljaújhely, Tata, Sopron és Budapest). Utóbbi a vakok és csökkentlátók népfőiskolája volt, de rendeztek óvónőknek, tanácstagoknak és erdélyi menekülteknek is ebben a típusban. A támogatás itt a klasszikus, bentlakásos népfőiskolai forma felé igyekezett segíteni a kurzusokat. Végül 3 felsőoktatási szakkollégium (JPTE, Pécs - BDTF, Szombathely - KLTE, Debrecen) kapott 20 000-30 000 Ft támogatást. A hallgatók itt a külföldi és hazai népfőiskolák történetét és a népfőiskolát mint modernizációs és politikai szocializációs módszert tanulmányozták ennek segítségével. Ebből a keretből kapott támogatást a tavaly decemberben és idén januárban rendezett 1-1 háromnapos nép-főiskolai vezetőképző tábor, ahol a jelentkezőkön kívül 10-10 egyetemistát is meghív-tak. Az eredeti megállapodás szerint a TIT látta el a pályázatokkal kapcsolatos adminisztrációt és pénzügyi lebonyolítást, valamint nyomdai kapacitást és papírt biztosí-tott ahhoz a gyűjteményes kötethez, amely népfőiskolai írásokat tartalmaz.

A keretből a TIT-hez eddig átutalt 950 000 Ft-ból (1989) május 3-ig 492 000 Ft-ról érkezett elszámolás. 13 kurzus jelenleg is tart, 8 befejeződött népfőiskola még nem küldött elszámolást, 2 kurzus halasztást kért. A már átutalt, de még el nem számolt összeg: 378 000 Ft. A keret utolsó részletével a kuratórium a Zala megyei Nép-főiskolai Vezetőképző Tábort, az európai alternatív szervezetek a Magyar Népfőisko-lai Társaság által szervezett találkozóját és az Ifjúsági Népfőiskolai Társaság műkö-dését támogatja.

Az Alapítvány az utóbbi negyven évben egyetlen komoly mecénása volt a nép-főiskolai mozgalomnak. A tavalyi tanév során elért eredmények közé kell számíta-nunk a szervezési kedv megugrását, a sajátos népfőiskolai kísérlet meghonosodását, valamint azt a tényt, hogy sikerült a legfiatalabb nemzedék érdeklődését is felkelteni e módszer iránt. A továbbiakban a pluralizmus előrehaladtával számítanunk kell a mozgalmon belül különféle törekvések megjelenésére. A következő tanévre kiírt pályázat hangsúlyozni fogja, hogy olyan, a tanszabadság jegyében a pártok fölött álló, a helyi társadalom megújítását szorgalmazó, lehetőleg megfiatalodott népfő-iskolákat kíván meghívni, melyek a politikai kultúra terjesztésének alkalmas csator-nái leendnek.

Javaslat: A Bizottság szavazzon meg 1 300 000 Ft-os keretet egy, a Magyar Népfőiskolai Társaság, a TIT Népfőiskolai Tanácsa és az MTA-Soros Alapítvány Bizottsága által az 1989/1990-es tanévre közösen kiírandó népfőiskolai pályázat számára.”

A fenti számadás persze, mint jeleztük, utólagos, hisz ezek a sorok már 1989 májusában íródtak, mikor a népfőiskolai program (a szakkollégiumoknak, egyetemi lapoknak nyújtott támogatásokkal együtt) épp látványosan beletorkollni készült az újonnan létrejött demokratikus szervezetek jóval szélesebb - mondhatni „össznépi” - pályázati rendjébe. Ám mielőtt az alapítványi program konkrét értékelésére térnénk, tartozunk még egy rövid „mozgalomtörténeti” kitérővel.

A múlt század derekán Skandináviából elindult népfőiskolai mozgalom ekkorra már tisztes - habár négy évtizeden át kényszerűen „szüneteltetett” - hagyományra nyúlt vissza Magyarországon. Felélesztését részben népi származású írók, tudósok, értelmiségiek, részben a harmincas-negyvenes évek időközben veteránná lett egykori mozgalmárai, népfőiskola-szervezői kezdeményezték. E kései revitalizálási kísérletek szándékukat, megjelenési formájukat tekintve éppoly sokfélék és ambivalensek voltak, akár a mozgalom harmincas, negyvenes évekbeli hazai gyökerei. Lényegében ugyanez mondható el hivatalos recepciójukról és politikai megítélésükről is. Ennek megértéséhez azonban még messzebbre kell visszanyúlnunk az időben.

Az ősminta, mint jeleztük, még múlt századi skandináv „találmány”, amely egy karizmatikus dán lelkész, Frederik Severin Grundtvig nevéhez fűződik. Grundtvig, hogy a hosszú északi teleket a mindkét nembeli falusi lakosság - és főként az ifjúság - ne mihaszna otthoni tétlenségben vagy a kocsmában töltse, e célra alkalmatos na-gyobb épületekbe (parókiák, vízimalmok, pajták stb.) különféle bentlakásos kisközösségeket verbuvált, melyek néhány hasznos kétkezi elfoglaltság mellett egyebek közt korszerű agrártechnológiai módszereket, irodalmi, vallástörténeti, történelmi, föld-rajzi és egyéb ismereteket kínáltak a pár hetes vagy hónapos kurzusok önkénte-seinek. Ezek a „szezonális” jellegű kommunák, önművelő és önigazgató kisközös-ségek csakhamar meghódították egész Skandinávia és Északnyugat-Európa paraszti társadalmait, s a századelőre új szociális és emancipációs törekvésekkel átitatva - egyházon belül és azon kívül - egyfajta sajátosan plebejus öntudatú, parasztpolgári tradícióvá izmosodtak számos más hasonló szerveződési formát (olvasóegyletek, dalárdák, kalákamunka-csapatok stb.) is magukba olvasztva.

Magyarországon a harmincas évek derekán kezd látványosan elterjedni a minta elsősorban a népi írók (Móricz, Kodolányi, Illyés, Németh László, Veres Péter stb.) szellemi „importjaként” s néhány hazai protestáns (református, evangélikus, unitá-rius) ifjúsági szervezet lelkes szervezőmunkája nyomán. A negyvenes évek elején már csaknem száz „klasszikus” (tartós bentlakásos) népfőiskola működik országszerte, ám emellett szép számmal akadnak faluszeminárium jellegű tanfolyamok, ifjú-munkás-kollégiumok és más formációk is. (Németh László például 1940-ben a Kelet Népében Törökvészi úti villáját ajánlja fel a Magyar írók Első Népfőiskolai Közös-ségének megalakításához, ami valóságos „felajánlási hullámot” gerjeszt...) A nép-főiskolák küldöttei rendre ott vannak a szárszói találkozókon, sőt első ízben 1942 decemberében a mozgalom vezetői Budapesten önálló országos tanácskozást is rendeznek, melyen a főreferátumot a tatai népfőiskola ifjú történész igazgatója: Benda Kálmán tartja. Azt, hogy a mozgalom presztízse emelkedőben van, jól jelzi, hogy ho-vatovább a legkülönfélébb nemzeti, szociális, sőt nemzetiszocialista árnyalatú poli-tikusok is keresik vele a kapcsolatot - így az említett találkozót demonstratív gesz-tusként többek közt az egykori miniszterelnök: Kállay Miklós is felkeresi.

A választóvíz persze, mint az a legtöbb válságkorban sarjadt társadalmi mozga-lom esetén lenni szokott: a hatalomhoz és általában a politikai cselekvéshez való vi-szony. Az egykori hazai népfőiskolai eszményt leginkább a „Hagyd a politikát: építkezz!” móriczi jelmondata és a Németh László-i „harmadik utas” koncepció jelle-mezte, azaz a markáns autonómiaigény s a (főként a földkérdésben megnyilatkozó) társadalmi radikalizmus egyfajta sajátos elegye. Igen ám, csakhogy ez minden tüntető „apolitikussága” ellenére eleve magában hordta a nyíltan politikai konfrontáció esé-lyét, mihelyt a mozgalom aktív közszerepeket vállaló, felnőtté váló tagjai tömegével kilépnek az önépítés és önművelés védett, kisközösségi „tanműhelyeiből”... Ez a tömeges kirajzás s vele a spontán eszmei, politikai artikulálódás Magyarországon a negyvenes évek tragikus kényszerei és zsákutcái miatt sajnálatos módon elmaradt... A háború, majd a nem sokkal később bekövetkező újabb autoriter fordulat nem ha-gyott elég időt, hogy a mozgalom szabadon kiforrja magát, s ekként a „pártosság-apolitikusság” belső dilemmája, akár hamu alatt a parázs, rejtetten egész a nyolc-vanas évek végéig tovább élt. Akárcsak a mozgalom egykori szerepével kapcsolatos szubjektív elfogultságok: a nosztalgikus túlértékelés avagy az ideologikus alapú elő-ítélet és gyanakvás.

Az „igazság pillanata” ekként csak egy újabb rendszerváltás küszöbén jöhetett el - tegyük hozzá: sokban igaztalan és jóvátehetetlen megkésettséggel, hisz az idő-közben eltelt negyven év során nemcsak az eredeti nyugati mozgalmi minta alakult át gyökeresen, de a magyar társadalom egészének életmódja, szociális és műveltségi szerkezete is, a korábbinál jóval kevésbé kínálva alapot egy efféle össznépi jellegű, öntevékeny társadalmi, közéleti program kibontakoztatásához. A fent idézett titkársági beszámoló is arra vall, hogy a legelső 1988-as programév még inkább csak a sietős „önrehabilitációra”, az erőgyűjtésre volt elég - sokatmondó adalék, hogy legalább fél tucat díjnyertes pályázat akad, amelynek tárgya voltaképp nem egyéb, mint maga a mozgalom: az elméleti és módszertani orientáció, a népfőiskolai hagyományok feltárása, a vezetőképzés stb. Mint azt az 1989. májusi beszámoló is előre vetíti, „a továbbiakban a pluralizmus előrehaladtával a mozgalmon belül számíta-nunk kell különféle törekvések megjelenésére”.

Nos, ezek a „különféle törekvések” pedig, az adott helyzetben nem annyira a spontán belső fejlődés, az eszmei és gyakorlati minták szükségképpeni differen-ciálódását sejtetik - sokkal inkább az elkerülhetetlennek látszó „pártosodást”. A moz-galom „politikusabb” szárnyát közvetlenül 1945 előtt és után - természetes bázisa révén - leginkább a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, illetve a Nemzeti Parasztpárt próbálta „felkarolni”. Most, az újabb „rendszerforduló”: 1988-1989 rohamos változásai közepette szinte minden párt a „magáénak vallja” a népfőiskolai tradíciót, vagy legalábbis igyekszik vele úgymond „eszmei szövetségesi” közelbe jutni: a HNF-től az MDF-en, a KDNP-n, az SZDSZ-en, a Fideszen át a kisgazdákig... Mindebben azonban nemcsak sanda választási kortesfogást kell lát-nunk (bár kétségkívül az is volt benne), sokkal inkább a népfőiskolai hagyományok újraélesztőinek spontán pártszimpátiáját, személyes elkötelezettségeit. A kezdetben szintén hangsúlyosan népi gyökerű szellemi-politikai mozgalomként indult MDF alapítói a Magyar Népfőiskolai Társaság 1988-ban megválasztott vezetőségének több mint a felét adták (Berky Ferenc György, Demeter Dénes, Havas Gábor, Jakab Sándor, Kovács Dániel, Sz. Tóth János, Varga Csaba), s a társaság vezérkarából került ki a Kereszténydemokrata Néppárt egy-egy újjáalapítója is (például Ugrin József). Mégis: hamis és egyoldalú célzatosság volna a fentiek alapján mai politikai képleteket vetíteni a múltba, hisz az 1988-89-es népfőiskolai kurzusok népszerű vendégelőadói között nemcsak az MDF vezérszónokai tűnnek fel, ám velük együtt gyakran a leg-nagyobb személyes és elvbaráti egyetértésben az SZDSZ és Fidesz prominensei, reformkommunisták és párton kívüli értelmiségiek, tudósok is. (A teljesség igénye nélkül: Andrásfalvy Bertalan, Benda Kálmán, Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Bogár László, Böhm Antal, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Debreczeni Jó-zsef, Enyedi György, F. Havas Gábor, Fekete György, Fekete Gyula, Für Lajos, Gergely András, Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Horváth Balázs, Juhász Pál, Kamarás István, Kéri László, Kiss Gy. Csaba, Kukorelly István, Lackó Miklós, Makovecz Imre, Márkus István, Márton János, Mécs Imre, Nyers Rezső, Papp Zsolt, Popper Péter, Pozsgay Imre, Ratkó József, Schmidt Péter, Síklaky István, Solt Ottilia, Szabó Miklós, Szilágyi Ákos, Tölgyessy Péter, Varga Imre, Vitányi Iván.) Elsőként a Független Kisgazdapárt jelentkezett - 1988-89-ben Szentendrén, illetve Leányfalun - azzal az igénnyel, hogy a népfőiskolai vezetők találkozóin hivatalosan is bemutatkoznék. Az 1990 tavaszi választási kampány idején pedig már nem meglepő, hogy a pártok helyi szónokai szinte minden hasonló rendezvényen sorba állnak a mikrofonért. Mint történetesen a Kiskunsági Népfőiskola nyitó rendezvényén.

„Negyvenévi szünet után az ismeretterjesztés régi hagyományait felújítva ismét népfőiskola indult Jász-Nagykun-Szolnok megyében. A Soros Alapítvány támoga-tásával létrehozott nagykunsági népfőiskola Kisújszálláson kezdte meg működését, s hallgatói közé elsősorban a város és környékének lakóit várják a szervezők. A szom-bati nyitó foglalkozáson elsőként azokról a változásokról esett szó, amelyek hazánk jogállamiságának megteremtését segítik elő. Ezt követően a Nagykunságban tevékenykedő politikai pártok és szervezetek mutatkoztak be a résztvevőknek” - írta az MTI tájékoztatója (1990. 02. 17.).

Persze 1990 tavaszán ez nem is lehetett másképp. Annál feltűnőbb, hogy alig pár hónap múlva mennyire megváltozik a kép: a mozgalmat ideológiai és személyi ellen-tétek szaggatják, és sok helyütt éppenséggel a népfőiskolák (vagy szervezőik) keresik az új pártpolitikusok kegyét.

„Annak, hogy a Soros-támogatások utóbb mégsem váltak rendszeressé, több oka van - vélekedik Sz. Tóth János szociológus, a Magyar Népfőiskolai Társaság titkára. - Ezek közül az egyik, hogy megjelentek a mozgalom vadhajtásai is: színre léptek a népfőiskolák eredeti szellemével ellentétes, erős pártkötődésű érdekek és szerve-zetek. Némelyek tudatosan is törekedtek a népfőiskolák és a Soros Alapítvány kap-csolatának fölszámolására.”4 A népfőiskolák és az Alapítvány kapcsolatának meg-szakadását természetesen az 1990-es országgyűlési választások is döntően befolyá-solták. Amíg a mozgalom alternatív állampolgári kezdeményezésként jelentkezett, annak szervezői állami támogatásban nem reménykedhettek, legfeljebb az egykori hivatalos fedőszervek (HNF, TIT, Népművelési Intézet) jelképes oltalmában. A meg-alakuló új kormány viszont hivatalosan is programjába iktatta a mozgalom támo-gatását, s így a rendszerváltás - mint annyi más spontán közéleti vagy kulturális kezdeményezés esetében - egyben „szponzorváltást” is jelentett. Merőben új - önkén-tes avagy kényszerű - igazodások sorával... (Erről győz meg a Magyar Népfőiskolai Társaság a mozgalom újraindításának tizedik évfordulójára készült emlékkiadványa, Az újraszületés krónikája, Bp., 1998., amely számos beavató dokumentummal szolgál a mozgalom kilencvenes évekbeli rögös útkereséséről.)


„Ellenzéki alapítványi népfront” - avagy a Bethlen-Soros közös ösztöndíjalap

A környező országok (mindenekelőtt Románia és Csehszlovákia) magyarságának drámai helyzetromlásán, az immár tömeges és eltitkolhatatlan menekülthullámokon túl5 alighanem a különféle ellenzéki és reformerők szövetségkeresése is hozzájárult ahhoz, hogy 1988 őszén végre gyakorlati együttműködés jött létre a Bethlen és a Soros Alapítvány között egy közösen létrehozott ösztöndíjalap formájában.

De vajon miért csak ekkor? Hiszen láttuk: jó három éve már Monoron, sőt annak idején már a '84 őszi Margit-kerti vacsorán is felmerült valamiféle szolidaritási akció-egység igénye, főként a leginkább fenyegetett romániai magyarság ügyében. Miért hát e késlekedés, kölcsönös kivárás, óvatosság?

Aligha tévedünk, ha a választ - megannyi személyi esetlegességen és belpolitikai összefüggésen túl - legfőképp a romániai diktatúra felgyorsult végjátékában s a hazai és nemzetközi közvéleményt egyszerre mozgósító hatásában véljük felfedezni. Abban a közös és nagyon is valós ellenségképben, amit Ceaucescu példátlan személyi kul-tusszal dekorált állami terrorja állított kihívón az önelégült status quo politikájába zsibbadt Keletnek, Nyugatnak egyaránt. A hiú „Conducator”, a népe állítólagos római származásától és önnön birodalmi küldetéstudatától megittasult, balkáni despota, a maga állami korrupcióval, tömeges titkosrendőri és besúgó apparátussal, milliós párthadsereggel fenntartott óvilági hadikommunizmusával. Ceaucescu állam-nacionalista rezsimje, amely '68 óta „különutas” külpolitikai devianciáival mind bosszantóbb szálka volt a Kreml urainak szemében, s kiváltképp anakronisztikus zárványnak tűnt a gorbacsovi glasznoszty meghirdetése után. Ceaucescu Securitate-vezényelte rendőrállama, mely ekkor már - a „különutasság” minden geopolitikai lát-szatelőnye ellenére - többé a Nyugat felnyíló szemében se lehetett szalonképes.

Talán csak egyedül Kádáréban maradt továbbra is az - igaz, csak jobb híján, afféle „reálpolitikai opportunizmusból”, melyet részint a gyávaság, részint egy meg-rögzött téveszme sugallt. Egyrészt, ha nem személy szerint Ceaucescunak is, Kádár mindvégig hálás maradt a „román elvtársak internacionalista szolgálataiért”: Nagy Imre és az '56-os forradalom vezetőinek készséges snagovi internálásáért. Ám a pártfőtitkár és szűkebb garnitúrája nemcsak emiatt respektálta oly kínos aggállyal a min-denkori román vezetést. Betegesen félt attól is, hogy a nemzetiségi kérdés mégoly jelképes vállalásával saját belpolitikai uralmát ásná alá, ismét teret engedvén úgy-mond a „nacionalista veszélynek”. Utólag jól látni: mennyire téves és ostobán defen-zív helyzetértékelés volt ez, hisz Kádár népszerűségét - nem is nagy áron - bizonyára csak növelte volna, ha a ritkuló és mind nyilvánvalóbb kudarccal végződő, kétoldalú találkozókon legalább ezt-azt nem mulaszt el „elvtársi és internacionalista követke-zetességgel” számon kérni gyakorló diktátortársán. Kádár azonban - és az ő politikai gesztusnyelvét idővel jól-rosszul eltanult hazai pártelit többsége - mindvégig beérte demagóg allúziókkal, az aktívaülések és üzemlátogatások során elejtett, alkalmi cinkoskodással: „No halljuk csak, mi a gond, elvtársak? Hisz odaát még rosszabb! Mi legalább túl vagyunk az államvédelem által vezényelt vastapson, s hajnalonként nem kell végtelen sorokat kiállni a jegyre mért, ehetetlen kenyérért.”

Az, hogy a Kádár-rezsimnek ennyire tüntetően nem volt semmifajta kisebbség-védelmi „elképzelése”, a nyolcvanas évek elejétől megkerülhetetlen kihívásként posztulálta, hogy minden, magára valamit is adó külső vagy belső ellenlábasának igenis legyen: a Pozsgay-féle nemzeti reformkommunista vonaltól a népieken és a nyugati magyar emigráció körein át a demokratikus ellenzékig. Nem véletlen, hogy a Beszélő első számaitól kezdve rendszeresen tudósít a kisebbségi magyarság jogsérelmeiről, miként az sem, hogy az az ügy, amely a legszélesebb „ellenzéki népfrontba” képes tömöríteni minden hazai változást sürgető erőt, éppen a határon túli (s főként a felvidéki, erdélyi) magyarság jogvédelme volt (lásd a széles körű tiltakozó és szolida-ritási akciókat Duray Miklós, Szőts Géza, az Ellenpontok, a menekültkérdés vagy épp a romániai falurombolás ügyében!). Végül nem kétséges, hogy a Ceaucescu-rezsim mindinkább rémdrámává fajuló végjátéka és Grósz Károly - a kádári „nemzetiségi antipolitika” csődjét betetőző - megalázóan hiábavaló aradi útja csak újabb drámai impulzust adott a segíteni kész hazai és nemzetközi erők összefogásához.

„A kisebbségben élő magyarok helyzete az elmúlt hónapokban a magyar tár-sadalom és a politikai szervek számára egyaránt fontos és aktuális kérdéssé vált - szögezi le egy 1988. májusi titkársági feljegyzés. - A markáns változások felvetik annak lehetőségét, hogy az MTA-Soros Alapítvány Bizottság a maga eszközeivel csat-lakozzon azokhoz, akik segítséget tudnak nyújtani.

Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság természetesen nem oldhatja meg sem a kisebbségben élők, sem az áttelepültek súlyos szociális és egyéb problémáit. Meg-teheti viszont, hogy eredeti célkitűzéseivel és alapelveivel összhangban támogatást nyújt azoknak, akik értékes szellemi, kulturális stb. tevékenységük révén esélyes pályázók lehetnének magyar állampolgárként. A Titkárság a fenti elgondolás jegyé-ben kapcsolatba lépett a Bethlen Gábor Alapítvány Titkárságával, mert az adott kérdésben ők rendelkeznek a legtöbb közvetlen információval, pl. sok esetben ők ismerik az áttelepülő értelmiségieket. A Bethlen Gábor Alapítvány anyagi forrásai szűkösek, de a korrekt és hatékony együttműködésre látunk lehetőséget. A Bethlen Gábor Alapítvány munkatársaival (Bakos István, Kiss Gy. Csaba és Nagy Gáspár) folytatott konzultációk után az alábbi javaslatot dolgozzuk ki.

Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság Titkársága és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának egyetértése alapján egy közös (kisebbségi) ösztöndíj létrehozását javasoljuk.” Ez után a tervezet konkrét gyakorlati ajánlásokat fogalmaz meg a támo-gatandók körére (menekülők, áttelepülők, határon túli magyarok és más nemzeti-ségűek), a támogatandó tevékenységi körre (művészi, tudományos, lelkészi munka, netán posztgraduális képzés) s a lehetséges támogatási formákra (rendszeres havi ösztöndíjak, egyszeri céltámogatások stb.), egyben a közös kuratóriumba meg-hívandók ajánló listáját is közreadva (Csoóri Sándor, Konrád György, Király Tibor, Benda Kálmán, Domokos Mátyás, Für Lajos, Vásárhelyi Miklós, Vásárhelyi Judit és Kiss Gy. Csaba. - Részletesen lásd a kötetvégi 13. dokumentumot!)

A fenti titkársági tervezetet az 1988. május 23-i bizottsági ülés is megvitatta. Ennek emlékeztetője szerint: „A Bizottság elvileg elfogadja a Titkárság javaslatát a Bethlen Gábor Alapítvánnyal történő együttműködésről. A kérdésben azonban továb-bi - többek között külügyi - konzultációk szükségesek, ezért a javaslatban foglaltak realizálására csak a konzultációk sikeres lezárását követően kerülhet sor. Erről Kulcsár Kálmán és Vásárhelyi Miklós a közeljövőben tárgyalni fognak.” E május végi ülésről és az új pályázati tervről egyébiránt egy belügyi titkos jelentés is hírt ad (lásd a 139. dokumentumot!). Ez lényegében nem tartalmaz mást, mint az esemény konstatálását („Az MTA Soros Alapítvány Kuratóriumának f. hó 23-i ülésén megvitatták a Soros és Bethlen Gábor Alapítvány által »a határainkon túl élő és áttelepülő magyar értelmiségiek alkotómunkájának támogatására« létrehozandó közös ösztöndíj okmánytervezetét”); és a már idézett titkársági tervezet rövid, szöveghű kivonatát. Annál figyelemre méltóbb, hogy e minden jel szerint rutinszerű „szolgálati” napihírt kivételesen a III/I-es - hírszerzői! - csoportfőnökséghez továbbították, s csak onnan került át „tájékoztatás végett” a III/III-ashoz. Anélkül, hogy ennek okáról vakmerő találgatásokba bocsátkoznánk, itt csupán jelezzük azt a több konkrét eset által iga-zolt tényt, hogy ekkoriban még - főként szovjet, keletnémet, csehszlovák és román érdekű ügyekben - nagyon is létezett a „belügyi internacionálé”, s ez esetenként köz-vetlen, „operatív” együttműködést jelentett az érintett kelet-európai állambiztonsági szervek között.

A további előkészítés informálisan és jórészt élőszóban folyt - zömmel a két alapítvány titkársága között. Ez derül ki Kardos László és Vásárhelyi Judit emlékezé-seiből, de áttételesen erre vall a megfelelő hivatali (akadémiai, pártközponti és bel-ügyi) iratok feltűnő hiánya is. Mindenesetre az előkészületek az időközben drámaian felgyorsuló (főként romániai) eseményekhez képest igencsak lassan folynak -májustól szeptemberig alig történik valami. Ennek feltehető oka, hogy Kulcsár májusi távozása és Berend T. szeptemberi belépése között formálisan nem volt, aki társ-elnökként áldását adja az új programra, s a már idézett bizottsági jegyzőkönyv által is indokoltnak vélt „külügyi konzultációkat” lefolytassa. Hogy ez utóbbiak - ha ugyan sor került bármi ilyesmire - praktikusan mit jelentettek (személyes, telefonos, levélbeli kapcsolatfelvételt a KÜM avagy a pártközpont külügyi osztályával, netán a III/I-es csoportfőnökség valamely „szakreferensével”) - azt legfeljebb Berend T. Iván tudná megválaszolni, bár meglehet, ő se.

Mindenesetre 1988. november 1-jén végre hivatalosan is bejelentik, hogy a két alapítvány egy közös kuratórium égisze alatt egy társult ösztöndíjalapot hozott létre. Mint a szűkszavú kommüniké tudatja: „Az alapból azokat a vállalkozásokat kívánják támogatni, amelyek a kisebbségi sorban élők anyanyelvi művelődését, kultúráját gazdagítják, hozzájárulnak a közép-európai sorskérdések tisztázásához, és a térség népeinek megbékélését, humánus együttélését szolgálják. Ebből a keretből elsősor-ban az ország határain kívül élő magyarokat támogatják. A támogatások odaítéléséről a két alapítvány képviselőiből alakított kuratórium dönt. Tagjai: Csoóri Sándor, Für Lajos, Juhász Gyula, Király Tibor, Vásárhelyi Miklós. Titkárai: Kiss Gy. Csaba és Vásárhelyi Judit.”6

Az együttműködést a Soros Alapítvány vezetése és operatív stábja jórészt elkötelezetten és őszinte meggyőződésből pártolta, így például Vásárhelyi Miklós vagy a nagykuratórium két nemrég kooptált, történész tagja: Benda Kálmán és Juhász Gyula, akik amúgy is sokszálú magán- és kollegiális munkakapcsolatban áll-tak a Bethlen Alapítvány nem egy kulcsemberével (például Juhász az OSZK főigaz-gatójaként és a Magyarságkutató Intézet irányítójaként), s ez idő tájt nemegyszer közösen indítottak bizonyos kisebbségvédelmi petíciókat vagy szolidaritási akciókat. (Például Für Lajossal, Csoóri Sándorral az 1987. novemberi brassói munkásfelkelés ügyében!) Soros személyes megnyerésében és a gyakorlati teendők összehangolá-sában főként Vásárhelyi és Kardos vállalt oroszlánszerepet. Mindazonáltal nem hallgatható el, hogy az alapítványi vezetésben is akadt, aki az együttműködést kezdettől fenntartással fogadta (Vámos Tibor), mi több, nyíltan ellenezte (Quittner János). A tartózkodást és gyanakvó ellenérzést - melyektől egyébiránt a másik fél sem volt egészen mentes - részben kulturális és világnézeti előítéletek, részben nagyon is konkrét történelmi tapasztalatok és személyes traumák tápláltak. Ilyen volt történetesen az az alapítványi titkárságvezető által szimbolikus ellenérvként felhozott önéletrajzi adalék, amely az Auschwitzot túlélt magyar zsidóság egyik legfájóbb sebét: a kunmadarasi pogrom esetét idézte fel egy szemtanú hitelével. A háború után a lágerekből hazatért, fájdalmasan kevés túlélő nem egy vidéki városban, községben nyílt összeütközésbe került a hátrahagyott javaiba időközben betelepült vagy azt eltulajdonított, elprédált helybeliekkel. Az egyik legkirívóbb eset 1946 májusában Kunmadarason történt, ahol három hazatért zsidó lakost bandákba verődött hely-béliek a nyílt utcán gyalázatos módon agyonvertek. Kis híján ugyanerre a sorsra jutott egy negyedik is: a községi szikvízüzem tulajdonosa, akit egy általa forgalmazott szódásüveggel ütöttek fejbe. Azzal a „csereszabatos” köznapi alkalmatossággal, amelyre nem is oly rég egy asszimiláns patrióta túlbuzgóságával maga vésette rá az irredenta jelszót: „Nem, nem, soha!” - Sapienti sat. (Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy e lesújtó erejű példázat nem szegte kedvét az Alapítónak, ámbár kísértetiesen egybecseng azzal, amit Csoóri ominózus pécsi beszédében - állítólag Sorost idézve - édesanyjának szájába ad: „Ha Erdélyt emlegetik, másnap viszik a zsidókat... etc.”)

Ezzel szemben, mint korábban épp a Margit-kerti vacsora kapcsán idéztük, Vásárhelyi Miklós az újfajta szolidaritási társulást kifejezetten demonstratív gesztusnak szánta, annak tevőleges bizonyságára, hogy a fenyegetett helyzetű határon túli magyarság megsegítését fontos és feltétlen támogatandó ügynek tartja az alapítványi vezetés is. Ugyanez a spontán azonosulás, okos ügyszeretet mutatkozik meg az ope-ratív munkatársak zömének magatartásában is, mindenekelőtt Kardos László és Vásárhelyi Judit aktív részvételében, akik Király Tiborral, Nagy Gáspárral, Kiss Gy. Csabával és másokkal kooperálva nagyban elősegítették e sajátosan gyakorlatias együttműködés létrejöttét. Utóbb főként a titkári teendőket ellátó Vásárhelyi Juditra hárult nagy tapintatot és körültekintést igénylő organizátori szerep, hisz eltérően a többi pályázati program nyilvános és bevett ügyrendjétől, ezúttal még a pártfogoltak nevét és címét is többnyire aggályosan konspirálni kellett, nehogy a kényes személyi információk a Secu, a KGB vagy más - ekkortájt még valóban - életveszélyes titkos-szolgálatok és erőszakszervek birtokába kerüljenek.

Az ösztöndíjprogram első évének eredményeiről egy 1989 decemberében kelt, bizalmas titkársági jelentés a következőképp ad számot: „A BGA-SA közös ösztön-díjalapja 1988. november 1-jén létesült. [...] Kuratóriuma az eredeti célkitűzésnek megfelelően működött, három ülésen át 1989. január 5. és szeptember 6. között. A Bizottság összesen 1 700 000 forintot ítélt meg az alap kétévi működésére, ehhez járult a BGA 170 000 forintos kiegészítése. Az összes megszavazott támogatás föld-rajzi megoszlása a következő: annak 61%-ából Romániában élő magyarokat, egy eset-ben románt, továbbá Magyarországra menekült alkotókat támogatott a kuratórium. A fennmaradó hányad 9,5%-a Csehszlovákiába, 10%-a Jugoszláviába, 9%-a a Szovjet-unióba, 1,5%-a Lengyelországba, 1%-a Bulgáriába jutott. A megmaradó 8%-ot olyan magyarországi programok kapták, melyek elméletileg vagy gyakorlatban a kisebbsé-gi lét problémáival voltak kapcsolatban. A különböző szomszédos országokba nyújtott támogatás jellege és nagyságrendje eltérő volt. A Romániába átvitt - jobbára természetbeni - egy főre eső támogatás átlaga 10-20 000 forint, ebből munkaeszközöket, élelmiszert és kávét vettünk. Azok a menekültek, akik Magyarországon kívánják alkotómunkájukat folytatni, ebből a keretből teljes megélhetést nem kaphattak, csak kiegészítő támogatást (havi 3-7000 Ft között). A Szlovákiába megszavazott támo-gatások zömére egy-két hónapos budapesti meghívás a jellemző, ezen kívül a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub kapott berendezéseket. Jugoszláviából kevesebb pályázó kért és kapott viszonylag hosszabb időre kutatási támogatást. Jelentős eredmény a Szovjetunióban az ungvári Állami Egyetem Magyar Tanszékén belül a magyar kabi-net kialakítására nyújtott jelentősebb támogatás, továbbá a Beregszászon felállítandó Petőfi-szoborhoz való hozzájárulás. Lengyelországból két főt hívtunk meg, Bulgáriá-ból egy fő kapott háromnapos ösztöndíjat. A hazai programok közül a legmagasabb összeget, 50 000 forintot a Magyar Néprajzi Társaságnak a szomszédos országokból érkező néprajzi kutatók számára rendezett tábor kapta. Az alap működése - eltérően a Soros-hagyományoktól konspiratív jellegű. Indokolt, hogy maga a tény most [1989 végén! - N. B.] mégis elővigyázatos nyilvánosságot kapjon. Az alap működésével kap-csolatos két probléma közül az első amiatt merült fel, hogy a menekültek sérelmezik, amiért nem jutnak a magyar állampolgárokhoz hasonló elbánáshoz. Ezen esetleg az alapszerződés megváltoztatása javíthat. A másik problémát a dologi természetű támogatásoknak a helyszínre juttatása okozza. Ezentúl csak olyan pályázatokat tudunk elfogadni, ahol magyarországi garancia van a támogatás helyszínre juttatására. Kérjük a Bizottságot, hogy az 1990-es évre 1 500 000 forintot szavazzon meg az alap számára.”7 Itt nem idézzük, mindössze utalunk arra, hogy hasonlóan beavató tárgyi adalékokkal szolgálnak a program eredményeit és további alakulását illetően a kötetünk végén közzétett 14. és 22. dokumentumok is.

A Bethlen-Soros együttműködés 1990 nyarára elhal... Az egyik fél - immár kor-mányzati szerepben - láthatóan saját koncepciója szerint kíván gondoskodni a ma-gyar kisebbségek kulturális és „nemzetpolitikai” támogatásáról, s a Bethlen Alapítvány tovább éltetése mellett mindinkább kiépíti a rnaga állami költségvetési forrásokra alapozott, potens intézményhálózatát (Illyés Alapítvány, Határon Túli Magyarok Hivatala, Magyarok Világszövetsége stb.). A másik fél úgyszintén látványosan túllép a nyolcvanas évek végének kényszerűen konspiratív gyakorlatán: Bukarestben, Kolozsvárott, Prágában, Pozsonyban és másutt egy sor új irodát nyit meg, hogy nem kevésbé szuverén „kisebbségpolitikát”, markáns kultúrmecenatúrát jutasson érvényre - immár nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte az egész térségben.

Az alig két évet megélt, szolidan gyakorlatias együttműködésnek már csupán szomorúan méltatlan utójátéka van hátra: Csoóri többször hivatkozott pécsi beszéde, Csurka kampánytámadása, melyekre Soros 1990 tavaszán - az 1989-es alapítványi évkönyv előszavában - reagál. („Az utóbbi időben személyes támadás ért a Bethlen Alapítvány bizonyos tagjaitól azért, mert úgy érezték, zsidó létemre a határon túli magyarok sorsát nem viselhetem kellően szívemen...” stb. - lásd a Margit-kerti va-csora 1984-es epizódját!)

Lényegében ugyanez az áldatlan nyilatkozatháború ismétlődik meg jó két év múlva, 1992 nyarán is, amikor az Alapítvány ismét a szélsőjobboldali propaganda-támadások kitüntetett céltáblája lesz. Bár a „Kulturkampf” zajos ütközeteinek a Bethlen-Soros-polémia mindvégig csak amolyan szolid kis „mellékfrontja” marad, a két alapítvány elnöke: Márton János és Vásárhelyi Miklós, ha némileg kedvetlenül is, azért nem mulasztja el, hogy helyére toljon néhány „spanyolbakot” az egykor történ-tek körül. A sérelmek kölcsönösek, s ekkor már - keserű paradoxon - nagyobb múlt-ra tekintenek vissza, mint hajdan maga a rövid éltű együttműködés... A „bethlene-sek” Soros és Vásárhelyi néhány nagyvonalú (vagy pontatlanul idézett) nyilatkozatát kifogásolják az egykori „tőkerészarányt” illetően - míg az utóbbiak épp a nagy-vonalúság hiányát, a nyilvános elégtétel szűkkeblű megtagadását nehezményezik az egykori partner részéről. A múltidézés nyilvános alkalmai: a Bethlen-díjak kiosztása, egy-egy sajtóhíradás vagy interjú a Magyar Nemzet (1991. április 26.), a Hitel (1991/24.), a Hiány (1992/5.) vagy az ÉS (1992. május 22.) hasábjain. Márton János például e szavakat mondja az 1991. évi Bethlen-díjak átadásakor: „1988 végétől 1990 júniusáig a Soros Alapítvánnyal közösen létrehozott Kisebbségi Ösztöndíj-Alap a szomszéd országokban élő magyar lakosságért folytatott tevékenységünket tette hatékonyabbá. Itt kell megjegyeznem, hogy sajnos, Soros György két ízben is téves vagy félrevezető nyilatkozatot tett, összetévesztve a Bethlen Gábor Alapítványt a »Kisebbségi Ösztöndíj-Alappal«, mely utóbbihoz valóban jelentős összeget adott, de természetesen nem a Bethlen Gábor Alapítvány tőkéjét kilencszerezte meg, hiszen akkor több mint 60 millió Ft-ra növekedett volna Alapítványunk tőkéje.”

Márton ez ügyben többször is helyreigazítást kér a sajtóban (Magyar Nemzet, ÉS), majd egy, a Hiányban megjelent Vásárhelyi-interjú után a két alapítvány elnökének - Márton János által kezdeményezett - tisztázó levélváltására is sor kerül. Vásárhelyi válaszlevelében az ügyet „sajnálatos félreértésnek” minősíti, kész akár nyilvánosan is elismerni, hogy „a Soros Alapítvány nem tízszerezte meg a Bethlen Gábor Alapítvány teljes vagyonát”, ám változatlanul fenntartja állításának ama ré-szét, hogy hajdani együttműködésük a legutóbbi időkig „úgyszólván teljesen visszhangtalan” maradt. Márton konsziliáns gesztusként egy fél mondat erejéig maga is utal „a Soros Alapítványt ért méltatlan megnyilatkozásokra”, ám hozzáteszi: ezek „sem jogosítanak fel senkit félrevezető közlésekre, mert az ilyenek csak tovább mérgezik a politikai ellentétekből táplálkozó ellenséges viszonyokat”, ízlés dolga, bár szemrehányásnak mintha túl sok - politikai „méregtelenítésnek” túl kevés volna e pedánsán formulázott szentencia.

Akárhogy is: e lehangoló és méltatlan epilógus utólag sem képes leminősíteni a közösen vállalt egykori szolidaritás érdemeit: azt, amikor még mindkét fél - Széchenyi naplóbeli kedvenc jelmondatával - „tanúk nélkül gyakorolta az erényt”... E sorok írója nem oly önhitt, hogy magának vindikálja az „utókor” megfellebbez-hetetlen ítéletét. Egyet azonban bátran állíthat, épp mert e vészterhes években másokkal együtt maga is menetrendszerűen ingázott Budapest és Erdély sorsukra hagyott aprófalvai, terrortól, nyomortól fuldokló nagyvárosai közt. Azoknak a húsz--harminckilós, élelmiszerrel, gyógyszerrel, könyvekkel és Bibliákkal megrakott háti-zsákoknak - melyekben nemegyszer a Bethlen-Soros segélyküldemények is ott lapul-tak - nem a porciók és „proporciók” adták meg valódi súlyukat, hisz egy-egy titkos célállomáson kipakolván minduntalan meg kellett tapasztalnunk: a kevés is mily sok - s a még oly sok is mennyire kevés...

Avagy utólag valóban magyarázatra szorulna e hajdan oly evidensnek vélt, fel-tétlen hitelű mérték?


„Líra és logika” II

Korábban szóltunk már a két kezdettől kiemelt „ikerprogram” indulásáról, bemutattuk az irodalmi és társadalomtudományi zsűrik személyi változásait, s koronként utaltunk egy-egy politikai botránykővé lett pályázat (Pünkösti, Krokovay, Petri) pártközponti „recepciójára” is. A két ösztöndíjprogram rendszerváltásig ívelő curicullumával s az első öt év átfogó értékelésével azonban még változatlanul adósok vagyunk. Nos, lássuk hát:

Az alkotói ösztöndíjpályázatok lehetősége mindkét kategóriában 1990-ig maradt fenn, amikor is a díjak, életműdíjak és más, jórészt intézményekre szabott cél-programok (Bölcsész reform-, Könyvkiadás- és Laptámogatási program) markánsan felváltják a nyílt pályázatok addigi, egyéni mecenatúráját. E közel hat év eredményei azonban már csak imponáló számszerűségük okán is megérdemlik az alaposabb elemzést, íme mindenek előtt egy statisztikai összesítés:

Díjazott egyéni pályatervek

Irodalom
Társadalom-tudomány
1984-85
23
15
1985-86
96
106
1987
69
68
1988
41
63
1989
30
65
1990
38
58
Összesen:
317
375

(A díjazottak teljes listáját lásd a névSoros című 1994-es kiadványban.)

Mint a fentiekből is kitűnik, a megítélt társadalomtudományi ösztöndíjak száma többnyire meghaladta az irodalmiakét (bár ennek részbeni oka, hogy a táblázat esetenként a 2-5 fős kutatói teamek közösen benyújtott pályázatát is egyénenként tünteti fel). Ugyanez áll a támogatások nagyságrendjére is, ami éves átlagban kategóriánként mintegy 7-8 millió forint volt - 10-20%-os többlettel a humaniórák javára. A túljelentkezés az irodalmi kategóriában átlag háromszoros - a társadalom-tudományiban négy-ötszörös volt; így hat év alatt együttvéve mintegy 2000 pályázat futott be. Az egyéni ösztöndíjak időtartama (6-24 hónap) és havi összege (3000-12 000 Ft) témánként, pályázónként erősen differenciált, ami a szakkuratóriumok és a döntéseiket jóváhagyó Bizottság meglehetősen szuverén eseti mérlegelését tükrözi. A két zsűri évente általában kétszer: tavasszal és ősszel ült össze az időközben beérkezett pályázatok elbírálására. A tizenkét döntésforduló eredménylistáit egybe-vetve legalább három-négy tucat pályázó akad - főként az irodalmárok köréből -, aki többször is díjazott volt, vagy akinek ösztöndíját eseti kérésre meghosszabbították.

A teljesség kedvéért itt kíván említést két további körülmény is. Az egyik, hogy mindkét kategória erősen „öszvér” jellegű volt, hisz az „irodalmi” pályázatok éppúgy felölelték a legkülönfélébb szépírói alkotóterveket, mint az irodalomtörténeti, esztétikai és kritikai pályamunkákat, s a társadalomtudományi repertoár ugyancsak tarka műfaji, tartalmi összképet mutat a pszichológiától, a nyelvészet, a filozófia, a közgazdaságtan, a néprajz, a szociológia s a történettudomány számos elméleti és gyakorló ágán át egészen a konkrét régészeti terepmunkákig. A másik sajátos körül-mény, hogy sem az irodalmi, sem a társadalomtudományi mecenatúra nem korlá-tozódott e két belföldi ösztöndíj-lehetőségre. Az előbbi kiegészítő formái voltak az eseti kiadvány- és folyóirat-támogatások (lásd: Vigília, Liget, Új hold-Évkönyv stb.) - az utóbbié: a külföldi publikációs díjak és konferenciaköltségek átvállalása, a nyugati ösztöndíjak mindinkább bővülő választéka avagy egy-egy intézményi kutatóprogram (pl. az MKKE - Andorka Rudolf vezette - Szociológia Tanszékének) rendszeres támo-gatása. A reális összképhez hozzátartozik az is, hogy az MTA-Soros Alapítvány „alternatív” tudomány- és művészetpártolása szükségképp szerény volt az állami mecenatúra egykori intézményes lehetőségeihez (a kiemelt akadémiai vagy OTKA-programokhoz) képest. Ugyanígy említést kíván, hogy a hivatalos kultúrpolitika a nyolcvanas évek derekán maga is tett néhány tétova kísérletet pályakezdő humán értelmiségiek támogatására nyílt ösztöndíjpályázatokkal (lásd: egyetemi aspirantúra-rendszer, Eötvös-, Móricz-, József Attila-ösztöndíjak).

A fentiek ismeretében jogos a kérdés: vajon mennyiben volt hiánypótló e kettős irányú magánmecenatúra? Miben látta - az államitól eltérő - sajátos célját, és men-nyiben sikerült azt betöltenie?

A programok indulásánál már jeleztük, hogy a pályázatok zöme valahol a kultúr-politikai tűréshatár - amúgy igencsak széles - „szellemi gyepűvonalán” helyezkedett el, s kirívóbb „határsértésekre” inkább csak 1987-88-tól került sor. Mindez igazolni látszik Vásárhelyi és Kulcsár előzetes „gentleman agreementjét”, miszerint „az volt a lényege a megegyezésnek, [...] hogy a »második nyilvánossághoz« tartozó embereknek nem tudunk ösztöndíjakat adni [...], de messzemenően támogatunk min-denkit [...], aki úgymond a megtűrt kategóriába tartozik”.8 Tény, hogy az egykori sajtóban rendszeresen közölt eredménylisták önmagukban is meggyőzően cáfolják a két leggyakoribb, túlzó általánosítást: azt ti., hogy 1. a rezsim elismert, tudós és művész elitje dömpingszerűen „ráutazott” volna e „potyalehetőségre”,9 avagy hogy 2. e két pályázati formát csupán az ellenzéki értelmiségiek „segélyezésének” lega-lizálására találták ki... A publikált eredménylisták persze csak a jéghegy csúcsát jelzik, hisz a tárgyilagos értékeléshez éppúgy látnunk kellene a döntési alkuk bonyo-lult személyi hátterét s az egyes döntésfordulók teljes anyagát is - az elutasítottak tapintatból zárolt, terjedelmes névlistáival. (Bár jórészt ma is élő kortársakról van szó, ez a diszkréció annyi év múltán bízvást okafogyottá vált.)


Irodalmi ösztöndíjak

A tételes mustrát kezdjük az irodalmi pályázatokkal, előre bocsátva, hogy a potenciális „ügyfélkör” itt eleve nagyságrendekkel szűkebb volt, s a pályaterveknél a műfaj természete szerint jóval többet nyomtak latba a minőségi tanúsítványként avagy J. A.-val szólva: „áruvédjegyként” használatos nevek - a kérelmezőké és aján-lóiké egyaránt... Az első forduló 1985. tavaszi díjazottjainak már idézett lajstroma (Balassa Péter, Göncz Árpád, Kis János, Kornis Mihály, Lengyel Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter stb.) még ugyancsak „erős” kezdést mutat. Később a színvonal némivel hullámzóbb, a választék elegyesebb, s a szelekció a kortárs szépirodalom rovására olykor talán túl nagy teret enged a tudós literátoroknak, vagy a művészi önértékkel nem feltétlen kvadráló, szociális szempontoknak. Mindenesetre a tehet-ség-felfedezést, az alig ismert vagy „névtelen” szerzők istápolását a zsűri láthatóan nemigen ambicionálja. Erre vall, hogy „Petőfi-korú” díjazott a hat év alatt csak elvétve akad, „József Attila-i” már kissé gyakrabban, ám a nagy többség inkább a „kései Ady” és a „kései Babits” közötti évjáratokból kerül ki. Akadnak persze szép számmal már „beérkezettnek” számító elutasítottak is - találomra csak: Asperján György, Bereményi Géza, Garai Gábor, Hegyi Gyula, Kosa Csaba, Lukácsy Sándor, Megyesi Gusztáv, Módos Péter, Páskándi Géza, Sándor Iván, Tandori Dezső - igaz, némelyikük legfeljebb alkalmi vesztesként egy-egy döntésfordulóból marad ki, hogy aztán - mint épp a fenti lista sereghajtója: Tandori - pár év múltán kiemelt „élet-műdíjasként” térjen vissza. Az ismert és elismert kortársak olykor meglepő szelek-ciója - még ha netán vitatható is - mindenesetre a zsűri nagyfokú önállóságát, dön-tési szabadságát tükrözi.

Ami a műfaji arányokat illeti, a jelek szerint javában tart még a regény hetvenes, nyolcvanas évekbeli ázsiója (néha még született „alanyi költők”, lapszerkesztők és „katedra-irodalmárok” is esélyesebbnek vélik holmi hangzatos regénytémával pá-lyázni!), ám mögötte már szorosan ott látni az új esszéista és dokumentarista próza felzárkózó „élbolyait”. Drámatervekben aggasztó méretű a hiány: a több mint három-száz pályázat között alig egy fél tucat akad (Nádas Péter: Angyalok, Emberevők, Áldozatok - Kornis Mihály: Aluljáró - Kulin Ferenc: Batthyány). Annál bővebb a választék az irodalomtörténeti kuriózumok és a mikrofilológiai „hagyatékgondozá-sok” (naplók, memoárok, posztumusz kiadványok) terén. Hogy a rövidebb lélegzetű és alacsonyabb presztízsű műfajokkal - vers, mese, tanulmány, műbírálat - viszony-lag kevesen pályáznak, sajnálatos, bár korántsem meglepő tény. Egyrészt a magyar „irodalmi súlymérték” alapegysége - Pilinszky és Ottlik minden halk szavú óvása ellenére - továbbra is a kötet, másrészt majd' minden tollforgató a maximálisan meg-pályázható kétéves alkotószabadságra vágyik, ahhoz pedig nyilván elégtelen alibi néhány novella, etűd vagy haiku... Van, aki tehát „túlbiztosít”, tervezett lírai önélet-rajzát esszékötettel, tanulmánnyal, útinaplóval megfejelve, mások addigi életművük meggyőző erejében bízva egyetlen varázsszóba sűrítik munkatervüket: „regény”... (Néhány beszédesebb szándéknyilatkozat: Mészöly Miklós, 1985: „Háromszáz év fölemelően siralmas kavalkádja, abszurdja - regény”; Kornis Mihály, 1985: „Lenni - magyar-zsidónak - itt, nagyregény”; Krasznahorkai László, 1985: „Az intelligencia a garantált létfeltételek visszavonása következtében - regény”; Petri György, 1987: „Önéletrajzi ihletésű korrajz”; Csurka István, 1987: „Egy Erdélyből áttelepülő ma-gyar értelmiségi életútja - regény”; Ottlik Géza, 1989: „Nagyesszé Kosztolányi prózájáról”.)

Külön csoportot alkotnak a jórészt hiánypótlásnak szánt 20. századi magyar író-portrék, kortárs életműkalauzok. Néhány díjazott pályaterv: Karinthy Frigyesről (Pala Károly), József Attiláról (Marno János), Áprily Lajosról (Ferencz Győző), Kassák Lajosról (György Péter), Szentkuthy Miklósról (Rugási Gyula), Örkény Istvánról (D. Magyari István), Pilinszky Jánosról (Rubin Szilárd), Juhász Ferencről (Belohorszky Pál), Nagy Lászlóról (Takács Imre), Tandori Dezsőről (Fogarassy Miklós és Kardos András), Sütő Andrásról (Ablonczy László), Konrád Györgyről (Veres András), Mészöly Miklósról (Mohai V. Lajos). A fenti névsor nem egy tétele, mi tagadás, máig sem került le a kortárs monográfiák hiánylistájáról... Ám ha az ígéretes pályatervek mindegyikéből könyv nem is - legalább egy-egy „ihletérlelő” gondolatvázlat, esszé vagy tanulmány született.

Hasonló adósságtörlesztési szándék vezette azokat az évtized végére mindinkább újraéledő kísérleteket is, amelyek a határon túli (kárpát-medencei és nyugati) ma-gyarság 20. századi irodalmát és jelentősebb életműveit próbálták feltérképezni, megannyi kommunikációs és cenzori akadállyal dacolva. Néhány példa: Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalom története és könyvészete, Kenedi János: Szabó Zoltán hagyatékának felkutatása és rendszerezése, Rugási Gyula: Határ Győző-monog-ráfia, Tokaji Nagy Erzsébet: A párizsi Magyar Műhely repertóriuma, Ágoston Vilmos: Szilágyi Domokos levelei, Láng Gusztáv: A romániai magyar irodalom - 1919-1980, Beke Mihály András: A romániai magyar irodalmi szociográfia - 1945-1985, Bekéné Nádor Orsolya: A csehszlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás története.

A neveket, pályatémákat itt nem idézhetjük tovább - aki ennél is bővebb rész-letekre kíváncsi, lapozza fel az alapítványi évkönyveket, a névSorost vagy a tizedik évfordulóra kiadott, reprezentatív antológiát (Ha minden jól megy - Balassi, 1984).

Annál inkább szólnunk kell a döntési gyakorlatról és magukról a döntéshozókról... A kuratórium személyi összetétele, mint jeleztük, 1985 tavaszától 1989 őszéig csupán az elnöki poszton változik - ott viszont többször is. A korán leköszönő Vas Istvántól előbb Vészi Endre, majd 1986 végétől két évre Sőtér István veszi át az elnökséget - ám a kezdő kurátor-négyes: Almási Miklós, Domokos Mátyás, Orbán Ottó, Török Endre, valamint a titkár: Quittner János majd öt éven át a helyén marad. (Nota bene! a három, gyors egymásutánban elhunyt elnök tisztét az utolsó évben, 1989-ben ideiglenes megbízottként Almási látja el.) 1989 őszén a pályázati rendszer átalakításával az elegyes profil végre szétválik, s az addigi Irodalmi Kuratórium helyébe két másik: az Esztétikai (Lukács László, Poszler György, Török Endre) és a Szépirodalmi (Domokos Mátyás, Lator László, Mészöly Miklós) lép. Ezzel egy időben új fejezet kezdődik a mecenatúra egész rendjében is - mint arra még bővebben kitérünk. (Lásd: „Líra és logika” III. - az 1993-as fejezetben!)

Az Irodalmi Kuratórium egykori ülésein nem voltak lármás polémiák. A Titkár-ság által előkészített pályázati összesítőket a döntnökök előre megkapták, majd összeülvén többé-kevésbé simán megegyeztek a támogatandó jelöltek személyében. Ám a döntési folyamat ezzel még korántsem ért véget. A kuratórium jegyzőkönyvbe foglalt eseti állásfoglalásait az alapítványi Bizottság soros ülésének is jóvá kellett hagynia, s a négy példányban készült ajánló listák különféle szolgálati csatornákon előzőleg még az Akadémia, a pártközpont, a Művelődési Minisztérium, sőt a BM „illetékes” osztályait is megjárták. Hogy a Bizottság ülésein ennek ellenére nyílt vétóra - az egyetlen Petri-pályázatot leszámítva - mégsem került sor, az részint Vásárhelyi és Kulcsár állandó háttéregyeztetésének, részint annak tulajdonítható, hogy az említett hivatalos szervek irodalmi ügyekben maguk is jóval tartózkodóbb-nak bizonyultak, az esetek zömében beérve diszkrét „megfigyelői” szerepkörükkel. (Ezt erősíti meg mellesleg Domokos Mátyás személyes tanúságtétele is, aki az öt év alatt nemhogy az állami szervek, de még a nagykuratórium részéről sem tapasztalt semmiféle - akárcsak diszkrét - megkeresést, előzetes befolyásolási kísérletet sem.10 Önmérsékletüket végső soron az a hatalmi logika sugallta, hogy mindaddig, amíg a cenzúra féltve őrzött pártállami monopóliumát nem kérdőjelezi meg, voltaképp nem is oly nagy baj, ha az Alapítvány csöndes alkotómunkát biztosít néhány tucat „békétlen” írónak, költőnek. Ennek jegyében olykor még a „kettős publikálást” tiltó párthatározatnak sem próbáltak teljes szigorral érvényt szerezni némely ellenzéki jelölt - pl. Kis János, Kenedi János - makacs megvétóztatásával. (Egyébként már az is példátlan „engedménynek” számított, hogy ezek a legális sajtóból kitiltott nevek a pályázati eredménylistákon egyáltalán nyomtatásban megjelenhettek!) Az íróasztal-fiókban szaporodó remekművek ellen sem a pártközpont, sem az államvédelem nem emelhetett kifogást. Annál keményebben jelölték ki az engedékenység határát bizo-nyos cenzori aggályok, amint azt a bizalmas pártközponti és belügyi jelentések ismételt intelmei példázzák.

Láng István - mint arra már utaltunk -, a KB Agit. Prop. Bizottsága számára készült, 1986. decemberi tájékoztatójában (48. dokumentum) -, jelezte, hogy „irodal-mi és társadalomtudományi ösztöndíjasok közül többen fognak megjelenni elkészült írásműveikkel kiadót keresve, és feltehető, hogy tartalmi okok, illetve színvonaluk miatt nem mind talál kiadóra, ami különböző problémákat vethet fel”. Ugyanerre figyelmeztet - ha lehet, még nagyobb nyomatékkal - az egykori TKKO-munkatárs, Dérer Miklós egy későbbi, 1988. tavaszi jelentésében (56. dokumentum): „A művek elkészítésére irányuló, elfogadott pályázatok nagy száma miatt a közeljövőben erőtel-jes publikációs nyomás várható. Érvényes publikációs normáink betartásával a folya-mat vezérelhető, azonban szükséges határozottabban leszögezni, hogy a sikeres pályázat nem jelent egyúttal automatikus végtermék-publikálást, a kettő egymástól független. A Bizottság figyelmét külön fel kell hívni erre az adottságra.”

Hasonlóan magáért beszélő adalék, hogy mely pályázatokat tartotta „figyelemre méltónak” a BM, hisz - áttételesen - ez is felér egy minősítéssel... Mint a Doku-mentumtár jelentései alapján kitűnik, mind a nevesített, mind a - belügyi „célszemé-lyként” - fedőnévvel illetett pályázók közül aránylag tekintélyes listát lehetne összeállítani. A teljesség igénye nélkül: Czakó Gábor, Göncz Árpád, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Kenedi János, Kornis Mihály, Köteles Pál, Lezsák Sándor, Mészöly Miklós, Petri György, Radnóti Sándor stb. Kiváltképp feltűnő az egyes vidéki pályázókat szorgosan (fel)jelentő megyei állambiztonsági apparátusok (Csongrád, Bács-Kiskun, Hajdú, Vas stb.) irodalmi ügyekben tanúsított buzgalma, s az egyéni ösztöndíjpályázatokon esetenként messze túlmutató alternatív publikációs tervek (JAK-füzetek, Hitel stb.) éber, olykor naprakész nyomon követése.

Az olvasó talán még emlékszik a Réz Pál javasolta „Szilencium-díjakra”, s a Margit-kerti vacsora ama Soros által felvetett dilemmájára, hogy miként is lehetne az ösztöndíjas szerzők vállalásait „bevasalni”. A sommás válasz már akkor sejthető volt: valójában sehogy - hacsak az ihlet és lelkiismeret, e két befolyásolhatatlan, titkos „végrehajtó” eleve nem szavatolja azt... Ezt igazolják a nyertes pályatervek részint máig is „adósság-mementóként” fennmaradt listái, s az egykori, ugyancsak kevés foganattal járt emlékeztetők: „A Kuratórium sajnálattal vette tudomásul - rögzíti a 1987. májusi jegyzőkönyv -, hogy az ösztöndíjasok egy része nem teljesíti szerződés-ben vállalt kötelezettségeit, a megállapodott időre nem készíti el dolgozatát, és azt nem adja le a Titkárságon. Egyúttal megbízza titkárát, hogy a késlekedőket levélben figyelmeztesse a szerződés betartására.” Item: „A Kuratórium - 1987. novemberi ülésén - úgy találta, hogy a teljesítési fegyelem kívánnivalókat hagy hátra.” Mégis, az utolsó „kimenő üzenetben” némi, alkalomhoz illő emelkedettséggel „a leköszönő Kuratórium tagjai fel kívánják hívni a Titkárság, a Bizottság és Soros György figyelmét arra, hogy az Irodalmi Kuratórium munkája nyomán nyújtott támogatás komoly értékeket hozott létre a magyar irodalomban, s az Alapítvány támogatása e téren igen jelentősnek mondható.”

Mellesleg - ekkor még - így érzi ezt Csurka István is, kinek 1987. őszi, párt-központi „Szilencium-díját” a kuratórium egy november 13-ai döntése kétéves, havi 8000 Ft-ot érő „Szolidaritási-különdíjjal” siet ellensúlyozni. (Lásd IK, 465. - Ajánlók: Réz Pál és Jávorszky Béla.) Igaz, a díjazott - miután publikálási tilalmát feloldják - néhány hét múlva egy köszönő levélben visszamondja a támogatást: „Tekintettel az országot, s benne az irodalmat és az egész kulturális szektort sújtó elhúzódó aszályra, úgy vélem tisztességesnek, hogy a támogatásról lemondva lehetőséget adjak az összeg inkább szűkölködőkhöz való juttatására. Egyben nem mulasztom el megköszönni jóindulatú figyelmüket, segítőkészségüket. Kérem köszönetem tolmácsolását Soros György Úrnak is.”11

Nos, ez is Csurka. Volt - egykor. Annyi tobzódó gyalázkodás után üdítő idézni...


Társadalomtudományi ösztöndíjak

Mint korábban említettük, a hatalmi kontrolligény a társadalomtudományi ösz-töndíjak esetében - Kőszeg egykori tézisét igazolva - kezdettől jóval hangsúlyosabb volt az irodalmiakéhoz képest. Ezt mutatta már a kuratórium nehézkes felállása és kompromisszumos összetétele is, majd az egyetemek, kutatóintézetek vezetőinek további bürokratikus szűrőként szánt „tájékozódási” és „pályázatvéleményezői” előjoga (lásd az 1987. májusi MM-körlevelet s az illetékes KB-szervek ismételt határozatait), amiként ezt igazolja maga a cenzori apparátus hasonlíthatatlanul gyakoribb eseti beavatkozása is.

Mindennek persze többféle nyomós oka volt. Egyrészt a pályázók zömének a füg-gősége munkahelyi és tudományos hierarchiától (szemben a jobbára „szabadúszó” írókkal, költőkkel), másrészt a kanonizált „kutatási főirányoktól” olykor markánsan eltérő, egyedi témaválasztások, melyek - mint Pünkösti Rákosi-pályaterve is jól mutatta - néha már munkacímükkel is ideológiai vagy személyes kihívásként hatot-tak bizonyos, éberen vigyázó apparátusi körökre. Ugyanakkor épp a Pünkösti-pályázat kapcsán próbáltuk egy sor más példán érzékeltetni, hogy e cenzori „éberség” mennyire szelektív, következetlen és szubjektív indíttatású volt. A „tudománypoli-tikai rosta” mind gyakrabban átszakadt, s még ha szorgos kezek mindegyre újra-foldozták is azt, többé nem számíthatott megbízható ideológiai etalonnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint épp a társadalomtudományi Soros-pályázatok megannyi alkalmi tesztje: ahogy a rosta sűrűbb fonatú részein némelykor jelentéktelenebb tételek is rendre fennakadtak, míg másutt tucatszám zúdulnak át a vélt „ideológiai szabványon” túliak.

Cenzori szempontból persze - a pályázók személyének eseti politikai megítélésén túl - jobbára csak a közelmúltat vagy a jelent faggató történeti, szociológiai és közgaz-dasági kutatótervek lehettek aggályosak; ilyenekkel pedig - legalábbis kezdetben - aránylag nem sokan jelentkeztek. Melyek voltak hát a kurrens pályázati témák, a do-mináns diszciplínák? Bár egzakt statisztikai választ az anyag szerteágazó volta miatt nehéz lenne adni, az eredménylisták alapos elemzése nyomán azt mondhatni: az első két évben jórészt a közvetlen ideológiai, aktuálpolitikai összefüggésektől mentes szak-tudományok domináltak: a néprajz, a nyelvészet, a kódexkutatás, az antik filozófia, a régészet, az egyház-, művelődés- és agrártörténet stb. Később mind több „kényes” disz-ciplína, egyéni témaválasztás is csatlakozik a fentiekhez - 20. századi eszme- és poli-tikatörténet, kisebbségvédelem, gazdaságelemzések, empirikus szociológiai vizsgálatok, alternatív pedagógiai kísérletek stb. -, mígnem 1988-1989 fordulóján látványos eltolódás következik be ez utóbbiak javára. (Lásd Balázs Géza, Csákó Mihály, Csizmadia Ervin, Gyurgyák János, Radnóti Sándor, Szabó Miklós, Szálai Erzsébet, Solt Ottilia és mások - részben már idézett - pályázatát, s a számos, programon kívüli egyedi támo-gatást: Fidesz Akadémia, Bibó-konferencia, dubrovniki nyári kurzusok, Kenedi János, Tamás Gáspár Miklós, Orbán Viktor, Vajda Mihály ösztöndíjai.)

A szelekciót persze a mindenkori kuratórium összetétele, szakmai és politikai reprezentációja is nagyban meghatározta. A hosszas személyi alkudozás nyomán létrejött, kezdő kuratórium (Eörsi Gyula elnök, Berend T. Iván, Gyenes Antal, Lukács József, Szűcs Jenő), az irodalmival ellentétben, csak alig két éven át maradt meg vál-tozatlanul tisztében - sőt részben még addig sem, hisz az 1985 májusában Akadémia-elnökké avanzsált Berend T. Iván helyét már az első döntésfordulók után Hoch Róbert veszi át. 1996 végén a testület - egyetlen konstans tagját: a történész Szűcs Jenőt leszámítva - radikálisan megújul, elnöke Király Tibor, tagjai Bihari Mihály, Kiefer Ferenc, Pataki Ferenc és Szentes Tamás lesznek. A személycserék kedvező hatása csakhamar a szelekcióban is megmutatkozik: a preferált témák és tudomány-ágak új trendjeiben, az eseti döntések merészebb kockázatvállalásában stb. (Lásd a már idézett 1987. májusi eredménylistát például Bilecz Endre, Gadó György, Galasi Péter, Kertesi Gábor, Pünkösti Árpád, Szálai Pál, Szilágyi Sándor, Vargha János pályázataival!)

Mindez azonban - ismét csak feltűnő ellentétben az irodalmi ösztöndíjak el-bírálási praxisával - korántsem jelentette, hogy a Bizottság automatikusan jóváhagy-ta volna a kuratórium eseti ajánlásait. A revízió szükségét némely bizottsági tag - így Vámos Tibor vagy Hankiss Elemér - esetenként írásban is jelzi („hobbitémák”, „sine-cura aspiránsok”, „jellegtelen anyag” stb.), miként a Bizottság jegyzőkönyvezett testületi állásfoglalásai is rendre felvetnek bizonyos változtatási igényeket - főként a kezdeti években. Például egy 1986. novemberi, ekként: „A Bizottság szükségesnek tartja, hogy a jövőben nagyobb arányban kapjanak ösztöndíjat vidékiek, fiatalok és pedagógusok, általában olyanok, akik az irodalmi és tudományos életbe való bekap-csolódás szempontjából hátrányos helyzetben vannak.” Ugyanezen jegyzőkönyv azt is leszögezi, hogy „a Bizottság a Társadalomtudományi Kuratórium 1986 őszi ülésén hozott, ösztöndíjakra vonatkozó döntéseit néhány pályázat esetében nem tartja megalapozottnak, s megbízza Kulcsár Kálmánt és Vásárhelyi Miklóst, hogy a dön-téseket vizsgálják felül.” (Ennek nyomán három elfogadásra javasolt pályázat helyére három elutasított kerül a végleges listára.) Kulcsárra és Vásárhelyire mellesleg, kiter-jedt kapcsolataik révén, épp e sajátos pályázói körből feltűnő személyi nyomás nehezedik, amint azt hivatali postájuk gyakori ajánló és pártfogáskérő levelei jelzik - habár ezek nyilván csak töredékét teszik ki az egykori személyes megkereséseknek.

Eseti kifogásai persze a pártközpontnak is támadnak olykor - akár a pályázók személyével (pl. Krokovay), akár a választott témával (Pünkösti) szemben. (Megjegy-zendő, hogy e kettő csak nagy ritkán esik egybe - mivel a „priuszos” pályázók eleve bölcsebbnek vélnek holmi semleges témát, szakmailag kikezdhetetlen pályatervet megjelölni.) Ízelítőül alább három „szolgálati jelentésből” idézünk, melyek egyúttal a cenzúra fokozatos „felpuhulását”, belső ellentmondásait is híven példázzák. Megállapításaik - bár a két program összevont értékelését célozzák - jórészt inkább a társadalomtudományi ösztöndíjakra vonatkoznak.

Láng István, akadémiai főtitkár 1987. novemberi tájékoztatója az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága számára (lásd az 53. dokumentumot!): „Első-sorban a két kuratórium munkája kapcsán merült fel esetenként az »ellenzéki« módon gondolkodó személyek támogatásának problémája. Az elbírálási üléssza-konként jelentkező 100-120 pályázó között 5-6 ilyen személy van, és közülük 2-3 fő mindig elutasításban részesül. Csak egy alkalommal került sor arra, hogy a társelnök vétójával a kuratórium javaslatát elutasítsa a Bizottság.

E kérdéssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a kuratóriumok elé kerülő javaslatokat előzetesen megkapja az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya, valamint a Művelődési Minisztérium, így lehetőség van arra, hogy az említett szervek észrevételeiket még a kuratóriumok döntései előtt meg-tegyék.”

Kulcsár Kálmán utolsó - 1988. márciusi -, a pártközpontnak írt bizalmas jelen-tése (lásd az 55. dokumentumot!) a cenzori felügyelet további műhelytitkaiba avat be: „Itt jegyzem meg, hogy a társadalomtudományi és az irodalmi kuratóriumok elé kerülő pályázatok esetében a pályázók névsorát előzetesen megküldjük az MSZMP KB Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztályának, illetőleg a Belügyminisz-tériumnak, és mindkét szerv rendelkezésére áll az egyes bizottsági ülésekre előkészített anyag is. Visszajelzést ritkán kaptunk, egyes esetekben csak a kuratóriumok ülése után, amikor a kívánságokat már csak nehézségekkel és részben sikerült érvé-nyesíteni. Az sem tagadható azonban, hogy a tájékoztatás esetenként igen késői időpontban jutott el az Osztályra.”

Dérer Miklós már idézett - Kulcsáréval egy időben kelt - házi feljegyzése ugyanakkor meglepő módon már az „Osztály” nevében fogalmaz meg bizonyos apparátusi önkritikát: „A Központi Bizottság illetékes osztályával (TKKO) a kapcso-lat - a dolog természetéből eredően - informális, egyedi. Bíznunk kell abban hogy az érintettek [ti. az MTA és az MM az alapítványi Bizottság üléseire meghívott „vezető tisztségviselői” s az egyes szakkuratóriumokba beválasztott „tekintélyes tudós párt-tagok” - N. B.] tartják magukat az Agitációs és Propaganda Bizottság állásfoglalásai-hoz, hogy bizottsági és kuratóriumi képviselőink ragaszkodnak érdekeinkhez. Jelen-leg az a helyzet, hogy a kuratóriumi döntéseket megelőzően, a nyilvános pályázatra jelentkezők ismeretében kapkodó túlbiztosítási reflexek hulláma indul be. Ez pedig az egyébként rendben zajló, különösebb aggodalomra okot nem adó folyamatokba indokolatlan feszültségek csíráját ülteti. Képviselőink értetlenül kérdezik önmaguktól is, hogy van-e értelme tevékenységüknek, bízik-e politikai érettségükben, szakmai felelősségükben a vezetés. Bizonyos időszakokban kölcsönössé válik a gyanakvás és az érzékenység.”

Ez utóbbi nyilvánvaló utalás a még friss emlékű, 1987. őszi botránysorozatra - s egyben leplezetlen kritikája a jórészt Pál Lénárd által vezényelt pártközponti inter-vencióknak. Dérer egykori feljegyzéseiből és céduláiból mellesleg az is kitűnik, hogy a jórészt személyes indíttatású, hektikus beavatkozások korántsem jelentettek mindenkor automatikus vétót, s az efféle kifogásokat - az alapítványi ügyek operatív pártközponti reszortosaként - maga is mindinkább elhárítani igyekszik, íme néhány magáért beszélő kéziratos glosszája az 1988. májusi anyaghoz: „TK. 627. Pályázó: Halda Aliz - Téma: NÉKOSZ-interjúk - Ajánlók: Lackó Miklós, Litván György -Támadhatatlan. A programjában semmi sértő. Színtudományos interjúk. Ideológiai pluralizmus van!” Item: „TK. 660. Pályázó: Balogh Júlia - Téma: Az erdélyi ma-gyarság életének vizsgálata 1918 előtt és után - Ajánlók: Juhász Gyula, Hanák Péter - Szentes szerint támadható...” Item: „TK. 702. Pályázó: Borenich Péter - Téma: Törvénysértések emberi sorsok tükrében - Ajánlók: Mészöly Miklós, Litván György - Nagyon kidekorált szerző, éppen ebben a műfajban.” Item: „TK. 663. Pályázó: Rejtő Gábor - Téma: Az 1968-as gazdasági reform visszarendeződése - Ajánlók: Nyers Rezső, Antal László - Mivel indokolnánk az elutasítást? Nincs mivel. A téma nem kifogásolható.” Végül egy záró megjegyzés: „Egyik sem nagyon kirívó.” (Utóirat: Mind a négy pályázó kétéves kutatói ösztöndíjat kapott.)


„Gorbacsov látomása”

A század második felét négy és fél évtizeden át jórészt Moszkva és Washington, a kétpólusú világrend határozta meg. A szuperhatalmak totális: eszmei, politikai, gazdasági és katonai rivalizálása a történelemben eladdig példátlan, globális méretű megosztottságot eredményezett, noha szembenállásuk egyben a másik fél hege-móniáját is tartósította a maga félvilágnyi érdekövezete felett, s ekként a status quo fenntartása az erőegyensúly viszonylag hosszú korszakában mindkét nagyhatalom elsőrendű, közös érdeke lett. Sportból vett hasonlattal élve mindez úgy festett, akár egy tizenkét menetes, maratoni bokszmeccs, ahol a közelharctól kifulladt ellenfelek időnként egymás vállára dőlnek - hogy aztán új erőre kapva ismét támadásba lendüljenek... A történelem e legújabb, gigászi mérkőzése, a nyolcvanas évek derekán ért látványos finisébe, két jellegzetes, politikus-sztár: Reagan és Gorbacsov „szorítóba” lépésével...

A birodalmak párharca, látványos emelkedése és bukása az ókori zsidó, asszír, egyiptomi krónikások, görög, római történetírók óta „elméleti kihívásként” is szen-vedélyesen foglalkoztatja a kortársakat. Kiváltképp bomló, átmeneti korokban, mikor a hirtelen változásoknak még senki sem láthatja végkimenetelét. Soros György maga is egy ilyen kritikus történelmi pillanat esélyeivel próbált számot vetni, amikor 1989 tavaszán „Gorbacsov látomásának” elemzésére vállalkozott, írása, mely elsőként a Beszélő 27. - utolsó szamizdat - számában,12 majd pár hónap múltán a The New York Review of Booksban13 jelent meg, több is, kevesebb is a szokványos nyugati „krimi-nológiai” helyzetjelentéseknél. Kevesebb, mivel - bár példákat maga is bőven idéz - nem törekszik a legfrissebb ténymorzsák, bennfentes nyilatkozatok és apparátusi pletykák módszeres összesítésére. És több, hiszen a glasznoszty és peresztrojka jel-szavait közvetlen tereptapasztalataival szembesítve nemcsak elemez, bírál és le-leplez, hanem egy általa kívánatosnak vélt, új kelet-nyugati világrend „látomását” is belevetíti az SZKP főtitkára - az övénél hasonlíthatatlanul fantáziaszegényebb - poli-tikai „víziójába”...

Csakugyan, Soros tanulmányát nem annyira információértéke, inkább éles meglátásai és merész eszmetársításai emelik a műfaj egykori átlaga fölé. Spontán ihletésű, vállaltan személyes, alkalmi töprengés ez, mely kettős élű kritikájával leg-inkább a tengerentúli közvéleményhez szól, amint azt belciméi is elárulják (Újfajta gondolkodás a Szovjetunióban - Új gondolkodásra van szükség az Egyesült Államok-ban). Gorbacsovot - jórészt ugyanazon nyugati „szakértők”, akik egykor egekig sztárolták - manapság fanyalgón emlegetik. Divat lett elvitatni intellektuális képes-ségeit, reálpolitikusi „zsenijét”, reformeri következetességét, mi több, még a szovjet világbirodalom lebontásában szerzett „első mozgatói” érdemeit is. Vae victis - bukott politikus aligha remélhet több méltányosságot saját korától...

Soros, bár maga sem mentes a korszellem - 1988-89 fordulóján még többnyire lelkes - elfogultságaitól, nem elsősorban Gorbacsov személyes kvalitásaira, inkább a benne és általa megtestesülő, politikai alternatívára figyel. Mint írja: „Gorbacsov újfajta gondolkodásának arra kell késztetnie bennünket, hogy komolyan újragondol-junk néhány dolgot. Megtanultuk úgy nézni a világot, hogy az két egymással szem-ben álló nagyhatalomból áll, amelynek társadalmi szervezete és ideológiája alapvetően különbözik egymástól, de abban hasonlít, hogy mindkettő uralkodóvá akarja tenni a maga szemléletét. A magánpolgár nem okvetlenül gondolkodik így, de akik külpolitikánkért felelősek, azok igen: ha túlságosan eltávolodnának ettől a gondol-kodásmódtól, nem maradhatnának posztjukon.

Gorbacsov nem hajlandó így nézni a világot. Ha az Egyesült Államoknak megvan a bátorsága és képzelőereje ahhoz, hogy kövesse Gorbacsov példáját, a két ország új világrendet teremthet, amely nem két nagyhatalom szembenállásán alapul.”

Soros ezek után röviden vázolja személyes érintettségét: 1987 nyarán kezde-ményezett szovjet alapítványa addigi tapasztalatait, majd rátér a gorbacsovi „new deal” elemzésére: „Gorbacsov új gondolkodásmódja a szovjet rendszer mélyreható válságából ered. Nem átfogó és alapos politikai elemzésen alapul, hanem a harc hevé-ben ölt formát. Nem szükségképpen következetes, sőt esetleg nincs is jól megfogal-mazva, de átvilágítja egy látomás, mely összetartja a gondolatokat, és lehetővé teszi, hogy Gorbacsov a látszólag leküzdhetetlen nehézségek ellenére is előrehaladjon.”

Ez az előrehaladás persze meglehetősen viszonylagos. Gorbacsov „nagy mene-telése” ekkor már közel négy éve tart, s a kelleténél talán gyakrabban idézi a legendás kutuzovi taktikát. („Egy lépés hátra, kettő előre” - még ha az utóbbival olykor adós marad is...) Az ellentmondásokat, egyenetlenségeket Soros is rendre kiemeli, sorra elemezvén a gorbacsovi reformok három „stratégiai” főirányát: a szovjet kül-, bel- és gazdaságpolitikát. Ez a sorrend egyúttal rangsor és „sikerindex” is - legalábbis Soros auditálása szerint: „Látomása a nemzetközi kapcsolatok esetében a legvilágosabb és legkörültekintőbb [...]. Egyben ez az a terület, ahol a legavatottabb szakmai támo-gatásra számíthat.

Elsődleges célja, hogy felszámolja a Szovjetunió elszigeteltségét, s az országot visszaterelje a nemzetek közösségébe. Indokai kézenfekvőek. Felismerte, hogy a Szovjetunió elszigetelten nem tud fennmaradni. Anyagilag és szellemileg oly mérték-ben kimerült az ország, hogy képtelen elviselni a nagyhatalmi helyzettel járó ter-heket. A másik indok a nukleáris katasztrófától való őszinte félelem. Személyes be-nyomásom szerint a felelős posztokon lévő oroszok mélyebben átérzik ezt a félelmet, mint nyugati kollégáik, s jó okkal: közvetlen ismereteik vannak a Szovjetuniót jellemző merev és tehetetlen irányító struktúráról, és nem osztják a Nyugaton uralkodó vakhitet a technológiában.” Ugyancsak jó okkal: lásd Csernobil három év afganisztáni háborúzással felérő anyagi és emberveszteségeit.

Soros azonban sietve megjegyzi: „Gorbacsov nem akarja, hogy a Szovjetunió feladja nagyhatalmi státusát. Az, hogy az ország nagyhatalom, annyira központi eleme a szovjet nemzeti identitásnak, hogy nincs az a vezető, aki erről lemondva a helyén maradhatna. De Gorbacsov olyan belső változást akar véghezvinni, amely összeegyeztethetetlen egy hidegháborús állapottal. Célját egyetlen módon érheti el, úgy, hogy a nagyhatalmak szerepét a világban rivalizálásból együttműködéssé alakít-ja át. Gorbacsov új gondolkodása mutatkozik meg abban, hogy kinyilvánítja leszerelési szándékát, amit a fegyverek és haderők tényleges csökkentése kísér, hogy hajlandó a nyugati hatalmakkal rendezni a fontosabb politikai konfliktusokat, hogy az ország szűkös dollárkészletét a rég elmulasztott ENSZ kötelezettségek kifizetésére fordítja, s megmutatkozik a »közös európai ház« új jelszavában is. [...]

A szovjet politika változása túl váratlannak és túl radikálisnak tűnik ahhoz, hogy hihető legyen. Nincs itt valami alantas motívum? Nem arról van szó, hogy éket akar-nak verni Nyugaton a közvélemény és a kormány közé, hogy széthúzást idézzenek elő a nyugati szövetségben? Sok nyugati hivatalnok hiszi így. 1988 júniusában részt vet-tem Potsdamban egy kelet-nyugati konferencián, melyen a szovjet delegátusok először ismertették a hagyományos fegyverzet csökkentését ajánló tervezetet. Az erről délelőtt folytatott, komoly magánvita délutánra, az újságírók előtt, nyilvános szerepjátszássá fajult mindkét fél részéről. Ugyanezen az értekezleten terjesztette elő mégis Vitalij Zsurkin, a szovjet Nyugat-Európa Intézet igazgatója azt az elgondolást, hogy előnyösebb volna, ha Európában fennmaradna az amerikai jelenlét, mert külön-ben - mondta - Európa nem lenne elég tágas, hogy befogadja a Szovjetuniót. A nyu-gati szövetségesek széthúzása gátolná Kelet és Nyugat megbékélésének folyamatát - ez igazán távol áll azon múltbeli kísérletektől, hogy széthúzást szítsanak a szövet-ségesek között.”

Mindezt az elkövetkező másfél év meggyőzőn igazolta: a Bush-, Kohl-, Thatcher-, Mitterand-Gorbacsov találkozók sora, a radikális fegyverzetcsökkentési megállapodások, a német újraegyesítés, a kelet-európai szovjet csapatkivonások, a Varsói Szerződés és a KGST sietős felszámolása. Csakhogy a birodalom bomlásfolya-mata - Gorbacsov minden igyekezete ellenére - nem állt meg a Szovjetunió határainál... Lettországtól Kirgizisztánig hovatovább nemcsak a földrésznyi ország periferikus óriáskaréját kezdte ki, de a moszkvai hatalmi központ mindaddig meg-ingathatatlannak vélt intézményeit is. E drámai végjáték így csakhamar túllép Gorbacsov szolid és limitált reformvízióján. Mindezt ekkortájt már Soros is sejti, aki elemzését épp az 1989. márciusi képviselőválasztások idején veti papírra, amikor - minden csalás, botrány és atrocitás ellenére - egyebek közt a moszkvai első titkár, Jelcin, s a peresztrojka-jelszavak fedezékében színre lépő balti szeparatista elit is elsöprő győzelmet arat.

„Gorbacsov új gondolkodásmódja - állítja Soros - belpolitikai kérdésekben jóval puhatolózóbb. [...] Két hatalmas akadállyal kell megküzdenie. Egyrészt a pártappa-rátus vonakodik lemondani a hatalomról, másrészt a nem orosz nemzetiségek egyre nagyobb autonómiára kívánnak szert tenni, nem zárva ki a teljes függetlenség lehetőségét sem.

Ami a politikai struktúrát illeti, úgy látszik, ideiglenes megoldás bontakozik ki. Gorbacsov igyekszik kikerülni a Központi Bizottság befolyását egy közvetlen válasz-tásokon alapuló elnökség létrehozásával. Egyidejűleg megpróbálja fönntartani a párt-apparátus és a közvetlenül választott szovjetek kapcsolatát, ragaszkodva ahhoz, hogy a főtisztviselők személyét minden szinten a szovjetek hagyják jóvá.

Ami a nemzetiségeket illeti, azt gyanítom, hogy ha Gorbacsov kimondhatná jövőre vonatkozó reményeit, a szovjet birodalom népközösséggé való fokozatos át-alakulásáról beszélne. Ám ezt a Brit Birodalomhoz kötődő analógiát soha egyetlen szovjet tisztviselő sem használta; magától értetődőnek tekintik, hogy a nemzeti-ségeknek a Szovjetunión belül kell maradniuk. Hogy a leválási tendenciákat fékezzék, központosították a törvény és a rend intézményeinek ellenőrzését, beleértve a KGB-t és a helyi katonai rendőrséget is.

A végeredmény az, hogy a hatalom veszedelmesen koncentrálódott Gorbacsov kezében, legalábbis elméletben. Több fontos jogot, például a gyülekezési és egyesületi jogot megnyirbálták, s Gorbacsov a felvilágosult abszolutista uralkodó helyzetébe került, aki felülről próbálja kikényszeríteni a demokráciát. Meglehet persze, hogy a tényleges eredmény valami egészen más lesz. A most zajló választásokat botrányos visszaélések kísérik. A Tudományos Akadémia hivatalnokainak sikerült kiiktatniuk az összes progresszív jelöltet - köztük Szaharovot és Szaggyejevet - a jelöltlistáról. Gorbacsov könnyen végezheti a pártapparátus foglyaként.”

A fentiek frappánsan összegzik Gorbacsov szerepellentmondásait. A változások láttán felajzott kortársak joggal találgatják: végtére is mi lesz (a Newsweek által az „évtized emberének” kikiáltott) pártfőtitkárból? A Szovjetunió megmentője - vagy egy merőben új, önkéntes államszövetség előkészítője? Az apparátus foglya - avagy egy saját hatalmát is csak eszköznek tekintő, „felvilágosult abszolutista”, aki elnök-diktátorként maga kész „levezényelni” a demokratikus átmenetet? Nos, mint azóta tudjuk: valójában egyik se lett... Gorbacsov személyes dilemmáit az események csakhamar átlépik, s az elkövetkező két év mindinkább megfosztja „történelem-formáló” szerepétől. (Emlékeztetőül e látványos hatalomvesztés tucatnyi stációja: Jelcin előretörése az 1989. márciusi képviselőválasztások nyomán - a nyári és őszi bányászsztrájkok és tömegtüntetések - a baltikumi, moldáv és kaukázusi szepara-tista mozgalmak, fegyveres konfliktusok eszkalálódása - a népi küldöttek 1990. már-ciusi rendkívüli kongresszusán államelnökké megválasztott Gorbacsov tehetetlen-sége az önállósuló balti államokkal szemben - Oroszország 1990. júniusi „független-ségi nyilatkozata”, majd a többi tagköztársaság leválása - az SZKP XXIII. Kongresszusának konzervatív fordulata, Jelcin és társai kivonulása - a Rizskov-reformokkal felhígított Satalin-terv elvetélése - a nyílt pártszakadás és Jelcin 1991. februári kihívása - a „Demokratikus Oroszország” és Jelcin átütő sikere a júniusi orosz elnökválasztáson - az augusztus végi Janajev-puccs, Gorbacsov „krími fogsága” - az SZKP felfüggesztése, vagyonzárolása s a pártfőtitkár lemondása - a „három nagy” [Oroszország, Belorusszia, Ukrajna] december eleji, breszti paktuma, majd a SZU megszűnése, Gorbacsov karácsonyi lemondása az államelnöki posztról.)

Mindezt persze - ekkor még - Soros sem láthatja előre. Annál élesebben látja vi-szont a felülről irányított szovjet gazdaság teljes csődjét s a felemás központi intéz-kedések megannyi baljós következményét. Mint kiemeli: a gorbacsovi „új gondol-kodás” gazdasági téren a legerőtlenebb, s a tanácstalan pártvezetés valójában még kérdezni sem mer, nehogy elárulja teljes szakmai dilettantizmusát. Az egykori Kínával és Magyarországgal ellentétben feltűnő a hiány gazdasági reformkáderekben, s a bürokratikus káosz egyszerre vezet visszaélésekhez, pazarláshoz, az alap-ellátásbeli hiányok mind tömegesebb reprodukciójához. A piaci értékelvet kiiktató, hatalmas újraelosztó rendszerben a megtérülés, az amortizáció fogalma valójában ismeretlen. Ugyanakkor kétes, ideologikus premisszákból kiindulva egyszerre hódít a vállalati önigazgatás eszméje és a vállalkozásellenesség újfajta egalitarizmusa. „A Szovjetunióban - írja Soros - a gazdasági reform a zavarosság posványába süllyed. A profitot a kapitalizmussal kapcsolják össze, és Gorbacsovtól távol áll, hogy föladja a szocializmus alaptételeit. [...] A reformerek meg akarják szüntetni a privilé-giumokat, ám egyúttal fenn akarják tartani a bérek és árak egalitárius kezelését, ami összeegyeztethetetlen a gazdasági reformmal.”

A legfőbb stratégiai hibaként azonban Soros azt veti a reformerek szemére, hogy a gazdaságirányítási hierarchiát előbb verték szét, mintsem a termelés, felhasználás piaci minimálfeltételeit megteremtették volna. A gazdaság „desztalinizálása”, állítja Soros, túl jól sikerült, s ennek következtében a vállalatvezetők, fittyet hányva a csúcs-ról érkező reform-direktívákra, csak saját érdekeiket hajhásszák. „A felülről irányított gazdaságon belül a vállalatok némi önállóságot kaptak, s ez felbátorította őket arra, hogy kihasználják a rendszer anomáliáit. Hogy Szaharov kedvenc példáját idéz-zük: eltűntek az olcsó szappanok, mert a szappangyárak most csak drága szappant gyártanak. Miután a vállalatokat semmi sem ösztönzi a nyereség maximálására, az áremelést termeléscsökkentéssel párosítják. Rázzunk meg egy merev struktúrát, s az összeomlik. Az örmény földrengés a szovjet gazdaság drámai metaforája.”

Ugyanez persze az ideológiára is áll - s az iméntiekkel szöges ellentétben épp ez az, ami a gorbacsovi „új gondolkodásban” Sorosnak leginkább imponál: a megkövült kommunista dogmák látványos kollapszusa... Érthető, ha az orwelli „double speech” eltűnése, az őszinteség, a nyílt kritika új, össznépi eufóriája a világ másik végéből jött, hűvös üzletembert is magával ragadja: „A csodával határosak azok a változások, ame-lyek a szovjet társadalomban Gorbacsov alatt lezajlottak. Amikor 1987 márciusában Moszkvában jártam, még hiába kerestem a civil társadalmat, azokat, akik az államtól függetlenül gondolkodnak vagy cselekszenek. Ez nem pusztán tapasztalatlanságom következménye volt, maguk a szovjet értelmiségiek sem tudták, hogy mit gondolnak az emberek saját, bizalmas körükön kívül. A független gondolkodás a föld alá szorult. Mindez megváltozott. Álláspontok körvonalazódnak, a különbségek nyilvános viták-ban ütköznek. Az átalakulás olyan, mint egy álom.”

A fentiek - későbbi megnyilatkozásaiból ítélve - máig is revelatív alapélmény-ként rögzültek Sorosban, s egyben döntő mód hozzájárultak ahhoz, hogy „a tények és téveszmék dialektikájából” sajátos történetfilozófiai teóriáját kibontsa. Ez utóbbiról még külön is szó lesz, itt csak egy elmélet közvetlen élménygyökereire érdemes rámu-tatni. Soros a történelem igazi mozgatórugóját a gondolkodás és a valóság ellentmondásaiban és kölcsönhatásában véli felfedezni. „Gorbacsov - állítja - a glasznoszty bevezetésével összetörte a gondolkodás formális rendszerét. A gondolat hirtelen fel-szabadult a dogma uralma alól, s az emberek végre kifejezhették valódi nézeteiket. Az eredmény: egy hatalmas és nyíltan elismert divergencia a gondolkodás és a realitás között. A szakadék voltaképpen nagyobb lett, mint valaha volt, hiszen minden eddigi változás a gondolkodás szférájában ment végbe, miközben az anyagi valóság, amely-ben az emberek naponta sorba állnak ritkán kapható élelmiszerekért és gyatra ipar-cikkekért, mit sem változott.”

A reformok esélyei bizonytalanok. Kérdés, hogy az elnyomó rezsim uralma alól váratlan felszabadult teremtő erők és Gorbacsov még sokban homályos „látomása” vajon elég lesz-e a további kibontakozáshoz. „Egy biztos - szögezi le Soros -: a jelen-legi helyzet nem lehet tartós. Az eszmék és az anyagi feltételek közötti feszültséget, így vagy úgy, fel kell oldani. Hogy mindez miként megy végbe, az az egész emberiség számára mérhetetlenül fontos.”

Végül néhány szót még a tanulmány második feléről, mely a nyugati, főként az amerikai gondolkodás revízióját sürgeti a szovjet változásokkal összefüggésben. Sorosnak két - egymással konzisztens - „üzenete” van a Nyugat számára: egy közvetlen aktuálpolitikai és egy távlati, mely utóbbi - bár alapértékeit nehéz lenne vitatni - sok tekintetben máig is utópiának hat. Az első üzenet nyílt és egyértelmű: „Gorbacsov kezdeményezésére válaszolni kell.” Válaszolni, méghozzá gyorsan és po-zitívan, legfőképp a még mindig hidegháborús gyanakvással kiváró washingtoni kormányköröknek: hathatós diplomáciai, gazdaságátalakító, eszmei és politikai támo-gatást nyújtva - máskülönben a szovjet reformkísérletre a biztos kudarc vár. Soros ennek kapcsán meggyőzően cáfolja a Gorbacsov támogatásával szembeni két leg-gyakoribb ellenérvet, nevezetesen: 1. Mi lesz, ha megbukik, s a túlzott engedményeket tett Nyugat váratlanul ismét egy militáns diktatúrával találja szemben magát? és 2. Mi lesz, ha netán túl jól sikerül a kísérlet, és a Szovjetunió megerősödött riválisként kerül ki belőle? Válasza szerint a közeljövőben egyik sem tartogat reális veszélyt a Nyugat számára, hisz a belső hatalmi harc s a nemzetiségi problémák - így vagy úgy - minden valószínűség szerint még jó ideig lekötik erőit.

Különben is az efféle aggályokat csak a nagyhatalmi versengés kizárólagos logikája sugallja, holott - mutat rá Soros - épp ez lenne az, amit legfőbb ideje meg-haladni. Az eseti önbírálaton túl (az amerikai költségvetési deficit és a hadikiadások tarthatatlansága, a gazdasági versenyképesség és a dollár hanyatlása) itt jelenik meg talán először hangsúlyosan az a radikális „Nyugat-kritika” - ami voltaképp Soros másik, általános érvényű „üzenete”, s amit az eltelt tíz év alatt mind élesebben azóta is makacsul újrafogalmaz (lásd legújabb könyvét: The Crisis of Global Capitalism: Open Society Endangered, Public Affairs, New York, 1998): „A legrátermettebb fenn-maradásának tana - ahogy jelenleg az Egyesült Államokban értik - téves. Az evolú-ció sokkal bonyolultabb folyamat, mint ahogy azt a szociáldarwinizmus uralkodó vál-tozata képzeli. [...] A korlátlan verseny nem szolgálhat a politika alapjául sem a nemzetközi, sem a belpolitikai ügyekben. A civilizált létezés versengést és kontrollt egyaránt feltételez. A Szovjetunió rájött, hogy a kontroll versengés nélkül nem működik - nekünk is fel kell ismernünk, hogy a versengés, kontroll nélkül, éppoly elégtelen. Igaz ez a gazdaságra - hol a részvénypiacok összeomolhatnak, a szabadon mozgó átváltási arányok szétzülleszthetik a gazdaságot, a korlátlan fúziók (beke-belezések és üzletfelvásárlások) megingathatják az érdekképviseleti rendszert -, de még inkább áll ez a nemzetközi kapcsolatokra. Tömören fogalmazva: a legrátermet-tebb fennmaradása nem biztosítja a rendszer fennmaradását.”

Ám ez már nem Gorbacsov „látomása” - hanem Sorosé. Minderről szerzőnknek, mint látni fogjuk, a későbbiekben is lesz még néhány keresetlen szava.



Jegyzetek

1 „Néhány évvel később, 1988-ban, már az Akadémia elnöke voltam, amikor ismét csöngött a telefon, Soros György kérte, hogy vállaljam el vele alapítványának társelnöki posztját, s már beszélt erről Grósz Károly miniszterelnökkel is, hogy az járuljon hozzá. Grósz azt mondta neki, hogy én nyilván nagyon el vagyok foglalva, de ha vállalom, nincs ellene kifogása. Vállaltam. Soros hallatlan teljesítménye és meggyőző filozófiája megragadott. Szerepe a »nyitott társadalom« útjának kiépítésében kétségtelenül történelmi.” Berend T. Iván, A történelem, ahogyan én láttam, Kulturtrade Kiadó, 1997, 217-218.

2 Néhány beszédes példa: Budapest XVIII. kerület: 80,4% - 1. választókerület: 80,3% - 2. választókerület: 81,3% - Vas megye: 76,8% - Győr-Sopron: 76,5% - Veszprém: 70,9% - Jász-Nagykun-Szolnok: 58,9% - Hajdú-Bihar: 56,3% - Szabolcs-Szatmár-Bereg: 53,7%.

3 Az 1989. június 1-jei bizottsági ülésre készült titkársági előterjesztés ellenőrzési beszá-molója.

4 JÖSSZ, kéziratos interjúszöveg, 1994. május.

5 Minderről lásd a Helsinki Federation, az Amnesty International jelentéseit, továbbá a hazai szamizdat és a nyugati emigráns sajtó egykori tudósításait. A legális és illegális menekült-hullám nyilvánvaló tényét, az anyaországba áttelepülők több tízezres nagyságrendjét a hivatalos propaganda a kádári „nemzetiségi antipolitika” jegyében mindvégig görcsösen elhallgatni igyekezett (lásd Bányász Rezső kormányszóvivő porhintő nyilatkozatait a „hazánkban állampolgárságért folyamodó, külföldi személyekről”). A menekültkérdés nyilvános beismerésére, és vele párhuzamosan valamiféle kisebbségvédő nemzetközi fellépésre csak jócskán megkésve, 1989 februárjától történtek bátortalan kísérletek Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és mások kezdeményezésére. Ami közelebbről a romániai magyarság helyzetét és kivándorlását illeti, erre vonatkozóan a legbővebb adatokkal máig is az Ara-Kovács Attila működtette Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentései, illetve az e sorok írója által szerkesztett Határlidőlnapló című Erdélyi Figyelő dokumentumai szolgálnak.

6 Idézet az 1988-as alapítványi évkönyv 4. oldaláról.

7 Titkársági előterjesztés az MTA-Soros Alapítvány Bizottság 1989. december 5-i ülésére, 11.

8 HINT/Vásárhelyi, 27.

9 Lásd HINT/Forgács, 5, és Dornbach: JÖSSZ.

10 HINT/Domokos, lejegyzetlen magnókazetta-változat.

11 Cs. L 1987. december 12-i keltű levele az alapítványi Titkársághoz. Kuriózumként ide kívánkozik két további nyolcvanas évekbeli adalék is. Az egyik, hogy Csurka - vélhetően - 1988 tavaszán, nyarán azzal a tervvel állt elő, hogy balatoni nyaralóját az Alapítvány pénzén felújíttatná és alkotóházként megnyitná a határon túli magyar írók előtt. Az ötletet azonban csakhamar elejtették, írásos nyoma nem maradt fenn. A másik epizód, hogy a Döglött aknák 1989. decemberi felújított és aktualizált pályázatába a szerző maga is bevett egy Soros-poént. Amikor Moór, a darab egyik főhőse azzal hozakodik elő, hogy zseniális üzleti tervének megvalósításához potom 120 millió dollárra volna szüksége, kórházi beteg- társa, Paál rávágja: „Forduljon a Soroshoz!”...

12 Beszélő, 27/1989 - Lásd BÖSSZ, 3, 805.

13 NYRB, 1989. június 1.

Kiadványok