Lemezújság archívum

Cím:	Társadalmi folyamatok, kényszerek és a népművelői szakma megújulásának esélyei
Szerző:
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1989
Szám:	13.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	művelődési munka megújítása, népművelő szakma
Megjegyzés:	nepmuv13.pcl
Annotáció:

TÁRSADALMI FOLYAMATOK, KÉNYSZEREK ÉS A NÉPMÜVELŐI SZAKMA MEGUJULÁSÁNAK ESÉLYEI
Tisztelt Vándorgyűlés! Kedves Kollégák!
Úgy vélem nincs okuk bátortalansággal vádolni akármit is hallanak ma tőlem. Feltételezhető, hogy zavaros és esetleges gondolatokkal is találkozhatnak majd ebben a referátumban. Mégis azt kérem, hogy nézzék ezt el nekem, hisz az a szándék, hogy ezen a fórumon szakmánk megújulási lehetőségeiről szóljak - nagyképűség nélkül mondom - nem mindennapi terhet rakott a vállamra.
A közelmúlt hevenyészett, toldozgatásokra építő reformelgondolásait áttekintve, a mostanság zajló gazdasági, politikai és társadalmi folyamatok közelítő elemzése, és jó néhány szakmabeliekkel folytatott vita után - mindezeken átvergődve - a létkérdésekig jutottam. Érvényes, hiteles szakma-e az, melyet népművelésnek nevezünk, van-e jövője? Ha van, milyen lesz ez a jövő, ha nincs, miért nincs? Mihez kezdjünk, ha szakmai jövőnk kérdésessé válik? Ez a kérdéssor - bár sokan óvtak az egybemosástól - összefügg a kulturális intézményrendszer és különösen a művelődési otthonok jövőjével. Vagyis a kérdéssor folytatható. Átalakulnak-e a művelődési viszonyok? Milyen ütemben és milyen tartalommal következik be ez az átalakulás? Ellenállnak-e az általános eróziónak a kulturális intézmények, lesz-e elég erejük az új és a régi kulturális közösségeknek szembenézni a változó körülményekkel? Nem sorolom tovább a kérdéseket. Egy dilemmáról azonban még szólnom kell: az ellehetetlenülés veszélyét érezve, munkánk és eredményeink sorsát féltve belekevered- hetünk abba a helyzetbe, hogy személyes, vagy intézményi érdekeinket a magyar kultúra védelmének leple alatt a magunk és intézményeink átmentési kísérletére vállalkozunk. Ezért is fontos ez a mai összejövetel: tisztázni kell szándékainkat, nyilvánvalóvá kell tenni azokat a hagyományokat, pozitív elemeket, amelyek nyomán a mi - folyamatosan megújulásra késztetett szakmánk - ma is részesévé tud válni a megújuló magyar társadalomért folytatott küzdelemnek.
Referátumom fő pontjait előrevetítve elmondom, hogy négy kérdéskörről szeretnék beszélni. Először: szakmánk kialakulásának problémáiról, önvizsgálatunk szükségességéről szólok. Másodszor azokról a társadalmi, politikai és gazdasági kényszerekről, melyek bennünket, mint a magyar értelmiség speciális funkciójú rétegét lépésre késztetnek; harmadszor azokról a szakmai kudarcokról és elismerésre méltó, vagy váró kezdeményezésekről kívánok szólni, melyek létünket jellemezték és szakmai lelkiismeretünket jelzik; negyedszer pedig azokról a kibontakozási irányokról, lépésekről fogok beszélni, melyeket a változó és reményeim szerint újjáformáló társadalmi struktúra megkívánhat.
1. A történelmi visszatekintést nem tarthatom most feladatomnak. Mégsem mehetek el szó nélkül az elmúlt fél évszázad változásai mellett. Jeleznem kell, hogy a politikai - világnézeti tartalmaktól sem mentes egyesületi művelődést, a szabadművelődés lelkesítő eszméjét, az értelmiség kiképzésének új lehetőségeit, a szakmai szakszervezeteket és a pártokat ugyanaz a politikai-uralmi szempontrendszer iktatta ki a magyar közéletből, mely az ideológiai uniformizmus jegyében s a művelődési otthonok meghonosítását is megkezdte és véghezvitte. Ezzel az intézményrendszerrel kívánván a művelődés sokágú és sokforrású folyamatát közös szervezeti egységbe foglalni.
Létrejött tehát egy olyan intézmény, mely ugyan nem volt hagyományok nélküli - hisz olvasókörök, kaszinók, egyleti székházak régebben is voltak - mégis új volt abból a szempontból, hogy egységes hálózatba - a tanácsi, vagy szakszervezeti hálózatba - szerveződött, hogy integrálta, egységbe foglalta a sokszektorúságot. Művelődési tartalmát tekintve egyszerre volt eszköze az analfabétizmus elleni küzdelemnek, az amatőr művészeti életnek, az ünnepi műsoroknak, a hatalmi-politikai agitációnak és az ismeretterjesztő mozgalomnak.
Ez az egységesítés az állami paternalizmus szellemét éppúgy kifejezte, mint a politikai, vagy a belügyi szempontok érvényesíthetőségét.
Ennek az ellentmondásokkal teli, de egyre több funkcióval felruházott intézményrendszernek a működtetése speciális szakértelmet is igényelt. Hosszú távon nem volt tartható, hogy csak megfáradt színészek, énekelni, vagy táncolni tudó amatőrök lássák el a terebélyesedő hálózat irányítását. Ezért indult a népművelő képzés. Először az egyetemeken, majd a tanítóképzőkön, míg végül ma már minden tanárképző főiskolán működik tanszékünk, tanszéki csoportunk. Nem akarok elmerülni a képzés körüli zavarokban - csak éppen megemlítem, hogy - az egyetemi műhelyeket sok veszély fenyegette és fenyegeti ma is, hogy a személyi igazol- ványainkba - attól függően, hogy mikor és hol végeztük tanulmányinkat - hol népművelő, hol pedig az okleveles közművelődési előadó megjelölés olvasható, hogy a tanári szakkal, vagy a könyvtárossággal való párosítás mellett vannak és lesznek egyszakos módon képzett kollégáink.
Ezek a változatok éppúgy az identitászavart fejezik ki, mint az elhelyezkedés tapasztalatai, vagy a pályaelhagyás tanulságai. Ezt persze nem szabad elmarasztaló módon felfogni, mert az a tény, hogy újságírók, szociológusok, szociálpolitikusok, különféle mozgalmak szervezői, politikusok, számítógépes szakértők, színházi szakemberek és művészek kerültek ki sorainkból nem bizonyít mást, mint azt, hogy sem a képzés, sem a gyakorlat nem fért bele az intézményes keretekbe. Azt is mondhatjuk, hogy konvertálható képzést kaptunk, bár rögtön hozzá kell tennünk, hogy inkább az alkalmazkodó-tanuló készség fejlettségéről, mintsem rendkívül széles alapokon nyugvó műveltségről van szó. Olyan szakképesítéssel rendelkező értelmiségi rétegről beszélhetünk tehát, mely általános társadalomismereti jártasságot szerzett - az iskolákban, vagy azokon kívül - és ezt a jártasságát a kulturális élet, vagy a társadalomszervezés különféle pontjain is képes kamatoztatni.
Innen is magyarázható, hogy a képesítési rendeletek sem tudták megakadályozni az elvándorlást, de nem voltak alkalmasak arra sem, hogy az intézményeket feltöltsék a szakképzettséget bizonyítani tudó emberekkel.
Speciális értelmiségi foglalkozásról lévén szó meg kell magyaráznunk ennek a specialitásnak a lényegét. Erről több eltérő felfogás él a szakmában. Az egyik ágon azok állnak, akik a kulturális ítéletalkotás, az értékes és az értéktelen megítélésének képességével bírván az értékek mentén, azok hivatásos terjesztőjeként fogják fel a szakma lényegét. A másik jól körvonalazható irányzat szerint a népművelő feladata nem annyira az értékek messianisztikus védelme, mint inkább az azt elismerő, újrateremtő, vagy éppen másként értékelő, felhasználó közösség kifejlesztése. Erről az eltérésről eshet még szó közöttünk.
Nem kerülhetünk meg egy újabb gondolatot sem. Szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy egy mindent szabályozni akaró művelődéspolitika végrehajtó rendszerében működve felelősséggel tartozunk-e annak lépéseiért? Vagy netalán az ellenállók pózában tetszelegve az "Ugye mi megmondtuk" pozícióját foglaljuk el.
2. Melyek azok a társadalmi folyamatok, amelyek szakmánk képviselőit is érintik, érinthetik?
Az első - amit a magunk bőrén is tapasztalhatunk, - hogy az emberek gazdasági státusza megrendült. Egyre több azoknak az aránya, akik mindennapi megélhetésükért küszködnek, egyre nagyobb az esély- egyenlőtlenség, egyre nagyobbak a társadalmi különbségek szélső értékei. És gyarapszik a veszélyeztetettek száma is, mert, ha majd végigjárjuk a piacosítás és az államtalanított gazdaság útjait, akkor törvényszerűen nőni fog a munkanélküliek aránya, a vállalkozni nem tudó - mert sem tőkével, sem tapasztalattal nem rendelkező - emberek száma és a bennük felgyülemlő zavarodottság. Számolni kell a kiábrándultsággal, a távlatokat nemcsak kereső, hanem végképp elvesztő rétegekkel. Ebben különösen az ifjúság érintett.
A második: az emberek jó részének egzisztenciális státusza, társadalmi presztizse is megrendülni látszik. Nemcsak gazdaságilag, hanem egész eddigi életvitelüket tekintve érzik magukat veszélyben. Tűnőben lévén az őket körülvevő társadalmi és személyes megbecsülés, vagy éppen kimerülnek a szervilizmus jelei, támasz nélkül maradhatnak.
A harmadik: a politikai intézményrendszer átépítése, az állampárt felszámolása, egy új népképviseleti és önkormányzati rendszer születésének tanúi és részesei vagyunk. Tudnunk kell, hogy a mai bizonytalanságon túl ez a folyamat érinteni fogja, érintenie kell a tanácsi igazgatási, irányítási rendszert, a szakszervezetek bürokratizmusát és ennek nyomán az általuk működtetett intézmény- rendszert, benne az intézményesített közművelődést is.
Ezek a folyamatok a társadalmi dezorganizáció veszélyét is hordozzák.
A rendezetlenséggel kapcsolatos félelmek nem alaptalanok, de reményt és bizakodást keltenek az ezzel ellentétes organizációs kísérletek. Ilyenek a politikai pártok, melyek pártcsírákból kemény politikai erővé és hatékony szervezetté kezdenek válni. Programjaikban azonban még nem szerepel általunk óhajtott súllyal a nemzet szellemi állapota meg- őrzésének és fejlesztésének kérdése. Könnyen lehet, hogy egy nemzeti kulturális program nem az ő műhelyeikben születik majd.
Erősödik a helyi öntevékenység: lélegzetvételnyi szabadsághoz jutottak a kisebb települések, így önállósodási törekvéseik sokasodó kifejeződésével találkozhatunk. Fejlődik a pártoktól független politizálási kedve, új erőt gyűjt a Népfront, tekintélyesedik a környezetvédők, a városvédők mozgalma. Minket közvetlenül is érintő módon egyre több közművelődési egyesület, alapítvány születik. Nem akarom túlbecsülni ezeknek a kezdeményezéseknek az erejét. Ha jól érzékelem akkor elsősorban a kisebb településeken és az egészen nagyokban tapasztalható ilyenfajta kezdeményezőkészség.
Tudom azt is, hogy az önállósodás lehetőségétől még igen sokan félnek. Félnek a politikai felhangoktól, de félnek attól is pl. egy amatőrcsoport esetében, hogy elmarad az állami támogatás, vagy éppen megtűrtekké válnak egyik-másik művelődési intézményben, ahol eddig otthon voltak. Ennek a félelemnek és az önigazgatásban való járatlanságnak az oldására és segítségnyújtásra szerveződik a Közösségfejlesztők Egyesülete, vagy a településfejlesztőké.
Ezek a kezdeményezések egyre erősebben sürgetik, vagy ha még nem tették számíthatunk arra -, hogy az intézményes közművelődési szisztéma megváltoztatására törekszenek. Helyet és támogatást kívánnak, követelnek maguknak.
Más természetű folyamatok, kényszerek is munkálnak. Itt van elsőként a gazdasági szorítás, mely a maradványelv hatására éri a kulturális szférát. Pénztelenségről beszélünk minduntalan, pedig szerintem a pénztelenség a gazdátlanságra vezethető vissza. Úgy jártunk a kultúrával, mint a tulajdonos nélküli gazdasággal. Intézményeink az általános leromlottság állapotában vannak, helyzetükön pedig az sem segít igazán, hogy az új államháztartási koncepció fenntartásukat az önkormányzatok kizárólagos hatáskörébe utalja. Az elerőtlenedett helyi tanácsok igen rossz pozícióban jutnak ehhez a tulajdonhoz, az állam által leadott - levetett teherhez. Ebben a koncepcióban egyelőre nem érzékelhető az öntevékenység és a tevékenység támogatásának módja.
Úgy gondolom, hogy a mai körülményeket két szervezet-típus viseli viszonylagos teherbíró-képességgel. A nagyon nagy cégek és a faluház jellegű intézmények tudnak könnyebben szembenézni az anyagi nehézségekkel. Az előbbiek azért, mert tevékenységüket, állományukat csökkentve áramvonalasítják magukat, az utóbbiak pedig azért, mert fenntartásuk, működtetésük a település egésze számára fontos és így több erőre számíthatnak.
A gazdasági, fenntartási nehézségeknek sokak szerint a költségvetési egyensúlyért folytatott szűklátókörű pénzügyi politika is oka. Ez a politika mesterségesen is előállította a feszültségeket pl. a nonprofit intézményeket is súlytó adópolitikával, vagy azzal a 40%-os bér- fejlesztéssel, mely gyakorlatilag nem sokkal több 25%-nál, de a rárakódó TB járulék miatt mégis úgy tűnik, mintha az intézmények (múzeumok, könyvtárak és művelődési otthonok) állami támogatása 80%-ban személyi kiadásokra, a kulturális bürokratákra fordítódna! Ezzel persze nem kevés támadási felület keletkezett a körültekintés nélküli spórolást pártolók, a felszámolást is sürgetők számára.
A szorítások mellett megjelent a vállalkozásokra való ösztönzés is, aminek az a következménye, hogy a tevékenység mércéje a gazdasági hatékonyság és nem a szellemi közösségi produktum hasznossága. Ez az út a szellemi értékek semmibevételére ösztönöz, az önfenntartás önérdekké formálódásának csapdáját rejti. Olyan intézményeket fejleszt, melyek eredeti céljuktól eltérő működést fejtenek ki, megszüntetik csoportjaikat, elküldik a szakembereket és gazdálkodási céllal bérbeadják az épületet. Ezáltal pedig megszűnik az értük folytatható harc értelme.
Amikor erre a veszélyre figyelmeztetek, nem tagadom a takarékosságra való ösztönzés fontosságát, a gazdasági értelemben vett elszámoltathatóság követelményét. Éppen ezért ismétlem meg a tevékenységek támogatásának szükségességéről mondottakat, vagyis azt a felvetést, hogy az önelszámoló egyesületek, vagy más típusú önigazgató közösségek kapják a támogatást, - akár alkotmányos jogaikra hivatkozva - és ebből bizonyos előnyöket is élvezve finanszírozzák a közművelődési intézményhálózatot.
Ennek szükségességét az emberek anyagi helyzete is indokolja, hisz mindannyian jól tudjuk, hogy milyen ütemben szűkül a pénztárcájuk. A hónap második felében mostanság már nem tanácsos rendezvényt szervezni és gondok vannak a drágább tanfolyamokkal, különösen pedig a tisztességesen szervezett nyelvoktatással.
E témakört összefoglalva az a véleményem tehát, hogy a társadalmi-politikai folyamatok és a szorító gazdálkodási körülmények olyan helyzetbe hoztak bennünket, amelyből csak előre lehet menekülni. Arra várni, hogy lesznek majd erők, melyek megoldják a halmozódó problémákat felesleges és kockázatos időpocsékolás. Kockázatos a magyar kultúra jövője, de a magunk személyes jövendője szempontjából is.
3. A tágabb környezet közelítő elemzése után most a szűkebben vett szakmai közérzetről kell szólnom.
Sokan vannak közöttünk akik valamiféle félelemmel élik át a mai változásokat. Úgy érzik, hogy a már ezerszer jellemzett ázsiai despotikus uralmi struktúra tevékeny részeseinek bélyegét viselve most távozniuk kell, más pályát kell választaniuk. Nem mondom, hogy a félelmük alaptalan, nem gondolom, hogy a szakmabeliek mindegyikének nélkülözhetetlenségét bizonyítanunk kell. Csak a közvetlen környezet hitelesítheti szakmai és emberi magatartásunkat akkor, ha szakemberként a progresszió, a társadalmi öntevékenység, a kultúra közösségi tartalma felől gondolkodtunk és cselekedtünk.
Helyzetünk persze igen ellentmondásos. Egy államilag fenntartott intézményrendszer alkalmazottai voltunk (vagyunk), akik, ha jól tettük a dolgunkat, akkor egzisztenciális létünket veszélyeztetve harcoltunk azért, hogy dolgozni tudjunk. Gyakorlatiasabban: ha valamit kitaláltunk, ha elfogadható munkakörülményeket akartunk, vagy egy kisebb-nagyobb társaság kezdeményezését meg akartuk valósítani, akkor ehhez pénzt kellett (kell) szerezni. Kitől? Hát valamelyik főnökünktől: a tanácselnöktől, a művelődési osztály vezetőjétől, előadójától, vagy éppen az igazgatónktól. Többnyire tehát hivatali elöljárónktól, aki emiatt kényelmetlenül érezte magát. Vagyis nyughatatlannak és akadékoskodónak tűntettük fel magunkat, de csak addig a határig mehettünk el, amíg saját alkalmazásunkat nem kockáztattuk.
Lényegében mi voltunk a kapocs a pénzt osztogató helyi hatalmasságok és a kulturális kezdeményezések képviselői között. Így a párt és államigazgatási kultúrairányítás a szakembert és a társadalmat is kiszolgáltatottá, taktikázgatóvá, jellemében sokszínűvé tette. A szakmaiság sokat hangoztatott közszolgálati eleme titokban teljesíthető feladattá vált. Ez a kiszolgáltatottság természetszerűen vezetett a szakma perifériára szorulásához, társadalmi megbecsültségének alacsony szintjéhez.
Ki tagadhatná azonban, hogy a művelődés és a politika viszonya - e kiszolgáltatottság ellenére - réseket is mutatott, amelyek betömködését sok-sok küzdelem árán sikerült megakadályozni. Hányszor és hányféleképpen védekeztünk egy-egy író-olvasó találkozó után, hogy nem tudtuk, hogy "nem szerencsés" amikor valakit meghívunk, hány vidéki kiállítóterem adott helyet olyan kiállítóknak, akik nem is gondoltak arra, hogy a fővárosban kiállításért folyamodjanak, hány ismerősünk - volt klubtagunk, aktivistánk - jelenik meg különféle politikai mozgalmak élharcosaként? De gondoljuk végig azt is, hogy hány kollégánk hagyta el ezt a pályát az elfogadhatatlan megalkuváskényszer miatt. Idézzük fel, hogy néhány hónappal ezelőtt micsoda bürokrácia és gáncsoskodás fogadta egy-egy közművelődési egyesület megalakításának szándékát, és gondolkodjunk el azon is, hogy akik régebben a legkeményebb ellenzői voltak, ma támogatóik és elősegítőik ezeknek a kezdeményezéseknek.
A hiba - ismét bebizonyosodik - nem az emberekben van, volt, hanem abban a politikai rendszerben, abban a társadalomszervezési szisztémában, mely a közösség szentességének ideológiai leple alatt a legelemibb közösségiségtől is elriasztotta az embereket és így végső soron a kultúrát, mint az emberi kapcsolatok alapját, az érintkezési rendszert is veszélybe sodorta.
Vajon tudtunk-e erről régebben is, vajon nem álszentség-e ez a mostani feleszmélés? Voltak figyelmeztető jelek, ne tagadjuk. Emlékezzünk az ifjúsági klubmozgalomra, mely az öntevékenység iskolájaként indult, majd a mi módszertani segédletünkkel, vezetőképzésünkkel és az államilag szervezett klubtanácsosítással szép lassan kimúlt. Az ifjúság kultúrája mára ismét a periférián virágzik és a jól menedzselt szórakoztatóipar, vagy a színvonaltalan kereskedelmi tevékenység áldozatává válik.
Idézzük fel az amatőr művészeti mozgalmak népszerűségének hullámzását, a zsűrizések és minősítések szakmai lehetetlenségét, vagy a táncház mozgalmat, mely a legmélyebb kulturális rétegek föltárását szerette volna elérni, de támogatottságából csak arra futotta, hogy gyökeret verjen az elit kultúra szféráiban.
Közelmúltunk egyik jellemző, de már a kibontakozás elemeit is felmutató mozgalma a népfőiskolák feltámasztásának kísérlete. Ennek is a megaláztatás, a kezdeményezők hitelének lerontása volt a sorsa, de már nem sikerült megállítani. Mint ahogy nem lehet kézlegyintéssel mi- nősíteni a faluház építők minden pénzügyi és szervezési nehézséget vállaló igyekezetét, a helyi újságok, televíziók, rádiók kezdeményezőit, a hátrányos helyzetű rétegek új utakra vezetésének megszállottait, vagy éppen az emberi környezet formálásának szervezőit.
A kurdarcok és a szakmai sikerek forrása ezekben az esetekben már nem a hivatali elismerés, hanem annak a közösségnek, vagy közösséggé formálódó rétegnek a megbecsülése, mely a mozgalmak mögött áll. Közös eleme az alább felsorolt folyamatoknak, hogy "civilek" azaz nem szakmabeliek a fő szószólói. A népművelő csak támogat, segít, alkalmat, lehetőséget keres a cselekvéshez. Ez már egy új szerep, ez nem a kultúraelosztó, ítélkező szakértő magatartása, hanem a problémát érzékelő, megvalósítási lehetőségeket kutató társadalomfejlesztőé. Nem álszentség tehát, ha most azt mondjuk: szakmánk előrelátó képviselői időben rájöttek arra, hogy szemünket nem a csillagos égre kell fordítani, hanem a lábunk elé kell nézni, ha nem akarunk a mélybe zuhanni.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés