Lemezújság archívum

Cím:	Kistelepülések
Szerző:
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1988
Szám:	7.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:	Országos Közművelődési Tanács, Közösségszolgálat
Települések:
Tárgyszavak:	településfejlesztés, közművelődési alapellátás, kistelepülések, helyzetelemzés és javaslat
Megjegyzés:	kistelep.pcl
Annotáció:

A Közösségszolgálat felmérést készített az Országos Közművelődési Tanács megbízásából a kistelepülések kulturális ellátottságáról. Az alábbiakban a felmérés eredményeképpen született vitaanyagot közöljük a mellékletek nélkül. Akiket a teljes anyag érdekel azoknak kérésükre elküldjük
A kistelepülések, azaz az 500 fő alatti aprófalvak és az 500-2000 fő közötti kisfalvak, általában körzeti tanácshoz tartozó, közjogi státuszuk szerint társközségek megtartása, fejlesztése az utóbbi években megfogalmazott szándék, egyidejűleg gazdasági kényszer. Az új, hosszú távú terület- s településfejlesztési program szól a kistelepülések művelődési lehetőségeinek fejlesztéséről a népesség-megtartó képesség erősítése érdekében.
A fent hivatkozott dokumentumon - és persze még sok egyéb, leginkább szakmai publikációkon és óhajtó módban leírt tervezeteken kívül - mindezidáig nem fogalmazódott olyan fejlesztési program, amelyhez igazítottan az e térségekben központi és helyi erőforrások birtokában összehangolt és hosszú távú tervek és cselekvések születtek volna. A fejlődésben lemaradt, jobbára aprófalvas tájak fejlődésének elősegítésére készített tervhivatali tervezetben is csak a sorok (de nem a tennivalók!) közé került a művelődés, de nemcsak az, hanem a kistelepülések emberi körülményei, infrastruktúrával összefüggő gondjai is.
Valóban itt az idő, hogy kiemelt fontosságot hangsúlyozó program készüljék a kistelepülések művelődésének és infrastruktúrájának fejlesztésére; olyan, amelyhez a központi elhatározáson (és anyagi alapon) kívül a megyék is csatlakoztathatók; olyan, amely helybéli aktivitást is serkent; olyan, amely a kistelepülések egymástól nagyon is eltérő körülményeire figyelemmel van s olyan, amelyben szerepet talál magának a körzeti központ, a vonzásköri város hivatala, intézménye, közművelődési munkása egyaránt. E program megfogalmazását az is sürgeti, hogy 1987 folyamán az MM Alapfokú Nevelési Főosztálya előterjesztést készített és irányelvet fogalmazott meg a hasonló nagyságrendű települések művelődési (óvodai és az általános iskola I-III., esetleg IV. osztályát is érintő) fejlesztéséről. A közművelődésre is hatással lehet ennek végrehajtása, hiszen a kistelepülésen történő fejlesztésekben kitüntető figyelmet érdemel az iskola, különösen a pedagógus(ok) helybenléte vagy éppenhogy visszakerülése, visszatelepülése. Feladatukat árnyalhatja, funkcióikat teljesebbé teheti, keresetüket növelheti az ezirányú megbízatás.
A kistelepülések helyzetének naprakész áttekintése érdekében levélben fordultunk a 2000 lélekszám alatti települések tanácsi vezetőihez illetve elöljáróihoz, kérve válaszukat az alapellátásra vonatkozó 10 kérdésre (ld. 1. sz. melléklet). Ugyanis az oktatásnál elhanyagoltabb helyzetben lévő közművelődés területén indokoltnak tartottunk egy magasabb lélekszámra vonatkozó betekintést. A kérdőíveket 2400 megkeresett település közül 50 százalék, 1201 település vezetője küldte vissza. Ezt az arányt a kérdezettek téma iránti érdeklődéseként értékeltük. E véleményünket támasztja alá, hogy a válaszadók 60 százaléka a nyitott kérdésnél részletesen is válaszol; segítséget, tanácsot kér vagy tehetetlenségét bizonygatja. A kérdőívekben három dolgot tartottunk fontosnak: a település potenciális szellemi vezetőinek meglétét vagy hiányát, a közösségek meglétét vagy hiányát, valamint a közösségek feje fölé szükséges tető, azaz az intézmények meglétét vagy hiányát. A közművelődési alapellátást működő és életképes, elsősorban művelődési és a közösség életviteléhez szükséges információk szervezésére létrejött közösségek megléteként értelmeztük.
I. HELYZETELEMZÉS
A kistelepülések problémái alapvetően nem művelődési vagy akár közművelődési jellegűek. A kistelepülések zömében évtizedek óta súlyosbodó s mára kiáltó hiányosságokkal kialakult helyzet a körzetesítések, a gazdasági centralizációk, a közlekedési nehézségek illetőleg az egyirányú városfejlesztő- és iparpolitika okából alakultak ki s alakultak ilyenné. A kialakult helyzetet súlyosbító tényező, hogy a veszteségesen termelő és le- építésre került illetve kerülő városi üzemek képzettség nélküli munkásai is nagy arányban kerülnek ki a hátrányos körzetek kistelepüléseinek lakóiból. Az ő visszatelepülésük helybéli munkaalkalmak híján jelenleg nem megoldható, az átképzés pedig éppen műveltségi hátrányuk miatt kevés reménnyel kecsegtet. A jövő gazdaságosabban termelő üzemei egyre inkább csak a megfelelő alapképzettségre épülő, a magát több élet- közösség- tevékenységhelyzetben feltaláló, rugalmasan átképezhető munkaerőre tartanak igényt. A hátrányos illetve halmozottan hátrányos helyzetből (térség, művelődés, szakma, gazdasági háttérhiány) indulók lehetőségeire azonban az esélyegyenlőség helyett egyre inkább az esélyegyenlőtlenség nyomja rá bélyegét. A művelődés hiányát nem is az intézmények (könyvtár, klub, mozi, iskola, művelődési ház), hanem ezek minősége, a minőségi hiányokat leginkább jelölve, a közösségek hiánya jelenti. A közösségek megléte nélkül nem beszélhetünk a köz művelődéséről sem. Olyan települést, ahol a választ adók semmilyen (óvodát, iskolát is beleértve!) intézményt nem jeleztek (ld. 2. számú melléklet) csak 19-et találtunk.(x)
(x)Itt kell felhívni figyelmüket arra, hogy a mi felmérésünk pozitív irányban torzít. Egyrészt feltehetően az aktívabb, helyzetük megváltoztathatóságában inkább bízó településvezetők adtak választ, másrészt a mi felmérésünk a központi iskolához tartozó egy-két kihelyezett osztályt is "iskolának" tünteti fel. Az 1986-ik évi statisztikai adatok szerint az ezer fősnél alacsonyabb lélekszámú települések 47 százalékában sem óvoda, sem általános iskola nem működik. Ez számszerűen 33 ezer 6-13 éves korú gyerek helybeli ellátatlanságát jelzi. (Lásd: MM Alapfokú Nevelési Főosztály már jelzett anyagát.) Több mint 80 százalékukban van valamilyen könyvtár, 70-80 százalékukban valamilyen művelődési ház, 65 százalékukban iskola és óvoda, 50 százalékukban mozi. Ezzel egyidőben (ld. 3. és 4. számú mellékletek) teljes közösséghiányt az 1000 fő alatti települések 50, az 1000 fő feletti települések 25 százalékában tapasztaltunk. A "közösségbe" szélesebben beleértettük a tűzoltóegylettől, a nyugdíjasklubtól a legeltetési bizottságon, a KISZ szervezeten keresztül az ifjúsági klubig, a pávakörig, a hagyományőrző csoportig minden, az életképesség jelzésére alkalmas, az embereket valamilyen, még csak nem is éppen művelődési célú együttlétre rendszeresen összehozó-szervező formát. Az intézmények objektív léte önmagában ugyanis nem jelenti működésképességüket.
A könyvtári hálózat látszólagosan sok helyen működik, ha a letétként ott lévő könyveket pár száz forintos tiszteletdíjért heti néhány órában van, aki kölcsönözze, de az állomány megújítására képtelen városi könyvtárak előbb-utóbb végképp magukra hagyják ezeket az intézmény-kezdeményeket.
A művelődési otthon a kistelepüléseken csak kivételképpen maradt önálló; általában a körzeti székhely filiáléjaként alkalmi műsorok befogadására alkalmas, ha alkalmas; egy-egy ifjúsági korosztály próbál talán lelket vinni falai közé; ennyi és nem több teljesítménye, lehetősége. A meglévő művelődési otthonok e települések zömében emberi tartózkodásra - jelenlegi állapotukban - nem alkalmasak. A kistelepülések intézményeit (beleértve iskolát, óvodát, művelődési házat, könyvtárat) nem csupán az épületállag elavultságával, alkalmatlanságával jellemezhetjük leginkább, de belső technikai felszereltségeikről sem beszélhetünk. A szék, a pad, a könyvállvány éppúgy rongált, düledező (tisztelet a meglévő, de arányaiban elenyésző kivételnek), mint ahogyan nincs magnó, tévé, lemezjátszó, diavetítő, s mint ahogyan a körzeti központok intézményeiből is leginkább hiányoznak a tudományos-technikai forradalom korszerűbb városi hírnökei.
A mozik régen elhagyták már ezeket a településeket, papíron lévő ottlétük a tehetetlenségi erőt mutatja, éppúgy, mint a kérdőíveken leggyakrabban elforduló panasz: "a mozielőadásokat megszüntették, videovetítést ígértek helyette, mikor fogjuk megkapni?" A kérdésre választ adni nem tudunk. Azt azonban tudjuk, hogy a videó, a tévé nem egyenlő a film élményével. Nehéz elképzelnünk, de így van: kisebb településeink lakóinak néhol 80 százaléka életében nem látott még filmvetítést! A moziüzem vállalattá válása, az ÁFA-terhek pedig onnan is elvonták a mozit, ahol eddig hetente egy- szer-kétszer üzemelt.
Az új gazdasági rendelkezések nemcsak a filmvetítés területén okoztak visszafejlődést. A további rendelkezések - elsősorban az adórendelet - hatását még nehezen mérhetjük, de jelzéseket már találunk a kérdőívekben: a párszáz forintos könyvkölcsönzői, előadói vagy szakkörvezetői díjakat sok kistelepülésen nem bruttósították, a tevékenységet végzők nem érdekeltek a munka elvégzésében. A művelődésen túl a szolgáltató ágazatok is kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, a kérdőívek véleménye szerint várhatóan többen fogják abbahagyni kisipari tevékenységüket, mert azt kedvezőtlenül érinti az új rendelet. A lakosság helyzete azzal is nehezebbedig, hogy egyre távolabb kerül tőlük az alapellátó szolgáltatás.
A helyzetképhez tartozik, hogy az 500 fő alatti települések közel 50, s az 1000 fő alatti települések közel 15 százalékában (ld. 5. számú melléklet) semmilyen értelmiségi foglalkozású nem lakik. Azon 501 település, ahol nem találtunk közösséget, 31 százalékban minden értelmiségi tagját is elvesztette. Az értelmiségi-hiány nemcsak további művelődési hátrányokat jelez, hanem azt is, hogy az esélyegyenlőség kivívásában nincs helybeli érdekérvényesítő, érdekartikuláló erő, hogy míg a jelenlegi helyzetben a bányászok éppúgy, mint a városi értelmiségi csoportok ütköztetni tudják érdekeiket, megvívhatnak esélyeikért, a kistelepülések érdekképviselete szellemi potencia hiányában sem tud megvalósulni. Az értelmiség-hiány mellett a másik jelentős, ám köztudott gond a kistelepülések elöregedése.
A mai helyzet több lépcsőben alakult ilyenné. A fordulat éve után megszüntetett öntevékenység a városból vezérelt kultúrotthonban folytatódhatott, s ha csonkán, ha felemásan, de valamennyire azért folytatódott is. Az önerőből fölépített kultúrotthonokban még ha torzan, még ha a lehetséges cselekvések töredékeként, de mégis: támogatott volt az önkifejezés, az összejárás az amatőrcsoportok ürügyén. Bizonyos kultúraterjesztési, ismeretszerzési alkalmat is nyújtott ez az intézmény, mégha országosan sematizált is volt az az élmény és ismeret, amelyet pódiumra, előadói pulpitusra engedett. Az ötvenes években, de még a hatvanas évek elején-derekán is - amikor a kistelepüléseken még egybeesett az igazgatási, a gazdasági és az oktatásikulturális funkció (mégha, mint említettük: a korszak jellegzetes preferenciáit és tiltásait hordozta) - működőképes intézményeket találunk szinte mindenütt. Helyesebben: mindazokon a településeken, amelyeken az említett helyi szervezetek és intézmények működtek, mert természetesen az első igazgatási átrendezés (1950) idején is megjelentek már bizonyos hiátusok: azok, amelyek a centralizáció kiteljesedésekor (mintegy két évtized múlva) kiürítették falvaink mintegy felét.
A kistelepülések művelődési-közművelődési leépülése a racionalitásból született centralizációval egyidős. Közismert tényekről van szó: a termelőszövetkezetek egybeolvasztásáról, amellyel a mecénás és a megrendelő távozott a településről; a tanácsi összevonásokról, amellyel a gazda, a fenntartó; az iskolai centralizációk megteremtéséről, amelynek eredményeképpen a helyi értelmiség maradványa, a tevékenységszervező pedagógusok hagyták magukra a falut, lakosságát és intézményét is. Ezzel egyidőbe esett a televízió országos elterjedése: jobb és hatásosabb fórumot kapott vele az az agitáció és propaganda, amelynek vitele és megvalósítása eladdig művelődési otthoni, könyvtári funkció volt. Innen valók az intézmények funkciózavarai is, de egybeesik ez a "közművelődés" zászlóratűzésével, amely - leegyszerűsítve - többek között éppen a művelődési intézmények számára ad új feladatsort a helyi igények, a helyi szükség és szükséglet szolgálatának megfogalmazásával. Persze a Közművelődési törvényt már csak a lendület fogalmazza meg akkori óhajaink szándékaink szerint; a gazdasági nehézségek pénzszűkéjében és a szemléleti változás, demokratizálódás kiteljesedése hiányában e funkcióváltás már nem sikerülhetett. Különösen ott, ahol gazda: fenntartó és működtető nélkül maradtak a hajdan népszerű intézmények; a kistelepüléseken.
A közművelődés a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején több akciót is kezdeményez: körműsorokat, könyvtári és egyéb kulturális mozgó ellátást, majd később színházi buszokat, vándormozit stb; valamennyi elalél a pénzügyi támogatás megszűntével. És még ha nem is, egyre nyilvánvalóbb: a művelődésen, a közös művelődésen nem az alkalmankénti kultúra-odavitelt kell értenünk, hanem az informálódás, az együttlét folyamatos lehetőségét, az önprogramozott öntevékenységet, amely a közösségtől nyeri indíttatását.
Azokon a településeken, ahol a népesség nem zilálódott szét teljesen, ahol élő maradt néhány hagyomány, s maradt helyben élő, összefogó erő, maradtak közösségek is. (ld. 6. számú melléklet). Feltűnő, hogy az ifjúsági és idős korosztályt összefogó klubok mellett a hagyomány, a helyi tradíció ápolására szövetkezett csoportokat találjuk meg még mindig a legnagyobb számban: a 700 közösség több mint egyharmadában. Ezek létrejöttét, megmaradását jelentős mértékben ösztönözte néhány televíziós játékprogram is (Röpülj páva stb.). Ám minden ösztönzés nélkül is, sőt minden elvonó törekvés ellenére is tapasztalhatjuk, hogy néhány település "csakazértis", erején felül is jelentőséget tulajdonít intézményei, közösségei megmaradásának, még akkor is, ha ebben csak gáncsot, s nem támogatást kap. Egyszerűen csak élni akar. A települések egy részében erre az életösztönre lehet számítani és ezeken talált jó talajra az országos vagy megyei segítőkészség. Bizonyos lakosságszám alatt azonban az élniakarás már szinte nem is találhat magának cselekvési lehetőséget. Így érthető, hogy a kis- településes és a fokozottan hátrányos térségek megyéiben jelentős a közösség nélküli települések (ld. 7. számú melléklet) száma. Választ azonban nem adnak mindenre sem a kérdőívek, sem ismereteink; vajon milyen befolyásoló tényezőt jelent a megyei szemlélet, az akarat, a figyelem, a segítőszándék megléte vagy hiánya?
A hetvenes évek végétől napjainkig tartó időszakban a legkülönbözőbb kistelepüléseken a legkülönfélébb közösség és tevékenységszervezések zajlanak nem annyira kísérletként, mint inkább mintaadás céljából, bizonyítva, hogy lehet és van mit tenni a lehetőségeit veszített környezetben is. Csak más úton-módon, mint a nagy, a felszerelésekben és berendezésekben gazdag, szakemberekkel jól ellátott művelődési központok vagy könyvtárak falai között. A közművelődési alapellátás megteremtésének alapfeltétele a teljes közösség-hiány felszámolása, a meglévő közösségek számának növelése, minőségi létük segítése.
Egy illúziót természetesen el kell oszlassunk: a kulturális-művelődési fejlesztéstől, az ebbe igazodó tevékenységektől egyedül nem változhat meg a kistelepülések életminősége; önmagában ettől és pusztán ettől nem növekszik népesség-megtartó és eltartó képességük. A szakmai fejlesztőmunka csak a gazdálkodási, közigazgatási, közlekedési, közoktatási és egyéb helyi reformfolyamatokkal együtt és közösen történhet; azoktól nem elszakadva, azokat erősítve és csak azokkal összehangoltan. Az elmúlt évek fejlesztőmunkája teremtett ugyan olyan szituációkat, amikor a kulturális fejlesztés vált a gazdasági változás, a közigazgatási reformfolyamat, az állampolgári tudatosulás motorjává, kezdeményezőjévé és hasonlókban ugyancsak bizakodhatunk, de abban azért nem, hogy minden esetben a kultúra és közművelődés szervezés oldaláról képes indulni ez a kezdeményezés. Persze az iható víz, a burkolt út, a megbízható tömegközlekedés, a megfelelő munkaalkalom, a termények értékesítési lehetősége, az egészségügyi ellátottság, a kisgyermekek óvodai és elemi fokú iskolai ellátása, az idősek szociális gondozottságának megoldása s e megoldások közösségi tevékenységet igénylő és igenlő módja éppúgy segít felszámolni e közösség és közművelődés nélküli helyzetet. Ahhoz, hogy az adott településen élő népesség civilizált körülmények között a századvég átlagos magyar színvonalán boldoguljék, mindegyik részletkérdést meg kell oldani, a megoldásába a lakosságot, és közösségeit egyre inkább bevonva, a helyi kezdeményezéseket felerősítve.
II. JAVASLAT A KÖZMŰVELŐDÉSI ALAPELLÁTÁS PROGRAMJÁRA
Az ország jelen helyzetében nem látunk lehetőséget egy olyan alternatíva kidolgozására, amely a települések lélekszámától függően vagy akár attól függetlenül, normatívan szabályozná az intézményi (személyi, anyagi stb.) ellátottságot. Különösen lehetetlen olyan központi szabályozás vagy elvárás, amely a közösségek számszerű növekedését írná elő vagy várná el.
A közművelődési alapellátás megteremtésének ilyen körülmények között nem lehet más alapelve, mint az öntevékenység-önszerveződés segítése, akadályainak eltisztítása, valamint anyagi- és szellemi alapok képzése annak érdekében, hogy a legkülönfélébb intézményi vagy szervezeti, az adott személyi és tárgyi feltételekből kiinduló, helyi anyagi és szellemi kezdeményezések támogatást és ösztönzést nyerjenek. A szervezeti keretek e szempontból másodlagos jelentőségűek:
- ahol öntevékeny magán-vagy csoportjellegű alakulat kíván, tud tenni érdemlegeset a kisebb-nagyobb közösség érdekében, az támogatandó
- ahol az intézményi decentralizáció nyújt jobb lehetőséget, azt kell segíteni
- ahol pedig a centralizáció és/vagy a közművelődés több típusú intézménye a cselekvőképesebb a közösségek fenntartásában, működtetésében, azé legyen a cselekvés lehetősége.
Az alapelv nem jelenthet kizárólagosságot sem. Az egyik szervezeti keret elismertsége nem zárhatja ki párhuzamos közösségi szervezetek működését, segítését.
1. A közművelődési alapellátás megteremtését szoros összefüggésbe kell hozni a kistelepülések és hátrányos helyzetű térségek infrastrukturális alapellátottságát megteremteni akaró országos cselekvési program kidolgozásával és az ehhez szükséges anyagi alapokkal. Az erre vonatkozó országos szándékot valamennyi érdekelttel egyeztetni kell, úgy, hogy ahhoz megyei operatív akarat csatlakozzék.
2. A gazdaságilag elmaradt térségek Tervhivatal-vezérelte akciójának mintájára az MM hozzon létre olyan szakértői bizottságot és pénzalapot, amely a kulturális hiátusok kistelepülési megoldásait keresi. A problematika ugyanis több főosztályi szervezetet érint: a közművelődésin kívül a közgyűjteményit (könyvtárak, esetleges tájházak) a FIFÖ-t (vetítési alkalmak) az alsó fokú oktatást (óvodák, elemi fokú oktatás). Szerencsésnek tartanánk, ha e szakértői bizottságban helyet kapna az új Környezetvédelmi, valamint a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium különösen szociális képviselete, az idegenforgalom országos szervezetének képviselője (az általában nyugalmas tájak leendő vonzerejének ki- munkálására). A szakértői bizottság olyan elkülönített pénzalapot kezeljen, amely a megyei hasonlókat generálja, azzal össze is vonható, s amely leginkább a mintateremtést szolgálja.
3. A kistelepülések problémáinak komplex feltárása, a legkülönfélébb helybéli gondok megoldásának kidolgozása érdekében javasoljuk, hogy a városokban működő művelődési intézmények szakképzett alkalmazottai az országos módszertani intézetek által immár évek óta és jobbára sikeresen végzett munka mintáján és segítségével több helyütt kezdeményezzenek és végezzenek településszervezési, közösség- és intézményfejlesztési munkát és a helyi megvalósítást segítendő azokhoz rendeljenek szakértőket.
A "falufejlesztői" tevékenységről az elmúlt évtized során bebizonyosodott, hogy komplex megközelítése elősegíti az ágazatok közötti átlátást, a helyzetek elemzését és a megoldási alternatíva kidolgozását. Bebizonyosodott az is, hogy a kistelepüléseken óriási az információ- és a kapcsolathiány; a lehetőségek és az eljárásmódok nem-ismerete. Információhiány tapasztalható a városi és a megyei hivatalokban és munkaszervezetekben nemcsak az országos döntésekről és álláspontokról, a lehetséges pályázatokról stb. hanem a helybéli szituációkról is: mindezek oldására lehetőséget ad a népművelők-vezérelte fejlesztési csoportosulás. A településszervezési-közösségfejlesztési tevékenység végzésére létesüljön városonként és megyénként pénzügyi alap, amelyből - a minisztériumival együtt akár - pályázatok útján lehet támogatást kérni. A pénzalapot alapítványi szisztémában is lehet működtetni, de a városkörnyéki tanácsok és termelési egységek befizetéseiből is létesülhet.
4. A meglévő nemzeti vagyon védelme érdekében javasoljuk a meglévő kulturális intézmények, közösségi létesítmények állagának tervszerű megóvását; ennek érdekében támogatást érdemel minden olyan lakóhelyi csoportosulás (a tanácsi, a vállalati, termelőszövetkezeti mellett tehát az egyesületi vagy magánszemélyek javaira is alapozva), amely a működőképessététel és a működtetés gondjainak bizonyos részét is magára vállalja. Kapjon állami garanciát működésbeli öntevékenységük és a megújítás vagy a működtetés költségeiben való részük alapján tulajdonjoguk is.
5. Alapvető gond, hogy az esetleges sikeres, a kistelepüléseken zajló munkák, szakmai és egyéb fejlesztések titokban maradnak a többiek (népművelők, könyvtárosok, közigazgatási és gazdasági szakemberek stb.) előtt; a témának nincs publicitása, hiszen az helyi értékű, csak néhány száz embert érintő az eredmény. Törekedni kell az eredmények gyors és azonnali közzétételére egyrészt ezzel foglalkozó televíziós rétegműsorban, másrészt valamelyik népszerű napilapunkban. Folyamatosan elemezni kell a kistelepülések közművelődésének fejlesztése érdekében eddig és ezután tett lépéseket (egyesületszervezések, kalendáriumok, olvasókörök, faluházak, intézményt is fenntartó szabadidős társaságok, faluszemináriumok stb.) és gondoskodni kell a minták központi továbbfejlesztéséről. Meg kell oldani azt, hogy a szakma új eredményei a képzések során nyilvánosságot, kellő óraszámot kapjanak.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés