Cím: | Az újratöltés útja |
Szerző: | |
Folyóirat: | PC Lemezújság |
Állomány: | |
Év: | 1994 |
Szám: | 5.szám |
Oldalszám: | |
A cikkben lévő |  |
Nevek: | |
Intézmények: | |
Települések: | |
Tárgyszavak: | környezetvédelem |
Megjegyzés: | |
Annotáció: | |
65_9405
Satish Kumar: Az újratöltés útja
A földdel, a társadalommal és önmagunkkal való kapcsolatunkban
elvehetünk, de adnunk is kell. A huszadik század embere őrülten
odavan a nagy dolgokért: a nagy iskolákért, kórházakért,
üzletekért és a nagy kormányokért. Egy egyensúlyban lévő
társadalomban a nagy dolgok nem lennének előnyben. Mindennek
megfelelő mérete lenne. Mindennek megvan a megfelelő mérete és
a megfelelő helye. A mi feladatunk csak annak biztosítása, hogy
minden a helyes méretben és a megfelelő helyen legyen. Ha a
dolgokat nem megfelelő helyre tesszük, új gondokat teremtünk.
Nincs probléma, ha a kis fű alacsonyra nő és az óriási tölgyfa
az égbe nyúlik. Ha a hűvös fűbe akarunk heverni, akkor éppen
nincs haszna számunkra a tölgyfának, de ha a tölgyfán ülő
madarakat akarjuk figyelni, fel akarunk rá nézni. A fű nem túl
kicsi és a tölgyfa nem túl nagy, amíg a saját helyükön vannak.
Hasonlóan, ha egy csésze teára vágyunk, nem jó dolog ha helyette
előadást tartunk. Ebben az esetben a legfontosabb, amit
előadhatunk, egy csésze tea készítése. Mi a legfontosabb, ha
vendég érkezik a házunkba? Mondhatjuk: ? Ó, most túl elfoglalt
vagyok, feladataim vannak, cikket, könyvet, beszédet kell írnom-.
Nem, ezek a dolgok ebben a pillanatban nem fontosak. Amikor
vendég érkezik a konyhánkba, a legfontosabb, amit tehetünk: egy
csésze csodálatos teát készíteni a vendégnek. Japánban a
teakészítést szertartássá emelték, és az nem kicsi, vagy mellékes
feladat.
Ha észrevesszük, hogy életünk minden cselekedete egyaránt fontos,
életünk kiegyensúlyozottabbá válik. Ha azt kérdezzük: ?Miért
nekem kell ebédet főznöm, mosogatnom? Sokkal fontosabb feladataim
vannak, miért nem a feleségem, vagy a férjem csinálja, vagy miért
nincs segítségem a házban ?, akkor a szívünk nem a főzésért dobog
és a főzés mindennapivá, teherré válik. Amikor a szívünket is
beleadjuk a főzésbe, az szertartássá, ünneppé válik.
Az indiai tradíció szerint minden ételt istennek főznek és
először istennek ajánlanak, aztán a családnak, a barátoknak és
a vendégeknek. A szakácsnak nincs megengedve az étel kóstolása
főzés közben ! vajon a rizs, a krumpli, vagy a zöldségek
megfőttek-e már, vajon elég e a só és a fűszer ! mindezt csak az
intuíciónk mondhatja meg, jelenlétünk, a végzett cselekedet
teljes és tökéletes tudatossága.
Nem tudunk tíz dolgot tenni ugyanabban az időben. Ha főzés közben
rádiót hallgatunk, vagy tévét nézünk, felvesszük a telefont, az
nem egy szent szertartás, az nem olyan főzés, amit istennek
ajánlhatunk. Ha teljesen és tökéletesen tudatosan főzünk, akkor
az szellemi teljesítménnyé válik.
Az emberek élete manapság művészet nélküli, szívtelen és monoton.
Orvosok, jogászok, könyvelők, mérnökök, autóvezetők, ahányan csak
vagyunk, szív nélkül dolgozunk. Gyakran az emberek csak azért
dolgoznak, hogy kifizethessék a számlájukat. Ez a jelentése, ez
a célja az életünknek? Hol van az igazi munka? Ha nem a
konyhában, ha nem a hivatalban, ha nem a munkahelyeken és nem a
kertben, akkor hol az igazi munka? És mikor csináljuk az igazi
munkát? Ha az igazi munkánkat nem végezhetjük ma, mikor
csinálhatjuk? Az igazi munka nem vár, hogy holnap végezzük el,
nem vár, hogy nyugdíjba vonuljunk, vagy amíg templomba megyünk,
nem vár amíg zarándokolunk. Életünk minden perce a mi igazi munkánk,
és minden cselekedetünk isten megvalósulása.
Az igazi munkának három dimenziója van. Az első a földdel, a
talajjal, a környezettel, a természettel kapcsolatos. A második
a társadalommal, a körülöttünk lévő emberekkel. A harmadik a
saját lelkünkkel és önmegvalósításunkkal. Az indiai
hagyományokban az első a Yagnya, a második a Dana és a harmadik
a Tapas.
Kezdjük a természethez, a környezethez való kapcsolatunkkal, mert
a környezet fenyegetett, és ezért különös figyelmünket igényli.
A földből jöttünk és földből készültünk. Ha nem ennénk a föld
gyümölcseit, nem lennénk képesek élni. Minden nap iszunk vizet,
ami a földből jön, élelmünk és erdeink is a földből származnak.
Házaink, téglánk, kövünk, palánk, fánk, a fém a földből jön.
Minden, ami melegen tart minket ! olaj, szén, vagy gáz ! a
földből jön. Ha folytatjuk a föld óvatlan és újratöltés nélküli
használatát, akkor éppenséggel mohó fogyasztók vagyunk.
Csak azt vehetjük el a földtől, ami abszolút és alapvető
szükségletünk: dolgokat, amelyek nélkül nem élhetünk. A föld
mindennek bőségében van, de a mi részünk abból csak a valós
szükségletünk.
Van egy történet ennek illusztrálására. Allahabad városában
tartózkodott Mahatma Gandhi Nehruval, India miniszterelnökével.
Egy reggel Gandhi az arcát és a kezét mosta éppen. Nehru egy
korsóból öntötte a vizet, s közben India gondjairól beszélgettek.
Mélyen elmerültek a komoly vitában, és így Gandhi elfelejtkezett
a mosdásról. Mielőtt arcának mosását befejezte volna, a korsó
kiürült. Akkor Nehru azt mondta: várjuk egy percet, elmegyek egy
újabb korsó vízért. Gandhi így válaszol: Micsoda? Elhasználtam
egy egész korsó vizet anélkül, hogy befejeztem volna arcom
mosását? Milyen pazarló vagyok! Én minden reggel csak egy korsó
vizet használok. Elhallgatott, és könnyek folytak a szeméből.
Nehru meg volt rendülve: Miért sír, mi történt, miért aggódik a
víz miatt? Allahabad városában három nagy folyó van, a Ganges,
a Jumna és a Saraswati, nem kell aggódnia a víz miatt. Gandhi így
szólt: Nehru, önnek igaza van, három folyó van a városban, de az
én részem azokból csak egy korsónyi és nem több.
Nos, ez volt az ökologikus gondolkodás, az erőforrások megőrzése,
az újratöltés egy példája. Mit tehetünk mi? Zárjuk el a csapot!
A pazarlás a civilizációnk átka. A városokban, mint New York,
vagy London, rengeteg a pazarlás. A gyárak csak termelnek és
termelnek. Nem törődünk azzal, hogy a termelés társadalmi
szükséglet-e, meg kell tartanunk a munkahelyeket. Ez az, amiért
a munka nyomasztóvá, unalmassá és szívtelenné válik. Az ilyen
munkának nincs értelme. Olyan dolgokat gyártunk, amikre nincs
igény. Megcsináljuk, elhasználjuk és eldobjuk.
Senki se olyan bölcs, hogy belőlem miniszterelnököt csináljon.
De ha huszonnégy órányi lehetőséget kapnék, egy egyszerű,
környezetbarát törvényt vezetnék be, amely megkövetelné minden
gyártól, hogy csak visszaforgatható és újrahasznosítható
csomagolóanyagot gyártsanak. Nagy-Britannia az egyetlen ország,
ahol a tejet visszaváltható üvegbe töltik. De itt van a Coca-
Cola, a borok, a whiskyk, gyümölcslevek és más termékek százai,
amelyeknek eldobható csomagolásuk van. Minden palacknak, a
tejéhez hasonlóan, visszaválthatónak és újrahasznosíthatónak
kellene lennie. Olyan vakok vagyunk a megszokotthoz való
ragaszkodásunkkal, hogy saját magunk vagyunk sivár jövőnk
előidézői.
Mindenkinek jut elegendő ezen a földön, nincs hiány. Egy magot
teszünk a földbe és egy nagy fát kapunk, amely minden évben
gyümölcsöt ad, olyan sokat, hogy számlálni se bírjuk. Ha ültetünk
egy almafát, hány almánk lesz? Mindenki szükségleteinek elegendő,
de nem mindenki mohóságának. Vissza kell térnünk alapvető
szükségleteinkhez, amelyek egyszerűek és a föld teljesítheti
azokat. Tényleges igényeink nemcsak fizikaiak, hanem érzelmiek,
szellemiek, kulturálisak és intellektuálisak. Ezeknek a nem
fizikai igényeknek a teljesítésére nem kell kimeríteni a föld
erőforrásait.
A legalapvetőbb emberi szükségletek egyike a szeretet. Van
szeretethiány ezen a földön? Nincs. Minél többet adunk, annál
több van. És mi mégis vonakodunk adni és elfogadni. Gyakran
rémültek és gyanakvóak vagyunk egymás iránt. Ha valaki megölel
minket, csodálkozunk miért, mi az oka, mit csináltunk. Igazán
elfelejtettük, hogyan adjunk és hogyan fogadjunk el szeretetet.
Hasonlóan nem tudjuk kimeríteni erőforrásainkat kreatív
szükségleteink teljesítésében. rjunk verseket, énekeljünk,
táncoljunk, és találjunk több időt az örömre és az ünneplésre,
így tényleges igényeinket valósítjuk meg. Úgy tűnik, azt gondoljuk,
hogy ha több autónk, házunk, ruhánk, bútorunk van,
elégedettekké és boldogakká válunk. Mindenhol elégedetlenség van
körülöttünk. Mi az orvosság erre az elégedetlenségre? Nem a több
áru. Ha több áruval az embereket boldoggá lehetne tenni, a
nyugati társadalom nagyon boldog volna.
Első gondolatunk kell legyen a földtől való elvétel korlátozása,
a második gondolatunk; jóvátenni, amit elvettünk. Például a
gondos kertész komposztot tesz a talajba, hogy helyreállítsa
termékenységét. Egyszer beszélgettem az idős Lady Eve Balfour-
ral, aki azt mondta: ?Gondját viseltem a talajnak. Ha a talaj jó
erőben van, a növények gondoskodnak önmagukról. A talajerózió
egyre növekszik. Az emberek több vegyszert tesznek a talajba, így
nagyobb gabonát és nagyobb zöldségeket kapnak. Lady Eve azt
mondta: ?Nem kell a nagyobb növényekért aggódnia, aggódjon a
talajért.-
Egy másik példa az a buddhista hagyomány, amely szerint minden
személy vallási felelőssége fákat ültetni. Ashoka buddhista
uralkodó támogatta, hogy minden indiai városlakó ültessen öt fát
és gondozza azokat. Richard St. George írt egy cikket a
Resurgence-be mondván, hogy a gyerek születését jelző fát kellene
ültetni, egy születésnapi fát, mint ahogy karácsonyfánk is van.
Milyen ragyogó ötlet! Ültetnénk egy fát a születésnapunkon, vagy
még jobb, ha minden születésnapunkon egyet. Ha elhasználunk egy
fát, és ültetünk helyette egy másikat, az a visszapótlás
(replacement), de ha elhasználunk egy fát és ötöt ültetünk
helyette, az az újratöltés (replenishment). Erre a gyakorlatra,
a föld mindennapos újratöltésére van szükségünk. Minden nap
elveszünk a földtől, így azt minden nap vissza kell töltenünk.
Ez az az adósság, amivel Föld Anyának tartozunk, és meg kell
fizetnünk a tartozásunkat. Ha a banknak tartozunk, az igazgató
úr ír egy levelet. Föld Anya nem tud levelet írni, ezért
önmagunkat kell emlékeztetnünk. Csak a föld újratöltésével
tarthatjuk a ?Föld Bankot- üzemben, különben jön a bankrobbanás.
Cselekedetünk a föld újratöltésére a Yagnya.
Aztán itt van a Dana: a társadalom újratöltése. Adósai vagyunk
őseinknek, a nagy vallási alakoknak, mint Jézus Krisztus, vagy
Buddha. Adósságunk van az amerikai indiánok és a kalahári
busmanok iránt. Adósai vagyunk tanárainknak, anyánknak, apánknak,
testvéreinknek, férjünknek, feleségünknek. Mi mindent tettek
értünk! Adósai vagyunk a nagy művészeknek, mint Tolsztoj,
Dosztojevszkij, Shakespeare. Ahogy elveszünk az elmúlt
generációktól, úgy kell visszaadni a jövő generációinak. Ez az
adás a Dana. Teresa anya munkája Calcuttában Dana. Ez nem
karácsonyi ajándékozás, hanem mindennapi. Minden munkánk ajándék
a társadalomnak; hogy fizetnek érte, az csak melléktermék. Nem
azért születtünk ebbe a társadalomba, hogy számlákat fizessünk.
Azért dolgozunk, hogy ajándékot készítsünk a társadalom
gazdagítására és újratöltésére. Munkánknak mély jelentése van !
az imádkozás tettének, a művészet formájának, az önmegelégedés
útjának kellene lennie.
Goethe és Milton költészete, a Ramajana és Arthur király
legendája, Van Gogh és Turner festményei, a piramisok, a Taj
Mahal és a múlt ezer más teljesítménye a mi örökségünk igazi
tőkéje. Mint egy családi üzletben, ha csak feléljük a tőkénket
és nem töltjük újra, az egésznek a végére járunk. Jó dolog
dédelgetni és élvezni örökségünk gyümölcseit, de ugyanolyan
fontos gyarapítanunk azt. Ezért várható el tőlünk, hogy verset
írjunk, képet fessünk, építsünk egy gyönyörű házat; ne csupán
keresni a megélhetésre, hanem újratölteni a kultúrát és a tár-
sadalmat.
Miközben adósságunkat fizetjük a földnek és a társadalomnak,
önmagunkat is újra kell tölteni. Sok teher és könny van a
lelkünkön. A lelkek minden nap sérülnek, néha harag, néha testi
vágy és a kapzsiság, vagy aggódás és félelem miatt. Sokfajta erő
teheti beteggé a lelkünket. Nem lehetünk teljesek, ha nem vagyunk
képesek a lelkünket meggyógyítani. Így a társadalmat és a földet
se tudjuk újratölteni. Meditációval, böjtöléssel, sétával, a
folyóvíz szemlélésével, egy virágra csodálkozva, zarándoklattal
vagy lelkigyakorlattal, szent könyv tanulmányozásával saját
újratöltésünkön fáradozunk. Ha önmagunk nem vagyunk boldogok,
senki mást nem tehetünk boldoggá.
Társadalmunkat az anyagi növekedés rögeszméje gyötri. Mi mindenre
van szükségünk? Nincs se vége, se hossza. Ha nem tudjuk, mikor
elég az elég, soha nem lesz elég. De abban a pillanatban, amikor
felismerjük, hogy mikor elég az elég, rájövünk, hogy már elég.
Itt az idő, hogy ?eleget- mondjunk az anyagi növekedésre és a
birtoklásra, így energiánk, figyelmünk, időnk valami mélyebbre,
jelentőségteljesebbre, szellemibbre áldozható. De nincs időnk,
naptárunk tele van. Túl elfoglaltak vagyunk. Ez nem jó helyzet,
időnknek kellene lennie a Tapas-ra. Amikor isten az időt
teremtette, rengeteget teremtett, mi osztottuk be napokra,
órákra, mi préseltük naptárakba, kalendáriumokba, találkozókba.
Van egy történet a Ramayana-ban: volt egy Khumbhakarna nevű
óriás, aki hiperaktív volt, ezért az anyja így szólt az istenekhez: ?
A gyermekem túl aktív. Mindent fele idő alatt megcsinál,
és amikor semmi hasznosat nem tehet, destruktívvá válik.- Az
istenek áldást adtak az anyának: ?A fiad ezután csak hat hónapig
lesz tudatánál, s aztán, ha aludni megy, hat hónapig alva marad.-
A nyugati ipari munkaerő is olyan, mint ez az óriás. A modern
technológia miatt az alapvető igények félidő alatt
kielégíthetőek, de ahelyett, hogy a maradék időt szellemi és
kulturális időtöltésre használnánk, szükségtelen és hiábavaló
dolgokat gyártunk, amelyek nemcsak a lelkünket, hanem a földet
is rombolják. Azt gondolom, nagyon jó volna, ha a nyugati emberek
szabadságra mennének, vagy aludnának hat hónapig, és félannyi
időben csak a szükséges javakat gyártanák.
Az is gond, hogy nem alszunk eleget. Alvás helyett éjjel
televíziót nézünk és korán felkelünk, hogy naponta Londonba, vagy
akárhová ingázzunk. Rengeteg ember ingázik. Így az emberek
fáradtak, kimerültek és elfoglaltak. Elvesztettük mindennapi,
közönséges érzékünket: nem alszunk jól, nem eszünk rendesen és
túl sokat dolgozunk. Ha alszunk, gyönyörű álmaink lehetnek. Alvás
közben nem vagyunk inaktívak. Az álom afféle finom aktivitás. Ha
nem engedjük meg magunknak az álmot néha, miért érdemes élni? Az
álmok töltik újra a lelket.
Perzsia császára egyszer megkérdezte szufi tanárát: ?Mondd, mi
a legfontosabb, amit tehetek?- Némi gondolkodás után a tanár
válaszolt: ?Uram, amit javasolhatok: aludj olyan hosszan, ahogy
csak tudsz.- ! ! ?Micsoda? Ez a tanácsod? Annyi dolgom van,
igazságot kell szolgáltatnom, törvényeket kell csinálnom,
ellenőriznem kell az embereket.- ! ?Uram, minél tovább alszol,
annál kevesebb időd lesz sanyargatni a népet.- Miképpen adhatnánk
ezt a tanácsot miniszterelnökeinknek és elnökeinknek?
(Az alábbi írást 1991-ben fordítottam az angliai Schumacher
Collegeből hazatérve. Ajánlom mindenkinek magyarázat helyett; mit
is tartok fontosnak az életben. A szerző a Schumacher College
alapító igazgatója, a Resurgence kiadója. A cikk a Resurgence
1990. november-decemberi számában jelent meg.)
Faludi Erika