Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Az egyesületek keletkezése, szervezete és változásai
Szerző:
Papházi Tibor
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1993
Szám:
38.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
egyesület, német egyesület
Megjegyzés:
Annotáció:

F101_38



Papházi Tibor

AZ EGYESÜLETEK KELETKEZÉSE, SZERVEZETE ÉS VÁLTOZÁSAI


Ma, amikor a civil társadalom megszerveződésének a hiányáról
beszélünk, különösen fontossá válik az a kérdés, miként keletkeznek a
civil társadalomnak azok a lényegi elemei, amiket egyesületeknek
hívunk. Az alábbi tanulmányunkban ezért elsősorban a múlt századi
német egyesületekre vonatkozó társadalomtörténeti és az egyesületekre
vonatkozó mai, elsősorban német szervezetszociológiai irodalom alapján
megkíséreljük feltárni az egyesületek kialakulásának társadalmi
körülményeit és modellezni szervezeti strukturális
jellegzetességeiket. Mottónkul tehát weberi kiindulást választva: nem
azt akarjuk kérdezni, hogy egy állapot kívánatos-e vagy nem, hanem azt
kívánjuk lerögzíteni, mi az ami fönnáll, miért éppen ez, hogyan
létezik, mely történeti és társadalmi okokból. Célunk az, hogy az
irodalom alapján hipotéziseket állapítsunk meg, amelyeket majd a
magyar egyesületek empirikus kutatása során kívánunk verifikálni,
először is feltételezvén a keletkezési folyamatok és a felépülés
hasonlóságát. "Empirikus kutatást azonban elméleti előfeltevések
nélkül jól nem lehet csinálni," (Kolosi 82. o.) ezért első
feladatunknak az elméleti és történeti irodalom alapján az egyesület
ideáltipikus modelljének felállítását tartjuk.



Az egyesületek keletkezésének társadalmi körülményei


Az egyesületek keletkezésének idejét illetően két alapvetően
elkülönülő álláspont létezik a társadalomtörténeti irodalomban. Egyik
nézet szerint az egyesület nem újabb kori sajátosság: "Der Verein als
Rechtsform gesellschaftlicher Kooperation ist kein Spezifikum der
Neuzeit." O.Dann itt Gierke egyesülettörténeti kutatásaira utalva a
középkori Einungokra , Bündékre és hasonló korporativ társulásokra
gondol, amelyek a fejlődésre a középkor kezdetétől meghatározók
voltak, főleg a városokban. (Dann 1976. 198. o.)
A másik felfogás szerint modern értelemben vett egyesületekről
csak a rendi társadalom után beszélhetünk. A középkori céhek,
szövetségek, és és más korporativ szervezetek az egyesületektől
strukturálisan különböztek, mivel
- a személyes ki- és belépés a rendi társadalom szervezeteiben nem
szabad elhatározásból történt,
- ha alakult is szervezet, melyet szabad elhatározásból hoztak létre
(pl. egy "párt" a fejedelmi udvarban), akkor is hiányzott a modern
egyesület létéhez elengedhetetlenül szükséges alapszabály,
- az Einungok és Bündék sokkal inkább voltak kisebb községek, városok
társulásai mint személyeké. (Conze 1960. 226-227. o.)
Conze véleményéhez áll közel Nipperdey felfogása, aki az
egyesületekről írott híres tanulmányában azon az állásponton van, hogy
a modern társulási rendszer előformáinak csak a pietizmus újabb társas
képződményei tekinthetők mint pl. a philadelphiai társaságok, de ezek
sem tulajdonképpeni egyesülések csekély szervezettségük és vallási
ájtatosságra korlátozódásuk miatt. Pietista egyesületek csak jóval
később, 1780 után, angol és polgári-világi előképek után alakulnak.
Szabad társulások mint pl. a nyelvi társaságok csak rendi keretek
között létezhettek, és a tanultak rendjének eme társulásain kívül csak
az egyetemi hallgatók képeztek nagyon laza egyesüléseket. (Nipperdey
1972. 9.o.)
Véleményünket tehát, mely a két utóbbi felfogáshoz áll közel,
abban foglalhatjuk össze, hogy az egyesületek bizonyos szervezeti
előképei, mint pl. az olvasótársaságok is, már a rendi társadalomban
is kialakulhattak, de az egyesületnek ismert szervezettípus mégis
ezekhez képest valami új, amelyek elterjedése csak a rendi-feudális
társadalom bomlásával indult meg.
Az egyesületek számának alakulása a XIX. században robbanásszerű
növekedést mutat. Olyannyira, hogy amikor 1911-ben az Első Német
Szociológiai Kongresszuson Max Weber beszámolójában kiemelten
foglalkozik az egyesületek szociológiájával, azt állapítja meg, hogy
"egyes 30 ezres lakosú városokban 300 különböző egyesület létezik,
tehát 100 lakosra, azaz 20 családapára jut egy egyesület." (Weber
1911. 53. o.) A pontos és átfogó egyesületi statisztika azonban erről
az időszakról máig is hiányzik, bár Weber maga is szorgalmazta már az
egyesületkutatást. (i. m. 60. o.) A csak szűkösen és elszórtan
rendelkezésre álló adatok Németország korabeli széttagoltságából is
erednek. Az egyesületek elterjedtségének és mennyiségi növekedésének
érzékeltetéséhez azért talán hozzájárul az alábbi néhány ezek közül.
A XVIII. század végén becslés szerint kb. 270 olvasótársaság volt
(Nipperdey 1972. 2. o.) bár ezeket laza szervezettségük miatt (Dann
1981. 18. o.) nem tekintjük igazán egyesületnek.
A jótékony egyletek száma Poroszországban 1845-ben 1680 volt,
ezek közül 52 származott még a XVIII. századból. Az önsegélyező
egyletek (Unterstützungsvereine) száma 1820 után mutat gyors
növekedést: 1820 és 30 között 125-öt alapítottak újonnan, 1830-40-ig
334-et, és egyedül 1840-45 között 316-ot. (Ld.: Hardtwig 18-19. o.)
1801-20-ig Poroszországban 8 mezőgazdasági egyesületet
alapítottak, 1821 és 30 között már 23-at, 1831-40-ig 109-et,
1842-50-ig 160-at. 1856-ban 408 mezőgazdasági egyesület volt 40563
taggal (u. i.),számuk 1860-ban már 541 volt, és ez a szám egy évtized
alatt közel megduplázódott. (Ld.: Tenfelde 1984. 65. o.)
A katolikus egyesületek számának növekedését mutatják az alábbi
adatok: 1855-ben már 104 egyesület volt 12000 taggal, 1865-ben 418
egyesület 24000 taggal, az 1870-es években a tagok száma elérte 70000
főt. (i. m. 61. o.)
Münchenben az egyesületek száma az 1850 körüli kb. 150-ről a
századfordulóra kb.3000-re nőtt, azaz meghúszszorozódott, míg a
lakosság növekedése ebben az időben csak hatszorosra nőtt. (i. m. 58.
o.)
Oberhausenben 1882-95-ig a (közhasznú, társas, vallási, ének és
bajtársi /krieger/) egyesületek száma 49-ről 142-re nőtt, azaz
megháromszorozódott, míg a lakosság száma ugyanekkor csak 3/4-ed
szeresére növekedett. (i. m. 59. o.)
Csak összehasonlításul: Ausztriában az egyesületek száma (az ún.
fiókegyesületek nélkül) 1856-ban 2234 volt, számuk 1910-re 85000-re
emelkedett. (i. m. 58. o.)
A XIX. század a polgárosodás százada is egyben, mely
kisebb-nagyobb fáziskésésekkel egész Európában végbemegy. A
polgárosodás egy összetett társadalmi átalakulási folyamat, melynek
során
- a társadalomban fokozatosan az ipar válik gazdasági meghatározóvá,
- az ebben vezető szerepet játszó réteg válik társadalmilag
dominálóvá,
- ez a réteg jellemző szervezeteket, intézményeket, értékeket,
kultúrát alakít ki.
Úgy véljük, az egyesületek kialakulása elsősorban azon nagy
társadalmi folyamatok eredményeként következik be, amelyek áthatották
az egész XIX. századot. Ezek közül hármat emelnénk ki, melyek
egymással szoros összefüggésben vannak: a társadalmi modernizációt
mint strukturális változást, a társadalmi rétegződés megváltozásának
folyamatát és a politikai emancipációs törekvéseket.
Az egyesületek keletkezésével összefüggő társadalmi átrétegződési
folyamatok közvetlen gyökere a XVIII. századba nyúlik vissza. E
folyamat egyik összetevője, hogy az abszolút uralkodók növekvő hatalmi
igényei növekvő anyagi igényekkel, aktív kereskedelmi és
iparpolitikával járnak. Ez egyfelől aláássa a céhek monopóliumára
alapozódott termelést, amely már amúgy is megrendült a technikai
fejlődés következtében. Másfelől az abszolutizmus megerősíti azokat a
társadalmi csoportokat, amelyek később számbelileg is felduzzadva az
egyesületekbe tömörülnek: a tisztviselőket és az értelmiségieket,
akikre szüksége van a megnövekedett igazgatási, irányítási és képzési
feladatok miatt; a munkásokat és a vállalkozókat, akik a céhlegények
és mesterek helyére kerülnek majd a termelés új szervezeteiben. Ezek a
nagyobbrészt polgári rétegek a városokban már korábban is léteztek, de
fejlődésüket a merkantilizmus meggyorsítja.
Az átrétegződési folyamat - bár egyesületeket közvetlenül nem
keletkeztet - illusztrálásához álljon itt a talán legfontosabb mutató,
a foglakozási szerkezet átalakulásáról néhány adat.
A foglalkoztatottak számának alakulása a Német Szövetségben
illetve Birodalomban:
18501875

fémtermelés és 333000 fő 751000 fő
feldolgozás

textil, bőr és 1.638000 2.048000
ruhaipar
(W.Fischer: Sozialgeschichtliches Arbeitsbuch. Idézi: Brandt-Lüdtke:
33. o.)
Szász hatóságok adatai szerint a foglalkoztatottak aránya:
1849-ben 1871-ben
a mezőgazdaságban 25,6% 19,35%
az iparban 42,4349,45
(i. m. 34. o)
A Német Birodalom foglalkozásszerkezeti átalakulását jelzi az
alábbi néhány szám is (%-ban)
1800 1882 1895
mező- és
erdőgazdaság 80 42,2 36,2
nagy-és
kisipar 15 35,6 38,9
kereskedelem és
közlekedés 5 22,2 24,9
(Bolte-Brater-Kudera: Arbeitnehmer in der Industriegesellschaft.
Idézi: Hartfiel: 84. o.)
A foglalkozásszerkezet megváltozását elősegíti, hogy nagy
tömegben jelenik meg már korábban is egy olyan társadalmi réteg,
melyet a feudális földesúri viszonyok nem integráltak a társadalomba:
a birtoktalan zsellérek és a polgársághoz nem tartozó városlakók,
akiknek aránya Szászországban 1750-ben a lakosságon belül 46,7% volt.
(i. m. 67-68. o.)
Témánk szempontjából az átrétegződésnek az a jelentősége, hogy az
egyesületekben a társadalmilag egyre jelentősebbé váló polgári elem
lesz domináns, noha - különösen az egyesületek keletkezésének kezdeti
időszakában - más társadalmi csoportokkal, így a nemességgel és a
munkássággal is integrálódhat egy szervezeten belül. Pl. a "Német
hazafias egyesület a szabad sajtó támogatására" elnevezésű szervezet
tagsági összetétele 1832-ben úgy nézett ki, hogy a tagokat legnagyobb
arányban iparosok és kiskereskedők (Handwerker und Händler) képezték,
utánuk az egyetemi hallgatók, vagyonosabb kereskedők, tulajdonosok
(Gutsbesitzer) és értelmiségiek (Akademiker) következtek. Viszont a
vezetőségben a kispolgári tagok alig voltak jelen. (Brandt-Lüdtke: 61.
o.) A XIX. századi fejlődés során az erősödő társadalmi
differenciáciálódás a társadalmi csoporthovatartozás szerint
homogénebb egyesületeket is létrehoz, pl. tiszta munkástagságú
egyesületeket.

Az átrétegződési folyamat eredményeként megjelenő új társadalmi
csoportok osztozni kívánnak a hatalomban, át kívánják alakítani a
társadalmat érdekeiknek és értékeiknek megfelelően, vagy legalábbis
fokozni kívánják politikai szerepvállalásaikat. Ez a törekvés
kezdetben polgári emancipációs mozgalomként jelentkezik, amit a
polgárság nem csak végbevisz, de saját társadalmi dominanciáját is
megteremti. Emancipációs igényekkel, társadalomátalakító törekvésekkel
később a munkásság, majd más társadalmi csoportok is fellépnek. Ezek a
törekvések jelentik az egyesületek keletkezésével összefüggő másik
nagy társadalmi folyamatot.
A polgárság társadalomátalakító törekvései bizonyíthatóan
kiolvashatók a kordokumentumokból, legszembetűnőbben a Páltemplomi
Alkotmányból. Ez azért mutatja különösen jól a polgári törekvéseket,
mert előzményként már ott volt számára az egész francia alkotmányozás
1848-ig, az 1831-es belga alkotmány, valamint az angolszász
alkotmányozás dokumentumai is.
A Páltemplomi Alkotmánynak - mely azonban hatályba sohasem lépett
- a német nép alapjogairól szóló rendelkezéseit három kategóriába
lehet összefoglalni.
Az elsőbe azok a szabályok tartoznak, amelyek felszámolnák a
korábbi rendi társadalmi berendezkedést. Az alkotmánytervezet így
megszűntnek nyilvánítja a nemességet (137. ), korlátozná a papságot
(153. ), eltörölné a feudális intézményeket, pl. a hűbéri viszonyokat
(171. ), a hitbizományokat (170. ), az úriszékeket (174. ).
Második csoportba vonhatók azok a szabályok, melyek a polgári
státuszt garantálnák, így megteremtik a jogi egyenlőséget pl. a
közhivatalok betöltésében és az egyenlő hadkötelezettségben (137.) és
garantálják ezt a státuszt tulajdonjogi (164. ) és büntetőjogi (138. )
oldalról is.
Harmadik csoporba azok az intézkedések tartoznak, amelyek a
cselekvés szabadságát garantálnák. Ilyenek az ún. szabadságjogok, mint
a sajtószabadság, a gyülekezési- és egyesülési jog (143. 161. 162.
-ok) (Az emberi jogok... 146-155. o.)
A polgárság emancipációs törekvései nem 1848-ban kezdődtek, és
már a XVIII. század végétől három gondolatkör szerint rendeződtek
mozgalmakba. Ezek a liberális, nacionalista és demokratikus eszmekörök
ill. a velük adekvát mozgalmak voltak, melyek azonban nem váltak el
túl élesen egymástól: az állampolgári "szabadság" és a nemzeti
"egység" feltételezte egymást. (Brandt-Lüdtke 56. o.) Ezeknek a
mozgalmaknak a kikristályosodási pontjai és hordozói egyesületek
voltak. (Arról, hogy egy mozgalom több is, más is mint egy egyesület
ld. Nullmeier-Raschke 37. o.) Leginkább említésre méltóak közülük a
diákegyletek (Burschenschaften), tornaegyletek, dalárdák
(Sängervereine), és a népkörök (Volksvereine). (Nullmeier-Raschke
61-90. o.) J. Paschen szerint 1848 októberében Poroszországban kb. 700
politikai egyesület volt, melyek közül kb. 300 volt
alkotmányos-liberális, kb. 250 demokratikus, kb. 50 konzervatív, 12
munkás és 6 katolikus karakterű volt. (Idézi: Brandt-Lüdtke 69. o.)
Mint a fentiekből kiderül, az emancipációs törekvések tömegével
hoznak létre olyan egyesületeket is , melyek politikai céljaikat nem
direkt módon fogalmazzák meg, mint pl. az 1818-ban alapított, majd a
következő évi betiltás után is tovább élő Általános Német Diákegylet
(Allgemeine Deutsche Burschenschaft). Ezek az egyesületek politikai
céljaikat többnyire különböző kulturális, tudományos, vagy sport célok
mögött rejtik el, gyakran a politikai célokkal elválaszthatatlanul
összefonódva. Tipikusan ilyenek voltak a tornaegyletek és a dalárdák.
(Nullmeier-Raschke 62-63. és 83. o.)
A politikai színezetű célkitűzésekkel rendelkező egyesületek
különösen rá voltak kényszerültve valódi céljaik leplezésére, mivel az
egyesületek története a XIX. század folyamán az állandó tiltások
erőterében zajlott. 1798-ban Poroszországban kabinetrendelet mondja
ki, hogy minden olyan egyesülés tilos, mely az alkotmány vagy az
államigazgatás megváltoztatását célozza. 1816-ban ezt a tilalmat
megerősítették és újabb országrészekre is kiterjesztették. 1819-ben a
Karlsbadi Határozatok betiltják a diákegyleteket. 1832-ben Badenben
minden önkéntesen alapított egyesületet betiltanak. 1854-től állt fenn
az ún. fiókegyesület alapítási tilalom (Affiliationsverbot): tilos
volt hasonló irányultságú egyesületeknek közös célokért szövetségre
lépni. Ez csak 1899-ben szűnt meg, innentől kezdve belföldi
egyesületek szabadon kapcsolatba léphettek egymással. Egyesülési
szabadságról viszont - 1848 rövid időszakát leszámítva - csak 1908 óta
beszélhetünk. Ekkor lépett hatályba a Birodalmi egyesületi törvény
(Reichsvereinsgesetz), melynek alapján már egyesület feloszlatása csak
akkor lehetséges, ha tevékenysége a büntetőtörvényekkel ellenkezik és
a feloszlatás elrendelése is igazgatási eljárásban felülvizsgálható.
Ugyancsak e törvény hatálybalépése óta alapíthattak egyesületet vagy
lehettek tagjai nők és fiatalok is. (Huber 117, 118, 123, 130, 131.
o.)

Az emancipációs folyamat másik vonulata létrehozza azokat a
munkásegyesületeket, melyek nem érik be pusztán az anyagi helyzetük
jobbításának célkitűzésével. A szervezettség általuk is felismert
előnyeinek jelszavát az Igazak Szövetségében fogalmazzák meg először,
innen kerül át a Kommunista Kiáltványba. "Világ proletárjai
egyesüljetek", azaz alakítsatok szervezeteket, egyesületeket
érdekeitek védelmére, mert csak így ragadhatjátok meg a hatalmat,
érdekeitek legbiztosabb védelmezőjét.
A munkásegyesületek fejlődése nem német területen indult,
(Tenfelde 1981. 254. o., Engels 1948. 80. o.), mivel a korabeli német
államok a szervezkedési próbálkozásokat nem nézték jó szemmel. Más
nyugat-európai országokban, pl. Angliában vagy Svájcban már volt
egyesületalapítási lehetőség, ha másképp nem, hát úgy, hogy "ahol a
törvények munkásegyesületek alapítását tiltották, dalegyleteket,
tornaegyleteket és más efféléket létesítettek", (Engels i. m. 84.
o.).Egyszóval a munkásegyesületek ugyanazokat a taktikai elemeket
alkalmazták a hatósági tiltásokkal szemben, mint amelyekkel a polgári
tagságú egyesületek próbálták meg már korábban is az
egyesületalapításra vonatkozó tiltásokat kijátszani. Az Igazak
Szövetségében megtalálható demokratizmus (választott és mindenkor
leváltható hatóságok - i. m. 96. o.) sem valamely munkásegyesületi
specifikum volt, mert ezek a szervezeti jellegzetességek már a korábbi
egyesületeknek is tipikus jellegzetességei.
Az emancipációs folyamathoz kapcsolódó munkásegyesületek később
pártjelleget öltenek, így jön létre 1863-ban az első német munkáspárt
még egyesület néven (Allgemeinen Deutschen Arbeiterverein -
Nullmeier-Raschke 94. o.). Ez azt is jelzi egyben, hogy mire a
munkásmozgalom igazán kifejlődött, az emancipatórikus, politikai
cselekvés színterei már a pártok (Richter 85. o.). Ennek ellenére
későbbi emancipációs törekvések (pl. nőmozgalmak) is egyesületekben
indulnak (i. m. 115. o.), és ma még nem tudható, hogy a német
Alkotmányvédő Hivatal által nyilvántartott valamelyik bejegyzett
egyesület (e. V.) nem válik-e szintén egy ilyen törekvés
kiindulópontjává.

A XVIII. század végétől fokozatosan, de egyre gyorsuló ütemben
megváltozik a társadalmi struktúra, a társadalmi viszonyok
újratermelési módja, úgy, hogy egyben egy modernizációs folyamatot is
megvalósít: a céhekre alapozódott termelés helyett fokozatosan
kialakul a bonyolultabb technikával dolgozó modern gyárszerű
tömegtermelés és annak szervezetei (Szentpéteri 1985.), létrejön és
egyre jelentősebb lesz a tercier szektor, csökken a mezőgazdasági
termelés jelentősége, kialakulnak a nagyvárosok. Megint csak néhány
számmal érzékeltetve:
- Poroszországban az 1870-es években az 1850-es évekhez képest az
acél- és kőszéntermelés az ötszörösére, a nyersvastermelés a
hatszorosára növekedett;
A porosz vasutakon fuvarozott áruk mennyisége az alábbiak szerint
alakult (millió tonnában)
- 1845-ben 958 km-en 0,474,
1855-ben 3787 " 9,461,
1865-ben 6646 " 30,600,
1875-ben 15894 " 82,208
- Szászországban a népsűrűség 1 km2-en 1816-ban 79,2 fő volt, 1835-ben
kb. 107, 1855-ben 136, és 1870-ben 173 fő.
Mindezek a változások mélységes nyomort és társadalmi
feszültségeket is teremtenek. Thun adatai szerint a kőszénbányászatban
a műszakonkénti bér az 1875-ös 2,82 márkáról 1877-re 2,37-re esett
vissza. Ugyanakkor nagyjából ugyanebben az időszakban a rendőrség
által nyilvántartott "kéjnők" száma 1873 és 1877 között két és
félszeresére emelkedett. (Brandt-Lüdtke 7, 33, 35, 50. o.)
Az elnyomorodás és a társadalmi változásokkal előálló megoldatlan
szociális gondok csillapítására - a tömegmunkanélküliségtől az
alacsony béreken át egészen a szociális ellátatlanságig - egyesületek
jönnek létre. Ugy is fogalmazhatnánk, hogy a társadalmi modernizációs
folyamat nyomán fellépő szociális kihívásokra a válasz egyesületi
formában jelentkezik, akár ellátatlan közfeladatok betöltéséről van
szó, mint pl. iskola vagy kórház létesítése, akár segítségnyújtásról,
mint pl. betegsegélyezés vagy ápolás. Tehát akárcsak az emancipációs
folyamat egyesületeinél, itt is különböző célokat követő
szervezetekkel találkozunk. Egyik legjellemzőbb típus a szegényeket
támogató egyesület.
Egészen a XIX. század közepéig visszatérőek voltak a nagy éhségek
és járványok. Nyomukban egyesületek keletkeztek, melyek célul tűzték
ki az éhezőkről és a szűkölködőkről való gondoskodást, a gyermek és
anyavédelmet, az ápolást és a segélyezést. (Tenfelde 1984. 67-68.o.)
Az egyesületek létrehozását néha egy-egy személy kezdeményezi, így pl.
F.W. Raiffeisen alapított az 1847-es nagy téli éhínség idején egy
jótékony egyesületet, melynek nyomán más hasonló egyesületek is
alakultak, mint pl. a Segélyegylet a gazdák támogatására (Hilfsverein
zur Unterstützung der Ladwirte) 1849-ben. (I. m. 85. o.) Az 1850-es
években gyorsan terjedtek a Schultze-Delitsch - féle társulások. Éves
jelentéseik (Jahresberichte) alapján 1859-ben 80 egyesületük volt kb.
19000 taggal, 1868-ban már 666 egyesület volt, jó 256000 taggal (i. m.
60 és 86. o.). Az egyesületek történetéhez tartozik, hogy David
Hausemann 1834-ben az elnyomorodás problémáját a kapitalista
vállalatalapítás talaján kísérelte meg megoldani, ebből a célból olyan
"kasszákat" hozott létre, melyek a vagyontalanoknak megkönnyítették a
megtakarítást és ezt még prémiummal is jutalmazta. (Hardtwig 21. o.)
Poroszországban 1839-ben 85, 1848-ban 220, 1859-ben már 462 efféle
kassza volt (Tenfelde i. m. 60. o.)
Vannak akik felismerik, hogy a szociális problémákon nem csak
közvetlen anyagi segélyezéssel és gondoskodással lehet segíteni. F.
Harkort, aki amellett, hogy betegsegélyező pénztárakat is létesít,
egyesületet hoz létre 1844-ben oktatási célok érdekében (Verein für
die deutsche Volksschule und Verbreitung gemeinnütziger Kenntnisse) és
emellett népszerű tudományos dolgozatokat is kiad, hogy a kisipari
munkások, kistulajdonosok és gazdálkodók számára szakmai ismereteket
közvetítsen, bővítse érdeklődési horizontjukat, foglalkozási
mobilitásukat, és ezzel is növelje a szociális biztonságukat.
(Hardtwig 22. o.)
Hardtwig szerint ezek a kezdeményezések többféle szándékot
tükröztek, mégpedig azt, hogy mentálisan hozzáigazítsák az alsóbb
rétegeket az ipari társadalom követelményeihez, önállóbb életvitelre
tanítsák az erre képteleneket, elvegyék a szociális nyugtalanság élét.
(I. m. 21. o.)
Problémáik megoldására maguk az "alsóbb rétegek" is hoznak létre
egyesületeket. Igy keletkeznek azok a munkásorganizációk, melyek nem a
politikai emancipációt tűzik ki célul, hanem csak gazdasági érdekeik
védelmében tömörödnek szervezetekbe, noha e két célkitűzés a
gyakorlatban nem mindig válik el élesen egymástól. Főleg az
önsegélyező egyletek és a szakszervezetek tartoznak ebbe a körbe. A
szakszervezetek előzményei a helyi sztrájktámogató egyesületek
(Alemann-Fonteyn-Lange 157. o). 1848-ban volt az ADAV (Allgemeinen
deutschen Arbeiterverbrüderung) alapító kongresszusa, mely az első
jelentősebb kísérlet volt egy nemzeti szakszervezeti érdekképviselet
megalapozására, de ez még nem volt hosszú életű. A szakszervezeti
mozgalom igazi fellendülése csak az 1860-as évek során történt meg a
koalíciós törvények és a sztrájk újbóli legalizálása után. 1877-ben
50000 tagjuk volt a szabad szakszervezeteknek, 1890-ben már kb.
300000, a századfordulóra elérte a 700000 főt, 1913-ra pedig a 2,5
milliót. (Brüggemeier-Domansky 33-35. o.)
A modernizációs problémák által életrekeltett egyesületek
túlnyomó része a szociálpolitika bismarcki monopolizálásával, majd az
állam oktatási szerepvállalásával céltalanná vált és megszűnt.
(Tenfelde 1984. 88. o.)

Említést érdemel, hogy a nagy társadalomátalakító folyamatokon
kívül bizonyos társadalmi kihívások vagy igények is egyesületek
keletkezését eredményezhetik. Igy jöttek létre pl. a titkos
egyesületek Napoleon ellen, vagy így keletkezett 1863/64-ben sok helyi
Schleswig-Holstein Verein is, amelyek az egész hercegséget Dániába
bekebelezni vágyó dán politika ellen irányultak. (Nullmeier-Raschke
86. o.)



Az egyesület mint szervezet


Az előzőekben láttuk, hogy az egyesületek keletkezése nagy
társadalmi változásokhoz, nagy társadalmi csoportok törekvéseihez,
érdekeihez kapcsolódik elsősorban. Az egyesületek megjelenése
ugyanakkor mutatja, hogy a társadalmi változások új szervezettípusok
megjelenését is magukkal hozták, melyek alapvetően különböztek a
korábbi rendi korporatív szervezetektől.
A rendi korporatív szervezetek közül talán legtipikusabb a céh,
amelyik a kézműves és kereskedő városi polgárság szervezete volt, de
ilyenek voltak a lovagi Bruderschaftok vagy a lövészegyletek is. A
céhek elsősorban közvetlen termelői vagy kereskedelmi tevékenységeket
végeztek, de ellátták tagjaik érdekvédelmét is és feladataik közé
tartozott a tagjaik számára nyújtott olyan jótékony szolgálatok
teljesítése is, mint a betegápolás vagy a segélyezés. (Szadeczky 172,
230-231. o.)
A rendi korporatív szervezet magán viselet a feudális társadalom
strukturális vonásait. A korporációba nem szabad akaratából lépett be
az egyén, hanem ahhoz születésénél és rendi helyzeténél fogva
tartozott, azt szabadon el sem hagyhatta, más rendűek szervezetéhez
nem csatlakozhatott. A korporáció az élet egészére, nem csak speciális
részterületeire terjedt ki: így a céhek előírták a folyamatos munkát
napkeltétől napnyugtáig, szigorúan meghatározták a termékek minőségét.
Direkt szervezeti célokról már csak azért sem beszélhetünk, mivel a
szervezet nem a tagok által tételezett célokat követett, hanem
tradíciók által meghatározott feladatokat teljesített. Végül a
korporáció a tagok számára státuszmeghatározó jogkövetkezményeket is
jelentett. Igy a céhszabályok előírták mesterek legények és inasok
különböző jogállását, egymáshoz való viszonyukat, céhen kívüli
viselkedésüket. (Nipperdey 1972. 1., Horch 9., Szadeczky 33 és 40. o.)
A XIX. század során egész Európában hol korábban, hol későbben
fokozatosan eltűnnek a rendi korporatív szervezetek, és helyükre más
típusú szervezetek kerülnek, mint a termelés szervezetei, a gyárak és
üzemek, vagy a társadalmi élet, a társadalmi törekvések szervezetei,
mint az egyesületek, pártok, érdekképviseletek.
A racionális, rendi korlátoktól mentes tevékenység iránti igény
a termelésben a gyárat hozta létre, a társadalmi cselekvés területén
először az egyesületet. Ezek a Németországban a XVIII. század második
felétől keletkező, de csak a következő században elterjedő szervezetek
olyan modellt alakítottak ki, mely megkülönbözteti őket egyfelől a
rendi társadalom szervezeteitől, másfelől a polgári társadalom más
szervezeti típusaitól. Elterjedésükben több tényező hatása is
felismerhető. Először is mivel létrehozásukban a rendi állás nem
játszott szerepet, széles rétegek számára nyitva állt az alapítás
lehetősége, akik éltek is ezzel. Másodszor: a célracionális egyéni
akarat érvényesülésének tág teret biztosított, főleg azáltal, hogy a
szervezet felépítése lehetővé teszi a döntéshozatal optimalizálását. A
döntések kialakításában minden tag egyenlő jogokkal vehet részt, és a
többség akarata lesz a döntő. A végrehajtást választott, a legfőbb
döntéshozatali fórumnak (közgyűlés) felelős testületre bízzák. Több
ponton érezhető tehát, hogy az egyesület szervezeti felépítése a
polgári alkotmányosság gondolatának mikroszintű szervezeti leképződése
(választások, a többség uralma, döntéskialakítás és végrehajtás
elkülönülése, azaz a hatalmi ágak elválasztásának elve) mely a
legjobban bizonyítja a szervezet polgári jellegét. (Alapszabályokról
ld.: Dann 1976. 206. o., Frevert-Medick 66-70. o.)
Mindez jelentős eltérés a rendi társadalom szervezeteihez képest,
ahol a tagok jogi egyenlősége és a többségi elv ismeretlen, és azt,
hogy egy adott kérdésben kinek van igaza, végső soron a rendi állás
dönti el. A választás ismert ugyan pl. a céhmesterek tekintetében, de
a választók köre szűk és a megválasztottat külső hatalomnak is meg
kell erősítenie. Végül az egyesületek elterjedéséhez az is
hozzájárult, hogy ez a viszonylag gyors változásokra képes közvetlen
demokratikus szervezeti struktúra rugalmas célmeghatározást is, ezzel
a változó külső körülményekhez való nagyfokú adaptivitást is biztosít,
ami sok egyesület számára lehetővé tette a túlélést a tiltások
időszakában is.

Tekintsük át ezek után a közvetlen demokratikus módon felépülő
egyesület szociológiai karakterének főbb kérdéseit, felállítva egyben
ideáltipikus alapmodelljét is. Az egyesület szervezeti karakterét
részben struktúrájában, R. Mayntz alapján (Mayntz 1963.) a tagság, a
célok, és a szervezeti felépítés tekintetében, részben ezeknek a
struktúraelemeknek a dinamikáját keletkezésük, felépülésük,
megszünésük tekintetében fogjuk vizsgálni, kitérve egyben a más
szervezettípusoktól való legfontosabb elhatárolódási pontokra. Magától
értetődően ez a megközelítési modell szintén csak teoretikus és
példálózó lehet.
- Dinamika
Struktúra - keletkezés felépülés megszűnés
¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦
tagság -önkéntesség motivációk kilépés
-
célok -megegyezés struktúráltság teljesedés
-
szervezet -primér csoport tisztségviselők átalakulás

Weber a Gazdaság és társadalomban az egyesületről adott
definícióját azzal kezdi, hogy az "egyesület megegyezéssel kialakított
szervezet..." (1987. 76. o.), ami azt jelenti, hogy létrejöttének első
momentuma a tagok konszenzusa, szerződése, vagyis külső hatalmi
kényszertől mentes megegyezése minimum a tagfelvételről, a követendő
célokról és arról a struktúráról, amiben a célokért tevékenykedni
akarnak. A megegyezés elsődlegesen az alapításnál teljesül, a később
csatlakozók a szervezettel már mint adottsággal találkoznak. Az
egyesület tagjai azonban szervezeti szempontból is, nem csak a polgári
jog tekintetében egyenlőek és egyenjogúak, ezért a később belépőknek
is - Weberrel szólva - a szervezet legitim rendjének megfelelően, van
esélyük annak megváltoztatására. Olyan szervezetek esetében, ahol a
tagok különböző kategóriákba tartoznak, mint pl. egy
munkaszervezetben, ez így nem érvényesül, mert a tagjai formálisan sem
egyenjogúak és egyenlőek, ezért a szervezet rendjének kialakítására
sem az alapításkor, sem később nem lehet egyenlő befolyásuk.
A szakirodalomban vitatott az önkéntesség kérdése. Az
egyesületekkel kapcsolatos irodalomban a szerzők közül többen (Horch,
Richter, Mayntz) az egyesületek és más szervezetek megkülönböztetése
tekintetében az önkéntességet, vagyis azt a kérdést, hogy a tagok a
szervezetbe való ki- és belépésnél mennyiben járnak el saját szabad
elhatározásukból, elhatároló jelentőségűnek tartja. Innen erednek azok
a gyűjtőfogalomként használt elnevezések, mint a freiwillige
Organisation, ill. voluntary association. Rendi korporativ szervezetek
viszonylatában az önkéntesség kétségtelenül elhatároló jelentőségű,
hiszen mint már láttuk, azoknál az önkéntesség kérdése fel sem merül.
Az egyesületek önkéntes be- és kilépés alapján történő elhatárolása a
polgári társadalom más szervezettípusaitól viszont már
problematikusabb. Egyrészt azért, mert pl. egy adott munkaszervezetbe
belépőre sem hat közvetlen kényszer, csak közvetett gazdasági.
Másrészt pedig azért, mert a szabad belépésnek az egyesületek nem,
kor, felekezet, képzettség vagy más változók szerint korlátokat
állíthatnak. Ezenkívül monopolhelyzetű egyesületeknél sem értelmezhető
az önkéntes belépés fogalma (Tenfelde 1984. 99. o.). Winkler arra
mutat rá, hogy egy szervezet éppoly kevéssé önkéntes, mint ahogy
szépnek vagy okosnak sem lehet nevezni (Winkler 1985. H. 109. o) ezért
a "freiwillige" helyett az "assoziative Organisation" megnevezést
ajánlja (i. m. 107. o.). Véleményünk szerint a tagok szervezetbe való
belépésének vonatkozásában az önkéntesség nem jelenthet mást, mint
hogy egyesületi tagoknál közvetlen gazdasági és politikai kényszer nem
szerepelhet a belépési motívumok között, mivel az egyesület anyagi
javak közvetlen előállításával és a tagok napi megélhetését biztosító
díjazásával nem foglalkozik, hatalmi kényszer fennforgása esetében
pedig nem lehetne szó megegyezésről.
Lehet, hogy az egyén azért lép be egy egyesületbe, mert annak
céljaival egyetért, azokat követendőnek találja. De bármilyen, akár
magasztos célokat is tűzzön ki egy egyesület, a tagok belépési
motívumai, azaz egyénileg követett céljai nem biztos, hogy teljesen
egybeesnek a szervezeti célokkal. A közös szervezeti célokért való
együttműködés motívumán kívül az egyesület tagját materiális indítékok
is vezérelhetik belépéskor. Ezek közé azok a pénzben is kifejezhető
javak és szolgáltatások tartoznak, amelyekkel mint szűkösen
rendelkezésre álló erőforrásokkal az egyesület rendelkezik ugyan, bár
nem olyan mértékben, hogy a tagok megélhetését biztosítsa velük. Végül
a belépési motivációk harmadik csoportjába a szociális indítékok
tartoznak. Ezek pénzben nem biztos hogy kifejezhető tényezők, mint pl.
státusz, presztizs, baráti kapcsolatok, ámbár lehetnek - ugyancsak
kiegészítő jelleggel - anyagi vonzataik is. Meg kell jegyezni, hogy
Wilson politikai szervezetekről szóló elméletében ezek a motívumok a
tagság ösztönzőiként nyernek kifejtést (Lehner 85. és 87. o.), de a
két utóbb említett, az egyesület fejlődésének általunk modellként
tételezett közvetlen demokratikus szakaszában véleményünk szerint
csupán a szervezetei célokban való együttműködés látens
kísérőjelenségei.
Az egyesület tagsága többnyire homogén valamilyen változó
szerint, mint a nem, a település, foglalkozás, felekezeti
hovatartozás, vagyoni vagy társadalmi helyzet, illetve több változó
kombinációja szerint is. E homogén tagság megfigyelhető
jellegzetessége, hogy a tagok a szervezet életében való részvétel, az
aktivitás (Weber 1987. 291. o.), ill. bizonyos képességek szerint
(Mayntz 118. o.) differenciálódnak alapvetőleg, nem pedig pl.
szakképzettség szerint, mint egy munkaszervezet esetében. Az aktivitás
és bizonyos képességek (szónoki, vezetői) szerint történik alapvetően
a vezetői és tisztségviselői szerepek elkülönülése az ún. aktív
tagságból, és aktív tagság maga is elkülönülhet a szervezet életére
különösebb befolyást nem gyakorló passzív, de regisztrált tagoktól. Ez
főleg az egyesület primér csoport karakterének megfelelő egalitárius
berendezkedés következménye (Lehner 91. o.), de alighanem az is
szerepet játszik ebben, hogy az egyesületbeli tagság nem feltétlenül
jelent mindennapi kapcsolatot más tagokkal.
Ha a tagok az egyesületből kilépnek, az egyesület megszűnik.
Mivel lehet, hogy a tagság az egyesület egyedüli erőforrása, a
kivonulás Hirschman szervezetelméletében - az ellenállás mellett - a
leghatékonyabb eszköz lehet a tagság kezében a vezetés
befolyásolására. Hirschman azonban megállapítja, hogy ez csak olyan
szituációban lehet hatékony eszköz, amelyben több szervezet versenyez
a tagokért, egyébként a szervezetből való kiáramlás, ha nem igen nagy
mértékű, a szervezet ill. vezetés stabilizálódását is eredményezheti.
(Lehner 97. o., Hirschman 1984.)

Az egyének azért hozzák létre az egyesületet, mert valamilyen
célt akarnak elérni. Az egyesületi célok elhatároló jellegzetessége
más szervezetektől, hogy a célokat a tagok maguk határozzák meg ill.
alakítják és ezek nem irányulnak materiális javak közvetlen
előállítására.
Az egyesületekkel kapcsolatos irodalomban a célok az egyesületek
tipizálási kísérleteiben találtak legnagyobb jelentőségre. Nipperdey
szerint az egyesületek keletkezése idején négy olyan motívum és
célkomplexum volt, egymással sokszor szorosan összefonódva, mely nem
talált a régi rendi korporatív világban kiteljesedést.
1. Társasélet és szórakozás, melynek olyan egyletekben is szerepe
volt, mint a tudományos, zenei és múzeum egyesületek, az olvasókörök,
sőt, adott foglalkozások egyesületeinél (Berufsvereinen) is.
2. ¦j szellem, új gondolkodás életre hívása, megerősítése,
továbbfejlesztése, legyen az nemzeti vagy kozmopolita, felvilágosult
vagy idealista, liberális vagy szociális.
3. Többé-kevésbé speciális össztársadalmi célok, közfeladatok, a
társadalmi állapotok javítása vagy megváltoztatása. Határesetként
Nipperdey ide sorolja az érdekképviseletek célkitűzéseit is.
4. A fentiekbe nem sorolható, tisztán művészeti vagy tudományos célok.
(Nipperdey 1972. 5-7. o.)
Az Ideológia és utópia c. munkájában Mannheim három féle
tipizálást különböztet meg: a felszínes tipológiát, amely önkényes
kiragadásokon alapszik, a történeti különbségeken, és a strukturális
összefüggéseken alapulót. Ha az egyesületek között a célok
tekintetében strukturális összefüggéseken alapulva próbálunk meg
különbségeket tenni, véleményünk szerint mindenképp figyelembe kell
venni a célok alábbi jellegzetességeit.
Megkülönböztethetünk direkt célokat (Ziel), amelyeket a szervezet
tagjai el akarnak érni, és közvetett célokat (Zweck), amelyek a direkt
célok megvalósításának folyamatában keletkeznek (Mayntz 58. o.). A
direkt célok lehetnek manifesztek és látensek: az egyesület manifeszt
céljai azok, amelyeket a tagok deklaráltan el akarnak érni, míg látens
célok azok, amelyekre nem kimondott módon törekednek. Az egyesületnek
több célja is lehet mind manifeszt, mind látens módon, fontosságuk
szerint ezek elsődlegesek vagy másodlagosak lehetnek. Végül a céloknak
a jogi normákhoz való viszonyuk vonatkozásában megkülönböztethetünk
legális és illegális célokat: az illegális célok általában látensek
is, ez a kérdés azonban az adott egyesülési jogi helyzettel is
összefüggésben van.
Ha azt vizsgáljuk, hogy az idáig megemlített egyesületek céljai
mire irányulhatnak, megállapíthatjuk, hogy az egyesület szolgálhatja a
tagok érdekeit vagy valamely tagokon kívüli társadalmi érdeket, és
mindkettő esetében irányulhat materiális vagy immateriális
állapotváltozásra. Ez a szétválasztás megint csak ideáltipikus lehet,
hiszen ezek a törekvések a gyakorlatban összekapcsolódhatnak. A célok
irányultságának ilyetén megközelítése esetén azonban négy tiszta
típushoz jutunk, melyeket az egyesületek célok szerinti
csoportosításakor alaptípusokként lehet kezelni. Matrixként ábrázolva
a célok irányultságát:
-¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦T¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦T¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¬
- -materiális - immateriális-
- -állapotváltozás -
+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+
- tagok - - -
- érdeke - 1 - 2 -
+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+
- társadalmi - - -
- érdek - 3 - 4 -
L¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦+¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦-

1. Materiális állapot elérését célozza meg a tagság, ha
valamilyen kiegészítő anyagi erőforrást szeretnének maguknak
megteremteni. Ide tartoznak a különböző önsegélyező egyesületek,
amelyek tagsági díjakat, emellett esetleg külső támogatók által
juttatott forrásokat koncentrálnak, hogy aztán a megállapított rend
szerint a rászoruló tagoknak ezeket újraelosszák. Itt tehát arról van
szó, hogy a szabad versenyből eredő, előre nem, vagy csak kismértékben
kalkulálható piaci zavarok ellen az egyének egy redisztributív
tevékenységgel próbálnak meg védekezni.
2. Immateriális állapot bekövetkezését célozzák meg a tagok, ha
az egyesületet azért hozzák létre, hogy olyan tevékenységet
folytassanak, amely számukra az egyesület szintjén anyagi hasznot nem
jelent. Legvitathatatlanabbul a hitbuzgalmi egyesületek tartoznak ebbe
a kategóriába, melyeknél az anyagi haszonszerzés közvetve is nehezen
képzelhető el, de lényegében ide sorolhatók a szabadidős és sport
tevékenységet biztosító egyletek is.
3. Lehet, hogy a tagok azért alakítottak egyesületet, mert
másoknak, a társadalomban rajtuk kívülállók, szervezetileg hozzájuk
nem tartozók anyagi hasznára kívánnak tevékenykedni. gy keletkeznek a
különböző jótékony egyletek, amelyek a tagok (esetleg más kívülállók)
forrásait azért koncentrálják, hogy a nem tagok számára osszák el
újra. Ebben az esetben is a piac redisztribúciós kompenzációjáról van
szó. Ebbe a csoportba tartoznak a közfeladatokat magukra vállaló
egyesületek is, klasszikus példájuk a tűzoltó egyesületek.
4. Elképzelhető, hogy a tagok valamilyen immateriális társadalmi
állapot bekövetkezését célozzák meg. Tipikusan ilyenek a társadalmi
intézmények megváltoztatását, pl. egy jog alkotmányba kerülését célul
tűző egyesületek, de ide tartoznak a tudományt, művészetet, kultúrát
terjeszteni szándékozó egyletek is.
Az egyesületi célok megszűnnek, ha a tagok megítélése szerint
megvalósították azokat. Ebben az esetben vagy új célokat tűznek ki,
vagy az egyesület végleg beszünteti tevékenységét. A célokra külső ok
is hathat kényszerítőleg. Ekkor a tagok - az okoktól függően -
megváltoztathatják vagy felfüggeszthetik a célok követését, illetve
áttehetik őket a látens célok tartományába.

Noha bizonyos célkitűzések jellemzőek az egyesületekre, a célok
önmagukban mégsem tesznek egy szervezetet egyesületté. Egyesületről
akkor beszélünk, ha a tagok a célokat egy meghatározott módon felépülő
szervezetbe tömörülve akarják elérni, és ez a Weber által közvetlen
demokratikusnak nevezett szervezeti struktúra az, ami az egyesület
szervezeti felépítését a legtöbb szervezettípustól elhatárolja. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy a tagok kijelölik a célokat, a szervezeti
felépítést pedig a tagság és a követendő célok együttesen
eredményezik.
Az egyesület akkor lép ki a primér csoport keretei közül és válik
szervezetté, ha tagjait regisztrálja és ezzel egyben más csoportok
tagjaitól élesebben elválasztja, valamint ha a célok eléréséhez
szükséges tevékenységét rendszeresíti, írásban rögzíti (alapszabály)
és ezáltal stabilizálja. Ha ezeknek a minimális feltételeknek eleget
tesz, a csoport szociológiai értelemben akkor is szervezetté válik,
ha nem kap normatív, jogi megerősítést. Normatív megerősítés nélküli
egyesületi szervezet lehet pl. egy titkos társaság.
Az egyesület bár szervezet, primér csoportra jellemző nagyságát
és karakterét tartósan is megtarthatja. Ez azt jelenti, hogy az
egyesületi tagok egymással direkt interakcióban vannak, kapcsolatuk
formalizáltsága minimális (tagdíjfizetés, nyilvántartás, értesítések),
a magasabb státuszú tagok (tisztségviselők) csak kevesen vannak,
jellemzőek a szoros, baráti kapcsolatok, a szervezeti működés alapja a
tagok közti szolidaritás (Lehner 91, 92. o.). Ezek a jellemzők a
szervezeti viszonyokra is rányomják bélyegüket. Általánosságban az
állapítható meg, hogy az egyesület szervezete amorf jellegű: a
döntéseknek nehezebben lehet érvényt szerezni mint pl. egy
munkaszervezet esetében, a szankciók és a szerepek is kevésbé
differenciáltak mint más szervezeteknél, az írásos feljegyzések
kevésbé fordulnak elő és a tagok magatartásának befolyásolására sem
állnak rendelkezésre direkt kényszerítő eszközök. A célok terén
felmerülő konfliktusok gyakran vezetnek a szervezet széteséséhez
(Lehner u. i., Horch 61., Weber i. m. 292. o.).
A primércsoport karakterrel összefüggésben az egyesület
ideáltipikusan közvetlen demokratikus módon épül föl. Ezt az
összefüggést alátámasztja Webernek az a megállapítása, hogy a
közvetlen demokrácia elsősorban "kis szervezetekben" érhető el
(Kiemelés Webertől - 1987. 291. o.).
Az egyesület közvetlen demokratikus szervezeti struktúrájának
egyik legfőbb jellegzetessége az alulról építkezés, mely azáltal
valósul meg, hogy a legfőbb döntéshozó maga a tagság, ill. a tagság
összessége. Döntéseket hozhatnak a tisztségviselők is, ezek azonban
nem lehetnek ellentétesek a tagság akaratával és direkt kényszert sem
valósíthatnak meg a tagokkal szemben.
Az alulról építkezés eszköze a választás. A választásban minden
tag egyenlő jogokkal vehet részt, szavazataik egyenlőek, tisztségekre
egyformán választhatók. Tisztségviselő, vezető, pozíciójába csak
választással és többségi jóváhagyással kerülhet.
Weber a tisztségviselőség következő jellegzetességeit emeli ki
(i. m. 292. o.):
- a tisztségviselőket általában rövid, két közgyűlés közötti időre
választják, akik a rotáció elvének megfelelően gyakran cserélődnek,
bármikor visszahívhatóak és a közgyűlésnek beszámolással tartoznak;
- a tisztségviselők egymásnak mellérendeltek, tisztségüket nem
főfoglalkozásszerűen űzik, érte bérjellegű juttatásban nem
részesülnek, vagyis hivatalukat a tiszteletbeliség intézményének
megfelelően látják el;
- a tisztségviselők illetékessége a közgyűlés által szigorúan
körülhatárolt.
Ezekben a szervezeti megoldásokban a polgári alkotmánygondolat
elemei jelennek meg, olyannyira, hogy Webernek a tisztségviselőkről
alkotott egyes megállapításai is visszavezethetők polgári alkotmányok
tételeire. Az ember és polgár jogainak deklarációja 1789-ben kimondja
az emberek egyenjogúságát (1. cikk), ami megalapozza az egyesület
tagjainak is az egyenjogúságát. Ugyanezen deklaráció kimodja mindenki
egyenlő jogát a képességeinek megfelelő hivatalviselésre (6. cikk),
ami az egyesületekben is érvényesül. Az össztagság legfőbb döntéshozó
szerepe eredeztethető a nemzetre visszavezetett szuverenitás
gondolatából (3. cikk), a tisztségviselők beszámoltatása pedig a
közalkalmazottak beszámoltatásának jogából (15. cikk). A választás
intézménye a kálvinizmus gondolatköréből kerül át az alkotmányokba,
így az 1793-as Francia (jakobinus) Alkotmány 29. - ába is. Ennek az
alkotmánynak a 30. -a kimondja a közhivatalok időlegességét, ami az
egyesület szintjén a tisztségek időlegességében jelentkezik. (Az
emberi jogok...24, 117-120, 132.o.)
Az egyesületnek a fenti módon leírható szervezete weberi
értelemben autonóm, vagyis a szervezet rendjét nem kívülállók írják
elő, hanem a szervezethez tartozó társak, mégpedig társi minőségükben.
(Weber 1987. 74. o.) Igy az egyesület szabadon dönt arról, milyen
tisztségeket állít fel vagy milyen bizottságokat hív életre. Ez
összhangban van a megegyezéssel kapcsolatban már kifejtettekkel is.
Az autonómiába mindaz bennefoglaltatik, hogy az egyesület
szabadon dönt a követendő céljairól, azokat szabadon módosítja vagy
elveti, megszabja a célok elérésére legmegfelelőbbnek tartott
eszközöket, eldönti kiket vesz fel tagjai közé. Az egyesület
autonómiáját azonban korlátozhatja állami akarat, pl. a jog tilthatja
bizonyos célok kitűzését illetve bizonyos eszközök alkalmazását
(erőszak), korlátozhatja meghatározott társadalmi csoportokba tartozók
(pl. cselekvőképtelenek) tagként való felvételét. Véleményünk szerint
egy egyesület ezekkel a korlátozásokkal is mindaddig autonómnak
tekintendő, amíg ezek a korlátozások a polgári alkotmányosság ill.
szabadságjogok érvényesülését nem érintik.
A weberi terminológiának megfelelően az egyesület autokefális is,
vagyis "a vezetőt és a szervezet élén álló csoportot a szervezet saját
rendjének megfelelően nevezik ki, és ebbe kívülállók nem szólnak
bele..." (Weber u. i.). Ez a szervezeti rend az egyesületeknél a
választás.
Az egyesület megszűnik, ha a tagok kimondják a feloszlását, ha
külső hatalom el tudja érni tevékenységének beszüntetését, vagy ha az
egyesület más szervezetté, pl. párttá alakul. Tanulmányunk további
részében az átalakulás lehetőségeivel és irányaival kívánunk
foglalkozni.



Az egyesület strukturális változásai és az egyesület típusú
szervezetek


Említést tettünk már arról, hogy az egyesületek a polgári
társadalom létrejöttének a termékei ugyan, de már rendi keretek között
is megjelentek szervezetek, melyek az egyesületek szervezeti
előfutárainak tekinthetők. Ide tartozóknak tekintjük Németországban a
különböző titkos társaságokat (pl. szabadkőműves páholyok), az
olvasótársaságokat, a szalonokat. Jellemzőikhez tartoznak általában a
kicsi és nem szorosan elhatárolt tagsági kör, főleg titkos
társaságoknál a céloknak egyes konkrét akciókra irányultsága, a
szervezettség csekély foka, a belső struktúra alapszabályban való
rögzítésének elmaradása. Ezeknél a csoportosulásoknál a későbbi,
kiforrott egyesületek szervezeti jellemzői (választások, tagok
egyenjogúsága, évenkénti közgyűlés) együttesen általában nem fordulnak
elő, ez alól kivételt képez a Hamburgi Patrióta Társaság (Hamburger
Gesellschaft zur Beförderung der Manufakturen, Künste und nützlichen
Gewerbe). (Dann 1976. 203-204, 211, 213. o.)
A kiforrott egyesület megjelenésével történetileg egy új
szervezettípus jelenik meg, amely kívülről nézve egyfajta fejlődésen
mehet át: a laza csoportosulás felől az egyre formalizáltabb,
bürokratizálódó szervezet irányába, más szóval az egyszerű kislétszámú
szervezetből egy nagylétszámú, vertikálisan és horizontálisan
differenciálódó szervezet felé, összhangban azzal a weberi
meglátással, miszerint a modern szervezeti formák fejlődése minden
területen teljesen egybeesik a bürokratikus igazgatás fejlődésével és
állandó növekedésével. (Weber 1987. 230. o.) Nem szükségszerű, hogy az
egyesület ezeken a változásokon feltétlenül keresztülmenjen, és az
sem, hogy a változások valamennyi fázisát érintse, mivel egy kisméretű
szervezet ezeket a változásokat nélkülözheti (v. ö. i. m. 231. o,
kiemelés Webertől.)
A változások belső folyamatában - egymással nem feltétlenül
szinkronban, de részben összefüggésben - átalakulás megy végbe a
tagság, a szervezeti struktúra és a célok tekintetében. A változások
alapvetőleg a következő dimenziókban történhetnek:

Tagok: létszámnövekedés és összetétel
Szervezet: vertikális és horizontális differenciálódás
Célok: mennyiség, irányultság, konkrétság

Az alábbiakban a változások egy lehetséges folyamatát vesszük
szemügyre, kiindulva az egyesületi tagság létszámának számbeli
megnövekedéséből.
A taglétszám megnövekedése szoros összefüggést mutat a szervezet
struktúrájának átalakulásával, amennyiben vertikális és horizontális
változások kiindulópontja lehet.
Ha az egyesület nem kész szervezetként jön létre, hanem laza
csoportosulásból indul, a változások kiindulópontja tehát többnyire a
létszámnövekedés: a csoportosulás olyan érdekeket igyekszik
képviselni, mely sok embert vonz magához, olyan célokat akar
megvalósítani, melyekért sok ember egyesül és vállal szerep(ek)et,
anyagi kötelezettség(ek)et. A felduzzadt tagság irányítása, a célok
érdekében történő szervezése differenciáltabb belső szervezeti
struktúra kialakítását teszi szükségessé. A laza struktúrára jellemző
spontán szerepelkülönülést felváltja az alapszabályban formálisan is
rögzített szerepelkülönülés: először a vezetői szerepek különülnek el
a tagokétól, majd a tisztségviselői szerepek választódnak el, amely
tovább folytatódik újabb szervek (pl. egy bizottság) szükségessé
válásával. Kialakul az egyesületekre jellemző közvetlen demokratikus
szervezeti struktúra. A fejlődés azonban nem feltétlenül áll meg ezen
a szinten. "Minden egyesülethez, ha mégoly szerény is, tartozik egy
apparátus, és mihelyt az egyesület propagandisztikusan lép fel, ez az
apparátus valamilyen módon elszakszerűsödik és hivatalossá válik."
(Weber 1911. 56. o.) Sőt, az egyesület elbürokratizálódik, ha
megjelenik benne a munkaszervezet; ez akkor következik be, amikor az
egyesület a fizetetlen, tiszteletbeli tisztségviselői mellett az ügyek
szakszerűbb vitelére fizetett, képesített adminisztratív ügyintézőket
kezd el alkalmazni, akiknek az egyesület már munkahely, hatáskörrel,
utasítással, ügyviteli szabályzattal és természetesen fizetéssel. A
méretek (taglétszám, kapcsolódó szervezetek) valamint a
szakképzettséget és folytonos vezetést igénylő feladatok bővülésével
(Weber 1987. 294. o.) nem csak a hierarchikus szintek száma nőhet és
nem csak a professzionalizálódás erősödhet, hanem bekövetkezhet az az
állapot is, amit Weber 1911-ben már természetesként ír le úgy, hogy
minden grémiumban, nevezze magát pártnak, egyesületnek vagy klubnak, a
valóságban mindig egy kisebbségi uralom van, olykor egy személy
diktatúrája, amelyik az egyes vagy a néhányak uralmát, akik kezében a
tényleges uralom egy ilyen egyesületen belül fekszik, olyan alkalmas
személyek kiválasztása útján biztosítja, akik alkalmazkodnak a vezetés
által kitűzött feladatokhoz. (Weber 1911. 56. o.) Bekövetkezhet az az
állapot is, hogy a vezetést megkaparintó szűkebb csoport a saját külön
céljait és érdekeit teszi meg szervezeti célnak és szavaztatja meg a
közgyűléssel. Ez már az oligarchizálódás fázisa, amit először Michels
fejt ki a német szociáldemokrata pártban szerzett tapasztalatai
alapján ugyancsak 1911-ben, (Winkler 1985. H. 114. o.) és amely fázis
bekövetkezését szükségszerűnek tartja. A nagymértékű bürokratizálódás,
pláne az oligarchizálódás azonban már általában túlmutat az egyesület
keretein. Az uralmi viszonyok átalakulását röviden úgy is leírhatjuk,
hogy a rendi korporatív szervezetekre jellemző, születésen alapuló,
racionalitást nélkülöző önkényen, egyoldalú erőszakon és függőségen
alapuló uralom és hierarchia az egyesületben megszűnik, helyébe egy
racionális, egyenjogúak választásain alapuló közvetlen demokrácia lép
a maga technikai eszközeivel, hogy aztán esetleg átadja a helyét egy
formalizáltabb, bürokratikus szakszerűséggel gyakorolt uralomnak,
elfajulás esetén pedig akár egy oligarchiának.
Az egyesület szervezeti differenciálódása az olsoni és wilsoni
elméletek alapján is megközelíthető. Wilson szerint a primér csoport
karakterű szervezet csak korlátozott célokért képes tevékenykedni és
tagjai teljesítőkészsége is szerény, ami a taglétszám növekedésével
csak tovább csökken, mert a tagok közti direkt kapcsolatok és az ezzel
járó szolidaritás elvész, helyükbe fokozatosan a funkcionáriusok által
közvetített és formalizált közvetett kapcsolatok kerülnek. Ezért a
nagyobb teljesítményekre késztetés érdekében szelektív ösztönzők
(selektive Anreize) alkalmazásáról kell gondoskodnia, melyek Olson
elméletében olyan javak, melyek élvezetéből ki vannak zárva azok a
tagok, akik a szervezet fenntartási költségeihez kielégítő
teljesítménnyel nem járulnak hozzá. Wilson szerint a szelektív
ösztönzők alkalmazása társadalmi differenciálódási folyamathoz vezet a
szervezeten belül, melynek következtében egy hierarchikus
funkcionárius elit keletkezik, amelyik átveszi a legfontosabb vezetési
és végrehajtási feladatokat valamint a tagok magatartásának
ellenőrzését, amivel már létre is jött az oligarchia minden feltétele.
De nem jár jobban az a szervezet sem, amelyik a szelektív ösztönzők
mellett vagy helyett fizetett munkatársakat alkalmaz, mert ezek
tudásuknál fogva vehetik át a hatalmat és gyakorolhatják azt saját
javukra, esetleg összefonódva a funkcionáriusokkal. (Lehner 80.,
91-94. o., Olson 17. és 43. o.)

Ezekkel a vertikális szervezeti felépítésbeli változásokkal
párhuzamosan horizontális szervezeti differenciálódás is végbemegy,
végbemehet. Pl. egy politikai változásokat előidézni szándékozó
egyesület, amely az esetleges betiltás elkerülése érdekében magát
sportegyesületként szerepelteti, először talán csak könyvtárat hoz
létre, hogy tagjai művelődését biztosítsa, politikai látókörüket
bővítse. A második lépésben már esetleg egy segélyező pénztárat hoz
létre, hogy olyan tagokat is magához vonzzon, akik pusztán a politika
vagy a sport miatt nem kapcsolódnának a szervezethez. Emellett az
egyesület újságot is kiadhat, és rendszeres időközönként megtartott,
akár országos méretű nyilvános rendezvények (sportversenyek,
ünnepségek, kiállítások, konferenciák) megtartásával is fordulhat a
szélesebb nyilvánosság felé. Ezek a változások magukkal vonzzák, hogy
a szervezeten belül megjelennek a megnövekedett feladatok
koordinálására létrehozott osztályok, részlegek, bizottságok. (V. ö.
Tenfelde 1984. 91. o.)
A horizontális differenciálódás újabb szakasza, ha az egyesület
más egyesületeket hoz létre. Az előbbi példánál maradva, említett
egyesületünk ugyanazon a településen létrehozhat egy dalárdát is,
mégpedig nem csak pusztán népszerűsítési célokból, hanem azért is,
hogy a rendezvények bevételeiből a tulajdonképpeni céljaira fordítható
összeget növelje. Átlépheti a lokalitás határait is más
település(ek)en hasonló egyesület(ek) létrehozásával, és ezek között
centrumszerepét is megtarthatja. De keletkezhetnek azonos célokért
küzdő, de más - más településeken egymástól függetlenül is létrejövő
egyesületek. Ezek szövetkezéseinek megakadályozását szolgálta 1899-ig
németföldön a fiókegyesület alapítási tilalom. Az egymással többé -
kevésbé szoros kapcsolatban álló egyesületek hálózata az
országhatárokat átlépve nemzetközivé is válhat.
Az egymással kapcsolatban álló egyesületek céljaik elérésének
megkönnyebbítésére, tevékenységük összehangolásának biztosítására egy
külön fedőszervezetet (Dachverband) is létrehozhatnak, (Tenfelde 1984.
94. o) amelynek közgyűlésébe a tagegyesületek valamilyen elv szerint
küldötteket delegálnak, amivel megjelenik a szervezetben a képviselet
és kérdésessé válik, hogy a továbbiakban az egyes tagegyesületek
mennyiben marad(hat)nak önállóak és mennyiben válnak egy nagyobb,
átfogó szervezet részeivé. Így jönnek létre a nagy, országos
hálózattal bíró érdekképviseletek (Verbände), amelyek Németországban
1870 után a politikai élet valódi szereplőivé válnak. (Nipperdey 1961.
264. o.)

Kevésbé mutatható ki ilyen szoros összefüggés a taglétszám
megnövekedése és a célkitűzések megváltozása között. Visszatekintve a
múlt századi német egyesületek kialakulásáig, Tenfelde azt állapítja
meg, hogy az egyesületek a történeti fejlődés során a kezdeti több cél
kitűzéséből időben előrehaladva a kevesebb cél kitűzése felé tartanak,
valamint az országos jelentőségű célok helyett lokálisabb célok
megvalósítására törekednek. (1984. 85. és 100. o.) Empirikus vizsgálat
során ezenkívül a célok más jellegzetességei is előtérbe kerülhetnek,
pl. a célok konkrétsága (Horch 185. o.).


Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés