Rajtunk múlik


Megtilthatja-e bárki is, hogy megigyak egy pofa sört mielőtt írógépemhez ülök? – az orvosomon és a pénztárcámon kívül senki, semmi. Ki korlátozza, hogy az elsőt ne kövesse több? Ha gépelni akarok, én magam. Ki akadályozhatja, hogy ha egyedül unalmas, hát társaságot szervezzek a vendéglői asztal köré? Csak a többiektől függ, hogy társulnak-e hozzám. És ha kellő rendszerességgel tennénk ezt, vajon megkérhetnénk-e a tulajt, adjon engedményt nagybani fogyasztóinak?
Ha esze lenne, feltételeket szabna. Mondhatná, hogy legyünk még többen! Esetenként hát elhívnánk a körorvost, hogy meggyőző szavaival óvjon bennünket a mértéktelen ivástól; az autószerelőt, hogy megkérdezzük, mit tegyünk a tél beálltával; a helyi fináncot, hogy együtt kárörvendjünk a nyakoncsípett zugpálinkafőzőkön; a körzeti rendőrt, hogy megtudjuk, miben segíthetne neki a törvénytisztelő közvélemény; az iskolaigazgatót, hogy a kölykök továbbtanulására mit ajánl; a polgármestert, hogy mi miért nincs és miképp lehetne; a sikeres vállalkozót, hogy megtudjuk, mit hogyan csinált. Megrendezhetnénk ezt akár vacsorával egybekötve, a családokkal közösen, hadd ismerjék meg mindannyian, kikkel töltjük az időt havonta néhányszor, és hadd hallják ők is, miről folyik a szó. Másoktól akár beléptidíjat is kérhetnénk, már ha közöttünk akarnának lenni az ilyen alkalmakkor. Persze a polgármesteri hivatalt is megkereshetnénk, hogy támogassa összejövetelünket; ha együttlétünk olyan fórummá növekedne, amely a helyi közvéleményre is hatással lenne, bizonyára meg is tenné ezt. És ha megtenné, bizony hogy tarthatnánk korsóinkat a csap alá! Mert örülhetne a tulajdonos; kultúrházzá (méghogy kultúrházzá? Kávéházzá!) léptettük elő vendéglőjét.
Hogy magányos sörözgetésem ötletét közéleti fórummá bolondoztam, ez most persze csak játék. Dehát szórakozásnak indult a Főző Férfiak Társasága is Zalaszentgróton a nyolcvanas évek elején és lám, az 1985-ös választásokon már képviselőjüket is bejutatták az akkori Országgyűlésbe. Természetesen nem a férfiak főzését másutt is szorgalmazó honatyaként, hanem mint az általuk, a közös főzés és az azt követő beszélgetés közben kialakított közös értékek és érdekek képviselőjét. Más dolog, hogy mit ért vele szegény annak idején; ma már többre mehetne! És különben is; nem az országos pályán kell eljutnia egy ilyen társaságnak valahová, hanem a hazain. Az akkor nem volt járható. A nyolcvanas évek közepetájt alakult, azóta tevékenykedő és így sajátos arculatot szerzett helybéli egyesületek helyi választási sikere azonban a járhatóvá-válást bizonyítja.
Az önkormányzatokról rendelkező törvény messzemenően elismeri immár a helyi jelleget, a helyi sajátosságokat; a legkülönfélébb gondok, élethelyzetek és feladatok megoldásának helyi szabadságát, a helyi érdekű cselekvést. A megteremtett lehetőségek megvalósítására széles rendelkezési joggal bíró képviselőtestületek jöttek létre; a lokalitás, a "helybeliség" győzelmét kell látnunk ebben. A rendszerváltás fontos láncszeme a helybeliek hatalomátvétele, bár a "rendszerváltás" korántsem lehet annyi, hogy négy évenként képviselőket juttatunk az Országgyűlésbe és a helyi képviselőtestületbe. Most őket, aztán majd másokat. A demokráciát sem értelmezhetjük pusztán csak úgy, hogy jogunk volt választani, ám azt követően csend legyen! Az önkormányzás sem annyi, hogy a megválasztott helyi testület immár szabadon dirigál. Folyamatos párbeszéd és az abból fakadó folyamatos megértés szükséges minden fölmerülő kérdésben, és ebben nem lehet megállás. Az új helyzetekből új gondok vetődnek elénk és bizonyos, hogy ha azt megélni együtt kell, a megoldás variációinak kidolgozása is közös feladat. Voksunkkal a képviselőtestületbe delegáltjainknak a feltárást, a helyzetelemzést kell elvégezniök, a megoldás feltételeit kell biztosítaniuk, de a várható döntés variációit meg kell vitassák velünk. Különben nem valósul meg, enélkül rajtunk kívül marad, tőlünk független akaratuk. Ebben pedig már volt részünk elég.
Bármikor teremhet tehát egy söröző avagy éppen együtt főző társaság és körükben szükségképpen forog a szó. A személyes ügyecskék mellől kilódulhatnak a közösségi aggodalmak. Ezek a társaságok nem csak eszmecserére valók; cselekedhetnek, ha akaratuk arra fordul. Fordulna is, ha bizalmat, megértést kapnak. Erejükre építeni lehet.
És persze nem csak rájuk. Mert vannak, akik néptáncolnak; vannak, akik kertbarátok; vannak, akik gazdálkodnak vagy másképpen vállalkoznak; vannak, akik az elesetteket gyámolítják; vannak, akik horgásznak és vannak, akik a vegetáriánusságot közösen főzve gyakorolják; vannak, akik gyermekeik városi iskolalátogatását saját autóikkal folyamatosan beosztva szervezik; vannak a gépeket közösen beszerzők és használók; vannak fiatalok, akik egymást keresik és vannak középkorúak, akik éppen azért keresik egymást, mert együtt voltak fiatalok; vannak olyanok, akiknek életét közös élmény határozta meg a barikád bármely oldalán; vannak a valahonnan elszármazottak vagy a valamit közösen megjártak, kijártak; és vannak az azonos munkahelyről nyugdíjazottak; vannak az azonos betegség félelmétől összejárók; vannak a kártyázók, a sakkozók, a bélyeggyűjtők és még hány és még mennyi metszete a helyi társadalomnak aszerint, hogy mekkora és milyen hagyományú, milyen kultúrájú és hogy gazdaságilag miképpen meghatározott! A kor, a nem, az érdeklődés, az érdek; a kölcsönös azonosság vagy éppen az azonosság kölcsönös keresése sűrű szövedékkel köt össze; némelyikben részt véve, míg másoktól érintetlenül élünk most is és élünk majd még inkább a jövő időben. Társulva majd elválva, újra kötődve és másban is részt kérve; az egyikben csendestársként, a másikat vezérelve, az újabbnak csak tagdíjat fizetve telik majd munkától szabad időnk, ha lesz. Ezek határozzák meg, ezek színezik majd a települést, mindezek összességétől rajzolódik arca, formája, magatartása.
Ezektől? Tőlünk!
Ha az Országgyűlés rendet tart, ha a megyei gyűlés komfortot teremt és ha a polgármesterség csak abban igazgat, amiben kell, helyben mi már megleszünk magunk! Az egész amúgy is csak érettünk létjogosult. A mi ügyünket amúgy is mi tudjuk a legjobban, már úgy értem: mi mindannyian. Nem a képviselőtestület és nem a polgármesteri hivatal, nem a hivatalbéli szakalkalmazott és nem csak a képviselőtestület valamilyen bizottsága. Külön-külön és együttesen ők is, de velünk együtt, a megértésünket kérve, beleszólásunkat várva. És teljesen mindegy kell legyen, hogy ez a beleszólás honnan jön, hol fogalmazódik; sörözős asztaltársaságtól-e, a kertbarátok együttlétéből, a sakkozók összejövetelétől vagy akár a főző férfiaktól, ha ők gondolják illetékesnek magukat valamiért szólni. És nem csak "szólni", hanem valamit tenni. Valamit szervezni. Valamit megcsinálni. Valamiért felelősséget vállalni.
A rendszerváltás nem annyi tehát, hogy helycserék történtek a legkülönfélébb posztokon. Évekkel ezelőtt még elegendőnek tűnt volna néhány új arc az akkori kézi-vezérlésű időben; új világunk azonban ne egyes emberek akarata szerint forduljon! Mindannyian illetékesek lettünk abban, ami bennünket érint. Nemcsak az önkormányzatok, hanem a közös bölcsesség, az együttes cselekvés ideje jött el, hogy a legkülönfélébb helyi szerveződések egymás mellettiségéből a legkülönfélébb kérdésekben önkormányzó helyi társadalom teremjen és borítsa virágba a településeket. Vajon megteremhet? Vajon virágba boríthatja?
Rajtunk múlik!
Rajtunk? No persze nem csak. A lehetőségeken is. Ám ki szerint több és ki szerint kevesebb, hol és mikor és miben éppen mennyi, lehetőségek azért mindig akadtak. Manapság egyre több. Vajon élünk-e vele?
A falukörzetesítés tombolásakor állt ellent a szűkagyú település-centralizációnak Várong akkori téesz-elnöke, Tancsik József és olyan sikerrel tette ezt, hogy lám utolérte előreszaladt cselekedeteit a hazai közgondolkodás. Siójuton Róka Gyula helyben maradt tanítónak, és mert lenézett állapotában is meggyőződött volt arról, hogy elemistáinak jobb, ha nem a szomszéd faluban tanulnak, képes volt megtartani osztatlan iskoláját. Azóta már a miniszteriális urak sem csóválják fejüket a népiskola ezen maradványán, sőt éppen most minősül át kövületből hagyománnyá az újabb vezérszövegekben. A helybeliek persze Várongon, Siójuton is tudták, hogy a falu vagy az iskola megmaradása jó dolog, és szerencsére volt valaki, akin múlt, hogy meg is maradt. Ne tessenek kérem valamiféle fölsőbb hatalomra gondolni ezt olvasván; nem gyámolította őket szándékukban senki, csak a helybeliek. Ám ez éppen elégnek bizonyult.
Siómaroson évekkel a mai megbékélés előtt jelölték meg kopjafákkal a második világháborús katonasírokat. Az emlékmű avatására nem kaptak katonazenekart és a Szózat sorait is le kellett kaparniok, de azóta is áll és környezete gondozott, virágos. Mert akarták és ezt akarják a helybéliek. Nem kértek engedélyt az ott valaha szokásos március tizenötödikei ünnepség megújítására sem, ám a munka végeztével a falu valamennyi lakosa kibontott nemzetiszínű zászlók alatt vonult a világon elsőként náluk avatott Kossuth-szoborhoz negyvennyolcas dalokat énekelve saját maguknak; ilyesmit másutt csak évtized múltán hozott létre a közakarat. Csomából majdnem a rendőrök vitték el Orbán Ottó akkori Népfront-elnököt, aki a "fejlesztésinek" mondott ötéves tervek sorozatos hiányainak fittyet hányva a saját pénzéből kezdte el a régóta igényelt és régóta hiányzó helybeli klubház építését. Már miképpen is vitték volna el, amikor nem maga-magának építette be a faluban másutt felhalmozott, évek óta csak az ebek harmincadján lévő állami építőanyagot! Az már persze nem rajta múlt, hogy az elkészült épületet kényszerűen átvevő körzeti tanács nem engedte be oda pingpongozni a gyerekeket mondván, hogy mozgásuk fölveri a port, ami tönkreteszi a lambériát! Megjegyzem: a felsőbb kultúrhatóság sem segített rajtuk, nyilván azért, mert fontosabb volt az igazgatási szolidaritás, mintsem hogy közreműködésük legalizáljon egy fekete beruházást. Az önfenntartó és önigazgató egyesület meg még nem juthatott a csomaiak eszébe, mert még nem jutott eszébe senkinek sem másfél évtizeddel ezelőtt.
Nem mintha az egyesületalakítás olyan könnyű lett volna! A dunapatajiak jobbára iparosokból álló köre csak néhány éve járt kanosszát formálisan az alapszabály néhány kitétele, ám valójában a szerveződés ténye miatt. Hiába volt hát az országos hírű jogászprofesszor őket igazoló szakvéleménye, csak elutasította kérésüket a területileg illetékes hivatal. Ott is csak Dávid Jánoson és persze a mellette állók konok akaratán múlt, hogy óhajuk minden gátló ellenségesség ellenére valósággá válhatott. Saját pénzükön egyesületi székházat vásároltak és munkát vállaltak szabad idejükben, hogy keresetükkel hozzájáruljanak a fölújítás költségeihez. Most együtt lehetnek a saját kedvük szerint a saját épületükben akkor, amikor csak akarnak. Tehetik, mert akarták.
Akarta Targuba Miklós és Lóránt József is Zalaszentlászlón, hogy ez a fölsőbbség által csak amolyan "egyébnek" lefitymált község kultúrházat kapjon. Hiába tartották vissza az épület tervét két éven át az akkor még létező járás hivatalában, és hiába fogyott el építkezés közben kevéske pénzük: a lelemény és az akarat soha. Rajtuk, és persze a falun múlt, hogy mégis lett Faluháza, amelynek avatásán persze már törleszkedtek a korábbi tiltók! Az azóta már a süllyesztőbe kerültek ellenében felépült Faluház immár hatodik éve emel a helybelieket fölé közös tetőt és bizonyára jól szolgálja majd az elkövetkező nemzedékek sorát is.
Ha valaki azt hinné, hogy manapság azért már igazán könnyű, téved. Az előzőekben említettekhez képest nem kisebb az a győzelem, amit néhány budai szülő ért el gyermekük angoltanulása érdekében saját iskolájuk vezetésével szemben. Kérésük lekezelésébe nem törődtek bele, hanem tanárt kerestek és amikor a megtalált a hivatalnak nem volt megfelelő, kerestek és leltek azonnal mást. Az anyagiakra való igazgatói kifogást közcélú alapítvány létrehozásával oldották meg és természetszerűleg ragaszkodtak a kötelező orosz tanításának egyidejű megszüntetéséhez. Beletelt néhány hónap, megfogalmazódott jónéhány levél, előszobáztak néhány napot, bizonyára borzolódtak az idegek is, hát aztán! A végén persze lett államilag biztosított és fizetett angol szakos, csak nehogy győzedelmeskedjen a renitenskedés – pedig dehogynem győzedelmeskedett!
Dehát renitenskedés ez vajon? Az Idegen szavak és kifejezések kéziszótára ezeket a magyarázatokat adja a renitens szóra: ellenszegül, makacskodik, akadékoskodik, ujjat húz, engedetlenkedik, megtagadja az engedelmességet. Nem jó szót használtam tehát, mert vajon kinek szegültek ellent az angol mellett voksoló szülők? Kinek szegült ellent a falujának munkahelyet, óvodát, iható vizet, járható utat, jobb kereskedelmet, friss hús vásárlásának lehetőségét akaró téeszelnök? Vajon miért makacskodott faluja gyermekeit bekörzetesíteni a tanító? Ki és mi ellen akadékoskodtak a halottakat több évtized után megjelölni akarók? Kivel szemben húzott ujjat a maga pénzéből közösségi ház építését kezdeményező? Miben engedetlenkedtek az állam törvénye szerint egyesülni és együtt lenni akarók? Kinek tagadott engedelmességet a saját választóinak faluházat építő tanácselnök?
Mégha a korábbi példák idejében, a nyolcvanas évek elején-derekán létezett is hivatalos közszellem, amely a települési, az ellátási, az oktatási centralizációt normálisnak és követendőnek tüntette fel; és mégha veszélyesnek is ítéltetett néhány éve a gyülekezés, mert szabad közvélemény bokrosodhatott (minthogy bokrosodott is!) általa; az angolhoz ragaszkodó szülők immár nem valaminek ellenében cselekedtek, sőt! A lehetőséggel éltek. Ellenszegülő, makacskodó, akadékoskodó, ujjat húzó, engedetlenkedő, engedelmességet megtagadó éppen az a felelős vezető, aki jelen megbizatásában nem töri kezét-lábát, hogy megfeleljen a megnyílt lehetőségnek. Hogy a lehető legtöbbet biztosítsa iskolája magától, szülői összefogás és szervezkedés nélkül. Az igazgató bizonyára fenyegetettségként élte át azokat a hónapokat s először kézlegyintéssel intézhette el azt, amit végül elintézett. Hiába hát, hogy manapság több a lehetőség, esetenként – és gyanítom, hogy az esetek többségében – rajtunk múlik, hogy mekkorára nyílnak az elvileg kinyitott kapuk. Mert maguktól továbbra sem nagyon járhatók. Ehhez persze az immár lehetségest is ismerni kell. És persze tudnia kell kinek-kinek, hogy mit akar. És hogy ki akarja még ugyanazt.


Mondhatnánk Adyval: felülről nézvést talán még megvolna az ország, de alulról nézvést már nem bizonyosan. Bizony csudálatos, hogy az előbbi is rajtunk múlt, ám nem felejtendő, hogy az utóbbi sem máson.


Illetékesek vagyunk!


A múltból származó példák persze csak a múlt idők viszonylatában értelmezhetők. A felsőbb erőszak elenyészett, és bizakodjunk, hogy sohasem terem újjá. Ideologikus szorítás és kényszer többé nem várható, és a viták is inkább településen belüliek lesznek. A korábbi idők nyert csatái persze továbbra is hordoznak tanulságot, csak éppen át kell értelmezni azokat településen belüli csoportos óhajra, a helyben megjelenő ellentétekre, konfliktusokra.
Évtizede még megmosolyogtak, amikor lakossági összefogást emlegettünk, jóllehet akkor még csak a művelődési hiányok helyi pótlásának ürügyén volt erről szó. Akkori társadalmunkból sok minden mellett a másik ember is hiányzott; minden korabeli állapot, szokás, intézmény és szervezési mód elszigetelésre, önmagunkba zárkózásra szorított. Kulturális hiánypótlásként az elfogadott társadalmi lehetőségek közé csempészett helyi művelődési egyesületek a kötött program nélküli együttlétet adták ajándékul. Természetes, hogy napi program híján a helyi ügyekre terelődött a szó. Természetes, hogy formálódni kezdett a tiltott gyümölcs, a helyi nyilvánosság.
Csakhogy ez ma már kevés. Valamikor még örvendtünk annak, hogy az ügyetlenke népművelő helyett a település egyesülete vette kezébe a helybéli kultúrotthont. Hiszen ha már olyan régóta hajtogattuk, hogy annak tevékenységét nem távoli minták, hanem a helyi igények szerint kell szervezni, a rossz népművelő menjen Isten hírével világgá! Majd a helyben lakók maguk megszervezik azt, amire szükségük van. De általában nem a lakosság, hanem annak csak egy csoportja foglalta el az épületet. Ez sem lett volna baj, ha mint régen, lenne másik tető a másféle együttlétek fölé, csak hát nincsen. A látszólag progresszív megoldás új igazságtalanságot teremtett.
Annak idején óriási eredmény, a civil társadalom önkormányzati rehabilitációjának első elemei voltak a falusi, lakótelepi egyesületecskék. Ehhez képest mindegy volt, hogy hímezhetnek-e ott az asszonyok, vagy lehet-e az egyleti székház udvarán malacvásárt tartani. A probléma mára azonban jóval sokrétűbb lett. Mert nem csupán arról van már szó, hogy szabad-e diszkózni az egyleti székházban, illik-e borversenyt rendezni benne. Hanem hogy elég-e egyetlen csoport ahhoz, hogy egészséges politikai, társadalmi, kulturális vérkeringés induljon meg a 40 éven át hibernált településeinken? A bonyolultan rétegzett, érdekeiben és érdeklődésében különböző helyi lakosságot hogyan is képviselhetne egyetlen szerveződés? Még ha a más funkciójú pártszervezeteket figyelembe is vesszük (és egyidejűleg előlegezzük azt a kívánatos állapotot, hogy helyi tevékenységük körébe a gazdasági, közéleti, művelődési tevékenységeket; a gyermekekkel, az ifjúsággal,a nyugdíjasokkal való foglalatosságot is megvalósítják) akkor is nyilvánvaló, hogy meg kell jelennie a jelenlegi egyetlen egyesület gyakorlatától eltérő, ám a hatalmi szerveződésektől független, a helybéli szükségletek, az érdek- és érdeklődésbéli azonosság logikája szerint szerveződő, és egyidejűleg működő több csoportnak.
Meglehetősen egyszerű dologról van szó: az egymással rokon helyzetű, rokon érzelmű; az értékeik, érdekeik és érdeklődésük szerint hasonlók együttlétéről. Ahány helyzet, amennyi fajtájú érzelem és kultúra, amennyi érték és érdek, amennyi féle érdeklődés egy adott településen van, annyiféle lehet az eljövendő idők helybéli szerveződéseinek száma.
A rendszerváltás nem merülhet ki abban, hogy aki akart, választhatott pártok és pártpolitikák között és hogy egy új választás alkalmából majd újra oszthatjuk a lapokat. A rendszerváltás a helybéli képviselőtestület létrejötténél is több. Az Országgyűlés törvényalkotó munkája és a helyi képviselőtestület alkalmankénti összejövetele még mindig kevés ahhoz, hogy kiteljesedjék a mi akaratunk. Szükséges egy újabb szerveződési sáv, és ez a helyi társadalom maga. A legkülönfélébb óhajok, szándékok és akaratok értelmes megfogalmazásával jelentkezik máris; olyanokkal, amelyek az egy körzetben lakókat, az ugyanazzal foglalatoskodókat, a közös valami iránt egyaránt érdeklődőket, az azonos érdekűeket, az azonos értéket képviselőket, a hasonló élethelyzetben lévőket, a hasonló korúakat és még sokan másokat a hasonlóságuk miatt egyesít. A kiáltó hiányok, a mindenki számára közös gondok, a legegyszerűbb kommunális és civilizációs változtatások megoldása mellett is jelentkező igények árnyalják majd a helybéli tennivalókat, velük együtt tárulhat fel ma és a jövőben méginkább a helyi társadalom. A mindannyiunknak biztosított cselekvési lehetőség, a végrehajtáshoz előlegezett bizalom jelenti a rendszer- és hatalomváltás betetőzését.
Egy település közlekedésszervezésében lehetnek és bizonyára vannak is általánosítható igazságok és valószínű, hogy ezek figyelembevételével kell határoznia a helybéli testületnek a helyi problémát megoldandó. De hogy melyik utca merről legyen egyirányú és azok honnan legyenek megközelíthetők, ez olyan alkalmazási kérdés, amelyben az ott lakóknak kell döntő szót kapniuk. Egy francia barátom felesége négy estét töltött el faluja néhány utcájának egyirányúsítási problémájával. A hazai gyakorlaton nevelődve megmosolyogtam a gondját. Kioktatott: elrendelni könnyű lenne, de hát milyen alapon szavazza meg így vagy úgy az eléje tett javaslatot, ha nem tudja, hogy kinek milyen érdekét sérti? Testületük ugyan állást foglalt, ám akik más megoldást tartottak helyesnek, pénzt kapnak tőlük, hogy abból szakértőt fogadhassanak. A lakók, a taxisok, a boltosok, a szállítók és az ott dolgozók között így lehet a legkisebb közös többszöröst megtalálni. Hogyan is lehetne hát mindez könnyen-gyorsan elintézhető? – kérdezte, és igazat kell adnom neki. Felületesen könnyű, fölülről egyszerű – együtt nehezebb, de igazságosabb, tehát jobb. Bár nem mondta, érvelésből megértettem: ettől a vezetési technikától szilárd és demokratikus társadalmuk. Mert helyi. Nem a nemzetgyűléshez van közük, nem a szenátorokhoz; ha azok bolondot csinálnának belőlük, persze leváltanák őket, addig azonban tegyék a dolgukat. És mások is tehessék. Ki-ki ott, ahol és amiben illetékes. Országos képviselőjük a nemzeti közlekedési koncepción és annak a finanszírozásán, az országos szakigazgatási és közlekedési szabályokon, általános közlekedésszervezési elveken gondolkozik; a helybéli közhatalom az elhatározott előírások alkalmazásán meg az arra szükséges pénz előteremtésén fáradozik; a részletes, a településnek legjobb megoldás kidolgozása az érintetteké. Miért is ne szólnának bele, hogyan lenne a legjobb? S ha beleszólhattak, rábólintottak, persze hogy elfogadják, sajátjukként védelmezik.
Bizakodom ebben: az új helyhatóságok nem hiszik azt, hogy a megbízólevél egyúttal a bölcsek köve is. Bizottságaik bizonyára magukba foglalják a legkülönfélébb tájékozottságú lakosokat, de még a legjobb bizottság sem garancia arra, hogy mindent tudhatnak tagjai. Legyen természetes, hogy egy-egy intézkedés előtt az abban közvetlenül érintettek is kifejthessék a véleményüket és addig, amíg egyetértés nincs, döntés se legyen. Csak így, csak ekkor érezhetjük, hogy közünk van dolgainkhoz. Csak így, csak ekkor lehetünk végre itthon otthon.

Ki hitte volna két évvel ezelőtt azt, ami mára valósággá vált? Mi, igen mi magunk vagyunk a hatalom. Nem kell már kormányt átkozni, mindenható párttól rettegni, és a tanácsi bürokráciának is befellegzett. Örökké orvtámadásoktól rettegő, védekezésre berendezkedett reflexeink lazíthatnak. Már nem kell eleve félve vagy előre dühöngre arra gondolnunk, mit talál ki holnapra ellenünk, kárunkra – ám a mi érdekeinkre hivatkozva! – a Parlament, a mindenható Minisztérium, az ilyen-olyan rangú Tanács. Láthatjuk, hogy az országos szövegek is csak általánosságokat fogalmaznak. A részletezés miránk vár. Eljött végre az az idő, amikor nemcsak a kritikátlan végrehajtás és szemellenzős tűrés, hanem a tennivaló megfogalmazása és a végrehajtás megszervezése is a mi dolgunk. Olyan korszakhoz érkeztünk, amelyben nincs is kire figyelni, mert mi lettünk a norma. Olyan korszakhoz, amelyben a mi közreműködésünk, helyi vitáink, egyezségeink és megállapodásaink – és egyes-egyedül csak azok! – határozzák meg a tennivalókat. A Parlament fölvázolja a kereteket, a helyhatóságok korrigálják a vázlatot és kihúzzák tussal a fő vonalakat; az egészet szépen, okosan és jól (nagyon jól!) telipingálni pedig a mi dolgunk.
A legkülönfélébb helyi ügyek feltárásában, megoldásuk szorgalmazásában és végrehajtásában való részvételhez annyi is elegendő, hogy valakit érdekel az adott téma. Főleg, ha ért is hozzá! Az érintettek és ez utóbbiak aktivizálása, az előkészítésbe és a megoldásba történő bevonása az önkormányzat társadalmiasítását, az önkormányzó társadalom megteremtését jelenti. A rendszerváltásának sem lehet más a végcélja, mint amire Tamási Áron Ábelja jutott a bolyongásai végén: "azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez csak úgy valósulhat meg, ha mindannyiunknak adjuk, ha saját kezünkbe vesszük ezt a hazát. Nemcsak az egészet általában, hanem kinek-kinek saját környezetét és a saját települését konkrétan is. Tegyünk vele a legjobb tudásunk szerint azt, amit tenni tudunk.
Összefogni nemcsak fontos, hanem jó is. Együtt lenni másokkal, és közösen megvitatni valamit annak a kockázatával, hogy az megvalósul; érdekes dolog. Vitatkozni, mások érveit meghallgatni, értékelni, a magamét érvényesülni látni és így megmérettetni ugyancsak jó. A beszélgetésekre, vitákra aludni egyet, és morfondírozni azokon, majd közösen visszatérni rá és újra meghányi-vetni hasonlóképpen remek. Érezni és tudni, hogy a megfogalmazott végeredményhez közöm, a tervezésében, kidolgozásában és majdani létrehozásában egyaránt részem lehet – ez pedig fölséges érzés. így enyém a végeredmény, s ezáltal felelősnek is érzem magam érte. Ezen az úton-módon szerveződhetünk magányos lakosokból helyi polgárrá.
Nekem bizony tetszik, hogy az Újpalotaiak Baráti Köre almavásárt szervezett, és így olcsó gyümölccsel látta el a lakótelepieket. Tetszik a siójuti egyesület szervezőmunkája, amellyel az azóta már híresincs tanácselnök ellenére összehívott új, második falugyűlésen saját fejlesztési programot adtak közre, és azt el is tudták fogadtatni. A nagykapornakiak faluházát akartak építeni, de a tanácselnök tili-tolija miatt nem kezdhettek hozzá. Félretolták a hivatali packázást, egyesületet alapítottak, és nekiláttak az építkezésnek. Tetszik, hogy a tömördiek egy csoportja védegyletet alakított a jövőjét biztosítandó, és nem csodára vár. Tetszik, hogy a pogányszentpéteriek, a németfalusiak (és még mennyien!) saját egyleti székházat hoztak létre maguknak, amelyben függetlenné válhattak mindenféle állami és helyi hatalmi struktúrától. Tetszik, hogy a debrecen-csapókertiek maguk kezébe vették kultúrházukat és fenntartását szociálpolitikai feladatok fölvállalásával maguk biztosítják. Bizony nagyon tetszik, hogy a helybélieken túl sok országos egyesület alakult rövid idő alatt, társadalmiasítva az erre való állami szervezetek tevékenységét. Az önkormányzó társadalom megannyi csírája ez.
Nem egy településen többféle egyesület, iparos- és gazdakör, polgári egylet és értelmiségi csoportosulás alakult és végez okos, hasznos munkát; művelődési, közéleti, és szociális tevékenységet. Jól tudjuk, hogy ez még csak az ebbéli szerveződések eleje; azoké, akikben a tettvágy lefojtva forrt eleddig. Példájukon fölbuzdulva bizonyos, hogy szinte mindenütt újabbak alakulnak. Bizony könnyen elképzelhető az olyan település, amelyben az érdek- és érdeklődésazonosság által megteremtett szabad társulások szövedéke helyettesítheti majd a legkülönfélébb szakigazgatási munkát. Ezekre hárulhat az idősek és szegények gyámolítása, a közrend és a közbiztonság megszervezése, a települési értékvédelem, az iskolák és a kulturális intézmények működtetése, a helyi idegenforgalom megteremtése és a település adottságaitól, nagyságától függően sok minden más. Mindezzel persze nem irányítani kell a helyhatósági testületet és a tisztségviselőket, hanem befolyásolni, s ahol maga a hatóság igényli: helyettesíteni. Nem fordulhat elő olyan állapot, hogy a helyi öntevékeny csoportok hatósági jogkörért harcolnak, a "kettős hatalom" elvileg is megengedhetetlen, gyakorlatilag pedig káoszt teremthet. De a szakembereket, a segítőkész lakosokat mellőzni végtelen nagy értékpocsékolás lenne.
Illetékesek vagyunk saját dolgainkban, legyen az óvoda, iskola, orvosi rendelő, vagy közhivatal. Illetékesek vagyunk az erdő, a legelő, a szőlőhegy használati rendjében föltéve, hogy mi használjuk azokat; a vizek, a levegő, a föld tisztaságában, hiszen mi élünk belőle. Illetékesek vagyunk közéleti lehetőségeink megszervezésében, hiszen rólunk van szó; a közbiztonságban, közlekedés állapotában, a kereskedelem minőségében, hiszen az is értünk való. Illetékesek vagyunk a nyilvánosság legkülönfélébb fórumainak megszervezésében és szókimondásában, legyen az helyi újság, kábeltévé, helyi rádió vagy akár sörözésből közéleti fórummá nemesedett beszélgetés, hiszen bármelyik formája szervezők is, mindegyik rólunk szól. Illetékesek vagyunk a szociális kérdésekben, hiszen akiket gyámolítani kell, velünk élnek; illetékesek vagyunk a település fejlesztési részleteiben, hiszen majdani életkeretünket szabják meg velük. Minden, a közösséget érintő kérdésben mi vagyunk az illetékesek! Mi a helyben lakók.
Ki más lenne az?
Gyűlést összehívni minden egyes alkalomkor persze lehetetlen, csak a legfontosabb kérdések esetében elképzelhető. A népi kezdeményezésnek nevezett lehetőség is csak ezekre való. A közmeghallgatás amolyan biztonsági szelep; alkalmi léte csak a belebeszélés szituációját teremti meg. Néha ez sem kevés, de nem helyettesítheti az érdekeltek folyamatos, együttes munkáját az egyesületekben, az állampolgári szakértői tanácsokban, bizottságokban, a legkülönfélébb helyi problémák megoldására, gondozására alakult, sok esetben a hatalmi szervezet részeként, vagy akár attól független és a pártokhoz sem kapcsolódó legkülönfélébb szerveződésekben. Az ezekben folyó nyílt eszmecseréket a nyilvánosság helybéli csatornái közvetíthetik az érdeklődőknek, bekapcsolódásra serkentve, állásfoglalást szorgalmazva. Ha minden ki- és megbeszélődik, kevésbé győzedelmes a demagógia, nem születhet diktátum, ál- vagy félmegoldás és nem lehet becsapni bennünket.


Egymást erősítve


Az ilyennek elképzelt önigazgató társadalom egyik fontos önkormányzati szervezete lehet a helyi Szabadművelődési Tanács, amely a települési önkormányzat felhatalmazásával rendelkezvén kellő önállósággal segítheti a helyi (az iskolán kívüli) kulturális és művelődési tevékenység fejlesztését. Ez azt jelentené, hogy a települések kulturális intézményei, egyesületei programot, cselekvési tervezetet fogalmaznak meg és az eddig intézményfenntartásra, intézményi tevékenységre fordított összeg a helybéli Szabadművelődési Tanács döntése alapján a tevékenykedőknek osztódna szét. A legkülönfélébb megoldásokat lehet alkalmazni a támogatás formáira, például: pályázat írható ki a testület által fontosnak ítélt tevékenységek szorgalmazására; a rendelkezésre álló pénz egy részéből utólagos támogatást kaphatna minden szerveződés közös költségei részleges vagy teljes megtérítésre. Hitel formájában is osztható a kulturális pénzösszegből egy-egy megszabott összeg, vagy akár céltámogatásként is adható belőle valamennyi. Távolról honnan is tudhatnánk, hogy az Európában honosított számtalan művelődésfinanszírozási mód melyik szelete és szisztémája az, amelyik egy mai magyar településen célszerű lehet; ez nyilván függ mai és leendő adottságaitól, az intézményi ellátottságától és azok eddigi működésétől, a kisebb települések esetén azok várostól való távolságától és különösen és elsősorban a helyi aktivitásoktól, azok kívánalmaitól. Még azt sem állíthatjuk, hogy sikerülhet bárhol is végleges megoldásra lelni, hiszen a változó idő változó helyzeteket teremt és ahhoz nyilván igazodnia kell a művelődésre, a szabadidő-szervezésre, a közéleti aktivizálódásra lehetőséget teremtő pénzbeli támogatások helyi rendszerének is.
A Szabadművelődési Tanács feladatai korántsem merülhetnek ki a pénz szétosztogatásával. Helyi kulturális stratégia megfogalmazására és érvényesítésére is valók; a kulturális intézmények vezérlését is ők végezhetik, a településen érzékelt gondok megoldására sajátos akciókat is szorgalmazhatnak; vezérelhetik a művelődési otthontól független népművelőket (inkább így írom: animátorokat, értsd: a kezdeményezőket, a közösségi és művelődési folyamatokat szorgalmazókat, a közösségszervezőket- és fejlesztőket) és a szociális munkásokat azok megoldására. Összehangolhatják a pártok, az egyházak, az iskolák és a munkaszervezetek kulturális, művelődési, szabadidőt-szervező tevékenységét és finanszírozhatnak olyan programokat, amelyek megvalósítását szükségesnek tartják. (Ez utóbbira csak egy példát: azokon a településeken, ahol a lakossági bevételek java része idegenforgalomból származik, e bizottság döntése alapján olcsóbbá tett nyelvtanfolyamok szervezhetők a kulturált érintkezést elősegítendő). A Szabadművelődési Tanács a kulturális ellátás és ellátottság menedzsere; testületében helyettesíti az eddigi művelődési szakigazgatást osztályvezetőstül, főelőadóstul, népművelési felügyelőstül és szakfelügyelőstül együtt; tehermentesíti a település képviselőtestültét, noha annak folyamatosan beszámol és bármikor rendelkezésükre áll.
A helyi Szabadművelődési Tanács önállósága addig terjedhet, ameddig a település önkormányzata engedi. De ha manapság már gyakorlat, hogy egyesületek kezelik évek óta több falu művelődési otthonát és szabad lehetőség, hogy egy bejegyzett egyesület székházat kerítsen, és tegyen, amit akar, nem látom be, miért ne lehetne a teljes kulturális és művelődési, szabadidőt-szervező tevékenység gazdája ez a csapat! Hiszen tagjai nem innen-onnan összeszerveződő, unatkozó emberek, hanem a település lakosságát szervező csoportosulások küldötteiből tevődnek össze: a pártokat, az egyházakat, a kisebb-nagyobb munkaszervezeteket, az érdekvédelmi szerveződéseket, meglévő egyesületeket képviselik. Olyanokat, amelyekből a települési önkormányzat tagjai is kikerülnek. Miért ne bízhatnánk meg bennük annyira, hogy minden jogot megadhassunk saját szabadművelődési bizottságuknak? Döntés és intézkedési jogkör nélkül az egész könnyen válhat érdektelen bizottságosdivá; olyanná, amilyenről bőséges tapasztalataink vannak az elmúlt évtizedekből.
Megalakulhat persze ez a Szabadművelődési Tanács a helyhatóságtól függetlenül, amolyan helyi kulturális mozgalomként is, közreműködve a település kulturális lehetőségeinek szélesítésében, segítve vagy akár esetenként kontrázva a helyhatóság ebbéli gyakorlatát. Ekkor persze nem kezelhet hatósági pénzt, de sebaj: a közeli jövőben lesz éppen elegendő kulturális alapítvány, ahonnan támogatást kérhet jó szándékaihoz. Ha akaratuk az alkotmányosság sáncai között marad, nincs hatalom, amely gátolhatná őket, legfeljebb vita lesz, s abban dől el, hogy melyik megoldás célravezető.
Korántsem hiszem persze, hogy kulturális és művelődési vitáktól lesznek hangosak településeink. Azt azonban gyanítom, hogy a civilizációs hiányok pótlása sok helyütt gátolhatja a művelődési kívánalmakat, ezért is kell olyan szervezetnek, testületnek, egyesületi szövetségnek lennie, amely az ebbéli eredmények védelmében avagy bizonyos célok megvalósításáért harcba száll. Egy bábcsoportot, ifjúsági klubot, kórust, hagyományőrző társaságot, helytörténeti kört, népfőiskolai szerveződést, népművelőt, pedagógust, tiszteletdíjas könyvtárost vagy amatőrcsoport-vezetőt könnyen el tud nyomni saját gyűlésén a leendő helyhatóság, mindezek együttes helyi szövetségét aligha. Bárcsak nyílt viták során alkudnának meg valamennyi érdekre figyelve, közmegegyezéses rangsort kialakítva - ne puccsal vagy dörgedelemmel, mint eddig!
Mindazt, amiről föntebb beszéltem, tömören és igen határozottan fogalmazta meg a Kós Károly Céh, amely céljának tekinti a hazai önművelődés fejlesztését, a szabadművelődés szervezeti kereteinek megteremtését. Mivel a fölhívásukat ma is aktuálisnak tartom, az alábbiakban közreadom.


"FELHíVÁS
az Új Szabadművelődési Mozgalom támogatására

1990. február 23-25-én Révfülöpön, a szabadművelődési mozgalom 42 évvel ezelőtti államosításának és megszüntetésének helyszínén találkozóra gyűltek össze az állampolgári kezdeményezésre születő kulturális mozgalmak és a kialakuló művelődési önkormányzatok képviselői, támogatói.
Céljaik és tapasztalataik kölcsönös megismertetése után megállapították, hogy Magyarország demokratikus jogállamként való megteremtésének feltétele a kulturális élet egészséges működése. Az állami irányítású kulturális politika és művelődési intézményrendszer összeegyeztethetetlen a kibontakozó civil társadalom igényeivel. Szükségszerű tehát a közművelődési törvény azonnali hatálytalanítása. Olyan szabályozás kell, amely lehetővé teszi és segíti az új, a demokratikus, a pluralista jellegű művelődési mozgalmak, egyesületek, intézmények kialakulását és tevékenységét. Egyúttal a helyi önkormányzatok szerepének növekedésére való tekintettel az állami szakigazgatás elveinek és szervezetének radikális átalakítására van szükség.
Társadalmunkban bíztató jelek mutatják a kulturális önszerveződés iránti készséget. A jogalkotásnak az önkormányzatiság és az állampolgári jog alapján segítenie kell e törekvéseket és a helyi kulturális önkormányzatok megalakítását. Felhívunk minden kultúra iránt felelősséget érző állampolgárt és közösséget, hogy településükön vegyék kezükbe saját művelődésük ügyét".


Két helyi példa

A Kós Károly Céh országos kulturális egyesület szabadművelődési felhívása (egyidejűleg a szerveződő konferencia hírének közzététele) 1989. decemberében jelent meg az országos lapokban. Az egyik csepeli népművelő a művelődésszervezés jó lehetőségét látva benne melléállt és jelentős kezdeményezést indított el.
1990. január elején meghívta a Kós Céh e témához értő szószólóját (történetesen e sorok íróját) és egyidejűleg meghívót küldött valamennyi, a kerületben működő pártnak, egyháznak, társadalmi szervezetnek, helyi intézménynek és egyesületnek: beszéljenek közösen a Céh ajánlotta módszerről. A művelődésszervezés társadalmiasításának részleteiről folyó párbeszédre eljött néhány párt- és egyházi küldött, akikkel még aznap este megalakítottuk a Csepeli Szabadművelődési Tanácsot. Ezt hamarosan követte egy felhívás, amelyet a helyi sajtó tett közzé, majd megalkottuk az alapszabályt, és a bíróságon bejegyeztettük az új szervezetet. Viszonylag hamar létrejött tehát egy jogilag legitim, de jogait csak az eljövendő helyi, önkormányzati hatalomátvétel után érvényesíteni akaró szervezet, amelyben valamennyi társult, meghatározott társadalmi közeget képviselő jogi személy egyenlő szavazati joggal rendelkezik. A szervezet megalapításával egy kicsit furcsa közjogi helyzet állt elő. Létezett ugyanis még az a tanácsi szakigazgatás, amelynek helyébe szándékozott lépni ez a testület (s amely szakigazgatás természetesen a korábban egyetlen párt kívánalmainak a kielégítéséhez volt szoktatva és szokva), de nem létezett még az az önkormányzat, amelynek ez a többpárti társaság tagja kívánt lenni.
A helyzet extrém voltát a villámgyorsan fejlődő hazai közállapotok oldották meg. A pártok meghívást kaptak a kerületi tanács legkülönfélébb üléseire s így a félig-koalíciós valósághoz már igazodó szakigazgatás a szabadművelődési tanácsot is felkérte erre-arra. Ez összejöveteli alkalmakat teremtett, amelyeken persze a jövendő működéssel kapcsolatos beszélgetések is folytak. E sorok írásakor, a helyhatósági választásokat követő hetekben a társaság éppen felajánlotta szolgálatait az új képviselőtestületnek, funkciót, feladatot, jogot kérve magának.
Pécsett a csepelivel egy időben kelt az a javaslat, amelyet a Városi Tanács Művelődési Osztálya terjesztett az akkor még létező végrehajtóbizottság elé.


"INDíTVÁNY
az Ideiglenes Szabadművelődési Tanács létrehozására

Pécs megyei Város Tanácsa VB Művelődési Osztálya – az évek során kialakult újraelosztási gyakorlat szerint – évi 2 millió Ft "Közművelődési célfeladatok" nevű költségkerettel rendelkezett, amelyet a város (és a megyei intézmények városi) kulturális rendezvényeinek, nemzetközi kulturális kapcsolatainak, közművelődési innovációinak támogatására használt fel.
A Művelődési osztály – a tanácsi VB és a testület jóváhagyása után – a "Célfeladatok" költségkerete feletti rendelkezést egy demokratikusan szerveződő, az önszervező kulturális közösségek képviseletét biztosító Szabadművelődési Tanácsnak kívánja átadni.
Javasoljuk, hogy a helyhatósági választásokig – a közös tanulás és a jövőre történő felkészülés érdekében – Ideiglenes Szabadművelődési Tanács alakuljon és minél előbb kezdje meg működési szabályainak kialakítását és az idei pénzeszközök elosztását.
Az idő sürget, mert nem vállalhatjuk, hogy a korparancsnak és a demokratikus átalakulásnak megfelelő eljárás-változtatás megbénítsa a támogatásért sorbaállók munkáját és fokozza az amúgy is keservesen viselt bizonytalanságot!"


A tanácsi malmok – emlékszünk még rá? – meglehetős lassúsággal őröltek, így csak az indítvány beadása után 3 hónappal alakulhatott meg az ideiglenesnek nevezett kulturális önkormányzati bizottság. Ebbe meghatározott számú küldöttet kértek sokféle testülettől: az egyházaktól, a pártoktól, az egyetemtől, a működő egyesületektől, két nemzetiségi szövetségtől, a Művészeti Szövetségek Tanácsától, a helyi Kulturális Kamarától. Alakuló ülésük jegyzőkönyve nemcsak kordokumentum, hanem a téma és a feladat szerteágazó voltát is dokumentálja a másutt szerveződők számára, ezért azt alább idézem:
"A kölcsönös bemutatkozás után kérdések, indítványok hangzottak el. A kérdések döntő többsége a Szabadművelődési Tanács jogállására, hatáskörére, döntési mechanizmusára és a tanácsi döntések befolyásolásának technikáira vonatkozott.
A Művelődési Osztály álláspontja:
A Szabadművelődési Tanács egy politikai és államigazgatási interregnumban – a rendszerváltás időszakában – született meg. Jogállása, jog- és hatásköre, illetékessége stb. nagyjából-egészében a képviselt közösségek (egyházak, politikai pártok, nemzetiségek, egyesületek, szövetségek) társadalmi-politikai súlyának és erejének – kulturális affinitásának – megfelelően önkormányzati kérdések. A Szabadművelődési Tanács saját működési elveinek és gyakorlatának kialakításában igen nagy szabadságot élvez. Történeti tapasztalatok vannak arról, hogy a szabadművelődési tanácsok egy-egy lokalitás kulturális életének felelős gazdái lehetnek.
– A működés elvei és gyakorlata, a Szabadművelődési Tanács önmeghatározása gyors és határozott operatív lépéseket követel. Az alakuló ülésen elhangzottakról készüljön emlékeztető, a tanács tagjai ennek birtokában írják le javaslataikat, ajánlásaikat. A művelődési osztály gondoskodjon arról, hogy a leírtak mindenkihez eljussanak (a javaslatokról a tagok még a következő ülés előtt értesülhessenek). A tanács tagjai így – a küldő szervezetek megoldandó kulturális feladatainak, törekvéseinek feltárásával és rögzítésével – kellő információkhoz jutnak az érdemi döntések előkészítéséhez.
– A Szabadművelődési Tanácsban kapott mandátumokkal a különböző szervezetek akkor tudnak jól élni, ha saját kulturális (és egyéb!) érdekeiket a város érdekeivel összhangba hozhatják. Ezért szükségesnek látszik a Városi Tanács oktatási és kulturális döntéseinek áttekintése és a soronlévő döntések anyagainak megismerése. A költségvetési tájékozódásra is szükség lenne.
– A Szabadművelődési Tanács – műfajok, intézmények, érdekek sokszínű rendszerét megismerendő – üléseit különböző intézményekben vándoroltassa, ahol az adott terület részletesebb megismerésére is lehetőség nyílik.
– A pápai látogatásra készülő város Egyházi Énekiskolája mielőbb megalakítandó. A Szabadművelődési Tanács és a benne képviselt szervezetek is hassanak oda, hogy az iskola szeptemberben megkezdhesse működését, tehát mielőbb az egyház rendelkezésére álljon!
Bár felvetődtek aggodalmak és kételyek a Szabadművelődési Tanács összetételét, funkcióját és szakmai kompetenciáját illetve jogállását illetően, a többség egyértelműen üdvözölte a testület létrejöttét, feladatát és szerepét jelentősnek ítélte.
A Művelődési Osztály indítványára a Kulturális Alapból 75.000.- Ft-ot – a pályázatok és pályázók áttekintése és mérlegelése előtt – a Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület javára, a "Rácz Aladár" Közösségi Ház fenntartására az Ideiglenes Szabadművelődési Tanács megszavazott.
A Szabadművelődési Tanácshoz benyújtott pályázatok kimutatását a tagok kézbekapták. Ezzel kapcsolatos indítványok:
– Bár nyilvánvaló, hogy az igényelt támogatások meghaladják az elosztható tőkét, a pályázatot nyilvánossá kell tenni, a határidőt meg kell hosszabbítani. A Művelődési Osztály az Új Dunántúli Naplóban hirdesse meg a lehetőséget, hogy azok is jelentkezzenek, akik nem tudhattak erről a forrásról.
– A Szabadművelődési Tanács ne ismételjen meg antidemokratikus elosztási gyakorlatokat!
– A pótlólag beérkezett pályázatokról is készüljön kimutatás, ezt a Szabadművelődési Tanács tagjai következő ülésük előtt kapják meg!"

A több gyűlést is megélt pécsi társaság elbizonytalanodott a helyhatósági választások közeledtével. A Szabadművelődési Tanács természetesen föltételezi a működő helyi szervezeteket és kulturális aktivitásukat; döntéseiknek persze csak akkor van értelme, ha a cselekvő társaságok sokasága számon is kéri rajtuk azt. Pécsett azonban eluralkodott a lakosság mozdíthatatlanságának rémképe. Az efféle szomorkás közszellemben mindig nevetségesnek látszanak azok, akiket túlfűtött lelkesedés vezérel, ez kétségtelen. Ez az állapot sem tanulság nélküli, hiszen ha a helyi közösségek valóban passzívak, hozzájuk igazodni élve eltemettetést eredményezhet. Nem szabad elfelejtkezni azonban arról a kölcsönhatásról, amit az aktivitás és a passzivitás állandó csatájában számtalanszor tapasztalhattunk: a félrehúzódás a tenniakarás ösztönzésére megváltozhat. A jelen helyzetben sem tehetünk mást: ki kell böjtölni az érdeklődés ujjászületését; hinnünk kell, hogy az előbb-utóbb föléled, ha a szervezők lelkesedése nem lohad.
Csak bírják türelemmel!
Türelemmel és megértéssel; az elmúlt évtizedekben több generáció is fölnőtt önkormányzati, önkéntességi, önigazgatói tapasztalatok nélkül. Honnan is teremne azonnal ehhez való készség, képesség, kedv, hit, bizodalom?


Újabb országos szervezet

Az idejekorán megalakult helyi kulturális önkormányzatok egymás szándékainak erősítésére, és a kulturális öntevékenység országos érdekképviselete céljából 1990 tavaszán Budapest XXI. kerületében gyűlést tartottak, ahol megalakították a Szabadművelődési Szövetséget. A mintegy két tucatnyi helyi szervezetet tömörítő új szövetség alapszabályt készített és vezetőséget választott, megfelelve ezzel a kívánt jogi formáknak. Tavaszi nyilatkozatuk az önkormányzati törvény megjelenését megelőző időszak terméke és az átmenet valamennyi félelmével terhes, bár nem állíthatjuk, hogy a benne megfogalmazott aggályok a későbbiekben el fognak tűnni.


"NYILATKOZAT

A Csepelen szervezett Szabadművelődési Konferencián megjelentek kinyilvánítják azt a szándékukat, hogy Szövetséget hoznak létre a települési önkormányzatok megalakulása előtt, azok kulturális önkormányzatának létrejötte és támogatása érdekében. A Szövetséghez a már megalakult Szabadművelődési Tanácsok, az Ideiglenes Szabadművelődési Tanácsok mint kulturális önkormányzatok, a különféle kulturális egyesületek, szervezetek és érdeklődő magánszemélyek csatlakozhatnak.
A Szövetséget a jelenlévők az alábbi közös törekvéseik érvényesítése céljából hozták létre:
1. Biztosítani kívánják, hogy a rendszerváltás során kialakuló önkormányzatok tartsák tiszteletben és méltó módon kezeljék a művelődésben és a kulturális aktivitásban rejlő nemzeti, szellemi vagyont.
2. Ösztönzést és támogatást nyújtanak a kulturális önkormányzatok megteremtéséhez és működtetéséhez.
3. Szorgalmazzák az olyan adózási rendszer kialakítását, amely lehetővé teszi az országos és a helyi kulturális tevékenységek anyagi támogatásának adómentességét.
4. Határozott jogi, politikai garanciát kérnek arra, hogy a helyi önkormányzatok megalakulásáig a művelődési, vagy kulturális intézményeket semmilyen fenntartó ne adhassa el, más célra ne hasznosíthassa, bérbe ne adhassa.
5. Álláspontunk szerint a hazai kibontakozás alapja a szellemi, a tudományos és a kulturális szféra erőteljes fejlesztése, az eddig gyakorolt "maradékelv" felülbírálata, megszüntetése. A konferencián megjelentek elvárják, hogy az anyagi infrastruktúra fejlesztésére vonatkozó döntéseket a politikában és a törvénykezésben is előzze meg a döntés kulturális feltételeinek és következményeinek szisztematikus áttekintése.
6. A Szövetség erkölcsi, politikai és szellemi - valamint a működéséhez szükséges anyagi támogatásért fordul mindazokhoz, akik célkitűzéseiket elfogadják és országos, valamint helyi kulturális fejlődésünk érdekében tenni és cselekedni óhajtanak."


Gondolom, tiszta a képlet: valakik valamikor megfogalmaztak és közzétettek egy óhajt, egy szándékot; erre az országos egyesületi forma kiválóan alkalmas volt. A helyi művelődési önkormányzatokat szorgalmazó felhívás mellett még arra is telt erejükből, hogy a jelentkezetteket egy helyre hívják néhány napra, hogy az érdeklődők szándéka ilyeténképp erősödjék. Az együttlét során elhangzottak valóban bátorítottak sokakat, így még az új helyhatóság megalakulását megelőzően több helyütt kialakultak a kulturális önkormányzat testületei. A kialakult társaságok saját magukat erősítendő és az általuk képviselteket másutt is szorgalmazandó új országos szerveződést hoztak létre. Ez az új Szabadművelődési Szövetség önálló életre kelt és autonóm módon működni-dolgozni kezdett. Céljaiban immár a helyszíni tanácsadás, a kulturális önkormányzatokkal kapcsolatos külföldi eredmények és gyakorlatok megismerése és terjesztése (konferenciák, tanulmányutak) egyaránt szerepelnek amellett, hogy rendszeres összejöveteleik a cselekvési minták gyors átvételét, a tapasztalatok azonnali átadását is lehetővé teszi.
Ki tudja, mivé és hogyan alakul a közeljövő ebben az új szervezetben; ki tudja, milyen kapcsolatba lép ez az így társadalmiasított cselekvés az állami szervezetekkel, a föltehetően megalakuló Országos Szabadművelődési Tanáccsal; a miniszter vagy az Országgyűlés mellett működő, vezető értelmiségiekből elképzelt testülettel? Könnyen lehet, hogy egy idő multán túléli önmagát; megszűnik vagy átalakul, módosul a változó igények szerint. Nem baj. A benne megvalósuló önkéntesség és öntevékenység nyilván addig működik, ameddig az általa aktivizáltak azt értelmesnek gondolják. Amennyire értelmesek ők maguk, és amennyire fontosnak tudják tenni magukat mások számára.
Az egymást erősítő folyamatok szerte e hazában olyan energiákat keltettek már eddig is, amelyet főállásában nem tud gerjeszteni egyetlen állami szervezet sem. Bizonyos, hogy az így felszínre került és cselekvő sokaság befolyásolja a legkülönfélébb szintű döntéseket pusztán azért, mert nem lehet mindezekről nem tudomást venni és azért is, mert a benne résztvevők nem egy esetben az adott ágazat alkalmazottai és bizony szabotálnák az általuk megfogalmazottól eltérő felsőbb parancsot.
"Parancsot"? – hát mit is írok én! Annak végleg vége. A végletes helyzeteket nem számítva arról többé szó sem lehet. Nem hiszem, hogy bárki osztogatni akarná, mint ahogy abban is kételkedem, hogy akárki engedelmeskedne. Éppen az éledő aktivitás töltheti ki azt az űrt, ami a parancs hiánya és a majdan kívánatos önszabályozás, az önműködés közé esik napjainkban; a fölsőbb utasítás hirtelen elmaradtával mintha országosan gyámoltalanokká váltunk volna. Mert még nem alakultak ki, mert még nem működnek azok az erővonalak, amelyek szabályoznák helybéli világunkat és egyetértést, együttes cselekvést eredményeznének.
Bizony sok múlik azon, hogy sikerül-e megtanulnunk, elsajátítanunk azt a cselekvő állapotot, ami nem akció, ami nem okoskodás és puszta aktívkodás, hanem közös bölcsesség alapján kikristályosodott tennivaló, az érdekellentétekkel terhelt helyi világunkban az elfogadható legkisebb közös többszörös. Bizony sok múlik azon, hogy lássuk: a másik is emberből van. Bizony sok múlik azon, hogy merjünk hozzá szólni, vele összefogni, érdekünket vele együtt vagy éppen vele szemben megfogalmazni, eltérő érdekeket megismerni, vitatkozni azzal avagy tolerálni sikerét, megvalósulását. Vajon menni fog?
Sok jel van arra, hogy igen. És sok jele van annak, hogy nem.


A bátorítás szüksége


Ha eddigi szövegem olvastán úgy tűnik valakinek, mintha azt hinném, hogy az ország lakossága alig várja az azonnali egyesületbéli aktivizálódást és érdekérvényesítést, téved. Éppen elég jól tudom, hogy mindennek az ellenkezője igaz. Társadalmunk jobbára hallgatag, zárkózott, fásult, hitetlen, bizalmatlan. Helyesebben: ilyen is. Az előző oldalak cselekvő példáit ismerve még inkább kontrasztos a kép: a mozdulatlan településről nézvést hihetetlennek tűnik a nyüzsgés, és onnan kitekintve érthetetlennek látszik a passzivitás. Mintha nem is egy országban élnének.
Elég természetes, hogy a tulajdonát veszített, jobbára alkalmazottá tett társadalomban lassan kihunyt a kezdeményezés, az önálló felelősségvállalás igénye. A nyilvános véleményalkotás, a vitázókedv, a saját akarat kimondása renitenskedés lett és gyanús – nem egy helyütt tilos is. A beidegződések a suttogáshoz igazodtak, a közösségi élet a pinceszereken, az ingázókat szállító vonatokon, a buszváróban, és néhány magánlakás mélyén pislákolt csak. Még ha a kevés, jobbára művelődési otthoni tevékenység: a színjátszóké, a bábosoké, a hagyományt őrző táncosoké, a népdalköröké, a kórusoké és zenekaroké stb. őrizte is e lángot, a példájuk nem volt elegendő az egész társadalom felvillanyozására. Csak az eddig eltelt negyven év teljes összeomlása volt az, amitől a fellélegzés folyamatai megindulhattak, és íme látjuk, tapasztaljuk, mennyire felemás az eredmény. Mert nincs, mert alig van élő, máig ható mintánk, példánk arra, hogy most mit és hogyan tegyünk.
Ez a röpirat azt szorgalmazza: fogjunk össze egymást erősítve! Mert rajtunk múlik a jobb jövő, mert a magunk dolgaiban mi magunk lehetünk illetékesek. Ez az igyekezet ma még valóban olyan, mintha a lápba süllyedőnek azt tanácsolnánk, hogy ragadja meg a saját üstökét, és annál fogva emelje ki magát az iszapból. De másként kikecmeregni nem lehet, hiszen senki nem dob pallót elénk, hogy abba kapaszkodva juthassunk ki bajainkból. A néhány lelkes ember akaratához is sok bíztatás és bátorítás szükséges, és sok helyütt még ez sem elegendő.
Hogy az egyes emberek, a csoportok, sőt egész települések hogyan tudnak és akarnak majd boldogulni a megszülető – s még bizony csak gyöngécske fényként pislákoló – új társadalmi rendben, azt nem tudhatjuk. Egy biztos: az új struktúra reményt kelt, és bíztatást is ad ahhoz, hogy mindenki és mindenkik (társulások, a települések összlakossága) a kezébe vehesse,és akarja a saját kezébe venni sorsát. Az önkormányzatok jogot kaptak a saját kívánalmaik szerinti cselekvésre, a helybéli lakosok pedig úgy és azért egyesülhetnek ahogy és amiért akarnak. Lehetségesként ajánlható immár az, amit az előző oldalakon szorgalmaztam: az önkormányzatok építsenek az öntevékeny helyi társadalomra, és adjanak szervezeteiknek jogot, teret. Szükségük és lehetőségeik szerintit a szükséges és a lehetséges tennivalóra. A választottak (és alkalmazottaik) higgyenek választóiknak, és bízzanak meg bennük annyira, mint ahogy amazok is bizakodtak bennük a választás alkalmából. Ez a kölcsönös megbecsülés, a kölcsönös bizalom lehet csak az önkormányzó társadalom elvi alapja, amelyben szépen virulhat az önmagunkért nyíló felelősség virágos kertje.
Sajnos azonban azt is be kell látnunk, hogy az elveszített önkormányzó készség visszaszerzése nagyon nehéz. Fölnőtt már hazánkban több olyan nemzedék, amelynek képessége, talán hajlama sincs arra, hogy önmagát szervezni, irányítani, a közérdek iránti munkálkodásra rávenni tudja. Amellett azt sem akarjuk, hogy a jövő kineveljen olyan szörnyetegeket, akik majd mindent meg akarnak mondani, nálunk jobban akarják tudni, hogy mi kell, mi fontos nekünk. Ez a helyzet azért szomorú, mert ennek a kettősségnek a harapófogó-fogai közé került újulni talán mégis akaró népünk. De nem szabad lemondani a küzdelemről, ki kell szívükből űzni a fásult lemondást. Nem szabad, hogy éppen most érjen be az elmúlt negyven év igyekezete, amely valamennyiünket cseléddé akart lefokozni! Változzunk meg! Alkalmazkodóképességünket ezután a másik emberhez, ne diktáló felsőbbséghez mérjük! Nincs is ilyen felsőbbség már, hiszen mi magunk lettünk felsőbbséggé! Bátortalanságunk, tájékozatlanságunk ne atyáskodásra indítsa azt, aki intézkedőképes helyzetben van, hanem a lehetséges megoldásokat elénk tárva mozdulásra, vitára, válaszra, szóval cselekvésre sarkalljon! Világos, hogy ez a felszólítás a helyhatóságnak szól: testülete, hivatala és hivatalnokai ne nélkülünk döntsenek, hanem velünk! Legyen türelme hozzánk, fejlessze önigazgató képességünket, tanítson meg bennünket arra, hogy vehetjük kezünkbe saját sorsunkat!
Van egy elfeledett, eleddig a közélet perifériájára szorult, sokak által kevéssé becsült szakma: a népművelésnek nevezett tevékenység. Legjobbjai (és nem voltak kevesen!) megadták ugyan a császárnak, amit kívánt, és egyébként azonban mindig a lakosságot szolgálták tanáccsal és információval, gyakran önállóságra tanítással is. Átmentették korunkra az öntevékenység vékony fonalát szakköreikkel, klubjaikkal, amatőr együtteseikkel. Nem kevés egzisztenciális és munkaköri kockázatot vállalva eszmecseréket, vitaesteket szerveztek a közgondolkozás előrehaladásában reménykedve. Részben az ő eredményük is napjaink változó közállapota. A jelen szövegben példaként említett településeken, az elmúlt évtizedek önszervezéseinek megvalósításakor ott voltak kezdeményezőként, bátorítóként, tanácsadóként. Időközben, éppen az ő közösségszervezési eredményeik hatására lassan átalakult a kultúrjancsis vagy éppen kultúrrendőri magatartás segítő, fejlesztő igyekezetté a helybéli – és gyakran siralmas – közéleti, gazdálkodási és társadalmi szituáció megváltoztatását tűzve ki célul. Legjobbjaik szándékát manapság érte utol az idő. Tapasztalatuk nélkülözhetetlen a mai változásokban is; ők lehetnek helyi motorjai a helyben megkívánt átalakulásoknak. Akkor tehát, amikor azt kívántam, hogy az önkormányzatok fejlesszék megújulási képességünket, a népművelők ebbéli szakértelmének felhasználására is gondoltam.
De ne dugják őket csak a művelődési otthonba! Az olyan, amilyen; maradjon a gyűlések, az önszerveződő csoportok természetes működési helye, tető az együttlét fölött. Legyen miből befűteni, világítani benne, legyen kitakarítva, legyen gondnoka, aki kinyitja, gebines presszósa, aki kávét, fröccsöt, sört, pogácsát mér, sőt még újságot is talál benne az, aki kéri. Mint a régi kávéházakban. Legyen benne lakodalom, szüreti mulatság és nótaest, mint eddig. A népművelőt Isten ments arra kárhoztatni, hogy ő szervezze teli a házat tevékenységekkel! Amúgy is sokasodni fognak az egyesületi székházak, és a pártszervezetek helyiségeiben is kulturális élet kell szerveződjön, mint valaha régen; hiú ábránd a dugig telt kultúrházakra számítani. Az eddig intézménybe zárt kollega szabadulhasson ki abból; ne akarjon kultúrfelelős lenni, hanem közösségfejlesztést, településszervezést végezzen!
Mi is volt a "népművelés" mostanig? Volt egy művelődési otthon (ha volt!) s benne olyan alkotásra vágyó szakember, akinek a dolga alapvetően az intézmény fölülről érkező kívánságok szerint történő programozására silányult. Teljesítményét is a fölsőbbségi utasítások teljesítése alapján bírálták, "nevelési" céloknak titulált álpedagógiai kívánalmak szabályozták, később – ez már a mai kép – a fizetőképes kereslet kényszere határozta meg munkáját. Lehetőségeit természetesen behatárolta a felszereltség, a berendezés, az alapterület, a fűthetőség és persze az elkölthető pénz, ezekkel lavírozva kellett "kultúrát" prezentálnia. Olyan településen, ahol a szakember (illetve az, akit helyette hámba tudtak fogni) egyedül dolgozott, még nem is volt annyira borzasztó a helyzete, mert ott ő is tehetett olyant, amire a helybelieknek szüksége volt. Ám a nagyobb településen, ahol több alkalmazottat foglalkoztatott egy-egy művelődési otthonban a Tanács, épp a népművelő szorult ki a kultúracsinálásból. A klubokban, szakkörökben, műkedvelő csoportokban és az ismeretterjesztő előadásokon ugyanis speciális képzettségű szakemberek foglalkoztak a közönséggel, a népművelő tennivalója nem volt más, mint ezek szerződtetése, lekötése, a fizetségük átadása; terembeosztást és órarendet kellett kidolgoznia, hogy a munkát zavartalanul elvégezhessék – mások. Ezen kívül legföljebb ügyelnie kellett a rendre esténként és ellenőriznie a házat, hogy, tiszta-e a WC-helyiség, ég-e minden teremben a lámpa, folynak-e a vízcsapok stb., stb. No, ebből egyik sem túlságosan fölemelő megbizatás, és főként nem nevezhető hivatásbeli tevékenykedésnek!
Nem bántani akarom az ebbe kényszerült, egyébként jobb sorsra érdemes szakembereket azért, mert a morgások ellenére mégiscsak elviselték, elfogadták ezt a nem éppen értelmiségiként való alkalmazást, de szó nélkül sem lehet hagyni ezt a folyamatot! És ha szomorú is a szakma becsülete szempontjából, ki kell mondani, hogy volt ennél rosszabb is; néhányan nemhogy morogtak volna, de idomultak, sőt: szervezték ezt az alávetettséget. A jelesebbje azonban sohasem! A hivatását szerető népművelő túllépett az intézmény falán, és a kulturálisan aktívnak nem bizonyult lakosok után nézett: mit csinálnak, miért húzódtak félre, mi volna fontos számukra? Tudta, hogy a hatalom által lefitymált, passzivitásba kényszerült tömeg is él, vágyakat hordoz a szívében, igénye van arra, hogy boldogságot szerezhessen magának. Ugyanakkor információhiányos és társtalan, magába zárkózott, sőt izolálódott, mert elidegenítették a hatalom gyakorlásától, elvették tőle a lehetőséget, hogy irányítója lehessen a saját életének. Velük kezdtek dolgozni, méghozzá igen ügyesen. Színes, olvasmányos kalendáriumokat készítettek közösen; horgásztanyát és horgászótavat építettek velük együtt, hogy szórakozási lehetőségeiket bővítsék; népfőiskolát, helyi újságot, kábeltelevíziót teremtettek együttesen, a közös főzések ünnepi alkalmaival, a kiskert-mozgalommal és sok talpraesett, hasonlóan vonzó ötlettel aktivizálták őket. így a többségnek lassan-lassan visszaadhatták a közösségi öröm fölemelő érzését, és sokukat sikerült ismét tevékennyé változtatniuk.
A kezdeményező népművelők próbálkozásai immár évtizedes mintát adnak. Tőlük tudjuk, hogy nem elég pusztán ajánlatokat tenni program formájában, nem elég pusztán a rendelkezésre álló szakértőkre támaszkodva kiscsoportokat szervezni, nem elég csak az érdeklődést kiszolgálni. A helyi életminőséget is lehet javítani a helybéli, többnyire a falujukba zárt emberek gazdasági, termelési kultúrájának fejlesztésével, elő lehet hozni a zárkózott lakosok lelke mélyére temetett humánum értékeit, ki lehet használni a település környezeti, tájbeli adottságait, lehetőségeit. Nagy oktalanság, ha a népművelő az intézmény falai közé akar ragadni, és az sem egészen biztos, hogy a szűkkeblűen értelmezett művelődés az a folyamat, amelynek elindítására szükség van. Illetve: ennek túlzott forszírozásával mumust lehet állítani a ház kapujába, hogy elriadva tőle ne kívánkozzanak be azok, akik talán megtennék az első ismerkedő lépést. A cél csak ez lehet: aktivizálni a helyi lakosságot arra, hogy önmaga javára, a családjáért, barátaiért és másokért is tevékeny emberek közösségévé akarjon változni.
A jövőt így képzelem el: a művelődési otthon (ha van) inkább háttér, mindössze fizikai lehetőség. Nem fortélyos célok megvalósítására alapított organizátor, csak működési hely gazdag infrastruktúrával. Közéleti, társadalmi, művelődési, kulturális tevékenységeknek persze helyet ad, hisz erre való. Épületét és a költségvetésében biztosított lehetőségeket a polgármester – vagy megbízottjaként a Szabadművelődési Tanács – kulturális támogatásként mindazoknak fölajánlhatja, akik igénylik azt; valamiféle rend, előre meghatározott igénylési mód alapján kérhetők lehetnének a szolgáltatásai egyesületek, családok és baráti társaságok számára egyaránt. A gondnoka fűtő és takarító lehetne egyúttal, bár ebben segítséget is kaphat, ha az adott körülmények szerint egymaga nem tudná ellátni ezeket a föladatokat. Ha faluházról van szó s benne – mondjuk! – panzióról, mint például Zalaszentlászlón és más helyütt, a szobákat is ő kezelhetné, ő intézhetné a bérbeadásukat is. Ám lehet a helybéli turizmus organizátora saját szálláshely nélkül, azaz szervezné a magánházakba történő elszállásolást. Működtethet kultúrcikk- vagy akár vegyesboltot és a művelődési házat szerződésesként is gondozhatná, mintegy magánvállalkozóként. Ez a megoldás nyilván serkentené erre való kedvét, hiszen azzal, hogy másokat ügyesen kiszolgál, növeli saját forgalmát és bevételét is. Mellette ugyanezen az épület-alapterületen dolgozhat a hivatásos népművelő ugyanúgy, mint mások és az egyesületek. ş is a művelődési otthon egyik használója. De az ő munkája lényegesen többet érő annál, minthogy az üzemeltetéssel való törődés rabja legyen – inkább a település (vagy a rábízott településrész, kerület, esetleg bizonyos lakosságrétegek) közösségfejlesztésével foglalkozzon!
Akár a teljesítménye alapján fizetve is. Mert nekem bizony tetszik az a társadalom, amely a saját és polgárai jobbléte érdekében a nálunk megszokott számúnál lényegesen több népművelőt (és szociális munkást, tevékenységszervezőt, művelődési menedzsert, mentálhigiéniai szakembert stb.) alkalmaz, ám pontosan körülírt és elérendő követelményeket vár el tőlük. A helyi problémák, gondok, megoldásra váró helyzetek és az azokban élők, az azokat megoldani nem tudók vagy nem képesek között tevékenykedve meghatározott időszak alatt meghatározott számú társaságot, jogilag is rendezett egyesületet, tehát kellőképpen tudatosított csapatot (kisközösségeket) kell szerveznie. Belátható, hogy az így alkalmazott szakemberek nagyon is törekszenek a helyileg előforduló legkülönfélébb helyzetek szervezetszerű, közösségfejlesztő típusú megoldására, s ez mindenkinek előnyös. Az a társaság, illetve azok a társaságok, amelyek így szerveződtek és működnek, persze hogy otthont, fedelet keresnek és találnak a művelődési otthonban.
Ha azt akarjuk, hogy a helyi társadalom aktív, teherbíró, cselekvő és működőképes legyen, nem feledkezhetünk meg az érdekek és az érdeklődés tudatos fejlesztéséről és kielégítéséről, az erre aktivizált csoportok működésének a támogatásáról. Ez a támogatás nemcsak azért jó befektetés, mert a pártsemleges cselekvőkészség közbékét eredményez, hanem azért is, mert velük számtalan olyan probléma megoldódik, amely különben a közhivatalok feladata lenne. Nem feledkezhetünk meg arról a már korábban jelzett igazi eredményről sem, mely szerint az öntevékeny, a saját belső életében önkormányzó, valamely településpolitikai részkérdés megoldására szervezett egyesület, alkalmi vitakör, problémamegoldó csoport a településért, a saját környezetéért való munkájában az otthonteremtést éli át. Még akkor is, ha az önkormányzati akarattal vitatkozik. Még akkor is, ha az uralkodó pártnak nem tetszik a ténykedése és ha esetleg a többség ellenében szervezkedik. Joga van ehhez, hiszen tagjai ott élnek, ahol kisebbségi helyzetben vannak, s ha szavukat veszítenék, a demokrácia csorbulna ki.
Javaslom tehát azt a régebbi demokráciákban működő politikai gyakorlatot, amely szerint a közösségi döntések előtt az ottani helyhatóságok nemcsak a már meglévő és működő egyesületek javaslataira számítanak, hanem az azoktól magukat távol tartó "magányos farkasokat" is nyilatkozásra bíztatják. Nemcsak az egyetértőket hallgatják meg, hanem a másik oldalt, a másképpen gondolkodókat is. Javaslom, hogy a tervezett döntés ellenében szervezkedők éppen a polgármesteri hivataltól kapnak pénzt újabb, természetesen más logikájú szakértő megfizetésére és az alkalmi érdekközösség működési helyet, nyilvánosságot, gyűlésezési lehetőséget és beadványi jogot kapjon. Remélhető, hogy a beadványok nem szemétkosárban végzik pályájukat, hanem azokat igen komolyan kezeli a hatóság, vitázik velük, ha kell, és kiveszi belőlük mindazt, ami hasznos. Ez a módszer felelősségvállalásra neveli mindkét oldalt. A vezetőket arra, hogy ne a saját fejük után akarjanak menni, hanem szolgáljanak, a beadványok szerkesztőit pedig arra, hogy ne a levegőbe beszéljenek, ne csak a szereplésvágyukat éljék ki. És arra is, hogy tanuljanak meg kultúráltan vitatkozni, okosan érvelni. Hogy alkotó módon politizáljanak.
Mindehhez persze pénz kell, pénz és pénz. Pénz, amelyet a helyhatóság oszt ki mindazon csoportosulások között, amelyek az általa előírt feltételeknek úgy is megfelelnek, hogy a működésük ellenzéki vagy nem ellenzéki voltát, érdeklődésének a témakörét, működési formájának jellegét akárki is mérlegre akarná tenni bármilyen elv szerint. Amúgy sem lehet összehasonlítani egy táncegyüttest a helytörténész-körrel, az amatőr festőket a hobbi-csillagászokkal, a sörözőbeli fórumot a focicsapattal, a cserkészeket a nyelvet tanulókkal – senkit és semmit sem okos dolog máshoz viszonyítani az értékét illetően. Hiszen minden csak önmagával, a vele egyfajtájúval vethető össze; a maga területén és a maga cselekvési normáival minden és mindenki egyedi érték. Ki szabályozhatná, hogy a rengeteg egyéni és csoportos önmegnyilvánulási lehetőség és forma közül melyik az értékes, melyik értékesebb a másiknál, és melyik értéktelen a közösség szempontjából? Ki szabályozhatná, hogy mi fontos és mi nem, ha valamennyi igyekezetben a helybéli lakosok aktivizálódnak lokálpatrióta érzelmekkel átfűtötten? Ki merheti azt mondani, ki merheti megítélni, hogy ez igen, ez támogatandó, de amaz nem, ha a lakosság ezt is, amazt is igényli. Volt már efféle "csalhatatlan" zsinórmérték – láthattuk, mire mentünk vele...
Egy korábbi fejezetben érintőlegesen tettem már említést az ilyetén kezdeményezések támogatásának mikéntjéről: lehet ez határidős pályázat, kaphatnak a társaságok hitelt, kaphatják kiadásaik utólagos visszatérítését és mindezt költségük egészére avagy részleteire aszerint, ahogy ezt helyileg szabályozzák. Vannak erre kialakított módszerek szerte a világban, könnyen kitalálható helyben is, az adottságokra és az igényekre figyelve, szem előtt tartva a lehetőségek szabta határokat. Élve persze az országos alapítványok, a leendő megyei, illetve nagyvárosi és országos pályázatok kínálta segítséggel is. Élhet a helyhatóság az adókedvezménnyel járó helyi alapítványtétel szorgalmazásával, és az önkormányzat eleve erre fordíthatja valamely vállalkozásának hasznát. Csak legyen mindez nyilvános, kihirdetett, állja ki a viták hevét, és szülessen minden föltett kérdésre nyilvános válasz! Mindez önmagában is gerjeszti, bátorítja a kezdeményezéseket, és föltétlen erősíti a közéleti demokráciát. Mert ne feledjük: a kezdeményezés a cél, a mennél több aktivitás, a mennél több társaság, a sok és sokoldalú öntevékenység. Akkor lesz miénk a városunk és a hazánk, ha küzdhetünk érte a magunk feje, tehetünk érte a lokálpatrióta és hazafiúi érzelmeink szerint.
Valószínű, hogy a helyi tennivalók sikeres megoldása településen kívüli szakértők közreműködését feltételezi. Ennek a szükségessége a nyolcvanas évek elején kezdődött településszervezési, közösségfejlesztési kezdeményezések esetében rendre bebizonyosodott. Különösen olyan vidékeken és településeken fontos ez, ahonnan a helyi értelmiséget "körzetesítették", áthelyezték, s vele együtt mindazokat a korábban kezdeményezésre kész embereket, akik nem táncoltak elég készségesen a hatalom sípjára. Valamennyien jól tudjuk, hogy az ügyek, a kényes helyzetek, a tennivalók megoldása, végrehajtása embereken múlik, nem az intézkedéseket hozó hivatalokon. És tapasztalhattuk, hogy a problémák leküzdése éppen azokban a városokban, falvakban okozott nehézségeket, amelyeket a személyiség lebecsülésének az időszakában a tettrekész, harcot vállaló személyiségeitől fosztottak meg. A semmiből és a hiteveszítettségből nem lehet építkezni. A sorvadóban lévő települések életrekeltése, a mozdulatlan helyi társadalom cselekvőképessé varázslása pedig nem szociális jóemberkedés, hanem olyan kötelezettség, ami jóvátételszerűen jár a még ott élőknek. Ahhoz, hogy egy most halódó község lakott maradjon, az kell, hogy lakható legyen.
Néhány éves fölmérésünk tanusítványa szerint az aprófalvak, az ezer lakost el nem érő települések döntő többségében már sehogyan sem szerveződtek az emberek, szinte semmilyen egyesületet, de még önkéntes tűzoltókat sem találtunk. Az egy léptékkel nagyobb falvak esetében is alig. Egyidejűleg arra a triviális eredményre jutottunk, hogy az értelmiség helyben lakásával egyenesen arányos a legkülönfélébb közösségi formációk léte, működése. A társközségi alárendeltségek megszüntetése, a helybéli igazgatási jog és felelősség, az önkormányzat létrejötte segíthet az agónián. Hogy képesek lesznek-e még életükben feltámadni, a jövő kérdése. Föltehető azonban, hogy éppen a már említett jóvátételi kötelezettség miatt megyei, regionális vagy akár országos segélyprogramra szorulnak. Joguk van megkapni éppen azért, amennyit elvettek tőlük. Egyidejűleg a legkülönfélébb szakemberek sokoldalú és empátiával telített, a hagyományokra figyelmes, a táji és termelési adottságokat értő, összehangolt helyi munkájával meg kell teremteni legkülönfélébb lakossági szerveződéseiket. Létre kell hozni termelési, gazdálkodási, szociális, művelődési, szabadidőt-szervező, közéleti öntevékeny egyesületeiket, önkormányzati joggal felruházott társaságaikat. Csak mindezek együttes működésétől remélhetjük a távolról érkezett segítők távozta és az óhajtott központi segélyprogram utáni élet változatlan virágzását.
Világunk jobbra-fordulását és fejlesztését alapvetően csak magunktól várhatjuk. Legyen ez a világ elfeledett aprófalu vagy lakótelep, kisváros vagy újonnan alakult ipari település, legyen akár megyeszékhely, fővárosi kerület vagy csupán településbokor, tanyaközpont vagy üdülőfalu, mindegy. Mindegyikben emberek élnek, akiknek joguk van ahhoz, hogy számontartsák őket. Hogy felnőttnek tekintsék, ha már felnőtt. Cselekvőkésznek és cselekvőképesnek, ha választó és bármire megválasztható. A számontartásra, a felnőttséggel járó cselekvési lehetőségre a helyhatóságoknak kell esélyt adniok. Mondhatnám: ez kötelességük is. Az önkormányzó társadalomban jusson hely és szerep valamennyiünknek! Erről kell meggyőzni mindenkit, ehhez kell odaengedni minden magyart.

1990. november


A nyomtaásban megjelent változat hátsó borítója

"Parancsot"? – hát mit is írok én! Annak végleg vége. A végletes helyzeteket nem számítva arról többé szó sem lehet. Nem hiszem, hogy bárki osztogatni akarná, mint ahogy abban is kételkedem, hogy akárki engedelmeskedne. Éppen az éledő aktivitás töltheti ki azt az űrt, ami a parancs hiánya és a majdan kívánatos önszabályozás, az önműködés közé esik napjainkban; a fölsőbb utasítás hirtelen elmaradtával mintha országosan gyámoltalanokká váltunk volna. Mert még nem alakultak ki, mert még nem működnek azok az erővonalak, amelyek szabályoznák helybéli világunkat és egyetértést, együttes cselekvést eredményeznének.

Az adattár könyvtára

Közösségfejlesztés