Nyilvánosság-öntevékenység-animáció

Az adattár könyvtára

Cím:	Nyilvánosság-öntevékenység-animáció
Szerző:	Péterfi Ferenc
Ország:	Magyarország
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1987
Kiadó:	Országos Közművelődési Központ
Ár:	32;-Ft
Terjedelem:	57 oldal
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	nyilvánosság, öntevékenység, animáció, Újpalota, esettanulmány
Állomány:	Helyi nyilvánosság
Megjegyzés:
Raktári jelzet:	K 136

Péterfi Ferenc

NYILVÁNOSSÁG – ÖNTEVÉKENYSÉG – ANIMÁCIÓ

Budapest, 1987

Lektorálták:

Beke Pál

Dr. Varsányi Gyula

Oktatási segédanyag

ISBN 963 65/1338-4

Felelős kiadó: az Országos Közművelődési Központ igazgatója

Felelős szerkesztő: Beke Pál

Készült 1987. novemberében 300 példányban, az OMIK nyomdájában

I. EGY SZAKMA ÚTKERESÉSE...

A társadalmi nyilvánosságot értelmezhetjük a kommunikáció színteréül szolgáló térnek, populációnak, szervezettségi szintnek, a megközelíthetőség – bekapcsolódás lehetőségének, a politikai állam és a társadalom viszonyszerkezetének, talán kissé kitágítva, de le is egyszerűsítve a társadalmi kapcsolatok rendszerének.

Mire is jó, miért is fontos a társadalom szempontjából a nyilvánosság: teret nyújt a legkülönbözőbb véleménycseréknek, információkhoz juttat, illetve segíthet az információk közötti eligazodásban – az öntudatosabbá válásban, hozzájárulhat az önkifejezés – és az önmeghatározás kifejlődéséhez, az önszervezés és általában a kooperáció feltétele, kontrollt jelent társadalmon belül, de a társadalom és az állam között is, biztosíthatja a hivatalos (az állami) erőforrásokon kívüli tartalékok mobilizálódását és általában a közmegegyezésnek – esetenként a racionálisabb döntésnek a létrejöttét.

A nyilvánosság történetét vizsgálva Európában az utóbbi évszázadok legjelentősebb fordulata a polgárság kialakulásával-győzelmével, Magyarországon a reformkorban Széchenyi fellépésével kezdődött. Az előbbi főleg Nyugat-Európában vált jelentőssé, ahol ez az új generáció a politikai nyilvánosságban vívta meg harcát pozíciójáért. Fontos jellemző itt a nyilvános levél, a nyomtatás, a folyóiratok, a könyv, a kávéházak megjelenése.

Nálunk a szellemi élet és a társadalom kölcsönhatása: az olvasókörök, kaszinók, társalkodó egyletek megjelenése mutatja a fordulatot, a nyilvánosság szerepének dinamikus növekedését, melyek egyszerre eredményezték a különféle rétegek közeledését illetve a differenciálódást.

Különösen jellemző erre az időszakra az irodalmi és politikai nyilvánosság összefonódása.

A XIX. században a különböző városi egyesületek a helyi fejlődés igazi motorjaivá válnak, a közlekedés, a helyi közvilágítás, kórházak létrehozását, takarékpénztárak felállítását kezdeményezik, szerveznek színtársulatot, terjesztik a gazdálkodási ismereteket stb.

Jellegzetes szinterei még a városi közéletnek a kávéházak – ezekből 500 van a századfordulón a fővárosban. Különféle társadalmi rétegek alakítanak öntevékeny szervezeteket: a kisiparosok ipartestületeket érdekeik összefogására; a paraszti olvasókörök bálokat, műkedvelő előadásokat, mezőgazdasági tanfolyamokat szerveznek, kereskedelmi tevékenységet folytatnak s így válnak a szövetkezetek csirájává. A gazdakörök a falusi kaszinó szerepét töltik be (a két világháború között szinte minden faluban alakulnak ilyenek); a munkás olvasókörök folyóiratokat szereznek be, könyvtárat, énekkart, zenekart alapítanak. Ez a pezsgés többé-kevésbé a második világháborúig jellemző.

Az 1945 utáni 3 évben igen erőteljes folyamatok zajlottak a magyar történelemben, amelyek a nyilvánosság szerepének szempontjából is igen éles változásokat produkáltak (újjáépítés, földosztás, és téesz-szervezés, államosítások, a különböző pártok vetélkedése nyilvánosan és a kulisszák mögött, koncepciós perek indulása stb.). Mindenesetre 1948 igen éles határvonal ebből a szempontból, az egypártrendszer, a (proletár) diktatúra, a kommunista párt vezetőinek „sajátos” szocializmus- és hatalomértelmezése, a személyi kultusz időszakának kezdete. 1948-ban a társadalmi nyilvánosság korábban bemutatott szintereit (a politikai pártokat, az egyesületeket, az olvasó- és gazdaköröket, a kávéházakat ...) betiltották, megszüntették. (1)

Témánk szempontjából milyen hatása lett ezeknek a változásoknak? „Mindazokban a történelmi-politikai szituációkban és korszakokban, amelyekben a polgári társadalom ’re-politizálódott’ – így a polgári jogállamnak az állami beavatkozás növekedésével „szociális állammá”, való alakulása során, vagy a személyi kultusszal terhelt monopolisztikus szocialista hatalomgyakorlás idején – a nyilvánosság elveszítette politikai jellegét és pusztán a helyeslés céljaira előállított, előre gyártott és manipulált nyilvánossággá transzformálódott... A döntést a pártok hozzák, a parlament csak demonstrál, a nyilvános okoskodás útján kialakított döntést a nem nyilvános kompromisszum váltja fel. (2) A tömegkommunikáció és az intézmények-szervezetek kommunikációja mellett a személyes információáramlás csatornájából is egyre jobban kiszorul a közügyek megtárgyalása – legfeljebb igen szűk baráti és családi körben marad némi helye a „dolgok értelmezésének”. 1956 után lassú, majd a 60-as évek végétől – ahogy korábban jeleztem – valamelyest gyorsuló változások indultak el a társadalmi nyilvánosság hivatalos megítélésében, szabadságfokában.

Mindenesetre nem máról-holnapra fordul át sarkából a világ, érdekek ütközését, a hatalom alapvető szemléletváltását követeli a társadalmi-politikai nyilvánosság tényleges kibontakozása. Ez pedig a meglévő anomáliák megoldását igényli. Ilyennek tartom a hatalom és a társadalmi újraelosztás viszonyát. A különféle önsegélyező mozgalmak (pl. a szabadkőműves szervezetek, de a dolgozatban jelzett más példák is) a társadalmi javak újraelosztásában játszottak sajátos közvetítő–korrigáló szerepet. Ma – a „létező szocializmusban” a központilag szabályozott újraelosztás rendszerében – a hatalom nem fogadja el, nem tolerálja, esetenként kompromittálja az újraelosztás korrekcióját jelentő öntevékenységre épülő kezdeményezéseket.

A társadalmi reformfolyamat (?) a különféle társadalmi szférákban a decentralizálódás, a lokalitás, a helyi szerveződés, így a helyi társadalom jelentőségét is mindinkább felismeri. Ez utóbbira példa a településfejlesztési koncepció újragondolása, azok az országos pályázatok, amelyek a helyi kezdeményezések preferálására irányulnak (pl. OKT, ÁIB), az iskolai körzetesítés visszafogása.

A kulturális szervezőmunka lényegének meghatározásánál könnyen összetalálkozhatunk a nyilvánosság funkciójának meghatározásával. Az ember életében alapvető törekvései általában arra irányulnak, hogy:

– megismerje, megértse környezetét, a körülötte zajló világot, önmagát, továbbá (ha gyerek vagy felnőtt korában nem szerzett elég negatív tapasztalatot ez ügyben)

– hogy megváltoztassa – vagy részt vegyen – környezete és önmaga sorsának (saját viszonyainak) alakításában.

A közművelődést, a mi munkánkat is jórészt ez vezérli, de a szakmán belül erőteljes polarizáció tapasztalható e tevékenység hogyanjáról. A vita alapvetően abban van, hogy a fenti törekvés segítése mennyire közvetlenül történjék

– a magasabb kulturális értékek befogadása által közvetve,

– illetve közvetlenül a hétköznapi élethez, a praxishoz kötődve.

Az első esetben az „ünnepnapi v. magas kultúra* közvetítésén – vagy közvetítések egész során – keresztül jelentkezhet a hatás a napi praxisban, a második esetben a napi praxis közvetítései során juthatunk el esetleg a magasabb kulturális értékek befogadásához, igényéhez. Az első egy inkább felülről irányított paternalista nézet: tudniillik, hogy az embereket megtanítjuk a kultúrára – mely az életük formálását is esetleg segítheti. A másik felfogás lényege: az embereknek lehetőséget kell adni arra, hogy társadalmi viszonyaik kezelésében illetékesek legyenek – ennek következménye a minőség, a progresszió is.

Tehát a kérdés, hogy a TERJESZTŐ vagy a FEJLESZTŐ típusú népművelői magatartás az aktuálisabb ma? (A rímelő szópár Vercseg Ilona egy kutatásából vett terminológia, mely a népművelői pályaképről, identitástudatról készült vizsgálat összefoglaló tanulmánya*)

Nézzük a fentiekhez kapcsolódva kissé futólag vizsgálva, hogyan alakult e szakma sorsa az elmúlt évtizedekben* Hadd idézzem itt vissza a nyilvánosságtörténetről írt XIX. és XX. századi példákat, amelyek a művelődési mozgalmak kialakulását is jelentették egyúttal (a nyilvánosság igazi példái mellett). A szalonokra, kaszinókra, társalkodó egyletekre, munkás- és paraszt olvasókörökre, gazdakörökre, ipartestületekre gondolok. Ezek a művelődési mozgalmak:

– a társadalmi nyilvánosság szerves részeivé lettek

– a társadalmi nyilvánosság az ilyen kulturális mozgalmak által vált erőteljesebbé

– legfontosabb jellemzőjük az volt, hogy nem az állam kezdeményezte őket, alulról szerveződtek

– saját történelmi, gazdasági, politikai környezetűkből nőttek ki, azokhoz szervesen kötődtek.

Mint arra már utaltam a 40-es évek elején, az ötvenes években a politikai hatalom leépítette, megszüntette, betiltotta ezeket, s ez idő tájt hozta létre az állam felülről – központilag a művelődési házak hálózatát (a politikai hatalom és az állam ebben a korban minden tekintetben egy dolgot jelentett). Ezek a „kultúrotthonok” az aktuális politikai agitációs és propaganda tevékenységének intézményei kellett legyenek, s persze a kulturális forradalom megvívásának is szinterei lettek.

Központilag meghatározott és kiszabott népnevelő, népművelő, felvilágosító feladatok, az ismeretközlés terepe lett a művelődési ház. Olyan állami intézmény, amelyre a politikai funkciók ellátásához volt szükség. A 60-as évekre veszített a politika a „szigorából”, az agitációs és propaganda jelleg csökkent, az ismeretközlés szerepe dominált és maradt egy erősen paternalista szemlélet. Mivel a művelődési házakba való odavezénylés, kötelezővé tétel szűnőben volt, a társadalmi-gazdasági helyzet is változott – lassan kezdtek üresedni a művelődési házak is. Ez kellemetlenné, idegesítővé vált az intézmények alkalmazottai számára. Ezek az intézmények nem tudtak korábbi módszereikkel semmilyen vonzást gyakorolni a lakosság számára, akik nem igényelték a régi típusú kapcsolatot.

Tehát korábban egy alulról szerveződött mozgalom hozta létra a maga informális vagy formális hálózatát, intézményeit. Aztán az állam felülről hozott létre egy intézményhálózatot – felülről meghatározott célok felülről meghatározott módon való elérésére.

Mi lenne ma az optimális szervezeti – működési stratégia?

Építkezzen ismét alulról a kulturális szférának ez az ága (is), legyen ismét a társadalmi nyilvánosság szerves része, a társadalmi nyilvánosság az ilyen kulturális mozgalmak által váljon erőteljesebbé. Kötődjön szervesen a mai történelmi, gazdasági., politikai környezethez, abból nőjön ki. (Erre az utóbbi két évtizedben is volt néhány átmeneti példa; a klubmozgalom és az amatőrszínjátszás a hatvanas évek második – hetvenes évek első felében betöltött szerepére, valamint a táncház mozgalom néhány évvel ezelőtti szakaszára gondolok*)

„Az állam által létrehozott és működtetett művelődési ház legyen a társadalomé”. (3) A terjesztői feladatok részbeni megtartása mellett a fejlesztői magatartás(mentalitás) erőteljesebbé, dominánsabbá válását tartom aktuálisnak a közművelődésben!

Tegyünk itt egy kis kitérőt, hiszen ezt a magatartást nem általában az egész társadalomra, hanem viszonylag körülhatárolható közegben, aktuális környezetében szükséges érvényesítenie a népművelőnek.

A köznapi gyakorlatban, a publicisztikában mind gyakrabban előfordul a lokalitás, a helyi társadalom megjelölés, amely az ilyen fejlesztés, cselekvés konkrét környezetéül szolgál. Helyi társadalom az én megközelítésemben az az egység, amely térben elkülönült, (már) sajátos minőségekkel, érdekstruktúrával rendelkezik, (4) amely komplexitásában szociálisan még átfogható, ahol a differenciálódás során a társadalmi egység tagjai számára még összeilleszthető, szervesen egybekapcsolódó, integrálható szélességű a helyi szerveződés.

Ha az a feladat, hogy a közélet mindenki számára hozzáférhető legyen, hogy mindenki bekapcsolódhasson – gazdájává váljon saját ügyei kezelésének – többek között a népművelőnek is mint „társadalomcsinálónak” lehet a feladata a helyi társadalom olyan jellegű szolgálata, befolyásolása, amely ezt az áttekinthetőséget, hozzáférhetőséget segíti. A társadalomhoz való erőteljes közelítést, a társadalmasítást sokan úgy vélik, azért nem taktikus erőltetni, mert így az állam könnyebben mentesülhet fenntartói kötelességei alól. Természetesen úgy gondolom, hogy a társadalmi beleszólás, a helyi érdekek közvetítése, a helyi kezdeményezések felkarolása, a tartalékok feltárása továbbra is feltételezi az állam létesítői, fenntartói, működtetői felelősségét. (Főleg abban a lezüllött helyzetben, amelyben a művelődési házak jelentős része már a századfordulós kávéházak legalapvetőbb adottságát: a fényt és a meleget sem tudja biztosítani.) A másik ellentmondásnak kikiáltott teória, hogy a társadalmasítás és a szakmaiság egymásnak ellentmondó, egymást kizáró (a szakmaiság rovására megvalósuló) folyamat. Meggyőződésem, hogy egyáltalán nincs így – éppen ellenkezőleg a társadalmasításhoz kapcsolódó, azt támogató, segítő, arra építő közművelődési tevékenység (magatartás) ad valódi terepet egy újfajta – igazi szakmaiság kibontakozására.

A továbbiakban vizsgáljuk meg részletesebben, milyen is ez a népművelői – fejlesztői magatartás, amire az eddigiekben utaltam. A lényege: egy – az elmúlt évtizedekhez képest egészen újfajta viszonyrendszer a környezettel.

„A viszonyrendszer alapja az együttélés, a népművelők nem beleviszik a célt a tömegekbe, de segítik megtalálni az egyéneknek (és csoportoknak P.P.) saját értelmes életüket is. Nem megmondani kell az embereknek, mit akarnak, hanem megtudni velük és tőlük.” (5)

A FEJLESZTŐI, ANIMÁTORI tevékenység a polgári demokratikus, a liberális mentalitású társadalmakban alakult, s bontakozott ki az elmúlt évtizedekben. Az animáció mint társadalmi-nevelési szisztéma, mint mentalitás azonban komoly alapokkal rendelkezik ebben a világrészben, s ennek jelentős szakirodalma is van (belső kiadványokban ezeknek a fordításaiból nálunk is sok megtalálható).

Fontos azzal tisztában lennünk, hogy ez a dolog a miénktől eltérő, sajátos – több évszázados – történelmi klímában alakult ki. A mi helyzetünkben – egy másik történelmi régióhoz kötődő múltunk miatt (6) –, a mi társadalmi feltételeink között ez a fejlesztői-animátori tevékenység adaptációk – átmenetek nélkül, egy csapásra aligha jelentkezhet. De, ha ilyen típusú, ha ilyen irányultságú társadalmi szemlélet felé közelítés a társadalmi megújulás egyik lehetséges – hitem szerint különösen fontos – feltétele, nem elfogadható az eltérő történelmi fejlődésre való minduntalan hivatkozás és elhárítás sem. Szükséges, hogy keressük és megteremtsük a magyar társadalom adottságaihoz igazodó és céljaihoz elvezetni segítő leghatékonyabb feltételeket. A jelzett szemléletmód, s fejlesztői-animátori tevékenység a közművelődésnek a leginkább felvállalható és követhető közelítési módja, viszonya lehet a társadalmi környezethez.

Mit értünk animáción? Egy – a második világháború előtti – idegen szavak és kifejezések szótára szerint animál annyit jelent, hogy bátorít, kedvet ébreszt, az animált: kedves, jókedvű. A Bakos féle mai Idegen szavak szótárában is hasonló áll: animál-buzdít, lelkesít. „Animátorok akik a középpontba maguk helyett éppen az érdekelt személyeket állítják” – írja e témáról szóló tanulmányában egy mai francia szakember – „...biztosítják a kezdeményezés és az egyéni felelősség felébredését, ...az egymás mellett létező csoportok közötti kapcsolatokat és a csoportok kommunikációját építik, méghozzá elsősorban a megértés, a permanens párbeszéd, a megegyezés szempontjából”.(7)

Két amerikai szerző fejlesztőnek nevezi e tevékenységet végzőt, aki „...azért kezdeményez, hogy mások kezdeményezzenek, ... inkább azoknak a változásoknak az előmozdítója, melyeket az emberek maguk határoznak el... Olyan kezdeményezőkészség kifejlesztésére buzdít, amely később nélküle is fennmaradhat, növeli az emberek tőle való függetlenségét”. (8)

Főleg ez utóbbi magyarázatok világítják meg jól, hogy mennyire más szerveződésű világrészből érkezik a „tanítás”. Közép-Kelet-Európa történelmi gyakorlatára jellemző centralista gondolkodásmód, a hozzákapcsolódó hierarchikus struktúraképlet, a Hankiss Elemér által is megrajzolt „főkutya-alkutya” kapcsolatrendszer valamennyi társadalmi egységre és intézményre jellemző viszonyrendszert közvetített és „honosított meg”. Ebben a modellben – különösen ennek középpontjában – nem szerepelt ez a típusú értékképlet – az autonómia (és a méltóság) személyekre és csoportokra vonatkoztatásában. Ez az önmagát (mint alapvető specifikum) közösséginek nevező társadalom a közösségfejlesztés szerepének végső céljaként ilyen következetes megjelölésig nem jutott el, hogy tudniillik a csoport (egyének) fejlődésének célja a fejlesztőtől (vezetőtől, pedagógustól…) való függetlenség növelése. A mi gyakorlatunk szerint az a fejlesztő folyamatok fő célja, hogy a vezető (fejlesztő) által kitalált, vagy közvetített céllal azonosuljon a közösség, azt interiorizálja – tegye belsővé a csoport, illetve annak tagjai.

A belső értékek külső legalizálása, megerősítése (feltárása) mint egy a humanista értékek közül szerepel csupán (esetenként) a fejlesztési folyamatok céljainak perifériáján, vagy pszichológiai metodológiájú terápiáknál, (Ha ilyen féloldalas – csupán a külső értékek belsővé válásának közvetítése – a funkciója a nyilvánosságnak, az egyfunkcióssá, egyirányúvá válik,) Az alárendelés helyett (mellett) a kibontakozás-kiteljesedés, a közösség érdekeit is szolgáló önmegvalósítás értékei megújításának szükségességére hívnám fel a figyelmet, A belső értékek külső elismerése már csak azért is fontos, mert ez lehet a fejlettebb öntevékenység igazi indítéka, motorja.

Ha a társadalom – illetve tagjainak – felnőtt számba vétele, a tolerancia – a másik fél méltósága és tisztelete, az érdekek demokratikus együttélése, az öntevékenység – a helyi kezdeményezés (újra)felfedezése, a decentralizáció a társadalmi megújulás lehetséges, illetve kívánatos tendenciái, akkor fel kell ismernünk a közösségfejlesztés fent jelzett értelmezésének szükségességét.

A társadalom-, illetve közösségfejlesztői feladatot a továbbiakban olyan tevékenységként értelmezem, amelynek célja, hogy a társadalom alapegységeit – személyeket, családokat, lokális vagy szélesebb terjedelmű csoportokat – bátorítson, illetve meggyőzzön arról, hogy saját jövőjük érdekében szükségük van kezdeményező készségükre, amely felkészíti őket társadalmi viszonyaik kezelésére; – a társas lét, illetve érdekeik megfogalmazása, érvényesítése érdekében másokkal – személyekkel, illetve csoportokkal – való kommunikációra-kooperációra, a nyilvánosság igénylésére; az abban való aktív szerepvállalásra. Szakmai szempontból újszerűnek nevezhető feladatok ezek: a célkijelölés segítése (tehát, hogy kívülről segítsünk egy csoport szempontjából belülről fakadó folyamatot), valamint a feladatnak elébefutás – jelenlét, segítés – visszavonulást kilépés dinamikájának optimális kialakítását.

Vizsgáljuk egy kicsit most már a társadalmi gyakorlatot, hogyan közelít a közművelődés – általam progresszívnek tartott ága – a fenti modellhez! Néhány példa erre a létező gyakorlatból csak címszavakban érintve:

1. A társadalmi vezetőség létezése, amelynek összes ellentmondásával együtt egyik deklarált célja a helyi társadalom érdekeinek képviselete, az aktivitások összefogása, a társadalmasítás. (E szervezeti keret ellentmondásairól, a deklaráció és a tényleges gyakorlat közötti eltérésről ad pontos képet Varsányi Gyula: A lakossági (társadalmi) részvétel jogi garanciái a művelődési otthonok irányításában című tanulmánya). (9)

2. A helyi öntevékeny művelődési mozgalmak újbóli megjelenése, felkarolása (egyesületek, körök, honismereti- és kertbarátmozgalom stb.)

3. A művelődési intézmények tájékoztató tevékenységének, kiadványozásának alakulása. A műsorfüzetek – és egyéb kiadványok – szerepvállalása a helyi nyilvánosság, a helyi tájékoztatás, a közélet fejlesztésében. Különösen rangosak ezek közül a települések lakóinak készült kalendáriumok.

Rendkívül jellemző a kalendáriumokra, hogy azokban hogyan alakul a helyi és a tágabb körre érvényes információk viszonya, aránya és jellege. (10)

4. A public relations (PR) – közönségkapcsolatok szakszerű alakítására megmutatkozó igény, a PR megjelenése a közművelődésben, kiadványokban és tanfolyami képzésben. Ide tartozik még a hivatalos kapcsolatok ilyen szándékú alakítása is.

5. Mind gyakrabban fordul elő, hogy helyi közösségek, településrészek, egész települések, vagy kisebb régiók készítenek a helyi társadalom egészét átfogó társadalmi-közösségi fejlesztési tervet, azzal a szándékkal, hogy átfogóbb jövőképpel rendelkezzenek, s szervesebben illeszkedjenek össze az előrehaladás érdekében számba vehető anyagi, szellemi, közösségi források és döntések.

6. A közösségi (kábel)televíziózás hazai elterjedése során – igen változó színvonalon – mind gyakrabban találkozunk a helyi társadalomban való eligazítást, tájékozódást, tehát a társadalomhoz való kötődést, a társadalmi tudást segítő működéssel. Ezekben a közművelődési intézmények is gyakran vállalnak együttműködő, vagy kezdeményező szerepet.

Az utóbbi területek különösen jó példái a közösségfejlesztés és a társadalmi nyilvánosság összekapcsolódásának. Jogosan várhatjuk el véleményem szerint a továbbiakban, hogy a közművelődés progresszivitásának feltétele legyen a kérdés: a nyilvánosságnak milyen terei-szerepei vannak a településen, a közművelődési intézmény ezek közé tartozik-e, hogyan tehető azzá; illetve a közművelődési szakemberek milyen szerepet vállalnak a helyi nyilvánosság alakításában.

Összefoglalva: megítélésem szerint e szakma történelmi-társadalmi kötelezettsége és jelentősége ma

egyrészt a hagyományozódó kulturális értékek (tudomány, művészetek) megismertetése, közvetítése és új értékek létrejöttének segítése;

másrészt a társadalmi tudás: a társadalmi viszonyok kezelése képességének, az információk közötti eligazodás – az autonóm döntések készségének segítése, a kapcsolat- és a kommunikáció-építés támogatása, a közösségfejlesztés;

harmadrészt (az előzőekkel egyidejűen) a helyi társadalom – a helyi nyilvánosság szerveződésében, alakításában való aktív közreműködés.

Korábban megállapítottuk a nyilvánosság: viszonyrendszer. A közművelődés aktuális feladata pedig az emberekhez, a társadalomhoz való saját viszonyrendszerének újraértelmezése; közreműködés vállalása abban, hogy az állampolgárok a társadalomban való tájékozódó képességüket, viszonyrendszerüket birtokolják, aktivitásukat fejlesszék.

E fejtegetésből talán látható, hogy a közművelődés fejlesztői értelmezése igazi nyilvánosság-szervezői feladat. Ha tehát ennek a fejezetnek címeként azt írtam, hogy „Egy szakma útkeresése” akkor most írhatom utána, hogy … és találkozása a helyi nyilvánossággal,

II. KÍSÉRLET AZ ÚJPALOTAI LAKÓTELEP TÁRSADALMI ADOTTSÁGAINAK, NYILVÁNOSSÁGÁNAK ELEMZÉSÉRE

1. A társadalmi környezet objektív adottságairól

A főváros peremkerületeként sajátos helyzet jellemző a XV. Kerületre. A korábban önálló falusias-kisvárosias településrészt jó 30 éve kapcsolták Budapesthez, majd a 70-es évek e-lején az ország legnagyobb lakótelepét építették fel a „történelmi” városrész tőszomszédságában. Az idők folyamán az eddig szervesen fejlődő településrész (Rákospalota-Pestújhely) fokozatosan elveszítette sajátos falusias-kisvárosias milliőjét, karakterét; a közel 70 ezres lakótelepnek pedig máig nem épült meg a tervezett városközpontja – ami a lakások halmazát városszerűvé tenné –, nem rendelkezik a nagyvárosiasság legalapvetőbb jellemzőjével: a differenciált intézményrendszerrel. Ez a tartós átmeneti jelleg (már nem tud jó értelemben falusias-kisvárosias jellegű, és még nem tud nagyvárosias karakterű lenni) nagyon megnehezíti a helyi társadalom kialakulásának, működésének feltételeit.

A két egymástól szélsőségesen eltérő építkezési forma egymástól alapvetően különböző életfeltételeket – életkereteket, s eltérő életmódot is eredményezett. (Törzsökös lakosság, illetve a városnyi telepített lakók helyhezkötődésének viszonya, lakások komfortbeli különbségei, kertes családi ház tulajdonosi helyzete – lakótelepi panellakás bérlői viszonya stb.)

A korábbi városrészben részint mezőgazdasági, részben kézműves, kisipari-kiskereskedői tevékenységet folytatók, illetve tisztviselői, alkalmazotti munkakörben dolgozók éltek. Újpalotára a szociális lakáselosztás előtérbe kerülésekor nagyrészt nagycsaládosok, segéd-, betanított- és szakmunkások, s alkalmazottak települtek. Mindkét területen alacsony az értelmiségiek, a vezető beosztásúak aránya. Nincs a kerületben jelentős nagyipar, ami a helyi anyagi erőforrásokat jelenthetné (viszonyítva pl. Csepel, Angyalföld, Újpest adottságaihoz).

Ahogy a földrajzi adottságainkban peremkerületiek vagyunk, az anyagi javak (fejlesztések, beruházások) újraelosztásában is peremhelyzetben van a XV. kerület.

Az alapvetően szűkös helyi erőforrások pedig az erőfeszítések ellenére sem elegendőek a régi településrész korszerűsítéséhez, a több évtizede kialakult lemaradások felszámolásához és a lakótelepen elhalasztót (elmulasztott) beruházások megteremtéséhez.

A lakosság korösszetétele: Rákospalotán az idős, nyugdíjas és a középkorúak létszáma dominál, Újpalotán különösen a középkorúak és a fiatalok – bár itt is jelentős az idősek száma. A foglalkoztatottságra jellemző, hogy a munkaképes lakosság több mint 3/4-ének a kerületen kívül van a munkahelye. (Ezzel párhuzamosan a kerületben foglalkoztatottak jórészt nem itt laknak.) A közlekedés közepesen jó színvonalúnak mondható. Az M 3-as autópálya megépülésével erőteljesen kettészakadt még a „történelmi” városrésze is a kerületnek, ami az ellátás átrendeződését igényelné.

Az intézményi adottságokról

A termelőegységek, nagyvállalatok-nagyüzemek (nagyipar) hiányát már korábban jeleztük, ez a helyi foglalkoztatottság és a helyi anyagi erőforrások korlátait jelenti elsősorban. Az ellátást, szolgáltatást végző intézmények jellemzője, hogy az alapellátási funkciókat tudják csak elvégezni (kereskedelem, egészségügy), szakintézmények (kórházak, szaküzletek, áruházak) más kerületekben, főleg a belvárosban találhatók. Az újpalotai általános iskolák monstre intézmények (6 db 1000-1200-as gyereklétszámmal), oktatási funkcióiknak is csak nagy erőfeszítésekkel tudnak megfelelni, a nevelési feladatokat – néhány kivételtől eltekintve – rendkívül alacsony színvonalon látják el. (Ez utóbbi persze a magyar oktatás egészének is egyik kulcsproblémája.) Igen erőteljes a pedagógusok kontraszelekciója, kevés a markáns, vonzó pedagógus egyéniség. Az iskola mint intézmény igen sok diszfunkcionális jellemvonást mutat.

A kerület mozi-ellátottsága nem jó. A 3 filmszínház a rákospalotai területen található, megközelíthetőségük nehézkes. A lakosság felét jelentő Újpalotán nincs igazi mozi, a fővárosi vándormozi szolgálat az Újpalotai Szabadidő Központtal (továbbiakban ÚSZIK) közösen próbál erőfeszítéseket tenni, ami nem oldja meg csak némileg csökkenti az ellátatlanságot. A könyvtári ellátottság talán még rosszabb. A lakosság számához képest gyenge az ellátás kapacitása, s ami van is különlegesen rossz elosztásban. A két legjobban ellátott könyvtári egység a kerület legeldugottabb, a közlekedési szempontból legnehezebben hozzáférhető részén – egymás mellett – található (Mosolygó utcai központi könyvtár és az Úttörőház könyvtára), s a legsűrűbben lakott részen Újpalotán egy-egy töredék lehetőséget nyújtó felnőtt-, ill. gyermek-részleg van. Ráadásul az újpalotai felnőttkönyvtárnak még telefonja sincs, ami mindenütt, de egy ilyen mobil állományú részlegnél különösen nélkülözhetetlen lenne.

2. A helyi társadalom viszonyairól

Az előzőekben a kerület adottságainak leírásánál jeleztem, hogy ez a közigazgatási egység két – egymástól alapvetően eltérő településrészt tartalmaz. A különböző fizikai adottságok különböző életkereteket biztosítanak, s ezek között egymástól nagyban elkülönülő életmódfeltételek jellemzők a kerületre. Ilyen körülmények között a helyi társadalomért felelős minden szakintézmény elsődleges feladata kell hogy legyen az azonosságot mutató, a régi rákospalotai, pestújhelyi, illetve az újpalotai településeqységek adottságaihoz minél inkább igazodó, sajátosságokat feldolgozó karakteres tevékenység támogatása. Ez a folyamat a közhiedelemmel ellentétben végsősorban nem a szétszakadást, a polarizálódást eredményezné, hanem az egészséges helyhezkötődést, a városrésszel való azonosulást tenné lehetővé, s ezzel a közvetítéssel egy nagyobb egységhez a kerülethez való szerves kapcsolódás, azonosulás tényleges lehetőségét jelentené. A pillanatnyi állapotokra jellemző „kerületben való gondolkodás” hamis illúzióját kellene korrigálni ilyen módon, a sajátos arculat kibontakoztatását erősítve.

Köztudott, hogy a kerület működtetésére helyben rendelkezésre álló gazdasági bázis igen kevés. Az irányításnak a helyi problémák megoldásához még a központi elosztásból visszajutó összeggel együtt sincs elegendő anyagi eszköze. Ebben a helyzetben különösen fontos szerepe lenne a lakossági kezdeményezéseknek, az öntevékenységnek, az emberi tartalékok feltárásának, így a vezetés nem csupán „az újraelosztás jóindulatának” lenne kiszolgáltatva, az itt élők érdekeit, javaslatait, felajánlásait képviselve és elfogadva maga mögött tudhatná a lakosságot, s ez erősíthetné őt a különféle „magasabb szintű” érdekegyeztetési „harcokban”.

A kerületi vezetésnek – különösen a tanácsi, a közigazgatást szervező részének – megítélésünk szerint a lakossággal a kapcsolata nem jó. Feltűnő érdektelenségek bizonyítják ezt a közéleti fórumokon, beszámolókon. A képviseletet jelentő tanácstagok közül igen sokan a közéleti feladatokra alkalmatlanok, mások főleg csak a hivatal érdekeit képesek úgy-ahogy közvetíteni a lakosság felé, az utóbbiak érdekeit nem. (Példa erre egy a közelmúltban lezajlott – a tömegkommunikációban is nagy teret kapott – ügy: az Árendás közi Általános Iskola középiskolává alakítása, amely a tanácstagok teljes kívülmaradásával bonyolódott.) Ezt az állítást igazolja egyébként a Szociológiai Kutatóintézet egy korábbi összehasonlító kutatásáról készített tanulmányban Bélley László és Kulcsár László is. Sokan csak formálisan – néhányan még úgy sem – látják el tanácstagi feladataikat. A vezetés nem is szereti, ha a helyi törekvések igazán magfogalmazódnak. Bizalmatlan ezekkel szemben, lebecsüli őket – talán úgy véli, hogy a kezdeményezés, a gondoskodás csupán az ő feladata. Ezzel automatikusan minden dolgok egyedüli illetékesének tekinti magát, a közéletből kirekeszti a „közt”. Az érdekek összegyűjtése, egyeztetése így helyettesítődik egy testület esetleg provinciális érdekeinek érvényesítésévé. Ahogy „fölfelé” (a főváros felé) a kerület pl. tárgyalási helyzetekben mindig alárendelt szerepet játszik, úgy „lefelé” alárendeltként kezeli az állampolgárokat.

Ennek a mentalitásnak egy apró megnyilvánulása, hogy a hivatalos dokumentumok (elemzések, munkatervek, beszámolók) készítésénél mindig kizárólag felső irányelvekre, állásfoglalásokra, sohasem a helyi viszonyok érdemi elemzésére hivatkoznak. Leképezzük kerületen belül tulajdonképpen azt a viszonyt, ami a fővároshoz köt bennünket.

Tapasztalatunk szerint néhány helyi hivatalos szervezet sajátos értékrendje következtében az igazán tenniakaró emberek e szervezetek körében deviánsnak titulálódnak.

Problematikus a kerületben a helyi tájékoztatás rendszere. A vezetés és a lakosság közvetlen kapcsolatának hiányát már jeleztük, ami a tájékoztatás egyik lehetősége lehetne. A tanácstagi, lakóbizottsági hálózat „igen változó színvonalú”, a különféle fórumok sorsát is egy szűk lakossági réteg panaszáradata jellemzi. Alkalmanként megjelent, majd megszűnt, s az utóbbi időben ismét megjelent a kerületi újság – színvonala kritikán aluli volt. (Itt némi javulás tapasztalható.)

3. Az Újpalotai Szabadidő Központ tevékenysége, törekvései és szerepe a helyi társadalom életében

Összefoglalva és leszűkítve Újpalotára az elmondottakat, a lakótelepen közel 65-70 ezer ember él. Az életfunkciók jó részét csak más városrészben tudják kielégíteni az emberek (munkatevékenység, közösségi élet, szórakozás-művelődés-sport, bevásárlás). A 70-es évek elejének szociálpolitikai intézkedései következtében sajátos, a korábbi lakótelepektől alapvetően eltérő összetételű településrész alakult itt. A hirtelen – mesterségesen – telepített, s igen nagy számú népesség számára hosszú időre meghatározó alapprobléma lett az új életkörülményekhez való alkalmazkodás. Ebben a tanácstalanságban nemigen számíthattak az itt lakók a települést működtető intézményekre, szervezetekre. Az volt a nagy kérdés, hogy ki a felkészületlenebb az új helyzetre az idetelepítettek, vagy a helyi társadalom működtetéséért felelős intézmények?

Rendkívül strukturálatlan – máig is – Újpalota, a társadalmi viszonyok érzékelésére, áttekintésére, kezelésére kevés esélyük van az itt élőknek. Az érdekek – különösen a közös érdekek – felismerésére, megfogalmazására, érvényesítésére nemigen van kilátásuk ebben a helyzetben. Nem segítette pozitívan ezt a folyamatot a helyi közélet alakulása sem. A lakótelepi tanácstagok nem tudtak az érdekképviselet és érdekérvényesítés csatornái lenni, mert a közigazgatási intézményrendszer alapvetően lehetetlenítette ilyen jellegű próbálkozásaikat. (11)

A kudarcok a kontraszelekció folyamatát erősítették fel ezen a területen is. A kerületi vezetés a túl karakteres magatartást a társadalmi élet egyetlen területén sem nézte jó szemmel, az „egységes kerületben való gondolkodás” hamis illúzióját kívánta elfogadtatni, érvényre juttatni. A megosztva uralkodás évszázadok alatt kitaposott ösvényein „jócskán sikerült” az esetleges társadalmi mozgásokat felülről lelassítani, az igen laza szerveződéseket atomizálni.

A fenti folyamat egy olyan időszakban alakult ki, amikor a magyar gazdaság még prosperált, a gazdasági recesszió még csak a külpolitikai elemzéseknek volt egyik jelzője, ügy tűnt tehát, hogy a helyi helyzet ugyan nem jó, de kis idő multával az állam segítő beavatkozásával, pótlólagos beruházások és felső intézkedések nyomán – legalábbis az intézményi ellátottság terén – a helyzet fokozatosan rendezve lesz. Az évek multával aztán kirajzolódott, hogy az átmeneti állapot tartós, az elhalasztott (elszalasztott) központi beruházások, bővítések, a városias keretek a rajzasztalnál tovább nem jutnak, hogy a helyi társadalom működésének feltételei felülről nem lesznek megteremtve.

A kerületi vezetés korábban jelzett „áldásos” tevékenysége ebben a helyzetben vált különösen súlyossá: felülről nem jön a megoldás, belülről a viszonyok alakulása miatt már szintén kevés esély van a „közös dolgok kézbevételére”.

3.1 A helyi nyilvánosságról

„Minden társadalmi rendszer megteremti a maga nyilvánosságának intézményeit a kultuszhely (templom), a piac (agóra, fórum, marketplace), a szalon, a kávéház, a klub formájában. Többnyire épületet, építészeti értelemben vett teret is teremt hozzá, s igen gyakran éppen ezek voltak egy-egy kor reprezentatív) építészeti alkotásai.

Amit mi adtunk ezen a téren, túlontúl kevés. Lakótelepek egész sorát építettük fel nemcsak a kulturális élet, de a nyilvánosság és a közösségi élet centrumai nélkül.

A tér, amelyben élünk, ezért gyakran strukturálatlan. Az intimitásba szorult magánszférának furcsa módon az ex definitioe közösségi tulajdonra épített társadalom szervezte meg legdiadalmasabb kibontakozását. (12)

Megvizsgálandó eddig kimondatlan alapfeltételezésünk, hogy az újpalotai lakótelep olyan társadalmi egység, amely helyi társadalomnak tekinthető! Egy korábbi fejezetben a helyi társadalmat többféle megközelítésben értelmeztük. Ezek közül fogadjuk most el Bánlaky Pál állítását, amely szerint tágan értelmezve minden településrész, amely földrajzilag körülhatárolható és amelynek valamennyi idő óta állandó lakossága van, helyi társadalom. Mindezt kiegészíti egy új fogalommal is és ez a lokális közösség. Ez utóbbinak a feltétele, hogy létrejöjjön közös érdekek és érdekérvényesítő cselekvések lokális rendszere, valamint identitás tudat. (Mindebből következik, hogy nem minden helyi társadalom lokális közösség.) Ügy gondolom, lokális közösségnek semmiképpen nem tekinthetjük az újpalotai lakótelepet, de – némi jóindulattal – a helyi társadalom ilyen laza feltételeinek megfelel. Laza már csak azért is, mert a lakótelep nem önálló közigazgatási egység – a lakótelepen élők ügyeiből semmi nem itt dől el, „kivonul” innen az ügyek intézése. Bizonyos közigazgatási autonómiára, önigazgatási lehetőségekre pedig feltétlen szüksége lenne a településrésznek – s feltehetőleg más nagyobb lakótelepeknek is. (Éppen ezen a ponton jelentkeznek a leggyakrabban a konfliktusok az Újpalotai Szabadidő Központ működésének hivatalos megítélésében.) A magas színvonalú társadalmi nyilvánosság pedig a helyi ügyek helyben való megismerése, megvitatása, a döntésekben való részvétel híján aligha képzelhető el.

Hogyan működnek azok a helyi kommunikációs csatornák, amelyeken a vezetés illetve a lakosság „látásviszonyai” kialakulhatnak?

A tömegkommunikáció országos rendszerében a XV. kerület, illetve Újpalota akkor szerepel, ha egy-egy fővárosi vagy országos vezető látogat ide, illetve ha egy-egy helyi intézmény országos jelentőségű dolgot produkál. Ezek az esetek igen ritkák, ezek a fórumok .jellegzetesen nem a helyi lakosság életéhez, köznapi dolgaihoz adnak nyilvános terepet. Igazán helyi események nem kerülnek az országos tömegkommunikációba, mivel ott partikulárisnak számítanak. Legfeljebb a devianciákat, a kirívó problémákat kapja fel időnként az ilyen érdeklődés szele.

„Jelenlegi tömegkommunikációs rendszerünkből kimaradtak a helybeliség megyénél szűkebb színterei. A szomszédság valószínűleg nem tömegkommunikációt igénylő egység, kommunikációs csatornája a szóbeszéd, a falragasz. Ahol azonban a lakóhely, mint szerves egység túllépi a szomszédságként átélhető nagyságrendet, ott társadalmi szükségletként jelentkezik a technikailag közvetített és intézményesen szervezett kommunikáció, azaz más szóval a tömegkommunikáció ...” (13)

A tömegkommunikáció helyi csatornái nem épültek ki, illetve amelyek régebben voltak – helyi lapok – szegényes, a vezetés szándékainak, működésének apologetikáját képviselő érdektelen orgánumokká váltak. Hogy ennek hiánya milyen törekvéseket indukált a Szabadidő Központ működésében – erről később szó lesz.

A helyi szervezetek, intézmények, fórumok a nyilvánosság csatornájaként szintén nem elég progresszívek. A tanácstagi hálózatról korábban szóltam, a munkahelyek nem az itteni lakosságot foglalkoztatják, vendéglátó intézmények – amelyek a társasági összejöveteleknek biztosíthatnának helyet – igen szegényesek, kultúrálatlanok a kerület egészében, de Újpalotán is (pedig Rákospalota régen híres volt a vendéglőiről). Talán az újpalotai bevásárló központok és a Vásárcsarnok jelentenek bizonyos véleménycserére fórumot, de ezek inkább a személyes kommunikáció terepei. A lakótelepi fórumokon, aktívaértekezleteken egyre kevesebben jelennek meg, mert az itteni véleménynyilvánításnak általában nincs semmi pozitív következménye. A „látásviszonyokra” visszatérve fent önmagukra koncentrálnak elsősorban – nem is akarnak látni, lentről felfelé nem tudnak (jó ideje) – hát nem is akarnak látni (ezt nevezik a vezető szervek megvetően a lakosság passzivitásának). A helyi vezetés a politikai jellegű döntéseket, de magát a politikát is a saját privilégiumának tartja, ha mégis létrejönnek társadalmi mozgások, közéleti jelenségek – s az nem kedvük szerint való – azokra a politikai megbélyegzést alkalmazzák, A helyi nyilvánosság, a közélet, a kooperációs kísérletek így erősen átpolitizálódnak.

A lakótelepi lakások nem tartalmaznak olyan teret, amellyel az egyes családok a nyilvánossághoz kapcsolódhatnának, másutt sincs megfelelően pótolva ez a hiány – sőt mint láttuk a nyilvánosság más egyéb intézményei is hiányosak. Tovább nehezíti a helyzetet, s fokozza az atomizáltságot a tradíciók-hagyományok hiánya.

1977-ben – mikor már hat-hét éve éltek az újpalotai lakótelepen – alakult az Újpalotai Szabadidő Központ, hogy átmeneti – majd tartósan átmeneti – feltételek között képviselje e területen az intézményes kultúraközvetítést. E helyen szükséges megjegyeznünk, hogy a Szabadidő Központ működésének indulásakor a vele szemben megfogalmazott elvárások – talán szerencsénkre – igen vázlatosak voltak. A hiányzó kulturális intézmények valamiféle pótlása, „lakótelepi programszervezés” így hangzottak az elvárások. Utólag nehéz eldönteni, hogy a helyi irányítók ténylegesen hittek-e abban, hogy rövid idő multával az intézményi és anyagi feltételek javulnak, eddigi praxisunkból inkább arra következtetünk, hogy meg sem kíséreltek a távolabbi jövőről képet alkotni.

Pillanatnyilag egy számukra kirótt feladatot tekinthettek megoldottnak, e felelősség alól jelentett feloldozást az intézmény „beindulása”.

Az intézményi struktúra a következőképpen alakult. Mint a főváros minden kerületében – a XV. kerületben is – már korábban összevonták a közművelődési intézmények irányítását. Így jött létre a XV. kerületi Művelődési Központ, mint fiktív intézmény, amely az igazgatót és egy gazdasági hivatalt jelentett. Tevékenysége öt telephelyen realizálódott, melyek közül az egyik lett az Újpalotai Szabadidő Központ, mint objektum nélküli egység, néhány népművelővel, részfoglalkozású kisegítőkkel, bizonyos technikai és anyagi kapacitásokkal.

Az e területen dolgozó népművelők feladatukat a következő módon értelmezték: A művelődési házakban megszokott hagyományos típusú tevékenységek kisebb aránya mellett – a településen lakók szociális összetétele okán is – elsősorban a napi problémák megoldásában, a helyi viszonyok áttekinthetőségének esélyét – a normális életfeltételek megteremtésére irányuló erőfeszítéseket segítő információkat igyekeztünk a lakótelepiek számára hozzáférhetővé tenni. Olyan felkészültséget igyekeztünk e működésben biztosítani, amely az egyének és családok életében előforduló külső és belső konfliktusok feloldását segítheti. Ezen túl, igyekeztünk az esetleges csoportos igények, érdekek megfogalmazására érzékenyek lenni, a különféle (helyi) társadalmi mozgásokkal valamilyen viszonyt kialakítani.

A fenti törekvések során alaposan túlléptük az intézményes művelődéstől megszokott illetékességi kereteket, hiszen gyakran tévedtünk – vagy tudatosan érkeztünk – más ágazatok (kereskedelem, közélet, oktatásügy, közigazgatás, egészségügy, szociális ellátás) területére. Az illetékességi keretek mellett a megszokott intézményi keretekből is kiléptünk, a sokszor szokásos művelődési házi tér helyett a település – tehát az újpalotai lakótelep – volt az az egység, amely gondolkodásunkat meghatározta. A lehetséges közművelődési térnek tekintettük tehát az iskolák mellett a pártházakat, a köztereket, valamennyi közintézményt, de a lakásokat, lépcsőházakat s a társadalmi intimitás és nyilvánosság egyéb tereit is. Ez a működés természetes módon – bár időnként természetellenes mértékben – hozott konfliktusokat, melyeknek egy részén felülkerekedtünk, más részében konszenzus született, s gyakran alul is maradtunk.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy tevékenységünk során igen fontos hangsúlyt kapott a település adottságainak megismerése, illetve ennek folyamatos figyelemmel kisérése. Erre felhasználtuk az e területről – s általában a lakótelepekről – készült különböző szakirodalmakat, de mi magunk is csináltunk megfigyeléses és statisztikai jellegű felméréseket.

Az évenként készülő munkatervekben a fő feladatok között rendszeresen a következő megfogalmazásokat találjuk: „Az egyéni problémák, sajátos élethelyzetek megoldásában való közreműködés..., az információs-tájékoztató tevékenység fejlesztése”, illetve „a lakótelepiek számára közös cselekvési lehetőségek megteremtése”, „társadalmi kapcsolataink bővitése”, „a társadalmi nyilvánosság szervezésében a szerepünk fokozása”, „a helyi tudat kialakulásának segítése, szolgálata”.

3.2 A Szabadidő Központ szerepvállalásairól

A nyilvánosság működését meghatározó információ áramlás pályáiként Angelusz Róbert Kommunikáló társadalom című könyvében az alábbiakat jelöli meg: a személyes kommunikáció pályái, a fórum jellegű csoportos eszmecsere lehetőségét biztosító pályák és a tömegkommunikációs eszközök. S hogy a nyilvánosság milyen fokú, színvonalú, azt éppen az határozza meg, hogy a kommunikációs csatornák közül mindhárom, csak egyik vagy éppen egyik információs pálya sem működik az adott kérdésben. (14)

A továbbiakban ezzel a megközelítéssel vizsgáljuk meg az Újpalotai Szabadidő Központ szerepvállalásait a helyi nyilvánosság alakításában.

A személyes kommunikáció területén

Működésünk kezdetén először is mi, népművelők próbáltunk megismerkedni helyi emberekkel – s rajtuk keresztül a helyi viszonyokkal. Találtunk, illetve ezen a területen ismerős kollegák ajánlottak néhány itteni lakost, akiktől benyomásokat gyűjthettünk. Őket felkerestük, majd ők körülbelül ugyanennyi helyi ismerősükhöz küldtek tovább, így jó néhány újpalotai emberrel kerültünk közvetlen – esetenként baráti viszonyba – őáltaluk alakítottuk először ki képünket a lakótelepről. Jeleztem már, hogy az erről a helyről szóló irodalmat áttanulmányoztuk, több saját felmérést végeztünk, s bár törzshelyünk eleinte a kerület másik felében volt, minden lehetséges alkalmat felhasználtunk arra, hogy „belülről” is megismerjük ezt a városrészt. Ha lehetett itt vásároltunk, erre utaztunk keresztül, mi ragasztottuk a plakátokat, elmentünk az itteni lakógyűlésekre, találkozókra. Az első három évben főleg – rengeteg programot rendeztünk szabadtéren, ezek részben helyi hagyománnyá is váltak – közben igazi lehetőségeink voltak a kapcsolatépítésre.

Hosszabb felkészülés és előkészületek után 1980-ban egy Információs Irodát alakítottunk ki a lakótelepen, ami az egyének és családok személyes dolgaiban való segítséget, szolgáltatások és tanácsadások szervezését, különféle információk összegyűjtését és közzétételét igyekszik ellátni. (A közéleti, közhasznú információk; a lakással kapcsolatos információk; a családi élet, nevelés témaköréből; utazás, nyelvtanulás területéről összegyűjtött információcsoportok részletes felsorolását, illetve az információs tevékenységről készített kimerítőbb leírásunkat ld. Jobbágy Mária-Péterfi F.: Információs-tájékoztató tevékenység a művelődési otthonokban c. tanulmányban, TIT Módszertani Műhely, 1983/1. 133, o.)

Az alkalmi – egyedi segítségadás mellett ezúttal az irodának a komplexebb, összetettebb ügyekben való szerepvállalását szeretném kiemelni. Arra utalok, hogy a gyakorlatban az emberi problémák nem a társadalmi intézményrendszer „hagyományos” ágazati tagolódása alapján jelentkeznek, hanem úgy, hogy azok egyszerre több szakterülethez (pl. szociális-egészségügyi, vagy családjogi-lakásügyi stb.) kapcsolódnak. Másik jelentősége, lehetősége az irodának, hogy ezek a mi nagy intézményrendszereink sokszor nem elég emberarcúak, egyre inkább szükség van az állampolgárok és hivatalok közötti közvetítésre. Másképpen fogalmazva az volt a célunk, hogy az emberek a nyilvánosságnak ennek a terébe belépve – az itt dolgozók közreműködését, segítségét is felhasználva – helyileg érvényes összefüggéseket érezzenek meg.

Az elmúlt évek során összegyűlt tapasztalataink alapján úgy tűnik huzamosabb idő szükséges ahhoz, hogy a lakosság egy ilyen típusú szolgáltatást megismerjen (megszeressen), s ennek tudatos használója legyen. Természetesen a tájékoztatást végző népművelők számára is erőfeszítést jelent, hogy önmagukat alkalmassá tegyék ilyen feladatokra. Az iroda munkájának biztosításához igen sok információtárolót (kézikönyveket, menetrendeket, telefonkönyveket stb.) és egy-egy témában helyi aktuális információkat is előkészítettünk, tematikus gyűjtést végeztünk.

Ezek valóban a tájékoztató munka hátterét jelenthetik, de tapasztalatunk, hogy e működés kulcsa valójában az a személy, aki ebben a térben az érkezők fogadásával foglalkozik. A standardizált megoldási igények csak az esetek kisebb százalékában jelentkeznek, egyedi, sajátos megoldási utakat kell találni az esetek többségében. Az ügyeletet ellátó munkatársnak tehát elsősorban probléma megoldási technikákat, alternatívákat kell tudnia produkálnia, de még inkább „egyszerű” kapcsolatteremtési feladatai vannak.

A felismerések eredményeként az iroda az ott található információk által, s a saját szervezetünkön belüli szerepe révén a magánszféra, a személyesség színteréből – működésével fokozatosan vált a helyi társadalmi nyilvánosság egyik igazi színterévé is, úgy, hogy a két funkciónak egyidejűleg is igyekszik megfelelni.

Formális és információs kooperációk segítése

Korábban a településrész adottságainak elemzésénél jeleztem hogy az újpalotai lakótelep egyik legfontosabb jellemzője, hogy strukturálatlan, s hogy atomizált. Mégis – vagy éppen ez okból – különös jelentőséget, hangsúlyt kapott működésünkben a helyi társadalmi mozgások, folyamatok, változások érzékelése, észlelése, s az ezekben való szerepvállalásunk.

E törekvéseink során – időrendben is – első jellemző a társadalmi és tömegszervezetek helyi egységeivel való együttműködés kísérlete volt. A HNF, az MSZMP körzetek, az egyik lakásfenntartó szövetkezet, a helyi tömegsport egyesület, néhány tanácstag, az általános iskolák, a Vöröskereszt jelentették az első – feltételezett társadalmi csoportok irányában való kapcsolatkereséseinket.

Váltakozó minőségű eredményt hoztak ezek a próbálkozások. Néhány a jelzettek közül a megelőző időben túl tudott lépni formális, felülről jövő kötelezettségeinek teljesítésén és valós helyi igények – például kulturális programok, folyamatok biztosítását is felvállalták. Belépésünk után általában úgy érezték a felsorolt szervezetek, hogy ezekre a feladatokra alakult egy szakintézmény, tovább nem az ő reszortjuk az ilyen ténykedés.

Tőlünk is mintegy szolgáltatás igénybevételeként várták el a továbbiakban, hogy „adjuk a közművelődést”. Később nyugdíjasokkal és mozgássérültekkel kerültünk partneri viszonyba. Egy HNF körzet volt, amely aktív kezdeményező és végrehajtó szerepet vállalt fel továbbra is – őket egy idő után „szétültették”, két körzetre bontották.

Az igazán spontán, „alulról” induló kezdeményezések közül először a lakóklubokról szólhatok. Az ideköltözés utáni első időben sokszor kezdtek – elsősorban a fiatalok – klubszervezésbe. Néhány klub rövid ideig működött is, de ezek a helyek az együttlét és szórakozás lehetősége mellett a problémák megjelenésének lehetőségét is jelentették. Mivel a környezetnek, s a potenciálisan felelősséggel tartozó intézményeknek, szervezeteknek a toleranciájuk, kedvük, szakértelmük és ambíciójuk kevés volt az ilyen jellegű problémák megoldásához, a legegyszerűbb utat választották: megszüntették, feloszlatták ezeket a klubokat, S közvetítették a félrevezetésre, rossz hír terjesztésre, elriasztásra valamennyire működésbe induló csatornáikon, hogy a lakóklub az orgiák, a kihágások, a deviancia színtere, ezek működése amúgy is zavarja a lakókörnyezetet. Eltelt néhány év, melyek során ha valakik mégis megfogalmazták ilyen klubalakítási szándékukat, a hivatal mindig mereven elzárkózott ennek engedélyezése elől. Természetesen az alakítási szándékok kudarcai elterjedtek, s így egyre ritkábban vállalkozott bárki is ilyen „őrült” szándék vagy igény megfogalmazására.

Tanácstagokat hívtunk újonnan megnyílt irodánkba beszélgetésre 1980-ban, s akkor vetettük fel a lépcsőházi, illetve háztömbönként alakítható klubok újbóli lehetőségét. Az első tiltakozási ösztön hivatalos tilalmakra próbált hivatkozni, mi – felkészülve az ilyen fogadtatásra – biztosítottuk a jelenlévőket, hogy semmilyen hivatalos akadálya nincs a klubalakításnak. Érveinket megerősítette a Népművelési Intézet jelenlévő szakembere, s az országban másutt működő lakóklubokról adtunk tájékoztatót a helyi tanácstagoknak. Később újságszerű kiadványunk 3-4 írásában is fel-feltűnt az a nézet, hogy nem is olyai eretnek dolog az a lakóklub. Az előzőleg jelzett tanácstagi összejövetel néhány résztvevője komolyan számba vette ezt a lehetőséget. Ez idő tájt történik egy-két új nekifeszülés klubalakításra, – de a lakók vagy a hivatal „jól” ellenállt. Az egyik csoportnak például előbb a törzshelye (az egyik lépcsőházi szárító) szűnik meg, a társaság egy része hozzánk csapódik. Néhány hónap után azonban egyre gyakoribbá válnak az együttműködési zavarok a csoporton belül, az alapvető működési feltételek híján felbomlik a csoport. A tanácstag – aki a fiatalok helyi támogatója volt – lemond pozíciójáról. Idős, beteg ember, a közéletből is nyugdíjazódik. Mégis 3-4 fiatal tartósan kapcsolódik a Szabadidő Központ tevékenységéhez. A következő évben Békásmegyeren az OKT próbapályázatot hirdet lakóklub alakításra. Az újpalotai népművelők segítőként részt vesznek a békásmegyeri előkészületekben – velünk tart egy fiú az előbb ismertetett csoportból, egy év múlva Békásmegyerre költözik, s ott klubvezető lesz. Következik az OKT országos pályázata lakótelepi közösségek számára. A sajtóhírt sokszorosítjuk, plakátra nagyítjuk, s a lehetséges csatornákon terjesztjük. Az Információs Irodában gyűjtjük a pályázatokat, segítünk a megfogalmazásban, ha kell legépeljük, építész ügyeletet biztosítunk – aki a műszaki kialakításban ad tanácsot. Többen ízlelgetik, próbálgatják, s kilencen be is adják pályázatukat. Nyolc anyagi támogatást is kap. Új szakmai feladatot fogalmazunk a magunk számára: hogyan segítsük ezeket a próbálkozásokat úgy, hogy ne nehezedjünk rájuk, ne kerekedjünk föléjük, de magukra sem hagyjuk őket. Találkozót szervezünk, ahol egymást megismerhetik – ebből, egymás tapasztalataiból merítenek a legtöbbet –, ajánlásokat készítünk a tevékenységek általunk elgondolt lehetőségeiből, van aki a házirend készítésében keres bennünket, gazdálkodási, jogi, műszaki információkat gyűjtünk össze részükre, eszközöket kölcsönzünk, esetenként egy-egy programjuk költségeit vállaljuk. Konfliktusok jelentkeznek csoporton belül, lakóházon belül – hívnak lakógyűlésekre, egyéb beszélgetésekre, konzultációkra. Nehéz egy-egy megjelenéskor a hivatalosság tekintélyétől szabadulni.

Közben újabb csoportok jelzik, hogy klubot alakítanának. Telefonok, levelek a hivatalok felé, a segítség egyik tipikus formája a bürokratikus útvesztőkön „keresztülverni” a klubalakítók próbálkozásait. Van, hogy „mellényúlunk” a dolognak, nem elég végiggondolt próbálkozást támogatunk, van ahol a házbeliek minden eszközzel ellene vannak a fiatalok próbálkozásainak, előfordul, hogy a csoport megbízottja alkalmatlan a feladatra, s van ahol gyenge az akarat, alkalmi a nekibuzdulás. Itt pedig az átlagos kis-, vagy közepes akarat kevés, azt felszívja és semlegesíti ez a nagy massza, amit úgy hívunk lakótelep, itt ha valamire igazán szükség van, azt nagyon kell akarni.

A megalakult klubok igen változó módon, színvonalon és kitartással működnek. Vannak minden időszakban sztárok, de ezek kb. félévenként változnak, ők jelentenek erőtartalékot a hullámvonal más szakaszában lévőknek. Az egyik pályázat egyesületi formában kezd működni, ő még átmegy a helyi szűrőn, megússza némi gyanakvással. 1–1,5 év elteltével a jól húzóknak visszaesés következik be, most mások prosperálnak. S mikor összejövetelünkre a legtöbben panaszokkal érkeznek, ez is visszájára fordul – felismerik, hogy mindenütt megoldandó konfliktusok sorozata jár együtt a működéssel, a saját bajukat is kisebbnek érzik ettől.

Működésünk során különös gonddal kezdtük figyelni azokat a figurákat, akiket az átlagosnál aktívabban foglalkoztatott a lakótelepi lét gondolata, illetve akik helyüket, szerepüket keresték a helyi társadalomban. Nem mondhatjuk, hogy ők igazi véleményközvetítők, hiszen nem volt és nincs körülöttük – de másutt sem – valóságos, valamilyen szervezettséget mutató csoport. Ismétlem inkább csak valamitől aktívabbak voltak a többieknél, s ez hívta fel a figyelmünket rájuk. Elhatároztuk, hogy találkoztatjuk, összehozzuk ezeket a legkülönfélébb területen létező, működő embereket, így is történt, s hat-nyolc alkalommal amolyan baráti beszélgetésre gyűltek össze irodánkba. Ki-ki beszélt a saját felismeréseiről, hiányérzeteikről és azokról a tippjeiről, amelyek közös cselekvés tárgyai lehetnének. Felmerült a helyi egyesület alakításának lehetősége, ami a közös cselekvések keretét adhatja. Ezeken a találkozókon mi népművelők is jelen voltunk, de csak mint egy-egy hozzászóló, mint a beszélgetések egyik résztvevője. Mikor szükség lett rá, jogszabályokat, illetve az egyesület alapításának módjáról szóló információkat, leírásokat bocsátottunk a jelenlévők rendelkezésére. Közreműködtünk a már megfogalmazott elképzelések közzétételében, a mi nyilvánosságunkat (magyarán kapcsolatainkat és irodánkat) is rendelkezésre bocsátottuk a szervezéshez. Az Újpalotai Lakóhelypártoló Egyesület megalakulását a helyi vezetés megakadályozta. (Ennek eseményeiről másutt részletesebben lehet olvasni.) (15)

A nagy konfrontáció után érdekes év következett a csoport életében. Együtt maradni, a csoport létét legalizálni, s a cselekvés szándékát megőrizni – lehetőségét megteremteni. Közben az egyesület körüli összecsapás intézményünk működését is alaposan érintette. Gyanakvás, megbélyegzés s a működésünk bizonyos korlátozása követte a kerületi vezetés részéről az előző eseményt. Valamilyen találkozási, együttgondolkodási keretet próbáltunk biztosítani az egyesületalakítók számára. Már korábban is több kísérletet tettünk a helyi értelmiségiek megtalálására, s terveztük, hogy olyan programsorozatot indítunk, ami közvetve a helyi aktualitásokra, a helyi viszonyok megismerésére ad alkalmat számukra. Abban reménykedtünk, hogy a viszonyok alakításához is – idővel – bevonhatók ezek a lakótelepiek. Társalgó címen tehát baráti beszélgetéssorozat indult szervezésünkben '83 őszén, ami műfajában és tartalmában is új szint hozott a Szabadidő Központ tevékenységében, s ami egyúttal a korábbi egyesületalakításban összeverbuválódott csoport számára is jó találkozási alkalmakat és inspirációkat jelentett.

Egy évvel az eredetileg tervezett időpont után '84 májusában megalakult – kissé megszelidített programmal – a helyi közművelődési egyesület Újpalotaiak Baráti Köre néven. Az addig eltelt időszak konfliktussorozatának feloldási folyamata, az érdekek egyeztetésének állomásai természetes – s ugyanakkor számunkra s az egyesületalakítók számára is rendkívül tanulságos események voltak. (Ennek módja és az érdekérvényesítés mértéke a helyi irányítás részéről azonban szomorú állapotokra utalnak.)

Az új választmány szervezésénél ugyan mi népművelők is szóba kerültünk, de e feladat elől határozottan elzárkóztunk. Ügy gondoltuk, hogy e csoport létezésében a folyamatos .jelenlétünket alkalmi közreműködésünk kell, hogy felváltsa. Az idők során aztán erősen szelektálódott az egyesületi program. A leginkább a Társalgó sorozat találkozóinak előkészítése, megszervezése lett a profilja ennek a társulásnak. 1986 őszétől a Szabadidő Központ formálisan kivált az általa indított társalgók szervezéséből, így azóta azt az egyesület teljesen a saját erejéből, saját felelőségére végzi. Egyéb kísérletek – társadalmi munkák, különféle érdeklődési körök beindítása (kártya-, sakk-klub stb.), sport jellegű tevékenységek – kevésbé sikerültek. Bizonyos szociális vállalások – mint könyvek hordása időseknek, cigánygyerektábor támogatására gyűjtés – és különféle településfejlesztéssel kapcsolatos igényes írásos véleménynyilvánítások készítése szerepel még e csoport érdemei között. (A településfejlesztési hozzájárulás lebonyolítási módjára és tartalmára készített javaslatot; a lakótelepre szánt közösségi ház funkcionális tervének véleményezését készítette el írásban a kerületi tanács kérésére az egyesület; továbbá az újpalotai lakótelep egészére készített egy hosszú távú kulturális fejlesztési tervet.) De a társasági összejövetelek fent említett vitaestjei igen erős karaktert jelentettek az együttműködésnek, erősen rányomták bélyegüket a csoporton belüli viszonyok alakulására (ld. melléklet).

Érzékelhető, hogy ebben a közegben többen vannak, akik az elméleti politizálás szempontjából korábban közömbösebb magatartásúak voltak, de a csoportot, illetve a csoport önérzetét sértő hivatali reagálások „eredményeként”, továbbá az igen izgalmas „eszmesurlódások” során ilyen szempontból is tudatosabbá (öntudatosabbá) váltak. Ebből is látszik, hogy főleg az önmeghatározás képessége, illetve annak fejlesztése az újpalotai egyesület legjellegzetesebb tevékenysége. Több kezdeményezés, kísérlet volt konkrét-gyakorlati cselekvés indítására – ezek nem jártak tartós sikerrel. Ügy tűnik, ennek a főleg értelmiségiekből álló csoportnak az öntevékenysége „csupán” az önmeghatározás fejlesztését jelenti.

Mind a mai napig sem szűnt meg a kerületi vezetés rosszhiszeműsége, intrikája, s a különféle konspirációi az Egyesülettel szemben. Bár előfordulnak látszólagos közeledések, néhány esetben dialógus is indul, de ezek jórészt nem a vezetők nagyvonalúságának következményei, ezt a látszólagos kontaktusképességet e kooperáló csoport formálisan is elismertetett létével és működésével kényszeríti ki a helyi vezetésből. Mindazonáltal jelenleg inkább a vélemények artikulálására, a véleményképzésre vannak adottságai az egyesületnek, mint az akaratképzésre, a lakótelepen (kerületen) belüli érdekérvényesítésre.

Erre egyelőre még kevés az esélye.

Kisebb-nagyobb válságperiódusok is tapasztalhatók – nem is annyira az Egyesület, mint inkább annak választmánya, illetve belső magja körül. Időnként egyik-másik kezdeményező kedvét – egyensúlyát veszti, de ilyenkor csoporton belül rendkívül tanulságos megerősítések, kiállások történnek – sokszor éppen ezek a csoporton belüli történések mutatják meg az igazi jelentőségét és erejét a társaságnak.

Az elmúlt időkben derült ki, hogy az Egyesületnek igazából nem megalakulni, hanem önmagát működtetni nehéz. Ennek több oka is van: Egyrészt a strukturálatlan, a településen belüli aktivitást nem igénylő illetve fel nem használó lakótelepi közeg, környezet nem kedvez az alulról (belülről) jövő egyesülési szándéknak – sőt mint jeleztem „szervezett” ellentétes folyamattal kell megküzdeni. Másrészt az alakításban közreműködők életéből nagyon hiányoznak az ilyen jellegű „történelmi” tapasztalatok. Harmadrészt – legjobb szándékaink ellenére – mi népművelők is csak most tanuljuk az ilyen típusú segítő feladatot, több tapasztalattal, tudatossággal, ilyen jellegű szakértelemmel kellene rendelkezzünk ebben a fejlesztői munkában.

A kiteljesedés, a létszám növelése, a tevékenység szélesítése jelenthetné a hatékonyság látványos bővülését – de ezen a téren az eltelt két évben nem történt áttörés, végső soron tehát mi külső segítők, de az Egyesület választmánya sem tudtuk a feltételeket eléggé megszervezni ahhoz, hogy azután az aktívák önmagukat megszervezzék.

Mégis tud bizonyos értékeket helyben felmutatni az Újpalotaiak Baráti Köre: az emberi viszonyokban a tolerancia, a vitákban azok nyíltsága, az egyéni véleményalkotás ösztönzése, más helyzetekben a tényleges közösségi véleményalkotás módja (az említett tervezetek és véleményezések alkalmából), a nyíltság és önkritika saját működésének megítélésében. Jelentősége tehát, hogy ellenkező inspirációk ellenére a helyi nyilvánosság egyik fóruma kivan lenni – s eközben saját belső nyilvánosságát is igényesen alakítja.

Társadalmi cselekvés serkentésére, magánszemélyek, csoportok, szervezetek és intézmények kooperációjára kínált lehetőséget a lakótelep mentén található parkerdő. Néhány éve kerestük meg először az e terület fenntartását, kezelését végző intézményt a Pilisi Parkerdőgazdaság Budapesti Erdészetét. Az első találkozás során jelezték, hogy szívesen veszik közreműködésünket a parkerdő kialakításában, működtetésében, de egyúttal azt is jelezték, hogy igen kevés a kapacitásuk nagyobb horderejű tervek realizálásához. Abban maradtunk, hogy a lakótelepiek társadalmi összefogása, a parkerdőgazdaság lehetséges erői és a mi közreműködésünkkel esetleg OKT-támogatás megszerzése, az elindulásban alapot teremthetne. Kértük, hogy a lakosságnak ne csak a végrehajtásban, de az előkészítésben, a tervezésben is módja legyen részt venni. Ezt elfogadták, s mi különféle csatornákon felhívást tettünk közzé Újpalotán, amelyben a parkerdőhöz ötleteket és felajánlásokat – segítséget kértünk a lakosságtól. A beérkező jelentkezéseket összeírtuk és ebből a kialakításra vonatkozó valamennyi javaslatot csokorba gyűjtve eljuttattuk az erdészet munkatársaihoz. Ezután kezdődtek meg az egyeztetések a kerületi tanács és a Parkerdőgazdaság képviselői között.

S bár a tárgyalás nem ment konfliktusmentesen, az érdekek és elképzelések területén is közelítések történtek. Közben a Társalgó egyik programjára meghívtuk a pilisiek vezetőit és a felhívásra korábban jelentkezetteket. Erre az alkalomra az előbbiek elhozták s közreadták az első vázlatokat, amelyek a helyi javaslatok alapján készültek. Mi a továbbiakban is a parkerdővel kapcsolatos minden fejleményről részletesen tájékoztattuk a felhívásra korábban jelentkezetteket, s alkalmanként a lakótelep többi lakóját is. Az elkészült vázlatokat irodánkban közzétettük, írtunk a dolgok alakulásáról különféle kiadványainkban, s felhívtuk a történtekre és a tervezetekre a sajtó figyelmét. Közben az Egyesült Izzó tájfutói társadalmi munkában elkészítették a terület részletes térképét, az egyik felhívásra jelentkező szakember a szükséges domborzati méréseket, egy másik jelentkező földgépekkel végzett el feladatokat a szánkódombon a pilisiek útmutatása szerint. Mi ez idő alatt több rajzot, vázlatot sokszorosítottunk, közzétettünk, társadalmi munkát szerveztünk az erdő takarítására, s néhány programot rendeztünk ezen a területen. Ezek további alkalmakat jelentettek az erdő „köztudatba kerülésére”, a változás-átalakítás lehetőségének ismertetésére, új igények-elképzelések megfogalmazására.

A következő egyeztető tárgyalásra az erdőgazdaság képviselői további kitűnő részletterv-vázlatokat hoztak, a kerületi tanács is hozzákezdett vállalásainak realizálásához és az érdekegyeztetésben is továbbléptünk. Ezt megelőzően a vázlatokat készítő építész volt a Társalgó program vendége, ahol a magyarországi építészetről szóló előadása mellett megismerkedett az egyesület tagjaival is. Az előbb jelzett egyeztető tárgyaláson az egyesület és a HNF megegyezett, hogy közösen ad be pályázatot a parkerdőről egy országos felhívásra. Ugyanezen a találkozáson megegyezés született, hogy a tél folyamán a tervvázlat valamennyi rajzát s részletes leírását kis füzet formájában megjelentetik az együttműködő felek s a Szabadidő Központ vállalja a kiadvány sokszorosítását és terjesztését. Ez a füzet alkalmat teremthetett volna arra, hogy a lakosság szélesebb köre tájékozódjon részletesen az eddigi fejleményekről, s bekapcsolódjon a tervek esetleges korrekciójába, illetve kivitelezésébe.

Próbálkozásainknak ez a köre – a parkerdő ügye pillanatnyilag hullámvölgyben van. A jelzett pályázaton az egyesület és a HNF beadványát nem értékelték, s a Parkerdőgazdaság és a helyi tanács közötti egyeztetések is abbamaradtak,

Ennek oka lehet, hogy a két intézmény túlságosan önmagára figyel, nem tudott a dolog számukra fontossá lenni, a kooperációkra – amelyek persze a funkciószerű működést erősítenék – kevés az affinitása. De az sem kizárt, hogy a részünkről kifejtett közvetítő tevékenység nem volt elég végiggondolt, intenzív, következetes, hogy nem összpontosítottuk figyelmünket eléggé erre a fejlesztői folyamatra, tehát így mi sem tudtuk ezt számukra eléggé fontossá tenni.

A tájékoztatás és a társadalmi kapcsolatok szélesítése a nyomdai- és egyéb technikai eszközök felhasználásával

Tulajdonkeppen a helyi tömegkommunikációs törekvéseket értem ide. Társadalmi kapcsolataink erősítésére, a helyi tájékoztatás lehetőségeinek bővítésére – a korábban jelzett Információs Iroda mellett – a különféle kiadványainkat is igyekszünk felhasználni. Ezeknek a célja, hogy a feltételezetten szükséges információkért nem csak egy erre kijelölt helyre lehessen bemenni, hanem azok eljussanak a lakásokba minél több potenciálisan számba jöhető igénylőhöz. Gondolok itt a közérdekű helyi információkat tartalmazó tájékoztató füzetekre, a különböző felhívásokra (a parkerdei munkára készült, illetve a közhasznú ismereteket felajánló társkereső címjegyzék felhívására).

Néhány éve, amikor szünetelt a kerületi újság, ennek egy különkiadását szerkesztettük mi meg, amely kizárólag a lakótelep aktuális dolgairól szólt – az itt megszokottnál talán közvetlenebb hangnemben.

Jó ideje tapasztalható, hogy mind több közművelődési intézmény havi műsorfüzetének „kiszélesítésével” próbál közérdekű helyi információs orgánummá válni, illetve az ilyen hiányokat igyekszik némileg pótolni, így tettünk mi is, amikor Panel címmel először csak a műsorfüzet mellékleteként jelentettünk meg kiadványt, majd később ez az újságszerű forma lett az állandó műsorfüzetünk. Ezek megírásában már többen a lakosság köréből is közreműködtek. (Ezt a kiadványt ilyen formájában – kb. egyévi havi megjelenése után a Művelődési Központ igazgatója megszüntette.)

Legutóbbi próbálkozásunk egy Lakótelepi kalauz készítése volt, amelyben az aktuális nyitva tartásokat, ügyeleteket, szolgáltatásokat, részletes lakótelepi térképet, közéleti információkat helyeztünk el, s amelybe a – korábban jelzett – Közhasznú Társkereső Címgyűjtemény is bekerült.

Szólnom kell még a lakótelepi általános iskolákból szerveződő Krónikás körről, amely az újságírás, a rádiózás iránt érdeklődő gyerekekből szerveződött. A célunk ezzel a csoporttal az volt, hogy biztosítsuk az iskolák és intézményünk között a folyamatos információközvetítést. Ennek segítésére kezdeményeztük az iskolarádiók műszaki és működési felújítását is. (E kezdeményezés az iskolák vezetése részéről nem talált elementáris érdeklődősre – ez az iskolán belüli nyilvánosság szerepének a részükről való megítélését is jelzi.) Az utóbbi időben kis újságot szerkesztettek TINIRKA címmel, – ennek több száma is megjelent már – amely szintén a helyi nyilvánosság bizonyos tényezője lehet.

Kisebb tömegkommunikációs jelentősége van, de témánk szempontjából érdekes lehet a lakótelep főterére irányuló – s az Információs Irodából működtetett – hangosbeszélő rendszer. Ezen keresztül a saját rendezvényeink propagandáján túl alkalmanként egyéb közérdeklődésre számot tartó híreket is közzé teszünk.

Ugyanezt számítógéppel vezérelt képújsággal is csináljuk, a monitort forgalmas üzlet kirakatában elhelyezve, inkább reklám célú – de itt említhetők korábbi próbálkozásaink –amikor amatőr színjátszók a lakótelepen körbejárva zenével, tánccal, rögtönzött játékkal toboroztak közönséget előadásukhoz. Egy nagyobb akciónk idején, hasonló céllal, egy kisiskolásokból álló csoportot ültettünk lovas szekérre, s ők a falusi kisbírókat utánozva dobolták szét aktuális híreinket.

Vagy tíz éve egyszer magyarországi tartózkodása idején Andrzej Wajda egy nyilatkozatában érdekes történetet mesélt a demokratikus nyilvánosság példájaként: valamelyik észak-afrikai fejlődő országból a gyarmatosítóknak hirtelen kellett távozniuk, s úgy mentek el, hogy bekapcsolva hagyták egy nyilvános helyen a közvetítés során ott használt TV-rendszert. A történet lényege, hogy hogyan vették birtokba az ott élő emberek ezeket az eszközöket, ahogyan közvetlen viszonyba kerültek ezekkel a saját nyilvánosságukat befolyásoló rendszerrel. Ahogy felismerték önmagukat a képernyőn, majd egymás felé fordították a kamerát, ahogy kezükbe vették és saját magukra, a saját életükre irányították a társadalmi nyilvánosságnak ezeket az eszközeit.

Ez a példa talán szemléletesen magyarázza amit mi a közelmúltban megszerzett videóeszközökkel is szeretnénk, hogy társadalmi használatra szolgáljon, úgy, hogy az itt élők maguk készítsenek feltételeket kamerával, közérdekűnek számító témákról, s ezek a helyi nyilvánosság kereteiben is legyenek visszajátszva. (Olyan felvételekre gondolok amelyek például a forgalmas közlekedési- és bevásárló helyeken készülnek, s néhány perc, vagy egy-két óra múlva itt is kerülnek visszajátszára.)

Már eddig is tapasztaltuk, hogy a Magyar Televízóban sugárzott XV. kerületről szóló tudósítások igen népszerűek lehetnek, azok újbóli megtekintése esetleges érintettségük miatt érdekelheti a helybelieket.

Az egyik lakótelepi általános iskolát a közeljövőben középiskolává akarják átalakítani, ami sokakat a gyakori körzet-módosítások miatt kellemetlenül érint. Legutóbb erről nyilatkozott a Budapesti Körzeti Stúdió egyik adásában egy helyi vezető. A felháborodott szülők e műsor „visszanézése” során fogalmazták kollektív véleménnyé panaszukat.

De szívesen látták más alkalommal önmagukat viszont a hajókirándulás résztvevői, az úttörőolimpia indulói, vagy egy reklámhoz készült óvodai felvétel gyerekszereplői is. Ez utóbbi felvételeket már a videoműhely kamerahasználatot tanuló résztvevőivel készítettük.

Főleg lakótelepeken kínálkozó lehetőség a kábeltelevíziózás feltételeinek megteremtése. Az országban mind több helyen indultak el különféle előkészületek a technikai feltételek megteremtésére, s több helyen már el is kezdődtek a helyi adások. Ennek jelentősége az intézményhiányos lakótelepeken különösen nagy lehet, hisz a kábeltelevízió a közművelődési intézmény helyi képviseletét is betöltheti egy bizonyos mértékig. De kitűnő lehetőség valamennyi írásunk elején jelzett törekvés támogatására információközvetítésben a személyre- (vagy legalábbis településrészre) szabottsághoz, a társadalmi nyilvánosság alakításának nagyszerű eszköze, szoros lehet a kapcsolata a helyi közélettel, lehetőség a demokratizmus fejlesztésére stb.

Ügy látjuk, hogy ezt az adottságot az újpalotai lakótelepiek számára is fontos lenne megteremteni. A feladat tehát kettős: megismertetni a helybelieket a kábeltelevíziózás technikai-tartalmi lehetőségeivel, majd olyan helyzetet teremteni, amely ennek újpalotai realizálását serkenti. Ügy három éve hirdettünk e célból először fórumot a fenti folyamat elindítására, amire műszaki és televíziós szakembereket hívtunk meg, valamint a kerületi politikai és közigazgatási szervezetek illetékeseit, hogy ismertessék hogyan áll a helyzet a mi fertályunkon. Feletteseink rögvest figyelmeztettek bennünket, hogy a kerületi helyzet még olyan kiforratlan, hogy nem kívánnak a nyilvánosság elé állni vele, majd később egy szűkebb szakmai körben visszatérhetünk rá. Furcsa helyzetbe kerültünk, hogyan oldható meg, hogy mégis érdemi tárgyalásra kerüljön a téma, s valamilyen társadalmi kontroll alakuljon ki ez ügyben. Az eredetileg tervezett fórumon végül nem mi kérdeztünk rá a helyi állapotokra, hanem a műszaki megoldásokat (a kábelezést) végző intézmény képviselője tárta fel a helyi tanács nehézkes hozzáállását. Egy következő alkalommal a Társalgó sorozat keretében más települések, lakótelepek előkészületeiről, illetve már működő helyi adásokról szerveztünk nyilvános beszélgetést, s videóról be is mutattuk egy akkor épülő lakótelep első próbálkozását. S mivel e beszélgetésen sok hasznosítható külső megoldás, kooperáció „jelen volt”, meghívtuk a helyi IKV, Távfűtőművek, Tanács és a Pártbizottság képviselőjét, hogy mint nézők – s nem olyanok akiktől számon kérnek – a pécsi, székesfehérvári, kecskeméti, gazdagréti tapasztalatokat gyűjtsék össze, hátha ezek majdani döntésüket megalapozhatják. (Ezzel a lehetőséggel alig éltek az illetékesek.) Jelenleg úgy érezzük, hogy a legkülönfélébb csatornáinkat, lehetőségeinket fel kell használni arra, hogy a témát „melegen tartsuk”, s esetleg a lakótelepiek közvetlenül, vagy különböző képviselőik útján próbálják befolyásolni a döntést, így történt, hogy a lakásfenntartó szövetkezetek elnökeinek, majd a tanácstagoknak is részletesen bemutattuk, ismertettük a kábeltelevíziózás lehetőségeit. Ilyen módon is szeretnénk a húzúdozó helyi vezetést a nyilvánosság esetleges nyomásával pozitív lépésre késztetni.

A gondolatkör összefoglalásaként fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a társadalmi nyilvánosság szempontjából a helyi tömegkommunikációs tevékenység legalapvetőbb jellemzője az országos tömegkommunikációval szemben egyrészt a helyhez kötődő tartalma, másrészt az interaktivitása.

Végezetül úgy érzem érdemes szólni arról, hogyan sikerül elfogadtatni magunkat környezetünkkel.

Az utóbbi időben – meglehet sokszor a formalitás kedvéért (s így ennek jelentőségét sem kívánom túlhangsúlyozni) – időnként a kerületi pártbizottság közművelődési beszámolóiról véleményt kérnek tőlünk, néhány korábban irt elemző anyagunk fordulatait, kifejezéseit véljük felismerni a hivatalos fejtegetésekben, bizonyításokban, sőt előfordul, hogy idelátogató vezetőket is elhoznak hozzánk. Azzal is tisztában vagyunk persze, hogy ilyen működésünkkel nem vagyunk a településrész társadalmi életének alapvető meghatározói, legfeljebb optimális esetben – néhány karakteresebb tevékenységünkkel – a helyi társadalom működésének egyik tényezője. Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy eddigi működésünk 10 éve alatt hogyan törekedtünk ösztönösen és tudatosan is a helyi – és a szélesebben értelmezett nyilvánosság igénybevételére. Ez utóbbi – a külső elfogadás, elismerés, nyilvánosság – jelentette számunkra sokszor konfliktusaink megvívásában a védelmet.

Itt jegyzem meg, hogy az előzőekben ismertetett működésünk kapcsán „felülről” gyakran ránksütik, hogy törekvéseink a politikai érzékenység hiányára utalnak. Mi azt tartjuk, hogy éppen ezek a felismerések, szándékok a politikai érzékenység bizonyítékai.

EPILÓGUS

„Korunkban amikor valamennyiünket elborít a sok-sok forrásból szármázd adatok tömege, egyre inkább úgy érezzük, hogy még saját szakterületünk fejlődésével sem tudunk lépést tartani, kapcsolataink mindjobban lazulnak, az a benyomásunk, hogy túllép rajtunk a világ. E kapcsolatvesztés nyomasztó érzése viszont megnöveli annak szükségét, hogy vonatkozási rendszereket szervezzünk, amelyekkel integrálni tudjuk a reánk nehezedő, sebesen változó információk tömegét.” (16)

„A modern nagyváros szociális problematikája pillanatnyilag nem abban rejlik, hogy az élet benne túlságosan városiassá lett, hanem abban, hogy a városi élet lényeges jegyeit ismét elvesztette. A köz- és a magánszféra kölcsönhatása meg van zavarva… A nagyvárosi embernek nem sikerül az egész város egyre bonyolultabbá váló életét úgy áttekintenie, hogy az számára nyilvánossá váljék. (17)

A fenti idézetekkel még egyszer azt kívánom összefoglalva hangsúlyozni, hogy világunkban a helyi nyilvánosság két alapvető szempontból jelentős:

– egyrészt az információs áradatban viszonyítási pontokat, vonatkozási rendszereket kereshet ennek segítségével az ember,
– másrészt az eligazodás, a bekapcsolódás, a részvétel lehetőségét biztosítja a lakópolgár számára környezetének, sorsának alakításába.

Ezekhez a társadalmi funkciókhoz a közművelődésnek feltétlen kapcsolódnia kell.

JEGYZETEK

(1) Érdekes ebből a szempontból pusztán a vendéglátásban bekövetkezett intézményi változásban megmutatkozó példát megfigyelnünk: leépítették – megszüntették a kávéházakat, de megjelent a fogyasztás egy új „szocialista” intézménye – a jófajta kocsmának egy alpáribb változata a talponálló.

(2) Forgács Imre: A politikai mechanizmus és a nyilvánosság. 22. o. I.m. Állam, közigazgatás, érdekviszonyok (MSZMP T.I. 1985)

(3) Dr. Balipap Ferenc interjúkban, szakmai vitákon és tanulmányokban használja gyakran ezt a fordulatot, amellyel én is messzemenően egyetértek.

(4) Pál László: A helyi társadalom III. 22–23. o.

(5) Belemenjünk-e a nyitott házba? Mozgó Világ 85/7. 27. o.

(6) Ld. erről részletesen Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról (Magvető 1983) c. könyve illetve Bibó István koncepciója (Valóság 85/12.)

(7) Eduárd Limbos: Kulturális és szabadidős csoportok animálása (Oktatási segédanyag Népmüv. Intézet 1980) 98–99. o.

(8) W. W. Biddle és L. J. Biddle: Települések társadalmi – kulturális szervezése (Oktatási segédanyag Népmüv. Int. 1980) 98–99. o.

(9) Öt tanulmány a közművelődés fejlesztéséről (Magyar Népművelők Egyesülete 1984) 98. o.

(10) Ld. Címgyűjtemény (Bartók Műv. Központ Szeged 1983) Közérdekű közösségi kalendárium I. II. Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek 1984, 85–86. Dombóvári kalendárium 84–85. 85–86. (Dombóvári Műv. Központ) Csurgó és környéke kalendáriuma 1985–86.

(11) „A lakóhelyeken működő szervezetek többségükben felsőbb politikai célkitűzéseket követnek” Bélley – Kulcsár: A közéleti-politikai viszonyok elemei az új lakótelepeken (MTA Szoc. Kut. Int. Bp. 1975)

(12) Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Gondolat 1983) 31. o.

(13) Szekfű András: Helybeliség és tömegkommunikáció. I.m.: A tömegkommunikáció új útjai (Kossuth 1984) 79–80. o.

(14) Angelusz Róbert: Kommunikáló társadalom (Gondolat, 1983) 25. o.

(15) Nógrádi Gábor: Törvény és valóság (Valóság 84/1.) 68. o.

(16) Eduard T. Hall: Rejtett dimenziók (Gondolat 1975) 19. o.

(17) Jürgen Habermas: I.m. 229. o.

MELLÉKLET

Felülnézet

(Interjú az Újpalotaiak Baráti Köre Egyesület egy alapítójával)

– Mi hozott a csoportba, körülbelül milyen elvárásaid voltak annak idején?

– Az első pillanattól valami segítséget vártam abban a munkában, amit akkor csináltam, (Sportpálya-építés társadalmi munkában lakossági használatra az egyik iskola udvarán P. F.) Odafigyelést, támogatást – mert a kerület ellenállt. Az első találkozókon elmondhattuk, hogy ki mit csinál. Nagy töltéssel érkeztem, büszke voltam a munkánkra, volt mit elmondani – ez marha jó volt. Ügy ítéltem meg akkortájt a helyemet, hogy ennek a munkának amit ott csináltunk, amit képviselek, annak a társaságban elég előkelő helye van és nyilván fognak segíteni a többiek benne.
Az, hogy egyesület legyen, azzal vagy ott, vagy egy másik alkalommal más jött elő. Ez volt az első pillanattól fogva ami összetartotta a csapatot, hogy egy ilyet összehozzunk. Ezt a segítséget még mindig várom, és hát nem volt – talán máig sem – olyan fontos ez másnak, mint nekem, de hát ez érthető is – mindenkinek megvan a maga elképzelése (vagy legalábbis többeknek) és hát mindenki azt szeretné elsősorban végigcsinálni.
Hát aztán nyilván én is csak ugyanilyen erővel tudok másokat segíteni, vagy másokkal közreműködni, mint ők nekem – ez érthető is. Én kaptam segítséget, de valójában az Egyesület nem lett a piros iskola sportmozgalmának végrehajtója, bázisa. Az Egyesületnek ez végül is egy jó feladat is volt – mert hát az Egyesületnek feladatokat kellett találnia a maga számára és hát ez egy jó lehetőség volt... Azt a luxust még nem engedhetjük meg magunknak, hogy hülyeségekkel próbáljunk operálni.

– A többieket hogyan láttad? Ők mit hoztak?

– ... A mi társaságunk kicsit túlzottan értelmiségi, a többieket elidegenítheti, elijesztheti ez. Pl. G. olyan felkészültségű ember – bár rendkívül szerény, nagyon szimpatikus – de nem az az egyén akivel egy egyszerűbb ipsének sok esélye lehetne vitában felülkerekedni, meggyőzni...
Ez végül is nem baj, csak az Egyesületnek több olyan embert kellett volna integrálni, aki nem értelmiségi, aki az egészet színesebbé teszi, elfogadhatóbbá teszi kifelé.

– Kiderült-e, hogy a többiek mit akartak?

– (Magáról beszél ekkor is, majd:) ...Többeknek az Egyesületből még nincsen olyan lehetőségrendszere, hogy elmondhatnák, hogy ezt és ezt csinálták, vagy ezt és ezt szeretnék csinálni, úgyhogy pillanatnyilag többen vannak, akiknek csatlakozniuk van lehetőségük egy-egy dologban, mintsem, hogy kitalálni egy-egy dolgot. És azért kétségtelen, hogy az embert jobban mozgatja egy olyan dolog, ami a saját ötlete, mint amihez csatlakozni lehet. No persze nem vagyok egyedül ötletekben, de hát ennek a dolognak amit csináltam, még mindig elég jelentős szerepe van.

– A többiek nem fogalmaztak meg határozottan valamilyen szándékot? Ők is valamit vártak itt, mi lehetett az idekötődésük oka?

– Kötődés? Ki-ki jól érzi magát, olyan véleményt fejthet ki, amiket másutt nem lehet, nem lenne bizalma sem elmondani, meg nem is nagyon hallgatják meg őket.
Olyan fórumot találtak, ahol nyíltan és őszintén viseltetünk egymással. Nem kell színész-szerepeket játszanunk, az ember önmagát adhatja,
Itt van V., – aki már-már betegesen sokat is beszél úgy mondhatnánk. De teheti, mert ha másutt ezért megróják, nálunk legfeljebb megdorgálják, mert végül is ismerjük az indítékot, a szándékát. Mert ha néha idegesítő is, de helyére lehet tenni és neki ettől különösebb bántódása nem lesz,,.
Ha támogatnak dolgokat, azt úgy csinálják, hogy azonosulnak is azzal. A többiek, akik nem jöttek önállóan ötletekkel – csak idő kérdése, hogy mikor jönnek elő ilyennel. „Fogadókész terep alakult ki”, ahol kijátszhatják a kártyáikat a játékos kedvű emberek, és meghallgatást nyernek, meg lehet vitatni dolgokat.

– Egy év alatt alkalmassá tudta-e tenni magát a csoport valamire, amire korábban nem volt?

– Bármennyire meglepett, készületlenül ért is bennünket az első összeütközés, támadás az Egyesület megalakulása ellen, végül is azt hiszem igazolta azt a beidegződésünket, hogy nem nagyon voltak vérmes reményeink, hogy az ember itt nagy politikát fog folytatni. Az, hogy egy ilyen egyesület létrejön majd, eleinte mindenkinek visszadta azt a hitét, hogy érdemes közéletben tevékenykedni, azt, hogy eddig talán azért nem sikerült magát a közéletben elhelyezni, mert rosszul próbálta, bátortalan, ügyetlen, hitetlen volt. Adott a megalakulás ötlete egy bizalmat, hogy most valamilyen közéleti munkát, hasznos munkát lehet csinálni. Mindnyájan ilyen várakozó állásponton voltunk. Naivak voltunk – úgy tűnik utólag. Mikor le kellett vonni konzekvenciákat, az emberek – velem együtt – különböző fázisokon mentek át. Először is berágtak: az anyja istenit, most jól belénk rúgtak, de hát ez is csak a piszkos reakciónak az eredménye. Mennyire igazunk volt korábban, hogy nem akartunk politizálni. Bár vannak itt ebben a csoportban nálam aktívabbak, párttagok stb. Mégis úgy éreztük, hogy ez a pofon tulajdonképpen minket emel föl. Azután jött egy szakasz, amikor mindenki egy kicsit beijedt, vagy legalábbis átment az agyán, hogy olyan hülyeséget csinált, amivel a saját biztonságát, egzisztenciáját teszi kockára, mert érezhető volt, hogy ott a gépezet esetleg olyan messzire nyúl és olyan eszközöket használhat ami az embereknek árthat, a családjuknak elsősorban. Akkor ezen is túljutottunk. Később eljutottunk oda, ha már ekkorát rúgtak belénk, akkor nincs visszaút – kényszerpálya lett a magunk számára. Na persze jó, hogy mégis megcsináltuk ezt az egyesületet. Ma eljutottunk oda, hogy meg tudjuk az arcunkat mutatni. Talán valamit biztosan tudunk a helyi környezeten és a helyi beidegződéseken alakítani valamit azzal, hogy vagyunk, azt hiszem, hogy igazán belénk rúgni nem fognak tudni. Nincs is olyan dolog, amivel mondjuk akkorát dobbantanánk, hogy az már a világot meg akarná váltani – ha más részről baj is ez. A tagokban már ez tisztázódott szerintem mára. Azt hiszem, hogy meg kell őriznünk az adminisztrációval szemben azt a méltóságunkat, amit eddig sikerült végül is megszereznünk.
Az illúzióról, ha valaha azt gondoltuk, hogy az egyesületi forma keretet ad, és azért gondoltuk, mert hittük) hogy szerepünk lehet a helyi környezet befolyásolásában, akkor ebben végül is nem tévedtünk, mert tényleg szerepünk lehet, csakhogy – ez az az út, ahol örökösen ellenállásba fogunk ütközni és örökösen meg kell majd minden apró kis dologért verekedni. De hát végül is csak az egyesületi forma ad arra lehetőséget, és azt hiszem, hogy nem személyünkre szabottak azok a lehetőségek, ahol még politizálni és közéletieskedni lehet, mert az egyéb formák közben ugyancsak bemutatkoztak és hát nekem személy szerint nem pozitívan...

– Változtál-e te ez alatt a három év alatt, illetve a többieket hogy látod?

– Azt hiszem sokat nem változtak, de ezek alapvetően alkalmasa voltak erre az egyesületi életre. Ezek amúgy is elég kialakult képpel érkeztek. Azt hiszem én sem lettem rosszabb.
Már az is „gyanús”, hogy az ember pénteken este rendszeresen, tudatosan otthagyja családját és megy le a csapathoz, hogy találkozzon velük. Ez egy változás, mert énbennem korábban ilyen nem volt, nem is akartam kötődni egy csoporthoz – ennyiben biztos megváltoztatott, de hát ennek mégis az az alapja, hogyha számítanak rám, akkor ott kell lennem. Ez a készség persze eddig is megvolt bennem... Biztos, hogy jobban megismertük a környezet adta lehetőségeket, és ha ez változásnak számit, már jobban tudjuk azt, hogy hova mit érdemes címezni, kivel hogyan lehet társalogni. Ebben biztos, hogy sokat változtatott rajtunk. No most személyiségünkben azt hiszem, hogy sokat nem változtatott ez az Egyesület, még ahhoz túl rövid az időszak. És nem is biztos, hogy feladata ez az Egyesületnek. Inkább az, hogy akik ott tevékenykednek, a személyiségük pozitív erejét fogja össze az ügy szolgálatában. Még mindig a saját töltésünk az ami mozgat, még jő is hogy van ilyen töltésünk. Kötetlenebbek, oldottabbak lettünk, barátok lettünk, de hát végül is nem az egyéniségünk megváltozásán múlott, hanem csak az ismereteink meg a kapcsolataink alakulásán.
Egyfajta szerveződés ami változás. Például a vitáinkban kezdettől fogva tiszteletben tartjuk azt, hogy a másiknak is véleménye van és azt azért elmondhatja és nem próbálunk drasztikusan annak a véleménynek ellenállni, azt lehurrogni, még akkor is, ha azt a véleményt nem fogadjuk el. Ezt valaha valaki egyszer meg is fogalmazta, mindenki abban a pillanatban megértette és mindnyájan abban a pillanatban azonosultunk is ezzel a véleménnyel, mert megvolt a készségünk erre. Ha más csoportba kerülünk, más arcok között meglehet, hogy más arcunkat mutatjuk.
Azt hiszem van egy olyan szerepe ennek a közösségnek ami az arculatát megmutatja – mindenkinek előbb-utóbb a pozitív értékei fognak megmaradni, azok fognak rögződni a cselekvésében, a viselkedésében, azok fogják irányítani, mert a közösség kontrollja efelé hat és irányit,

– Tehát merre halad szerinted az Egyesület?

– Egy olyan fajta fórummá alakul ez, ahol mind jobban vigyázunk arra, hogy olyan dolgokkal rukkoljunk elő, ami előremutató, még akkor is, ha csak pillanatnyilag látszik úgy. Egy kicsit rivalizálunk is egymással úgy látom – és a magam részéről úgy vagyok és ezt élvezem is, hogy próbálok olyan ember lenni az Egyesületben, hogy megtartsam azt a szerepemet, amit hoztam. De mindnyájunkban megvan ez a törekvés úgy látom.

– Én is úgy látom, hogy kinek-kinek van egy töltése amit itt elő akar adni nyilván minden alkalommal. Az én számomra az az izgalmas – hogy egy kicsit mondjam amit gondolok, meg kérdezzem is –-, hogy az első alkalommal is úgy jött el az emberek nagy része, hogy ő itt el akarta adni magát – most nem rossz értelemben –, és most is ezt akarja, csak most kalkulálni tudja a többieket.

– Hát igen és ez jó dolog. Most már olyan ötleteket érdemes, célszerű előadni, amelyeknek a megvalósításában, hát fölmérheti, hogy partnerei is vannak. Igen az Egyesületen belül partnereket találhat és ezt föl lehet mérni!

Az adattár könyvtára

Közösségfejlesztés