Cím: | A képessé tétel folyamata
Az érdekérvényesítés esélyeinek növelése a szociális és közösségi munkában |
Szerző: | Lakatos Kinga |
Sorozatcím: | Parola-füzetek |
Ország: | Magyar |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 2009 |
Kiadó: | Közösségfejlesztők Egyesülete |
Ár: | 1000 Ft |
Terjedelem: | 48 oldal |
Nyelv: | magyar |
Fordítás: | Lakatos Kinga |
Állomány: | Megvásárolható kiadványok, Parola füzetek |
Megjegyzés: |  |
Lakatos Kinga
A képessé tétel folyamata
Az érdekérvényesítés esélyeinek növelése
a szociális és közösségi munkában
______________________________
Tartalom
1. Bevezető
2. A képessé tétel folyamata
2.1 A képessé tétel fogalma
2.2 A képessé tétel szükségessége
2.3 A képessé tétel folyamata
2.3.1 A képessé tétellel kapcsolatos dilemmák
2.4 A képessé tétel és a szociális munka szintjei (módszerei) közti összefüggések
2.5 A képessé tételhez szükséges szakmai kompetenciák a szakemberek lehetséges szerepei a folyamat során
2.5.1 A képessé tétel folyamatában betölthető szerepek és az ehhez szükséges személyiségjegyek
2.5.2 A képessé tételhez szükséges tudások, szakértelem
2.6 A szociális szakemberképzés és a képessé tétel kérdései
2.6.1 A képzés kérdései a gyakorlatban dolgozó szakemberek szempontjából
2.6.2 A szociális szakemberképzés jellemzői ma Magyarországon
3. Összefoglalás
Felhasznált irodalom
„Az élő szervezetben is minden résznek meg kell őriznie individualitását, különben az egész elveszítené hatékonyságát és tagoltságát; a részeknek ugyanakkor az egész érdekeinek alárendelve kell maradniuk.”
(Arthur Koestler: A teremtés)
1. Bevezető
Dolgozatom témájául a képessé tétel nehezen meghatározható, de mind a szociális munkában, mind a közösségi munkában, közösségfejlesztésben kulcsfontosságú, a szakmai beavatkozás céljaként megjelölt fogalmát választottam.
Ha ugyanis igaznak tartjuk azt az állítást, miszerint a szociális munka célja az, hogy ne legyen szükség szociális munkára, akkor a leglényegesebb kérdés az, hogy hogyan érhetjük ezt el, milyen képességekre van szükség ahhoz, hogy valaki ne szoruljon többé professzionális segítségre?
Munkám célja, hogy ismertessem a képessé tétellel kapcsolatos dilemmákat, a folyamat lépcsőit és szintjeit, és mindezt párhuzamba állítsam a szociális munka és szociális szakemberképzés kérdéseivel, módszereivel.
Fő kérdéseim:
Miért van szükség képessé tételre?
Kiket és mire szeretnénk képessé tenni?
Milyen eszközökre, látásmódra, tudásra és kompetenciára van ehhez szüksége egy szakembernek?
Mivel járulnak hozzá a szociális szakembereket képző felsőoktatási intézmények e képességek, tudások elsajátításához?
Hogyan sajátíthatóak el ezek a képességek?
Milyen összefüggések vannak a szociális munka különböző síkjai/módszerei és a képessé tétel folyamata között?
E felvetéseket, bár elsősorban elméleti szinten kezelem, magyar gyakorlati példákkal is alá fogom támasztani.
Hipotézisem, hogy a képessé tétel egy olyan komplex folyamat, melyben a szakembernek tisztában kell lennie saját motivációival, képesnek kell lennie a helyzetek kritikai elemzésére és saját szerepét folyton újra kell definiálnia, amely magas fokú rugalmasságot, önismeretet és alázatot igényel.
Emellett a „kliensről” alkotott képét is át kell formálnia, s a segítség passzív be/elfogadója helyett partnerként, a probléma megoldásában legkompetensebb személyként kell kezelnie. Tehát nem kliensként, hanem egyenrangú félként kell tekintenie a hozzá segítségért fordulót. A továbbiakban ez okból kerülni is fogom a szociális munka fogalomhasználatában oly gyakori, bár nézetem szerint helytelen kifejezést.
Ha végső célunk az egyén elengedése, miután képessé vált saját élete irányítására, s mindezt egy közösség tagjaként éri el, akkor a szociális munka síkjainak szétválasztása nem szerencsés. Nem beszélhetünk ugyanis képessé tételről egy izolált individuum esetében, aki hosszabb-rövidebb ideig egy szociális ellátó intézmény segítségét vette igénybe, ahol az adott problémára sikerült ugyan megoldást találni, de hosszú távon nem biztos, hogy elegendő erőforrása lesz fenntartani ezt az állapotot – megtartó közösség nélkül.
Ezért is tartom fontosnak a szociális szakemberképzés vizsgálatát, abból a szempontból, hogy mennyire készíti fel a jövő szakembereit a komplex látásmód alkalmazására, az önálló és kritikai gondolkodásra, valamit a különböző munkamódok integrálására, azok kreatív használatára.
Dolgozatomban a képessé tételhez kapcsolódó kérdéseket részletezem, elsőként a fogalmat igyekszem tisztázni több meghatározás alapján, majd azt vizsgálom, hogy miért fontos kérdés ez ma Magyarországon a szociális munka szempontjából.
Ezt követi magának a képessé tétel folyamatának a bemutatása. A negyedik alfejezetben, a szociális munka módszertani történetének rövid összefoglalása után, keresem az összefüggéseket a módszertan és a képessé tétel szintjei között.
Ezt egy gyakorlati rész követi, melyben a képessé tételhez szükséges szakmai kompetenciákat és a szakemberek lehetséges szerepeit mutatom be.
Az utolsó fejezetben azt a kérdést járom körül, hogy a szociális szakembereket képző felsőoktatási intézmények milyen képességekkel és tudással látják el hallgatóikat, mennyire reflektál az oktatás a gyakorlatai munka elvárásaira, és vajon képessé válnak-e a hallgatók mindarra, amire a képessé tételhez szükség van.
A témához kapcsolódó fontosabb szakirodalmak:
Adams, R.: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave Macmillan.
Beresford, P. – Croft, S.: Citizen Involvement. London, 1993, Macmillan.
Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola-füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Gosztonyi Géza (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. 3. kötet. Budapest, 1994, Semmelweis Kiadó.
Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak – Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Biddle, W. W. – Biddle, L. I.: A közösségfejlesztési folyamat. Budapest, 1988, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete.
Budai László: A szociális munkás képzés dilemmái a tanterv és képzésfejlesztés tükrében, II.–III., Esély, 2001. 4. 69–102. p. 5. sz. 40–68. p.
Az anómia elterjedtsége és a normaszegés elfogadottsága három visegrádi országban: Magyarország, Csehország, Lengyelország. 2001, Tárki. internetes forrás: www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a552.pdf
Vercseg Ilona: Kutatási jelentés a társadalmi tőke (social capital) méréséről magyarországi településeken. Budapest, 2004. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062568cf006c1954.nsf/0/77f84e3228e213f8c1256f76003e49f0?OpenDocument&Highlight=0,kutat%C3%A1s
Péterfi Ferenc: Közbizalom 2006. Budapest, 2006. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062567bd000f875a.nsf/0/12300b4ec380a5abc125725c007461bb?OpenDocument&Highlight=0,k%C3%B6zbizalom
Varsányi Erika (szerk.): Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi.
Kozma Judit: Szürke minden teória. Esély. 1996. 2. sz. 101–116. p.
Kozma Judit: Milyen a jó szociális munkás?. Esély. 1994. 4. sz. 63–97. p.
Kádár Sári: A jó szociális munkás ismérvei- szubjektív megközelítéssel. Esély. 1994. 3. sz. 116–123. p.
A képessé tétel folyamata
2.1 A képessé tétel fogalma
A brit Szociális Munka Szótára több meghatározást is tartalmaz. Az egyik összeköti a képessé tétel fogalmát az önsegítéssel:
„A képessé tétel vonatkozhat a szociális szolgáltatások felhasználóinak részvételére a szolgáltatások alakításában, vagy általánosságban az önsegítő megmozdulásokra, melynek során a csoportok lépéseket tesznek saját érdekeik megvédésére, akár függetlenül az állami szolgáltatóktól, akár azokkal együttműködve.”Adams, Robert: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave Macmillan, p. 8.
(A szerző fordítása)
Másképpen fogalmazva:
„A képessé tétel úgy is definiálható, mint azok az eszközök (módszerek), melyek segítségével az egyének, a csoportok és/vagy a közösségek átveszik az irányítást saját életük felett, elérik saját céljaikat, ezáltal válnak képessé önmaguk és mások életkörülményeinek javítása érdekében munkálkodni.”Adams, Robert: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave Macmillan, p. 8.
(A szerző fordítása)
Egy másik meghatározás még hangsúlyosabban ötvözi a gyakorlatot és az elméletet:
„A képessé tétel elmélete azzal foglalkozik, hogy hogyan szerezhetik meg az emberek az irányítást saját életük felett, csoportként (közösségként) képviselve saját érdekeiket; a módszer pedig azzal, hogy a szociális munkások hogyan keresik a lehetőségeket arra, hogy fokozzák/növeljék azoknak az embereknek a „hatalmát” (befolyását), akik ebben hiányt szenvednek.”Adams, Robert: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave Macmillan, p. 8.
(A szerző fordítása)
Az angol szakirodalom elkülöníti az enablement és az empowerment fogalmát, különválasztva ezzel egy folyamat két fázisát.Beresford, Peter – Croft, Suzy: Citizen Involvement. London, 1993, Macmillan.
Az enablement szó szerinti fordítása lehetne a magyar szaknyelvben használt képessé tétel, míg az empowerment kifejezéssel több helyen – kissé erőltetettnek tűnően – „hatalommal való felruházásként” találkozunk. Dolgozatom későbbi fejezetében még hosszabban ki fogok térni a folyamatok elemzésére, de most röviden tisztáznám a két fogalom közti különbséget.
Az enablement a képessé tétel azon fázisára vonatkozik, amikor individuális szinten történnek változások, mikor az egyén felismeri saját belső erőforrásait, önbizalma megerősödik, képessé válik saját szükségleteinek/vágyainak artikulálására, saját elképzeléseinek megvalósítására.
Ugyanide tartozik még az is, amikor egy csoport jut el az önmeghatározás szintjéig és vállal fel közös érdekeket, célokat, amikor a csoport tagjai egyenként is eljutottak oda, hogy bíznak saját hangjukban, illetve ezen túl annak a csoportnak az erejében is, melynek tagjai.
Az empowerment ennél jóval több nyilvános, ha úgy tetszik „civil” elemet tartalmaz.
Az empowerment a képessé tétel azon fázisa, amikor az önmeghatározáson túljutva, a valahová tartozás örömteli élményétől megerősödve, a közösségnek nyíltan fel kell vállalnia érdekeit/céljait, tárgyalóképessé kell válnia más hatalmi csoportok képviselőivel szemben, fel kell ismernie saját hatalmi pozícióját, és mernie kell élni ennek a hatalomnak az eszközeivel a közösség érdekében. A képessé tétel ezen fázisában már nem az egyéni, illetve csoportos motivációk feltérképezésén, megerősítésén van a hangsúly, hanem a már kialakult elképzelések ütköztetésén, a hatalmi viszonyok átrendezésén (ha más nem, legalább szemlélet szintjén, hiszen onnan lehet tovább lépni).
Az empowerment egyik lényeges, bár kevésbé hangsúlyozott és gyakorolt eleme az, amikor a hatalmi helyzetben lévő csoportokat tesszük képessé ennek az újfajta viszonyrendszernek az elfogadására, próbáljuk bevonni ebbe a másféle hangnemet kívánó diskurzusba, ami főleg a mai Magyarországon lenne fontos feladat, bár nem kizárólag a szociális munkáé.
Dolgozatomban a képessé tétel fogalmát fogom használni a folyamat egészére, szóhasználatban nem teszek különbséget a különböző fázisok megnevezésére.
Amikor a képessé tételről írok, szándékosan használom a folyamat kifejezést, mivel a képessé tétel nem statikus fogalom, sokkal inkább cselekvések láncolata, melyeknek megvannak a maguk lépései, de tartalmilag nagyban függnek azoktól, akik részt vesznek a közös munkában.
Érdekes adalék, hogy a magyar „Szociális munka szótárában”Pik Katalin – Gosztonyi Géza: A szociális munka szótára. Budapest, 1998, Szociális munkások Magyarországi Egyesülete. nem találtam meg a ezt a fogalmat, csak a függelékben, de meghatározásként nem, s hogy a képessé tételről leginkább a közösségi munka témakörében született szakirodalomban találtam anyagot.
A fogalom maga él a szakma köztudatában, de átfogó tanulmányok nem születtek a témában, kevés az erről folyó diskurzus, a külföldi szakirodalom (még) nem került lefordításra. Hogy miért van ez így, arról a későbbiekben még lesz szó, ám a következő fejezetben azt szeretném bemutatni, hogy miért lenne szükség ma Magyarországon arra, hogy reflektorfénybe kerüljön ez a kérdés.
2.2 A képessé tétel szükségessége
Kifejezetten a képessé tétel témakörében még nem született kutatás, de hasonló, vagy a témához kapcsolódó kutatások segítségemre voltak a kérdés körüljárásában, és abban, hogy világossá váljék, miért van égetően szükség a közösségi munkára, a közösségfejlesztésre, s az általuk alkalmazott „képessé tevő” eszközökre.
Elsőként a TÁRKI 1997-es és 2001-es longitudinális reprezentatív anómiavizsgálatát mutatom beAz anómia elterjedtsége és a normaszegés elfogadottsága három visegrádi országban: Magyarország, Csehország, Lengyelország. 2001, Tárki. internetes forrás: www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a552.pdf., elsősorban a bizalom-közbizalom, orientációhiány és a hatalomnélküliség mutatóinak tükrében, mivel ezek azok a mutatók, amelyek leginkább kapcsolódnak kutatási témámhoz. Ezeken keresztül válik ugyanis láthatóvá, hogy az emberek mennyire számítanak egymás segítségére, mennyire képesek eligazodni a rendszerváltás utáni megváltozott viszonyok között, illetve, hogy mennyire érzik úgy, hogy van hatalmuk beleszólni az őket érintő döntésekbe. Ezek a kérdések a szociális munka, a közösségi munka és a közösségfejlesztés alapvető kérdései, s a képessé tétel központi elemei.
Nem veszem figyelembe a tanulmány azon részét, mely nemzetközi összefüggésben interpretálja az adatokat.
A megkérdezettek egynegyede tartotta magára nézve részben vagy teljesen igaznak, hogy „gyakran érzem magányosnak magam”, s a magányosság érzése az életkorral párhuzamosan nő.
Elgondolkodtató adatokat kapunk az egymással való törődés, a társadalom tagjai közötti kapcsolat szempontjából. Azt az állítást, hogy „senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másik emberrel” a megkérdezettek négyötöde tartotta részben vagy teljesen igaznak.
A társadalmi szolidaritás mértéke tehát nagyon alacsonynak tűnik, bár a kérdést általánosítva tették föl (nem tértek ki külön a családi, baráti kapcsolatokra, nem különítették el a tágabb és szűkebb támogatói kört). A válaszok a megkérdezettek közérzetét, a közönyösséget tükrözik.
Szintén magas a magyar társadalomban azoknak az aránya – a megkérdezettek fele –, akik részben vagy teljesen igaznak tartják a következő állítást: „mindennapi dolgaimat nem tudom befolyásolni”. Itt is meghatározó szerepe van az életkornak (az idősebbek inkább érzik „hatalomnélkülinek” magukat) és az iskolázottságnak (az állítást igaznak tartók száma csökken az iskolai végzettség szintjének növekedésével).
A kérdés szintén elég tág, de mégis lényegre törő, hiszen megmutatja, hogy milyen sok embernek jelent problémát, hogy a saját életét biztonságban tudja, hogy meglegyen az az alapvető érzése, hogy van elég tudása, ereje és lehetősége a saját életét kielégítően irányítani.
Kiemelten fontos, hogy az iskolázottság nagy szerepet játszik ebben, úgy tűnik ugyanis, hogy az alacsonyabb iskolázottság magával hozza a kiszolgáltatottság, a hatalomnélküliség veszélyét.
Vercseg Ilona 2004-ben publikált kutatási jelentése a társadalmi tőke (social capital) magyarországi állapotáról lokális szinten mutatja be az emberek egymáshoz és az állami intézményekhez való viszonyátVercseg Ilona: Kutatási jelentés a társadalmi tőke (social capital) méréséről magyarországi településeken. Budapest, 2004. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062568cf006c1954.nsf/0/77f84e3228e213f8c1256f76003e49f0?OpenDocument&Highlight=0,kutat%C3%A1s. A kutatás nem reprezentatív, inkább felderítő jellegű (két kistelepülésen készült: Szegváron és Királdon), ám a fent bemutatott általános képet árnyalja és konkretizálja arról, hogy az emberek mennyire bíznak egymásban, hogyan viszonyulnak a közintézményekhez és a közszereplőkhöz. Rákérdez arra is, hogy mit tennének a lakosok annak érdekében, hogy változzanak a dolgok, és hogy mennyire vesznek részt közösségük életében. A közösségi felmérés módszerébe illesztett társadalmi tőkével kapcsolatos kérdéseket a helyi közösségi aktivisták terítették a településeken, és a megkeresettek választhattak, hogy önkitöltős módszerrel válaszolnak, vagy az őket felkereső aktivistának válaszolnak.
Az eredmények azt mutatják, hogy mindkét településen erősek és gyakoriak a személyközi és szomszédi kapcsolatok.
Az emberek inkább érzik úgy, hogy törődnek velük, és ők is törődnek egymással, mint az országos reprezentatív mintában. A négyötödös arányhoz képest itt körülbelül egyhatod azon válaszadók száma, akik hiányolják a törődést (Szegvárról vannak csak adatok).
Szintén pozitív a kép az egymás iránti bizalom kérdésben, de a köz iránti bizalom már egyáltalán nem az. A politikusokhoz (nem nagyon, egyáltalán nem: 87%), az önkormányzatokhoz (nem nagyon, egyáltalán nem: 42%), a rendőrséghez (nem nagyon, egyáltalán nem: 47%) és az igazságszolgáltatáshoz (59%) fűződő bizalom esetében a válaszok többsége a negatív tartományba tartozik. A legkritikusabb a politikusok megítélése, míg a saját önkormányzaté a legkevésbé kritikus. A helyi lakosok nagy többsége mégsem érzi úgy, hogy tudna valamilyen befolyással lenni a lakóhelyét érintő döntésekre (nem nagyon, egyáltalán nem: 70%).
Állampolgári aktivás tekintetében csak Szegvárról vannak adatok. A megkérdezettek 6–25%-a vesz részt egy vagy több tevékenységben, ezek leginkább az ún. társadalmi részvétel körébe tartoznak: szabadidő-, hobbi- és vallási tevékenységek (e tekintetben igen színes a kép), ám az ún. civil részvételt kevésbé célozzák (érdekképviselet, kontroll funkció, helyi döntésekbe való bevonódás, és azok felülvizsgálata, közösségi/helyi kezdeményezések stb.)
Fontos adat, hogy (talán a kérdések újszerűsége miatt) sok a „nem tudok erre válaszolni” kategóriába tartozó adat, és hogy a kérdőíveket valószínűleg a lakosok legaktívabb rétege töltötte ki.
Péterfi Ferenc 2006-ban készült Közbizalmi mérleg című tanulmányaPéterfi Ferenc: Közbizalom 2006. Budapest, 2006. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062567bd000f875a.nsf/0/12300b4ec380a5abc125725c007461bb?OpenDocument&Highlight=0,k%C3%B6zbizalom. további segítséget nyújthat abban, hogy megfoghatóvá váljanak a magyar társadalom deficitjei, azok a területek, ahol fejlesztésre/fejlődésre van szükség, és ahol felmerülnek a képessé tétel kérdései, a szakemberek, a hatalmi csoportok és a lakosság részéről egyaránt.
A kutatás részben kiegészíti, részben alátámasztja a már eddig bemutatott két felmérés eredményeit.
A kérdőív a Szegváron feltett kérdésekből szűkült a közbizalom kérdéskörére, s a lakosok bizalmát méri a közintézmények iránt, különösen a politikusok, az önkormányzat és a rendőrség tekintetében. A 2006-os kérdőív a civil társadalom iránti bizalomra is kitér.
A kutatás szúrópróbaszerű lekérdezéssel készült, 4900 fős mintán, Heves megyét kivéve minden megyében önkéntes kérdező biztosok (leginkább főiskolai hallgatók) segítségével. Itt sem beszélhetünk tehát reprezentatív vizsgálatról, de a kapott eredmények magukért beszélnek.
A legfőbb bizalommegvonás a politikusokkal kapcsolatos: a megkérdezettek 87%-a negatívan nyilatkozott (egyáltalán nem, nem nagyon bízik), a helyi önkormányzatokkal kapcsolatban jobb a helyzet, de még itt is 56,5%-ban voltak azok, akik inkább nem bíznak az önkormányzatokban. Ehhez hasonló adatokat kaptak a kutatók arra a kérdésre is, hogy „Mit gondol, tud valamilyen befolyással lenni a lakóhelyét érintő kérdésekben?”, itt 57,6% százalékban mondták azt, hogy egyáltalán nem, vagy nem nagyon, és 38,7% nyilatkozott pozitívan.
Az állampolgári aktivitással kapcsolatban a következőképpen alakul a helyzet (itt a felsoroltak közül egyidejűleg többet is megjelölhettek a kérdezettek)Péterfi Ferenc: Közbizalom 2006. Budapest, 2006. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062567bd000f875a.nsf/0/12300b4ec380a5abc125725c007461bb?OpenDocument&Highlight=0,k%C3%B6zbizalom:
|
| | |
| Önkormányzati képviselőt keresett fel | 1189 | 24,1% |
| Országgyűlési képviselőt keresett fel | 372 | 7,6% |
| Felkeresett valakit a polgármesteri hivatalban | 1603 | 32,5% |
| Felkeresett valakit kormányzati hivatalban | 315 | 6,4% |
| Részt vett nyilvános gyűlésen vagy találkozón | 1668 | 33,9% |
| Részt vett tüntetésen vagy tiltakozó megmozduláson | 566 | 11,5% |
| Petíciót írt alá | 1125 | 22,9% |
A táblázat azt mutatja, hogy leginkább az állami hatalom helyi szervezeteit, képviselőit keresték fel a megkérdezettek saját, illetve közügyekben, illetve magas azoknak az aránya, akik részt vettek valamilyen nyilvános gyűlésen, találkozón (ez abból következhet, hogy a kérdőívet minden bizonnyal a település legaktívabb lakói töltötték ki).
Nincsenek részletes adatok arra nézve, hogy milyen jellegűek voltak ezek a megkeresések, illetve gyűlések, de mivel a kérdezésre egy közösségfejlesztési folyamat során került sor, valószínűleg a közösségi összejöveteleket értik gyűlések alatt a megkérdezettek.
Utolsóként a „Mennyire bízik meg a civil társadalomban, a nonprofit szervezetekben?” kérdésre kapott válaszokat ismertetném: erre érkezett ugyanis a legtöbb pozitív válasz. A megkérdezettek 52,3%-a nyilatkozott pozitívan, ami a legmagasabb arány a többi kérdés eredményéhez képest.
Magas viszont azoknak az aránya, akik nem tudtak erre a kérésre válaszolni, ami mutatja a fogalom „tisztázatlanságát”, azt, hogy még nem él elég erősen a köztudatban a társadalom harmadik szektorának pontos szerepe és helye.
A fentiekből látszik, hogy a rendszerváltás utáni magyar társadalom erős orientáció-hiánnyal küszködik, és nagyon alacsony a közbizalom foka, a demokratikus intézmények hitele, úgy is fogalmazhatunk, hogy „tartós bizalmi válság áll fenn.”Péterfi Ferenc: Közbizalom 2006. Budapest, 2006. internetes forrás: lásd előző oldal.
Ha közelebbről, lakóhelyi szinten vizsgájuk a kérdést, azt látjuk, hogy a két vizsgált település színes képet mutat a társadalmi részvétel szempontjából. Ám ez inkább az úgynevezett társadalmi részvétel, social participation terén mutatkozik meg (szabadidős tevékenységek, klubok, szervezetek), és kevésbé a civil participation, az állampolgári részvétel terén, ahol hangsúlyosabb a lakosok érdekképviselete, a helyi döntési folyamatokban való részvétele, illetve azok kezdeményezése, az önkormányzat „ellenőrzése”, kontrollja a közösség tagjai által.
Andorka Rudolf a következőképpen fogalmaz: „Nem várhatjuk azonban, hogy a leírt válságjelenségeket hamar leküzdi a társadalom. Az életszínvonal emelkedésére és a szegénység csökkenésére még mindig hamarabb számíthatunk, mint a testi és lelki egészségi állapot javulására, az elidegenedés és anómia válságából való kiemelkedésre. Pedig mindezekre szükség van a piacgazdaság hatékony működéséhez és a demokratikus politikai viszonyok stabilizálásához. Égető kérdés, hogy az ország nem kanyarodik-e vissza valamilyen "parancsgazdasági", és félig vagy teljesen autoritárius politikai rendszerhez, még mielőtt a társadalmi válságot leküzdi. Formailag, jogilag demokrácia van Magyarországon: a lakosság békés úton, választáson leválthatja a hatalmon levő kormányt, ahogy ez már kétszer megtörtént. Különböző politikai szociológiai vizsgálatok azonban arra engednek következtetni, hogy nem lehetünk teljesen biztosak a demokratikus politikai rendszer stabilitását illetően. Igen nagy az elégedetlenség nemcsak a piacgazdasággal, hanem a demokrácia működésével kapcsolatosan is.”Andorka Rudolf: Magyarország a legújabb társadalomtudományi kutatások tükrében. internetes forrás: http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ ma/et_tart/lst?kat=Abby&url=/eletestudomany/archiv/1996/9651/27.html
A kérdés az, hogy mennyiben tartozik a szociális munka hatáskörébe ez a kérdés, s ha oda is tartozik valamilyen mértékben, akkor hogyan, mi módon tudna hozzájárulni ennek a helyzetnek a megváltoztatásához?
A következő fejezetben az egyik ilyen lehetséges utat, a képessé tétel folyamatát szeretném bemutatni.
2.3 A képessé tétel folyamata
A most következő részt szándékosan írtam többes szám első személyben, mert a képessé tétel nem értelmezhető szolgáltatásként, egy szakember által használt eszközként, hanem sokkal inkább közös tanulási és cselekvési folyamatot jelent, melyben a szakember részvevőként, illetve partnerként határozza meg önmagát.
A képessé tétel folyamata, mint már a fentiekben is említtetem, három különböző, sokszor egymásba folyó, egymást erősítő, szolgáló részből áll. Peter Beresford és Suzy Craft a következőképpen írja le ezeketBeresford, Peter – Croft, Suzy: Citizen Involvement. London, 1993, Macmillan.:
- Kifejezni (kifejteni) a „saját” nézőpontunkat (individuális szint);
- Megformálni a „mi” igazságunkat (a csoport szintje);
- Tárgyalni/megegyezni „másokkal” (a közösségi megmozdulás szintje).
Az első lépés tehát, a képessé tétel alapja, hogy teret és időt találjunk (teremtsünk) arra, hogy a saját történetünket és tapasztalatainkat megosszuk másokkal. Ebben a folyamatban átéljük, hogy a helyzetünkkel nem vagyunk egyedül, mások hasonlóan élnek meg hasonló élethelyzeteket, hasonlóan gondolkodnak, hasonló problémákkal küszködnek, és mindannyiunknak jogunk és lehetőségünk van arra, hogy beszéljünk ezekről, nem kell titkolni, rejtegetni ezeket az eddig szavakká nem formált igényeket, kérdéseket, vágyakat, ötleteket.
Ez még nem a konkrét cselekvés meghatározásának időszaka. Megismerése és elismerése saját magunknak, és ezáltal a másiknak is.
Ezután következik a „mi” megformálása, az a folyamat, amikor már az „én” véleményem elég erős ahhoz, hogy a csoport (közösség) tagjaival „ütköztetve” együtt találjuk ki azt, hogy konkrétan kik is vagyunk „mi”, és mit akarunk együtt elérni.
A saját perspektívám egy közösségi nézőponttal bővül, világossá válnak azok a pontok, amelyekben egyetértünk és azok is, amelyekben nem.
Egyfajta „ötletelés” ez, majd ezen túl a konkrét lépések és célok meghatározása (Milyen eszközök/források állnak rendelkezésünkre? Milyen módon tudjuk elérni, amit szeretnénk?) A stratégia megválasztásának időszaka ez, és az információgyűjtésé.
A harmadik, a nyilvánosság elé való kilépés szakasza. Itt már erőteljes lobbitevékenység és érdekképviselet zajlik. Támogatókat és „hasonszőrűeket” keresünk, médiatevékenységet folytatunk, akciókat hajtunk végre és tárgyalunk. Megpróbáljuk elérni, amit célul tűztünk ki, ha kell, felülvizsgáljuk az eszközeinket, újakat keresünk. Ez már speciális előkészületeket és felkészülést igényel.
Szót érteni a hatalom képviselőivel, szerepelni a médiában, összefogni más szervezetekkel, illetve megtartani a közösség egységes fellépését mind külön „szakértelmet” igénylő feladat, így ebben a szakaszban (de már az előzőben is) megjelenik a képzés, a tanulás iránti igény, akár informális, akár formális keretek között. Ez a képessé tétel egyik sarkalatos pontja (a tudás megosztása a hatalom megosztásának egyik leghatékonyabb formája).
Bármely szinten történő változás befolyással van a többi szintre.
1. Ahogy érzem magam mint állampolgár: „jó közérzet”.
2. Mit gondolok arról, hogy mit jelent állampolgárnak lenni: információ, jogok / lehetőségek ismerete, tudás, készségek, demokratikus értékek.
3. Mit teszek mint állampolgár (aktivitás, részvétel szintje): partnerség, együttműködés szintje, közösségi kezdeményezés szintje.
E két ábra jól szemlélteti a három sík egymásra épülését, illetve a szakember szerepét a közös munkában.Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete, 101. p.
Alison Gilchrist és Peter DurrantGilchrist, Alison – Durrant, Peter: Képessé tétel. In Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete. egy negyedik szintet is megnevez a folyamatban, az intézmények szintjét. Ez részben összefügg a már említett három szakasz mindegyikével, ezeken belül is leginkább a harmadik, a közös(ségi) cselekvés szakaszával, ám azzal a kérdéssel is, melyet az empowerment fogalmának leírásánál felvetettem, tudniillik az intézményi struktúrák változásával, a politikai szint képessé tételével.
Ez a fajta megközelítés a user empowerment (igénybe vevők képessé tétele) fogalmához köthető, ahol az egyéni szintű mellett a strukturális dimenziókon belüli változásokon van a hangsúly (politikai döntések, jóléti szolgáltatások, szociális jogok, társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok).
A képessé tétel folyamatának lényeges eleme, hogy lássuk, milyen területeken fejti, vagy fejtheti ki hatását azoknak az életében, akik részt vesznek a folyamatban. Alison Gilchrist és Peter Durrant szerint e területek a következőkGilchrist, Alison – Durrant, Peter: Képessé tétel, In. Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete.:
- Pszichológiai (pl. növekvő bizalom/önbizalom, jártaságok és tudás szerzése);
- Társadalmi (pl. egy sokszínűbb és toleránsabb kultúra ösztönzése, amely szembehelyezkedik az előítéletekkel és a diszkriminációval);
- Gazdasági (pl. az erőforrások újraelosztása, vagy a munka, a pénz megvonása; bérlők, vagy munkások sztrájkjai);
- Politikai (pl. az irányelvek megváltozása, fokozott képviselet vagy konzultáció, a döntéshozáshoz és információkhoz való hozzáférés).
Ezek alapján látható, hogy a képessé tétel nem értelmezhető gazdasági és politikai sík nélkül, és nem teljes akkor, ha megáll egy bizonyos szinten, akár az egyén, akár a csoport szintjén, vagy ha nem indukál változásokat a fent említett területek mindegyikén.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy a képessé tétel, amellett, hogy módszerként, eszközként is értelmezhető, leginkább szemléletmódot jelent. A témában járatos szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy ne használjuk túl sokszor a fogalmat, óvatosan bánjunk vele, még ha központi kérdésnek tekintjükGilchrist, Alison – Durrant, Peter: Képessé tétel, In. Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete. is.
A „hogyan” kérdésére mindig saját munkamódunkban és szervezetünk működésben kell keresni a választ.
A gyakorlatban a leginkább úgy demonstrálhatjuk a részvevő emberek számára a részvétel, bevonódás és képessé tétel lehetőségét, ha közvetlen és nyílt módon láttatjuk saját szervezetünk működését, irányelveit, értékszemléletét, de emellett a problémákat és hiányokat is felvállaljuk, a lehetséges kiutakkal egyetemben.
Emellett olyan struktúrák kidolgozása segíthet, amelyek kölcsönös bizalmon alapulnak.
Ez nehéz helyzet elé állíthatja a szociális munkásokat, hiszen legtöbbször az intézmény szabályzata írja elő, hogy aktát és feljegyzéseket kell vezetni a segítséget igénybe vevőkről, beszámolni a csoportgyűlésekről, ami jogosan vezethet bizalmatlansághoz a felhasználók oldaláról. Meg kell tanulni tehát, hogy hogyan lehetünk őszinték úgy, hogy megtartjuk azokat az információkat, melyek mások védelmében történnek, de hozzáférést nyújtunk azokhoz, melyek a bizalom erősödését szolgálják.
Lehetőség van ezek mellett olyan szervezetek működtetésére (elsősorban a civil szférában van erre mód), amelyek alapelve, hogy mindenkinek azonos módon van lehetősége beleszólni a döntésekbe, egyetérteni, vagy éppen egyet nem érteni, számon kérni, de ugyanígy mindenkinek azonos módon kell kivennie a részét a feladatokból és a szervezet fejlődésének építéséből is.
Alapvetően ezek azok a munkamódszerek, melyeknek a segítségével demokratikusabban működő kapcsolatok és szervezetek jöhetnek létre. Ez tehát a kiindulási alap, a képessé tétel feltétele. Ezek mellett számos speciális módszert alkalmazhatunk, de az alapok lefektetése nélkül elképzelhetetlen a közös párbeszéd és cselekvés elindítása, megvalósítása.
2.3.1 A képessé tétellel kapcsolatos dilemmák
A témával foglalkozó szakemberek a képessé tétel szükségessége mellett annak veszélyeire is felhívják a figyelmet.
Askheim arra figyelmeztet, hogy „gazdasági stagnálás/hanyatlás időszakában, az egyéni felelősségvállalás hangsúlyozásának hátterében a politikai felelősség-átruházás, a társadalmi felelősség hárítása is felfedezhető. A „választás lehetősége, szabadsága” szlogen ugyanis éppen a legelesettebbek körében nem valósul meg a gyakorlatban.”Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola-füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők egyesülete, 92. p.
Mullender és Ward ezt úgy fogalmazzaRobert Adams: Social Work and Empowerment. London, 2003, Palgrave Macmillan, 7. p., hogy „a képessé tétel szociális légfrissítőként is használható, mely hatástalanítja a fogalmi megosztottság és a társadalmi konfliktus zavaró szagát.”
(A szerző fordítása)
A szociális munka és a közösségfejlesztés céljai így könnyen válhatnak a hatalmi csoportok eszközeivé és áldozataivá azáltal, hogy a képessé tételt úgy értelmezik, mint az egyén lehetőségét és szabadságát, amelyekkel mindenkinek lehetősége van élni, de hogy ehhez milyen eszközöket biztosítanak, arról nem esik szó.
Ide kapcsolódik egy alapvető dilemma, ami elkerülhetetlen, ha képessé tételről és szociális munkáról beszélünk, különösen nálunk ma Magyarországon, de a kérdés minden nyugati államban foglalkoztatja a szakembereket. „A szociális munkás szerepe elválaszthatatlan attól a jóléti rendszertől, amelyben dolgozik. Bürokratikus, autoriter szociális intézményrendszerben, forráshiányos időkben a szakemberek maguk sem érzik magukat felhatalmazva, és őrlődnek az őket alkalmazó érdekei, értékei, elvárásai, és az igénybevevők („kliensek”) szükségletei, érdekeinek képviselete között. A közösségi munka területén a politikai dimenzió miatt különösen érzékeny pont az alkalmazás kérdése (ki az alkalmazó) a „kettős lojalitás” problematikája miatt. Különösen kritikus a helyzet nálunk, ahol a „hatalmi pozíciókban” lévők szemlélete, attitűdje, az „ellátottakról” való gondolkodásmódja jelentősen eltér a segítő hozzáállásától, és ezért nemcsak a „kliens”/állampolgár, hanem a szakember sincs abban a helyzetben, hogy következményektől való félelem nélkül visszajelezzen a hatalomnak.”Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola-füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete, 91. p.
Ezek mellett fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy a szociális munkás sokszor kerülhet olyan helyzetbe, amikor is mérlegelnie kell: a segítségért hozzá forduló embernek vajon arra van-e szüksége, hogy „képessé tegyék” a felelősségvállalásra, saját élete irányítására, vagy éppen olyan élethelyzetben van, ahol a legfőbb feladat a támogatás, a védelem, az „ápolás”. Kozma Judit használja a hasonlatot, miszerint „nagyjából kétféle viselkedési minta képzelhető el a segítésben. Az egyik az, amikor az ember a lábak erősítésre vállalkozik azok esetében, akiknek megvan a lábuk. Nevezzük ezt egyszerűen edzőmodellnek. A másik modell az ápolásé, amelyben tehát a szakember azokkal dolgozik, akiknek nincs lábuk.”Kozma Judit: Szürke minden teória. Esély, 1996. 2. sz. 101. p.
Komoly feladat, hogy tisztázódjanak a szerepek ilyen helyzetekben, és a szakember világosan fel tudja méri, hogy az adott esetben mire van szükség, és azt is, hogy a „lábatlan ember” esetében meddig terjednek a segítés határai, meddig lehet vagy kell fenntartani egy függő helyzetet, amely sohasem lehet a szociális munka végső célja. (És hogy valóban „lábatlan-e” az illető?)
2.4 A képessé tétel és a szociális munka szintjei (módszerei) közti összefüggések
Ahhoz, hogy világossá váljanak a képessé tétel folyamata és a szociális munka módszerei közti összefüggések, szükségesnek tartom a módszertan fejlődésének, alakulásának rövid, és távolról sem teljes bemutatását.
A szociális munka módszere többféle tudáselemből épül felStraub-Bernasconi, S.: Tudás és képesség- cselekvéselméletek és cselekvéskompetencia a szociális munkában. In. Varsányi Erika (szerk.): Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi Kiadó.:
- Tárgyi tudás;
- Magyarázó tudás;
- Érték – vagy kritériumtudás;
- Eljárás- vagy változtatás-tudás;
- Funkcionális tudás.
E tudások súlyozása a módszertan történetében számos eltérést mutat.
E dolgozatban elsősorban az amerikai és nyugat-európai változásokat veszem szemügyre, ezekben figyelhető meg ugyanis legtisztábban az elmélet és a gyakorlat, a különböző tudások közötti, kezdetektől létező konfliktus, és az ezekre keresett különféle válaszok és megoldások sikeressége, illetve kudarca. A történeti bevezető után térek csak rá azokra kérdésekre, melyek a módszereket a képessé tétel szempontjából vizsgálják.
A módszertan változásnak történetét Silvia Straub-Bernasconi átfogó tanulmánya alapján foglalom össze Straub-Bernasconi, S.: Tudás és képesség- cselekvéselméletek és cselekvéskompetencia a szociális munkában. In Varsányi Erika (szerk.): Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi Kiadó..:
A módszertan amerikai gyökerei az 1930-as gazdasági válságig nyúlnak vissza, ekkortól próbálták meg keretbe foglalni a különböző elméleteket és munkamódokat, ezzel egyfelől tudományos alapokra helyezve a szociális munkát, másfelől eltávolítva azt a szakma kialakulásának gyökereitől (a forradalminak is definiálható „settlement” időszaktól), amely a tömeges szegénység és nyomor miatti felháborodás volt, illetve a tiltakozás az ellen, ahogyan ezekkel az emberekkel az állami és a vallásos-karitatív szervezetek bánnak, ahogyan definiálják a problémákat. A szociális munka magyar történetéből is ismerjük az „érdemes és érdemtelen szegények” fogalmát, ahol a rászorult ember teljesen ki van szolgáltatva a „segítőnek”.
A módszertan kidolgozásának időszakában tehát a fő hangsúly a tudományosságra helyeződik, egy tervszerű eljárás kidolgozására, ahol a cél már nem a segítségre szorulók normatív elítélése, hanem egyfajta diagnózis felállítása, a kezelés lépéseinek és céljának meghatározása, és a folyamat felépítésnek tagolása, annak lezárása és kiértékelése, illetve ezen lépések mikéntje.
Innen indult a különböző elméleti iskolák pluralizmusa, a szociológia, a pszicho-analitika „segítségül hívása” a szociális munka, mint tudományos diszciplína létrehozásában.
Ez segítséget nyújtott a gyakorlatban dolgozó szakemberek számára, de az elméleti képzettségűek számára megkérdőjelezhető volt, hiszen a tudományosság az elméletek szétválasztásán alapul.
A munkamódszerek közül ebben az időben, és még sokáig (Magyarországon mind a mai napig) az egyéni esetkezelésen volt a hangsúly, a magyarázó modellek főképp az egyéni helyzetek megértését és elemzését segítették.
Ennek kritikájaként, látván a módszer „sikertelenségét” (gettók, leszakadó rétegek) és az uralkodó osztály ellentétes érdekeit (kontrollálás, szabályozás) fogalmazódott meg egy nagyobb ívű és komplexebb szemléletmód, illetve a szakmaközi együttműködés szükségessége.
Ez a kritikai folyamat Amerikában és Nyugat-Európában is az 1970-es évek tájára datálható. A kritikusok visszatértek a settlement-időszak kérdéseihez, de már több évtizedes gyakorlati tapasztalat és elméleti háttér segítségével kérdőjelezték meg a szociális munkán belüli oktatás viszonyát a kapitalista rendszerhez és a valós társadalmi problémákhoz.
Ez az időszak tehát kiélezte a „társadalom vagy egyén” körüli vitákat, és felborította a klasszikus módszerek egymás mellett élésének létjogosultságát, az egyéni esetkezelés dominanciáját.
Erre válaszként terjed el 1975-től az oktatási intézményekben a pluralizmus elismerése, a „minden belefér” jegyében.
Interdiszciplináris szemléletmód alakul ki, megerősödnek az egyes módszerek alkalmazási lehetőségei. A szociális munka módszertana egyfajta olvasztótégellyé válik, ahol az értelmezési keret leginkább az intézmény látásmódjától, illetve a „kezelendő” probléma jellegétől függött.
„A »szociális munka három módszeréről« való frázisszerű gondolkodás eredménye az is, hogy megpróbálták meghatározni, milyen szituációkban melyik módszert célszerűbb alkalmazni: az esetkezelést, a csoportmunkát vagy a közösségi munkát. Ez nagyon félresikerült megközelítésmód, mert gyakran nem annyira magának a szituációnak a szükségletei határozzák meg a végzendő munka formáját, inkább az, hogy milyen módon került az intézmény látóterébe az adott szituáció.”Baldock, Peter: Esetkezelés és közösségi munka. In. Varga A. Tamás (szerk.): Közösségi munka. Budapest, 1992, Közösségfejlesztők Egyesülete, 113. p.
Mindenképpen előrelépésnek mondható azonban, hogy az elmélet és a gyakorlat egyaránt több fókuszúvá vált.
Ezzel párhuzamosan – s egyben válaszként is az elmélet és a gyakorlat széttagoltságára – indult el több törekvés annak érdekében, hogy a probléma, a beavatkozási szint és a módszer szisztematikusan összekapcsolódjon, illetve, hogy egy komplex cselekvéselmélet alakuljon ki.
Ez a szemlélet nem arra összpontosít, hogy az adott problémához találjon egy megfelelő módszert, hanem hogy magát a problémát értelmezze különböző szinteken, és dolgozzon ki a probléma összes szintjére vonatkozó lehetséges megoldási/cselekvési módokat.
„Az egész nem szünteti meg a »részeket«, amint azt sokszor tévesen feltételezik. Mielőtt az egészről szó eshet, sokkal inkább a részekkel, és a közöttük lévő sokféle kapcsolattal kell tisztában lenni. Ez az a metaelméleti valóságértelmezés, amely az itt vázolt módszerkoncepció alapját képezi. Amennyiben feltétlenül szükséges valamilyen megnevezés, akkor integrált pluralizmusként határozhatjuk meg.”Straub-Bernasconi, S.: Tudás és képesség- cselekvéselméletek és cselekvéskompetencia a szociális munkában. In. Varsányi Erika (szerk.): Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi Kiadó, 85. p.
A cselekvéselmélet tehát nem egymástól elszigetelten dolgozza ki az elméleti és gyakorlati tudást, illetve a különböző tudáselemeket, hanem azok egyszerre, egymást kiegészítve vannak jelen a szakember munkamódszerében.
Áttekintve a módszertan történetét azt látjuk, hogy a szakma folyamatosan újradefiniálta magát, utakat keresve a professzionalizálódás és a hatékony gyakorlat ötvözésére, mely egyfajta komplex látásmód és cselekvésmód kialakítására való törekvésben jelenik meg. Ezzel meglátja és elismeri azt, hogy az egyéni nyomorúság nem értelmezhető csupán személyes problémaként, s nem elég, ha magyarázatot találunk rá a tágabb társadalmi összefüggések és jelenségek elemzésének segítségével, s ugyanígy kevésnek bizonyul, ha csupán egy adott szinten közelítünk a problémához és nem vesszük figyelembe annak minden síkját.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szociális munkásnak mindent tudnia kellene, vagy mindenre képesnek kellene lennie, s hogy az ő kezében lenne a megoldás mindenkori kulcsa. A szociális munka nem lehet kizárólagos válasz a társadalmi feszültségekre és egyenlőtlenségekre, de az eddigiekben vázolt rendszerelméletileg irányított gondolkodás lehetőséget ad a számára, hogy tudását ne csak alkalmazza, hanem megosztva azt, közösségi folyamatokat indítson el, melynek szerves része az egyén, a család vagy egy csoport és annak problémája, s a helyi közösség.
Ezzel a gondolatmenettel pedig eljutottunk a képessé tétel kérdéséhez.
Talán nem véletlen, hogy a nyugati országokban az 1980-as évek végén került a figyelem központjába a képessé tétel fogalma (melyet néha az emancipációval azonosítanak), s hogy – csakúgy, mint a szociális munka kialakulását – összefüggésbe hozzák a feminista mozgalommal.
A módszertani ismertetőben láthattuk, hogy ez az az időszak, amikor a komplexitásra, a különböző elméletek és gyakorlatok integrálására kezdtek megjelenni törekvések, a képessé tétel folyamatának ismertetése során pedig láthatóvá vált, hogy ez egy olyan cselekvésmód, melyhez elengedhetetlenül szükséges a több síkon való gondolkodás és cselekvés.
A képessé tétel, mint egy lehetséges eszköz és egyben gondolkodásmód, tartalmaz egyfajta „forradalmi” elemet, és mint ilyen, nem áll távol a különböző felszabadító mozgalmak dinamikájától, melyek minden esetben a változásokat, és a hatalmi viszonyok átstrukturálását sürgetik.
Az 1980-as és ’90-es évek tehát új szemléletet hoztak a szociális munka gyakorlatába Nyugat-Európában, Magyarországon pedig ekkor indul újra a felsőoktatásban a szociális munkás képzés. Ez magyarázhatja azt a tényt, hogy a szakma jelenleg a pluralizálódás szakaszában van, és hogy az ellátásban még mindig az egyéni esetkezelés dominál.
Ezért lehetséges az is, hogy kevés szó esik a képessé tételről, hiszen az egy biztos alapokon álló demokratikus nézőpontot (kultúrát) igényel, nemcsak a szakember, hanem az intézményrendszer és a politikai/irányító hatalom részéről is, ami Magyarországról még nem mondható el. Inkább valamiféle átmeneti állapot jellemzi a mai társadalmi és politikai viszonyokat.
Ugyanezzel az „átmenetiséggel” írható le az állampolgárok viszonyulása is saját helyzetükhöz és a közintézményekhez is, ahogyan ezt a kutatások bemutatása során ismertettem. Egy ilyen „átmeneti” légkör, hogy újra ezt a jelzőt használjam, sok lehetőséget is rejt magában, amellett, hogy világosak a gazdasági és társadalmi nehézségek, a visszásságok, a források hiányosságai.
Ám a képessé tétel éppen arra irányul, hogy új forrásokat fedezzünk fel önmagunkban és a helyi közösségben, hogy megtanuljunk gazdálkodni azzal, amink van, amink mindig is volt, csak eddig nem voltunk tudatában.
„Mindez azonban nem lehetséges egy olyan társadalomban, ahol a szociális munkás, közösségi munkás saját maga sem éli át azt a szabadságot, hogy képes a változások, a reformok előidézésére, a kirekesztettek érdekeinek képviseletére anélkül, hogy egzisztenciális félelmet élne át.
Ezért hangsúlyozza Beresford (1996) a segítők felkészítését, képzését, „képessé tételét”, hogy megfelelő felkészültséggel, tudással és jogokkal rendelkezzenek ahhoz, hogy közvetítő szerepet tölthessenek be a helyi hatalom és a közösségi szükségletek, valamint a jóléti politika és a kirekesztettek érdekei között.”Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola-füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete, 91. p.
A szociális munkásnak tehát egy ilyen légkörben kell tevékenykednie, melyben a legfontosabb kérdés az, hogy vajon képes-e másképp nézni a szociális szolgáltatásokat igénybevevő emberekre, képes-e a hatalom képviselőivel szót érteni, képes-e a saját helyzetét és tudását újraértelmezni, képes-e a saját hatalmát/tudását megosztani, ezáltal megsokszorozva azt.
A következő fejezetben pontosítani és részletezni szeretném, hogy melyek azok a kompetenciák, tudások, melyre a szociális munkásnak szüksége van a képessé tétel folyamata során, illetve melyek azok a szerepek, amelyeket betölthet a közös munkában.
2.5 A képessé tételhez szükséges szakmai kompetenciák,
a szakemberek lehetséges szerepei a folyamat során
Az eddigiek alapján elmondható, hogy az empowerment összetett folyamata, a munkát meghatározó jóléti rendszer működése, az alkalmazó intézmény és a szolgáltatást igénybevevő emberek elvárásának kettőssége nehéz feladatot ró a szociális munkásra, ám egyszersmind új és kreatív munkamódok kipróbálására is lehetőséget ad.
A különböző szerepek különböző szakértelmet kívánnak meg, és emellett nem szabad elfelejteni, hogy a szociális munkás a saját személyiségével dolgozik, így szükség van bizonyos személyiségjegyek fejlesztésére is a sikeres munka érdekében.
A szerep-meghatározásokat a közösségi munka irodalmából gyűjtöttem össze, ám a dolgozatom eddigi részeiben hangsúlyozott rendszerszemléletű megközelítés és komplexitásra való törekvés miatt úgy gondolom, hogy ezek a szerepek nem csupán a közösségi munkás szerepei, és nem csupán a közösségi cselekvéshez szükségesek, hanem értelmezhetőek a képessé tétel folyamatának szemszögéből is minden olyan folyamatban, ahol az egyéni felelősségvállalástól kívánunk eljutni a közösségiig. (Vagy éppen fordítva: egy közösségi kezdeményezés által próbálunk változtatni egyes emberek életén.)
Nem kívánom tehát különválasztani a szociális munkás és a közösségi munkás fogalmát, ahogyan az eddigiekben sem a különbségeket igyekezetem megvilágítani, hanem sokkal inkább a módszerek és szintek egymásra épülését és integritását.
2.5.1 A képessé tétel folyamatában betölthető szerepek
és az ehhez szükséges személyiségjegyek
A szerepeket és azok meghatározásait elsősorban Alison Gilchrist Gilchrist, Alison: A közösségi munkás szerepei. In Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete., Charles ZastrowZastrow, Charles: A szociális munka közösségi gyakorlata. In Gosztonyi Géza (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. 3. kötet. Budapest, 1994, Semmelweis Kiadó., valamint W.W. Biddle és L.J. BiddleBiddle W.W – Biddle, L.J.: A közösségfejlesztési folyamat. Budapest, 1988, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete. munkái alapján foglalom össze.
Szervező vagy aktivista
Ez a szerep a kezdeti időszakra jellemző, a közös munka első lépéseinek megszervezésére.
Ide tartozik az emberek felkeresése, bevonása, ösztönzése helyzetük megváltoztatására.
Helyet és időt kell teremi a csoportgyűlések számára, értesíteni az érintetteket, segíti kapcsolattartást a tagok között.
Ha szükséges, részt kell venni az adminisztrációs feladatok ellátásában (jegyzőkönyvek és emlékeztetők, hírlevél készítése, segítség a beszámolók megírásában).
Az aktivista elnevezés olyan helyzetekben állja meg a helyét, ahol a közösség tagjai erős elnyomásnak vannak kitéve, hátrányos helyzetükből fakadóan erőteljesebb bátorításra van szükség.
Amellett, hogy kezdeményezőkészségre van szükség, nem szabad eltúlozni ennek a szerepnek a jelentőségét, tudni kell visszahúzódni és „átadni a terepet” a közösség tagjainak.
Szószóló vagy érdekképviselő
Ezzel a szerepkörrel óvatosan kell bánnia a szakembernek, hiszen a cél az lenne, hogy a részvevők képessé váljanak önmagukat képviselni, kiállni saját magukért.
Ám vannak bizonyos helyzetek, mikor szükségessé válhat, hogy ezt a feladatot a szakember lássa el. Ilyen lehet, ha a közösség tagjainak nem volt elég idejük felkészülni a tárgyalásra, a hatalom képviselővel való találkozásra, ha túl nagy a nyomás rajtuk, és még nem rendelkeznek elég önbizalommal ahhoz, hogy kinyilvánítsák a saját nézeteiket.
A szakember számára nehézséget okozhat a már többször említett „alkalmazás”, „kettős lojalitás” kérdése, ezért is szükséges, hogy pozíciója világos legyen mind a két oldal számára.
Ilyenkor segítség lehet, ha tisztában van vele és tartja is magát ahhoz, hogy elsősorban azok mellett kötelezte el magát, akiknek a nevében beszél. Ilyen szempontból ez nem semleges szerep, hiszen itt egyértelműen annak a csoportnak az érdekében beszél, amelyet képvisel.
„A politikai küzdőtérnek megvannak a maga szabályai. Az első szabály, hogy az ott megjelenő minden értéknek és érdeknek létjogosultsága van, hiszen embercsoportok törekvéseit jeleníti meg. A második szabály, hogy az értékek és érdekek harcában dől el a politikai irányvonal, a lehetséges döntés. Bár nyilvánvalóan elég csekélynek tűnik jelenleg érdekérvényesítési esélyünk, de egy esetleges kivonulással azokat hagyjuk cserben, akikért szakmai felelősséggel tartozunk. Ez megbocsáthatatlan, hiszen mi a hátrányos helyzetűekért, a „politikai némákért” viselünk felelősséget.” Kozma Judit: Szürke minden teória. Esély. 1996. 2. sz. 112. p.
Kihívó
A képessé tétel folyamata nem mentes a konfliktusoktól, az érdek- és értékütközésektől. Ez a változás lehetőségének alapja, a fejlődés elkerülhetetlen velejárója.
Ahhoz, hogy egy egyenlőbb és elfogadóbb, demokratikusabb légkör jöhessen létre, a szakembernek szembe kell szállnia a csoportban, közösségben megnyilvánuló elnyomással és diszkriminációval, az egymás iránti támadásokkal, lenéző magatartással, és lehetővé kell tennie, hogy ezt mások is megtehessék a saját érdekükben.
Ehhez erősen hinni kell abban, hogy az emberek képesek a fejlődésre és „jobbá” válnak, ha bátorítják őket, még ha az adott esetben ez reménytelennek tűnik is.
Szükséges elsajátítani egy olyan attitűdöt, szóhasználatot és gesztusrendszert, melynek hatására a másik személy önvizsgálatra kényszerül, és felfedezi valódi szándékait és motivációit.
Fejlesztő vagy más néven szakértő
Ez a szerep úgy fogható meg, hogy a szakember leginkább abban van az emberek segítségére, hogy a már meglévő tudásukat és készségeiket segíti kibontakoztatni. Itt tehát nem valami kívülről jövő koncepció fejlesztéséről van szó, hanem a részvevők igényeit és ötleteit támogatja a fejlesztő.
Ez történhet informális beszélgetések útján vagy formális képzéssel, tanácsadással vagy egymástól való tanulással, amikor az emberek megosztják egymással saját ismereteiket.
Fontos a szakember információs bázisa és kapcsolati rendszere, hogy ha az adott kérdésben ő nem is tud segíteni, tudja, hogy hova, kihez lehet fordulni.
Ebben a szerepben a szakembernek nagyfokú nyitottságra és bátorságra van szüksége, hogy a részvevők által felvetett, talán „őrült” ötleteknek és javaslatoknak is helyt adjon, és bízzon a közösségben, hogy képes legyen bánni ezekkel a felvetésekkel.
Ezen kívül képesnek kell lennie elengedni a közvetlen elismerés iránti igényét, és tudnia kell örülni a mások sikerének, hiszen egy-egy sikeres akció után az emberek maguknak tudják be eredményt, ami teljesen helyénvaló, hiszen ezáltal erősödik meg az egyén, a csoport és a közösség önbizalma is.
Támogató (facilitátor)
Ez a szerep az, amelyben a leginkább megmutatkozik, hogy a képessé tétel folyamatához sokféle munkamódszer ismerete szükséges, melyeket nem lehet csupán közösségi munkaként vagy egyéni esetkezelésként definiálni.
A szakember ebben a szerepében mint személyes tanácsadó, támogató és kapcsolattartó is felléphet, illetve kapcsolódási pontként is működhet a közösség és az intézmények között.
Ebben az esetben a felhasználók a kezdeményezők, a szakember funkciója érzelmi és gyakorlati támogatást nyújtani a résztvevők céljainak elérése érdekében.
Itt nagyon fontos a meghallgatás és az empátia, és a képesség arra, hogy miközben beleéljük magunkat a másik helyzetébe, megőrizzük függetlenségünket és saját meggyőződésünket.
Michael Noble és Richard BryantNoble, Michael – Bryant, Richard: A közösségi szociális munkás lehetséges szerepei. In: Gosztonyi Géza (szerk.) A szociális munka elmélete és gyakorlata. 3. kötet. Budapest, 1994, Semmelweis Kiadó. másképpen nevezi meg a fenti szerepeket, ám lényegüket tekintve ugyanezeket a lehetőségeket sorolják fel, így külön nem ismertetem az általuk használt meghatározásokat.
2.5.2 A képessé tételhez szükséges tudások, szakértelem
Az előző részben a szerepeket és személyes készségeket foglaltam össze, érintve azt is hogy milyen jellegű tudás szükséges ezekhez, ám fontosnak tartom ezek részletesebb bemutatását is, Val Harris tanulmánya alapjánHarris, Val: A közösségi munkához szükséges szakértelem. In: Vercseg Ilona (szerk.) Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete.:
Szakértelem a kutatás és az információgyűjtés területén
Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk egy adott problémáról vagy közösségről, több forrásból is információkat és adatokat kell gyűjtenünk.
Ennek módja igen változatos lehet, a statisztikák elemzésétől a személyes informátorokon át a különböző intézmények fejlesztési terveinek tanulmányozásáig. De ide tartozik a közösségi felmérés módszere is, melyet a helyi lakosok bevonásával készíthetünk, ezzel már elkezdve, megalapozva a jövőbeni közös munkát.
Az információgyűjtés legfontosabb haszna a kérdések felvetése, és okaik elemzése, illetve a kérdések elhelyezése (specifikusan helyiek vagy szélesebb körű, országos, esetleg nemzetközi probléma részei).
Ez a szakértelem fontos a képessé tétel folyamatának kezdeti szakaszában, ez a közös munka megalapozása, a helyzetfelmérés és elemzés, a szükségletek, problémák és sajátosságok tekintetében.
Szakértelem az információk megosztásában és a kapcsolattartásban
Ahhoz, hogy hatékonyan tervezhessük meg a munkánkat, a már rendelkezésünkre álló, összegyűjtött információkat meg kell osztanunk az érintettekkel, adott esetben nem csak a lakossággal, hanem az intézményekkel és azok képviselőivel is.
Tudni kell a kapcsolatot tartani és közvetíteni intézmények, szervezetek, és a lakosság között, tudni kell közös munkára ösztönözni őket. Ezt a munkát másképpen hálózatszervezésnek is hívják.
A képessé tételnek is fontos eleme az, amikor a közös munka érdekében megosztjuk a tudásunkat, információinkat és kapcsolatainkat.
Erre a tudásra főképp a képessé tétel harmadik szakaszában van szükség, ahol már tisztázottak a célok és az irányvonalak, és a megvalósítás fázisába lép a közösség.
Kommunikációs szakértelem
Ez a szakértelem a segítő tevékenység alfája és omegája, ám itt most a lobbitevékenységekkel (támogatókat találni, ismertetni a projekt előnyeit), illetve a folyamatba bevont emberek, csoportok és intézmények közti kapcsolat zökkenőmentességének biztosításával kapcsolatban merül fel.
Az emberek nem „egy nyelven” beszélnek, és különösen igaz ez egy hátrányos helyzetben lévő, kisebbségi csoport esetében, amely nehéz helyzetben találja magát, ha a helyi hatalom képviselőivel szeretne kapcsolatba kerülni.
Ez a szakértelem, bár a fentiekben a lobbitevékenységre és a kapcsolattartásra helyeztem a hangsúlyt, a képessé tétel teljes folyamatában nélkülözhetetlen.
Szakértelem a csoportmunka területén
Ez a szakértelem nagyon fontos a már bevont, résztvevő emberek megtartása, illetve a csoport befogadóképességének fenntartása érdekében.
A szakembernek értenie kell a csoport dinamikáját, észre kell vennie a lényegtelennek tűnő mozzanatokat és „ki kell hangosítani” azokat, vagyis segítenie kell a részvevőket, hogy ők is megértsék és észrevegyék ezeket.
Ez a tudás szintén fontos a más csoportokkal való kapcsolatok kialakításában és fenntartásában.
A szerepek kapcsán már felvázoltam, hogy a szakember milyen sokféle szerepet tölthet be a folyamat során, ezt itt nem részletezem külön, de annyit fontosnak tartok megemlíteni, hogy a szakember tartósan sosem töltheti be a „csoportvezető” szerepét.
Ezt a tudást elsősorban a munka első és második szintjén használjuk, amikor kialakul maga a csoport, és kialakítja saját profilját.
A stratégiák és taktikák fejlesztése
Ahhoz, hogy egy-egy kezdeményezés, kampány, fejlesztési terv sikeres legyen, a szakembernek látnia kell a kifutási lehetőségeket, mikro-, mezzo- és makroszinten is át kell tekintenie a folyamat hatását.
Képesnek kell lennie reagálni a világ változásaira, tudnia kell az új lehetőségekről, hogy tanácsokkal tudja segíteni a munkát, a tervezést, hogy fel tudja hívni a figyelmet annak előnyeire és hátrányaira.
Ez a szaktudás is a harmadik fázisban, a közösségi kezdeményezések időszakában kerül előtérbe.
Tárgyalási szakértelem
A tárgyalásban való jártasság azt jelenti, hogy ki tudjuk alakítani a tárgyalás fizikai feltételeit, a napirendet, követhetővé és feljegyezhetővé tudjuk tenni az elhangzottakat, be tudjuk vonni a tárgyalás minden résztvevőjét a megbeszélésbe. Ennek a tudása nem jelenti azt, hogy nekünk kell megszervezi, vagy vezetni a tárgyalásokat, sokkal inkább azért van rá szükség, hogy át tudjuk adni ezt a tudást.
Források gyűjtése
Itt az információkon túl (támogatási lehetőségek, pályázatok, pályázati feltételek stb.) a szakembernek tudnia kell azt is, hogy hogyan lehet megpályázni ezeket a forrásokat, segítenie kell a támogatások megfelelő felhasználásában, felügyeletében, és ha speciális területről van szó, más szakértőkkel is fel kell vennie a kapcsolatot. Ha szükséges, segítenie kell összeköttetést létesíteni más csoportokkal, szervezetekkel, ha a forrás együtt könnyebben megpályázható.
Egyfajta „menedzserszemléletre” van szükség tehát.
Képzés és oktatás
Mint már a képessé tétel folyamatának ismertetése során is kitértem rá, a képzésnek nagy szerepe van a közös munkában. A tudás „belsővé” tétele, azaz megosztása az emberekkel kulcsfontosságú, hiszen ezáltal tágulnak a lehetőségek, nő a résztvevők önbizalma, ami személyes szinten sokat jelent és a közösséget is megerősíti, s nem utolsó sorban azt is mutatja, hogy mindenki válhat „szakértővé”.
Lehet a szakember például egy műhelymunka vezetője, amelyben a hangsúly az egymástól tanuláson van, azaz a részvevők azáltal jutnak újabb tudáshoz, hogy megosztják a sajátjukat, és meghallgatnak másokat.
„… a világról szóló tudás az emberek mindennapi interakcióiban jön létre, így leginkább azokkal a társadalmi folyamatokkal kell foglalkoznunk, amelyek során ez létrejön és változik. E tárgyalásos megértés különböző formákat ölthet, és ezek révén így különböző cselekvésekhez vezethet. A világ konstrukciói bizonyos cselekvésmintákat fenntartanak, másokat kizárnak. Így ahelyett, hogy feltételeznénk a tudás és cselekvés szétválaszthatóságát, látnunk kell annak bensőséges egymásra hatását.”Parton, Nigel – O’Byrne, Patrisk: Mi a konstruktív szociális munka? Esély, 2006. 1. sz. 61. p. internetes forrás:
http://www.szochalo.hu/hireink/article/106064/3218/
Az egymástól való tanulás mellett természetesen szó van formális képzésről is, ahol külső szakember vonódik be egy-egy speciális téma körüljárásába.
Erre a tudásra a folyamat második és harmadik szakaszában van nagy szükség.
Önmotiválás
Fontos tudás – ha nem is nevezném szaktudásnak –, hogy az ilyen területen dolgozó szakember képes legyen maga köré is támogató hálót létrehozni, szakmai és személyes szinten egyaránt.
A szakmai szinten itt azt értem, hogy a munka során felmerülő gyakorlati kérdések, konfliktusok, válsághelyzetek esetén igénybe tudja venni a segítő szakmai kapcsolatokat, legyen lehetősége konzultálni hasonló területen dolgozó szakemberekkel, de ide tartoznak a folyamatos szakmai továbbképzések is.
A személyes szinten pedig azokat a belső erőforrásokat értem, amelyek érzelmi, spirituális szinten segítik a szakembert megőrizni kezdeményezőkészségét, tisztánlátását és rugalmasságát, az emberekbe vetett bizalmát.
Ez a fajta „öngondoskodás” annyiban köthető a képessé tételhez, hogy a mindennapi munkát segítő jellege mellett indirekt módon példaként is szolgál az emberek számára.
Képviselet
Itt a legfőbb hozzáértés abban rejlik, hogy a szakember el tudja dönteni, mikor van ténylegesen szükség arra, hogy ő lássa el a képviselő szerepét, és mikor kell inkább a háttérben maradnia, és inkább azt erősítenie, hogy erre a közösség tagjai is képesek.
Az emberek menedzselése
Erre a tudásra főleg konfliktushelyzetekben van szükség, a már fent leírt folyamatmenedzselési szakértelem mellett. Itt elsősorban közvetítő szerepet tölt be a szakember, annak érdekében, hogy a konfliktus ne vezessen a csoport felbomlásához, ellenkezőleg, építő módon hasson rá.
Az összefoglalásból látható, hogy a folyamat során a hagyományos értelemben vett szociális munkás szerepek mellett újabbakra is szükség van, mint ahogyan arra is szükség van, hogy a szakember önmagáról és a „kliensekről” alkotott elképzelése megváltozzon (vagyis hogy ne kliensként tekintsen a hozzá fordulókra).
A képessé tétel ugyanis akár egyéni, akár közösségi szinten zajlik, olyan látásmódot igényel, amelyben a szolgáltatást igénybe vevő egyént tartjuk a legkompetensebbnek a saját élete feletti döntések meghozatalában, magunkat pedig úgy tekintjük, mint aki ebben támogatja, bátorítja.
A szakértelem és a szerepek sokszínűségéből azt is láthatjuk, hogy a képessé tétel folyamata során egyaránt szükség van a szociális munkás és a közösségi munkás kompetenciáira is, és bár én a dolgozatom során kerülöm a fogalmi szétválasztást, a következő idézet megmutatja, hogy hogyan is jöhet létre az egységes gondolkodásmód a két „szakma” között.
„A szociális munkások hozzájutnak az erőforrásokhoz, minden lényeges szociális problémával találkoznak, és kialakították azokat a képzési és oktatási formákat, amelyek a közösségi munkásoknak is jó modellként szolgálnak azáltal, hogy a helyzetelemzésre, a munka megtervezésére, valamint az elmélet és a gyakorlat összekapcsolására helyezik a hangsúlyt. Ha a közösségi munkások megtanulják a szociális munka módszereinek alkalmazását, és ha a szociális munkások megtanulják a közösségi munkásoktól, hogy új dimenziókban lássák szerepüket, sokkal jobb eséllyel tudnak felfedezni olyan új módszereket, amelyekkel segíthetnek az embereknek egy, a jelenleginél demokratikusabb és gondoskodóbb társadalom kialakításában.” Baldock, Peter: Esetkezelés és közösségi munka. In. Varga A. Tamás (szerk.) Közösségi munka. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062568aa00708a67.nsf/0/fc8d5b62b30f911e85256640006a093b?OpenDocument&Highlight=0,sz%C3%B6veggy%C5%B1jtem%C3%A9ny , 120. p.
Dolgozatom jelen fejezete erőteljesen a gyakorlat bemutatását célozta, konkretizálva a szakemberek feladatait, szerepeit és szükséges kompetenciáit.
Ennek segítségével a következő részben azt vizsgálom, hogy a szociális szakembereket képző felsőoktatási intézményekben elsajátíthatóak-e ezek a tudások, ez a fajta a látásmód, illetve, hogy alapvetően milyen képzési rendszer jellemzi ezeket az intézményeket.
Ismertetek emellett több tanulmányt, amelyek a mai szociális ellátórendszer dilemmáiról, szükségleteiről szólnak, hosszú ideje a gyakorlatban dolgozó szakemberek véleményét tükrözve.
2.6 A szociális szakemberképzés és a képessé tétel kérdései
Az elméleti és gyakorlati keretek részletezése után ebben a fejezetben magára a szakemberre, annak személyiségére és az őket képző felsőoktatási intézményekre teszem át a hangsúlyt.
A képessé tételről nem lehet ugyanis anélkül beszélni, hogy látnánk, mire teszi képessé a hallgatókat az oktatási intézmény, illetve, hogy mi az egyén saját felelőssége abban, hogy valódi segítővé váljon, másokra is át tudja ruházni tudását, kompetenciáit, személyesen megjárt útja mások hasznára, épülésére váljon.
„Ezzel a problémával – az új szemlélet képviseletének problematikájával – a képzés, oktatás is szembesül. Egyszerre kénytelen a rendszerhez való alkalmazkodás módjait oktatni, ugyanakkor a rendszer megváltoztatására, megújításra irányuló tudások, módszerek átadására, készségek fejlesztésére törekedni.”Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola-füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete. 91. p.
Elsőként összefoglalom, hogy a gyakorlatban dolgozó szakemberek milyen képzettséget, felkészültséget tartanak fontosnak.
2.6.1 A képzés kérdései a gyakorlatban dolgozó szakemberek szempontjából
Alapvetően úgy gondolom, hogy egy segítő, szociális szakembernek először önmagának kell felismernie saját „képessé tételének” fontosságát ahhoz, hogy másokat is erre tudjon motiválni. Ennek van egy nagyon erőteljes individuális szintje, ahol szembesülnie kell saját belső készetetéseivel, biztos lábakon álló önismeretre kell szert tennie, amely nemcsak a szakmai önismeretet foglalja magában.
„Ahhoz ugyanis, hogy tudjuk, mit miért csinálunk, nemcsak tisztában kell lennünk saját, kevésbé patetikus motivációinkkal, hanem ezek megnevezésével egy olyan racionális szintre is helyezhetjük tevékenységünket, amely megkímélhet saját szerepünk nárcisztikus felértékelésétől. Minden önáltatás nélkül be kell ismerni, hogy a személyközi kompetencia használata a jelentőség érzésével tölti el gyakorlóját, hogy a mások életére, személyére kifejtett befolyás felerősíti a cselekvő Ego-ját.”Varsányi Erika: Önreflexió, személyesség és racionalitás a segítés gyakorlatában. Esély, 1996. 2. sz. 121. p. A gyakorlatban dolgozó szakemberek szintén kiemelik az önismeret és kritikus önvizsgálat fontosságát, a pályaválasztási motivációk vizsgálatát. Fónai Mihály tanulmányából kiderül, hogy az általa megkérdezett szociális munkás hallgatókat mi vonzotta leginkább a pályára.Fónai Mihály – Kiss János – Fábián Gergely: A szociális munkás hallgatók pályaképének néhány eleme. Esély, 1999. 1. sz.
Első helyre a „személyes érdeklődésem a szociális problémák iránt” válasz került, második helyre pedig az „ide volt a legkönnyebb bekerülni”. Ez az adat mindenképpen elgondolkodtató, hiszen a szociális szakmát oktató felsőfokú intézmények „alacsonyküszöbűsége” sok veszélyt rejthet magában. Aki emberekkel foglalkozik, nemcsak a „saját bőrét viszi a vásárra”, hanem másokét is.
Hardi EmíliaHardi Emília: Mit tanuljon a szociális munkás? (Egy tizedik éve az önképzés útvesztőjében tévelygő gyakorlati ember szerint). Esély, 1994. 3. sz. is aláhúzza a pályaalkalmasság vizsgálatának, illetve a hallgatók személyiségfejlesztésének fontosságát, melyet előbbre helyez a szakmai tárgyaknál.
Kádár Sári ezt így fogalmazza: „…ha munkatársat kellene választanom, az emberi kvalitást tenném az első helyre…. A hiányok pótolhatók, a tudás fejleszthető, viszont ezen a kötetlen munkaidejű területen lényeges, hogy olyan emberek dolgozzanak, akiknek nagy a felelősségérzetük, akikre biztosan lehet számítani”.Kádár Sári: Milyen a jó szociális munkás?. Esély, 1994. 4. sz., 122. p.
Ezek mellett viszont tudott dolog, hogy a legtöbb segítő szakmát választó ember azért jön e pályák valamelyikére, hogy önmagán is segítsen, önmagát gyógyítsa, a kérdés csak az, hogy vajon megtörténik-e a gyógyulás, ami feltétele annak, hogy szakemberként másokat is gyógyítani, segíteni tudjon?
A magasabb presztízsnek örvendő segítő szakmáknál (pszichiátria, pszichológia) a diploma alapfeltétele valamilyen terápián való részvétel, nem az oktatás keretein belül, hanem a hallgatóra bízva a terápia megválasztását (és annak költségeit is).
Ez talán iránymutató lehetne a szociális munkás képzés számára is, ahol ugyanolyan fontos az önismeret, mint más, emberekkel foglalkozó szakmáknál.
Tudnia kell, hogyan működik egy csoport tagjaként, általában milyen szerepeket választ, vállal szívesen magára, hogyan tud együtt dolgozni másokkal, hogyan reagál a különböző konfliktusokra, döntéshelyzetekre.
A gyakorlati munka során a kapcsolatteremtő készség, a teammunkában való jártasság és az együttműködő készség bizonyulnak elengedhetetlennek.
„A kompetenciahatárok kérdését szerintem a teammunka oldja fel. Egy jól működő munkacsoportban pontosan kiderülnek az egyes tagok képességei, készségei, és a belső harcok eldöntik a kompetenciahatárokat, amelyeket később meg is lehet változtatni… A munkacsoportban a hatékony feladatmegoldás a lényeges, nem az, hogy ki a jobb. Meg kell tanulnunk együttműködni. [...] Az alapvető bizalmatlanság körülményei között a szakma képviselői maguk is csak nehezen tudnak munkacsoportokban dolgozni, pedig szakmapolitikát is kellene csinálni, hiszen például sem a szociális törvényt, sem a hozzá kapcsolódó miniszteri rendeletet nem tudta a szakma befolyásolni, pedig fontos lett volna.”Kozma Judit: Milyen a jó szociális munkás?. Esély, 1994. 4. sz. 67. p.
Emellett pedig egy tágabb értelemben vett közösség tagjaként is tudnia kell értelmezni saját szerepét, helyzetét, mely egyszerre vonatkozik a szakmai identitásra és arra, hogy mint állampolgár mint egy tágabban vagy szűkebben értelmezett lakóközösség tagja, hogyan határozza meg önmagát.
Itt ismét a családgondozóként dolgozó Kádár Sárit idézem: „Úgy gondolom, hogy a szociális munkásnak társadalmi kérdések iránt érdeklődő embernek kell lennie, s bár az egyes családok maximális segítésére vállalkozott, a társadalmi jelenségeket, tendenciákat, a társadalmi bajok okait és a kivezető utat is ismernie kell, hogy az egyes család problémáit ebbe a háttérbe beágyazva tudja kezelni.”Kádár Sári: A jó szociális munkás ismérvei – szubjektív megközelítéssel. Esély, 1994. 3. sz., 123. p.
2.6.2 A szociális szakemberképzés jellemzői ma Magyarországon
A képzés működését Budai István kutatásánakBudai István: „… szakmai identitásában megerősödve lépjen ki a gyakorlatba…”. Esély, 2004. 1. sz. eredményei alapján mutatom be, különös tekintettel azokra a jellemzőkre, melyek összefüggnek dolgozatom témájával. A kutatás 1998–2003 között zajlott a következő módszerekkel: résztvevő megfigyelés, dokumentumelemzés, négy elemből álló interjúsorozat (strukturálatlan, két strukturált és fókuszcsoport interjúk). A megkérdezettek között az egyes iskolák kurzusvezetői, tanárai, hallgatói és volt hallgatói, szociális munkások, valamint munkáltatók szerepeltek.
A továbbiakban elsősorban a zárótanulmány következtetéseit foglalom össze és értelmezem, de ahol szükséges, a kutatás részleteinek elemzését is felhasználom.
Tantervi jellemzők
A kutatásból kiderült, hogy a képző intézmények fejlesztési terveiben és stúdiumleírásaiban alig jelenik meg például az informatika, a menedzsment, a marketing és a média. Igényként jelent meg, de kevésbé volt tetten érhető a tanegységek tematikájában a változtatni és változni tudás, a kockázatvállalás tanítása, a döntési készség fejlesztése.
Mint az előző fejezetekben láttuk, e kompetenciák és jártasságok döntő szerepet játszanak azokban a folyamatokban, ahol a bevonás és részvétel eszközeivel alakítjuk ki a szolgáltatásokat, és közösségi célokat tűzünk ki.
Kitűnik, hogy erősebb a tantervi stabilitás igénye, mint a folyamatos változtatás. Ez nem feltétlenül negatívum, de a rugalmasság mindenképpen fontos lenne egy olyan szakma oktatásában, amelynek reflektálnia kell a társadalom változásaira, ez a szakma megerősödését is elősegítené.
A képzőintézmény és a terephelyek kapcsolata
Szintén problémát jelent a megkérdezettek számára, hogy az iskolai kurzusok és a terephelyként szolgáló szociális szolgáltatások sokszor ellentétes szemléletet közvetítenek, hogy „egyre több szolgáltatás részben vagy teljességében egy olyan leszűkített szociális munka végzése felé fordul, amelyben elsősorban a kontrollszerepek és a bürokratikus munka érvényesülnek és kevésbé a szabad akarat, az önkéntesség, a bizalom, az empowerment, a szolgáltatás, a használókkal folytatott együttes munka.”Budai István: „… szakmai identitásában megerősödve lépjen ki a gyakorlatba…”. Esély, 2004. 1. sz. 71. p.
A szociális munka gyakorlati jellege miatt a terephelyeknek döntő fontossága van a hallgatók szakmai szocializációjában, illetve abban is, hogy a hallgatók milyen perspektívákat látnak a jövőre nézve, mennyire tapasztalják meg, hogy tudásukat és képességeiket van esélyük és lehetőségük használni és kamatoztatni a képzés után.
A terephellyel kapcsolatos másik fontos jelzés, hogy az interjúalanyok úgy látják, nem kapnak egyértelmű visszajelzést, hogy milyenfajta tudásra lenne szükség, nincsenek meghatározva a szociális munkás képzéssel szemben támasztott követelmények, nem érhetők tetten a szolgáltatást igénybevevők szükségletei.
Harmadikként: a megkérdezettek kölcsönös bizalmatlanságot és egymás ismeretének hiányát tapasztaltak az oktatók és a gyakorlatban dolgozó szakemberek (sokszor a tereptanárok) között.
Ez mindenképpen megnehezíti a felkészülést arra, hogy hogyan kell hatékonyan együttdolgozni a szakmán belül vagy más társszakmákkal, ami nagyon fontos összetevője a gyakorlati munkának.
A képzés jellemzői
Fő jellemezőként emelik ki a kutatás alanyai a képzés gyakorlatorientáltságát, a szakmai készségek és a szakmai személyiség fejlesztését. Ezek az oktatás erősségei, a gyakorlatban dolgozók is kiemelik ezek fontosságát.
Erőteljes az oktatás diszciplináris jellege, amely a tradicionális egyetemi szellemiség követelményeihez való alkalmazkodásnak tulajdonítható. A szakmának ugyanis először saját (tudományos) presztízséért kell megküzdenie. Ez a jelleg azonban ellentmond a szociális munka sajátosságának, ahogyan azt már a módszertani ismertető során bemutattam.
Ha azonban a magyarországi szociális munka történetének sajátosságait is figyelembe vesszük, ez az állomás a szakmai önazonosság keresésében és megszilárdulásában természetesnek mondható, hiszen csak azután válhat egy szakma képessé a nyitásra, az interdiszciplináris oktatásra és ezek integratív közvetítésre, miután már alapjaiban megerősödött. Hogy mikor jön el ez az időszak, az sok tényezőtől függ, de bizonyos, hogy az egyetemi oktatókon, a szakmai érdekképviseleten és a szakma rugalmasságán is múlik.
Érdekes adat, hogy a társadalomtudományi kutatások eredményeinek bemutatása az utolsó három hely egyikeként szerepel, amely pedig a gyakorlatban az információgyűjtés, a tájékozódás, a hazai és nemzetközi trendek megismerésének fontos eszköze.
A megkérdezettek a saját intézményükben folyó képzés jellemzőjeként említik az ismeretek, a készségek és az értékek egyensúlyán nyugvó oktatás gyengeségét.
A közvetített tudás
Az első három helyen a szociális munka készségei, a szociális munka etikája, illetve az „ember és kapcsolatai” nevet viselő tudás áll. Itt is látható tehát, hogy a képzési rendszer erőssége a speciálisan szociális munkás készségek közvetítése, és az interperszonális kapcsolatokra való fókuszálás.
Kevésbé jellemzi a közvetített tudást a már előbbiekben is említett társadalomtudományi kutatások jelenléte, az ember közösségi és társadalmi dimenzióba állítása, valamint a problémakezelési és megoldási metódusok átadása.
A fókusz-csoport interjúk során hiányként jelent meg továbbá a kritikai és az önálló gondolkodásra való tanítás.
A képzést segítő tényezők
A képzést segítő tényezők között elsőként a képzés iránti társadalmi igények kifejeződése szerepelt, tehát az, hogy szükség van a szociális munkára (szociális problémák halmozódása, leszakadó rétegek számának növekedése stb.).
Másodikként a motivált, jó tapasztalatokkal és szakértelemmel rendelkező oktatatók, és a velük való jó személyes kapcsolat szerepelt.
Harmadikként a minőségi terepgyakorlatok szerepeltek, ami azt mutatja, hogy a megkérdezettek fontosnak tartják a terepen végzett munkát annak ellenére, hogy látják a jelenlegi gyakorlati rendszer hiányosságait és visszásságait is.
A képzést nehezítő tényezők
Első helyen a szakma és a képzés presztízsének hiányát jelölték meg a megkérdezettek, másodikként a hiányos pénzügyi és eszközbeli feltételrendszert, harmadikként pedig a nem megfelelő minőségben felkészült tanárokat, de ugyanennyien választották a nem megfelelő gyakorlati helyeket is mint nehézséget.
Az interjúalanyok tehát következetesen nyilatkoznak abban a tekintetben, hogy mekkora jelentősége van a terephelyeknek és az oktatóknak a képzésben, és hogy nehéz úgy boldogulni, hogy a szakma társadalmi elismertsége igen alacsony.
Az egyik interjúalany így fogalmaz: „10–15 évvel ezelőtt a jelenleginél nagyobb lelkesedés volt észlelhető az akkori néhány szociális munkásnál… Az egész társadalom egy negatív önértékelési fázisban van, mindenki elégedetlen, a szociális munkás pedig gyakran abban a közegben dolgozik, ahol objektíve reménytelen helyzetekkel találkozik.”Budai István: A szociális munkás-képzés dilemmái a tanterv és képzésfejlesztés tükrében II. Esély, 2001. 4. sz. 85. p.
A képző iskolák vezérelvei
Ahogyan a képzés általános jellemzőjeként, úgy a saját képző intézmény vezérelveként is a gyakorlatközpontúságot emelték ki a hallgatók.
Emellett második helyen a diákok felelősségtudatának kialakítását választották.
Fontos, hogy harmadik helyre került az elmélet és a gyakorlat integrációja, ami egyensúlyt mutat a képzés két szerves része között.
E tekintetben azt látjuk, hogy bár a hallgatók hiányolják a szolgáltatások pontos elvárásait és visszajelzéseit, az oktatás sok szempontból adekvát képzést nyújt a gyakorlati munka elvárásaira.
Ahol hiányosságokat tapasztalnak, és amit a megkérdezettek ebben a témakörben is megjelölnek, az az együttműködés, a tanári stábmunka, s a társintézményekkel való kapcsolat.
Ez a szakmaközi és szakmán belüli kommunikáció és a nyitottság hiányát mutatja, de jelenthet forrás- és időhiányt is, ami gyakran meghatározó tényező nem csak a szociális szakember képzésben, hanem az egész mai felsőoktatásban.
Dilemmák
A fenti összefoglaló és a gyakorlatban dolgozó szakemberek véleménye alapján több kérdés és dilemma is megfogalmazódik a képzéssel kapcsolatban, illetve azzal, hogy az oktatási intézmény valójában mire készíti fel a hallgatókat és hogy mire kellene felkészítenie?
A képessé tétel szempontjából azt láthattuk, hogy fontosak az olyan kiegészítő tudások, melyek nem kizárólag szociális munkás kompetenciáknak mondhatóak. Ezek csekély mértékben jelennek meg a képzésben. A médiaismeretek, a (kockázat és/vagy folyamat) menedzsment, és az informatika olyan területek, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a szociális szakember naprakész tudással rendelkezzen, és rugalmasan tudjon reagálni a világ változásaira. Kérdés tehát, hogy mennyire és milyen formában kellene ezeket beépíteni a tantervbe, milyen egyéb alternatív oktatási módszerrel lehetne ezeket a tudásokat átadni?
Alapvetően elmondható, hogy a képzésben nagy hangsúlyt fektetnek a szociális munka önálló diszciplínaként való közvetítésére. Ez egyfelől segíti a szakmai identitás kialakulását, másfelől viszont azt látjuk, hogy a társadalmi változásokra adekvát módon egy komplex és integrált rendszerszemlélettel lehet hatékonyan reagálni. Szükséges tehát, hogy a szociális munkás képzés kiterjessze kompetenciáit és szerepértelmezését. A képessé tétel folyamatának ismertetése során láthattuk, hogy mennyire tágan értelmezhető a szakember szerepe és helye a munkafolyamat során. Kérdés tehát, hogy a szakmai identitás erősítése a fontosabb feladat, vagy inkább a szakmai keretek kitágítása?
Látható, hogy feszültség húzódik a képzés és a gyakorlat elvárásai között. Nem világos, hogy melyiknek kellene inkább meghatároznia az oktatás súlypontjait. A képessé tétel szempontjából elmondható, hogy elsősorban a szolgáltatások igénybevevőinek szükségleteire kellene helyezni a hangsúlyt, ám ezzel kapcsolatban elég hiányosak az információk.
A közvetített tudás oldaláról közelítve meg a kérdést, azt látjuk, hogy dominálnak a speciálisan szociális munkás készségek, és kevésbé jelennek meg azok a tudások, melyek tágabb perspektívába helyezik az egyén problémáját. Háttérbe szorul az egyén közösségi és társadalmi dimenziója, a társadalomtudományi kutatások jelenléte, illetve a problémamegoldási módok oktatása. Szintén hiányként jelenik meg a kritikai gondolkodás és a változások előidézésére irányuló munkamódok közvetítése. Ezek az elemek nagyon fontosak a képessé tétel folyamatában, mely minden esetben változások generálására irányul, és szélesebb társadalmi közegben érvényesül. Több kérdés is felmerül tehát ezzel kapcsolatban: Mi a fontosabb? Az automatikusan alkalmazható tudás vagy az önálló, reflektív, kritikai gondolkodás elsajátítása? Az adott probléma megoldására irányuló tudások megszerzése vagy a szociálpolitikai megközelítésű, progresszív, változást előidézni képes magatartás elsajátítása?
Szintén ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a preventív versus kríziskezelő szociális munkára való felkészítés. A jó segítés nem nélkülözheti a szorult helyzetben lévők pillanatnyi szükségleteinek kielégítésére irányuló erőfeszítéseket, hiszen krízishelyzetben lévő embereknél ez az első fontos feladat. Ám ezek után el kell indulni egy olyan úton, mely képessé teszi az egyént, csoportot, közösséget arra, hogy saját erőforrásait mozgósítsa és az önsegítés útjára lépjen. Ez egyben preventív funkciót is betölt, hiszen ezáltal fokozatosan leválhat a szolgáltatásról, a segítségnyújtó személyről, és a későbbiekben a saját maga kialakította védőhálóra hagyatkozhat. A képessé tétel azért is fontos, mert sok esetben az válik a folyamat során segítővé, aki maga is kilábalt szorult helyzetéből, és ezáltal lett képes másokat támogatni. Szorosan ide kapcsolódik tehát a szociális szakember önismeretének fontossága.
A képzés jellemzője a szakmai önismeret erősítése, ám a gyakorlatban dolgozók véleménye és a fentiek alapján elmondható, hogy ugyanilyen fontos, hogy a segítő szakmát választó egyén felismerje személyes motivációit, gyógyulni vágyását, és tegyen is gyógyulása érdekében.
Kérdés, hogy mennyire építhető be a tantervbe az önismereti kurzus, ám más segítő szakmák gyakorlata segítséget nyújthat ebben. Az erre való motivációnak, és az önismeret fontossága hangsúlyozásának azonban mindenképpen meg kell jelennie a képzésben.
A képessé tétel szempontjából szintén fontos, hogy politikai színezetű, vagy politikamentes legyen a képzés? A politikai színezetű és a politizáló/politizált képzés két különböző fogalom, a gyakorlatban dolgozók véleménye alapján pedig elmondható, hogy a szociális munka nem kerülheti ki a politikai síkot sem.
A közösségi munka, közösségfejlesztés – lévén, hogy társadalmi csoportokkal, lakóhelyi közösségekkel dolgozik – a legtöbb esetben kihat a hatalmi struktúrák megváltozására, a közösségi munkás politikai meggyőződésétől függetlenül.
A képessé tétel szempontjából szintén fontos kérdés, hogy a szakember szót tud-e érteni a politikai vezetőkkel, átlátja-e a döntések hátterében működő mechanizmusokat, képes-e fellépni a változások érekében?
A fentiek alapján elmondható, hogy képzésnek sok belső erőssége van, melyek alapot képeznek a fejlődésre. Ilyen például a gyakorlatközpontúság, a tanárok által nyújtott motiváció, s a szociális munka, mint diszciplína kialakítására tett kísérletek. Emellett azonban látni kell a gyengeségeket is, melyek jórészt ugyanarról a tőről fakadnak, mint az erősségek, például az erősen diszciplináris képzés, az integrált tudás közvetítésének gyengesége, a tanárok rutinizálódása, illetve a gyakorlat és a képzés által nyújtott modellek ellentétessége.
A szakma alacsony presztízse megnehezíti az oktatók, a képzésben résztvevők, és a gyakorlatban dolgozó szakemberek helyzetét is, egyben azonban ráirányítja a figyelmet azokra a kérdésekre, hogy vajon hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az oktatást, a gyakorlati munkát, mely egyben több elismertséget hozhatna a szakmának?
Ebben a még kialakulóban lévő és egyben a fejlődésben kissé megtorpant helyzetben fontos kérdés marad, hogy mire vagyunk és szeretnék képesek lenni, milyen új irányvonalak mentén képzelhető el a tantervfejlesztés?
Összefoglalás
Dolgozatomban a képessé tétel kulcsfontosságú fogalmát és folyamatát igyekeztem körbejárni.
A folyamat ismertetése során alapvetően egy olyan szemléletmód körvonalazódott, mely új alapokra helyezi a segítő és a segített viszonyát, megkérdőjelezi az ellátás típusú segítségnyújtás kizárólagos létjogosultságát.
A szemléletváltás szükségességét bizonyítják azok a társadalomtudományi kutatások, melyek kimutatják, hogy Magyarországon tartós bizalmi válság áll fenn, a demokratikus struktúrák formálisan fennállnak ugyan, de ez sem az állampolgárok tudtában és mentalitásában, sem a közintézmények attitűdjében nem kézzelfogható, mindennapi valóság.
A szociális szakma – természetéből adódóan – alkalmas lehet arra, hogy a társadalom és az intézmények több síkján is változásokat generáljon, képviselje és szorgalmazza a hatalom megosztásának lehetőségét és fontosságát.
Ehhez azonban előbb a szakmának kell képessé válnia arra, hogy komplex módon tudjon közelíteni egy adott problémához, és munkamódszereit integrálva, azokat egymásra építve új cselekvésmódokat legyen képes kidolgozni.
Világossá vált ugyanis, hogy a különböző módszerek egymástól elkülönített alkalmazása hosszú távon nem ad választ a szociális szakma iránt támasztott elvárásokra, de ennél sokkal fontosabb, hogy a szolgáltatásokat igénybe vevők szükségleteire sem.
Ez a fajta munkamód növelhetné a szociális munka hatékonyságát és a szakma presztízsét is.
Mindez a képzés oldaláról is új elvárásokat támaszt.
A képessé tétel folyamatához szükséges kompetenciák, és a folyamatban betöltött lehetséges szerepek ismertetése rámutatott arra, hogy a hagyományos szociális munkás tudások és szereplehetőségek mellett, ebben a közös munkában a szakembernek újra kell értelmeznie az önmagáról alkotott képét, és szélesíteni kell eddigi tudásrendszerét, képességeit és szerepkészletét.
Az is láthatóvá vált, hogy a képessé tétel kérdése nem kizárólag a szociális munka hatáskörébe tartozik, ahhoz, hogy strukturális szinten is változások következhessenek be a pedagógiában, az orvostudományban, a pszichiátriában (és még sorolhatnám), és nem utolsó sorban a politikában is, szemléletváltásra van szükség, ami felveti az intézményi szintű képessé tétel fontosságát.
Lényeges lenne, hogy felismerjük a közösségfejlesztés, közösségi munka által alkalmazott képessé tevő eszközök fontosságát, az érintettek részvételén/bevonásán alapuló, önszervező és önsegítő szervezetek szükségességét, ezeket integráljuk a szakma már kialakult profiljába, és alkalmazzuk is, együttműködve a közösségi munkásokkal, közösségfejlesztőkkel.
A képessé tétel nem recept a társadalmi elnyomás és igazságtalanság, a hatalomnélküliség problémáira, de mint látásmód, eszköz és módszer lehetőséget biztosít önmagunkkal és másokkal egy demokratikusabb és bizalomteljesebb kapcsolat kialakítására, és mint ilyen, új utakat nyithat meg, új megoldások keresésére sarkallhat, miközben újra felfedezhetjük saját tudásunkat és közösségünk erejét, erőforrásait.
A témával kapcsolatban számos további kérdés vizsgálatára lenne még lehetőség és szükség.
Érdemes lenne kutatásokat és interjúkat készíteni különböző szociális szolgáltatásokat igénybe vevő emberekkel, illetve olyanokkal, akik részt vettek közösségfejlesztő folyamatban, és megvizsgálni, hogy miben változott az életük, mire „váltak képessé”. Egy ilyen empirikus kutatás során lehetőség nyílna jobban megismerni magát a folyamatot, és azokat az eszközöket, amelyek valóban hatékonyan használhatók.
Az oktatás szempontjából is érdemes lenne körüljárni a témát. Elsősorban nem a felsőoktatásra gondolok, hanem a közoktatás legalsó szintjétől, akár az óvodától kezdve egészen a felnőttoktatásig. A prevenciós szemlélet szempontjából fontos lenne látni, hogy mire szocializálják a gyerekeket, milyen fajta tudást adnak át nekik, és milyen pedagógiai módszer alapján „nevelik” őket. Vajon ezek a struktúrák mit közvetítenek, és mire tesznek képessé? Demokratikus struktúrák-e ezek?
Egy harmadik lehetséges „továbbírási” lehetőség a közintézmények demokráciafogalmának vizsgálata lehetne, illetve, hogy milyen eszközökkel valósítják meg ezeket?
Milyen fajta demokráciát képviselnek ezek az intézmények?
De a már dolgozatomban említett „felhasználói” elégedettség és szükségletfelmérés is bővítené és árnyalná a témáról alkotott képet.
Dolgozatom zárszavaként szeretnék visszatérni a mottóul választott idézethez: vajon én képes vagyok-e (emberként és szakemberként) saját egyéniségemet, egyediségemet megőrizve, úgy tekinteni magamra, mint egy nagyobb egység tagjára, saját fejlődésemet, tudásomat a közösség érdekeinek szolgálatába állítva? Vajon képes vagyok-e meglátni a másik emberben egyediségét és egyetlenségét és bízni benne, hogy képes megtalálni a helyét és funkcióját, mellyel a leginkább segíti a közösség „testének” működését?
Felhasznált irodalom
Gilchrist, A.: A közösségi munkás szerepei. In Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak – Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete, 19–21. p.
Gilchrist, A. – Durrant, P.: Képessé tétel. In Vercseg Ilona (szerk.): Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak – Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Budapest, 2005, Közösségfejlesztők Egyesülete, 37–39. p.
Andorka Rudolf: Magyarország a legújabb társadalomtudományi kutatások tükrében. Élet és Tudomány. 1996. 51–52. szám, 1676–1679. p.
Az anómia elterjedtsége és a normaszegés elfogadottsága három visegrádi országban: Magyarország, Csehország, Lengyelország. 2001, Tárki. internetes forrás: www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a552.pdf
Budai István: „…szakmai identitásában megerősödve lépjen ki a gyakorlatba…”. Esély. 2004. 1. sz. 61–79. p.
Budai István: A szociális munkás képzés dilemmái a tanterv- és képzésfejlesztés tükrében. II.–III., Esély. 2001. 4. sz. 69–102. p.; 5. sz. 40–68. p.
Zastrow, Ch.: A szociális munka közösségi gyakorlata. In Gosztonyi Géza (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. 3. kötet. Budapest, 1994, Semmelweis Kiadó, 219–257. p.
Fónai Mihály – Kiss János – Fábián Gergely: A szociális munkás hallgatók pályaképének néhány eleme. Esély. 1999. 1 sz. 114–134. p.
Hardi Emília: Mit tanuljon a szociális munkás? (Egy tizedik éve az önképzés útvesztőjében tévelygő gyakorlati ember szerint). Esély. 1992. 5. sz. 95–97. p.
Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Kádár Sári: A jó szociális munkás ismérvei- szubjektív megközelítéssel. Esély. 1994. 3. sz. 116–123. p.
Kozma Judit: Milyen a jó szociális munkás? Esély. 1994. 4. sz. 63–97. p.
Kozma Judit: Szürke minden teória. Esély. 1996. 2. sz. 101–116. p.
Noble M. – Bryant R.: A közösségi szociális munkás lehetséges szerepei, In Gosztonyi Géza (szerk.): A szociális munka elmélete és gyakorlata. 3. kötet. Budapest, 1994. Semmelweis Kiadó. (o.n.)
Parton N. – O’Byrne, P.: Mi a konstruktív szociális munka? Esély. 2006. 1. sz. 61. p. internetes forrás: http://www.szochalo.hu/hireink/article/106064/3218/
Baldock, P.: Esetkezelés és közösségi munka. In. Varga A. Tamás (szerk.): Közösségi munka. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest, 1992, 111–121. p.
Beresford P. – Croft, S.: Citizen Involvement. London, 1993, Macmillan.
Péterfi Ferenc: Közbizalom 2006. Budapest, 2006. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062567bd000f875a.nsf/0/12300b4ec380a5abc125725c007461bb?OpenDocument&Highlight=0,k%C3%B6zbizalom
Adams, R.: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave Macmillan.
Staub-Bernasconi, S.: Tudás és képesség- cselekvéselméletek és cselekvéskompetencia a szociális munkában. In Varsányi Erika (szerk.): Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi Kiadó, 6387. p.
Varsányi Erika: Önreflexió, személyesség és racionalitás a segítés gyakorlatában. Esély. 1996. 2 sz. 117–128. p.
Vercseg Ilona: Kutatási jelentés a társadalmi tőke (social capital) méréséről magyarországi településeken. Budapest, 2004. internetes forrás: http://www.adata.hu/__062568cf006c1954.nsf/0/77f84e3228e213f8c1256f76003e49f0?OpenDocument&Highlight=0,kutat%C3%A1s
Biddle, W.W. – Biddle, L.I.: A közösségfejlesztési folyamat. Budapest, 1988, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete.
______________________________
A tanulmány eredeti változata a szerző azonos című szakdolgozata, melyet nappali tagozatos szociális munkás hallgatóként írt
s adott be az ELTE Társadalomtudományi Kara Szociális munka
és Szociálpolitika tanszékéhez 2008 márciusában
Szakmailag ellenőrizte Vercseg Ilona
A kiadvány
a Nemzeti Civil Alapprogram NCA-ÖNSZ-08-A-0192. sz.
támogatásával jelent meg
ISSN: 1216-6723
ISBN: ISBN 978-963-87586-2-0
Közösségfejlesztők Egyesülete
Budapest, 2009. május
Tördelés i&i Kulturális Informatikai és Innovációs Kft.
Olvasószerkesztő Radnai Johanna
Tördelőszerkesztő Príma Viktória
Nyomás: Bodnár Nyomda