Cím: | TÉNY/SOROS - 1994 |
Szerző: | Nové Béla |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Balassi Kiadó |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | Soros Alapítvány |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 506 265 6 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Az év elején az Európai Beruházási Bank 110 millió dolláros hitelt nyújt Magyar-országnak a közúthálózat és a villamosenergia-ellátás korszerűsítésére. Január 10-én a NATO brüsszeli csúcsértekezletén 16 tagállam képviselői elfogadják a Varsói Szerződés és a Szovjetunió utódállamai számára meghirdetett „Partnerség a békéért” nevű együttműködési programot.
Február 6-án az MSZP és az MSZOSZ választási szövetséget köt. Másnap Magyarország aláírja a „Partnerség a békéért” programhoz való hivatalos csatla-kozási nyilatkozatot. 11-én az ügyészség az emberiség elleni bűntett vádjával letartóztatási parancsot ad ki az 1956-os salgótarjáni és mosonmagyaróvári sortüzek négy egykori felelőse ellen. Február 20-ára összehívják az MDF VII. Országos Gyűlését, melyen elnökké Für Lajost, ügyvezető elnökké Lezsák Sándort választják. A hónap végén választási koalíciót köt a Fidesz, az SZDSZ, az Agrárszövetség és a Liberális Polgári Szövetség Vállalkozók Pártja.
Március 8-án az országgyűlés elfogadja az „ügynöktörvényt”, amely elrendeli a magas állami tisztségeket betöltő személyek múltjának átvilágítását, jóllehet az egykori ügynökhálózati és állambiztonsági „érintettséget” gyakorlatilag semmivel sem szankcionálja. Március 10-én, 129 rádiós műsorszerkesztő elbocsátásával meg-kezdődik a közel hároméves „médiaháború” végjátéka: Csúcs László alelnök lep-lezetlenül politikai indítékú „tisztogató akcióját” az újabb parlamenti választások küszöbén zajos rokon- és ellenszenvtüntetések kísérik. A hónap folyamán Svéd-ország, Finnország, Ausztria - majd május közepétől Norvégia - is az Európai Unió tagja lesz. Steven Spielberg Európa-szerte nagy vitát kiváltó holocaust-filmjét: a Schindler listáját hét Oscar-díjjal jutalmazzák. (Az ügynek idehaza is érzékeny aktualitást ad a nyilas rémuralom és a deportálások fél évszázados évfordulója, továb-bá a magyar közélet néhány újabb antiszemita megnyilatkozása.)
Április 6-án megszületik az új földtörvény, amely megtiltja, hogy külföldi magán- és jogi személyek hazai termőföldtulajdont vagy védett természeti területeken földin-gatlant szerezzenek. Másnap megtartja záróülését az országgyűlés, mely négy év alatt 219 új törvényt alkotott és 213-at módosított. 18-án a Soproni Sörgyár részvényei-nek kibocsátásával megkezdődik az Állami Vagyonügynökség kedvezményes részvényvásárlási programja. 26-án Dél-Afrikában demokratikus választás vet véget az apartheid rezsim évszázados gyarmati örökségének. A hónap végén ugyanakkor a ruandai elnök meggyilkolása után példátlanul véres polgárháború tör ki a hutu és tutsi törzsek között, mintegy félmillió polgári áldozattal és több mint 2 millió menekülttel.
Május 1-jével életbe lép a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodá-sáról és bevándorlásáról szóló törvény, amely újabb szigorításokat tartalmaz. 3-án felavatják az MO-ás autóút újabb szakaszát. 5-én egy miskolci nagygyűlésről hazafelé tartva Horn Gyula, az MSZP elnöke többedmagával súlyos autóbalesetet szenved. Másnap nagyszabású ünnepség keretében átadják a forgalomnak az „évszázad műszaki vállalkozását”: a brit és francia partokat „szárazon” összekötő Csatorna-Alagutat. Május 8-án az újabb magyarországi országgyűlési képviselő-választásokon a szavazópolgárok 69%-a adja le voksát. Az eredmény: a szocialisták abszolút (54%-os) győzelme, a volt kormánypártok megsemmisítő veresége. Az MSZP és az SZDSZ a második forduló után tárgyalásokat kezd, majd kormányzati koalícióra lép egymással.
Június 17-én a Fiumei úti temetőben újratemetik a szovjet fogságba elhurcolt, 1947-ben elhunyt, konzervatív magyar miniszterelnök, gróf Bethlen István hamvait. Június 23-án a Fővárosi Bíróságon precedensértékkel megkezdődik az első „sor-tűzper”: az 1956. decemberi salgótarjáni karhatalmi sortűz négy „el nem évülő háborús bűntettel” vádolt felelősének pere. A hónap második felében Chicago ad otthont a 15. Labdarúgó Világbajnokságnak, amelynek 52 mérkőzését a műholdas közvetítéseken át világszerte közel 1 milliárd néző kíséri figyelemmel. (A döntő drá-mai küzdelmében végül tizenegyesrúgásokkal a brazil válogatott kerekedik felül a peches olaszok felett.)
Július elején 82 éves korában, szívroham következtében meghal az észak-koreai elnök és pártvezér: Kim Ir Szen, a 20. század rekordideig (több mint ötven évig) uralkodó diktátora. Július 15-én a parlament előtt leteszi hivatali esküjét a Horn-kor-mány, majd a miniszterelnök megtartja programbeszédét. Az országgyűlés elfogadja a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetéséről szóló ja-vaslatot, és módosítja az összeférhetetlenségi törvényt, így az országgyűlési képviselői és polgármesteri poszt egyidejűleg is betölthető.
Augusztus 5-én a kormány 8%-kal leértékeli a forintot, majd szeptember 1-jétől ugyanilyen arányban megemeli a nyugdíjakat. A hónap végén heves támadások érik Horn Gyulát, mivel a miniszterelnök újonnan felállított tanácsadói testületébe a Fotex Rt. több igazgatótanácsi és felügyelő bizottsági tagját is meghívta.
Szeptember 30-án az országgyűlés elfogadja az önkormányzati törvény módo-sítását. Eszerint a szavazás egyfordulós, megszűnik az érvényességi küszöb, és a pol-gármestereket a jövőben közvetlenül választják meg.
Október 5-én Teodor Melescanu román külügyminiszter Magyarországon tár-gyal. 12-én megkezdődik a nagymarosi körgát elbontása. A hónap végén 791 kisebb-ségi települési önkormányzat megválasztását kezdeményezik az állampolgárok. (A választott helyi testületek delegátusai csupán fél év múlva: az 1995. áprilisi kongresszusaikon hozzák létre az egyes hazai nemzetiségek országos csúcsszerveit.)
November 8-án az országgyűlés visszamondja az 1996. évi Világkiállítás megren-dezésének jogát. November közepén a Bundestag alsóháza 1982 óta ötödször választ-ja meg, egyetlen szavazattöbbséggel Helmut Kohlt kancellárrá.
December 2-án váltóállítási mulasztás miatt a Nyíregyházáról Budapestre tartó gyorsvonat Szajolnál kisiklik, majd belerohan a vasútállomás épületébe. A 29 halot-tal és több mint 60 sebesülttel járó tömegszerencsétlenség drámai módon „robban be” a vasutas szakszervezetek és a kormány hetek óta folyó béralkujába, melynek eredménytelensége december 12-én végül országos vasutassztrájkhoz vezet. A decem-ber 11-i önkormányzati választásokon a szavazópolgárok 43%-a vesz részt. A kép-viselői helyek 74, a polgármesteri posztok 84%-át független jelöltek szerzik meg. Budapest főpolgármesterévé ismét Demszky Gábort választják.
Mivel a '93-as kimutatás az Alapítvány által az évben nyújtott, a '94-es az az évben megítélt támogatásokat tünteti fel, az összevetés csak közelítőleges lehet, annyi azonban így is szembetűnő, hogy az alapítványi költségkeret alig egy, másfél év alatt több mint másfélszeresére: közel 15 millió dollárra duzzad. Az ugrásszerű növekedés-nek nyilván számos összetevője van: a 10. évforduló nagyszabású ünnepségsorozata, az operatív irányítás személyi változásai, a regionális programkasszából való növekvő részesedés, a 3 millió dollárral újraindított Iskolatej-akció stb. A legfőbb ok azonban kétségkívül az időközben bekövetkezett nagypolitikai fordulat, s vele az a nyíltan demonstrált, stratégiai szándék, hogy a kormányváltás nyomán lehetővé vált szoro-sabb intézményi együttműködést az Alapítvány a maga eszközeivel minél haté-konyabbá tegye.
Ezt a stratégiaváltást leginkább az oktatás-kutatás-ifjúságügy, valamint a szo-ciális és egészségügy kiemelten preferált, új „megaprogramjai” jelzik - az előbbi mint-egy 350 millió Ft-os, az utóbbi 180 millió Ft-os költségtételeivel. A kultúra és a művészetek támogatására ez évben 460 millió, a civil társadalom fejlesztésére 128 millió, az „általános” vagy nyílt pályázatokra 52 millió Ft jut. (A komolyabb straté-giai átrendeződésre mindazonáltal csak a szeptemberi és decemberi kuratóriumi ülések nyomán kerül sor, mikor Bakonyi Éva, az újonnan kinevezett igazgató gya-korlati javaslatait a programszerkezet átalakítására a nagykuratórium is jóváhagyja.)
Néhány említésre érdemes epizód az Alapítvány ez évi krónikájából:
Január végén a Magyar Fórumban megjelenik Csurka újabb írása: A média-háború Soros-fejezete címmel. Ebben a szerző immár sokadszor azon fóbiás össze-esküvés-elméletét fejtegeti, miszerint Soros alapítványa egyszerre szolgálja a nemzetközi Rotschild-birodalmat és a kommunistákat - s ezen sátáni akna-munkában, amelynek végső célja az ország csődbejuttatása és javainak potom pénzen való felvásárlása, legfőbb eszközként a hazai médiára támaszkodik.
Soros György a Quantum Fund egy újabb nagyszabású valutatranzakcióval februárban mintegy 600 millió dollárt veszít a tőzsdén - megalapozatlan várakozás-sal a japán jen dollárral szembeni megerősödésére játszva.
Február közepén élénk nemzetközi visszhangot kelt a hír, hogy Soros előre-haladott tárgyalásokat folytat a müncheni központú Szabad Európa és a Szabadság Rádió archívumának átvételéről. A két amerikai finanszírozású, közép-kelet-európai rádióhálózat sorsa azután vált bizonytalanná, hogy a Clinton-kormányzat 1993 nya-rán bejelentette: a jövőben 75 millió dollárra - a korábbinak durván egyharmadára - kívánja csökkenteni éves költségvetésüket. Az amerikai rádiók jelentős történeti for-rásértékű archívumainak megmentésére párhuzamosan több kezdeményezés indul. (Így 1993 júniusától a Pesti Hírlap cikkek sorában sürgeti a budapesti kormányt, hogy „repatriálja” legalább a magyar érdekű anyagot, s a prágai kormány is bejelen-ti: kész otthont adni a volt csehszlovák szövetségi parlament nemrég megüresedett épületében nemcsak az archívumnak, hanem a Münchenből áttelepítendő rádióadóknak is.) A Soros-javaslat szerint a New York-i alapítvány átvenné és a Közép-Európai Egyetemhez kapcsolná a két intézményt, az első két évben 25 millió dollárt költve az archívum és kutatóintézet prágai - későbbi verzió szerint: budapesti - költöztetésére és számítógépes korszerűsítésére, majd a harmadik évtől teljes mértékben magára vállalva a fenntartási költségeket. A tervek szerint az új kezekbe kerülő intézetnek kettős funkciója lenne: egyrészt háttérbázisként továbbra is kiszolgálná a Szabad Európa és a Szabadság Rádió napi műsorkészítő igényeit, másrészt a 1945 utáni kommunista időszak regionális kutatóközpontjává fejlesztenék. Az amerikai kormány végül némi kompromisszummal a Soros-féle ajánlat mellett dönt. Az erről szóló megállapodást június elején írják alá. Eszerint Soros György kezelőként - de nem tulajdonosként! - 50 évre megkapja és Budapestre telepíti át az anyag egy részét, s egy Eötvös utcai felújított bérpalotában szakszerűen tárolva és feldolgozva a nemzetközi kutatás számára is hozzáférhetővé teszi. (Az archívum azóta újabb helyre: a Közép-Európai Egyetem székházába - Bp. V ker., Nádor utca 11. - települt át Open Society Archive néven, és gyűjtőköre, regionális kutatóbázisa is jelentős mértékben kiszélesült. A mintegy negyvenfős intézeti stábot Trudy Peterson ame-rikai archivista, a kutatási programokat Rév István irányítja.)
Április elején a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központban megrendezik az első országos Disputa-versenyt. (Előzménye: az Alapítvány immár jó egy éve diák-vitaköröket toboroz az általános és középiskolákban, nyári és téli „edzőtáborokat” szervez, pedagógus-önkénteseket készít fel az angolszász típusú, nyilvános vita-kultúra programszerű meghonosítására.) A négynapos verseny két témája: „A Sajtó-szabadság szép álom” és: ,,A szegények támogatása állandósítja a szegénységet”. A negyvenkét - egyenként - háromfős csapat közül a korcsoportonkénti győztesek: a pécsi Leövey Klára Gimnázium, a budapesti Grassalkovich Antal Általános Iskola és a szegedi Fekete István Általános Iskola csapatai. Az első helyezettek tíznapos ame-rikai utazást nyernek, és nemzetközi döntőn mérhetik össze más országok hasonló korú diákjaival érvelő és meggyőző tehetségüket.
„Kamcsatka egy mindeddig névtelen hágója a jövőben Soros György nevét vi-seli” - adja hírül a moszkvai TASZSZ egy április 12-i jelentése. A jelképes gesztussal a helyi kutatóintézet és az állami turisztikai bizottság azt a közel 142 millió dollár összértékű támogatást kívánja elismerni, mellyel az Alapító a távol-keleti orosz fél-sziget páratlan természeti értékeinek feltárását, megóvását segítette az elmúlt években. A hágó új névadója az ünnepi esemény kapcsán további százmillió dollárt helyezett kilátásba különféle kamcsatkai környezetvédelmi és kutatóprogramok finanszírozására.
Április közepén aggasztó hírek tudatják, hogy Belgrádban célzatos sajtókam-pány, majd hatósági vegzatúra indult a helyi Soros-iroda és vezetője, Sonia Licht asszony ellen. „Veszélyben az egyetlen csatorna, amely még Jugoszláviát a nagyvilág-gal összekapcsolja!” - hangzik egy április 18-i vészjelzés Belgrádból. A Soros Alapít-vány azért vált nemkívánatossá a nemzetközi blokáddal sújtott, balkáni országban, mert a Milosevic-féle kormánypropaganda ellensúlyozására a helyi, független tájé-koztatási eszközöket támogatta, s elsősegély-akcióival etnikai különbségtétel nélkül egyaránt segíteni próbálta a háború minden kárvallottját. Az Alapítvány ellen előbb a belgrádi állami rádió és televízió indít sorozatos támadást, majd ennek nyomán par-lamenti vizsgálóbizottság alakul törvényes „átvilágítására”. (Ez utóbbi megerősíti az „ellenséges aknamunka” vádját, semmibe véve a menekülttáborok, kórházak, árvaházak tucatjainak nyújtott mintegy 9 millió dollár értékű segélytámogatást.) Sonia Licht és a belgrádi iroda mellett nemzetközi szolidaritási akció bontakozik ki. Ezzel egyidejűleg a hatósági vegzatúra is új lendületet vesz, miután Soros, számos neves személyiséggel együtt nyílt petícióban követeli a boszniai szerb állások bom-bázását.
A volt Jugoszlávia háború dúlta térségét érinti egy másik Soros-kezdeményezés is: az a humanitárius program, melyet május végén Bécsben a zágrábi Soros-iroda, a Vöröskereszt és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága hirdet meg az eltűnt vagy külföldre sodródott gyermekek felkutatására. A korábbinál összehangoltabb gyermekmentő, családegyesítő akcióra annál nagyobb szükség van, mivel becslések szerint a 3 millió délszláv menekült több mint egyharmada kiskorú, és közülük akár 50 ezren is lehetnek, akik egyedül vagy bandákba verődve kallódnak szétdúlt szülőföldjükön vagy szerte a nagyvilágban. Az új program célja a nemzetközi kereső-szolgálat javítása, főként a leginkább veszélyeztetett boszniai gyerekek esetében.
Május utolsó hetében Soros György Minszkben és Rigában jár, nyilatkozataiban szokatlan keménységgel bírálva a két szovjet utódállam vezetését. Fehérorosz-országban „a gazdasági és politikai reformok teljes hátraarcát” kárhoztatja, és nem titkolja csalódását, amiért a belorusz elnök nem adott alkalmat, hogy személyes találkozón tisztázzák a minszki parlamentben nemrégiben helyi alapítványát ért vádakat („az ország belügyeibe való beavatkozás”, „ideológiai diverzió” stb). Lettországban ugyanakkor az orosz kisebbség diszkriminációját és a nemzeti szűk-keblűséget bírálja, jóllehet elismeri: rigai alapítványa jóval kedvezőbb fogadtatású és hatékonyabb a minszkinél. Pár nappal később a Közép-Európai Egyetem budapesti áttelepítésének ügyében Prágában is megfordul, hol úgyszintén nem fukarkodik a bírálatokkal: ,,A Cseh Köztársaság, ahol a múltban a kommunista rendszer leg-rosszabb tulajdonságai mutatkoztak meg, most a demokrácia legrosszabb vonásait kezdi felmutatni: mindenki csak önmagával törődik.” Hozzáteszi, hogy prágai alapítványa ügyében nemcsak a cseh kormánnyal gyűlt meg a baja: sokban a cseh értelmiségben is csalódnia kellett. Ősztől épp ezért Budapestre költözteti át a CEU prágai tanszékeit és értékes könyvtárát. A művészettörténeti kar is csak azért marad-hat meg, mert Havel elnök személyes kezességet vállalt: megpróbál neki valamiképp helyet szorítani a Hradzsinban.
A Wall Street Journal május 27-i számában Soros György bejelenti, hogy feladva addigi önkorlátozását többé nem tiltja meg befektető alapjának, hogy közvetlen érdekeltséget szerezzen a közép-kelet-európai régióban. „A Quantum-csoport invesztálásait szervező Soros Fund Management máris mintegy 133 millió dollár kihe-lyezésére vállalt kötelezettséget Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban és Oroszországban, és folyamatosan kutatja a további lehetőségeket is” - erősíti meg a hírt a társaság szóvivője. Szakértők fontos stratégiaváltásként értékelik a döntést, hiszen a 11 milliárd dolláros alap belépésének jelentős élénkítő hatása lehet a még nyomott és kezdetleges kelet-európai pénzpiacra.
Az iménti hírre felel egy másik, alig egy hónap múlva Budapesten tett nyilat-kozat is. Soros György egy június végi, Demszky Gáborral közös városházi sajtó-tájékoztatón közli, hogy 5 milliárd forintot készül Magyarországon befektetni buda-pesti alapítványa és a Közép-Európai Egyetem javára. Mint elmondja, látogatása során alkalma volt találkozni a győztes pártok vezetőivel is, s a szociálliberális koalí-ció létrejöttét reménykeltőnek ítéli. Véleménye szerint az új kormány jól kidolgozott programmal indul a ciklusnak, amire igencsak szükség is van, mivel a gazdaság helyzete jóval kritikusabb, mint négy évvel korábban. A külföldi és hazai befektetések terén valódi áttörésre van szükség, meg kell szüntetni a vagyon felélését és az állami pazarlást. Hozzáteszi: az előző kormánnyal is szívesen együttműködött volna, nem rajta múlt, hogy ez elmaradt. Egy kérdés kapcsán ezúttal is megerősíti: nincsenek tulajdonosi ambíciói a hazai média- és sajtópiacon, mivel azt továbbra is össze-férhetetlennek véli alapítványa célkitűzéseivel. A sajtótájékoztatón Demszky közli: egy év szünet után ősztől ismét folytatódik az Alapítvány és a fővárosi önkormányzat közös Iskolatej-akciója.
A nyár derekának üzleti slágere: Soros esetleges részvétele az OTP tőkeemelés-sel egybekötött privatizációjában. Az első hírek még június végén Londonból, New Yorkból röppennek fel. Eszerint az Alapító olyan hosszú távú hazai tőkebefektetést keres, melynek hozama tartósan biztosíthatja budapesti alapítványa és egyeteme fennmaradását. A közvetítőként felkért Demján Sándor négy konkrét lehetőséget javasol, közülük az OTP kisebbségi résztulajdona tűnik a legígéretesebbnek. Soros induló ajánlatként egy kétlépcsős - 5, majd 10 milliárdos - tőkeemelést kínál fel, amellyel névértéken mintegy 25%-os tulajdonrészhez jutna a legnagyobb hazai takarékbank portfoliójából. A nyilvános ajánlatnak azonban - részint szakmai, részint politikai megfontolásból - egyre több ellenzője akad Csurka Istvántól Boross Péteren, Szabó Ivánon, Bőd Péter Ákoson, Bartha Ferencen át Máthé Lászlóig. (A legtöbbet vitatott kérdések: Valójában mennyit érnek az OTP-részvények? Indo-kolt-e a külföldi befektetők versenypályáztatása? Mekkora tulajdonrészt kíván az állam megtartani? Kizárólag passzív - azaz: osztalékérdekelt - invesztort várnak, vagy az új partnernak a stratégiai döntésekbe is lenne beleszólása?) Előbb csak az összeg mérséklődik 5 milliárdra, majd október közepén a részvények reális érték-becslését, az ÁVÜ és a kormány megegyezési szándékát kétségesnek találva az aján-lattevő csalódottan visszalép.
1994. augusztus 1-jén a washingtoni képviselőház külügyi bizottságának nyil-vános meghallgatásán Soros György az ülés meghívott előadójaként részletesen beszámol addigi kelet-európai tapasztalatairól. Az alkalmat a Tom Lantos vezette képviselőcsoport rendezi A nyílt társadalmak építése - ígéretek és kudarcok címmel. Az elnöklő Lantos szenátor bevezetőjében nagyra értékeli mindazt az erőfeszítést, amit a New York-i központú Soros Alapítvány kiterjedt intézményhálózatával az elmúlt években a közép-kelet-európai térség 24 új demokráciájának megszilárdítása érdekében tett. Soros azonban nem éri be protokolláris számadással: a nyilvános alkalmat megragadván ezúttal is erősen bírálja a Nyugat és főként az Egyesült Álla-mok szerinte túl óvatos, késlekedő és defenzív térségbeli politikáját. A meghallgatás után további terveiről is beszél az MTI New York-i tudósítójának: „Az alapítvány-hálózat rendkívül gyorsan fejlődött az utóbbi években. Ezt az iramot fékezni akarjuk, mivel e gyors ugrás - a kezdeti 3 millió dollárról a mostani 300 millióra - komoly belső szervezeti nehézségeket okoz. Amit eddig elértünk, jobb szervezeti keretekkel meg kell szilárdítanunk. A következő szakasz tehát a konszolidáció és a hálózati együtt-működés korszaka lesz a Soros-alapítványok életében.”
A tizedik évforduló májusi megemlékezéseit a nagypolitikai fordulat észre-vétlenül őszre halasztja. Az ily módon kissé megkésett ünnepségsorozat azonban majd' egy hónapon át annál tarkább és visszhangosabb kulturális „szüreti bálként” vonul végig az országon. A jubileumi Soros-napokat - melynek szervezésében immár az új ügyvezető: Bakonyi Éva s az új „PR”-es: Rónai Judit is aktívan részt vesz - szeptember 9-én a keszthelyi Festetics-kastélyban Vásárhelyi Miklós nyitja meg az Alapító és több száz meghívott jelenlétében. Mint beszédében a kuratórium elnöke kiemeli: „Teljes nyíltsággal igyekeztünk minden olyan szellemi érték mentését, megőrzését támogatni, amely nem hiányozhat a magyar társadalomból. Az irodalmi, filmes és más alkotások, a közéleti kezdeményezések támogatásakor nem titkoltan prioritást élveztek a liberális szelleműek, ám ez sosem volt kizárólagos, a döntéseink pedig - főként az utóbbi négy-öt évben - a teljes nyilvánosság tudtával születtek.”
A Soros-napok ünnepi megnyitóján egyben vándorkiállítás nyílik közel ezer, az Alapítvány által megjelenéshez segített tudományos és szépirodalmi kiadványból, s emellett alkalmi koncertgálát, filmbemutatót és két dramatizált Esterházy-művet élvezhet a keszthelyi közönség. Az országos rendezvénysorozat keretében jó három héten át további változatos programok zajlanak Pécsett, Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Szombathelyen, Kőszegen és a főváros jó néhány színhelyén az Alapítvány által támogatott művészek, tudósok és kulturális intézmények széles körű közreműködésével.
Akár az ünnepi megemlékezések, az érdemi sajtóvisszhang is jobbára őszre marad. Szeptember végén sorra jelennek meg az Alapítvány múltját idéző interjúk, számvetések a Kritika, az ÉS, a Beszélő, a Magyar Narancs, a 168 óra s a napilapok hasábjain, az elektronikus sajtó aktuális hírműsoraiban. Az évfordulós emlékkötetet - a tartalmi, technikai fogyatékosságai miatt mindmáig kéziratban maradt jubileumi összeállítást (JÖSSZ) - néhány más alkalmi kiadvány igyekszik pótolni: így a reprezentatív névSoros (7500 díjnyertes pályázó, döntnök és szakértő nevével), a Ha minden jól megy című irodalmi antológia és a Kortárs Művészeti Központ angol nyelvű, illusztrált katalógusa (SCCA Bulletin 1991-1994). Jó időzítéssel az Ab Ovo Kiadó is e szeptember végi napokban publikálja Krisztina Koenen németből ma-gyarított Soros-interjúkötetét (Ó a Soros!) - tüntető kolofonja szerint „a Soros Alapítvány támogatása nélkül”, habár a sajtóbemutatóról a címadó riportalany sem hiányzik... Ám a Vámos Miklós által rendhagyó helyszínen: a nyomdai szedőterem-ben megrendezett könyvpremier korántsem az egyetlen kuriózum, alkalmi ínyenc-ség, kulturális esemény még jó néhány akad - kiváltképp Budapesten. Többek közt: irodalmi est a Király utcai Könyvesházban (Kornis, Petri, Jordán Tamás és Kántor Péter részvételével), egész napos ifjúsági fesztivál a Petőfi Csarnokban (több mint harminc amatőr és hivatásos együttes fellépésével), jubileumi est a felújított Merlin Színházban, kortárs hazai komponisták műveiből rendezett hangverseny a Kiscelli romtemplomban (a Camerata Hungarica és a kolozsvári magyar operatagozat előadásában), Hócipő-kabaré a Pesti Színházban (ahol az Alapítót némi „hadtáp-munkára”: nyílt színi krumplihámozásra fogják), kiállítás a várbeli Ludwig Múzeum-ban (Több mint tíz címmel - a támogatott művészek munkáiból), avagy a Rádió-zenekar ünnepi zárókoncertje a Pesti Vigadóban... Szeptember 27-én az Egyetemi Színpadon Társadalmi változások - előítélet - idegengyűlölet címmel az Alapítvány egész napos szimpóziumot rendez az úgyszintén jubiláló Ferenczi Sándor Egyesülettel, a Cserépfalvi és T-Twins Kiadókkal közösen - Daróczi Ágnes, Erős Ferenc, Fodor Gábor, Kertész Imre, Kovács András, Ormos Mária referátumaival. Ugyanaznap az Alapító a miniszterelnök jelenlétében a köztársasági elnöktől átveszi a tíz év első állami elismerését: a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. Az apoteózis teljes - a pezsgős-vakufényes fogadás emelkedett légkörét e percben még az OTP-privatizáció körüli kicsinyes belpolitikai intrika sem képes lerontani... „Köszönöm, hogy segíthettem, köszönöm azoknak, akik segítettek” - emeli poharát a „kereszt és csillag” legújabb birtokosa.
M = 1 : 1
„Több mint tíz”: egy évtized zárómérlege - plusz négy év ráadás
Akadémia, Tudós Klub, 1984 - Országház, Vadász-terem 1994: egy nyilvános közszerep két zártkörű protokollesemény zárójelében... Persze mások a díszletek, mások a méltató szavak, miként az eltelt évtized alatt ugyancsak megváltozott a „közönség” is: az ünneplő kompánia és maga az ország. (Magáért beszél, hogy a par-lamenti díjátadáson alig fél tucat meghívott akad, aki egykor az akadémiai alapító bankettre is hivatalos volt.) Talán csak egyvalami nem változott: az a köznapi és jóval kevésbé exkluzív „meghívás”, ami a hazai szellemi és közélet valahány értékteremtő önkéntesének a pezsgős pohárköszöntők másnapján, harmadnapján is mindegyre „fennáll”...
Részünkről persze korai még az ünneplés, hisz naplónk itt nem érhet véget. Hátravan még az elemző számvetés, s az efféle befejezetlen - a valóság által továbbírt - történetek elmaradhatatlan műfaji záradéka: egy rövid „kitekintés”.
Mindazonáltal ez a fejezet kurtább lesz, mint a többi... Nemcsak azért, mert a szigorúan vett időrend szerint már csupán egy szűk fél évről hivatott számot adni, s a továbbiakat inkább csak nyitott gondolatjelként jelzi - azért is, mivel a végső értékelést már könyvünk legelső lapjain megelőlegeztük. (S itt talán kéretik ismét fel-lapozni az Élőbeszéd végét!)
Az Alapítvány első évtizede a véletlen rejtélyes dramaturgiájával éppen az első demokratikus kormányváltás idejére telik ki. 1994 májusa, így joggal mondhatni: mérföldkő mind az ország, mind az Alapítvány életében. Alább arra próbálunk választ találni, vajon mit zár le és minek a kezdetét jelzi e kettős korszakhatár - ha ugyan tényleg annak tekinthető.
Habár e két, jellegében és horderejében ugyancsak eltérő eseményt mindenáron összekapcsolni balga célzatosság lenne, annyi mindenesetre első látásra is szembe-tűnő, hogy van köztük némi - úgylehet: lényegi - hasonlóság. Ilyen mindenekelőtt a változás általános iránya: az a jövőre orientált, pragmatista elszántság, amely az ellenzéki múlt ethoszát feladva kész újfajta, ideológiamentes, jórészt szakmai célokat követő „csapatmunkára”. Mindez egyszerre hoz személyi-, stílus- és koncepcióváltást - mind az ország, mind az Alapítvány számos irányító posztján.
A változáskényszer, a szerepek és mandátumok időről időre történő megújítása, önmagában is talán a legnehezebb próba valamennyi intézmény számára. „Ami nem változik, szükségképp romlik” - hirdeti Soros az innováció konok megszállottjaként. Való igaz: 1989-90 óta ez volt az első komoly esély annak igazolására, hogy sem a nagypolitikai, sem az alapítványi struktúra nincs végképp „bebetonozva”, s ha kell, új legitimitást találva képes a rotációra, az önmegújulásra. Végső soron annak bizonyítására, hogy a „játszma” - nevezzük akár demokráciának, akár a civil tár-sadalom ügyének - változatlanul nyitott, aktív részvételre szólít, és érdemes a foly-tatásra... 1994 tavaszának e szolid és tettrekész várakozása sokakban a négy-öt év előttit idézte - még ha az újrakezdés iránt jóval kevesebb hit és jóval több fenntartás élt is a „játékosokban”. (Hogy újabb négy év múltán mindez mennyiben igazolódott, arról nemrég egy egész ország mondott véleményt - bár ennek értékelését már csakugyan a jövendő krónikásaira kell bíznunk.)
Mindenesetre azt, hogy 1994 - korántsem csak a tízéves jubileum okán - az Alapítvány életében is markáns cezúrát hoz, egy sor fontos személyi változás is jól jelzi. Benda Kálmán halála után Fehér Márta, Péter Katalin és Stumpf István felkérésével immár nyolctagúra bővül a legfőbb döntéshozó testület: a nagykurató-rium. Az operatív irányítást Kardos László igazgatótól - a korábban jelzett „mene-dzselési válság” feloldásaként - a nyár végével Bakonyi Éva veszi át. Megújul egy sor szakértői bizottság, s a mintegy negyvenfős állandó operatív stáb is jelentős részben kicserélődik. (A távozó törzstagok sorában van többek közt Quittner János, az admi-nisztratív ügyek igazgatója is.) Egyidejűleg komoly szervezeti és személyi változások zajlanak New Yorkban és a már 29 társalapítványt számláló, nemzetközi Soros-intézményhálózatban is. A magyar származású Elizabeth Lóránt korábbi ügyvezető igazgatói szerepköre helyett mindinkább a regionális programok gazdája lesz, s a szorosabb térségbeli együttműködést ösztönzi az Alapítvány és a CEU után szintén Budapestre telepített OSI (Nyitott Társadalom Intézet) is, melyet növekvő hatáskör-rel, nemzetközi stábbal és programkasszával Koncz L. Katalin irányít.
Az Alapítvány körüli személyi, politikai erőtér is nyíltabbá, egyértelműbbé válik. Habár Vásárhelyi Miklós, a kuratórium elnöke, az újabb képviselő-választásokon már nem jelölteti magát, Dornbach Alajos továbbra is a kisebbik kormánypárt tevékeny kulcsfigurája marad, s rajta kívül más SZDSZ-politikusok is fontos szerepet kapnak - így Horn Gábor a kiemelt prioritást élvező alapítványi oktatási programegyüttes irányítójaként. Az ősszel újraválasztott Demszky Gábor által vezetett fővárosi önkormányzattal szociális, kulturális és oktatási ügyekben változatlanul szoros és sokrétű az együttműködés (ennek demonstratív példája az évi hárommillió dollárral újraindí-tott Iskolatej-akció), ám látványos a kapcsolatjavulás az MKM-mel is, miután Fodor Gábor - az Alapítvány alig öt éve még titkársági programasszisztense - átveszi a tárca irányítását. (Megkésett elégtételként csakhamar megtörténik a CEU évek óta húzódó, hivatalos akkreditációja is.)
A lendületes újrakezdés ezzel együtt számos alapkérdést továbbra is nyitva hagy. Mennyiben tartható fenn az intézményi autonómia az új adminisztratív ügyrendben, a szorosabb hálózati együttműködésben? Mi legyen a stratégiai tervezés s az operatív teendők optimális munkamegosztása: New York és Budapest, az egyes döntnöki és titkársági testületek között? Egyáltalán: meddig ésszerű a növekedés, és mi módon biztosítsák az intézmény jövőjét, tartós finanszírozását?
A gyakorlati gondok közül kétségkívül az operatív stáb elhelyezése tűnt a leg-égetőbbnek - már csak azért is, mert az alapítványi „telephely” az immár évek óta különvált partner: az MTA tulajdonát képezte. Bár az Országház utca 9-es számú ház ódon, bolthajtásos falait és beépített tetőterét az évente sok ezer pályázatot és mint-egy 15-20 millió dollár értékű programot kezelő Titkárság többszörösen is kinőtte, 1996 elejéig még jó egy évet kell várnia, hogy végre saját otthonába: az Alapítvány felújított, Bolyai utcai villájába költözzék. Azt különben, hogy az intézmény idővel - ügyfélforgalmát és saját apparátusát tekintve is - valódi „nagyüzemmé” vált, mi sem példázza inkább, mint az alábbi kimutatás:
| Év | Éves keret, USD | Elfogadott pályázatok | Döntéshozó testületek | Döntnökök, kurátorok | Operatív létszám |
| 1984-88/90 | 1-7,5 | 700-1500 | 3-7 | 17-46 | 8-16 |
| 1990-94 | 7,5-13 | 1000-2500 | 7-23 | 46-88 | 18-40 |
| 1994-98 | 19 | 8000 | 50 | 170 | 53 |
A számok, mint látnivaló, minden téren rohamos növekedést mutatnak. Az éves felhasználási keret a kezdetektől közel hússzorosára, a döntéshozók és támogatottak száma tízszeresére, az operatív létszám jó ötszörösére nőtt. (Nota bene! ez a lázas növekedési ütem távolról sem csak „magyar sajátság”: de a kilencvenes évek elejétől masszív trendként az egész nemzetközi Soros-intézményvilágra jellemző, elég csak a CEU vagy a jó két tucat térségbeli alapítvány látványos fejlődésére utalni - például arra, hogy a Közép-Európai Egyetem budapesti karának ma mintegy 400 állandó munkatársa van! -, vagy a mára úgyszintén mamutszervezetté vált New York-i „anyaalapítvány” s a nem kevésbé potens regionális csúcsszervezet: az OSI egyen-ként több mint 200 fős apparátusára!) A számok és „megaprogramok” mágiájához csupán egyetlen beszédes adalék még: a budapesti Alapítvány az elmúlt év (1997) során mintegy 20 000 pályázati beadványt regisztrált - ugyanannyit, mint az első évtized alatt együttvéve!
Ám az új hely, az új programok és a dinamikus növekedés önmagában még nem jelent végleges hazatalálást vagy „beérkezést”. Annál kevésbé, mivel a budapesti Alapítvány továbbra sem örökös vagyonjuttatással létesült, szuverén intézmény (angol terminussal: endowment), hanem - akár a többi térségbeli - a New York-i Soros Foundation és az OSI által évenként megítélt dollárkeretből „gazdálkodó” nonprofit szervezet. (Ami még akkor is így van, ha éves költségvetését - benyújtott prog-ramigényei alapján - ugyancsak nagyvonalúan állapítják meg, és a megítélt összeg felhasználásában is nagyfokú önállóságot élvez!) Az Alapító időről időre elszánja ugyan magát, hogy - mint a Soros-irodaház, az OTP-befektetés vagy más példák is mutatják - tartós megoldást találjon a távlati finanszírozásra, ezek a kísérletek azon-ban, rendre meghiúsulnak. (Egészen a legutóbbi időkig ez alól mindössze két „sza-bályerősítő kivétel” akadt: a New York-i Open Society Fund és a Közép-Európai Egyetem, mely intézmények fenntartására húszéves kötelezettséget vállalt.) Ez a máig jellemző „dinamikus egyensúlyhiány” korántsem csupán külső, eseti okokra vezethető vissza: legalább annyira Soros György belső bizonytalanságára, hiszen mint azt nemegyszer nyíltan megfogalmazta, valójában maga is mélyen ambivalensen érez hovatovább négy földrészt (újabban Afrikát is!) behálózó intézménybirodalma jövőbeni sorsa iránt.
A „pénzosztó” alapítványok tartósítását - elvben és általában - makacsul ellen-zi, miként hálózati direktorai tanácskozásán többnyire nem mulasztja el elsütni azt a félkomoly tréfát, hogy az új alapítványok gründolásánál csak egyvalami okoz na-gyobb gyönyörűséget neki: „a meglévők likvidálása”... (Még ha a pekingit leszámítva ennek mindeddig nem sok tanújelét adta is!) Ez a kritikus attitűd nyilvánvaló tárgyi és lélektani okokra vezethető vissza. Egyrészt megannyi riasztó példa nyomán Soros joggal hivatkozik arra, hogy minden elszemélytelenedett, alapítóját túlélő filantróp intézmény szükségképp pazarlóvá, bürokratikussá és eredeti hivatásához méltatlanul személyes hatalmi ambíciók, lobbyérdekek eszközévé válik. Másrészt maga sem tud megbékélni azzal a ténnyel, hogy egyre átláthatatlanabb, világméretű intézmény-birodalma, mely ezreket foglalkoztat, és milliókat érint, máig is ily mértékben az ő személyétől függ, s emiatt mind újabb átszervezési kísérletekkel, strukturális és személyi változtatásokkal próbálja elérni, hogy a hálózat egészét saját részvételét nem igénylő, hatékony és működőképes alapokra helyezze.
„Mi legyen a végjáték-stratégiánk?”
Mindezt szókimondó nyíltsággal összegzi abban a vitaindítóban, amit az alapít-ványhálózat vezetőinek 1997. június eleji budapesti tanácskozására írt. Beavató dokumentum, érdemes bővebben idézni... Már csak azért is mivel egyúttal önkri-tikus summáját adja a Soros-intézmények látványos fejlődéstörténetének és jövendő kilátásainak is:
„Az alapítványi hálózat egy forradalmi pillanat hevében született. Amikor a szovjet világbirodalom omladozni kezdett, különös helyzetben találtam magam. A bontakozó történelmi folyamat meglehetősen tisztán állt előttem, s én nemcsak mély elkötelezettséggel bírtam a nyitott társadalom eszménye iránt - de hozzá mély zsebekkel is... Mindez a feltételek páratlan együttesét kínálta, s én úgy éreztem, kötelességem minden erőmet és számottevő anyagi forrásaimat a zárt társadalmak megnyitása érdekében latba vetni. Egy tartós alapítványhálózat létrehozása azonban nem volt előre elhatározott szándékom, s ekkoriban még magam sem gondoltam végig, vajon miféle távlati következményei lehetnek kötelezettségvállalásaimnak. Ha akkor ezt megtettem volna, bizonnyal visszariadok egy ilyen hálózat létrehozásától, minthogy a filantróp tevékenységgel szemben mindig is erősen kritikus voltam - sőt: máig az vagyok.
Mindez tíz évvel ezelőtt történt, 1987-ben, amikor a lengyel, kínai és szovjet alapítványok létrejöttével egyszeriben hálózattá bővültünk. Ma már 25 alapítvá-nyunk működik, beleértve az egyesült államokbelieket is, és számuk a most szerve-ződő afrikaiakkal hamarosan 40-re bővül. Hálózatunk évről évre nagyobb és erősebb lesz, és mind szélesebb tevékenységi kört ölel fel. Ez a fejlődés örömmel tölt el, bár megvallom, kezdetben egyáltalán nem így terveztem.
Arra a felismerésre, hogy alapítványaimnak tartósabb létjogosultsága van, való-jában csak mintegy öt éve jutottam, amikor a forradalmi idők heve némiképp alább-hagyott. Rájöttem, hogy az átalakulási folyamat jóval tovább tart, mint azt korábban feltételeztem, és hogy kimenetele is jóval bizonytalanabb. Hosszú távon kezdtem hát gondolkodni. Bibliai példával »a negyvenéves pusztai vándorlásra« hivatkoztam - ámbár ezt inkább csak metaforikus fordulatnak szántam. Valójában azt értettem rajta, hogy alapítványom minden valószínűséggel túlél majd engem, s így ideje előkészületeket tennem jövőjének biztosítására.
E felismerést nemcsak politikai fejlemények sugallták, de éppúgy bizonyos pénzügyi kalkulációk is. Vagyonom még mindig növekvőben volt - várható életkilátá-saim viszont mindinkább csökkentek. Bármi furcsának tűnhet: filantróp tényke-désemben a pénzügyi megfontolásoknak mindaddig viszonylag csekély szerepe volt. A korlátokat sosem a rendelkezésemre álló összegek, inkább az értelmes, közhasznú ráfordítások lehetőségei szabták meg. Olyan ütemben növeltem támogatásaimat, amennyire csak alapítványaim felszívó képessége engedte, minek folytán éves költ-ségkeretük öt év alatt 3 millióról 300 millió dollárra duzzadt.1
Ez a százszoros növekedés persze egy előírásszerű költségvetési gazdálkodás keretein belül aligha lett volna megvalósítható. A programokat - minden szigorú költségvetési megfontolást mellőzve - kizárólag önértékük alapján hagytuk jóvá. Az adott viszonyok között ez volt az egyetlen célszerű eljárás, bár csakhamar kitűnt, hogy nem tartható fenn a végtelenségig. Robbanásszerű növekedésünknek egy pon-ton megálljt kellett parancsolnunk, hogy a káoszban rendet teremtsünk. Bevezettük hát az évenkénti költségvetések, az egységes eljárásrendek gyakorlatát. Be kellett lát-nunk ugyanis, hogy hálózatunk időközben egy órmótlan, magától terjeszkedő óriás-szervezetté nőtte ki magát, annak minden hátulütőjével. Az újraszabályozás nehéz feladványnak bizonyult - nem utolsósorban számomra is. Mindig is erős fenntartá-saim voltak az olyan emberbaráti szervezetekkel szemben, melyek eredeti rendel-tetésüknél előbbre helyezik saját korporatív önérdekeiket - és lám, most egyszeriben magam is a világ egyik legnagyobb filantróp intézményhálózatának elnöke lettem. Amíg a pénzköltést bizonyos elhivatott közszellem vezérelte, nem volt semmi bajom vele. Ám attól kezdve, hogy a költségvetések vették át az irányító szerepet, óhatat-lanul fel kellett tennem a kérdés: vajon csakugyan érdemes ügyekre fordítjuk-e a pénzt?
Az újraszabályozási folyamat öt éve kezdődött, és bár egészen máig se zárult le, összességében sikeresnek mondható. Lefektettük az irányítási alapelveket, be-vezettük az egységes költségvetési rendet, ami kezdetben nehézkesnek bizonyult ugyan, ám idővel, úgy vélem, sikerült leegyszerűsítenünk. Ami pedig a legfontosabb: beláttuk, hogy utóvégre magunk is hivatali gépezetté, bürokráciává lettünk, következésképp szüntelen azt kell keresnünk, hogy mi módon lehetnénk hatékonyabbak.
Alapítványi hálózatunk egész szervezete kerékhez hasonlít. Van egy »kerékagya« vagy központja, amely pénzalapokat juttat a nemzeti alapítványoknak, és irányítja a regionális programokat. Nemzeti alapítványaink e jelképes kerék küllői gyanánt ágaznak szét. Végpontjaikon sorra kapcsolatba lépnek egymással, ezáltal létrehozván a kerék »ráfját«, azaz az alapítványhálózat körkörös perifériáját. Magam a központ és a periféria viszonyában látom egész szervezeti rendünk kulcskérdését. Úgy vélem, közelmúltbeli intézkedéseink e téren nagyjából kielégítőek, és mindaddig azok is maradnak, amíg csak rajtuk tartom a szemem - abban már korántsem vagyok biztos, hogy távollétemben is megfelelő módon működnek majd.
Szervezetünk legfőbb erejét a nemzeti alapítványok adják. Ezek jórészt már azelőtt is hatékonyan működtek, hogy az operatív központ létrejött volna, jóllehet minőség dolgában kezdettől komoly különbségek adódtak közöttük. Elvben ugyan önállóaknak kellene lenniük, finanszírozásuk azonban a központtól teszi függővé őket. Ezért is próbáltam növelni önállóságukat felajánlva, hogy eseti, diszkrecionális döntések nyomán az arra érdemes alapítványok áttérhetnek az »evergreen« (évelő) finanszírozásra. Mindeddig az evergreen finanszírozási rend annyit jelentett, hogy az illető alapítvány bázisköltségvetését évről évre megújítva két évre előre garantáljuk. Mostantól ezt a tervidőszakot három évre terjesztjük ki, továbbra is évenkénti jóvá-hagyással.
Az evergreen finanszírozási forma a központ bizalmát fejezi ki az egyes alapít-ványok iránt. De vajon csakugyan rászolgálnak-e erre a bizalomra? Másrészt elég tájékozott-e a központ ahhoz, hogy egy-egy nemzeti alapítvány vezetésének bizalmat szavazzon, és vajon méltányos-e a központ teljesítményértékelése? Jelenleg mindezt magam ítélem meg, latba vetve személyes befolyásom, hogy ott, ahol szükséges, az ebbéli fogyatékosságokat kiküszöböljük. De mi lesz majd nélkülem? Hiszen a mostani rendszerben tagadhatatlanul benne rejlik a veszély, hogy idővel olyan konfliktusokat támaszt, melyek végtére is megakadályozhatják a nemzeti alapítványokat saját hivatásuk betöltésében. Mi történik, ha egy-egy alapítvány netán zokon veszi a köz-pont bírálatát, vagy ez utóbbi megtagadja evergreen státusának megújítását?
Ami a jövőt illeti, továbbra is feltett szándékom, hogy minden szabad rendel-kezésű vagyonomat lehetőleg még életemben feléljem. Ez azonban, bármiképp szá-molom is, már aligha következhet be.2
Így legjobb ismereteim szerint az alapítványnak mostantól legkevesebb 10 - de akár 20 vagy ennél több évre is elegendő forrás áll rendelkezésére. A New York-i központ javára máris megkötöttem egy húsz évre szóló bérleti szerződést. Ennek okán szükségképp fel kell vetnünk néhány olyan kérdést, amellyel a hálózatot átmeneti képződménynek tekintve korábban nem kellett vesződnünk.
Legfontosabb ezek közül saját feladatunk - mind a hálózat egészének, mind az egyes nemzeti alapítványok rendeltetésének újradefiniálása. A kezdeti években kül-detésünk kristálytisztán állt előttünk. Mindenki ösztönszerűen érezte, mit kell ten-nie, s nekem aligha kellett bővebben kifejtenem: voltaképp mit is értek »nyitott társadalmon«. Mára a helyzet megváltozott. Amíg a szovjet rendszer fennállt, a nyitott társadalom lényegében a nyugati mintát jelentette. Csakhogy a szovjet rendszer bukása után egyszerre nyilvánvalóvá vált: a ma létező nyugati világ nem feltétlen azonosítható a nyitott társadalom eszményével. Mi lehet tehát e fogalom aktuális érvényességi köre? Erre a kérdésre próbáltam feleletet találni abban az esszémben, melynek A nyitott társadalom újraértelmezése (Open Society Reconsidered) címet adtam, bár utóbb A kapitalista veszély (The Capitalist Threat) címen jelent meg. Elismerem, e kérdésre a magam válasza sem éppen kristálytiszta. Mégis úgy vélem, hasznos lenne, ha különféle nemzeti alapítványaink vezetősége is szembesülne vele, megpróbálván a maga egyedi válaszait kialakítani.
A második fő kérdéskör: az irányításé. A hálózat egykor az adományozó és a nemzeti alapítványok bizalmi viszonyára épült. Ez mindaddig jól működött, amíg magam is tevékenyen részt vettem az egyes alapítványok ügyeiben, s ekként köz-vetlenül megítélhettem, hogy választott munkatársaim csakugyan kiérdemlik-e a bizalmam. Ám idővel az alapítványok száma rohamosan megnőtt, nekem pedig mind kevesebb időm maradt, hogy egy-egy vezető testület létrehozásában személyesen is közreműködjem. Bár a helyzet ma még többé-kevésbé kielégítőnek mondható, legfőbb ideje felkészülnünk azon időkre, amikor én már nem leszek jelen. Az elmúlt két évben a nemzeti alapítványok jó része kialakította a maga vezetési alapelveit - a kérdés csak az, vajon ezek akkor is alkalmasak lesznek-e, ha magam már nem leszek a színen. Ez ügyben feltétlen hallani szeretném alapítványi vezetőim álláspontját.
A harmadik fő kérdés: a fenntarthatóság. Ezen én az alapítványok mint intéz-mények önfenntartó képességét értem, továbbá programjaik és az általuk támogatott más, önálló intézmények fenntarthatóságát. Mindeddig legfeljebb programjaink rövid vagy hosszú távú hatása foglalkoztatott bennünket. Mostantól azt is fontolóra kell vennünk: mi lesz, ha működésüket avagy szponzorálásukat beszüntetjük. Más szóval: mi legyen a végjáték-stratégiánk«?
Ugyanez érvényes magukra az alapítványokra is. Jómagam továbbra sem szán-dékozom létüket tartós letéttel állandósítani. Mihez kezdenek hát, ha központi támo-gatásuk megszűnik? Örömmel látnám persze, ha ez esetben más külső forrásból nyernének további támogatást, hiszen ez maga is azt igazolná, hogy hasznos köz-célokat szolgálnak. Annak is örülnék, ha olyan intézményeket alapítanának, amelyek túlélik őket. Efféle intézményeket már magam is létrehoztam, közülük leginkább talán a Közép-Európai Egyetem érdemel említést. Néhány nemzeti alapítványunk, főként a lengyel Stefan Batori, szintén ebbe az irányba tart, amit jómagam távlati trendként ugyancsak szorgalmazok. Úgy vélem, nagyon is rendjénvaló, ha valamely konkrét célfeladatot ellátó intézmény létét állandósítják. Merőben másként érzek viszont az ösztöndíjosztó alapítványok iránt. Ezek tartósítását máig is ellenzem. Létjogosultságuk legfeljebb addig van, amíg képesek élő kortársak adományait el-nyerni - szemben a néhai örökséghagyókkal. Noha elvileg nincs kifogásom az ellen, ha a központ netán azt követően is folytatja majd a nemzeti alapítványok támo-gatását, ha én már nem leszek, mégis úgy vélem, hasznos lenne, ha ez utóbbiaknak más forrásokból is sikerülne támogatást szerezniük.
Szeretném, ha minden egyes alapítványom feltenné magának a kérdést, amivel magam is szembesülni próbálok: mi marad munkánk eredményéből, ha mi magunk többé nem leszünk a színen?”
Mindehhez még egy rövid epilógus: a budapesti tanácskozás nyomán Soros György úgy döntött, hogy 2010-ig szavatolja valamennyi alapítványa fennmaradását. Mi több, nemcsak a hálózat jelenlegi „szintentartását” vállalta, de komoly többlet-forrásokat is kilátásba helyezett (részben újabb, az OSI-tól megpályázható fedezetű programokra, részben továbbra is fenntartva magának a jogot, hogy külön alapokból egy-egy országot, régiót - pl.: Oroszország, Balkán - kiemelten támogasson). Erről tudósít az az 1997. augusztus 29-i keltű körlevél, amelynek főbb passzusait - a fentiek utóirataként - még feltétlenül érdemes idézni: „Budapesti tanácskozásunk sokat segített álláspontom tisztázásában, amit ezúton is köszönök mindenkinek, akit illet.
Ennek nyomán immár képes vagyok megfogalmazni a hálózatra vonatkozó távlati stratégiámat.
Ami tanácskozásunk legfőbb kérdését, az alapítvány hosszú távú jövőjét illeti, erre nézve minden korábbinál szilárdabb meggyőződésem, hogy a hálózat, úgy ahogyan az ma működik, nem maradhat fenn az idők végezetéig. Ez az intézmény-rendszer az én személyes művem, s bárhogy szeretném is magamtól megóvni, túlsá-gosan is függ tőlem. Éppen ezért ezennel kijelölöm felszámolásának konkrét határ-idejét: éspedig 2010-ben, amikor is 80. életévem betöltőm. Lesznek persze bizonyos alapprofilok - így a Közép-Európai Egyetem, a tudományos ösztöndíjak vagy az East-East program -, melyeknek ezen az időponton túl is fenn kell maradniuk. Ezek ön-álló intézményekké átalakítva vagy örökös vagyonletétet kapnak, mint a Közép-Európai Egyetem, vagy továbbra is rendszeres adományokban részesülnek majd a New York-i alapítványtól, amíg ez utóbbi tartalékai el nem fogynak (feltéve persze, hogy hivatásukat megfelelően betöltik). A fennmaradó forrásokról 2010-ben az alapít-ványi igazgatótanács hivatott dönteni. Ha minden jól megy, ezen döntésben még magam is részt vehetek. Ha nem, úgy azt várom az igazgatótanácstól, hogy 2010-ig minden körülmények között tartsa fenn a hálózatot, és dolgozzon ki koncepciót az azutáni időkre. E mostani döntésem valamennyi alapítványnak megadja az esélyt arra, hogy saját terveit kimunkálva maga döntse el, melyek is legyenek a jövőre átmentendő profiljai, s azokat még kellő időben önfenntartó alapra helyezze. Mind-ehhez persze az eddigieknél komolyabb erőfeszítéseket kell tenni az olyan intézmé-nyek létrehozására, melyek hálózatunkat túlélik.
Különös paradoxonnak találom, hogy a hálózat felszámolása ma jóval több ter-vezést és előkészületet igényel, mint annak idején a létrehozása. Mindez persze az intézmények lényegi természetéből fakad, hisz létrehozni mindig sokkal könnyebb azokat, mint megszüntetni, mivel saját túlélésük biztosítását jobbára nagyon is hajlamosak céljaik elé helyezni. Az ENSZ 50. születésnapján nem mulasztottam el szóvá tenni, hogy alapokmányába egykor illett volna egy »végrendelkező« cikkelyt is belevenni. Most végre eljött az idő, hogy e kritikai megjegyzésnek a magam ügyében is gyakorlati érvényt szerezzek, s ezt igen nagy megnyugvással teszem.
Ha aktív közszerepem kezdetét 1984-től számítom, amikor magyar alapítvá-nyomat létrehoztam, mindez annyit tesz, hogy a félúton már bizonnyal túl vagyok. Az a tudat, hogy e vállalkozásból immár kifelé tartok, megvallom, felszabadítóan hat tudatomra és újult energiával tölt el.”
Egy nagy kezdő - és újrakezdő - némiképp elégikus végszavai ezek... Persze nem az utolsók, inkább csak amolyan „felvonásvégiek”. Hisz maga a „darab” - e sok-szereplős, sokfelvonásos kísérleti mű - azóta is naponta formálódik tovább. Budapest, New York és a nagyvilág megannyi színterein...
Jegyzetek
1 Soros eddigi közcélú donációiról - Open Society Fund, OSI, OSA, CEU, nemzeti alapít-ványok stb. - mindent egybevetve a New York-i Open Society Fund az alábbi adatössze-sítést közli: Soros György filantróp kötelezettségvállalásai (1992-1997)
| 1982 | 448407 USD |
| 1983 | 111 703 |
| 1984 | 1 169 817 |
| 1985 | 2 546 442 |
| 1986 | 4 569 852 |
| 1987 | 4 310 968 |
| 1988 | 5 782 717 |
| 1989 | 7 653 645 |
| 1990 | 11 406 566 |
| 1991 | 18 807 399 |
| 1992 | 53 551 312 |
| 1993 | 183 835 066 |
| 1994 | (kb.) 300 000 000 |
| 1995 | (kb.) 350 000 000 |
| 1996 | (kb.) 362 000 000 |
| 1997 | (kb.) 428 000 000 |
Összességében - a becsült tárgyévi (1998-as) összeget is bekalkulálva - mindez annyit tesz, hogy Soros György az elmúlt másfél évtized alatt közel 2 milliárd dollárt (400 milliárd forin-tot) fordított közcélú adományokra világszerte. A magyar Alapítványnak 15 év alatt jutta-tott mintegy 120 millió dollár e teljes összegnek kb. 6%-át teszi ki.
2 Egy, a Fortune című amerikai magazin által 1998. június elején publikált felmérés szerint Soros György a világ száz leggazdagabb emberének rangsorában - egyetlen magyar szár-mazású multimilliárdosként - jelenleg a 86. helyen áll mintegy 37 milliárd dollárra becsült magánvagyonával. (A listán az öröklött vagyonok tulajdonosai - egyházi és világi uralko-dók, arisztokraták stb. - nem szerepelnek!)
DOKUMENTUMOK
Az itt következő oldalakon dokumentumválogatást adunk közre az Alapítvány fontosabb vagy közérdeklésre számot tartó, történeti irataiból. Ezek keletkezési helyük szerint három fő csoportot alkotnak:
1. Az alapítvány belső iratai: levelek, szándéknyilatkozatok, együttműködési megállapodások, programtervek, hatástanulmányok;
2. MTA-, MM- és MSZMP-dokumentumok: hivatali levelek, jelentések, a KB egyes testületeinek az Alapítvánnyal kapcsolatos állásfoglalásai;
3. BM-iratok: a pályázókra, az Alapító személyére és az Alapítvány munkatár-saira vonatkozó III/III-as titkos jelentések és más belügyi szervek iratai.
A dokumentumokat folyamatos sorszámmal ellátva mindhárom forráscsoporton belül időrendben és szöveghű (bár nem betűhív - az elütéseket, kisebb helyesírási hibákat javítottuk) lejegyzésben közöljük, a folyamatos olvashatóság miatt a kritikai apparátust lehetőleg mellőzve. A kihagyásokat és az esetleges szövegcsonkulást a szokásos [...] jelzi.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért külön tartalomjegyzéket adunk az anyag-ról. Ebben zömmel az iratok eredeti címét (a BM-jelentéseknél a „mutatókarton” kézírásos bejegyzését) tüntetjük fel, csupán ezek hiánya vagy információs elégtelen-sége esetében éltünk az új címadás jogával.