Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Negyedik fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

NEGYEDIK FEJEZET

Magyarország a két világháború között
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímea ˆ. Első közlés)

Áttekintés



A negyedik fejezet az első világháború után Közép-Európában kialakult helyzet főbb vonásait ismerteti. Arra a kérdésre igyekszik választ találni, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek Magyarországon is elvezettek ahhoz, hogy az 1930-as évek végére magyar állampolgárok egy csoportját, a törvény által zsidónak minősítetteket kirekesztették az állami felelősség köréből.
Közép-Európa számára az első világháborút lezáró békeszerződések súlyos tehertételt jelentettek. A területi rendelkezések miatt a vesztes államok politikai életében a fő célt a békeszerződések rendelkezéseinek érvénytelenítése jelentette - ez pedig egysíkú, sérelmi politikai gondolkodást eredményezett.
Az első világháború után a közép-európai helyzet általános jellemzője a bizonytalanság volt mind egy-egy állam, mind az egyes emberek számára. A régi államok és a régi tekintélyek összeomlottak; az újonnan kialakult államok külső bizonytalanságban voltak, e bizonytalanságban kellett új politikai berendezkedésüket kialakítaniuk, emellett pedig súlyos gazdasági és társadalmi feszültségekkel kellett szembenézniük. A nyugat-európai, nyugodt fejlődés során kialakult polgári demokrácia intézményét két oldalról érte kihívás: a Szovjet-Oroszországban már államot létrehozott kommunista ideológia által kialakított politikai rendszer, valamint a különböző jobboldali nacionalista mozgalmak irányából. A térség kommunista forradalmai közül a magyarországi forradalom állt fenn hosszabb ideig; a Tanácsköztársaságnak vagy proletárdiktatúrának nevezett rendszer fennállásának pár hónapja főként arra volt elegendő, hogy tartós félelmet és ellenszenvet keltsen a magyar társadalom nagy részében a kommunista ideológia és uralmi rendszer iránt. A magyar köztudatban a kommunista rendszer a „zsidó uralommal" azonosult, mivel a Tanácsköztársaság vezetői között nagy számban voltak zsidó származásúak. Emiatt a kommunista rendszer bukása utáni politikai berendezkedés, amely ellenforradalminak nevezte magát, kezdettől zsidóellenes frazeológiát használt.
A világháború utáni helyzet gazdasági szempontból is bizonytalanságot okozott. Magyarországon különösen az értelmiségi foglalkozásúak számára jelentett nehézséget az elhelyezkedési lehetőségek szűkülése, illetve a jövedelmek csökkenése. Az elégedetlenség csökkentésére a kormány 1920-ban korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó vallású hallgatók arányát. Ezzel a zsidó vallásúakat törvényi intézkedés fosztotta meg jogegyenlőségüktől.
A 20-as évek közepére-végére úgy tűnt, hogy a gazdasági nehézségek nagy része megszűnik, s ez enyhített a társadalmi feszültségeken is. Azonban az 1929-ben kezdődött és Európába a 30-as évek elején átgyűrűzött gazdasági válság a kontinensen a gyengébb demokráciák politikai összeomlását okozta.
Magyarországon is a különféle jobboldali erők voltak a politikai élet döntéshozó helyein; azonban a Horthy-rendszer alapvető konzervativizmusa miatt a német befolyást sokáig az olasz befolyással igyekeztek semlegesíteni. A 30-as évek végére azonban nyilvánvaló lett, hogy a területi követeléseket kizárólag német támogatással tudják megvalósítani. Ez a német befolyást szinte kizárólagossá tette a magyarországi politikára, mely a zsidónak minősítettek ismételt és immár sokkal súlyosabb következményekkel járó jogfosztását eredményezte. A fejezet ennek a folyamatnak a részleteivel ismertet meg, és bemutatja, hogyan reagáltak minderre a szellemi élet képviselői.

1. OLVASMÁNY

Az első világháborút lezáró békerendszer – Trianon

A háborút az 1918 és 1920 között megszületett békeszerződések zárták le hivatalosan. Németországgal Versailles-ban, Ausztriával Saint-Germainben, Bulgáriával Neuilly-ben, Törökországgal Sevres-ben, Magyarországgal pedig az egyik Trianon-kastélyban kötöttek békeszerződést (ezek a helységek mind Párizs körül vannak). A békeszerződéseket létrehozó tárgyalásokon csak a győztes, valamint a közép- és kelet-európai térségben újonnan létrejött államok vehettek részt. A vesztes államokat nem hívták meg a tárgyalásokra. Ez a tény maga jelzi, hogy itt nem szerződésekről volt szó tulajdonképpen, hanem diktátumokról. Kihagyták a rendezésből Szovjet-Oroszországot is annak ellenére, hogy annak idején az antant oldalán harcolt.
A békeszerződések megalkotásánál három politikusnak volt döntő szerepe: Wilson amerikai elnöknek, Clemenceau francia és Lloyd George angol miniszterelnöknek. Az érdekes az, hogy mindhármukat eltérő célok vezették. Wilson őszintén hitt abban, hogy egyedülálló lehetőség nyílt minden ez utáni háború megelőzésére. Szerinte a háború oka a megsebzett nemzeti érzés, angol szóhasználattal a nacionalizmus volt Európában, így azt kell kiküszöbölni. Ezt az önrendelkezés elvének megvalósításával lehetne elérni, melynek lényege, hogy minden népnek lehetőséget kell adni saját államának kialakítására és saját politikájának folytatására. Clemenceau ellenben mindenekelőtt Franciaország biztonságát akarta örökre garantálni. Franciaország számára 1871 óta Németország jelentette a legnagyobb fenyegetést. Most el akarták érni, hogy Németország soha többé ne legyen erős, ne veszélyeztesse őket. Ennek érdekében igen szigorú békefeltételeket kívántak szabni Németországnak. Lloyd George engedékenyebb lett volna francia kollégájánál, de a brit közhangulat is a németek megbüntetését követelte, nem utolsósorban a háború alatti propaganda hatására, mely tartós ellenségképet alakított ki. A béketárgyalásokon részt vevő angol közgazdász, Keynes, aki egy idő után otthagyta a tárgyalásokat, a következőképpen jellemezte a három politikus céljait: „Clemenceau-t az foglalkoztatta, miként lehetne szétzúzni az ellenség gazdasági életét, Lloyd George-ot az, hogy olyan egyezményt érjen el és vigyen haza, ami legalább egy hétig kiállja a próbát, az amerikai elnököt pedig az, hogy semmi olyat ne tegyen, ami nem volna igazságos vagy jogos."1
A békeszerződések alapja az a tétel volt, hogy Németország és szövetségesei a felelősek a háború kirobbantásáért. Ez a győztesek számára igazolásul szolgált a szigorú rendelkezésekhez, a vesztesek önérzetét azonban mélyen sértette. A békeszerződések intézkedéseit három típusba sorolhatjuk: 1. a vesztes államok területének megcsonkítása, 2. katonai erejük korlátozása, 3. a háborús károk megtérítése a győzteseknek, amit ekkor jóvátételnek, korábban hadisarcnak neveztek.
A Németországgal kötött békeszerződés az ország területének keleti feléből az újra megalakuló Lengyelországnak adott át területet. Franciaország visszakapta az 1871-ben elcsatolt Elzász-Lotaringiát. Fontos intézkedés volt, hogy Németországnak megtiltották az Ausztriával való egyesülést. Németország elvesztette gyarmatait is, melyek fölött a szövetségesek gyakoroltak ellenőrzést, formailag népszövetségi mandátumok formájában. A legnagyobb változásokat az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések hozták. Ezek szentesítették az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását kis nemzetállamokra. A Monarchia cseh és szlovák területeiből, valamint Csallóközből, a Felvidékből és Kárpátaljából jött létre Csehszlovákia. A délszlávok a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban egyesültek, a szerb és horvát területeken kívül Bácskát, a Bánát egy részét, illetve zömmel albánok lakta területeket is megkapva. Románia több mint kétszeresére növelte területét: Erdélyt és a Bánát másik részét kapták meg, valamint Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát. Olaszországhoz került Dél-Tirol Ausztriától. Törökország elvesztette európai területeit, sőt Kis-Ázsia egy részét is a görögöknek juttatta a békeszerződés.
A vesztes államok katonai erejének korlátozása Németországot sújtotta a leginkább, egyrészt mert a hagyományos német (illetve porosz) értékrendben a hadsereg előkelő helyet foglalt el, másrészt azért, mert mégiscsak Európa egyik legerősebb államáról volt szó, melynek mesterséges meggyengítése nem sok jót ígért. A német hadsereg létszámát 100 ezer főre korlátozták, a hadiflottát mindössze néhány hadihajóra, a tengeralattjárók teljes betiltásával, és ugyancsak megtiltották légierő fenntartását.
A vesztesek által fizetendő jóvátétel összegét csak 1921-ben állapították meg. Ez az összeg annyira magas volt, hogy többször nemzetközi tárgyalást kellett összehívni miatta. A jóvátételi kötelezettség jelentette a gazdasági válságig az egyik legnagyobb gazdasági és politikai problémát Európában.
A békeszerződések egyedülálló lehetőséget kínáltak arra, hogy az európai viszonyokat rendezzék. De mert igazságtalanok voltak, nagyon sok új problémát okoztak.
Legnagyobb hatása a területi rendelkezéseknek volt. A létrejött nemzetállamok megalakulása már régóta esedékes volt, és az önrendelkezés elvének teljesen megfelelt. Azonban a határok kijelölésekor nem az önrendelkezési elv alkalmazására figyeltek elsősorban, hanem az utódállamok biztonsági és gazdasági igényeinek minél teljesebb kielégítésére, így például a Csallóköz magyarlakta területét, illetve Kelet-Magyarország egy sávját azért csatolták Csehszlovákiához, illetve Romániához, mert az azokon a területeken húzódó vasútvonalra szüksége volt az új államoknak. E felelőtlen területdarabolás következményeként Kelet-Közép-Európában minden hatodik ember kisebbségi lett új hazájában. Különösen nagy volt a magyar kisebbség aránya Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, a német kisebbségé Csehszlovákiában és Lengyelországban, illetve az albán kisebbség aránya Jugoszláviában. Új hazájukban ellenségként vagy legalábbis veszélyes elemként kezelték a kisebbségeket, hiszen azt tartották róluk - sok esetben nem is alaptalanul -, hogy a háború előtti hazájukhoz szeretnének visszatérni. A területi rendezések egy másik következménye az volt, hogy a most kialakult államok államalkotó nemzetei között is igen nagy feszültségek keletkeztek. Csehszlovákiában a csehek és a szlovákok között, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, mely 1929-től a Jugoszlávia nevet viselte, a szerbek és a horvátok között. Ezeket a feszültségeket használta ki később Hitler, mikor segédkezett az önálló szlovák és horvát állam megalakításában. És ugyanez a feszültség vetette szét 1989 után a két közös államot. Egyébként Szlovákiának és Horvátországnak hatalmas történelmi teher, hogy függetlenségét első ízben éppen Hitler segítségével nyerte el. A békeszerződések egyik legnagyobb melléfogása az volt, hogy megtiltották Németország és Ausztria egyesítését, az Anschlusst. Ezzel tulajdonképpen önrendelkezési jogától fosztották meg a német ajkú népeket. A békeszerződések megalkotói is tisztában voltak ezzel. Ez magyarázza, hogy Hitlerrel szemben mindaddig engedékenyek voltak, amíg területszerzéseit elvileg az önrendelkezési elv megvalósításával is indokolhatta.
A területi rendezés következménye lett az is, hogy a közép- és kelet-európai térség államai között a bizalmatlanság, az egymástól való félelem volt jellemző. Ez nem csupán a politikai kapcsolatokat tette lehetetlenné, hanem a gazdasági együttműködést is. A háború előtt a Habsburg Birodalom egybefüggő gazdasági egység volt, most az új államok megpróbáltak önellátóak lenni, vagy ha ez nem sikerült, akkor inkább távolibb országokkal kereskedtek.
A békeszerződésekre a vesztes államok hivatalos politikája három módon reagált. Németország egy pillanatig sem fogadta el a békeszerződést, azonban az országot irányító politikusok végrehajtották a békeszerződés rendelkezéseit, remélve, hogy a győztesek is belátják igazságtalanságát, és megváltoztatják azt. Magyarország hivatalos politikája is kezdettől a teljes visszautasítás volt, a történelmi Magyarország területének visszaállítását tűzte ki célul a Horthy Miklós által irányított rendszer. Ez hibás politika volt, hiszen a békeszerződés megalkotói is látták, hogy rosszul húzták meg a határokat, így célszerűbb - és igazságosabb - lett volna etnikai érveket felhozni. A harmadik módszert Törökország követte, ahol Kemál Atatürk vezetésével először politikai reformot hajtottak végre, majd szembeszálltak a kis-ázsiai területeket elfoglalni akaró görögökkel és az őket támogató angolokkal és franciákkal. A fegyveres ellenállás eredményeként 1923-ban új békeszerződést kötöttek a törökökkel, ami a kis-ázsiai területeket a kezükön hagyta.
Érdekes, hogy a győztesek sem voltak elégedettek a békeszerződésekkel. A kelet-európai kis államok több területet szerettek volna: Románia a Tiszát tekintette természetes határának, a csehek egy, a Dunántúl nyugati szélén átnyúló korridorral, folyosóval összeköttetést szerettek volna Jugoszláviával. Lengyelország alig alakult meg, máris fegyverrel támadt Szovjet-Oroszországra, és szerzett meg egy elég nagy területet. Olaszország szintén több területet akart, elsősorban Fiumét, de érdekei egy másik győztessel, Jugoszláviával ütköztek. Az olasz csalódás akkora volt, hogy a kormány nem is merte a parlament elé terjeszteni a békeszerződést, hanem rendeleti úton iktatta be azt. Franciaország azért volt elégedetlen, mert túl enyhének tartotta a békét, így politikáját továbbra is a Németországtól való rettegés határozta meg. Az Egyesült Államokban Wilson elnök és az európai szerepvállalást támogató demokraták megbuktak az elnökválasztáson. A szenátus nem ratifikálta a Békeszerződést, és nem lépett be az amerikai kezdeményezésre született Népszövetségbe sem. Az elzárkózás hagyományos amerikai politikáját csak a második világháború és az az után kialakult kétpólusú világ változtatta meg.
Az első világháborút lezáró békerendszer nem érte el célját, nem tudta az európai helyzetet rendezni. A vesztesekben sértettséget és revánsvágyat keltett, a győztesekben elégedetlenséget hagyott, így a békerendszer, Foch francia tábornok szavaival, csupán fegyverszünet volt húsz évre.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Kis csoportokban beszéljétek meg az első világháborút lezáró békeszerződéseket! Értékeljétek külön is a Magyarországra vonatkozó részeit! Mit jelentett Magyarország számára a trianoni béke? Milyen gazdasági következményei voltak? Milyen következményei voltak a közgondolkodásban? Milyen szempontok szerint gondolkozott a te csoportod az értékelésnél? Milyen kritériumokat használtak a győztesek? A németek? Milyen hasonlóságokat fedezel fel? Mely különbségek a legszembetűnőbbek?
A 3. olvasmány leírja, hogyan sütötték rá Erzbergerre és társaira, akik aláírták a fegyverszünetet, a „novemberi bűnözők, akik hátba döfték Németországot" szégyenbélyegét. Mit gondolsz, a békeszerződés mennyiben befolyásolta ezt a képet? Hogyan veszi tudomásul egy nemzet a megszégyenítést?
Milyen következményei voltak a trianoni békeszerződésnek Magyarország politikai kapcsolataiban?
Mennyiben befolyásolta a trianoni békeszerződés szerkezetét az, hogy egy, az európai történelem részleteit viszonylag távolról szemlélő állam meghatározó volt a győztesek között?

2. OLVASMÁNY

Forradalmak Magyarországon és Olaszországban

Európa lakóit a több éven át tartó háború teljesen kimerítette. A lelkesedés, ami a háború elején még általános volt, 1916 körülre lelohadt, később pedig általános elkeseredésnek adta át a helyét. Egyre erőteljesebb lett a békevágy, ami egyet jelentett az életben maradás vágyával. 1918 végén, amikor már világos volt, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút, Németországban és Magyarországon a forradalmak általában úgy kezdődtek, hogy egy-egy katonai egység megtagadta a frontra menést, mivel látták, hogy a háború értelmetlen.
1918 őszén az Osztrák-Magyar Monarchia területén sorra alakultak meg a független államok. Azoknál az államoknál, amelyek most alakultak vagy most szereztek területeket, a nemzeti siker egy ideig elfeledtette a gazdasági és társadalmi problémákat, azonban a vesztesek esetében pontosan a nemzeti kudarc erősítette fel a többi problémát is.
A háborús kudarc a veszteseknél összefonódott a korábbi politikai berendezkedéssel. Ezért Németországban és a Monarchiában az uralkodó lemondott, és elhagyta országát. Az új politikai vezetők feladata lett az ország új politikai intézményrendszerének kiépítése.
1918-ban két politikai minta állt a politikusok előtt. Az egyik lehetőség az volt, hogy a még alapjaiban létező, születési előjogokon nyugvó társadalmi és politikai rendszert lebontsák, és polgári demokráciát alakítsanak ki helyette. Ez azt jelentette, hogy az addig is létezett parlamenteket valós hatalommal ruházzák fel, az ország politikai kultúrájában pedig az egyént tekintik alapértéknek. A másik lehetőség az volt, hogy az egész addigi európai fejlődéssel szakítanak, és az orosz mintát követve kommunista berendezkedést valósítanak meg, melynek célja elvileg a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása.
1918-19-ben a válaszút elé került országokban mindkét megoldásnak voltak hívei. A monarchiák bukása után először a polgári demokráciát képviselő politikusok jutottak irányító szerephez. Németországban szociáldemokrata többséggel alakult kormány, Magyarországon pedig Károlyi Mihály alakított kormányt. A kommunista megoldás hívei is aktívak voltak. Németországban Berlinben robbantottak ki felkelést, illetve Bajorországban állt fenn rövid ideig kommunista vezetés. Magyarországon a Károlyi-vezetést kibillentette a helyéből az antant egy elfogadhatatlan területi követelése, így a hatalom a szociáldemokratákkal egyesült kommunisták kezébe ment át. A magyar tanácskormány működésének érdekessége, hogy a támogatottságát nem a társadalmi programja adta, hanem az, hogy felvállalták a nemzeti ügyet, az újabb területeket megszállni akaró román és csehszlovák hadsereggel való fegyveres szembeszállást. Emellett elkezdték a szovjet rendszer kialakítását is, államosították a gyárakat, bányákat. A földosztás helyett szövetkezeteket kívántak létrehozni, s ez szembefordította velük a lakosságot. A tanácskormány lemondását végül az okozta, hogy az elfoglalt területeket az antant követelésére kiürítették, majd katonai vereséget szenvedtek.
Magyarország volt tehát az egyetlen ország, ahol - Oroszországon kívül -hosszabb ideig megvalósult a kommunista berendezkedés. Ez súlyos hatással volt a következő korszak politikai kultúrájára. Ezzel ugyanis az ország területe kétharmadának elvesztéséből eredő nemzeti sokkhoz társult a kommunizmustól való rettegés is (ami elsősorban a magántulajdon elvesztésétől való félelem volt). Az 1920-ban létrejött rendszer „ellenforradalmi" rendszernek nevezte magát, fő jellemzője a mindenfajta társadalmi változástól való irtózás, így egy elavult társadalom fenntartása volt. A rendszer magát „keresztény-nemzeti"-nek nevezte. E jelző mögött az állt, hogy mind a háború elvesztését, mind a kommunista forradalmat a „zsidók" felforgató tevékenységének tulajdonították. A rendszer propagandájának tehát szerves része lett az antiszemitizmus.
A polgári demokrácia alapja az az eszme, hogy az egyén önmagában érték, és így része a politikai életnek is. Ezt a hitet a kommunista nézet - az osztályok kollektívumát alapegységnek tekintve, az egyént csupán osztályának tagjaként és osztálya által meghatározottként másodlagosnak tartva - kétségbe vonta. Az első világháború vége azonban sok ország számára a nemzeti megaláztatást jelentette. Megjelentek, illetve megerősödtek tehát azok a kihívások, amelyek az egyén fölé a nemzeti kollektívumot helyezték. Ezt a nézetet először a háborúban harcolt katonák képviselték, akik úgy érezték, hogy hiába harcoltak, hiszen a politikusok elrontottak mindent.
Érdekes módon ez a szélsőséges nacionalista nézet először a győztesek közé tartozó Olaszországban jutott hatalomra. Olaszország elégedetlen volt a békeszerződésekkel. Igen nagy volt az országban a szegénység, s ez félővé tette a kommunista forradalom bekövetkezését. Többszöri kormányváltás után, 1922-ben III. Viktor Emánuel Benito Mussolinit, a fasiszta párt vezetőjét nevezte ki miniszterelnöknek. Mussolini kezdetben koalíciós kormányt alakított. Néhány év alatt azonban egypártrendszert teremtett, a társadalmi szervezeteket is a fasiszta párt befolyása alá vonta, és pártjában erős személyi hatalmat alakított ki. Mussolini rendszere nyomán nevezik fasizmusnak a két világháború között létrejött jobboldali politikai ideológiákat és rendszereket. Ezzel az európai politikusok már három berendezkedés közül választhattak. Egyik lehetőség az egyéni jogokat mindennél fontosabbnak tartó polgári demokrácia volt. Ezt a munkásosztály kollektívuma nevében, ami egy idő után átalakult „a Párt" kollektívumává, a kommunisták utasították el. A harmadik lehetőség pedig mind a polgári demokráciával, mind az internacionalista, tehát a nemzet közösségét figyelmen kívül hagyó kommunizmussal szemben álló, a nemzet kollektíváimat a legfontosabb értékké emelő nézet volt. Utóbbi két felfogás az egyéni jogokra igen nagy veszélyt jelentett, hiszen az abszolúttá emelt kollektívum nevében bárkit be lehetett börtönözni, sőt ki is lehetett végezni csak azért, mert az illető másként vélekedett bizonyos dolgokról.
A 20-as évek közepére Európa nagy részében helyreállították a háborús károkat, rendbe hozták a gazdaságot, ezzel az emberek életszínvonala elfogadható szintre került. A 20-as évek második felében úgy tűnt, a polgári demokráciát egyik ellentétes berendezkedés hívei sem fenyegetik túlságosan. Az 1929-es gazdasági válság által okozott tömeges elnincstelenedés és létbizonytalanság nyitott utat a szélsőségeknek, s az európai polgári demokráciák közül a gyengébbek összeomlottak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Melyek a többpártrendszer előnyei? Milyen hátrányait látod?
Szerinted miért van szükség alkotmányra?
Mit biztosít az alkotmányon alapuló törvénykezés?
Mi a különbség a törvény és rendelet között?

3. OLVASMÁNY

Tanácsköztársaság és fehérterror

Az 1918-20-as esztendők Magyarországát a bizonytalanság jellemezte. A politikai bizonytalanságot jól mutatja, hogy az 1918 őszétől 1920 tavaszáig terjedő másfél évben négy nagy politikai rendszerváltás történt.
A polgári demokrácia alapvető politikai intézménye a politikai párt. Az egy pártba belépő tagokat közös értékek és érdekek kapcsolják össze, általában hasonlóan vélekednek arról, hogy országuknak milyen elveken és milyen módon kellene működnie. Mivel az emberek véleménye a politikában is sokféle lehet, ezért természetes, hogy olyan országban, ahol szabadon lehet a véleményeket kifejezni, több párt létezik. A polgári demokráciákban a valódi befolyással bíró pártok általában megegyeznek bizonyos alapintézmények szükségességében és helyességében. Ilyen intézmény elsősorban a titkos választással választott parlament és a parlamentnek felelős kormány.
A polgári demokrácia pártjaival szemben az első eltérő módon szerveződő pártok a munkáspártok voltak. Igyekeztek tömegpártot kialakítani, gyűléseiket látványos külsőségek jellemezték, céljaikat pedig könnyen érthetően és megjegyezhetően fogalmazták meg. A munkásmozgalom azonban két részre bomlott: a szociáldemokraták a polgári demokrácián belül akartak a munkások helyzetét javítani, míg a kommunisták a polgári demokrácia intézményeit megsemmisítve egy egész más rendszert kívántak megvalósítani. Az első világháborút követő zűrzavaros időszakban sok helyen alakultak kommunista fegyveres csoportok, melyek igyekeztek megvalósítani az általuk elképzelt új világot.
A munkáspártok szervezési módszere és felépítése mintát kínált az ellentétes politikai törekvésűeknek is. Olaszországban kis harcoló egységek alakultak, akik a kommunista csapatokat támadták meg, vagy a kommunisták által szervezett sztrájkokat törték meg.


A 20-as évek elején Olaszországban a fasiszták, Németországban pedig a náci párt hozott létre fegyveres csapatokat. Nagyon fontosak voltak a külsőségek: egyenruhát viseltek (az olasz fasiszták fekete, Németországban az SA-tagok barna inget), gyűléseiknek meghatározott szertartásai voltak. Mindkét mozgalmat összefogta egy-egy személyiség, akiket a mozgalom tagjainak többsége szinte istenített: Olaszországban Benito Mussolinit, Németországban Adolf Hitlert.
1918 őszén az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamának helyére Magyarország mint független népköztársaság lépett. 1919. március 21-én a polgári demokratikus berendezkedést felváltotta a proletárdiktatúra, ami a szovjet, azaz a tanácsrendszert akarta Magyarországon megvalósítani. 1919. augusztus l-jén ezt váltotta fel a polgári demokráciához való visszatérést megkísér-lő, átmenetinek bizonyult időszak, végül 1920 tavaszán Horthy Miklós kormányzóvá választásával a király nélküli királyság sajátos intézménye kezdődött, egy konzervatív, magát teljes joggal ellenforradalminak nevező rendszer.
A proletárdiktatúra és az azt követő időszak nem csupán a politikai berendezkedést tekintve volt bizonytalan. Bizonytalanságot jelentett az egyének számára is: a nehéz gazdasági helyzetből fakadó megélhetési bizonytalanságot és a politikai okokból fakadó létbizonytalanságot. A tanácskormány alatt fegyveres különítmények járták az országot, és nem kellett sok indokolás ahhoz, hogy valakit megöljenek. A tanácskormány bukása után pedig az ellenkező tábor fegyveres alakulatai tették ugyanezt. Ezt a két jelenséget vörösterrornak, illetve fehérterrornak nevezték. A történtek feldolgozása már a két világháború között megkezdődött. Gratz Gusztáv történész, aki 1919-ben jobboldali politikusként is tevékeny volt, így ír a vörösterrorról:

Ami elégületlenség a proletárdiktatúrával szemben megnyilatkozik, azt mind „ellenforradalmi mozgalomként" kezelik. Nemcsak azokat az akciókat értik „ellenforradalmi kísérletek" alatt, amelyek a proletárdiktatúra megbuktatására és a központi hatalom megszerzésére irányultak, hanem annak számít minden kritika, amellyel a kormány tagjai vagy egyes rendelkezései nem proletár részről találkoznak, minden ellenszegülés valamely, esetleg értelmetlen rendelet ellen, sőt bizonyos körülmények között még a vörös karhatalmi csoportok fosztogatása elleni védekezés is.2

A szociáldemokrata Böhm Vilmos, a tanácskormány honvédelmi népbiztosa így vélekedett ugyanerről:

A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek... követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be... A forradalom vezetőinek túlnyomóan nagy része állandó harcot folytatott az önkényeskedők ellen... Ez a csoport számtalan önkényeskedést követett el. Lakásokat rekvirált, letartóztatásokat eszközölt, emberéletet oltott ki, erőszakosságainak indoklására ellenforradalmakat szimatolt és költött, embereket gyilkoltak meg, akiknek semmi közük sem volt semmiféle ellenforradalomhoz. [...] Az emberéletet nézve: nagy a szám (ti. az áldozatok száma), de megállapíthatni, hogy a forradalmi idők lázasan véres harcai mellett ez a forradalom nem tartozhat a történelem vérengző forradalmai közé.3

A fehérterrorról így ír Gratz Gusztáv:

A proletárdiktatúra megkínzott áldozatai vagy azok barátai és hozzátartozói megtorlásra szomjaztak, és az országban nem volt olyan tekintély, amely őket ettől visszatarthatta volna. Fegyveres különítmények járták be az országot és üldözni kezdték a kommunistákat... Ebben az időben minden zsidó ki volt téve a gyanúnak, hogy kommunista vagy legalábbis rokonszenvezik a kommunistákkal. Kétségkívül sok volt az áldozatok között a teljesen ártatlan ember. De figyelembe kell venni, hogy ami az 1918-1919. esztendőben Magyarországon lejátszódott, alapjában véve polgárháború volt, és hol volt polgárháború, amely ártatlan embereknek nem került volna életébe? [...] A hivatalos tényezők ezeket a cselekedeteket nem rendelték el, még csak nem is pártolták vagy mentegették, hanem állandóan és minden módon küzdöttek ellenük. Hogy a jogrend helyreállítása mégis oly nehézségekbe ütközött, annak fő oka az állami tekintélyek teljes lezüllése volt a forradalmak idejében. [...] A proletárdiktatúra által keltett antiszemita hullám szintén terjedőben volt, és ugyancsak erőszakoskodásra vezetett. Az un. fehérterror áldozatai között sok volt a zsidó, és voltak, akik minden zsidóban titkos kommunistát láttak.4


A "nemzeti hadsereg" különítményes tisztjei sem vállogattak az
eszközökben. A képen statáriális ítélet utáni akasztás

Böhm Vilmos így ír a fehérterrorról:

A Horthy-bandáknak dunántúli garázdálkodása örök időkre a magyar történelem legsötétebb fejezete marad. Százával gyilkolták meg az ártatlan embereket. Százával és ezrével fogták el mindazokat, akiknek valaha részük volt a forradalomban és a munkásmozgalomban. Több mint 5000 forradalmár életét oltották ki.5

Mivel az emberek véleménye a politikában is sokféle lehet, ezért természetes, hogy olyan országban, ahol szabadon lehet a véleményeket kifejezni, több párt létezik.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan határozza meg a hivatalos szervek viszonyát a vörösterrorhoz Böhm Vilmos és a fehérterrorhoz Gratz Gusztáv? Mi az érvelésben a hasonló? Mi lehet a hasonlóság oka?
Hogyan írja le a két szerző a kommunista különítmények működését?
A fehérterror áldozatairól szólva a két szerző másként határozza meg az áldozatok körét. Mi ez a különbség, és mi lehet ennek a különbségnek az oka?
A Tanácsköztársaság nagy szerepet játszott az antiszemitizmus politikai erővé válásában. Gratz Gusztáv így ír erről:

Feltűnő, hogy a kormányzótanácsban a zsidó és zsidó származású egyének milyen nagy szerepet játszottak. A 45 volt népbiztos közül 32 került ki az ő körükből, köztük éppen a legvérengzőbbek: Szamuely, Kun, Vágó és Szántó. Ez a jelenség annál feltűnőbb, mert az orosz bolsevizmus élén is elsősorban zsidók álltak. [...] nemcsak a központi hatóságokat, hanem az egész országot is elárasztották zsidó ifjoncokkal - a nem asszimiláltak közül valókkal -, akik ott szabadon garázdálkodtak, és a zsidóság nagy kárára egész fajukra ráirányították az általános gyűlöletet.6

A Tanácsköztársaság időszakában az orosz forradalom meghatározó jelentőségű vezetői közül egyedül Trockij volt zsidó származású. Mi lehet az oka annak, hogy mégis a zsidókkal azonosították a bolsevizmust, mint ezt Gratz is tette? A marxizmus ateista világnézetű politikai hit. Mi lehet az oka annak, hogy számon tartják a marxista vezetők vallását, annak ellenére, hogy az érintettek ateisták?
Miért hangsúlyozza Gratz, hogy a garázdálkodásokat a zsidóság nem asszimilált része hajtotta végre?
1948 után nem lehetett arról beszélni, hogy a Tanácsköztársaság léte antiszemitizmust gerjesztett. Az erőszakkal létrehozott sztálinista rendszerben a vezető politikusok - a Szovjetunióval ellentétben - Magyarországon valóban zsidó származásúak voltak, és ezt számon is tartották róluk az emberek. Az első szabad választás előtt, 1990-ben megjelentek olyan írások, melyek a politikai ellenfeleik származását kutatták ki. Miért folyamodik még most is ehhez az eszközhöz a politikusok egy része?
A politikai bizonytalanság és a különböző politikai hitek nevében zajló terror időszakában az emberek számára létfontosságú lehetett az, hogy a környezetükben élők, különösen azok, akikről tudták, hogy az „ellentáborhoz" tartoznak, miként vélekednek róluk. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében a következő párbeszéd hangzik el a proletárdiktatúra bukásának napján:

- Méltóságos uram - harsogta az emberke, hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták -, méltóságos uram.
- Elvtárs - üdvözölte Vizy -, hát maga az, elvtárs?
- Alázatos szolgája, méltóságos uram.
- Jöjjön be, Ficsor elvtárs.
Így társalogtak igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen előnyt adva egymásnak.
Vizy Kornél miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét. Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is, hogy nem azok érkeztek, akiknek jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila utca 238. számú ház házmestere le volt forrázva, hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.7

Mennyiben minősít egy embert az, hogy hogyan szólítják őt mások?
Az 1989-es változás után hogyan módosultak Magyarországon a megszólítások?

4. OLVASMÁNY

Numerus clausus

A történelmi Magyarország szétesése után az elcsatolt területekről nagyon sok diplomás jött Magyarországra. Állást azonban nem találtak, lakásuk sem volt, nagyon sokan vagonokban laktak hosszú időn keresztül. Azok a köztisztviselők, akiknek volt állása, egyre nehezebben tudtak megélni, mert a háború utáni infláció az ő helyzetükön rontott leginkább. Ezzel a tömeges elégedetlenséggel a kormánynak valamit kellett kezdenie, így szabályozták az egyetemekre való felvétel feltételeit. Az 1920:XXV. tc. a következőket mondta ki:

1. A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható...
3. [...] Az engedély (ti. a beiratkozási engedély) megadásánál a nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak aránya a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.

A numerus clausus néven emlegetett törvény azt jelentette, hogy a zsidó származásúak csak a hallgatók 6%-áig nyerhetnek felvételt az egyetemekre. A korlátozásnak az volt a célja, hogy a nem zsidó értelmiségieket megóvja zsidó pályatársaik konkurenciájától. A törvény a felvehető zsidó hallgatók arányának csak a maximumát szabta meg, így lehetőség nyílt arra, hogy az egyes intézmények ennél is kevesebb zsidó hallgatót vegyenek fel. A tőrvény az egyetemeken addig is erős antiszemitizmust még inkább felszította. Mindennapos volt a zsidó hallgatók bántalmazása, és sok helyen a numerus nullust kezdték követelni, tehát azt, hogy egyáltalán ne vegyenek fel zsidó származású hallgatókat.
A törvény külpolitikai hatásaként Magyarország nemzetközi híre még rosszabb lett. Ez volt a háború után az első olyan törvény Európában, amely a zsidók jogait csorbította. Nyugati zsidó szervezetek a Népszövetséghez fordultak a törvény miatt. A magyar zsidó vezetők azonban emiatt nyilvánosan tiltakoztak, mert nem akarták, hogy külföldi beavatkozás javítson a sorsukon, és különösen nem a békeszerződéshez kapcsolódó kisebbségi előírások alapján. Ugyanis a békeszerződés egészét, mint mindenki, ők is elvetették, és nem akartak még annak rájuk nézve kedvező rendelkezéseivel sem élni. Motiválta döntésüket az is, hogy ha ezt elfogadják, akkor alapot adtak volna az antiszemiták azon vádjának, hogy ők a magyar nemzet elárulói.
1928-ban a numerus clausus törvény idézett 3. paragrafusát hatályon kívül helyezték, és a következő szöveggel helyettesítették:

Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő megelőző tanulmányi eredményeire, illetve szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy elsősorban a hadiárvák és a harctéri szolgálatot teljesítettek és a közalkalmazottak gyermekei, továbbá a különféle foglalkozási ágakhoz (a mezőgazdasághoz, iparhoz, kereskedelemhez, szabadfoglalkozásokhoz stb.) tartozók számának és jelentőségének megfelelő arányban jussanak a főiskolákra, és a felvettek száma az egyes törvényhatóságok között is igazságosan osztassék fel.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az 1920-as törvény olyan jelentkezők felvételét engedélyezi csak, akik „nemzet-hűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók". Ezt a feltételt az 1928-as törvény is megerősíti. 1940-ben az egyetemi felvételt szabályozó újabb törvény is kimondta, hogy „csak olyan hallgatót lehet felvenni, aki a magyar nemzet és állam iránt való hűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményeinek megfelel". Mit érthettek a törvények alkotói ezek alatt a feltételek alatt?
Az 1928-as törvény a „népfajokhoz és nemzetiségekhez" való tartozás helyett más meghatározások alapján akart arányos felvételt. Mik voltak ezek a változások? Mi lehetett a módosulás oka?
Nem csupán a két világháború közötti Magyarországra volt jellemző, hogy az egyetemekre és főiskolákra való felvételt a szellemi teljesítménytől független tényezőktől tette függővé. A kommunista rendszerben a felvétel feltétele a kommunista ideológia elfogadása, valamint a megfelelő társadalmi osztályhoz tartozás, azaz a munkás- vagy parasztszármazás volt. Mi a hasonlóság és mi a különbség a két feltételrendszer között? Mi az oka annak, hogy a nem demokratikus politikai berendezkedések ilyen módon szabályozzák az egyetemi és főiskolai felvételt? És mi lesz ennek a következménye?

5. OLVASMÁNY

A Horthy-rendszer és az első zsidótörvények

A Horthy-rendszer egész időszakát a területi revízió vágya határozta meg. Az iskolákban minden gyerek kívülről fújta Papp-Váry Elemérné versét, a Magyar hiszekegyet:

Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.

A magyar politikai vezetés és a közvélemény tudta, hogy ezt csak külföldi segítséggel tudja az ország elérni. A külpolitika így gyakorlatilag a revízió támogatóinak keresése jegyében zajlott.
Belpolitikailag az egyik legnagyobb problémát a parasztság helyzete jelentette. Ők tették ki az ország népességének többségét, nagy részük az amerikai vagy skandináviai farmerekhez képest hihetetlen nyomorban és tudatlanságban élt. Helyzetükön csak földhöz juttatásuk változtatott volna gyökeresen. Az 1918-19-es forradalmakból kiindulva a hatalom birtokosai nem a parasztságot tekintették a legveszélyesebbnek, hanem a munkásságot, amely a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt befolyása alatt állt.
Németországhoz hasonlóan Magyarországon is hatalmas volt az infláció a világháború után. A pénz értékének romlása miatt a bérből élők életszínvonala 60-80%-kal esett. Ennél is nagyobb, 82-87%-os volt a tisztviselők, katonatisztek, tehát a közalkalmazottak életszínvonalának csökkenése. Helyzetüket az is nehezítette, hogy a békeszerződésekkel elcsatolt területekről tömegesen költöztek értelmiségiek az anyaországba, így hatalmas „túlkínálat" volt tisztviselőkből, orvosokból, tanárokból. Nem véletlen tehát, hogy 1920-ban hoztak egy törvényt, mely a zsidó származásúak egyetemi felvételét korlátozta, megszabva azt az arányt, aminél többet nem vehetett fel az intézmény (1920:XXV. tc., numerus clausus). Ezzel a törvénnyel a kormány egyszerre próbálta az alkalmazottak elégedetlenségét csillapítani és az antiszemita propagandát tettekkel is alátámasztani. A törvényt 1928-ban lényegében hatálytalanították. Magyarországon is, csakúgy, mint Németországban, a 20-as évek közepére sikerült az inflációt megállítani és a gazdaságot helyreállítani, népszövetségi kölcsön segítségével. Új pénzt is bevezettek: a korona helyett a pengő lett a hivatalos magyar pénznem.
Az 1920-as évek közepén úgy tűnt, a Bethlen István vezette kormány rendet tudott teremteni az országban. Felszámolta a fehérterrort, megegyezett a szociáldemokrata párttal, és népszövetségi kölcsön segítségével az inflációt is megfékezte. A kölcsön emellett egy iskolaépítési programot is lehetővé tett. Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság azonban Magyarországot sem hagyta érintetlenül. Általános lett a létbizonytalanság, ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliek száma. Ilyen esetben általában a politikai szélsőségek erősödnek. A Bethlen-kormány nem tudott a válsággal megbirkózni, így 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Sokan attól féltek, hogy Gömbös, korábbi nézeteinek megfelelően, erősen antiszemita politikát fog folytatni, azonban ezek a félelmek alaptalannak bizonyultak. Németországban ugyanez a gazdasági válság juttatta hatalomra Hitlert és a náci pártot, alig néhány hónap alatt az országban egypártrendszer, a társadalmi élet addig ismeretlen mértékű ellenőrzése zajlott, és megkezdődött a zsidó lakosok üldözése is. Magyarországon ilyesmiről sokáig nem volt szó. A politikusok általában nemzeti egységet sürgettek, Gömbös megpróbálkozott azzal is, hogy a szakszervezetek helyére a munkaadókat és munkavállalókat egy szervezetbe tömörítő szervezeteket hozzon létre, de törekvése nem járt sikerrel. A zsidó lakosok jogfosztásához a válság okozta megrendülés nem volt elég, az csak később, más okokból történik meg.
A 30-as évek közepétől Németország egyre nyilvánvalóbban szegte meg a versailles-i béke rendelkezéseit, és egyre látványosabban erősödött. Gömbös idejében még próbálkoztak a politikusok azzal, hogy Olaszország és Németország között egyensúlyozzanak, azonban egy idő után Németországtól remélték a területi revízióhoz szükséges támogatást.
Európában - Lengyelországot kivéve - Magyarországon volt a legnagyobb, 5-6% közötti a zsidó lakosság aránya. Az első világháborút követően számuk fokozatosan csökkent. Ezt a tényt persze nem vette figyelembe a propaganda, amelynek egyik fő állítása az volt, hogy Magyarország - és különösen Budapest - elzsidósodik. Eltérően Németországtól, a magyar zsidók bizonyos pályákon igen nagy arányban helyezkedtek el. Az orvosoknak 55,2%-a, az ügyvédeknek 49,2%-a volt zsidó, a mérnökök, a tudósok és írók között 30% körül volt az arányuk. Az önálló kereskedelmi vállalkozások 51,3%-a, az ipari vállalkozók 11%-a volt zsidó. Ez azzal magyarázható, hogy ezeket a pályákat a magyar középosztály sokáig elutasította, mint hozzá nem méltó foglalkozást, illetve hogy a hagyományos foglalkozásnak számító mezőgazdaságból a középkorban ki is voltak zárva a zsidók, tehát ott igen alacsony volt az arányszámuk, csakúgy, mint a hagyományosan „úri" foglalkozásnak számító közhivatalnoki karban. Fontos megemlíteni azt is, hogy a nagytőkések egy része szintén zsidó volt. Ezt a köztudott tényt az antiszemita propaganda úgy használta ki, hogy általánosította ezeknek a gazdag zsidóknak a helyzetét, illetve a „zsidó" elvont fogalmát alkalmazta, ezzel mintegy eltüntetve a zsidó közösségen belüli társadalmi-gazdasági rétegkülönbségeket. Az ország zsidó lakói ugyanis sokfélék voltak. Vallásilag is háromfelé oszlottak, és társadalmi helyzetük is más volt. A nyelvében és kultúrájában a magyar hagyományokhoz csatlakozó, azaz asszimilálódott, esetleg meg is keresztelkedő, de ha nem, akkor is a megreformált, „neológ" zsidó vallást követő polgári réteg mellett - főleg az ország keleti felében -jelen volt az ortodox vallásit, általában igen szegény zsidó réteg is. Ezeket korábbi lakóhelyükről „galiciáner"-eknek csúfolták.
Magyarországon a zsidók ellenséggé kinevezésének nemcsak gazdasági, hanem politikai oka is volt. Magyarország volt a színtere az egyetlen, viszonylag hosszabb ideig fennállt kommunista kísérletnek, melynek vezetői között nagy volt a zsidó származásúak aránya. Zsidó származású volt a rendszer jelképének tartott Kun Béla is. Ennek kapcsán azonosították a kommunizmust a zsidósággal, nem törődve azzal, hogy az „ellenforradalmárok" között is számos zsidó származású volt. Kun Béla bukása előtt fogalmazta meg a pesti zsidó hitközség azt a nyilatkozatot, mely szerint „a kommunizmusnak nevezett tévtan legelsősorban kereskedőellenes áramlat, senkire sem olyan káros és veszedelmes, mint a főleg kereskedelmi és ipari foglalkozású zsidóságra... A Hitközség konstatálni kívánja, hogy minden egyes zsidó kommunistával szemben legalább ezer zsidó vallású magyar honpolgár áll.. ."8
A Horthy-rendszer ideológiája az egész időszak alatt antiszemita megalapozottságú volt, azonban a gazdaságilag nehezebb időszakokban, valamint akkor, amikor Hitler Németországától területek visszacsatolását várta a politikai vezetés, erősebb lett. Az antiszemitizmus elfogadtatásához sokban hozzájárult Szekfű Gyula Három nemzedék című könyve, amely a reformkor óta folyamatos hanyatlásnak mutatta be a magyar történelmet, s e hanyatlás okának a modern világ kialakulását és az azzal együtt járt túlzott zsidó térfoglalást tartotta.
1938 tavaszán Darányi Kálmán miniszterelnök Győrött tartott beszédében két fontos dolgot jelentett be. Az egyik egy nagy fegyverkezési program megindítása volt, a másik pedig az, hogy a kormány törvénnyel rendezi a zsidókérdést. Az 1938:XV. te. A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címet viselte. A törvény 20%-ban állapította meg a sajtókamarai, színművészeti és filmművészeti, valamint az ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarákba felvehető, továbbá a vállalatoknál értelmiségi munkakörben alkalmazható zsidók arányát. Végrehajtásául hosszú határidőt szabtak, a megadott arányszámokat 1943. június 30-ig kellett volna elérni.
Úgy tűnt ekkor, hogy hosszú távra szánták a törvény rendelkezéseit, de az események felgyorsultak. 1938 szeptemberében Csehszlovákia egy része a nyugati hatalmak hozzájárulásával Németország uralma alá kerül. Ezt követte az első bécsi döntés, melynek értelmében a Felvidék visszakerült az országhoz. A területtel együtt azonban újabb nagyszámú zsidó lakosság került az országba, ami ürügyet adott arra, hogy 1939-ben újabb törvényt hozzanak. Az 1939:IV. tc.-nek már a címe is szókimondóbb, mint az előző évié: A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. A „gazdasági térfoglalás korlátozása" azt jelentette, hogy az előző törvényben említett kamarákban és az értelmiségi alkalmazottaknál a zsidók arányát 6%-ra szállították le. Zsidók nem lehettek köztisztviselők. Ez a két intézkedés az értelmiségieket, azon belül is a pályakezdőidet érintette súlyosan, hiszen ők addig nem juthattak álláshoz, míg ezt a százalékot el nem érték az adott kamarában vagy vállalatnál, annak határidejét viszont 1943. január 1-jében állapították meg. A törvény előírta, hogy egy-egy községben nem lehet iparigazolványt vagy iparengedélyt zsidónak kiadni addig, amíg az adott községben a zsidóknak kiadott iparigazolványok és -engedélyek aránya nem csökken 6% alá. Az intézkedés elsősorban a falusi, amúgy is szegény zsidó réteget érintette súlyosan, különösen azokban a községekben, ahol nagyobb volt a zsidó közösség létszáma, hiszen az arányszámba nem férőket gyakorlatilag megélhetés nélkül hagyta.
A „zsidók közéleti térfoglalásának korlátozása" a választójog korlátozását is jelentette. A választójogot és választhatóságot csak azoknak a zsidóknak adta meg, akiknek felmenői Magyarországon születtek, és 1867. december 31. óta állandóan az országban is éltek. Ennek igazolására természetesen rengeteg okmányra volt szükség. Ezek beszerzése igen nehéz volt, főleg az elcsatolt területekről, illetve abban az esetben, ha a megjelölt időpontban még nem vezettek anyakönyveket az érintett zsidó születési helyén. A törvény megtiltotta zsidók felsőházi tagságát, kivéve a felekezetüket hivatalból képviselő rabbikét, akiknek felsőházi tagságát 1940-ben szünteti meg külön törvény. Ugyancsak korlátozták a zsidók helyhatósági választójogát és választhatóságát.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A második zsidótörvény tehát túllépett az elsőn, hiszen nem „csupán" a foglalkoztatásukat korlátozta, hanem állampolgári jogegyenlőségüket is megszüntette azzal, hogy gyakorlatilag eltiltotta őket a politikai jogok gyakorlásától. Másik fontos újítása az volt a törvénynek, hogy meghatározta, kit kell a törvény alkalmazásakor zsidónak tekinteni.
Mindezek ellenére voltak, akik úgy hitték, hogy a törvény megnyugtató, hiszen törvényes úton rendezi a kérdést, és nem enged utat az erőszakos „rendezésnek". A tőrvény által adott hosszú határidő is azt sugallta, hogy ez a végső rendezés, ez után stabilizálódni fog a zsidónak számító polgárok helyzete.

6. OLVASMÁNY

A zsidó fogalmának meghatározása

A németországi zsidóellenes folyamat döntő állomása volt a zsidó fogalmának törvényi meghatározása 1935-ben. A zsidó fogalmának törvényi meghatározása ott is - és később mindenütt, ahol hasonló törvény született - azt a célt szolgálta, hogy az ilyen módon meghatározott emberek állampolgári jogegyenlőségét megszüntessék, őket hátrányosan megkülönböztető törvényhozásnak vessék alá.
Magyarországon az első zsidótörvény nem határozta meg, kit kell zsidónak tekinteni, csak azt, hogy a törvény által előírt húsz százalékba kit nem kell beleszámítani:

a., a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülő gyermekét és a hadiözvegyet,
b., azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más bevett felekezetre, és megszakítás nélkül ugyanannak a felekezetnek tagja,
c., a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazottját, aki nem az izraelita felekezet tagja.
Gyakorlatilag tehát azt kellett zsidónak tekinteni, aki izraelita vallású volt. Ezen a vallási meghatározáson azonban rést ütött az, hogy az 1919. augusztus 1. után megkeresztelkedetteket is zsidónak kellett tekinteni. Az 1939-es törvény azonban már adott meghatározást:

...zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.

Az áttért és vegyes házasságban élő zsidó származásúak bizonyos kategóriájába tartozókat nem tekinti zsidónak a törvény. A zsidónak tekintettek közül pedig kivételeket állapít meg, az első világháborús kitüntetettek, hadirokkantak, ellenforradalmárok és néhány más kategória számára. A törvény indoklása hangsúlyozza, hogy ez nem azt jelenti, hogy őket nem tekintik zsidónak, hanem „őket a kormány határozott állásfoglalással zsidóknak tekinti, de bizonyos irányokban enyhébb szabályok alá kívánja vonni, mint a többi zsidót".
Az 1939-es törvényhez hasonlóan az 1941-ben hozott harmadik zsidótörvény is származás alapján határozza meg a zsidó fogalmát, ám ez a törvény az eddigiekhez képest minőségi változást jelentett.
1939 nyara óta nagyot változott a helyzet Európában. 1939 őszén elkezdődött a világháború, 1940 nyarára egész Nyugat-Európa, valamint Közép-Európa északi része német megszállás alá került. 1940 őszén Hitler már a Szovjetunió megtámadását tervezte. Ugyanekkor könyvelhette el a magyar revíziós politika az újabb sikerét. A második bécsi döntés értelmében 1940 augusztusában visszakerült Magyarországhoz Erdély északi része, Dél-Erdélyt Románia kezén hagyva. A két bécsi döntés érdekessége, hogy tulajdonképpen az etnikai határnak nagyjából megfelelően húzták meg az új határt.
Ezt a sikert egy újabb zsidótörvény követte, az 1941:XV. tc. a házassági jog módosításáról és „az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről". A törvény megtiltotta zsidók és nem zsidók házasságkötését, valamint házasságon kívüli nemi kapcsolatát. Zsidónak számította azt, „akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - ... aki az izraelita hitfelekezet tagja". Ezzel a törvénnyel az állam a polgárok legbensőbb magánügyeibe szólt bele. A törvény életbelépése után lett bűntett a „fajgyalázás", az ezeket tárgyaló bírósági eseményekről a lapok is beszámoltak. A fajvédelmi törvényt úgy lehetett „kijátszani", ha a nem zsidó fél is áttért a zsidó vallásra, így a házasságnak már nem volt akadálya, viszont az áttértre is vonatkoztak a zsidókat érintő törvények és rendeletek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A zsidótörvényeket az országgyűlés nem fogadta egyhangú lelkesedéssel. Mind az alsóházban, mind a felsőházban voltak ellenzői. Elsősorban a szociáldemokrata képviselők, illetve a polgári pártok képviselői ellenezték a javaslatokat. Ebben a helyzetben sok függött az egyházak állásfoglalásától, hiszen ők jelentős politikai erőt képviseltek. Az első két zsidótörvényt az egyházak képviselői elfogadták, csupán kisebb módosításokat kívántak a kikeresztelkedettek érdekében. A harmadik zsidótörvényt azonban elutasították. A XIX. század végéig a házasságok megkötése az egyházak joga volt. Nagy vita után 1894-ben fogadták el a polgári házasságot, ami a házasságok polgárjogi érvényességéhez kellett. Az 1941-es törvény az egyházi házasságot nem tiltotta meg, azonban a polgári házasság megtiltásával gyakorlatilag mégis lehetetlenné tette a vegyes házasságok megkötését. A harmadik zsidótörvényt az egyházi vezetők azért utasították el, mert az korlátozta jogukat a házasságok megkötésére.

7. OLVASMÁNY

Szellemi viták

Adolf Hitlernek sikerült néhány hónap alatt megbénítania a német szellemi életet. A sajtó teljes ellenőrzése miatt lehetetlenné vált a gondolatok szabad közlése és a közügyekről való eszmecsere. Magyarországon ehhez hasonló teljes ellenőrzés csak 1944-ben, a német megszállás után következett be. Az 1930-as években azonban nyílt vita folyt az írók és újságírók között az időszerűnek tartott kérdésekről. A népiek és urbánusok közötti vita a legfontosabb társadalmi kérdésekkel, elsősorban a parasztkérdéssel foglalkozott, de felvetett ideológiai kérdéseket is. Ezek egyike volt a zsidókérdés is, mely elvi jelentősége mellett a vitázók számára személyes kérdés is volt.
Németh László írta az egyik legtöbb vitát kiváltó megjegyzést:

Aki azt állítja, hogy zsidóság nincs: vagy gazember, vagy ostoba. Aki azt képzeli, hogy a mai magyarság elég nagy lábos víz s elég meleg ekkora darab beleesett jég gyors feloldására, az nem ismeri a zsidóság belső halmazállapot-törvényeit. [...] Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok, s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye.9

A vitában felmerült a faj fogalma is, hiszen Európa egyik legerősebb államában ekkor már mindennapos fogalom volt, s a kérdésre valamilyen választ kellett adnia a gondolkodó embereknek. Németh László ekképp vélekedett erről:

A faji gondolatra kell hát felesküdnünk?
Ha a faj embertani fogalom: nem. Ha erkölcsi: igen. A faj többnyire tökéletlenül fedő élettani változat: nem lehet eszmény, a nép sorsához illő magatartás: igen.10

Hatvany Lajos így válaszolt Németh László írásaira:

Hogyan ül belé a Platónon, Kanton s a legragyogóbb elmék művein edzett gondolkodóba ez a „Zion bölcseiből" szedett ostobaság? Mi az a belső halmazállapot? És melyek törvényei? Egy törvényt tudok. Valahányszor zsidó ember érzi, hogy üldözik, akkor csak a hitványabbja keresi az üldözők kegyét, az önérzetesebbje a világ többi üldözöttjéhez szegődik, hogy a régi, igaztalan társadalmi rend helyébe, az elnyomatás minden fajtája ellen lázadókkal együtt, igazságban megújult társadalmi rendet teremtsen. [...] Honnét és hogyan értsem a Németh László-féle új humanizmusnak embertelen ellentmondásait? [... ] A társadalmi problémáknak áldozattal járó megoldása elől megoldhatatlan faji problémákba menekülő vaskalapos antiszemitizmussal szemben, a kor összes társadalmi problémáinak megoldását sürgető s mégis a legközépkoribb faji harcot kihívó fából vaskarikát, a progresszív antiszemitizmust? [... ] nem csupán a származás, hanem még a vérségnél is inkább a szellem teremt eltéphetetlen sorsközösséget.11

Kardos Pál hozzászólása:

Zsidó vagyok, zsidó maradok, mert érzem, hogy zsidó voltom nem tesz méltatlanná sem az emberségre, sem a magyarságra. [...] Németh László idézett mondatával szemben mégis meg kell állapítanom ennyit: Helyemre szorítani nem engedem magamat, mert úgy érzem, helyemen vagyok, s helyemet, szerepemet [...] nem szabhatja meg más, mint egyfelől képességeim határa, másfelől az a tisztességérzetem, mely magyar és zsidó voltom eleven tudatából fakad. [...] Zsoltok, Ignotusok, Hatvanyak vegyék végre észre, hogy hovatovább üres falaknak szólnak. [...] holnap  kopogtathat az új magyar zsidó nemzedék, amely elfordul tőlük, mert nem akar többé azok járszalagján haladni, akiknek humanizmusába oly mélyen belevegyül a zsidóságtól való menekülés vágya, a zsidó származás miatti szégyenkezésnek éppen a nemesebb humanizmussal ellenkező öntudatlan ösztöne.12

Zsolt Béla 1934 júliusában úgy hitte, a vitának vége:

Ez a vita a hasznos diszkurziók közé tartozott, amelyekben nem az dől el, hogy kinek van pillanatnyilag igaza, de amely tisztázza a frontokat és az elvi és eszmei ellentéteket. [...] éles kontroverziói ellenére is volt benne valami barátságosság: mintha azok, kik itt eszmeileg, céljaikban szemben állanak egymással, szótáruk és szellemi eszközeik rokonsága révén némiképp össze is tartoznának. [...] ez a sok mindennel [...] foglalkozó publicisztikai sorozat [...] megrekedt az irodalmi körök, kávéházak és szerkesztőségek falain belül. [...] A tömegek érzéketlensége, problémáinkkal szemben való közönye amilyen lesújtó, talán éppen annyira a jelenségek ösztönszerűen helyes értékeléséből gyökeredzik. [...] A nacionalizmus mítoszaival s a faj fogalmával való önkényes és tetszetős irodalmi és politikai játék elvesztette sugalló és tápláló hátterét abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a német eposz valójában egy kriminológiai riport és egy szexuálpathológiai kórtörténet.13

1. Keynes: A békeszerződések gazdasági következményei. Európa, 1990. 250.
2. Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920. Magyar Szemle Társaság, 1935. 127-128.
3. Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Verlag für Kulturpolitik, München, 1923. 377-378., 400.
4. Gratz, i. m. 252-253., 263., 269.
5. Böhm, i. m. 477-478.
6. Gratz, i. m. 102-104.
7. Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Editorg Kiadó, é. n. (1993) 9-10.
8. Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az egyenlőség évtizedei (1881-1931.) Emlékezések, dokumentumok. Hungarica Judaica 5. Bp., MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993. 289-290.
9. Németh László: Ember és szerep, In: A népi-urbánus vita dokumentumai, 1932-1947. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Nagy Sz. Péter. Rakéta Könyvkiadó, 1990. 27-28. Az írás eredetileg 1934. január 1-jén jelent meg.
10. Németh László: Marxizmus és szocializmus. (Tanú, 1934. február 7.) Uo. 32.
11. Hatvany Lajos: A szellem különítményesei. (Újság, 1934. május 5.) Uo. 97-101.
12. Kardos Pál: Zsidó válasz. (Válasz, 1934, 2.) Uo. 136-140.
13. Zsolt Béla: A vita vége. (A Toll, 1934. július 8.) Uo., 141-142.

Kiadványok