Cím: | TÉNY/SOROS - 1991 |
Szerző: | Nové Béla |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Balassi Kiadó |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | Soros Alapítvány |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 506 265 6 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Az év elején - a kárpótlási törvény elhúzódó vitája spontán földfoglalási mozgal-mat indít el a kompenzációra jogosult gazdák körében. Január 7-én az MNB 15%-kal leértékeli a forintot. 11-én Vilniusban szovjet belügyi deszantegységek véres inci-denseket provokálnak, megszállván a litván főváros stratégiai pontjait és védelmi minisztériumát. 12-én a Hadtörténeti Múzeumban történelmi emlékülést rendeznek a 2. magyar hadsereg 1943-as Don-kanyarban történt pusztulását felidézve, mely alkalomból Antall József is ünnepi beszédet mond. 17-én hajnalban az amerikai légierő támadásával megkezdődik az Irak elleni Öböl-háború Kuvait felszabadítására. Ugyanazon a napon a Bundestag negyedszer választja kancellárrá Helmut Kohlt. Január végén, február elején kitör a „Kalasnyikov-botrány”. Miként a világsajtó soro-zatos híradásai, majd a hazai ellenzék fellépése nyomán kiderül, a magyar kormány még az elmúlt év októberében titkos fegyverüzletet kötött harmincezer szovjet típusú géppisztoly eladásáról a horvát rendőrségnek. A kirobbanó balkáni válság e nem éppen jogszerű és erkölcsileg-politikailag is ugyancsak kétes epizódját a magyar kül-ügy- és hadügyminiszter előbb tagadja, majd az ellenzék és a sajtó nyomására kényte-len beismerni, noha a kormányzati „műhiba” utóbb semmiféle személyi következménnyel nem jár. (A fegyvereladásból származó, kézen-közön eltűnt 1 millió dollár sorsát csupán egy 1997 szeptemberében indult törvényes vizsgálat próbálja ki-deríteni.)
Február 1-jén Frederik de Klerk dél-afrikai elnök bejelenti az apartheid rendszer megszűnését. 7-én az IRA gránátvetővel támad a brit konzervatívok Brightonban rendezett konferenciájára. (Áldozatok szerencsére nincsenek.) 14-15-én Budapesten és Visegrádon magyar-lengyel-csehszlovák csúcstalálkozót tartanak. Február 24-én a nemzetközi szövetséges erők „Sivatagi vihar” fedőnéven nagyszabású szárazföldi offenzívát indítanak Kuvait felszabadítására. Másnap a Varsói Szerződés tagállamai-nak külügyi és honvédelmi miniszterei - az elnöklő Antall József által beterjesztett indítványra - Budapesten aláírják a VSZ 1991. március 31-i megszűnéséről szóló záródokumentumot. 28-án lázadó csapatok elfoglalják Addis Abebát, s ezzel véget ér a véres etióp polgárháború.
Március 7-én a kormány módosításokkal jóváhagyja a Kupa Mihály pénzügy-miniszter által beterjesztett négyéves gazdasági stabilizációs programot, melynek sarkalatos pontjai: az infláció megfékezése, a monopóliumok fölszámolása, a gazda-sági versenyfeltételek erősítése. Március 18-án Torgyán Józsefet leváltják a kisgazda frakció éléről, s ezzel kezdetét veszi az FKGP drámai és számos botránnyal kísért kettészakadása. 25-én a jegybank az immár 20% fölötti infláció s a növekvő belföldi készpénzigény nyomására új, ötezer forintos bankjegyet bocsát ki Széchenyi István portréjával.
Április elején kirobban a Zwack-ügy. (A washingtoni nagykövet saját kormány-párti beosztottai szerint állítólag önhatalmú közvetítési kísérleteket tett a magyar adósságkönnyítés érdekében. Az ügyből éles nyilatkozatháború kerekedik, amelynek során Jeszenszky Géza és Zwack Péter kölcsönösen „diplomáciai amatörizmussal” vádolja egymást, mígnem Zwackot április 10-én azonnali hatállyal visszahívják.) Április 24-én az országgyűlés hosszas - főként koalíción belüli - alkudozások nyomán jóváhagyja a kárpótlási törvényt. Eszerint az 1949 után tulajdonuktól jogtalan módon megfosztottak legfeljebb 5 millió Ft értékű kompenzációra tarthatnak igényt, az álla-mosított egykori földek közvetlen visszaigénylésére azonban nincs mód. (Azokat legfeljebb az alkalmi földárverések révén lehet visszaszerezni.)
Május 4-én az esztergomi bazilikában ünnepélyes egyházi és állami tisztelet-adással eltemetik az emigrációban elhunyt Mindszenty József hercegprímás hamvait. A hónap közepén Antall József Izraelbe látogat, ahol magyar kormányfő hivatalos úton eladdig még nem járt. Május 24-én a Társadalombiztosítási Főigazgatóság elren-deli több mint 1000 kiemelt pártnyugdíj megvonását.
Június elején az országgyűlés - a Fővárosi Közgyűlés és az ellenzéki pártok óvása ellenére - határozatot hoz a Világkiállítás 1996-os megrendezéséről. Június 19-én Záhonynál az utolsó szovjet katonai egység is elhagyja az országot. (A kormány a szovjet hadsereg által okozott károkat 100 milliárd forintra becsüli, ezen belül 66,5 milliárdra a környezeti és természeti károkat.) Június 25-én és 26-án Horvátország és Szlovénia népszavazással kinyilvánítja függetlenségét. Másnap a jugoszláv szövet-ségi hadsereg csapatai megindulnak a két kivált tagköztársaság ellen, s ezzel kezde-tét veszi a közel négy és fél éven át dúló balkáni háború.
Július 10-én az országgyűlés elfogadja az egyházi ingatlanok tulajdonrende-zéséről szóló törvényt, amely szerint a kárvallott hazai egyházak - a termőföld és a gazdasági célú vagyontárgyak kivételével - visszakapják 1949. január 1. után elkob-zott ingatlanaikat. A hónap végén a kormány jegyzékben tiltakozik azon egyoldalú pozsonyi döntés ellen, hogy Szlovákia megkezdi a bős-nagymarosi vízlépcső körtvélyesi üzemcsatornájának feltöltését.
Augusztus 8-án tízezer albán menekült érkezik Bari kikötőjébe. A Menekültügyi Hivatal közlése szerint úgyszintén tízezerre nőtt a volt jugoszláv tagköztársaságok-ból, főként a Vajdaságból, a baranyai háromszögből és Bosznia-Hercegovinából ha-zánkba menekültek száma. Augusztus 16-20. közt II. János Pál pápa állam-egyházfői minőségében négynapos magyarországi körutat tesz. Zsúfolt programja - Esztergom, Pécs, Máriapócs és Debrecen felkeresése után - a Hősök terén celebrált Szent István--napi istentisztelettel zárul. Augusztus 19-én Moszkvában Janajev szovjet alelnök - a Krímben nyaraló Gorbacsov távollétét kihasználva - puccsot szervez, s úgymond az ország kaotikus helyzetére való tekintettel szükségállapotot hirdet ki. (Gorbacsov tábora erélyes ellenakcióba kezd, a puccskísérlet csakhamar megbukik, s a letartóz-tatott vezetőket bíróság elé állítják.) Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője augusztus végén írott dolgozatában az eddiginél keményebb kormánypolitikát sürget - többek közt az SZDSZ-szel kötött kétharmados megállapodás „átlépését”, a múlt rendszer felelőseinek büntetőjogi számonkérését s „a Magyar Rádió és Televízió politikai beál-lítottságának gyökeres megváltoztatását” szorgalmazva.
Szeptember 2-án Magyarország diplomáciai kapcsolatra lép a három újra önálló-sult balti köztársasággal: Észtországgal, Lettországgal és Litvániával. 24-én az országgyűlés elfogadja a csődeljárásról szóló törvényt. 26-án megjelenik a Demok-ratikus Charta első felhívása - részben válaszul az egy hónappal korábbi Kónya-dol-gozatra. A közel másfél száz ismert közéleti személyiség nevével jegyzett kiáltvány állampolgári összefogást hirdet a közelmúltban aggasztón elszaporodott jogellenes és antidemokratikus jelenségekkel szemben. (December 7-én a Charta társadalmi moz-galommá nyilvánítja magát, és szóvivői testületet választ.)
Október 9-én a belügyminiszter körlevélben szólítja fel az ország polgármestereit arra, hogy távolítsák el a régi rendszer jelképeit, és változtassák meg az utcaneveket. Az 1956-os forradalom évfordulójának előestéjén Gorbacsov bejelenti, hogy a szovjet vezetés fenntartás nélkül elítéli az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavat-kozást. Október 27-én Barcs felett egy jugoszláv harcigép bombagránátot dob le, pár napra rá a Dunán magyar folyami teherhajókra nyitnak tüzet Vukovar közelében. A balkáni háború kiterjedésének veszélye e két incidenssel mindaddig elképzelhe-tetlen, nyomasztó közelségbe kerül az országhoz.
November 4-én az országgyűlés elfogadja a Zétényi-Takács-féle törvényjavasla-tot, az ún. „Justitia-törvényt”, amely semmisnek nyilvánítja az elévülést az 1944. december 21. és 1990. május 2. közt elkövetett kínzások, emberölések és hazaárulá-sok ügyében. (A törvényt utóbb az Alkotmánybíróság 1992 márciusában hatályon kívül helyezi, majd a kormány által 1993 februárjában beterjesztett újabb változatot is átdolgoztatja, s így a „történelmi perújrafelvételek” az újabb ciklusra halasz-tódnak.)
December 5-én az amerikai törvényhozás megszavazza a legnagyobb kereskedel-mi kedvezményt Magyarországnak. A maastrichti csúcstalálkozón szorosabbra zárják az Európai Közösség sorait, ami a kívülállókat, így Magyarországot is egy sor kérdés-ben hátrányosan érinti. A hónap derekán Antall József kormányfő Brüsszelben alá-írja az ország társulási szerződését az Európai Közösséggel. Karácsony másnapján Magyarország elismeri a Szovjetunió utódállamaiból létrejött Független Államok Közösségét. Az esztendő utolsó napján - az országgyűlés „három műszakos üzemel-tetése” árán - végül is sikerül jóváhagyatni a kormány 1992-es költségvetését, amely mintegy 70 milliárd forint deficittel számol.
Az év elején végleg megtörténik a válás az Akadémiától. A jogilag és ténylegesen is önállósult Alapítványt ettől kezdve az elnök-alapító, a két alelnök (Vásárhelyi Miklós, Dornbach Alajos) és a négytagú kuratórium (Benda Kálmán, Enyedi György, Gombár Csaba, Vámos Tibor) irányítja.
„Magyarországon lezártunk egy korszakot és megnyitottunk egy újat. A szerve-zeti változásokkal egyidejűleg új jogi keretek között dolgozunk - jelenti be Soros az 1990-es évkönyv 1991. májusi keltű előszavában. - A Kuratórium a jövőben nem fogad el olyan pályázatokat, amelyek nem illeszkednek az Alapítvány által konkrétan meghatározott és meghirdetett új feltételrendszerbe. [...]
A jövőben működésünknek négy fő iránya lesz:
I. Múltbeli tevékenységünk folytatása
[...] Itt elsősorban a magyar kultúra értékeinek fenntartásáról van szó. A Kura-tórium esetenként fogja eldönteni, hogy milyen kezdeményezéseket kíván továbbra is támogatni, de 1991. május 13-i ülésén eldöntötte, hogy melyek azok a területek, ahol továbbra is tevékeny akar maradni. Ezek közé tartoznak az egyetemi szak-kollégiumok, a kulturális értékű folyóiratok, a határon túli magyar kultúra és azok a különböző tudományos, kulturális programok, amelyek bebizonyították kiemelkedő színvonalukat. (Pl. Oral History Archívum, Képzőművészeti Dokumentációs Köz-pont, Történeti Interjúk Videotára.) Nem zárkózunk el új kezdeményezésektől sem teljesen, ha azok nagyon ígéretesek.
Folytatjuk a külföldi tanulmányutakon, konferenciákon való részvétel támo-gatását.
A belföldi ösztöndíjak helyett áttérünk kiemelkedő kulturális és tudományos tel-jesítmények díjazására.
Keresni fogjuk az útját, hogy miképp lehetne a legjobban elősegíteni a köz-oktatást az iskolákon belül és más szervezeti keretek között.
Ugyanez vonatkozik a könyvkiadásra és a szociális tevékenységre is.
Szakértőket kértünk fel arra, hogy dolgozzák ki működésünk kereteit ezekben a témákban.
Amennyiben úgy határozunk, hogy pályázati módszert alkalmazunk, annak feltételeit meghirdetjük.
II. Know-how
[...] Megpróbálunk az új viszonyoknak megfelelő új módszerek bevezetésében közreműködni. Például dolgozunk egy programon, amelyik elősegíti a szív- és érrend-szeri betegségek időbeli diagnosztikáját. Nagy fenntartásokkal kezdek ilyen prog-ramokba, mert nem vagyok biztos, hogy az Alapítvány erre hivatott, de nagy szükség van rájuk, és ezért hajlandó vagyok megtenni a kísérletet. Csak ha a siker igazol, fogjuk kiszélesíteni ez irányú tevékenységünket.
III. Kapcsolatok kiépítése a szomszéd országokkal
Az elmúlt években egy alapítványi hálózatot hoztam létre, amely immár kiterjed a volt szovjet birodalom majd minden országára. [... ] Minden alapítvány maga alakít-ja ki érvényességi területét, de mindegyik kész egymással együttműködni. [...] Már számos program működik, mely egyszerre több országot érint.
IV. Utód-alapítványok
Alapítványhálózatunk lehetővé teszi, hogy új alapítványokat hozzak létre, ame-lyek az egész térséget fedik. Ezek közül a legfontosabb a Közép-Európai Egyetem. Ez olyan nagyszabású vállalkozás, hogy [...] erről egy külön írást mellékelek. Az East-West Management Institute elsőrendű célkitűzése közép- és kelet-európai szakem-berek külföldi képzésének megszervezése. Ezeket nevezem utód-alapítványoknak.
Mindebből látható, hogy tevékenységem a forradalmi időknek megfelelően roha-mosan kiszélesedett.”
A fenti, májusban publikált irányelvek azonban már egy időközben létrejött stratégiai kompromisszumot tükröznek, s így sokban elfedik az előzményeket. Azt ti., hogy az év elején mindinkább kiütköznek a koncepcionális nézetkülönbségek az Alapítvány jövőjéről a New York-i és budapesti vezetés között, s az egyes programok konkrét döntési, szervezési hatáskörét illetően is megszaporodnak a konfliktusok. A feszültséget jól jelzi Vásárhelyi Miklós egy március eleji házi feljegyzése, amelyben szükségesnek véli leszögezni: „elvileg nem értek egyet az alapítványi profilmódo-sulással (a szociális, egészségügyi és jótékonysági tevékenység erőteljes fokozásával a kultúrpolitikai célkitűzések rovására)” és: „gyakorlatilag tarthatatlannak ítélem a New York-i iroda és a magyar Titkárság közt kialakult egészségtelen viszonyt”. A je-lek szerint tehát a rohamos külső és belső változások okozta átmeneti válság s vele az új szerepkeresés változatlanul tovább tart. Egyebek közt erre utal, hogy a nyár folyamán a budapesti Titkárságra pályázat útján több fiatal munkatársat vesznek föl (Magyari Sándor, Török Marianna, Erdős Krisztina, Dusnoki Tibor), s hogy ősztől sorra átalakítják a meglévő programokat és szakkuratóriumokat.
Az év végi statisztika mindazonáltal nemigen látszik igazolni Vásárhelyi még márciusban jelzett „elvi” aggályait. A több mint 5 millió dollár és 200 millió forint nagyságrendű költségvetést mérlegelve egyelőre még mindig csak óvatos arányel-tolódások fedezhetők fel számottevő „profilmódosulás” helyett. A kultúra, a tudo-mány, az oktatás változatlanul prioritást élvez még a dollártámogatások körében is (lásd a nyelvprogramok 414, a Közép-Európai Egyetem 405, a kiegészítő ösztöndíjak 343, a külföldi ösztöndíjak 326, a tudományos konferenciák 306, a diákutazások 154, az egyetemközi cserék 141, a Bölcsész reformprogram 117, a rövid tanulmányutak 109 ezer dolláros tételét). A forinttámogatások felét: mintegy 100 millió Ft-ot pedig még az előző években odaítélt támogatások viszik el. A fennmaradó másik 100 millión - úgyszintén fele-fele arányban - az új és folytatólagos programok osztoznak. Ezek kiugró tételei még inkább alátámasztják a kultúra és az oktatás érintetlen prio-ritását, hiszen az új programok 52 milliójából egyedül a folyóiratok közvetlen támo-gatása 37, a régiek 49 milliójából a Bölcsész-reform 33 millióval részesül.
Persze jut másra is: például helyi és amerikai kezdeményezésű szociális és egészségügyi programokra - méghozzá növekvő mértékben, így március közepén Budapesten kezdetét veszi az „Iskolatej-akció”, amely az Alapítvány és a Főpolgár-mesteri Hivatal közös szervezésében napi egy pohár tejet/kakaót és egy péksüte-ményt juttat a főváros több mint 80 000 alsó tagozatos diákjának. (A program curriculumát alább külön is bemutatjuk.) „A kedvező visszhangon felbuzdulva - jelenti két hónap múlva az MTI - Demszky Gábor máris tárgyalt Soros Györggyel az akció lehetséges kiterjesztéséről.”
Március végén környezetvédelmi pályázatot hirdet a Független Ökológiai Köz-pont. Az Alapítvány támogatásával immár két éve működő szervezet politikailag független környezetvédelmi csoportok, öntevékeny szakemberek jelentkezésére szá-mít, olyan pályázókéra, akik a helyi vagy országos környezetvédelmi problémákkal foglalkoznak, illetve vállalják a környezetkárosítás megelőzésével kapcsolatos eljárá-sok kidolgozását.
Júliusban a Soros Alapítvány és a Közép-Európai Egyetem támogatásával egy hónapos ökológiai kurzust rendeznek Budapesten, amelyen 60, zömmel természet-tudományi szakos hallgató elméleti alapképzést kap, s a helyszínen tájékozódhat több térségbeli ország környezetvédelmi problémáiról. A résztvevők közel fele szeptem-bertől nyugat-európai és amerikai egyetemeken folytatja tanulmányait.
„Eredményesen működik a Közép-Európai Egyetem, egyelőre Budapesten és Prágában” - nyilatkozza az Alapító egy augusztus közepén a margitszigeti Ramada Szállóban rendezett sajtótájékoztatón. Mint elmondta, a két fővárosban főként poszt-graduális képzést szerveztek a közép- és kelet-európai szakemberek számára. A kurzusokon kelet- és nyugat-európai, valamint amerikai egyetemek neves tanárai oktatnak. A hallgatókat a Soros-alapítványok verbuválják pályázati úton szerte a térségből. Már szervezik az egyetem magyar részlegének jogi fakultását: ahol az, egyéves posztgraduális képzésen az angol és amerikai jogot, egyebek közt az üzleti, biztosítási, beruházási, bank-, környezetvédelmi és emberi jogot tekintik át. Emellett 1992 szeptemberétől Budapesten történelmi, összehasonlító, irodalmi és filozófiai kurzusokat is szerveznek majd. Prágában már az ősszel beindul az egyéves szocioló-giai, közgazdasági és politológiai posztgraduális oktatás. Soros, mint az újságíróknak elmondja, egyben felajánlotta az osztrák kormánynak: vegyen részt Ausztria is a Közép-Európai Egyetem nemzetközi előkészítésében. Ha a javaslattal egyetértenek, Bécsben ökológiai és urbanisztikai kurzusokat tartanak majd, s emellett ott lesz az egyetem adminisztratív központja is.
A budapesti Alapítvány egyik legkorábban saját pályára állt „műholdja”: a Képzőművészeti Dokumentációs Központ „SUB VOCE” címmel augusztus 12. és szeptember 8. között kiállításon mutatja be a Műcsarnokban 18 hazai művész videó-installációit. A kiállítással párhuzamosan a központ egyúttal nemzetközi szimpóziu-mot rendez a Fiatal Művészek Klubjában Problem Videó címmel.
A bukaresti, a iasi és a kolozsvári után október végén megnyílik a romániai Soros-alapítvány negyedik, temesvári irodája. Az egyetem dísztermében megtartott nyitóünnepségen az Alapító is rövid beszédet mond. Ebben reményét fejezi ki, hogy a „forradalom szülővárosában” megnyíló legújabb fiókalapítványa lesz mind közül a legsikeresebb.
November közepén Soros György Göncz Árpád köztársasági elnökkel (aki egyben a Közép-Európai Egyetem Alapítvány tiszteletbeli elnöke is) találkozik, hogy első kézből tájékoztassa a budapesti egyetem és alapítvány legújabb terveiről. Meg-beszélésük után Soros a sajtóval közli: várhatóan Ausztria is bekapcsolódik a CEU regionális hálózatába, Bécsben székházat adva s hozzá jelentős anyagiakat. A távlati terv: Németország, Olaszország és az Európai Közösség más országainak bevonása. „Miután az egyetem működik, mégpedig jól - ideje, hogy ezt a világ is megtudja... Göncz elnök úrral ezért arról beszéltünk, hogy februárban megrendeznénk az ünnepi megnyitót - immár a magyar, csehszlovák, lengyel és osztrák vezetők közös rész-vételével.” A találkozón Soros egyben jelezte az elnöknek: másfél éve nem kap érdemi választ illetékes kormányhelyekről egy 10 millió dollár értékű felajánlására, mellyel egy hazai kardiológiai prevenciós programot támogatna.
Ősztől a térségbeli Soros-alapítványok együttműködése a New York-i központtól külön keretet és az East-East program révén önálló szervezeti formát kap. Az új hálózati együttműködés jegyében az immár másfél tucatnyi alapítványi iroda közül elvben bármelyik kezdeményezhet közös programot a tanulmányutaktól a folyóirat-cseréken, közös kutatásokon és kiadványokon át a szervezett diákcserékig. Az East-East háromtagú budapesti kuratóriuma novemberben alakul Kiss Gy. Csaba, Kosa László és Bretter Zoltán részvételével. Az egyedi pályázatok támogatásán túl első jelentősebb akciója egy decemberben, Budapesten megrendezett kisebbségi konferen-cia („Elég nagy-e Európa az európaiaknak?”), melyet a Democracy After Communism Alapítvány kezdeményezett, s amelyhez a mintegy háromtucatnyi résztvevő költ-ségeit Grúziától Horvátországig a helyi Soros-alapítványok biztosították.
M = 1 : 1
A „Liberális program” és a Századvég Politikai Iskola
A liberális szervezetek támogatása az új demokratikus érában az Alapítvány egyik legnyíltabb közéleti, politikai szerepvállalása volt. A program deklarált célja, hogy olyan „kluboknak, szervezeteknek vagy más formában szerveződő állampolgári közösségeknek nyújtson támogatást, amelyek működését a szabadelvű eszmék és értékek, illetve ezek magyar hagyományai határozzák meg”. Az 1992-től indított új program voltaképp egy, a civil társadalom erősítését célzó, laza programcsoport része volt, önálló támogatási kerettel, közvetlenül a nagykuratórium alá rendelve.
(Ugyanezen „Civil társadalom” gyűjtőnevű profilba tartozott még vagy fél tucat más program is: így a Tényfeltáró újságírás, a Lap- és folyóirattámogatás, a Média, az Emberi jogok és Etnikai konfliktusok, valamint a Help to Help program.)
A támogatott célcsoport az Alapítvány régebbi és újabb mozgalmi kapcsolataiból, intézményes ismeretségi köréből verbuválódott alkalmi jelleggel. Ez végső soron in-formális tájékozódást, egyedi megkereséseket jelentett, hiszen nyílt pályázatot külön nem hirdettek meg a lehetséges érdekelteknek, így, noha a támogatottak köre - a többi „civil” társprograméhoz hasonlóan - pár év alatt igencsak kibővült, valójában messze elmaradt az 1989/1990-es Demokrata-pályázat össznépi arányaitól. Ugyanez mondható el a támogatott ügyek tartalmi repertoárjáról és a támogatási keretről is, mely utóbbi 1992-ben 5 millió, 1993-ban 31 millió, 1994-ben mintegy 24 millió forin-tot tett ki.
A Liberális programnak ha nem is nyílt, de meglehetősen érezhető ellenzéki irá-nyultsága volt, hisz voltaképpeni célja a belpolitikai jobbratolódás, a szélsőséges hecc-kampányok egyfajta szolid ellensúlyozása. Ezt látszik alátámasztani többek közt az is, hogy a kedvezményezettek sorában számos ismert „chartás” szervezet, jogvédő vagy érdekképviseleti társulás, bázismozgalom bukkan fel. Az aktuálpolitikai fogan-tatás persze a program élettartalmát is eleve behatárolta, hiszen 1994 májusától, a szociálliberális koalíció létrejöttétől többé már nemigen volt szükség a „résistance”, a szabad (azaz: kritikus) gondolkodás s az ellenzéki ethosz efféle ébrentartására. (Noha erről és a Demokratikus Charta idő előtti „kapitulációjáról” sokaknak ma is megvan a markáns különvéleménye.) Ily módon a Liberális program alig három évet ért meg, jóllehet támogatottainak egy része - más programok égisze alatt - később is fel-fel-bukkan a kedvezményezettek sorában.
Íme a három év eredménylistája:
1992
Ady Endre Társaság, Alapítvány az Európai Magyarországért, Alternatív Háló Egyesület, DAC (Democracy After Communism) Alapítvány, ELTE Szociológiai Intézet (egy, az SZDSZ, Fidesz, MDF vezető politikusainak részvételével szervezett előadás-sorozatra), Pécsi Liberális Klub, Politikai Tudományok Intézete (Az Új ge-neráció - új gondolat című pályázatra), Raoul Wallenberg Társaság, Regionális Együttműködési Programiroda (Szeged).
1993
Alapítvány az Európai Magyarországért, Alternatív Háló Egyesület, Bizton-ságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja, Budapest Könyvklub (T-Twins, Cserépfalvi és Párbeszéd kiadók), Egri Alternatív Kulturális Egyesület, Független Gondolkodók Egyesülete, Hajnal István Kör, Individuum Közművelődési Egyesület (Nyíregyháza), Katholikus Társadalomtudományi Akadémia, Keresztény-Zsidó Társaság, Kéthly Anna Alapítvány, „Korridor” Politikai Kutatások Központja, MONA Magyarországi Női Alapítvány, Mónus Illés (Munkás) Akadémia, MTA Politikai Tudományok Intézete, MÚOSZ Szolidaritási Alap, Nyilvánosság Klub, Örökségünk Őrei - budapesti műemlékvédő ifjúsági szervezet, Polányi Mihály Szabadelvű Társa-ság, Politikai Tudományok Intézete, Raymond Áron Társaság (Pécs), „Sátoralja-újhely (Z. J.)”, Szárszó '93 (Farkasházy Tivadar), Települési Akció Intézet (Székes-fehérvár), Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség, „Tégy a Gyűlölet Ellen” Alapítvány, Tipográfia Testedző Egyesület, Utópia Műhely.
1994
Acta Humana Emberi Jogi Alapítvány, Ady Endre Társaság, Alapítvány a Független Demokratikus Szakszervezeti Érdekvédelemért, Állás-Pont Állásteremtő Fiatalok Öntevékeny Ligája (Szeged), Budapest XI. ker. Liberális Klub, Budapesti Condorcet Kör, Együtt Egymásért Egyesület, Szárszó '94 (Farkasházy Tivadar), Keszthelyi Szabadelvű Társaskör, „Korridor” Politikai Kutatások Központja, Magyar Pax Romána Fórum, Magyarországi Női Alapítvány, Mónus Illés (Munkás) Aka-démia, MTA Politikai Tudományok Intézete, Nonprofit Alapítvány Kurázsi Szerkesztősége, Nyilvánosság Klub Monitor Csoportja, Sansz Alapítvány, Stúdió K. Alapítvány (Pilisborosjenő), Vázsonyi Vilmos Emlékbizottság.
Amint a fentiekből is kitűnik, a program irányítói nem törekedtek a hazai libe-rális kezdeményezések teljes vagy akár csak „reprezentatív” felsorakoztatására, in-kább megmaradtak az ad hoc jellegű és merőben gyakorlatias szelekciónál. (Alkalmi konferenciák, kiadványok, vitafórumok támogatása stb.) Emiatt - a mindenkori kínálathoz igazodva - a kedvezményezettek köre is meglehetősen elegyes, mi több, első látásra néhány olyan „kakukktojás” is akad benne, amelyről sem „eszmei”, sem „madártani” alapon nemigen dönthető el, miként is kerül e „liberális fészekaljba” (pl. a Tipográfia Testedző Egyesület). A közvetlen felhasználók (klubok, körök, egye-sületek) mellett viszonylag nagy számban találni „újraelosztó” intézményeket is (alapítvány, intézet stb.), ami jól mutatja a hazai nonprofit bürokrácia rohamos kiépülését és bonyolult érdekkapcsolásait. A támogatások nagyságrendje - 30 000-től 8 millió forintig - erősen differenciált, a nagyobb pénzeket jobbára nem bázis szintű szervezetek, hanem tudományos munkacsoportok, országos akcióközpontok kapják. („Korridor”: 7 + 8 millió, Alapítvány az Európai Magyarországért: 4,5+1 millió, „Tégy a Gyűlölet Ellen” Alapítvány: 3 millió). Ugyanakkor a Nyilvánosság Klub, a MÚOSZ Szolidaritási Alapja, a Mónus Illés (Munkás) Akadémia, a Keresztény-Zsidó Társaság, a Katolikus Társadalomtudományi Akadémia és több más példa is azt mutatja, hogy fontos társadalmi ügyek, modellértékű kezdeményezések is rendre bekerültek a tá-mogatottak sorába - még ha némelyikük liberális voltát - anélkül, hogy ez ön-értéküket bármiben kisebbítené - talán vitatni lehet is. (Például az iméntiek közül a két „Akadémia”, melyek nyilván sokkal inkább szociáldemokrata, ill. keresztényszo-ciális eszmei indíttatásúak.)
A Századvég Politikai Iskola
A Századvég Politikai Iskola indulása óta az Alapítvány kiemelt támogatását élvezte, ami a gyakorlatban évente átlag 10 millió forint értékű tárgyi, rezsi- és ösztöndíj-hozzájárulást jelentett. Az új, modellértékűnek szánt intézményt előbb „spiritus” - majd valódi - rektorként Stumpf István hozta létre, s annak többek közt éppen az ő személye és korábbi hasonló szerepvállalásai révén fontos „mozgalmi” előzménye volt a Bibó Szakkollégium, a Fidesz-Akadémia, a Századvég folyóirat és könyvkiadó, a maga sajátos szellemi holdudvarával, egyszerre rendszer- és nem-zedékváltó ambíciójával. Az iskola jó félszáz hallgatóval alapítványi formában indult 1991 őszén, demonstratívan pártsemleges, szakmai alapon, amit jól mutat, hogy az oktatás minimális tárgyi feltételeit s a Szentháromság téri kollégium bérleti díját is csak a Friedrich Neumann Alapítvány, a Szerencsejáték Rt. és a Soros Alapítvány együttes donációiból sikerült fedezni.
Stumpf és társai abból indultak ki, hogy az új politikus elit jó része nem volt, miként eleve nem is lehetett felkészülve a demokrácia megannyi gyakorlati prob-lémájára, s hogy a modern társadalmak bonyolult, sajátos tudást és készségeket igénylő „menedzselését” nem lehet veterán mozgalmárokra, „kényszerpolitikusokra” bízni. Szükség van hát egy, a nyugati „political school”-ok mintáját meghonosító, hazai „demokrata káderképzőre”, ami részben a helyi és az országos politika tanács-adóit és utánpótlását biztosítja, részben a közigazgatás, a nonprofit szféra s a poli-tikai újságírás elitiskolája lehet. Az ambiciózus kezdeményezésnek Stumpfék szorgos lobbyzása és szervezőmunkája nyomán kezdettől számos pártfogója, segítő külső munkatársa akadt (Bihari Mihály, Lengyel László, Gazsó Ferenc, Kéri László stb.). Másrészt azonban jó adag gyanakvást és idegenkedést is el kellett oszlatnia, hiszen korábban efféle gyakorlati „politikusképzés” az országban csak egy helyütt: az MSZMP Politikai Főiskoláján folyt, ami a közvélemény szemében az állampárt diszkreditált „káderkeltetője” volt. Ám az újfajta kísérlet beindítását két további tényező is nehezítette. Az egyik, hogy mint azt Stumpf István visszatekintve megjegyzi: „a politikatudomány ez idő tájt vívta függetlenségi harcát az egyetem és az Akadémia konzervatív erőivel. A másik, hogy az érzelmi, indulati politizálást, a csak nemrég kialakult markáns pártpolitikai elfogultságokat nehéz volt a szakszerűség és a tudomány nevében meghaladni.” Hisz utóvégre, így vagy úgy mindenki „pártos” és „elkötelezett” volt, s egy „pártközi politikai főiskola” ötletét a legtöbben bosszantó abszurditásnak vélték. Annál inkább, mivel a szervezők múltja, kapcsolatai és „poli-tikai szocializációja” révén joggal lehetett feltételezni, hogy az új intézménynek - minden reprezentatív igyekezet ellenére - legfőbb oktatói és hallgatói gyűjtőbázisa az ellenzéki - azon belül is a liberális, azon belül is -, a „fiatal demokrata” körökből ver-buválódik.
1991 őszén az első évfolyam 60 jelentkezőjéből 24 hallgatót a Fidesz, az FKGP, az MSZP és az SZDSZ iskolázott be. Közülük öten parlamenti képviselők, többen ön-kormányzati képviselők, fizetett pártmunkatársak, ám akadt köztük egyetemista, tanár, érettségizett munkanélküli is. 12 hallgató tandíját részben vagy egészben alapítványok és szervezetek vállalták át, ezen túl 7 erdélyi, felvidéki és kárpátaljai hallgató kezdett az első évfolyamon ösztöndíjasaként. Később a határontúliak aránya jelentősen megnő - a mindenkori évfolyamok átlag egyharmadára, s a második évben különféle roma szervezetek ösztöndíjasaként 15 hazai cigány fiatalt is beiskoláznak.
A lemorzsolódás kezdetben igen nagy, az első tanév végén 60-ból 28-an, a másodikban 55-ből 44-en vehették át - egyelőre hivatalosan még el nem ismert - diplomájukat. (Ez részben a magas vizsgakövetelményeknek, részben a más irányú intenzív elfoglaltságnak tulajdonítható.) A hallgatók heti két délután járnak órára, s emellett időnként „hétvégi tréningeken” is részt vesznek. A kötelező elméleti stúdiumokon (politikaelmélet; alkotmány, közigazgatás, önkormányzat; politikai rend-szerek összehasonlító elemzése) kívül számos gyakorlati alapkészséget is oktatnak, így: retorikát, tömegkommunikációs viselkedést, protokollt, idegen nyelvet, számító-gépes alapismereteket stb. Az első évek neves és kevésbé ismert tanárai zömmel fiatal vagy középkorú politológusok, történészek, szociológusok, médiaszakértők. Néhány név a kezdeti kurzusok tanári karából: Szalay Péter, Gyurgyák János, Fellegi Tamás, Körössényi Tamás, Levendel Ádám, Tőkéczky László, Rainer M. János, Tamás Pál, Lévai Katalin, Szálai Erzsébet, Csepeli György, Győrffy Miklós és mások. Az iskola időről időre műhelyvitákat, konferenciákat szervez, prominens politikusokat hív meg egy-egy előadásra vagy kötetlen eszmecserére, így például a kezdeti években sorra vendégül látja egyebek közt Göncz Árpádot, Antall Józsefet, Horn Gyulát, Orbán Viktort, Sólyom Lászlót, Kis Jánost, Tölgyessy Pétert, Bíró Zoltánt, Szabó Tamást, Oláh Sándort, Duray Miklóst - de járt itt Charles Gáti, Kende Péter, Arató András és sok más hazai és külföldi vendég is.
Az iskola három év múltán, 1994-ben a budai várból a Benczúr utcába települt át a volt Társadalomtudományi Intézet épületébe, ahol ma is működik. Utóvégre - arculatát és szellemi önállóságát megőrizve -jobbnak látta behúzódni a hagyományos felsőoktatási struktúra védőernyője alá. Jelenleg kétféle képzéstípust kínál hallgatói-nak. Az egyiket - egy négyszemeszteres, diploma utáni kurzust - a Budapesti Közgaz-dasági Egyetem Posztgraduális Karának égisze alatt, a másikat általános, alapozó jel-leggel az egri Esterházy János Tanárképző Főiskola keretei közt. Budapesten két fő szakirány közül választhatnak az érdeklődők: 1. a politikai szakértő, politikai kom-munikáció, illetve 2. a közpolitika szakirány közül (a felvétel mindkettő esetén egye-temi vagy főiskolai diplomához kötött). Egerben ezzel szemben inkább a helyi közigazgatási és a civil szférához szükséges alapismeretekre s a politológiai bevezető stúdiumokra helyezik a hangsúlyt. Az elmúlt években folyamatosan bővülnek az isko-la nemzetközi kapcsolatai is a hasonló profilú nyugati oktatási intézményekkel (John Kennedy School of Government, Harvard; Graduate School of Political Management, George Washington University; Bundescentrale für Politische Bildung, Bonn; École Nationale d'Administration, Paris stb.), ami alkalmi közös programokban, ösztöndíj- és vendégtanári meghívásokban kamatozik. Az oktatás mellett az iskola önálló kuta-tói és publikációs tevékenységet is folytat. Folyóiratokat jelentet meg (korábban Harmadkor, majd Közpolitika címmel), és 1996 óta a Századvég Könyvkiadó köteteit is kizárólagos „örökösként” gondozza. (Ez utóbbiak zömmel tankönyvként használ-ható alapművek, pl. Kukorelly István [szerk.]: Alkotmánytan, Stillman [szerk.]: Közigazgatás, Gyurgyák János: Mi a politika? stb.)
Csakugyan: vissza az alapkérdésre: „Mi a politika?”, és: „Voltaképp miben áll a politikusi hivatás?”
Nos, Göncz Árpád az iskola első tanévnyitóján autentikus feleletet adott mind-kettőre. Ha nem is szabatos definíciót, mindenesetre hiteles vallomást, „ars poli-ticát”. ...Érdemes idézni, miféle eszmei, emberi útravalóval „tarisznyázta fel” a köztársasági elnök az 1991 őszén induló évfolyamot: „A helyi apostolokon áll vagy bukik az ország sorsa. Az országos apostolok legfeljebb ágálnak a helyi apostolok piramisának tetején. Ezt nagyon szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Akkor is, ha mindez semmit se von le a professzionalitás jelentőségéből. [...]
A valóság nem könnyen tárja fel magát. A professzionalizmus tulajdonképpen ahhoz ad kulcsot, hogy tudjuk faggatni a valóságot. Különben mindenféleképp a magunk ideológiájához fogjuk alkalmazni, és azt véljük majd valóságnak, amit kelle-mesebb annak hinnünk, mert elveinknek vagy érdekeinknek jobban megfelel. Ha a Századvég Politikai Iskola jó emberi közösség, akkor tulajdonképpen már önmagában a politika iskolája, mert akár ösztönösen, akár tudatosan, a kapcsolatteremtés, a kapcsolatépítés, az együttműködés módszereire tanít. Lehet a türelem iskolája, lehet a segítőkészség iskolája, lehet a szolgálat iskolája. A politikusnak a szavak meste-rének is kell lennie, ezért szükséges elsajátítania a talpraesett vita mesterségét, ami nem feltétlenül a bántás művészete. A vita jelentős mértékben a vívás - tehát valahol a szellemi játék - művészete. A játék viszont halálosan komoly. Ha a politikát is játék-nak fogjuk fel - mert lehet innen is közelíteni -, akkor ezzel éppen a komolyságát , hangsúlyozzuk, és nem a komolytalanságát. [...]
Ez a szakma, amire készültök, voltaképpen szolgálat. Ha valaki nem ebből indul ki, akkor nem érdemes csinálnia. Azért nem, mert mindenképpen számíthat csalódásokra. Végső útravalóul legmélyebb meggyőződésemből mondom: őrizzétek meg alázatotokat, és mindig higgyetek a népnek. Ha jobban tetszik: a társadalomnak. Ha még jobban tetszik: a valóságnak...”
Ez a nem éppen „karrierpolitikusi” ethosz nem szerepel ugyan sem az iskola tan-tárgyai közt, sem a végbizonyítvány minősítésében - ám azért talán a célracionális „profizmus” rideg páncélzatán is áthat belőle valami. Meglátjuk majd - hiszen a jelek szerint épp újabb nemzedékváltás zajlik a hazai politikai elitben, amelynek egyik kulcsszereplője a szakkollégium- és iskolaalapítóból hajdanvolt tanítványa kabinet-miniszterévé kinevezett Stumpf István lett. A politológus, aki eddig csak oktatta, ma-gyarázta tárgyát, s most sokadmagával együtt maga is gyakorlati „alapvizsgát” ké-szül tenni belőle.
Könyvkiadói és laptámogatások
A könyvkiadói mecenatúra
A hazai könyvkiadás és könyvpiac a rendszerváltás éveiben radikális struk-túraváltáson ment át - szellemi, üzleti és infrastrukturális értelemben egyaránt. A saját profiljukban évtizedeken keresztül kizárólagos vagy hegemón szerepet élvező nagy állami kiadók (Gondolat, Magvető, Szépirodalmi, Móra stb.) egyszerre össze-zsugorodtak, s részben vagy egészben privatizálva valódi piaci szereplőkké váltak, miközben a sajtó- és vállalkozói szabadság százával termette az új kiadói vállalkozá-sokat. (Habár a tényszerűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a könyvkiadás állami monopóliumát már a nyolcvanas évek második felében is át- meg átlyuggatta néhány szokásjog: az egyházak, társadalmi szervezetek, egyetemek és kutatóintézetek vi-szonylag önálló publikációs gyakorlata, avagy az APO és a Kiadói Főigazgatóság óvatos engedményei: például az az 1988. eleji rendelkezés, amely hét bejegyzett köz-művelődési szervezetnek - Antikva, Göncöl, Isis, Maecenas, Origo-Press, Budapesti Művészeti Hetek, Szabadtéri Játékok Igazgatósága - önálló kiadói jogosítványokat adott.) Hasonló sorsra jutott a három nagy országos terjesztő vállalat: az ÁKV, a Művelt Nép és a Téka is, melyeknek rohamosan lebomló, privatizált hálózatai meg-annyi új, jórészt még tőkeszegény helyi törpevállalkozásnak engedték át a terepet. Amíg a szűkebben vett „rendszerváltó évek”: 1989-1990 általános betűéhsége, a vásárlóerő rejtett tartaléka s a hazai könyves szakma (az új magánkiadók, magán-nyomdák és magánterjesztők) lázas bizonyítási vágya tartott, nem is volt nagyobb baj a hirtelen jött szabadság e szükségképpeni őskáoszával. Ám attól kezdve, hogy a költ-ségek (a papírárak, az adó, a rezsi, a 40-50%-os terjesztői árrés stb.) hovatovább mér-tani haladvány szerint évente megduplázták a könyvárakat, s e versenyfutást mind nagyobb tömegben adta fel a könyvbarát közönség, már súlyos szerkezeti bajok üt-köztek ki. Az üzleti kockázatot nem vállaló, többséggel bizományos terjesztők és a könyvkiadók egyenlőtlen piaci alkuja folytán sorra csődközelbe jutottak az igényes régi és újabb alapítású kiadói vállalkozások, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kultúra e kiemelten fontos ágazatát hosszú távon nem lehet a könyörtelen piaci erő-viszonyok prédájául odavetni.
E kései felismerést előlegezi meg Hankiss Elemér egy még 1989. márciusi pályázati ajánlása (a Magyar Bálint szerkesztette Medvetánc Füzetekhez), melynek záradékában a volt alapítványi kurátor ezt írja: „Megfontolandónak tartom, nem ezzel a pályázattal, hanem általában az induló kiadók támogatásával kapcsolatban folytatandó alapítványi politikát. Több magán- és csoportként szerveződő kiadó indul mostanában, a fentiekhez hasonló - bár talán nem ilyen színvonalas - programmal. Egy részük mögött közvetlen vagy közvetett állami, illetve párttámogatás áll (ez utóbbi az esetek zömében, de nem kizárólag az MSZMP-t jelenti). Vannak kiadók, amelyek megpróbálnak a piacon a maguk erejéből megélni, keresve az értékes és silányabb, de hasznot hozó kiadványokat. És vannak olyanok, mint például a fenti pályázat, amelyek kizárólag értékes művek kiadására vállalkoznak. Idővel ez utóbbiak is sikeres piaci vállalkozássá válhatnak. Úgy vélem, az alapítványnak gondosan kell mérlegelnie, hogy e hármas mezőnyben kiket és hogyan támogat.”
Nos, a „gondos mérlegelés” közel három évig tart, hiszen az Alapítvány „a ma-gyar könyvkiadás nehéz helyzetére való tekintettel” csak 1992 tavaszán hirdeti meg a hazai kiadóknak szánt önálló pályázati programját. Nem mintha az időközben eltelt három évben a kuratórium nem támogatott volna tucatjával eseti könyvkiadványokat (pl. Újhold-Évkönyv, Ráday-évkönyv, Medvetánc Füzetek stb.1), ámde a programszerű, célirányos mecenatúra kereteinek kialakítása a még erősen zajló és zavaros könyvpiaci folyamatok - s az Alapítvány belső elbizonytalanodása, szerepkeresése - folytán meglehetősen hosszan várat magára.
„A könyvkiadási program már előrehaladott stádiumban van - tudósít maga-biztosan egy 1991. októberi titkársági jelentés az „Új és átalakuló régi programokról” szólva. - Kiesnek a volt állami és az új kommersz kiadók. Marad 10-12 igényesebb, támogatásra érdemes szépirodalmi és társadalomtudományi kiadó: a Századvég, az Atlantisz, a Jelenkor, a Cserépfalvi, a Héttorony stb.” Valóban, többé-kevésbé ez marad az újonnan induló alapítványi program kiindulási alapja. Poszler György elnökletével 1991 végén, 1992 elején megalakul a szakkuratórium, tagjai: Lackó Miklós, Radnóti Sándor, Balassa Péter, Török Endre, továbbá - műszaki és üzleti „könyvszakértőként” - Kravjánszky Róbert, az Oktatáskutató Intézet munkatársa, az Educatio című szakfolyóirat kiadója. Az új kuratórium ebben az összetételben közel négy évig marad fenn, titkári teendőit Magyari Sándor programszervező látja el. Az elbírálás alapelve, hogy kizárólag cégszerűen bejegyzett, professzionális könyv-kiadók pályázhatnak, azok is csak koncepciózus sorozattervekkel. Ez utóbbi feltétel, mint Magyari Sándor megjegyzi, „Miklós Tamás sugalmazása volt”, hiszen „az Atlantisz, a maga számos irodalmi és társadalomtudományi sorozatával, e szűkítés-ben egyike volt a leginkább érdekelteknek”. Mindamellett e formális követelményt az eredménylisták tanúsága szerint sem a pályázók, sem a döntnökök nem vették túl szigorúan, jól tudva, hogy egy ügyes fantáziacímmel akár három, merőben eltérő kiadványt is „sorozattá” lehet előléptetni. Az átlag évi 50-60 milliós keret fölött ren-delkező zsűri évente kétszer - májusban és októberben - ült össze, s az esetenként felgyűlt, százas nagyságrendű pályázati anyagból három vagy négy tucat kiadói ter-vet honorált. Lehetőségeihez képest megpróbált minden érdemes kiadványt felkarol-ni: ha a tavaszi fordulóból pénzszűke miatt netán nívós pályázatok is kiestek, azok az őszi „reményfutamon” rendre átmentek.
Ezzel együtt a kurátorok nagyon is hangsúlyosan gyakorolták az eseti differen-ciálást. A program első négy évének (1992-1995) eredménylistái szerint leginkább a társadalomtudományi és filozófiai kötetek, a magyar és világirodalmi „alapművek” élveztek elsőbbséget - kiváltképp, ha azok aránylag hozzáférhető áron felsőoktatási „háttéranyagként” vagy klasszikus forráskiadásként is hasznosíthatók voltak. Ennek megfelelően alakult a kiadói preferencialista is - melynek sorrendjét, támogatási arányait, a könyvtervek tüzetes egybevetésével esetenként talán vitatni lehet. A meg-ítélt összegek nagysága alapján a nyertes pályázók durván három kategóriába sorolhatók. A program kiemelt favoritja, az első három évben átlag évi 12 millió forintos támogatással - a teljes keret közel egynegyedével! - a Századvég (utóbb: Osiris) Kiadó. Ezt követi az átlag 3-6 millióval dotált „erős középkategória” - nagyjából a már fent idézett titkársági tervezet „papírformája” szerint: Atlantisz, Jelenkor, T-Twins, Cserépfalvi, Pesti Szalon, Héttorony, Liget, 2000 -, majd a pár százezertől évenként maximum egy, másfél millió forintig dotált népes derékhad: Ab Ovo, Bethlen, Bencés Kiadó, Csokonai, Göncöl, História, Holnap, Ikon, JAK, Kalligram, Katalizátor Iroda, Littera Nova, Magvető, Múlt és Jövő, Nagyvilág, Tankönyvkiadó, Typotex, Régió, Széphalom Könyvműhely, Tanulmány, Új Mandátum, Vigília stb.
Ezt a négy éven át nagyjából konzekvensen gyakorolt szelekciót részben objektív adottságok (kiadói profil, nagyságrend, évente megjelentetett új „címek” száma stb.), részben vállaltan szubjektív eseti döntések határozták meg. Ez utóbbiakat - ha némelyek talán sérelmezik is - két körülmény „menti”. Egyrészt, akárcsak más alapítványi célprogramok esetében, itt sem „egyesektől mások javára elvett” közpénzek szétosztásáról volt szó, hanem egy magánmecenatúra olyan plusztámogatásairól, amelyek felett egy e célra felkért szakmai testület saját hatáskörében, szuverén módon rendelkezett. A másik „mentő” körülmény, hogy a kiadók zömének megvolt - és megvan ma is - a lehetősége, hogy más pótlólagos forrásokat találjanak akár az állami mecenatúra (Magyar Könyv Alapítvány, Pro Cultura, Lakitelek Alapítvány, Szerencsejáték Rt. stb.), akár a hazai és külföldi magánszponzorok, intézmények körében. A Soros-zsűri ekként csak egyet tehetett: az átalakulás és újrakezdés viharos éveiben igyekezett konszolidálni mindazon kiadói kezdemé-nyezést, amelyet fontosnak, értékesnek vélt. Az eredmény - az „Ex libris Soros” címkével ellátható kötetek mára az ezres nagyságrendet is jócskán meghaladó együttese - arról győz meg, hogy e vállalást többé-kevésbé sikerrel, stabil értékprefe-renciák mentén teljesítette. Mindenesetre kétségkívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kiemelten preferált szerkesztőségi műhelyek, könyvesházak - a fenti első két kategória kiadói - máig mértékadónak számítsanak a hazai szépirodalmi és társa-dalomtudományi publikációk terén.
Epilógusként még pár szót az utóbbi évek fejleményeiről... Néhány, nem túl si-keres újító kísérlet után (könyvklubok, alternatív terjesztő hálózatok felkarolása, Budapest Székesfőváros Könyvesháza stb.) 1996-tól a program merészen átalakul, irányítását új szakértő zsűri veszi át. (Elnöke: Radnóti Sándor, tagjai: Serey Éva, Havas Katalin, Lackó Miklós, Lakatos András, Somogyi Pálné.) A programkeret ez évtől a korábbi kétszeresére (134 millió Ft-ra!) nő, s az új prioritásokat a támogatási formák három jelentős újítása is jelzi: 1. az elsőkötetes szerzők műveinek kiemelt támogatása, 2. a kiadók által megpályázható, kedvezményes forgóeszköz-hitelek és 3. az ún. „olvasóbarát” könyvkiadás-támogatás. A három közül mind funkciója, mind forráskerete szerint a harmadik a legjelentősebb, mely kisebb változtatásokkal máig érvényben van. Ez valójában olyan eredeti módon kifundált támogatási rend, mely a hazai kiadók, a könyvtárak és az olvasóközönség javát egyszerre szolgálja, s ráadásul még a „marketingmunka” és a terjesztés nyomorúságos gondjaitól is jelentős részben mentesíti a kiadókat. A rendszer lényege, hogy a kiadók - immár a „sorozatterv” megkötése nélkül - tetszés szerint pályázhatnak az Alapítványnál bármely szép-irodalmi vagy társadalomtudományi kiadványtervükkel. A kuratórium megfelelő előválogatás nyomán az Új Könyvek című könyvtári recenziós lap különszámaként előzetes ismertetőket készíttet a kiadni tervezett kötetekről, és megküldi azokat úgy-mond véleményezésre az ország mintegy 4000 közkönyvtárába. A könyvtárak a maguk sajátos igényei szerint rangsorolják a kiadói könyvterveket, s egyúttal azt is jelzik, hogy címenként hány ingyenpéldányra tartanak igényt. Mindezek összesítése alapján (a visszajelzések országos aránya átlag 70-80% fölötti!) a kuratórium dönt arról, hogy az Alapítvány végül is hány példányt vesz meg egy-egy pályázótól, s ezeknek nyomdai költségét - mintegy előfinanszírozásként - átutalja a kiadónak. (Az utóbbi persze a kérdéses mű „fölös” példányait a hagyományos bolthálózatban is terjesztheti.) Az elkészült könyvek előre leszerződött kontingensét a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság (KELLO) veszi át, és juttatja el előkatalogizálva az igénylő könyvtáraknak, megfelelő terjesztői árrés fejében, amit úgyszintén az Alapítvány fizet. Ennek révén az elmúlt három évben közel félmillió hazai kiadású, nyomdafriss kötet került ingyenadományként az ország mintegy 3500 közkönyvtárába.
A folyóirat-mecenatúra
Az alapítványi laptámogatások előzményei úgyszintén 1989-ig nyúlnak vissza, hisz amint azt korábban bemutattuk, már a Demokrata-pályázat keretében vagy fél-száz régi és új alapítású lap, folyóirat pályázott sikerrel támogatásért. Maga a rend-szeres, önálló program a könyvkiadóinál egy évvel korábban: 1991-től indul be, némi-leg eltérő konstrukcióban: külön szakkuratórium felállítása nélkül, közvetlenül az Alapítvány nagykuratóriuma alá rendelve. A pályázati igényeket évente kétszer ezút-tal is a Titkárság (zömmel Magyari Sándor programfelelős és Kardos László igazgató) összesíti s látja el konkrét ajánlásokkal. Magyari szerint a titkársági előterjesztések többnyire visszafogottak voltak, úgyhogy gyakran maguk a kurátorok kerekítettek a summán, vagy vettek be a díjazottak közé egy-egy eredetileg kihagyni javasolt pályázatot. Mindennek eredményeként a támogatási keret évről évre meredeken emelkedett - míg 1991-ben csupán 35 milliót, 1992-ben már 63-at, 1993-ban 83-at, 1994-ben 114(!) millió forintot osztanak szét a hazai nyomtatott sajtónak közvetlen támogatásként. (Mindezen túl idővel további kiegészítő támogatási formák is létez-tek: a Média, a Lapmanager, a Tényfeltáró újságírás program - mint arra még külön kitérünk.)
A laptámogatások e látványos felfutása kétségkívül tudatos stratégiát tükröz, amely legfőképp az alapítványi elnök: Vásárhelyi Miklós kézjegyét viseli magán. (Vásárhelyi elmúlt évtizedbeli sajtómecénási kulcsszerepét egymagában is jól jelzi, hogy az alapítványi sajtótámogatások közvetlen irányításán túl vagy fél tucat más sajtókuratóriumban - Pulitzer, Pethő, Szabad Sajtó stb. - vállalt döntnöki vagy elnö-ki tisztet.) A „törzsközönség” valójában már 1989-90 táján kialakulni látszik: Beszélő, Élet és Irodalom, Holmi, Kritika, 2000, Magyar Napló, Magyar Narancs stb. Ezt a kört szélesíti ki azután a többszörösére az elkövetkező évek növekvő anyagi kiszolgáltatottsága és politikai fenyegetettsége. Alig két év múlva már jó félszáz heti-lap, folyóirat és más periodika - köztük számos vidéki és egyetemi kiadvány - kap rendszeres támogatást; sőt némelyik, mint a Magyar Narancs vagy a Beszélő, időről időre némi komolyabb tőkepótlást. Ezzel együtt - eminensen irodalmi és kulturális folyóiratokról lévén szó - a direkt politikai manipuláció, a közvetlen befolyásolási szándék nem játszik szerepet a támogatások rendjében. Az joggal mondható ugyan, hogy az új demokratikus éra hazai újságstandja e sok száz milliós Soros-támogatások nélkül ma egész más képet mutatna - ám azt csak a konok ideologikus értékvakság-gal megvertek állíthatják, hogy a mainál színvonalasabbat és színgazdagabbat.
Mindennek létrejöttét aggályos tényszerűséggel rekonstruálni aligha lehet. Alkalmi ízlésszimpátiákból, megannyi személyes „vonzásból, választásból” szövődött e laza és imponálóan széles mecénási háló, amelybe az egyházi lapok, az egyetemi kiadványok s a művészeti magazinok éppúgy beletartoznak, mint a kisebbségi kul-turális szemlék, a tudományos folyóiratok, a debattőr közéleti hetilapok vagy épp a parnasszista irodalmi periodikák. Elég bizonyság erre egy puszta címfelsorolás: AETAS, Alföld, Balkon, Beszélő, BUKSZ, Café Bábel, Ex Symposion, Élet és Irodalom, Emberhalász, Egyház és Világ, Európai Utas, Esély, Filmvilág, Harmadik Part, Határ, Hiány, História, Holmi, Hócipő, Igen, Juss, Kárpátalja, Kincskereső, 2000, Klio, Kritika, Könyvvilág, Kurázsi, Liget, Magyar Lettre Internationale, Magyar Napló, Magyar Narancs, Magyar Történelmi Szemle, Mérleg, Mozgó Világ, Múlt és Jövő, Múzsák Magazin, Muzsika, Nagyvilág, Nappali Ház, Orpheus, Pannonhalmi Szemle, Phralipe, Politikatudományi Szemle, Pompeji, Prés, Replika, Régió, Rubicon, Századok, Színház, Szombat, Táncművészet, Társadalmi Szemle, Tekintet, Turul, Új Folyosó, Valóság, Veritas, Világosság.
A közvetlen pénzbeli laptámogatások mellett a kilencvenes évek kezdetétől több közvetett sajtótámogatási forma bevezetésére is történt kísérlet. Egy ilyen próbál-kozás kudarcos mementója: a Johnston Mitchell nevéhez fűződő Lapmanager prog-ram is. A kezdeményezés hátterében az a figyelemre méltó új trend rajzolódik ki, hogy 1990, 1991 folyamán Közép-Kelet-Európában egyre-másra alakulnak az újabb-nál újabb, „nemzeti” Soros-alapítványok, s ez mindinkább időszerűvé teszi a hálóza-ti együttműködést. Egy ilyen összehangolt program lehetőségét veti fel Johnston Mitchell is, az International Héráid Tribüné párizsi marketingembere, akinek sikerül Sorost megnyernie egy 100 000 dolláros önálló tanácsadói program elindításához. Mitchel első kísérleti terepe 1991 nyarán Budapest volt, habár utóbb vándorsze-mináriumai helyi bázisaként sikerült kiépítenie egy kisebbfajta hálózatot Romániában, Bulgáriában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában. A Lapmanager program ere-deti célja szerint a frissen gründolt térségbeli sajtót lett volna hivatott segíteni egy „piackonform” terjesztői gyakorlat kialakításában. „A program első bemutatkozása az volt - idézi emlékeit Magyari Sándor, Mitchell helyi szervező partnere -, hogy 1991 augusztusában összehívtuk az Alapítvány által támogatott, illetve más jelentős hazai lapok vagy félszáz munkatársát az Akadémiára egy miniszemináriumra. A dolog ér-dekesnek ígérkezett, hisz komoly számítógépeket kaptunk kölcsön, hogy demonst-ráljuk a lapterjesztés különféle modellprogramjait. A fiaskó azonban mindjárt azzal kezdődött, hogy a szakértő, aki a software-programot bemutatta volna, valamiért nem érkezett meg, holott majd' minden újság főszerkesztőjével vagy vezető munka-társával képviseltette magát, így azután csak Mitchell »mesélt« a reklámszervezésről, a hirdetésekről és PR-tevékenységről általában. Nem értették, mit akar - és persze, ő sem, hogy mindezek helyett valójában mit várnak tőle.” Az eset utóvégre minta-példája lett a régióban ekkortájt tetőző nyugati „tanácsadó turizmusnak” - a meg-annyi fontoskodó „know-how” továbbképzésnek, konzultációnak, melyek jórészt a „kacsák úszásoktatását” idézték, noha az államkasszából és más nem kormányzati forrásokból dollárszázmilliókat emésztettek fel. (Nem csoda, ha e sajátos „mini-Marshall-segélynek” Keleten és Nyugaton egyaránt igen sok bírálója akadt, azzal, hogy az a valódi segítség helyett inkább csak a másod-, harmadvonalbeli nyugati menedzsergarnitúra „önsegélyprogramja”, amelyhez saját kormányaik nyújtanak buzgón segédkezet.)
Tény, hogy a Mitchell-féle programból semmi közvetlen hasznot nem látott a kiszemelt „célközönség” - s a nagyívű előadás információs hozadéka is alig volt kimu-tatható. Az amerikai lapmenedzser egy év múlva tett még egy újabb kísérletet Budapesten, ám erre az előző évi 40-50 fős közönség helyett már mindössze 8-10 érdeklődőt sikerült összetoborozni. Mitchell így, Soros előtt is mindinkább elvesztvén hitelét, Zágrábba vonult vissza. (Utolsó mentőötletként még megpróbálja Budapesten létrehozni a „Kulturális Lapok Központját”, mely afféle közös sajtóház, adatbank és fényszedő üzem lett volna, ám a széllelbélelt projecthez nem igazán tud partnereket megnyerni.) A regionális médiaprogram keretében később még érkeztek Magyar-országra más sajtótanácsadók is (Stuart Auerbach, Bob Horowitz, Patrícia Klecanda), ám ők, alighanem okulva Mitchell kudarcából, már nem szerveztek külön progra-mokat, inkább csak alkalmi tanácsadóként működtek.
Mitchell távozása után azonban továbbra is megmaradt az igény, hogy valaki a szűkebb szakmából gyakorlati tanácsokkal segítse az alapítványi sajtóprogramot, így esett a választás Félix Pálra, ki egy-egy komolyabb anyagi igényű pályatervről -például a Beszélő vagy a Magyar Narancs 1992-es önmegújító elképzeléseiről - koron-ként írásos szakvéleményt is adott. A közvetlen laptámogatásokon túl további gyakorlati kísérletek történtek a terjesztési struktúra „feljavítására” is, ámbár ezek egyike sem hozott átütő sikert. Az Alapítvány előbb a fogyatékosokat foglalkoztató Sziget Kisszövetkezettel próbálkozott, melynek kisteherautót és tisztes apanázst adott a főként rendezvényeken, kulturális intézményekben való mozgópultos árusításhoz. A tetemes remittendák és a hamarosan kiütköző szervezési bajok azonban mindegyre azt igazolták, hogy a kísérlet nem válik be, s maguk a lapok is elégedet-lenek voltak e félamatőr szervezettségű, közvetett támogatással. Hasonló célú, kiegészítő támogatásként hirdették meg a „Lapot a könyvtáraknak!” akciót is, mely voltaképp kedvezményes előfizetést kínált a hazai közkönyvtáraknak. A kulturális és közéleti lapok, folyóiratok egy aránylag bő ajánló listájáról valamennyi könyvtár hat újságot választhatott, melyek előfizetési díjának 40%-át az Alapítvány vállalta be-fizetni. A lanyha érdeklődés és a koordinációs nehézségek miatt azonban ez a kezde-ményezés is csakhamar ellehetetlenült.
Végül is vissza kellett térni az 1989-90-es kiindulási helyzethez... A kuratórium az alternatív próbálkozások kudarca nyomán kénytelen volt belátni, hogy nincs más megoldás, mint magukra a lapokra bízni a donációk felhasználását, bizalommal feltételezve, hogy képesek önállóan gazdálkodni - ha pedig e bizalomra netán alkal-matlannak vagy érdemtelennek bizonyulnak, úgy meg lehet vonni a támogatást. (Pár év után kisebb-nagyobb szünetekkel különben még a „törzskuncsaftoknak” is szá-molniuk kell - annak jelzéseként, hogy az alapítványi támogatás nem „jár” automatikusan az idők végezetéig.) Az alapítványi folyóirat-mecenatúra voltaképp máig is így működik - azon egy formai különbséggel, hogy a döntéshozók utóbb áttértek az évi egyszeri (év eleji) pénzosztásra, amelynek komolyabb adományaiból a kulturális lapok - adómentes jövedelem lévén - jórészt szerzőik honoráriumát fedezik.
A fentiek mellett létezett egy kivételesen műfaji jellegű célpályázat is, amely a hazai sajtóetika általános „feljavítását” s egy markáns nyugati sajtóműfaj megho-nosítását célozta: a „Tényfeltáró újságírás” elnevezéssel 1992-től indult program. Ez a kísérleti újítás eredetileg a televíziós Horvát János ötlete volt, s elsősorban az ambi-ciózus fiatal újságírókat kívánta az oknyomozó riport, a dokumentarista tényfeltárás felé orientálni - bár utóbb maga Vásárhelyi Miklós is csalódottan nyilatkozik a prog-ram tapasztalatairól. A mérsékelt eredményt látszik alátámasztani az a tény is, hogy három év múltán az ösztöndíjas formát megszállott „sajtómunkások” és érdemi pályatervek híján úgyszintén évről évre odaítélt, reprezentatív újságírói díjakká kel-lett átalakítani. (A program kezdő kuratóriuma Bencsik Gábor [elnök], Horvát János, Lázár Ervin, R. Székely Julianna, Ruffy Péter, Szűcs Gábor volt. Az első három év átlag 80-100 pályázatából 15-20 újságíró nyert 1-6 hónapos, havi 20-30 000 Ft értékű ösztöndíjat - a díjazottak névsorát és konkrét pályaterveit lásd az Alapítvány 1992-es, 1993-as és 1994-es évkönyveiben.)
Új szociális szerepvállalás: a Hospice, a Help to Help program és az Iskolatej-akció
Mint korábban láttuk: az Alapítvány már a nyolcvanas évek második felében is számottevő segítséget nyújtott a hazai egészségügynek (gyógyszeradományok, mű-szerimport, orvosi konferenciák, ösztöndíjak), jelentős összegekkel pártolta többek közt az Autista Óvodát, a Vakok és Gyengénlátók Szövetségét, a Mozgássérültek Egyesületét, majd 1990-től a menekültek, hajléktalanok és más rászorulók alkalmi támogatását sem hárította el magától - akár közvetlen adakozóként, akár áttételesen a SZETA, a Máltai Szeretetszolgálat és más segélyszervezetek ez irányú akcióit segítve. Mindez azonban nem jelentett eltökélt és intézményesített karitatív vagy szociális szerepvállalást. Már csak azért sem, mert az ilyesmi - legalábbis 1991-92-ig - kívül esett az Alapító szándékán s az Alapítvány főként szellemi, innovációs pro-filján.
A kilencvenes évek kezdetétől ez a gyakorlat jelentős mértékben megváltozik részben a rendszerváltással bekövetkező tömeges szociális problémák (elszegényedés, munkanélküliség stb.), részben bizonyos tengerentúli prevenciós és életmódprog-ramok hatására. Ezt jelzi, hogy az évtizedfordulón merül fel először a hazai cigányság külön célprogram keretében történő támogatása (lásd Kardos László 1990 nyarán készült tanulmányát - 24. dokumentum!). Úgyszintén ez időben indul meg Polcz Alain kezdeményezésére a végső stádiumba jutott betegek - főként a visszafordít-hatatlan rákbetegségben szenvedők - otthoni ápolásának felkarolása (lásd a Magyar Hospice Alapítványnak 1991-től nyújtott rendszeres támogatásokat2), ami ekként néhány évvel még meg is előzte a hasonló célkitűzésű, úgyszintén Soros-támogatta „Death in America” nevű tengerentúli programot. (Az ügyben az Alapító személyes motiváltsága sem hiányzott, minthogy édesanyját, akihez erős érzelmi szálak fűzték, csak nemrég vesztette el, s ellentétben apja évtizedekkel korábbi távozásával, ezúttal maga is mindvégig részese volt e nehéz végidőknek.) Ezzel együtt a szociális ügyek módszeres és szakszerű vállalása csupán 1992-től indul meg a Ferge Zsuzsa, Göncz Kinga és Kemény István irányította Help to Help program keretében. A „Segítség a segítőknek” - ahogy a program angol nevét utóbb megmagyarosították - azonban nem közvetlenül a rászorultak segélyezését, inkább a „Hal helyett hálót!” elvén mindazon modellértékű szakmai, társadalmi kezdeményezés anyagi segítését célozta, melyet öntevékeny csoportok, egyesületek és alapítványok a hátrányos helyzetű rétegek felkarolására maguk terveztek avagy indítottak.3
Mindezek okán az 1991 márciusában induló Iskolatej-akció méltán mondható valódi „áttörésnek” a korábbi alapítványi gyakorlathoz képest, hiszen közvetlen, gyakorlati és már az induló 2 millió dolláros programkeretével is komoly szociális kötelezettségvállalást jelentett. Az akció kezdeteit elindítója és lelkes szervezője, Forgács Pál így idézi fel élete utolsó interjújában: „Az én saját iniciatívámra volta-képp egyetlen program valósult meg: az »Iskolatej-akció«. Ez a program minden fiaskójával együtt valódi áttörés volt, az első komoly kísérlet az Alapítvány szociális szerepvállalására. Jómagam ugyan már korábban is többször próbáltam felkelteni Soros »szociális lelkiismeretét”, de mindannyiszor elutasított, mondván, hogy ez nem az ő ügye, ő nem tud ezzel mit kezdeni sem Amerikában, sem itt minálunk. Én meg továbbra is makacsul próbáltam megnyerni - nem is annyira a szakszervezeti ügy, mint inkább a szegények javára. Láttam, hogy a nyomor egyre nő, egyre mélyebbre süllyed az ország, és hovatovább egy veszélyes elit- és értelmiségellenes közhangulat kezd kialakulni. Azt mondtam neki: itt többé nem kutatni - de cselekedni kell. Mi már annyi pénzt elszórtunk mindenféle kutatásra, hogy legfőbb ideje volna végre ténylegesen is valamit segíteni a rászorulókon. Húzódozott, mondván, hogy ez nem az ő dolga, én meg nehéz vitákban folyton csak győzködtem.
Azt persze természetesnek vettem, hogy mint minden vérbeli tőkés, eleve fenn-tartásokkal él a szakszervezetekkel szemben - az amerikaiakat ismervén, nem is egészen alaptalanul. Ám egyszer, már nem emlékszem, miféle ügyben, sikerült őt Washingtonban összehoznom Kirklanddal, s ez alighanem jótékonyan hatott. Vala-hogy épp ekkortájt merült fel az iskolatej-ügy is, amiben feleségem, Fencsik Flóra is tevékeny szerepet vállalt. Olvastuk az Újpesti Családsegítők, az »Újcsakő« jelentését, hogy az újpesti, rákospalotai gyerekek 30-40%-a reggeli nélkül megy iskolába, s hogy emiatt nem tudnak figyelni az órákon, sőt nemegyszer elájulnak az éhségtől. Én ezt a cikket lefordítottam, és odatettem Soros elé, aki egy jó pillanatában rábólintott. Rendben van, mondta, adok rá kétmillió dollárt, de nem innen, hanem a svájci Popper Alapítvány pénzéből. Talán mert nem akart itthon precedenst csinálni. Azt mondta: magyar alapítványba úgyse férne bele, a svájci pedig amúgy is inkább humanitárius jellegű szervezet. Úgyhogy felvettem velük a kapcsolatot, és végül sikerült is meg-csinálnunk az én egyetlen saját kezdeményezésű programomat, ami azóta is mű-ködik.”4
Az Iskolatej-akcióból - bár nem kevés viszontagság árán - utóbb valóban „prog-ram” lett, majd fél évtizeden át fenntartott, fontos alapítványi vállalás. Érdemes rö-viden felidézni, hogy miként.
Az első híradás még 1991. február végén kel szárnyra: „Az MTI városházi értesülései szerint a Soros- és Popper-alapítvány kétmillió dolláros támogatását fel-használva a fővárosi önkormányzat március 18. és június 14. között a fővárosi általános iskolák mintegy 83 ezer alsó tagozatos kisdiákja részére napi egy pohár tejet vagy kakaót kíván biztosítani. Természetesen csak azoknak, akiknek szülei írásban nyilatkoznak, hogy élni kívánnak a lehetőséggel. Demszky Gábor főpolgármester ez ügyben már tájékoztató levelet intézett valamennyi érintett családhoz.” Nem egész két hét múlva, március 8-án, szokásos pénteki sajtótájékoztatóján a főpolgármester bejelenti, hogy „13 kerület beérkezett adatai alapján eddig mintegy 30 ezren jelezték igényüket. [...] A szülők anyagi helyzetüknek megfelelően befizethetik a tejakció havi önköltségének felét, de akár a teljes árat is egy e célra elkülönített számlára. Az így befolyt pénz további alapot teremthet az akció folytatásához.”
Valóban, Soros György és a program alapítványi szervezői nemcsak a főváros és az iskolák partnerségére számítottak, hanem a jobb módú családokéra is, azzal, hogy a hasonló nyugat-európai és tengerentúli akciók mintájára ki-ki belátása és anyagi lehetősége szerint maga is belead valamennyit a „becsületkasszába”, ami ily módon megkönnyíti az akció folytatását. E jogos várakozásra azonban már a kezdeti, kísérleti szakasz is jócskán rácáfolt, ősztől pedig az önkéntes hozzájárulások aránya szinte szé-gyenletes mértékűre zsugorodott. Az ez évi alapítványi kimutatások szerint szeptember 15. és december 31. között az akció közel 124 millió Ft-os költségéből 113-at a Popper Alapítvány, 6-ot a fővárosi önkormányzat állt, s a szülői hozzájárulás a maradék 4,5 mil-lióból is alig tett ki 2 milliót. (A többit bankok és nagyvállalatok felajánlásai és egy UNICEF által rendezett november végi jótékonysági koncert bevételei fedezték.)
Így azután az eredetileg felajánlott 2 millió dolláros keret 1992 tavaszára roha-mosan kimerült, s a program folytatását az egyre élesebb politikai támadások is ve-szélybe sodorták. (A jobboldal az SZDSZ-vezetésű fővárosi önkormányzat és személy szerint a főpolgármester népszerűsítése érdekében kifejtett propagandakampánynak igyekezett beállítani az akciót.) Az iskolatej e savanykás politikai mellékízét idézi a Magyar Radikális Párt egy február 12-i kiáltványa is. Ez utóbbi egyenesen „követeli a Magyar Köztársaság kormányától, hogy az adófizetők pénzéből havonta utaljon át a Soros Alapítványnak minimum 1 000 000, azaz egymillió forintot. Ezen összeget az alapítvány köteles a rászoruló gyermekek élelmezésére fordítani. Az évi 12 milliós hozzájárulás azt jelképezné, hogy minden magyar állampolgár körülbelül egy forint-tal támogatná az éhező magyar gyerekeket.” Az igazságos redisztribúció önjelölt kampányfőnökei ehhez még hozzáfűzik: „Ha a kormányzat követelésünket nem tel-jesíti, azzal csak azt bizonyítja, hogy nem érez felelősséget a gyermekek, a jövő nemzedék iránt. Aki pedig nem érez felelősséget a jövőért, az még kevésbé érezhet felelősséget a jelenért, vagyis nem alkalmas az ország vezetésére.”
Az első demokratikus kormány, mint tudjuk, végül is nem az iskolatej túlhabzó politikai „fölén” bukott el - miként szerencsére maga az akció sem... Február 14-én, az iménti nyilatkozat után két nappal, alapítványi közlemény siet megnyugtatni az érintetteket: „Marad az Iskolatej-akció”. Igaz, egyelőre nem tudni, hogy a beígért jelentős arányú tejáremelés milyen hatással lesz a program jövőjére, s a Budapesti Tejipari Vállalat hajlandó-e változatlan áron leszállítani a napi 83 ezer darab poharas tejet és kakaót. Ám aggodalomra egyelőre nincs ok, állítja a közlemény. „Amennyiben a szállítóval nem sikerül megállapodni, az Alapítványnak nem marad más lehetősége, mint átvállalni a többletkiadásokat, hisz eredeti célját nem kívánja feladni.”
Ezzel együtt május végén a városligeti gyermeknapon Kardos László már arról számol be, hogy a tanévvel együtt „végéhez közeledik az Iskolatej-akció is, mivel a 2 millió 50 ezer dollár elfogyott.” Hozzáteszi: „Szeretnénk, ha más szponzorok bevonásával ősztől újra indulna az akció, hiszen a gyerekek és a szülők igénylik azt.”
Úgy tűnik, mindhiába. A szeptemberi tanévnyitó másnapján Tildi Zsuzsanna, az Alapítvány gazdasági vezetője kénytelen bejelenteni: „Nincs ingyentej - egyelőre nem folytatódik az akció”. (Ámbár az élelmes Grund Alapítvány alig egy hét múlva közli: partnereivel, a Tetra Pakkal és a vácszentlászlói Zöld Mező Mgtsz-szel kész lenne átvenni a már kellőképp beitatott „piacot” némi szolid „nonprofit profit” reményé-ben... Az ambiciózus utódjelölt - bár ügynökei sorra járják a fővárosi iskolákat -azonban végül is nem sokra jut.)
Az újrakezdésre 1993 őszéig még egy teljes évet várni kell. (Időközben az akció kezdeményezője, Forgács Pál is elbúcsúzik az Alapítványtól.) Igaz, az erőgyűjtés csak javára válik a programnak, mely immár jóval kiterjedtebb és strukturáltabb for-mában indulhat újra, s az elkövetkező három éven át stabilan növekvő támogatást (3-4,5 millió dollár) élvez. Minőségi újdonság, hogy ettől kezdve nemcsak ingyenes iskolatejet, hanem választható formájú étkezési hozzájárulást is felkínál az Alapítvány, éspedig három kiemelt nagyváros: Budapest, Miskolc és Nyíregyháza vala-mennyi általános iskolájának, beleértve a felső tagozatokat is. A nagyságrendet jól érzékelteti, hogy együttvéve mintegy 134 ezren veszik naponta igénybe az ingyenes szolgáltatást: a fővárosi elemisták 59%-a (kb. 101 000 gyerek), a miskolciak 97%-a (19 655 gyerek), a nyíregyháziak 73%-a (13 498 gyerek). A kedvezmény formája az iskola és a szülők eseti igényei szerint lehet: 1. ingyenes tízórai (tej, kakaó + pék-sütemény) vagy 2. a fizetendő iskolai étkezési díj mérséklése vagy 3. a koszt „fel-javítása” gyümölccsel, nagyobb húsadaggal stb. A támogatásokat szelektív módon, az egyéni rászorultság alapján ítélik oda, s azokat valamennyi iskolatípus (önkor-mányzati, egyházi, alapítványi) egyaránt igénybe veheti. A program optimális helyi alkalmazási módjáról az iskolafenntartó önkormányzat, az iskolavezetés, a szülői munkaközösség és/vagy az iskolaszék közös egyeztetés nyomán dönt. Az akció e megújult formában még három tanévet ér meg általános közmegelégedésre (számos fővárosi és vidéki önkormányzat önerőből azóta is folytatja), a továbbiakban már komolyabb zökkenők, ideológiai felhangok nélkül. Végül is így van rendjén. Az emész-tés és sejtgyarapodás - kiváltképp fiatal szervezetben - a csöndes köznapi csodák közé tartozik...
A kezdeti fiaskónak azonban kétségkívül volt - és van - egy elhallgathatatlan, komor tanulsága, amit Forgács Pál is jogos keserűséggel tesz szóvá, mint a rend-szerváltás utáni magyar társadalom durva „szétrázódásának” tanújelét. „Eleinte - idézi emlékeit Forgács - elég sok csalódás ért bennünket... Legnagyobb meg-döbbenésünkre a pedagógusok sok helyütt egyáltalán nem akartak közreműködni, vagy ha mégis, nem akarták ingyen végezni ezt a »többletmunkát«, mármint hogy a házhoz szállított tej és kifli kiosztását maguk szervezzék meg. Sok helyről jött aggasztó visszajelzés, hogy a szállítmány reggelente csak le van rakva az iskola kapualjába, és nincs igazán gazdája, aki lelkiismerettel a gondjaiba vegye. Vidéken persze, mondanom sem kell, sokkal jobban fogadták, és azóta is jobban működik a dolog. A fővárosi negatívumok mindenesetre a pedagógusokra is igen rossz fényt vet-nek, habár mi még a PDDSZ-en keresztül is próbáltunk hatni rájuk: legyen annyi önbecsülésük, hogy ennyit megtesznek a gyerekekért, nem nézve tétlenül, hogy a vásott nyolcadikosok friss kiflivel és tejesdobozokkal fociznak a folyosón. Szóval elég nehezen indult be a dolog, s az önkéntesség elve itt csúful megbukott. Engem leginkább mégis az bántott, hogy alig jött vissza némi pénz, még a tehetős szülők sem akartak önként hozzájárulni semmivel. [...] Mindez szomorú látlelet a kilencvenes évek Magyarországáról, ahol a társadalom, úgy látszik, a mindennapok szintjén a leg-elemibb szolidaritásra se képes...”5
A Független Ökológiai Központ
A Soros Alapítvány Lant utcai irodája a nyolcvanas évek végén egyfajta híd-főként szolgált mindazon tengerentúlról érkezők számára, akik segítő szándékkal - vagy piacot keresve - érdeklődtek a magyar politikai és társadalmi változások iránt. Az efféle kapcsolatkereső, informális tárgyalások 1988, 1989 táján kiváltképp meg-sokasodtak, hisz az alapítványi munkatársak az ellenzék tagjainak legtöbbjét szemé-lyesen is jól ismerték, mi több, magában a szűkebb operatív stábban is számos mértékadó, független szervezet - így a TIB, a SZETA, a TDDSZ, a Fidesz, a Duna Kör - alapítója és aktivistája tevékenykedett. Ily módon a Lant, majd - 1989 elejétől - az Országház utcai iroda kiválóan alkalmas volt arra, hogy a hazai közélet érzékeny, naprakész „pulzusszámmérője” legyen.
A számos külföldi vendég közt már 1987 végén benyitott az irodába William Moody, a Rockefeller Brothers Fund képviselője, aki igencsak értő szemmel figyelte a kelet-európai változásokat, s ekkor már támogatta a hazai Biokultúra Egyesületet. Vásárhelyi Judittal, az Alapítvány környezetvédelmi pályázatainak referensével tár-gyalva jelezte készségét, hogy a Rockefeller is szívesen betársulna a független ter-mészet- és környezetvédelmi ügyek közös támogatásába.
Mindazonáltal programszerűen vagy másfél éven át - egész a Független Ökológiai Központ létrejöttéig - nem történt e téren komolyabb előrelépés, aminek több oka is volt. Egyrészt Soros György maga is óvatos fenntartásokkal élt a környezetvédelem mozgalmi hatékonyságával szemben, másrészt úgy vélte: egy professzionális program túl költséges és bonyolult szervezési feladat lenne. Igaz, éppúgy nem lett semmi a fél-szívvel kezdeményezett hivatalos együttműködésből sem, abból a már említett 1988. áprilisi Soros-Maróthy találkozóból, mely végül is nem járt „súlyosabb” következménnyel egy merőben protokolláris szándéknyilatkozatnál - ámbár az épp ekkortájt elkeseredett küzdelmet folytató Duna-védők fölösleges taktikai és morális enged-ményként még ezt is sokallták. Mindezek helyett az alapítványi gyakorlat jobbára meg-maradt a spontán és nem túl nagy számban felbukkanó környezetvédelmi pályázat alkalmi támogatásánál. Többek közt így kapott (az egyéni társadalomtudományi pályázat keretében) Vargha János is 1987 őszétől két évre havi 8000 Ft-os ösztöndíjat Az ökológiai válság egyes társadalmi problémái fedőnevű pályatervére.
Amikor 1989 májusában az országgyűlés a Németh-kormány indítványára - másodjára! - végre leszavazta a bős-nagymarosi erőműépítést, a Duna-mozgalmak aktivistái mélyen és naivan átélték „igaz ügyük” győzelmét. Végre lehetőség nyílt a Duna Kör bejegyzésére, tódultak az új tagok. A Dunával foglalkozó független szak-értők sorában ugyanakkor továbbra is akadtak néhányan, akiknek igénye volt arra, hogy kissé mélyebben számot vessenek a mozgalom tanulságaival s a további teendőkkel. Annál inkább, mivel a temérdek aláíró és alkalmi tüntető ellenére vál-tozatlanul úgy tűnt: nagyon is szükség van az alapvető ökológiai szemléletformálás-ra, a tanárok környezeti továbbképzésére s az ökológia ügyét szívükön viselők folyamatos és szakszerű informálására. A FÖK-öt tervező első kuratórium többsége a Duna védelmében dolgozott együtt: Sólyom László, Vida Gábor, Tóth János, Kodolányi Gyula és mások. Közös gondolkodásuk legfőbb konklúziója az volt, hogy eleven párbeszédre van szükség a társadalom legkülönfélébb szegmensei, az érintett diszciplínák, gazdasági szereplők s a kutatás és a politikai döntéshozatal között annak érdekében, hogy a korszerű hazai környezetvédelem alapjait meg lehessen teremteni, így merült fel egy független ökológiai központ létrehozásának gondolata, amelynek célkitűzéseit, kezdeti programját az előkészítők - az ügy nemzetközi érin-tettsége okán - angolul is kidolgozták.
Három nappal Bush elnök 1989. júliusi magyarországi látogatása előtt Mark Palmer, budapesti amerikai nagykövet diplomáciai táviratot kap, mely szerint az elnök ittléte során be kívánja jelenteni: az amerikai kormány kész anyagilag is támo-gatni a magyarországi környezetvédelmet, s hogy e szándéknyilatkozathoz készít-senek elő megfelelő „akciótervet”. A mozgósított tudományos attasé ekkor előhúzza a FŐK angol nyelvű tervezetét, és elküldi Washingtonba. Az elnök pedig pár napra rá Budapesten bejelenti, hogy 5 millió dollárt szán egy kelet-európai környezetvédelmi központ felállítására...
A gyakorlati megvalósításról - a nemrég létrehozott budafoki Nemzetközi Mene-dzserképző mintájára - az e napokban úgyszintén Budapestre látogató Soros György tárgyal Mark Palmer nagykövettel. Az eredeti elképzelés abban körvonalazódik, hogy az amerikai támogatás egy kicsiny, már működő szervezetre épülhetne rá. A későbbi Regionális Környezetvédelmi Központ, a REK felállításáról már amerikai-magyar kormánydelegáció tárgyal, amelyben a nem kormányzati oldal képviselőjeként úgy-szintén részt vett s a megállapodást aláírta amerikai részről Elizabeth Lóránt, a New York-i Soros Foundation munkatársa - magyar részről Vásárhelyi Judit, a FOK előkészítő szervezője. Mindazonáltal hamar kitűnt, hogy a washingtoni Környezetvédelmi Minisztérium (Environment Protection Agency) merőben másként gondol-kodik, mint a budapesti előkészítők: hiszen ha az amerikai elnök „civil” szervezetet alapít, s a nem kormányzati szervezetet maga az amerikai kormány szervezi meg, akkor az ugyancsak eltér attól, amit a mindaddig ellenzékben vagy féllegalitásban dolgozó magyar önkéntesek tudnak tervezni, így egyből végtére is két szervezet lett... A REK létrejött - Göncz Árpád nyitotta meg - ugyancsak a Selyemgombolyítóban. A FŐK ugyanakkor megmaradt „bennszülött” civil szervezetnek. Hogy a kettő közt mégis legyen némi koordináció, Vásárhelyi Juditot, a FÖK irányítóját egyúttal meghívták a REK igazgatótanácsába is az első három évre. (A REK későbbi curricullumát itt nem követhetjük nyomon, elég csak annyi, hogy az intézményből mindinkább kormányközi programiroda lett, amelynek fenntartásában idővel nem-csak amerikai, hanem nyugat-európai és japán partnerek is egyre nagyobb szerepet vállaltak, s amely utóbb egy szentendrei, használaton kívüli vízügyi épületben kapott új székhelyet.)
A Független Ökológiai Központot mint a Kelet-európai Független Környezet-védelmi Alapítvány irodáját, 1989 szeptemberében részben a Soros Alapítvány hozta létre - a Demokrata-pályázat keretében megítélt egyévi működési költséggel -, rész-ben az óbudai Selyemgombolyítóban működő Országos Közművelődési Központ, amely az új intézménynek irodahelyiséget és irodaberendezéseket biztosított (1035 Bp., Miklós tér 1.). A központnak az Alapítvány jóvoltából már működése első évében lehetősége nyílt egy 50 000 dolláros kerettel pályázatot kiírni a hazai civil környe-zetvédő csoportok számára. (Ezt az adományt a Soros Alapítvány azóta is évről évre változatlan összeggel megújítja.) A FÖK mint vegyes típusú, szervezetileg önálló alapítvány ugyanakkor a fenti adományozó programon túl kezdettől saját „projek-teket” is szervezett, s idővel mind jelentősebb hozzájárulást kapott más külföldi magánalapítványoktól is. (Rockefeller Brother's Fund, Charles Mott Foundation, German Marshall Fund stb.) Maga az intézmény nagymérvű önállóságot élvez. Működését egy nyolctagú, független szakértőkből álló kuratórium felügyeli, amely-nek elnöki tisztét 1993-ig Sólyom László töltötte be - azóta Vida Gábor akadémikus viseli. A központnak ez idő tájt három teljes és négy részmunkaidős, valamint két pol-gári szolgálatos munkatársa van. Programjaiban közel 200 önkéntes résztvevő vállal szervezőmunkát, különféle pályázatai és akciói évente 5-600 szervezetet, intézményt vagy kisközösséget mozgósítanak.
„A Független Ökológiai Központ munkatársai és önkéntesei - emeli ki Vá-sárhelyi Judit - tudatában vannak a természet nagyságának és sebezhetőségének, a korlátozott erőforrásoknak és a közösség fontosságának. A természet- és környezet-védelem s a közösségfejlesztés ügyét egyaránt fontosnak érezzük, s a kettőt elválaszthatatlan szoros kölcsönhatásban értelmezzük. Vizsgáljuk, keressük, ajánljuk és előmozdítjuk kistájak és helyi közösségek harmonikus életének, ökológiailag fenn-tartható organikus fejlődésének feltételeit. A környezeti nevelésnek kitüntetett sze-repe van munkánkban.”
A FÖK legfőbb célkitűzéseit öt pontban jelöli meg:
1. független szakemberek és környezetvédelmi szervezetek támogatása,
2. a természet- és társadalomtudományi szakemberek közötti párbeszéd elősegítése,
3. új, nem kormányzati környezetvédelmi intézmények életre hívása, erősítése,
4. a környezetvédelem új, preventív stratégiáinak előmozdítása és
5. a környezeti tudatosság és nevelés fejlesztése.
Az elmúlt közel egy évtized gyakorlati eredményei közül az alábbiakat érdemes kiemelni:
1. Részvétel a nemzeti környezetpolitikában
A központ 1991-től részt vett a környezetvédelmi törvény előkészítésében, 1994-ben a Magyarország környezeti jövőképe című társadalmi vitában, s közreműkö-dött a nem kormányzati szervezetek által kidolgozott (1995 januárjában publikált) „Nemzeti környezetvédelmi akcióterv” elkészítésében is.
1993-ban, mikor az átgondolatlan és nem kellően felügyelt privatizációs folyamat a védett területeket fenyegette, a központ az Alkotmánybírósághoz fordult, amely indítványára a kifogásolt magánosítási eljárást visszamenőlegesen is megsemmisí-tette, továbbá megfogalmazta - a világon először! - az állam természet- és környezetvédelemmel kapcsolatos felelősségét ama normatív alapelv jegyében, hogy a meglévő ökológiai szintet semmiféle gazdasági vagy más érdekre hivatkozva nem szabad szándékkal lerontani.
1997-ben a FÖK egyik kezdeményezője volt a Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia kimunkálásának is.
2. Környezetvédelmi pályázat a Soros Alapítvány támogatásával
A FÖK évről évre meghirdeti és lebonyolítja a budapesti Soros Alapítvány környezetvédelmi pályázatát. Ennek keretében a kuratórium évi 50 000 dollár támo-gatásról dönt. (A kedvezményezettek - összességében ezres nagyságrendű - listáját lásd a Soros Alapítvány évkönyveiben!)
3. Környezetvédők kisebbségben
A program célja a szomszédos országok környezetvédőinek támogatása, a civil társadalom erősítése s a vegyes etnikumú helyi közösségek együttműködésének ösztönzése. Ennek jegyében az elmúlt évek során főként erdélyi „zöld mozgalmak”, civil szervezetek kaptak támogatást, de akadt példa szlovákiai és kárpátaljai szerep-vállalásra is. Két mintaértékű ügyet külön is érdemes kiemelni, melyet a FÖK kezdeményzett: 1. Száraz Péter Ember és környezet című szakközépiskolai tan-könyvének sikeres romániai adaptálását, illetve 2. a Sátoraljaújhely-Nove Mesto környezetvédői által szorgalmazott „zöldhatár-nyitást” s a környék magyar és szlovák iskolahálózatának közös akcióját a Ronyva vízminőségének folyamatos ellen-őrzésére.
4. Fenntartható közösségek
A FŐK négy magyarországi kisvárosban: Mosonmagyaróvárott, Sátoralja-újhelyen, Baján és Szentendrén támogatta az önkéntes polgárokat környezetvédelmi akciótervük kidolgozásában és megvalósításában egy másfél éves program keretében. A közösségi környezetvédelmi akcióterv kidolgozására további képzéseket szervez, eddig hét közösség vett ezekben részt.
A központ egy másik, hasonló kezdeményezésének célja, hogy a mezőgazdasági tevékenységet ökológiailag fenntartható alapokra helyezze. A program, mely ötvözi a közösségfejlesztést a természetvédelemmel, 1991 óta folyik öt, a Dörögdi-medencében fekvő kistelepülésen: Kapolcson, Öcsön, Pulán, Taliándörögdön és Vigántpetenden. Az eltelt időszakban új intézmények születtek: a népfőiskola mellett gazdafórumok sorozata, gazdakör, okleveles biogazda-tanfolyam és -tanácsadó, valamint a „szelíd” turizmusról készülő tanulmányterv segíti az organikus fejlesztés folyamatát. (Mindehhez jól kapcsolódik a kistelepülések életét nyaranta felpezsdítő - Mártha István és más művészek által szervezett - népszerű rendezvénysorozat is, amely az utóbbi néhány évben a „Művészetek Völgye” néven vált ismertté.)
5. Autonóm kisrégió
A program célja egy kisrégió léptékében megvizsgálni, miként lehetséges egy kistérség energetikai és vízgazdálkodási rendszerét minél inkább saját, megújuló erő-forrásaira alapozni. Az ez irányú vizsgálat a Dörögdi-medence esetén kísérletezi ki módszertanát.
6. Környezeti nevelés
1989-1995 között a központ számos továbbképző programot szervezett általános és középiskolai tanárok számára. Ezek célja az ökológia oktatását és a környezet-védelmi gyakorlatok tanítását célzó új módszerek bemutatása volt. A FÖK ezentúl integrált környezeti nevelési programmal segít az iskoláknak az új Nemzeti alaptan-terv bevezetésében.
Az utóbbi években szervezett környezetvédelmi népfőiskolák is nagyban segí-tenek elmélyíteni a vidéken élő felnőttek környezet iránti elkötelezettséget.
7. „KÖRNET”
Az interneten http://www.foek.hu/ címen elérhető interaktív környezeti nevelési oktatócsomag - avagy „tájvédelmi böngészde” - elősegíti a nem védett területek ter-mészeti értékeinek cselekvő védelmét, a helyi közösségek bevonását a Dörögdi-medence példáján. A program egyben módszertani útmutatóval szolgál más kistájak, érzékeny területek holisztikus feldolgozásához is.
8. Zöld Könyvtár
A Független Ökológiai Központnak a Selyemgombolyító épületében hozzáférhető különgyűjteménye eddig mintegy 1100, főleg angol nyelvű, adományokból származó szakkönyvből áll. A gyűjteményben dolgozó szakfordítók munkacsoportja folya-matosan tárja fel és adja közre a környezeti nevelés legújabb idegen nyelvű szakiro-dalmát.
9. „Ültess fát utódaidnak!”
A FÖK országszerte támogatja a közösségi faültetéseket, erdősítéseket. A prog-ram szervezésében és támogatásával eddig mintegy 45 000 fát ültettek el az önkénte-sek kb. 160 közösségben. (Az igényelt magyarországi őshonos csemeték költségét a központ vállalja magára.) Mintaértékű az a két újraerdősítési program is, amely a fővárost körülvevő Budai-hegységben és a Dörögdi-medencében folyik. Az „Angyal-látta komposzt” elnevezésű szezonális akcióprogram a fővárosi karácsonyfák vissza-gyűjtésével és újrahasznosításával foglalkozik.
10. Az ökologikus építés információs adatbázisa
A program célja a környezetkímélőbb építés magyarországi lehetőségeinek össze-gyűjtése, rendszerezése és terjesztése. Az adatbázis tervezett témakörei: energia-hatékonyság, megújuló energiaforrások, víz- és szennyvízkezelés, hulladékkezelés, építési anyagok, épület-felújítás, mezőgazdasági épületek, megsemmisült és tervezett környezetkímélő kistérségi fejlesztések, oktatási intézmények programjai a fenti területeken.
A FÖK máig is a magyarországi Soros Alapítvány egyik önállósult „kisbolygólyaként” működik, s noha a regionális „hálózatképződés” ellenállhatatlan expanziója (lásd Kortárs Képzőművészeti Központok stb.) mára majd' minden programterületet elért, saját profiljában máig is egyedüli szervezet a Soros-intézmények kiterjedt nemzetközi együttesében. Növekedésének határait nemcsak relatíve szolid éves költ-ségkerete jelöli ki, hanem az a tudatos önmérséklet és elhivatottság is, amivel a korporatív „önépítkezésnél” mindenkor többre tartja vállalt hivatását: a hazai zöld mozgalmak bázisának kiszélesítését, a bázisszintű kezdeményezésekkel való segítő együttműködést.
Hogy a tíz év alatt Magyarországon végbement látványos „zöldülésben” - az ezrével alakult különféle ökológiai szervezetek6 „mozgalmi anyagcseréjében” - való-jában mekkora szerepe volt, azt alapos „környezetvédelmi hatásvizsgálat” híján egyelőre nehéz lenne megválaszolni. Tény, hogy időközben számos hasonló koor-dináló és pénzosztó jellegű nonprofit központ létesült országos, sőt regionális hatáskörrel (REC, Ökotárs, Az Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány stb.), s noha ezek sorában kétségkívül a FÖK volt a legelső, ma már korántsem számít a leg-nagyobbnak.
Ami talán nem is baj, hiszen az igazi - belső indíttatású és bölcseleti alapú - környezetvédelemnek sohasem a „nagyság” a valódi értékmérője...
„Avagy légy a fűszálon a pici él - és nagyobb leszel a világ tengelyénél!”
Jegyzetek
1 Az 1989 és 1991 között eseti jelleggel - egy vagy több kiadvány megjelentetéséhez - alapítványi támogatásban részesített hazai könyvkiadók: AB Független Kiadó, Aranyhíd Kiadó (Veszprém), Cserépfalvi, Gondolat, Héttorony, Jelenkor, Katalizátor Iroda, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Mandátum, Medvetánc Füzetek, Limes-könyvek, Vigília-könyvek, Vita Kiadó.
2 1991: 1,5 M Ft, 1992: 3 M Ft, 1994: 7 M Ft, 1995: 13,5 M Ft - ez utóbbi már nyílt pályázati keret házigondozással foglalkozó szervezeteknek.
3 A program keretében 1992-ben 34 millió, 1993-ban 18 millió, 1994-ben 40 millió forintot osztottak szét együttvéve mintegy száz társadalmi és szakmai szervezet között. A tételes listákat lásd az alapítványi évkönyvekben.
4 HINT/Forgács, 23-24.
5 HINT/Forgács, 24.
6 Lásd erről a Zöldhálózat című, 1991-től évente, kétévente megjelenő országos tájékoztató kiadványt, szerk. Csonka András és Fésű József György, kiad. az Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány.