Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Kiadványok

Cím:	Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Tizenkettedik fejezet
Szerző:	Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1997
Kiadó:	Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:	963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:	E

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A részvétel választása
„Mindig, amikor valaki kiáll egy eszme mellett, vagy megpróbál a többi ember javára cselekedni, vagy felszólal az igazságtalanság ellen, a remény egy kis sugarát indítja útjára. "
(Robert F. Kennedy)

Áttekintés

A weimari köztársaság története azt példázza, hogy miért és hogyan bukhatnak el a demokráciák. A Tizenkettedik fejezetben arról lesz szó, miként tehetik és teszik az emberek a demokráciát sikeressé. Több mint 140 évvel ezelőtt Abraham Lincoln azt mondta: „Magától értetődőnek tartjuk azt az igazságot, hogy minden ember egyenlőnek születik, hogy a Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházza fel az embert; s hogy ezek között szerepel az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való jog." Lincoln hitte, hogy minden állampolgárnak az ezekre az alapelvekre épülő társadalom a célja. Ennek a célnak az elérésére „állandóan törekedni kell, folyamatosan küzdeni kell érte, s még ha tudjuk is, hogy tökéletesen el nem érhető, mindig csak megközelíthető, azért mégis folyamatosan kell terjesztenünk, befolyását mélyítenünk, hogy mindenütt elősegítsük azt, hogy az emberek - legyenek bármilyen színűek - élete boldogabbá és értékesebbé váljék". A kommunizmus bukása után a demokrácia megvalósítására törekvő közép-európai nemzetekről szólván Václav Havel, a Cseh Köztársaság elnöke a „civil társadalom" fontosságát hangsúlyozta, „amelynek légköre arra bátorítja az embereket, hogy állampolgárként éljenek a szó legjobb értelmében". Ilyen légkör nélkül a demokrácia nem életképes. Jó példa erre a weimari Németország. Noha minden demokratikus intézmény létezett, nem működött az, amit ma civil társadalomnak nevezünk. A németek túlságosan igyekeztek egyszerű válaszokat adni bonyolult kérdésekre. És ezek a válaszok túl gyakran gyökereztek a faj és a faji különbségek körül kialakult hamis nézetrendszerekben. S még azok is, akik nem hittek ezekben, túl gyakran fordították el a fejüket, sokszor olyankor is, amikor már a szomszédaikat fenyegette a veszély. Egyszerűbb volt kompromisszumot kötni, mint határozottan kiállni valami mellett vagy ellen. Könnyebb volt elhinni, hogy az egyes ember úgysem tudja befolyásolni az eseményeket, különösen, hogy ezeknek az embereknek nem volt gyakorlatuk a közösség életében való részvételben. A weimari köztársaságot megbuktató emberi magatartásformák és gondolkodásmódok minden társadalomban jelen vannak. Az amerikai David Schoem szociológus így ír:

Elképesztő, hogy mennyire sikeres az az erőfeszítésünk, hogy a lehető legkevesebbet tudjunk más etnikai csoportokról. Az a tapasztalat, hogy noha közel élünk egymáshoz, hogy életünk számos szociális, gazdasági és politikai szálon összefonódik, hogy együtt járunk iskolába, és mégsem tudunk egymásról semmit, az emberi és nemzeti tragédiák mély gyökereiről árulkodik. Megtanulunk viszont a sztereotípiákra, a pletykákra és a híresztelésekre támaszkodni, és a hiányzó tudás helyét a félelem tölti ki.1

Ebben a fejezetben olyan magatartásokat mutatunk be, melyekkel az egyes emberek próbálják meg megszüntetni „a sztereotípiák, a pletykák, a híresztelések és a félelem" uralmát, megkísérelnek nyíltan szembeszállni a bennünket megosztó nézetekkel.
Milyen tehát a jó állampolgár? A történelem tanúsága szerint „az emberek bátor cselekedetek végrehajtása révén válnak bátorrá. A könyörület gyakorlásával válnak könyörületessé. S jó állampolgárokká akkor válnak, hajó állampolgárhoz méltó cselekedeteket hajtanak végre."2 Az itt következő fejezetben bemutatott emberek közül sokan úgy váltak jó állampolgárokká, hogy részt vettek jó állampolgári akciókban, tettekben. Nem arról van tehát szó, hogy rendelkezésükre álltak a könnyű és gyors válaszok arra, hogyan is lehet megoldani valamely közösség, az ország problémáit. Sokkal inkább arról, hogy nem zárkóztak el a jobbító törekvésekben való részvétel elől, nem féltek valamin változtatni.
Az 1989-90-es években Magyarországon nagyon sok ember élte át annak az örömét és meglepetését, hogy tehet valamit másokért és magáért. Békés és vidám tüntetéseket szerveztek például a környezetpusztító nagymarosi vízlépcső ellen olyan emberek, akik maguk sem gondolták volna, hogy akár csak kedvük volna részt venni egy tüntetésen. Érdekképviseleteket szerveztek tudós kutatók - közülük nem egy vált a rendszerváltás után hivatásos politikussá vagy sikeres tudományos vállalkozóvá. Igen sokan élték át annak a váratlan élménynek az örömét, hogy törekedhetnek valamire, tiltakozhatnak valami ellen - és sikert aratnak. Magyarországon is működik már többféle hivatalos jogintézmény is létrejött az emberi jogokat védő ombudsman hivatala, működik az állampolgárokat is védő Alkotmánybíróság, és végső soron - lezárt és igazságtalannak érzett bírósági ítélet ellen - a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordulhatunk.
Az alábbiakban olyan amerikai és magyar emberek történetét ismerheted meg, akik - miközben részt vettek benne - építették, maguk is tanulták és terjesztették is a civil társadalom erényeit és előnyeit. Talán az ő történetük megismerése nekünk is segíthet abban, hogy megértsük, mit is jelent demokráciában létezni, mit jelent az, ha valaki rendelkezik a civil társadalmi létezés készségeivel.

1. OLVASMÁNY

Harc az erőszak és a terror ellen

A korábbi fejezetekben láttuk, hogy emberek félnek a változásoktól. Hajlamosak úgy gondolni, hogy a világ minden gonoszságáért mások felelősek, míg ők maguk - mi - makulátlanok maradnak-maradunk. A faji különbségekről szóló téveszmék gyakran szolgálnak ilyenfajta gondolatokat, és a másik elleni erőszakra ösztönöznek. Az Egyesült Államokban például a 60-as években sokan azért küzdöttek, hogy véget vessenek a faji elkülönítésnek, más amerikaiak éppen annak fenntartásáért harcoltak. Erőszakkal próbálták megfélemlíteni az afroamerikaiakat, ha szavazni akartak, ha azt akarták, hogy az állami iskolákba faji megkülönböztetés nélkül járjanak a gyerekek, de még akkor is, ha csupán kávézni akartak egy büfében. A 70-es évekre szigorú új törvényeket hoztak, határozottan érvényt is szereztek nekik, és hatásukra megszűntek a lincselések és gyilkosságok - legalábbis így vélték sokan.
1981 tavaszán azonban az alabamai Mobile lakói egy reggel arra ébredtek, hogy egy megcsonkított tetem lóg fölakasztva egy fán. A tizenkilenc éves fekete fiú, Michael Donald meglincselése mindenütt megdöbbentette az embereket. Néhány polgár azonban többet is tett, mint hogy szörnyülködjék és együttérzéséről biztosítsa a fiatalember családját. Úgy határoztak, hogy felháborodásukat cselekvő módon fejezik ki: megpróbálják megakadályozni a hasonló bűncselekményeket. Egyikőjük Morris Dees volt, az alabamai Montgomeryben működő Southern Poverty Law Center (SPLC; azaz a Déli Szegénytörvény Központ) igazgatója.
A társadalmi igazságosságért vívott harcának kezdetét Dees attól az esettől számítja, amikor először jelent meg bíróság előtt, és tanúskodott egy fekete farmmunkás mellett. Akkor középiskolás diák volt, és később így idézte föl az esetet: „Azt hittem, annyi a dolgom, hogy - egy fehér fiú - bemenjek oda, és elmondjam a [békebírónak], mi történt, ennyi az egész. Igen ám, de a rendőrök mind fehérek voltak, és később megtudtam, hogy a [békebíró] csak akkor kapott díjazást, ha bűnösnek találta Clarence-t [a fekete védencet]."3
Évekkel később Dees egy ügyvéd kollégája segítségével végigharcolt és megnyert egy pert, aminek az lett a következménye, hogy ezt az eljárásmódot törvényen kívül helyezték. Alabamában ma már a békebírák nem csak akkor kapnak fizetést, ha bűnösnek találnak egy vádlottat. A per egyben az SPLC megalapításához is vezetett. A két ember úgy gondolta, hogy az új intézmény megváltoztatja majd az ország déli részét azzal, hogy „az igaz tényeket felvonultatva megnyernek néhány fontos pert". Az volt a véleményük, hogy a 60-as években hozott polgárjogi törvények sora csak üres malaszt marad, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy szembeszálljon e törvények megsértésével. Tudták, hogy az embereknek nincs ilyesmihez kellő jogi ismeretük, idejük vagy pénzük, és ezért magukra vállalták a feladatot. 1981-re az SPLC számos polgári és büntető pert kezdeményezett, vagy segédkezett ilyenben, de fő célpontjává egyre inkább a Ku-Klux-Klan vált. Hogy szemmel tartsák és kivizsgálhassák a klán tevékenységét, létrehozták a Klanwatch (Klánfigyelő) csoportot. A csoport információval látta el az FBI-t, az állami és a helyi rendőrséget, így tartóztattak le két fiatalembert - mindkettő tagja volt a klánok alabamai testületének. 1983-ban James „Tigris" Knowlest és Henry Hayst bíróság elé állították. Egy jogi folyóirat így foglalta össze Rnowles vallomását:

1981. március 20-án este a mobile-i 9. klán több tagja összegyűlt Henry Hays házában, hogy a tízórás híradóból megtudják egy helyi bűnügyi perben hozott ítélet részleteit. A mobile-i megyei bíróság újra tárgyalta a fekete Joseph Andersen esetét, akit egy fehér birminghami rendőr meggyilkolásával vádoltak. Az első tárgyalás ugyanis holtpontra jutott, mert az esküdtszék 11 fekete és egyetlen fehér tagja nem tudott megegyezni.
Knowles nyugodtan bevallotta, hogy Haysék háza fele menet „hóhérkötelet fontam, hogy valaki lógjon". Nem sokkal megérkezésük után jött a hír, hogy az esküdtszék most sem tudott ítéletet hozni. Henry Hays és Knowles erre kirohant, és elhajtott egy főként feketék lakta negyedbe, hogy, mint Knowles mondta az esküdteknek: „keressünk valakit, akit föl lehet akasztani". A két férfi meglátott egy idősebb fekete férfit, de mégsem ; őt választották, mert túlságosan távol állt autójuktól, és éppen egy fülkéből telefonált. Később rátaláltak Donaldra. „Alkalmas áldozatnak látszott, és senki sem volt a közelben" - mondta Knowles.4

Az esküdtszék bűnösnek találta a két embert. Hayst halálra ítélték. A csupán tizenhét éves Knowles, korára és arra való tekintettel, hogy segítséget nyújtott a szövetségi hatóságoknak, életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Amikor végül befejeződött a tárgyalás, a kerületi ügyész azt nyilatkozta újságíróknak, hogy ezzel az eset lezárult. Dees ezt határozottan kétségbe vonta. Tapasztalata szerint a klántagok ritkán lépnek fel önállóan. Tevékenységüket megtervezik, és a helyi klántanácsok irányítják. Dees meg volt róla győződve, hogy még ha Donald meggyilkolásában a klán nem is vett részt közvetlenül, közvetve mégis bűnrészes, mert az erőszak és a terror légkörét gerjesztve hozzájárult a bűncselekmény elkövetéséhez. Következésképpen úgy vélte, hogy az államnak kötelessége magát a klánt is bíróság elé állítani. Minthogy a kerületi ügyész erre nem volt hajlandó, Dees más stratégiát dolgozott ki. Ehhez szüksége volt Beulah Mae Donald, Michael Donald édesanyja és annak ügyvédje, Michael Figures segítségére.
1984 júniusában Dees és Figures a Donald család, illetve az NAACP [az alabamai afrikai amerikaiakat képviselő szervezet] nevében polgári pert kezdeményezett az Amerikai Egyesült Klánok, annak helyi tanácsai és számos vezetője ellen. A perben a felperesek azt állították, hogy a gyilkosság részét képezte annak a régi összeesküvésnek, amellyel a klán fenyegetni és terrorizálni akarja Alabama állam fekete lakosait. Hangsúlyozták, hogy a klán felelős tagjai cselekedeteiért.
Az SPLC és az NAACP három éven át folytatta kutatását, és végül 1987 februárjában sor került a tárgyalásra. A két ügyvéd már az első meghallgatás előtt győzelmet aratott: a klánok legfőbb testülete beleegyezett abba, hogy többé nem zaklatja az alabamai fekete amerikaiakat. Csupán az a kérdés maradt nyitva, hogy vajon a csoport és annak vezetői mennyiben érintettek Michael Donald halálában.
Dees és Figures azt állította, hogy a gyilkosság csupán része a klán irányította bűncselekmény-sorozatnak. James Knowles vallomása alátámasztotta ezt az érvelést. Knowles eskü alatt állította, hogy a propaganda nyomán az a meggyőződés alakult ki benne, hogy nemcsak joga, de kötelessége is afroamerikaiakat ölni. Azt is bevallotta, hogy a klán vezető tisztségviselői adták ki a parancsot, amelynek következtében Donald életét vesztette. Knowles azzal zárta le vallomását, hogy kérte a teljesen fehér összetételű esküdtszéket, hogy őt és a többi vádlottat bűnösnek nyilvánítsák a gyilkosságban. Ezután arra kérte Beulah Mae Donaldot, hogy bocsásson meg neki, amiért megölte fiát.
Az esküdtszék bűnösnek találta a vádlottakat, és a Donald családnak hétmillió dollár kártérítést ítélt meg. Az ítélet határozott üzenetet hordozott a klán és más hasonló szervezetek számára. Ettől kezdve, ha egy szervezet gyűlöletből bűncselekményekre buzdította tagjait, akkor azokért is felelt. Az ítélet csaknem tönkre is tette a klánokat. Amikor a szervezet nem tudta a kártérítéshez szükséges pénzt összegyűjteni, a bíróság a csoport vagyonát és vezetőinek bérét a Donald családnak adta.
Az SPLC céljai az Egyesült Államok alkotmányának első alkotmánykiegészítése iránti elkötelezettségéből származnak. E kiegészítés nemcsak a szólás szabadságát, hanem a szabad társulásnak, a csoportok és szövetségek szabad alakításának a jogát is védi. így, noha az SPLC ellenzi a klán céljait és módszereit, támogatja az egyénnek azt a jogát, hogy tagja lehessen a klánnak. Csak akkor támadja a csoportot, ha gyűlöletet és erőszakot szít. Ezért árgus szemmel figyeli, hogy a klán betartja-e a törvénynek mind betűjét, mind szellemét.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mennyiben emlékeztet a klán a náci pártra? Hogyan toborozták a tagokat? Milyen szerepe volt a rítusoknak és az egyenruhának az összetartozás érzésének erősítésében? Hogyan használták a gyűlöletet arra, hogy egyesítsék a mit az ők ellen? Hogyan használták a megfélemlítést fegyverként?
Akkoriban, mikor a gyilkosság történt, sokan úgy gondolták, hogy az Egyesült Államokban igazán egyenlő jogai vannak minden amerikainak. Te mit gondolsz erről? Lehetséges lett volna az ítélet akár a polgári, akár a büntető perben az 1900-as évek elején, az 50-es vagy a 60-as években?
Milyen módon terelte mederbe haragját és fájdalmát Beulah Mae Donald? Ő és a gyermekei miért kockáztatták életüket, amikor szembeszálltak a klánnal? Dees miért tette ugyanezt? Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején vajon együttműködhettek-e volna így?
A klán tagjai csuklyába és jelmezbe rejtik magukat, amikor kereszteket égetnek és egyéb erőszakos cselekményeket hajtanak végre. Mivel magyarázod rejtőzködésüket? Azt, hogy a megfélemlítést fegyverként használják? Próbáld meg elképzelni azt az embert, aki tagja a klánnak. Vázold fel az identitásrajzát! Van olyan eleme, amelyikben nagyon különbözik a tiédtől?
Noha Morris Dees elismeri a klán jogát arra, hogy a véleményét nyilvánosan kifejtse és békésen gyülekezzék, létrehozott egy csoportot, hogy szemmel tartsa a klán tevékenységét. Hogyan magyarázod ezt a magatartását? Egyetértesz-e vele vagy sem? Mit gondolsz, Magyarországon is engedélyezni kell fajgyűlölő szervezetek működését? Ha igen, milyen korlátokat tartasz helyesnek? Szerinted „hol a határ"? Ha nem, miért nem?
Az Egyesült Államokban igen sok független, a társadalmi egyenlőségért harcoló szervezet működik. Ezek mindegyike a polgári részvétel olyan lehetőségeit biztosítja, amelyek jócskán meghaladják a szavazati joggal való élést. Meglepőnek tartod ezt?
Mit tudsz a magyarországi helyzetről? Osszátok el egymás között az elmúlt három hónap két országos napilapját, és gyűjtsétek össze azokat a bűneseteket, amelyekben szerintetek lehet valamilyen szerepe a faji előítéletnek. Milyen véleményetek alakult ki?
Mi a tapasztalatotok a törvényes jogok betűjéről és szelleméről?
Ismersz olyan szervezeteket, amelyek az olvasmányban megismert módszerekkel a magyarországi kisebbségek törvény előtti jogegyenlőségéért dolgoznak? Gyújtsd össze néhány magyar kisebbségvédő, társadalmi egyenlőségért harcoló szervezet nevét! Ha módod van rá, ismerkedj meg valamelyiknek a munkájával!

2. OLVASMÁNY

Politikai ellenzék mint civil életforma
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

A 80-as évekre kialakult magyarországi ellenzék nem hozott létre formális politikai szervezetet. Tagjai eredendően azért szorultak ki munkahelyeikről, azért nem publikálhattak a legális folyóiratokban, mert szakmájuk művelése közben nem tartották tiszteletben a hatalom állította korlátokat. A Kádár-rendszer belpolitikai viszonyait jellemzi, hogy ellenzéke nem szervezetek, hanem illegális, un. szamizdat folyóiratok köré szerveződött. Egy folyóirat eredendően nem cselekvési programokat, hanem nyilvános fórumot kínál. A politikai önmeghatározás bonyolult feladat volt a korszak napi alkuk során alakuló játékszabályai mellett. A legfontosabb szamizdat kiadvány, a Beszélő szerkesztői például demokratikus ellenzéknek nevezték magukat.
A magyarországi uralkodó állampárt a 70-80-as években nagyobb kutatási és publikációs szabadságot biztosított, mint a szomszédos szocialista országok kulturális vezetői. Cserébe a tudósok, írók, publicisták többsége tudomásul vette, hogy a közlési szabadságnak megvannak a határai. Voltak kemény korlátok: a rendszer legitimitása, az egypártrendszer, az 1956-os forradalom tabu volt. Ettől eltekintve kutatni csaknem mindent lehetett, publikálni kevésbé. Példaként: egy fiatal közgazdász nagy ívű tanulmányban elemezte a csehszlovák gazdaság 1945 utáni történetét. A dolgozat „szelídített" változata megjelent egy budapesti folyóiratban, terjedelmesebb variánsát egy kis példányszámú egyetemi kiadvány tette közzé. A szakmabeliek a teljes tanulmány kéziratát is elolvashatták a kutatóintézet könyvtárában, ezen már szerepelt az eredeti cím is: „A negatív gazdasági csoda". Az egyetemek előadótermeiben majd mindent el lehetett mondani, a nyilvános klubokban vagy a rádió mikrofonja előtt már nem. A könyvesboltok kínálata gazdag volt, de a Hegyeshalomnál átgördülő vonatok tiltott könyvek után kutató vámtisztjei barátságtalanul rázták ki a nyugat-európai kirándulásról hazatérő fiatalok hátizsákjait. A közkönyvtárak gyűjtőköre széles volt, a beérkezett könyvek, folyóiratok egy része azonban zárolt raktárakba került, ahová csak külön engedély birtokában léphettek a kutatók. Igaz, a szükséges engedélyt könnyedén megszerezhette az, aki akarta. Hannah Arendt A totalitarizmus eredete című alapkönyvét hiába kérte bárki az olvasóterembe: a katalóguscédulán dupla ZZ betűjel hirdette, hogy a mű csak a kiválasztottak számára létezik. Viszont a könyvre a korszakkal foglalkozó minden komoly - nagy példányszámban kiadott - szakmunka hivatkozott, bizonyítva, hogy a könyv nagyon is létezik, sőt megkerülhetetlen.
Az állampárt maga is létrehozta saját „szamizdat" kiadóját: tucatnyi könyvet jelentetett meg a megbízható beavatottaknak szánt, un. számozott kiadásban. Impresszum nélkül kinyomtatott kísértetkiadványok voltak ezek. Mintha magát a kiadót is furdalta volna a lelkiismeret a bűnbeesésért.
A 70-es évek derekától egyre kevesebb a logika a tiltott és a tűrt könyvek címlistájában. A nagyközönség számára érdektelen, politikailag ártatlan művek kerültek indexre, miközben jóval kritikusabb könyveket meg lehetett vásárolni a boltokban. Akadtak azért gondolatok, amelyek stabilan fennakadtak a cenzúra viszonylag laza szövésű hálóján. Voltak olyan témakörök, amelyeket kerülni illett, voltak következtetések, amelyeket csak érzékeltetni lehetett, nyíltan leírni nem. A magánélet háborítatlanságának orvé alatt azonban mindenről lehetett beszélgetni, márpedig a magánélet szabadsága a kádári konszolidáció egyik sarkalatos pontja volt. A 70-es években többen szerveztek un. lakásszemináriumokat, a házigazdák úgy ítélték meg, hogy otthonaikba bárkit meghívhatnak és vendégeikkel arról beszélgethetnek, amiről kedvük tartja. A zártkörű viták résztvevői megérinthették a tabukat, a vitaindítót követően a szeminaristák jókat diskuráltak, a baráti körök és a politikai tevékenységek összemosódtak.
A 70-es évek derekán Kenedi János összegyűjtötte az íróasztalfiókokban felgyűlt kiadatlan kéziratokat, több tucat példányban legépeltette, és a kéziratköteteket az érdeklődő olvasók gondjaira bízta. Az útjára bocsátott kéziratköteg lett az első hazai szamizdat. (Eredetileg a Szovjetunióban terjesztett illegális kéziratokat nevezték így - szamizdat: saját kiadás.) Bence György és Kis János filozófusok hasonló módon adták közre Marx-kritikájukat. Kovács András filozófus körkérdést intézett kortársaihoz arról, hogy mi a viszonyuk Marxhoz. A kéziratkötetté összeállt válaszok is hasonló módon jártak kézről kézre. Ez már provokációnak számított, de még valahogy belefért a „magánélet" fogalmába. 1977-ben 34 értelmiségi petícióban fejezte ki szolidaritását a csehszlovák Charta '77 mozgalommal. Hosszú idő óta ez volt az első nyílt politikai állásfoglalás Magyarországon. Két évvel később a chartásokat súlyos börtönbüntetésre ítélték Prágában. 1979 októberében szolidaritási aláírásgyűjtés kezdődött Budapesten. A tiltakozó íveket 255 ember, zömmel értelmiségiek írták alá. Az aláírók is elhűlve hallgatták a névsort a Szabad Európa Rádióban. 1956 óta nem volt ilyen méretű tiltakozó akció, ráadásul egy kőkemény politikai ügyben. Csehszlovákia 1968-as megszállása a legszigorúbb tabuk közé tartozott. Ez a petíció volt a lélektani határ. A pártvezetés számára is világos volt, hogy itt már nem a „magánszféra" falait tágítják, hanem meghatározott csoportok adott esetben képesek több száz ismert értelmiségit mozgósítani. „A mi rendszerünknek vannak ellenségei - azért csak legyünk tisztában ezzel" - értékelte Kádár János az akciót.
1979 májusában meghalt Bibó István, aki jelentős politikai gondolkodó és közszereplő volt a második világháborút közvetlenül követő időszakban, majd a Rákosi-korszakban visszavonult, könyvtárosként dolgozott. 1956. november 3-án szerepet vállalt az utolsó Nagy Imre-kabinetben, majd a másnapi szovjet intervenciót követően - minisztertársai közül egyedül -a Parlamentben maradt. Életfogytiglani fegyházra ítélték, 1963-ban szabadult. Talán ő volt az egyetlen jelentős személyiség, aki semmiféle kompromisszumot nem kötött a rendszerrel. Az ő emléke előtt tisztelgett az a tanulmánykötet, amelybe több mint 70 szerző adott valamilyen kéziratot, jóllehet mindenki számára világos volt, hogy a könyv nem láthat hazai nyomdafestéket. Bibó személye, magatartása etalonná vált, életművének kritikai feldolgozása pedig alkalmasnak bizonyult arra, hogy általa az oppozíció minden fontosabb irányzata hangot találjon egymással. Az egyik jelentős irányzat „demokratikus ellenzéknek" nevezte magát.
A demokratikus ellenzék maga is döntően három, részint szellemi, részint generációs csoportosulás közeledése révén alakult ki. A Lukács György filozófus és esztéta körül felnőtt és önmagukat némi öniróniával Lukács-óvodának nevező filozófusok megkísérelték komolyan feldolgozni a marxista örökséget. (Az „iskola", azaz Lukács György egykori tanítványai jórészt emigrációba kényszerültek.) Emigrációba kényszerült Kemény István szociológus (lásd Második fejezet, 3. olvasmány), de itthoni tanítványi-baráti köre viszonylag hamar eljutott a politikai cselekvésig. A cselekvést választották az 1956 után bebörtönzött egykori reformkommunisták is. Bibó személyén túl ugyanis az 56-os forradalom örökségének felvállalása lehetett a másik nagy szintetizáló erő.
Milyen politikai cselekvés kínálkozott? A petícióról már szóltunk. A lakásszemináriumok mintájára - lengyel példát követve - Budapesten „repülőegyetem" kezdett működni: hétfő esténként egy szűk ferencvárosi lakásban összezsúfolódott száz-kétszáz hallgató figyelte a hokedlin álló előadót. A repülőegyetemet bárki látogathatta - nem hiányoztak az állambiztonsági szervek emberei sem. A sötét kapualjban álló házmester, tömbbizalmi esetenként készségesen segítette az érkezőket: „Menjenek csak fölfelé, a másodikon, aztán jobbra."
A legjelentősebb lépés a szamizdatkiadás „intézményesülése" volt: a mechanikus sokszorosítási eljárások, a stencil-, majd később a xeroxtechnika megteremtette a „nagyüzemi" kiadás lehetőségét. 1980-ban felmerült egy „igazi" szamizdat folyóirat létrehozásának gondolata. A leendő lap címe - Beszélő- Iványi Gábor metodista lelkész leleménye, bár Iványi szerint, amikor „bedobta" a címmé vált szót, nem arra a jelentésére gondolt, amire a többiek „lecsaptak": a börtönben viszik beszélőre a rabot, ha látogatója érkezett. A cím és a rácsos tipográfiájú fejléc 1990 után is megmaradt, amikor a hetilappá vált új folyam útjára indult. Kőszeg Ferenc, az egyik alapító jó tíz évvel később egy interjúban így emlékezett a kezdetekre:

A Beszélő története egy összejövetellel kezdődött. Valamikor 1980-81 fordulóján arról vitatkoztunk, hogy legyen-e az ellenzéknek folyóirata... A társaság döntés nélkül oszlott szét, azzal a feltételezéssel, hogy nem csinálunk semmit: Szilágyi Sándor azonban végiglátogatta azokat, akik a folyóirat mellett voltak, így jött létre egy második összejövetel, most már csak azok részvételével, akik akarták a folyóiratot. Ez már konspiráltan történt, az Egyetem presszó előtt találkoztunk, és onnan mentünk el valamilyen „illegális" lakásba, ahol az első megbeszélés zajlott.

Konszolidált társadalomban - márpedig a Kádár-korszak legfontosabb törekvése volt ennek a képnek a fenntartása - nem szokványos dolog, hogy középkorú értelmiségiek ismeretlen helyen lévő illegális lakásba induljanak konspirációs megbeszélésre. Többgyermekes családapák, szolid polgárok indultak el az Egyetem presszó elől. Igaz, helyzetük némiképp sajátos volt. Egyikük sem volt már állásban - fordításokból, szellemi segédmunkákból éltek -, így nem kellett attól tartaniuk, hogy állásukat veszélyeztetik. Megint csak a lengyelországi gyakorlat révén volt némi fogalmuk az illegális lapkiadás szervezési módszereiről, de az összeesküvő szerepköre szokatlan volt. A kiadói szerkesztő is feszengve húzott kesztyűt. Igazság szerint Kőszeg Ferenc ekkor már nem volt kiadói szerkesztő, állásából elbocsátották. Emlékei szerint nemigen tudták felmérni a várható kockázatot:

Kiszámíthatatlan volt, hogy milyen retorziókra kell számítani. Valamivel korábban Demszky Gábor, aki Petri György verseinek a kiadásán dolgozott, megkért, hogy mint volt kiadói szerkesztő, nézzem át a kéziratot. „Az ujjlenyomat megmarad a papíron - mondta. - Ha gondolod, csináld kesztyűben a korrektúrát."

A kiadói szerkesztő tehát kesztyűt húzott, mielőtt töltőtolláért nyúlt. Amíg állásban volt, általában kesztyű nélkül dolgozott. Később mást is megtanult.

Kis János nagyon szigorúan vette a konspirációt. Én sem tudtam, hogy hol készül a lap, talán Nagy Bálint és Iványi Gábor tudta, és, mint utóbb megtudtam, Magyar Bálint, aki mélyen konspirált összekötőként működött. Orosz Pistát, a Beszélő első nyomdászát sem ismertem, vele csak a rendszerváltást követően ismerkedtem meg. Az első szám igen hosszú ideig készült, az első konspirált találkozóra 1981 februárjában került sor. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk konspirált lakásokban, de többnyire nálunk. Arról beszéltünk, hogy milyen legyen a lap és mi legyen benne. Az előállításról nem, mert Kis János jelezte, az előállításhoz a technikai feltételek megvannak. A papír, festék beszerzését Nagy Bálint intézte; ő és Kis János erről legfeljebb csak ketten beszélgettek, lehetőleg az utcán.

A szamizdatkiadás taktikája kettős volt. A kiadvány szerkesztői nyíltan vállalták, amit csináltak. A szerkesztők nevüket, lakáscímüket és telefonszámukat akkurátusán feltüntették a lap belső borítóján, ami jobban bőszítette a pártvezetőket, mint a lapban közölt cikkek tartalma. A folyóirat előállítása azonban gondosan előkészített és bonyolított konspiráció eredménye volt. A siker záloga az volt, hogy a nyomdászokat hermetikusan elszigeteljék a szerkesztőségtől. Olyan emberek vállalkoztak a lap előállítására, akik nem forogtak ismert értelmiségi, közéleti körökben.
A Beszélő első nyomdásza Orosz István volt, aki egyetemi éveit követően vásárolt egy nagy, zárt udvarú és hatalmas pincével rendelkező parasztházat Dunabogdányban. Az épület kiválóan alkalmas volt egy illegális nyomda üzemeltetésére. A nyomdász nem adta fel teljesen értelmiségi munkáját - kritikákat, tanulmányokat írt -, de ritkán mozdult ki otthonról. Nem volt társasági ember, így nem került a rendőrség látókörébe. A falu lakói pedig megszokták, hogy a ház lakóinak életritmusa rendszertelen, és az sem volt feltűnő, ha időnként egy autó beállt az udvarra. 1981-től 1985-ig készült itt a Beszélő, és ez idő alatt egyszer sem bukott le. Pedig a hatóság 1982-től kezdve egyre nagyobb nyomást gyakorolt a lap szerkesztőire az állambiztonsági szervek emberei a nyílt utcán zaklatták, fenyegették őket. 1982 decemberétől kezdve aztán rendszeressé váltak a házkutatások, sajtórendészeti vétség címén kiszabott bírságok. A hatósági repressziónak azonban megvoltak a korlátai. A szerkesztők nem kaphattak állást és általában útlevelet sem. A saját néven publikálok azt kockáztatták, hogy nem publikálhatnak a legális sajtóban. Az álnéven publikálok kilétét a hatóság nem firtatta. Ha meggondoljuk, hogy a csehszlovák, lengyel, szovjet, román ellenzékiek hosszú éveket töltöttek börtönben, munkatáborban, a hazai retorziók mérsékeltnek tűnnek.
A Beszélő első száma 1981 decemberében jelent meg, 1988-ig 25 száma készült el. A kinyomtatott lappéldányok raktárakba kerültek, majd piramisszerűen felépített terjesztői lánc révén jutottak el az olvasókhoz, így lebukás esetén a veszteség aránylag kicsi volt.
A szamizdat folyóirat hatását utólag nehéz megítélni. A Beszélőt 2000-2500 példányban nyomtatták, hozzávetőlegesen ekkora példányszámban jelenik meg egy mai folyóirat. A korabeli legális példányszámok magasabbak voltak, hiszen jóval kevesebb lap jelent meg. A szamizdat kiadványoknak azonban gyakorlatilag nem volt remittendájuk - eladatlan példányaik -, és feltehető, hogy egy-egy példányt többen is elolvastak. A szerzőgárda azonban nem bővült az évek során: néhányan névvel, többen álnéven publikáltak a lapban. A nagy többség olvasta ugyan a Beszélőt, de nem kívánta veszélyeztetni munkahelyét azáltal, hogy a szamizdatban publikál. Az ellenzék a polgári-politikaijogok kihívó gyakorlásának tartotta a szamizdatkiadást, a tollforgatók zöme azonban mindent inkább akart, mint jogai kihívó gyakorlását. „Nem volt kellemes olvasmány" - vallotta be Babus Endre, a Heti Világgazdaság kiváló újságírója a legalitás kapujában álló Beszélő jubileumi ünnepségén, 1988 decemberében. A szamizdat kettős értelemben is morális kihívás volt.

Demonstrálni szerettük volna, hogy amit csinálunk: legális, és vállaljuk érte a felelősséget - emlékezett Kis János. -Jogunk van hozzá, emberi jogunk és alkotmányos jogunk. Ez persze minden korábbinál egyértelműbb kihívás volt az államhatalom számára. Vagy tudomásul veszi, hogy létezik sajtószabadság, amit nem tiporhat el, vagy vállalja annak ódiumát, hogy eltiporja.

Az államhatalom nem vette tudomásul, hogy létezik sajtószabadság, de nem is vállalta a szamizdat eltiprását. Törpe kisebbségnek tekintette, amelyet könnyedén elszigetelhet. „Magyarországon két törpe kisebbség polemizál egymással, a hatalom és az ellenzék" - riposztozott Kis János a Beszélő beköszön tő cikkében, ami nemcsak a hatalmat fricskázta, de a hazai közvéleményt is. Az ellenzékiek évekig úgy érezhették, hogy a 80-as évek önelégült és a hatalomhoz lojális magyar társadalmában próbálnak új normákat teremteni.
Valóban új normákat teremtettek, amelyek jóllehet nem váltak általánossá, de nem is lehetett őket megkerülni. Emellett bebizonyították, hogy egy puha diktatúrában éppenséggel kézműipari módszerekkel és laza szerveződésekkel lehet engedetlenséget gyakorolni. Igazi politikai akcióra csak 1985-ben került sor: az utolsó pártállami parlamenti választásokon az ellenzék megkísérelt saját jelölteket állítani. Az uralkodó pártállami elit politikai alternatívájának programszerű megfogalmazása a rendszerváltásig váratott magára. De 1987-88-ra készen állt egy tapasztalt és morális tőkével bíró politikai „váltógarnitúra", amely elvégezte az alkotmányos rendszerváltás munkájának dandárját.
1988 decemberében, a rendszerváltás hajnalán Konrád György író így fogalmazott:

A tudósok, a regényírók visszatérhetnek a tudományhoz, a regényhez. Hogy kell-e még szamizdat? Muzeális emlék lett, mert mindent ki lehet nyomtatni? Bizonyára. De azért maradjon tartalékban egy-két nyomdagép.

A baráti körök és a politikai tevékenységek összemosódtak.

Kiszámíthatatlan volt, hogy milyen retorziókra kell számítani.

Az államhatalom vagy tudomásul veszi, hogy létezik sajtószabadság, amit nem tiporhatnak el, vagy vállalja annak ódiumát, hogy eltiporja.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A konszolidáció korszakának ellenzéke az értelmiség különböző - de elsősorban a humán értelmiség -köreiből került ki. Mit gondolsz, mi lehetett ennek az oka? Az értelmiségiek tisztábban látták a helyzetet? Kevesebbet kockáztattak, mint más társadalmi rétegek? Bátrabbak voltak? Nagyobb felelősséget éreztek? Esetleg valóban nagyobb a felelősségük? Erénye vagy hátránya egy mozgalomnak, ha értelmiségiek a résztvevők? Mit gondolsz, bátrak voltak?
Ismerted-e az olvasmányban említett neveket, mielőtt ezt olvastad volna? Mi a szerepük ma a politikai vagy társadalmi életben? Ha nem tudod és más sem tudja közületek, kérjétek meg három társatokat, hogy derítse ki és számoljon be róla nektek!
Az olvasmány említi, hogy az informális ellenzéken belül több irányzat létezett, melyek a mai parlamentben már politikai pártokként jelennek meg, szemben állnak egymással. Járjatok utána, hogy milyen irányzatok voltak ezek, és milyen pártokként jelennek meg ma!
Bibó István nem kötött kompromisszumot, mégis minden irányzat tisztelgett emléke és gondolatai előtt. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
A Beszélő szerkesztői nevüket és lakcímüket is megadták a kiadványokban, a készítést azonban szigorúan konspirációs körülmények között szervezték. Mit gondolsz, miért?

3. OLVASMÁNY

Autonómia
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

Bíró András Szófiában született. 1942-ben költözött haza Budapestre. A háború után a Népszava munkatársa volt. 1956-ban emigrált; Párizsban, Rómában és Oxfordban újságíróként, lapszerkesztőként dolgozott. A 70-es évek végén mexikói halászok között közösségfejlesztő munkát végzett. 1986-ban hazatelepült, 1990-ben amerikai forrásból megalapította az Autonómia Alapítványt, amely mindenekelőtt roma közösségek mezőgazdasági vállalkozásaihoz nyújt pénzügyi támogatást. Tevékenységéért 1995-ben alternatív Nobel-díjat kapott.
Arra a kérdésre, hogy miért és hogyan alakult ki magyarországi tevékenysége, így számolt be az alapítvány létrehozásának gondolatáról, és arról, hogyan vezette őt ide gyermekkora és személyisége:

A 80-as években találkoztam először a hazai roma problémával. Egy itthoni barátom - amúgy szabadelvű értelmiségi - beszélgetés közben elejtett egy félmondatot: „Csak nem képzeled, hogy az én unokám egy padban fog ülni az iskolában egy roma gyerekkel." Engem rettenetesen megütött az elszólás, hiszen ha ez az ember így gondolkodik, akkor vajon miként vélekedik a cigányokról a többség. Magamban elhatároztam, hogy ha egyszer valamit tudok csinálni ebben az országban, hát akkor mindenképpen ezzel a kisebbséggel próbálok dolgozni. Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy a 80-as évekre milyen mérvű ellenszenv alakult ki a romákkal szemben; mielőtt elhagytam az országot, a cigányság problémája egyszerűen nem volt terítéken. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a diszkriminációval kapcsolatos érzékenységem igen erős: engem 1942-ben megbélyegeztek.
Én Bulgáriában születtem; ott éltem 1942-ig. Édesanyám szerb volt, édesapám pedig magyar zsidó, vagy talán helyesebb azt mondani, hogy zsidó származású, mivel sem vallásos, sem pedig kulturális zsidó tudata nem volt. Magyarnak érezte magát, miképpen én is. Életem nagyobbik részét nem Magyarországon töltöttem, de ha éjjel háromkor felzavarnak és megkérdezik, hogy mi vagyok, nem tudok mást felelni, mint hogy magyar. Gyerekkoromban Bulgáriában magyarként és persze édesapám társadalmi pozíciója révén kivételezett helyzetben voltam; ne feledjük, Szófiából nézve Budapest európai metropolisznak látszik. Amikor hazaköltöztünk, itthon már hatályban voltak a zsidótörvények; így hát a történelem furcsa játszmája révén hirtelen egy kirekesztett kisebbség tagjává váltam. Azóta tűrhetetlen számomra, hogy valakit azért különböztetnek meg, mert valaminek született. Tapasztalataim szerint a magyar lakosság zömében ma nem élnek antiszemita indulatok, a fiatal generáció már nem kapta meg azt a méregbeoltást, amit az én kortársaim. Ez radikális változás a 30-as, 40-es évekhez képest. Viszont a cigányellenesség Magyarországon úgyszólván magától értetődő. Bejártam a világot, tudom, hogy a diszkrimináció egyetemes probléma: Kelet-Afrikában az baj, ha valaki indiai...

Harminc év emigráció után 1986-ban Bíró András úgy döntött, hogy hazatelepül Magyarországra.

1986-ban egymagám végigjártam az 56-os tüntetés útvonalát; senkivel sem találkoztam... Akkor én sem számítottam arra, hogy belátható időn belül itt változások lesznek. Nem egyszerű dolog hazajönni, sokan felelőtlennek tartottak, mások kellemetlennek, agresszívek voltak, mondván, hogy amikor itt nagy baj volt, akkor nem voltam itthon. Igaz, 1957 óta bennem is volt egyfajta bűntudat vagy legalábbis kellemetlen érzés: miközben itthon barátaimat börtönbe zárták, én megúsztam a börtönt, munkanélküliséget, nélkülözést. Egyébként bizonyos értelemben a mai napig idegennek érzem magam ebben az országban. Itt mindenkinek, még a roma vezetőknek is az az első reakciójuk, hogy ha valamilyen problémájuk van, akkor az államhoz - kormányhoz, önkormányzathoz - fordulnak megoldásért. Én viszont a civil kezdeményezéseket tartom elsődlegesnek.

Ezekben az években Magyarországon egyre élesebb vita folyt a szociális ellátó rendszerek jövőjéről. Bíró egyedülálló szemléletet próbált érvényesíteni: szembeszállt az állami fejlesztések kizárólagosságával, és szkeptikusan viszonyult a nyugati jóléti modellhez. Úgy vélte, elsősorban az olyan „szociális beruházás" lehet hatékony, amely autonóm kisközösségek civil kezdeményezéseit támogatja, illetve ilyen kezdeményezéseket próbál életre hívni.

Amikor elkezdődött a rendszerváltás, hozzá akartam járulni a demokratikus kibontakozáshoz. Először arra gondoltam, hogy beállók alakuló szerveződésekbe, mozgalmakba, és megpróbálom kinti tapasztalataimat ott kamatoztatni. A véletlen úgy hozta, hogy Svájcban találkoztam egy iráni barátommal, aki környezetvédelemmel foglalkozott. Elmondta, hogy a Rockefeller Brothers Fund támogat kelet-európai környezetvédelmi programokat. Idehaza összegyűjtöttem egy pár embert, kaptunk pénzt a Rockefellertől, és készítettünk egy elemzést a magyarországi környezeti állapotokról, így kerültem kapcsolatba a Rockefeller Brothers Funddal. Őket azonban változatlanul csak a környezetvédelmi témák érdekelték, a kisebbségi problematika nem. Viszont a Ford Alapítvány figyelmét már sikerült felhívnom a cigányság gondjaira. Az 1990-ben amerikai forrásokból létrehozott Autonómia Alapítvány kezdetben környezetvédelmi, kisebbségi és általános civil társadalmi kezdeményezéseket egyaránt támogatni kívánt. A háromféle célt azonban nemcsak finanszírozási kényszerűség kapcsolta össze; az én fejemben szervesen illeszkedett az alapkoncepcióhoz.

Az Autonómia Alapítvány öt év alatt mintegy 3,5 millió dollárt hozott be az országba. Mindenekelőtt cigány közösségek mezőgazdasági vállalkozásait támogatja.

Úgy láttam, hogy a cigányokat a rendszerváltás súlyos helyzetbe hozta. A napjainkban munkanélkülivé váló cigányok zöme nagy valószínűséggel nem kerül vissza az első gazdaságba. A puszta megélhetést szolgáló vállalkozásokat kell tehát támogatni, ez napjaink realitása. Kezdetben alig voltak munkatársaink: az első két évben minden hétvégémet terepen töltöttem. Tudni kell, hogy nem bocsátunk ki pályázati felhívást; alapelvünk, hogy helyi roma közösségek maguk keressenek meg minket. Csak szervezetekkel kötünk szerződést. A kapcsolatfelvétel alapesete az, hogy felhív valaki Szatmárból, és azt mondja: - Bíró úr, hallom, hogy maga pénzt ad a cigányoknak; hát akkor adjon. - Nem úgy van az - felelem -, mi csak szervezetekkel állunk kapcsolatban. Van a környékükön egy csomó roma szervezet, ha tényleg szeretnének valamit elkezdeni, hát csatlakozzanak az egyikhez. - Nem, szó sem lehet róla, azok mind lopják a pénzt. - Akkor alakítsanak maguk egy szervezetet. És két hónap múlva előállnak egy szabályszerűen bejegyzett szervezettel. Én is bűnös vagyok abban, hogy mára ilyen sok cigány szervezet alakult Magyarországon, de szerintem ez szükségszerű folyamat. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a romák leírják, mit szeretnének. Mindegy, hogy kockás papíron, helyesírási hibákkal, de fogalmazzák meg a terveiket. Mi nem adunk tanácsokat, és nem vállalunk felelősséget. Párbeszédet kezdeményezünk velük, ha úgy tetszik provokáljuk őket: lemegyünk, és azt kérdezzük, miért éppen uborkát akarnak termeszteni, vagy miért éppen disznót akarnak hizlalni, vannak-e alternatívák. Megvannak-e a feltételei például a disznóhizlalásnak, vannak-e ólak, mivel etetik a jószágot. Azáltal, hogy megfogalmazzák a válaszaikat, nemcsak átgondolják a tervüket, hanem döntéseket is hoznak. És éppen ez a célunk; igazi partnereknek tekintjük őket, akik felelősek azért, amit elkezdtek. Mielőtt aláírjuk a szerződést, megköveteljük, hogy a szöveget olvassák fel a tagságnak, és erről adjanak bizonyítékot. A vezetőség ne a tagság nélkül döntsön. Az is feltétele az együttműködésnek, hogy a menet közben felmerülő problémáikat gyűlés előtt vitassák meg. Fontos tudni, hogy nem támogatást adunk, hanem visszatérítendő kamatmentes kölcsönt. Nem jótét lelkek akarunk lenni, hanem szolidáris partnerek. A kölcsönadás szerződéses viszonyt teremt, a szerződés aláírása után a roma közösségeknek jogaik és kötelezettségeik vannak. A vállalkozás sikere nem mindig mérhető. A kezdet kezdetén az egyik faluban a romák földet béreltek, uborkát termesztettek. Sokat dolgoztak, kint voltak a földeken, sokat is takarítottak be, de az uborka ára időközben negyedére zuhant. - Tudja, Bíró úr, ráfizettünk az uborkára - mondta nekem a vállalkozás vezetője -, de legalább megmutattuk a magyaroknak, hogy mi is tudunk dolgozni. - Nagy sikerként nyugtáztam az akciót. Volt persze bukás is bőven. Amikor reményteljes kezdet után civakodás és felelőtlenség miatt bedöglött az egyik próbálkozás, a helyi roma vezető rámutatott egy kis kupac szalmára, mondván, hogy azt kétszázezer forintért vettem. Megfogtam a férfit, és elkezdtem rázni: - Ember - kiabáltam -, ne hazudjon a szemembe! Bizonyos, hogy nem ez volt a legbölcsebb reakció a részemről, de hát elfutott a méreg. A férfi ellen egyébként később eljárás indult. Ha egy közösség nem tudja visszafizetni a pénzt, akkor megvizsgáljuk az okokat. Ha hibáztak, vagy előre nem látható akadály borította fel a kalkulációkat, akkor sem töröljük el a tartozást, de próbáljuk tovább segíteni a közösséget. Ha viszont egyértelműen bűncselekmény-nyél állunk szemben, akkor rendőrséghez, bírósághoz fordulunk. Erezniük kell a romáknak, hogy ez közpénz, amiért nemcsak mi, de ők is felelősséggel tartoznak. Az Autonómia Alapítvány öt év alatt mintegy 250-300 elképzelést támogatott. Tevékenységünk hatékonysága sokféleképpen mérhető. Pontosan tudjuk, hogy öt év alatt a kifizetett összeg 30%-át visszafizették, sőt ma már átlagosan 50%-os a visszafizetés aránya. Ez nem kis siker. Más hangot ütünk meg a romákkal, mint általában a fehérek, bizalommal, tisztelettel közeledünk hozzájuk. Ők is megérzik ezt, nem tekintenek minket hülye gádzsóknak - nem cigányoknak -, akiket át kell verni. Nem pénzt osztogatunk, hanem tényleg velük együtt szeretnénk értelmes dolgokat megvalósítani. Ma már alig van olyan, romák által is lakott falu, ahol ne ismernék az alapítványt.

Tűrhetetlen számomra, hogy valakit azért különböztetnek meg, mert valaminek született.

Elsősorban az olyan „szociális beruházás” lehet hatékony, amely autonóm kisközösségek kezdeményezéseit támogatja.

Nem bocsátunk ki pályázati felhívást; alapelvünk, hogy helyi roma közösségek maguk keressenek meg minket. Csak szervezetekkel kötünk szerződést.

Nem adunk tanácsokat, és nem vállalunk felelőséget. Párbeszédet kezdeményezünk velük, ha úgy tetszik provokáljuk őket.

Azáltal, hogy megfogalmazzák a válaszaikat, nemcsak átgondolják a tervüket, hanem döntéseket is hoznak.

A kölcsönadás szerződéses viszonyt teremt, a szerződés aláírása után a roma közösségeknek jogaik és kötelezettségeik vannak.

Más hangot ütünk meg a romákkal, mint általában a fehérek, bizalommal, tisztelettel közeledünk hozzájuk.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Bíró András beszámol arról, hogy megjelenése, attitűdje negatív indulatokat is kiváltott Magyarországon. Mit gondolsz, miért? Szerinted milyen ember Bíró? Szívesen dolgoznál vele együtt? Igen? Nem? Próbáld meg megindokolni a válaszodat.
Reális vállalkozásnak tartod Bíró András alapítványának munkáját? Szerinted mi az előnye annak, ha valaki a munkájához nem segélyt, hanem kölcsönt kap? Mi a hátránya? Mit fejez ki a kölcsön?
Kaptál már kölcsönt? Mernél visszatérítendő pénzt kérni egy ötleted megvalósításához?

4. OLVASMÁNY

Maradni vagy kiszállni - döntés kétpercenként
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

Horgas Péter díszlettervező ügye felzaklatta a közvéleményt. Ez volt az első esetek egyike, amikor valakit - nyíltan vállalt zsidóságáért - mások szeme láttára megtámadtak. 1994. március 14-én este földalattival hazafelé tartott, véletlenül éppen egy civil szerveződés, a Demokratikus Charta által rendezett egyik demonstrációról.

A tüntetésen nagyon jól éreztem magam, egy csomó ismerőssel találkoztam. Mindenki nyugodt volt, fel sem merült, hogy félni kell valamitől. A földalatti tele volt olyanokkal, akik a tüntetésről jöttek, és hozták magukkal a felszabadult esti hangulatot. Az Operánál felszállt két „rocker" fiú; üvöltözni kezdtek, hogy „Erdélyt vissza, Éljen Szálasi", és még az éppen aktuális szélsőjobboldali magyar politikusok nevét is emlegették. Annyira szürreális volt, hogy nem is vettük komolyan; mintha hirtelen más világba csöppentünk volna a tüntetés után. Sokan nevettek. A fiúk láthatóan részegek voltak. Belekötöttek egy idős házaspárba, rájuk förmedtek, hogy mit röhögnek. Akkor egy pillanatra megfagyott a levegő. Kiderült, hogy ez azért mégsem olyan vicces.

A kisföldalatti menetideje 10 perc, az állomások sűrűn követik egymást. Kétpercenként ki lehetett szállni a szerelvényből; kétpercenként adott volt mindenki számára a lehetőség, hogy saját magát kimenekítse az egyre feszültebb szituációból.

Az Oktogonnál sokan kiszálltak, később még többen. Mire a Mexikói úti végállomásra értünk, már csak hatan-heten lehettünk, de persze nem tudni, hogy hányan szálltak le csak azért, mert menekülni akartak a helyzet elől. Bennem is felmerült, hogy le kellene szállni, de maradtam.
Tartott még bennem a tüntetés okozta biztonságérzet: „Miért szállnék le, nekem tovább kell mennem. Végül is jogállamban élünk, nem történhet bajom". Másrészt azzal, amiket mondtak, olyan dolgokat téptek fel bennem, hogy döbbenten figyeltem a fejleményeket, Nem kíváncsiság vett erőt rajtam - később azzal is vádoltak, hogy provokáltam őket -, csak az az érzés, hogy ez nem lehet igaz.
Figyeltem őket; annyira azért részegek voltak, hogy meg lehetett őket figyelni. Azért is kapták el őket másnap, mert pontosan megfigyeltem, hogy milyen gyűrűt, milyen ruhát viseltek. Később kiderült, hogy a két fiú kifejezetten a másnapi, az egyik szélsőjobboldali párt által meghirdetett tüntetésre jött Pestre, méghozzá késsel felszerelkezve. Ott is kapták el őket. A földalattiban egy fiút meg is hívtak erre a másnapi tüntetésre.
Van úgy, hogy az ember mindent pontosan meg akar jegyezni. Minden mondatukra emlékszem, talán ezért is vagyok még ma is a hatása alatt.
Beugrott egy családi történet. Nagyapám a háborúban munkaszolgálatos volt. [A második világháború idején Magyarországon a zsidók megbízhatatlannak minősültek, és hadkötelezettségüknek „munkaszolgálattal" -nem fegyveres, harctéri szolgálattal kellett eleget tenniük. A munkaszolgálatba behívott zsidó férfiak döntő többsége a rossz bánásmód, az éhezés, az elképzelhetetlenül rossz felszerelés és életkörülmények, és nem utolsósorban a felügyeletüket ellátó „keret" szadizmusa miatt elpusztult. - A szerk.] Mindig azt ismételgette magában, hogy haza kell érnie, haza kell érnie. Egyszer a háta mögött valakit, aki talán szökni akart, hasba lőttek. Mi-közben nagyapám hajtogatta magában, hogy nem hátramenni, hanem előre, előre és túlélni; azon vette észre magát, hogy hátramegy, és segíteni próbál ennek az embernek. Én őrá gondolva azt mondtam magamnak, hogy nem leszállni. Ha valakit hasba lőnek, akkor az ember odamegy és segít. A Semprun „nagy utazása" is megszólalt bennem, ott sem lehet kiszállni a vonatból.

Az utolsó előtti megállónál, a Széchenyi fürdőnél az esti órákban általában kevesen szállnak le. Akik maradtak, abban bíztak, hogy most már baj nélkül kihúzzák a végállomásig. Senki nem akart tanúból áldozattá válni.

Nem volt látványos felháborodás; inkább az volt a levegőben, hogy ne foglalkozzunk vele, mindjárt odaérünk, le lehet szállni. Bennem is ez volt. Ha nem kezdenek el zsidózni, illetve nem tartottam volna attól, hogy tényleg nekimennek egy velünk utazó tévés operatőrnek, akkor talán én sem szólalok meg. A fiúk a szerelvény egyik végében ültek, az operatőr meg középen ült. Pármondatos szóváltás volt közöttük: - Biztos, te is zsidó vagy - kötekedtek az operatőrrel. - Mi közöd hozzá? - dünnyögte halkan az. Erre az, aki később szúrt, bepöccent, felemelkedett, és elindult felé. Én a kettőjük között, az ajtónál álltam, már nagyon közel voltunk a végállomáshoz. Közbeszóltam: - Én vagyok zsidó, miért baj ez? - Akkor már tudtam, hogy ebből balhé lesz, de abban bíztam, hogy valahogy le lehet szerelni őket, végtére is nagyjából egykorúak vagyunk. De akkor már nagyon más hangon kezdtek beszélni azt mondták, hogy üljek le. Éreztem, hogy most nem szabad leülnöm, mert akkor mindent feladok; akkor talán nyakon döfnek. Ez már nagyon félelmetes volt, ekkor már halálosan komollyá vált, hogy ki lehet-e húzni a végállomásig. - Gyere ki, verekedjünk meg, ha ilyen nagy legény vagy - mondták. Próbáltam humorosra venni: - Nem vagyok én erős, ne hülyéskedjetek. - Biztos voltam benne, hogy meg fognak ütni, előjöttek bennem a barom westernfilmek. Most nekem volt fura, hogy senki nem szólalt meg. Kinyílt a kocsiajtó, kifelé indultam. Hátulról szúrt. Annyira éles volt a kés, hogy én nem is éreztem, hogy belém ment. A szemem sarkából láttam, hogy valami hirtelen mozdulatot csinál, és hallottam, hogy mögöttem felkiáltanak.

Később, a másfél órás műtét után, a sebész azt mondta, hogy Horgas Péternek hihetetlen szerencséje volt, mert a kés éppen csak nem vágott át főideget.

A saját lábamon léptem ki a kocsiból, de a peronon elestem. Volt egy fiatal férfi, aki átlépett rajtam. Odament a kólásautomatához, bedobta a pénzt, rám nézett és elment. Egy idős házaspár hívta ki a mentőt, ők nagyon helyesek voltak. Miközben a kórházban levágták rólam a nadrágot és előkészítettek a műtétre, megkérdezték, hogy hová mentek ezek a fiúk. Megmondtam. Az asszisztensnő keze megállt a levegőben: jaj, de sajnálom, hát én is Csurkára szavazok. A rendőrök, akik kihallgattak, azt mondták, hogy nagyon félnek a másnapi eseményektől. Az eset kisebb vihart kavart, közeledtek a választások. Bejött a kórházba az izraeli követ, ajándékot hozott. Kedves volt, de érezni lehetett, hogy ez is politikai gesztus.
Valami elpattant akkor bennem. Olyan volt ez, mint valamiféle beavatás, megtudtam magamról, hogy bizonyos helyzetben hogyan viselkedek. Az ember könnyen beszél arról békeidőben, hogy 1944-ben mit tett volna. A földalattin volt két perc, amikor háború volt, szélsőséges helyzet. Megnyugvás és félelem egyszerre. A feleségem iszonyúan bőgött, azt sem lehet soha letörleszteni, ahogy anyám és a nagyapám megélte ezt a történetet. Lehet, hogy különös ajándéka volt ez a sorsnak; talán olyan dologba avatódtam be, amit át tudok adni a gyerekeimnek. Abszolút jól feldolgozható élmény, de az életem végéig tart.

Kétpercenként ki lehet szállni a szerelvényből; kétpercenként adott volt mindenki számára a lehetőség, hogy saját magát kimenekítse az egyre feszültebb szituációból.

Azzal, amiket mondtak, olyan dolgokat téptek fel bennem, hogy döbbenten figyeltem a fejleményeket. Nem kíváncsiság vett erőt rajtam – később azzal is vádoltak, hogy provokáltam őket -, csak az az érzés, hogy ez nem lehet igaz.

Miközben nagyapám hajtogatta magában, hogy nem hátramenni, hanem előre, előre és túlélni; azon vette észre magát, hogy hátramegy, és segíteni próbál ennek az embernek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Szerinted miért érezte úgy Horgas Péter, hogy meg kell szólalnia? Miért nem bírt még egy kicsit hallgatni?
Az operatőr arra a kérdésre, hogy zsidó-e, azt dünnyögte: mi közöd hozzá. Mit gondolsz, zsidó volt-e az operatőr? Ha azt gondolod, hogy igen, keress érveket arra, hogy ő miért adott kitérő választ! Ha nem volt zsidó, mit sugall a válasza? Milyen személyiség az operatőr?
Milyen személyiség Horgas Péter? Mit tudsz meg Horgas Péter személyiségéről abból, hogy a nagypapája mellett abban a feszült helyzetben egy regényre, Semprun Nagy utazás című regényére gondol?
Voltál már olyan helyzetben, hogy kockázatos volt nyíltan vállalni valamelyik tulajdonságodat vagy adottságodat? Emlékszel a könyv elején a mintának szánt identitásrajzra? Vedd elő azt az identitásábrát is, amelyet magadról készítettél!

Mit gondolsz, ez a fiú hogyan fog reagálni, ha valaki azt mondja előtte, hogy a munkanélküliek, ha akarnának, el tudnának helyezkedni, csak hát persze szívesebben veszik fel a munkanélküli segélyt. Könnyű neki megvédeni a munkanélkülieket? Vagy elkerülhetetlen? És ha a reformátusokat szidja valaki?

5. OLVASMÁNY

Az erőszak alternatívái

Amerika-szerte számos iskolában igyekeznek a diákok elsajátítani azt, hogy a harag - az erőszak egyik forrása - milyen módszerekkel kezelhető. Az egyik programban például arra tanítják meg a diákokat, hogy elemezzék saját viselkedésüket, és mérjék fel cselekedeteik következményeit. Programjuk szerint megnéznek egy videofilmét, amelyben két diák, David és Lisa vitatkozik. David azt akarja, hogy Lisa menjen vele buliba. A lány nem akar menni. David meg mindenáron rá akarja bírni, hogy gondolja meg magát. Emlékezteti, hogy mint barátnője köteles valamennyi időt vele tölteni. Egyre hevesebb szóváltásuk bámészkodók kisebb csoportját vonzza köréjük. Némelyik David barátja, míg némelyik Lisa pártját fogja. David barátai csak rontanak a helyzeten azzal, hogy felvetik, Lisa más iránt érdeklődik. Ezzel szemben Lisa barátai azt mondják, hogy a lánynak semmi szüksége egy követelőző barátra. A feszültség egyre nő, mikor belép Leon a terembe, és beszélgetni kezd Lisával, aki láthatólag élvezi, hogy valaki foglalkozik vele. A lány viselkedése felbőszíti Davidot, aki most már Leon távozását követeli. David barátai is csak növelik a feszültséget, amikor arra biztatják Davidot, hogy ezt ne nézze tétlenül. Erre David félrelöki Leont. A film azzal végződik, hogy Leon felkap egy széket, miközben David kezében megvillan egy kés pengéje. A filmet néző diákok közül - miközben figyelik az egyre dühödtebb veszekedést - többen nyugtalanul nevetnek, pedig tudják, hogy csak színjáték az egész. Hiszen a dolog megtörténhetett volna tulajdon iskolájukban vagy velük. A programot, melynek címe Az erőszak megelőzése, egy orvos, Deborah Prothrow dolgozta ki, és ma már az Egyesült Államok 48 államában, több mint ötezer iskolában használják. A program az orvosnőnek abból a meggyőződéséből született, hogy az erőszak terjedése országos egészségügyi szükséghelyzetet teremtett. A statisztikák őt igazolják.

- A számon tartott gyilkosságok arányát tekintve az Egyesült Államok az ötödik helyen áll a világon és az első helyen az ipari országok közt (beleszámítva a háborúban lévőket is).
- A súlyos testi sértések száma az 1970-es évektől 1990-ig 400%-kal megnövekedett az ország városaiban.
- Az utóbbi harminc évben minden korcsoport halálozási aránya csökkent, kivéve a 15-24 éves korúakét.
- Az 1980-as években robbanásszerűen, 27%-kal nőtt a fiatalkorúak letartóztatási aránya erőszakos bűncselekményekért. A növekedés minden faji és társadalmi csoportból származó fiatalok körében kimutatható.
- A gyilkosság a 15-24 éves korúak halálának a második legfőbb oka. És első a fekete amerikai férfiak halálának okai között ebben a korcsoportban.

Deborah Prothrow-Stith akkor kezdett erőszakmegelőzéssel foglalkozni, amikor két bostoni kórház ambulanciáján dolgozott. Egy interjúban így emlékezett vissza erre az időszakra:

Megrendített, hogy egyre csak összevarrtuk és elküldtük őket, összevarrtuk őket és visszaküldtük őket. Semmit nem tettünk, hogy megelőzzük az erőszakot. Az ott kezelt többi betegség vagy sérülés esetében nem így működtünk. Egy szívinfarktus áldozatát sosem küldtünk vissza, hogy kapjon még egy infarktust. Megtanítottuk neki, hogy miért fontos diétáznia, mozognia és kerülnie a stresszt. Soha nem küldtünk haza egy öngyilkost, hogy próbálja meg még egyszer, hátha sikerül. Tanácsokat adtunk, próbáltunk támaszt nyújtani neki - vagyis mindig tettünk valamit azért, hogy a betegnek ne kelljen visszajönnie. De az erőszak áldozataival semmit nem tettünk.5

A doktornő úgy érezte, hogy tennie kell valamit. „Túlságosan nagy arányban szerepelnek a fekete fiúk a gyilkossági statisztikákban. Míg a lakosságnak csupán 5, a gyilkossági áldozatok 40%-a közülük kerül ki. De egyre nyilvánvalóbban látjuk, már ha azt gondoljuk, hogy a gyilkosság csak a jéghegy csúcsa, hogy ez nem csak a nagyvárosi szegények problémája. A gyilkossági arányok nagyobbak a nagyvárosi szegénynegyedekben, de a támadások aránya a középosztály kertvárosi negyedeiben sem nagyon különbözik."6
Az amerikai társadalom hagyta - mondja a doktornő -, hogy „az erőszak minden ízét átjárja". A médiumok annyira dicsőítik az erőszakot, hogy a fiatalok ma már nemhogy jogosnak tartják az ellentétek erőszakos megoldását, de csak abban látják a megoldást. A statisztikák ugyancsak alátámasztják felfogását. Az Amerikai Pszichológiai Társaság tanulmánya szerint a „gyerekek átlagosan 8000 gyilkosságot és több mint 100 000 egyéb erőszakos cselekményt látnak a televízióban, mire befejezik az általános iskolát". És a gyerekek nemcsak a televízió, hanem a mozi, a videojátékok, könyvek és újságok révén is ki vannak téve az erőszaknak. Pszichológusok szerint az agresszív cselekedetek összefüggnek az agresszió gyakori látványával. Azok a diákok, akik órákon át nézik a kegyetlenséget a televízióban, nagyobb valószínűséggel követnek el spontán agresszív cselekedeteket, mint azok, akik nem látnak annyi erőszakot.
A televíziónak egy másik hatását is megfigyelte a doktornő: sok fiatal szemében egyáltalán nem kötődik a sérülés okozta fájdalom az erőszakos cselekedethez. Marcy Kelly, a szórakoztatóiparban megjelenített erőszakot figyelő szervezet, a Mediascope munkatársa is ezt tapasztalta: „Sok fiatal, amikor kórházba kerül, miután meglőtték, azt mondja, hogy meglepte a fájdalom, merthogy a tévében nem fáj." Prothrow-Stith ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a számos kamasz „saját megtapasztalt szenvedéséből tudja jól, hogy az erőszak mennyire fáj, de fogalma sincs arról, miként lehetne elkerülni. Hát nem kell verekedni, ha valaki megsért? - kérdezték többen. Ha nem járnak rendszeresen templomba, vagy a szüleik nem tanítják meg őket a konfliktusok megoldásának erőszakmentes módszereire, tanítómesterük egyedül a televízió, a mozi és a többi gyerek."7
Az ilyen beszélgetések győzték meg az orvost arról, hogy egy erőszakmegelőző programnak azt is hangsúlyoznia kell, hogy mennyire fontos felmérni minden tett következményét. Az egyik általa kidolgozott programban a fiatalok azt tanulják meg, hogy mérlegeljék a viták erőszakos eldöntésének kockázatait. Ugyanakkor megmutatnak nekik más módszereket is, amelyekkel nézetkülönbségeket meg lehet oldani és olyan technikákat, amelyekkel pozitív mederbe terelhetik haragjukat. Például minden videofilmét többször néznek végig. És minden egyes alkalommal megkérdezik tőlük, miként lehetne oldani a helyzet feszültségén. Ez a módszer arra készteti őket, hogy elgondolkozzanak: mitől fajulnak el a végletekig ezek a viták. Különösen az válik így bennük tudatossá, hogy a barátok milyen szerepet visznek valamely helyzetben. Ráébrednek, hogy a félelem attól, hogy a barát mit mond majd, olyan szélsőséges cselekedetre vihet valakit, amely máskülönben föl sem merülne benne.
Prothrow-Stith meggyőződése, hogy módszerével a diákok kitörhetnek az „erőszak köréből", még ha a legnyilvánvalóbb igazságtalansággal szembesülnek is. Ennek alátámasztásául hozta föl a következő példát:

Egy fekete fiatalember egyszer elmesélte nekem, hogy nagyon dühös, mert látta, hogy a barátját veszekedés közben leszúrták, és a mentőknek húsz perc kellett, hogy kiérjenek a helyszínre. Addigra meghalt a barátja.
Dühöngött a mentősofőr lassúsága miatt. Én meg mint leckét felsoroltam neki az összes lehetséges reakciót: szabdalja darabokra a mentő kerekeit, verje jól el a sofőrt, fojtsa vissza mérgét és ne tegyen semmit, verje meg a testvérét vagy kutyáját, vagy írjon tiltakozó levelet a mentővállalatnak.
Azt felelte, egyiket sem tenné. Én pedig ezt mondtam neki: „Remélem, olyan dühös lettél, hogy leérettségizel, és elmész hivatásos mentősnek." Elmagyaráztam neki, hogy joggal dühöng, de ha ennél kevesebbet tesz, azzal csak maga ellen vét.
Ez a javaslat új lehetőséget mutatott meg neki. Elmondta, attól a gondolattól, hogy a tartós küzdelmet is választhatja, megnyugodott, s hogy most már nem érzi úgy, mintha csapdában vergődne.8

Megrendített, hogy egyre csak összevarrtuk és elküldtük őket, összevarrtuk őket és visszaküldtük őket. Semmit nem tettünk, hogy megelőzzük az erőszakot.

Soha nem küldtünk haza egy öngyilkost, hogy próbálja meg még egyszer, hátha sikerül. Tanácsokat adtunk, próbáltunk támaszt nyújtani neki – vagyis mindig tettünk valamit azért, hogy a betegnek ne kelljen visszajönnie. De az erőszak áldozataival semmit nem tettünk.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Sok magyar kutató is úgy gondolja, hogy a tömegkommunikáció, a szórakoztatóipar felértékeli, megszokottá teszi az erőszakot. Ellenőrizd véleményüket oly módon, hogy kritikus szemmel vizsgálod meg a fiatalok körében népszerű televíziós műsorokat! Figyeld meg az olyan jeleneteket, amelyekben erőszakkal fenyegetőznek vagy erőszakosan lépnek föl! Mi váltja ki az erőszakot? A szereplők hogyan reagálnak? Az erőszak kivételes, ritka vagy természetes, mindennapi jelenség a számukra? Hasonlítsd össze a tapasztalataidat a többiekével!
Ez a könyv jórészt arra összpontosított, hogy mivel jár, ha a másikat ellenségnek tekintjük. Most hogy látod: miképpen ösztönzi a másik ellenségként való megbélyegzése az erőszakos cselekedeteket?
Olvasd el még egyszer David és Lisa veszekedésének leírását! Milyen közvetlen és milyen közvetett tényezők miatt tört ki a verekedés? Például milyen szerepet vitt a nemi különbözőség - mit tart a társadalom helyes női, illetve férfi magatartásnak? Milyen más tényezők játszottak közre? Próbálj meg több olyan módszert is kigondolni, amelyekkel szerinted el lehetett volna kerülni a verekedést!
Miért fontos, hogy a fiatalok megtanulják, hogyan lehet erőszakmentesen is megoldani konfliktusokat? Elemezd azt a tanácsot, amelyet a doktornő annak a fiatalembernek adott, aki elvesztette barátját!
Magyarországon - tekintettel az Egyesült Államokénál sokkal, de sokkal rosszabb egészségügyi adatokra - talán még fontosabb, hogy az erőszak hatásán elgondolkodjunk és változtatni próbáljunk rajta. Az adatok szerint Magyarország a szomorú első helyen van minden olyan megbetegedési és halálozási statisztikában, ahol az ok valamilyen önpusztítás: legyen az a dohányzásból származó keringési betegség vagy tüdőrák, az alkoholfogyasztást mutató máj zsugorodás, infarktus vagy az önpusztítás szélsőséges változata: az öngyilkosság.
Egyes szakemberek szerint ahhoz, hogy ezen a helyzeten változtatni tudjunk, nem elég javítani az egészségügyi felvilágosítást és az egészségügyi ellátások színvonalát. Ezek mellett kulcskérdésnek tartják azt, hogyan gondolunk önmagunkra, bízunk-e magunkban, röviden szólva: megőrzendő értékként gondolunk-e magunkra a szívünk mélyén.
Te mit gondolsz erről? Összefüggnek szerinted a betegségeink és a lelki-szellemi állapotunk, egészségünk? Fontos szerinted, hogy szeressük saját magunkat? Hogyan függ ez szerinted össze az önzéssel?

6. OLVASMÁNY

Nem lehet nézni
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

Ili Márton az Állatorvos-tudományi Egyetemen végzett, tanulmányai befejezését követően egy ideig kollégiumi nevelőtanárként dolgozott. Alapító tagja, majd három évig elnöke volt a Martin Luther King Egyesületnek. Az egyesületet 1990-ben színes bőrű egyetemisták és barátaik hozták létre, hogy megvédjék az itt élő külföldieket az azokban az években egyre gyakoribb támadásoktól. Ili Márton 1994 óta az általa alapított Magyar Emberi Jogvédő Központ igazgatója.

Baján nőttem fel, ebben a többnemzetiségű Duna-parti kisvárosban békében éltek egymás mellett az emberek, bizonyos fokig védett hely volt. Ugyanakkor szüleim révén már gyerekkoromban megtanultam angolul és sokat jártam külföldre. Mire egyetemre kerültem, talán többet láttam a világból, mint társaim többsége. Számomra természetes volt, hogy például Párizsban minden harmadik, negyedik ember, aki szembejön veled az utcán, színes bőrű vagy legalábbis nem európai. Az Állatorvos-tudományi Egyetem kollégiumában háromágyas szobákban laktunk, egy ghánai és egy jamaicai srác volt a szobatársam. Szeptemberben, az első napon azzal fogadtak, hogy figyelj ide, te azt fogod hallani rólunk, hogy koszosak vagyunk, nem szellőztetünk, állandóan csajozunk, megesszük a kajádat. Mondtam, hogy ne hülyéskedjetek, és kezdtem magam rosszul érezni. - Semmi gond - nyugtattak -, ha bármilyen kérésed van, akkor csak szóljál nekünk, és ha esetleg el akarsz innen menni, akkor mi fogunk neked segíteni, hogy helyet találj egy másik szobában. - Nagyon rosszul esett, én ehhez egyszerűen nem voltam hozzászokva. Fél óra múlva a folyosón megkérdezték a csoporttársaim, hogy melyik szobában lakom. -Úristen - fogták a fejüket, mikor meghallották a szobaszámot -, de hiszen ott négerek laknak. Azok koszosak, nem szellőztetnek - az afrikaiak nagy melegben érzik jól magukat -, csajoznak, megeszik a kajádat. Bírd ki pár napig, majd szólunk a diákbizottság vezetőjének, és valamit kitalálunk.
Történt, hogy egyszer félrehívtak csoporttársaim a menzán. - Mi hetek óta figyelünk téged, s majd minden alkalommal színes bőrűekkel ebédelsz. Ez így nem mehet tovább. Vedd tudomásul, hogy te magyar vagy és ez Magyarország. - Nem kaptam levegőt. Kétségbeestem. Nem vagyok egy mártírtípus, nem akartam konfliktust olyanokkal, akikkel évekig együtt tanulok. Ugyanakkor arra sem voltam hajlandó, hogy elküldjem az asztaltól a színes bőrű barátaimat. Okosabb nem jutott eszembe, többször nem mentem a menzára ebédelni. De ez egy határpont volt. Nem vettem fel a kesztyűt, de egyre világosabb volt, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor nemet kell mondani.
Egyik reggel észrevettem az ajtónk külső tábláján egy feliratot: mocskos niggerek. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Nem tehetem meg, hogy nem veszem észre a feliratot, végtére is ezek a fiúk barátaim, különben is az egész tűrhetetlen, így hát nekiálltam és elkezdtem súrolni az ajtót reggel hétkor, hogy a többiek meg ne lássák. Ennek persze az lett a következménye hogy húsz perc múlva felébredtek a fekete szobatársaim: elküldték a francba, hogy miért reggel kell súrolni az ajtót. Megint nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha megmondom a valós indokot, akkor kár volt lesúrolni az ajtót. Csak annyit mondtam, hogy sorry.

A 80-as években Magyarországon viszonylag sok színes bőrű diák tanult.

Volt egy fekete barátnőm, akivel együtt voltunk a bérelt lakásomban. Hirtelen elaludt a villany; ez egy olyan lakótelepi házban történt, ahol kint van a biztosíték a lépcsőházban. Még hülyéskedtem is a csajjal, hogy biztos itt vannak a rablók, ha kinyitom az ajtót, akkor szépen leütnek. Kinyitottam az ajtót, és abban a pillanatban leütöttek. Akkorát kaptam, hogy ha a lány nincs mögöttem és nem kap el, akkor talán ma nem beszélgetünk. - Ide mindenféle négerek ne járjanak, majd még visszajövünk - hangzott az intelem. - Ekkoriban hozzám tényleg elég sok színes bőrű barátom járt. Elmentünk a rendőrségre, ahol azt mondták, hogy megkeresik a támadókat, de a továbbiakért nem vállalják a felelősséget.

Az első komoly skinheadtámadás 1988-ban történt a Kőbánya-Kispest metróállomáson. Kubai lányokat támadtak meg, többen közülük súlyos sérüléseket szenvedtek.

Azon a napon, amikor a támadás történt, a fekete kubai barátnőmmel mi is éppen Pestlőrincre tartottunk, mivel a lány ott lakott. Útközben beugrottunk a kollégiumba, így jókora kitérővel és főként nem metróval, hanem autóbusszal mentünk Lőrincre. Akkor értek oda az első megvert lányok iszonyú állapotban volt, akit bakanccsal arcon rúgtak, volt akinek leszakadt a petefészke. Megfagyott az ereimben a vér, ha mi is metróval megyünk, aligha maradunk ki a szórásból. Korábban is előfordultak kisebb összezördülések, de azért ilyesmi elképzelhetetlen volt.
1989-ben merült fel először, hogy tenni kellene valamit. Egy külföldi diplomata, akinek a feleségét és a lányát megverték a hatos villamoson, azt javasolta, hogy szervezzünk fegyveres önvédelmi csoportokat. Egyszerűen hagyjuk ki ebből az egészből a magyar államot, mivel a rendőrség jó esetben is csak tétlen szemlélője az egyre szaporodó támadásoknak. A külföldiek közül sokaknak hasonló véleménye volt. Miután két külföldi lányt megtámadtak, és a támadóval - bár a rendőrség elfogta őket - ismét csak nem történt semmi, a fekete diákok azt mondták, hogy na, ebből elég. Bementek a budai Skálába, felvásárolták az összes ott kapható kést, majd összegyűltek a Petőfi hídnál és elindultak skinhead vadászatra. Többüket csúnyán helybenhagyták. A szaporodó ellentámadásokról a sajtó nem nagyon számolt be, a rendőrség pedig még ekkor sem vette komolyan a dolgot, még örültek is, hogy, úgymond, elintézik maguk között. Pedig a diákoknak fogytán volt a türelmük, félő volt, hogy mindennaposakká válnak az utcai összecsapások. Egyszer engem is megtámadtak. A kollégiumban beszélgettünk az egyik afrikai diákszövetség vezetőjével. Mondom neki, hogy ha látod ezt meg ezt a gyereket, akkor szóljál neki; át kell mennünk a rendőrségre, valamilyen tanúvallomás miatt. Váratlanul a folyosó túlsó végén az egyik afrikai diák felüvöltött, hogy bunkó magyarok és nekem rontott. Fogalmam sincs, hogy miért. Korábban sokszor megalázták, lehet, hogy csak azt hallotta, hogy a rendőrségről beszélgetünk, és bennem egyszerűen a számára ellenséges társadalom képviselőjét látta. Ha nem fogják le azonnal, akkor darabokra szed.

A Martin Luther King Egyesület 1990 őszén alakult. Kezdeményezői úgy gondolták, hogy meg kell próbálni erőszakmentesen, jogszerű eszközökkel fellépni a rasszista erőszak ellen, és arra késztetni a rendőrséget, hogy védje meg a külföldi diákokat.

Egyik este három szudáni egy körúti Dixi gyorsbüféhez ment. Ketten közülük a kocsiban maradtak, a harmadik bement szendvicsekért. Miután fizetett, kinézett az utcára, és látta, hogy vagy húsz skinhead kiszállította társait a kocsiból, és pisztolyt szegezett rájuk. Levette a zakóját és azt fegyverként a feje fölött forgatva nekirontott a skinheadeknek. A szomszédos kocsmából közben egyre több kopasz gyerek sietett társaik segítségére, és három újabb szudáni diák is érkezett... A későbbi jegyzőkönyv tanúsága szerint a rendőrség megérkezésekor 110 ember volt a helyszínen, közülük hat fekete. A hat szudáni közül hármat azonnal letartóztattak és megvertek a rendőrök, a másik háromnak sikerült elmenekülni. Másnap reggel a Martin Luther King Egyesület többi vezetőivel és az éjszaka kereket oldott három szudáni fiúval a kerületi rendőrkapitányságra mentünk a többiekért.
- Nem, nem, itt nincs semmiféle szudáni - mondta a kapuban posztoló rendőr. Eközben odaérkezett egy környékbeli magyar férfi, aki azt mondta, hogy látta, amikor a feketéket megverték a magyarok, és szeretne tanúvallomást tenni. Fel volt háborodva: - Mi az, hogy csak a feketéket vették őrizetbe, a támadókat pedig futni hagyják. -Jól van, jól van, jöjjön velünk
- fogták körül azonnal a rendőrök, s elkezdték befelé tuszkolni, nyilván azért, hogy ne tudjunk vele beszélni. Csakhogy becsúszott egy technikai hiba, az egyik szudáni őrizetest kivezették az ajtón. Másnap minden külföldit szabadon engedtek, de én hiába próbáltam bejutni a kerületi rendőrkapitányhoz. Értésükre adtam, hogy a szudáni diákszövetség ülősztrájkot szervez az épület előtt. Elfogadhatatlannak tartják, hogy ellenük indítanak eljárást, holott őket támadták meg. Két nap múlva megszólalt a telefonom: a kerületi rendőrkapitány arra kért, hogy szervezzek meg egy találkozót a diákszövetséggel. Néhány nap múlva leültünk tárgyalni. A rendőrkapitány elnézést kért a történtekért.
Ez volt az első bizonyság arra, hogy a higgadt, erőszakmentes magatartás is eredményre vezethet.

Ili Márton életét alapvetően megváltoztatta az általa is életre hívott egyesület. Pályát változtatott, ma főállásban, hivatásszerűen foglalkozik jogvédelemmel.

Számomra természetes volt, hogy például Párizsban minden harmadik, negyedik ember aki szembejött veled az utcán, színes bőrű vagy legalábbis nem európai.

Nem vagyok egy mártírtípus, nem akartam konfliktust olyanokkal akikkel évekig együtt tanulok. Ugyanakkor arra sem voltam hajlandó, hogy elküldjem az asztaltól a színes bőrű barátaimat. Okosabb nem jutott eszembe, többször nem mentem a menzára ebédelni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A mások ellen irányuló erőszakot a támadók általában megkísérlik valamilyen racionális váddal indokolni, például: elveszik előlünk a munkát, vagy éppenséggel túl sok köztük az ingyenélő, a munkanélküli, szemtelenül beszélt a húgommal, piszkos a szobájuk és így tovább. Magyarországon nagyon kevés színes bőrű ember él, látszólag nem jelentenek konkurenciát az élet egyetlen területén sem. Szerinted mégis mi fordítja ellenük az embereket?
1990 előtt kevés szó esett a nyilvánosság előtt színes bőrűek elleni támadásokról. Vagy ritkább volt a színes bőrűek elleni támadás, vagy nem kerültek nyilvánosságra ezek az esetek. Mit gondolsz, melyik állítás a valószerűbb?
„Váratlanul a folyosó túlsó végén az egyik afrikai diák felüvöltött, hogy bunkó magyarok és nekem rontott. Fogalmam sincs, hogy miért. Korábban sokszor megalázták, lehet, hogy csak azt hallotta, hogy a rendőrségről beszélgetünk, és bennem egyszerűen a számára ellenséges társadalom képviselőjét látta. Ha nem fogják le azonnal, akkor darabokra szed." Ili Márton - ez nyilvánvaló abból, ahogy a történetet elmeséli - nem haragudott meg támadójára. Mit gondolsz erről? Különösen türelmes ember? Bambaságnak tartod azt, ahogy reagált? Kinek kell megértőnek lennie? Egyáltalán, melyik fél lehet türelmesebb és megértőbb egy feszült helyzetben? A gyengébb? Az erősebb?
„110 ember volt a helyszínen, közülük hat fekete. A hat szudáni közül hármat azonnal letartóztattak és megvertek a rendőrök, a másik háromnak sikerült elmenekülni." Meg tudod magyarázni ezt a történetet? Volt már valami tapasztalatod arról, hogy valaki előre tudja, hogy ki a bűnös?
„Okosabb nem jutott eszembe, többször nem mentem a menzára ebédelni" - mondja Ili az első esetről, mikor szembekerült egyetemi évfolyamtársai előítéletes magatartásával. Néha megoldható egy konfliktus azzal is, ha kitér az ember a helyzet elől. Néha vállalni kell a véleménykülönbséget - nincs minden helyzetre jó megoldás.

7. OLVASMÁNY

Érdekvédelem
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

1988. május 14-én alakult meg a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a kommunista hatalomátvétel után létrejött első független szakszervezet. Tagjai - akadémiai kutatók, egyetemi, főiskolai oktatók - szakítottak a Közalkalmazottak Szakszervezetével, sőt a SZOT-tal is, és alulról építkező, szakmai érdekvédelemre szerveződött független szakszervezetet alapítottak. Meg-kondult a vészharang a rendszer felett.
Az államszocializmus felszámolta a nagy múltú szakszervezeteket, és helyükbe 19, un. ágazati elven felépülő szakszervezetet hozott létre; ezeket a SZOT, a Szakszervezetek Országos Tanácsa fogta össze. Az ágazati szerveződések révén elenyészett a munkahelyi/munkapiaci érdekvédelem lényege, hiszen eltérő érdekű embereket kényszerített egyazon szervezetbe. A hivatalos ideológia szerint a tőke kisajátításával a hagyományos érdekvédelem értelmét veszítette. A szakszervezetek immár nem a munkaadókkal szemben védik a dolgozók érdekeit, hanem „transzmissziós szíjat" képeznek az állampárt és a társadalom között, azaz segítenek végrehajtani a központilag meghatározott gazdasági terveket. Az ágazati szakszervezetek szigorú pártirányítása mit sem változott 1948 és 88 között.
A 80-as évek kezdetén a lengyelországi politikai rendszert megrázó Szolidaritás szakszervezeti mozgalom sikere a magyar pártvezetőket is sokkolta. Magyarországon nem a nagyipari munkásság, hanem az akadémiai kutatóintézetek -a politikai rendszerre másképp veszélyes - munkatársai próbáltak szakmai tagozatot létesíteni a Közalkalmazottak Szakszervezetén belül.
„Összehívták az akadémiai dolgozókat, hogy támogassák az úgynevezett keretintézetesítési tervet - emlékszik Erdélyi Ágnes filozófus az első kísérlet kiváltó okára. - Az volt az elképzelés, hogy összevonják a kutatóintézeteket, ami azt jelentette volna, hogy a dolgozók 60%-ának megszűnik az állandó munkaviszonya. Elképesztőnek tartottuk, hogy az szb-titkárok támogassák ezt a koncepciót, ekkor merült fel a szakmai tagozat gondolata. Kidolgoztunk egy alapszabály-tervezetet, tárgyaltunk szakszervezeti vezetőkkel."
A próbálkozásnak gyorsan véget vetett a hatalom, igaz, a keretintézetek létrehozásától is elállt. A szakszervezeti típusú szervezkedésnek még a gondolatára is összerezzent a pártvezetés, jóllehet a kezdeményezők tényleg nem kívántak a lengyelországi példával kísérletezni.
1987 őszéig senki nem gondolt komolyan arra, hogy független szakszervezetet alapítson. 1987 novemberében azonban az MSZMP PB közreadta tudománypolitikai irányelveit, a Közalkalmazottak Szakszervezete pedig összehívta az intézeti szb-titkárokat, hogy támogassák a koncepciót. Az szb-titkárok ismét önálló tagozat megalakítását kezdték fontolgatni. A kezdeményezés ezúttal a Történettudományi Intézetből indult el, de hamar bekapcsolódtak más intézetek munkatársai is.

Őry Csaba szociológus lakásán találkoztunk először - mondja Erdélyi Ágnes, aki ekkor a Filozófiai Intézet szakszervezeti bizalmija volt. - Lázár Guy közvélemény-kutató és Gyarmati György történész volt még jelen. Elkezdtünk kidolgozni egy alapszabály-tervezetet. Az ellenakció hamar beindult: a hivatalos szakszervezet is kidolgozott egy tervezetet, ami ugyan számunkra elfogadhatatlan volt, de azzal kecsegtetett, hogy talán most lehetséges valamilyen szervezetet alakítani. Magához rendelt minket Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára. Elmondta, hogy mi tulajdonképpen egyet akarunk, de az oroszok megkötik a vezetők kezét. A hivatalos politika szavak nélkül persze mindig ezt sugallta saját magáról, de hogy kimondja, és hogy éppen a rendszer egy nagyon is szovjethűként számon tartott kulcsfigurája... Soha nem fogom elfelejteni. Megdöbbentő volt. Később Kósáné Kovács Magda is magához rendelt minket, elmondta, hogy mi valószínűleg nem látjuk át, hogy micsoda veszélybe sodorjuk magunkat, az országot és Európát. Kedves volt, pogácsát is adott, azt állította, hogy ő sütötte. Ó megért minket -mondta -, de ne csináljuk ezt, mert baj lesz. Igazság szerint ekkor még csak tagozat, vagy egy SZOT-on belüli szakszervezet alakítására gondoltunk. Önálló, tehát a SZOT-on kívüli szakszervezet alapítása csak a Rakpart klub vitáján merült fel először. Akkor még azt gondoltam, hogy ez egész biztosan nem fog sikerülni.

A Rakpart klub a Hazafias Népfront keretén belül működő vitaklub volt. Üléseit a Népfront Belgrád rakparti épületében tartotta, innen ered a neve. A klub működését 1986-ban felfüggesztették," kétéves kényszerszünet után 1988. február 19-én tartotta első vitaestjét. Címe: Kiútkeresők -a politikai intézményrendszer és az értelmiség érdekvédelme volt. Az eufemisztikus címmel meghirdetett vitaesten Őry Csaba és Gyarmati György egy független szakszervezet megalakításának koncepcióját ismertette a nagyszámú hallgatósággal. A szélesebb értelmiségi közvélemény ekkor értesült a korábban elképzelhetetlen tervről. Ekkor kapcsolódott be a szervezésbe Forgács Pál, aki kulcsszereplője lett a szakszervezeti erjedésnek.

Ő volt az egyetlen, aki valójában tudta, hogy milyen egy igazi szakszervezet, és persze pontosan ismerte a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezményeket, amelyek lehetővé tették a szabad szakszervezet-alapítást. Forgács Pál nagyon komolyan gondolta, hogy a szabad szakszervezeti mozgalom fontos része a demokratizálódásnak. Hangsúlyozom, hogy kezdetben nem az állampárt hivatalos szakszervezetét akartuk bomlasztani; tényleg az érdekvédelem volt a célunk. Időközben derült ki, hogy nem kell megállni Közalkalmazottak Szakszervezetén belül alakítandó önálló tagozatnál, sőt még a SZOT-on belüli önálló szakszervezetnél sem. Az érintettek hozzáállása megváltozott 1980-hoz képest; a kutatók többsége ekkor már nem úgy reagált a független szakszervezet gondolatára, hogy kockázatos lépés, ami csak ront a kutatási, publikációs lehetőségeken. 1988-ban olyanok is részt vettek a szervezésben, akik korábban távol tartották magukat minden nem hivatalos akciótól. Egyre többen vettek részt a megbeszéléseken, így elkerülhetetlen volt egy szervezőbizottság megválasztása azzal a feladattal, hogy készítse elő az alakuló ülést.

Az alakuló ülés megtartásának döntő feltétele volt, hogy sikerül-e megfelelő befogadó készségű termet szerezni. A hatalom változatlanul nem rokonszenvezett a független szakszervezet gondolatával. Adminisztratív akadályokat nem gördített az alakuló ülés elé, de hivatalos helyen igyekeztek „eltanácsolni" mindenkit attól, hogy helyet adjon a születő szakszervezetnek. A szervezők először a Magyar Tudományos Akadémia dísztermét próbálták megszerezni, de az Akadémia vezetői - felsőbb „tanácsra" - elzárkóztak ettől. Végül Szécsényi Tibor filozófus kapta a feladatot, hogy bonyolítsa le a szervezés „technikai részét".

Teljes bizalmat kértem - emlékszik Szécsényi Tibor -, megmondtam, hogy lesz terem, de a részleteket bízzák rám. Valójában egy kis konspirációt kellett folytatni; több helyet is kinéztünk ugyanis, de mindegyik kudarcot vallott. Szóba került az ELTE TTK egyik épülete, az un. Gólyavár. Felkerestük az egyetem rektorát, aki arra hivatkozott, hogy minisztériumi engedély nélkül nem adhatja oda a termet. Bementünk a minisztériumba, ahol az illetékes főosztályvezető azt mondta, hogy az egyetemek autonómok, beszéljük meg a rektorral. A rektor, akihez visszamentünk a minisztériumból, azt mondta, hogy majd gondolkodik...

Május 11-én reggel a szervezők zárva találták az ELTE Trefort-kerti kapuját. A szakszervezet megalakítása mégsem hiúsult meg, a szervezők ugyanis lefoglaltak a közelben egy másik termet is. Ez volt az a bizonyos konspiráció, ami végül lehetővé tette az alakuló ülés megtartását.

Tartalék helyiségként felmerült a Fáklya Klub is. Vezetőjük először megígérte, hogy kiadja nekünk a klubot, de később üzent, hogy valamiféle váratlan kiállítás miatt mégsem mehetünk... Akkor eldöntöttem, hogy konspiratív módon szerzek helyiséget. Megkérdeztem a Metró Klub vezetőjét, hogy szombatonként nyitva van-e a klub. Azt mondta, hogy hétvégén zárva vannak. Az jó, mondtam, mert szombaton természet- és társadalomtudósok rendeznének itt egy kis konferenciát. De még nem biztos az egész, ne írja be a naptárába. Pénteken visszajövök és akkor véglegesítjük a másnapi programot, így is történt, pénteken lekötöttem a klubtermet. Másnap hajnali ötkor odamentem körülnézni, megvártam, amíg kinyitják a Metró Klubot...

A Trefort kert kapujában a szervezők már magabiztos mosollyal irányították át a szakszervezet alakuló ülésére érkezőket a közeli Metró Klubba. Az egykor legendás hírű klub persze szűkösnek bizonyult a több mint ezer résztvevő számára, de a zsúfoltság ellenére Forgács Pál megtarthatta megnyitóbeszédét:

Olyan eseményre jöttünk össze, amelyhez hasonlóra hosszú évtizedek óta nem volt példa a nagy múltú magyar szakszervezeti mozgalom évszázados történetében. Szakszervezetet fogunk alakítani. SZAKSZERVEZETET: ez a szó megkopott az utóbbi néhány évtizedben. Ahogy mondani szokás: csak a legöregebb emberek emlékeznek rá, milyen is egy valódi, alulról épülő, érdeket védő, demokratikus szakszervezet. Jómagam - 18 évesen - 1941-ben vettem először részt egy munkásszakszervezet szervezésében. Életem nagy elégtételének érzem, hogy most valamicskével idősebben, újra egy új szakszervezet alakításának örömteli, boldogító, reményekkel teljes munkájában vehetek részt.

Hanák Péter történészprofesszor rövidebben fogalmazott:

Nem lehetünk olyan szakszervezet tagjai, ahol együtt van a bíró, az ügyvéd, az ügyész, a foglár és az ítélet-végrehajtó.

1600 ember lépett be a megalakuló szakszervezetbe. Tíz nappal később összeült az MSZMP pártértekezlete. Kádár János megnyitóbeszédében arról beszélt, hogy a szocializmus ellenségei főként a szakszervezetekben és az ifjúsági szervezetekben támadnak. Beszédét nem kísérte taps. Négy nap múlva Kádárt leváltották. A pártállam bomlása felgyorsult, egymás után alakultak - korabeli szóhasználattal - az alternatív szervezetek, köztük néhány szakszervezet is. A TDDSZ politikai jelentősége néhány hónap múltán csökkent; az átmenet során nem szakszervezetek, hanem pártok játszották az ellenzék szerepét. A szakszervezeti erjedés - amire a TDDSZ szervezői közül sokan számítottak - csak részlegesen következett be, a munkavállalók többsége változatlanul megmaradt a SZOT, majd utódja az MSZOSZ keretei között. A TDDSZ megalakítása mégis fontos mozzanata volt a rendszerváltozás nyitányának. A Fidesz 1988. márciusi megalakítása után ez volt a második független szervezet. Évtizedek után először fordult elő, hogy egy adott szakmacsoport érdekvédelemi szervezetet alakított, és egyenrangú félként kívánt tárgyalni a munkaadóval, azaz a kormányzattal. 1988 májusában lehetséges volt független szakszervezet Budapesten. Mindenki megérthette, hogy ezek után semmi sem lehetetlen.

„Az oroszok megkötik a vezetők kezét.” A hivatalos politika szavak nélkül persze mindig ezt sugallta saját magáról, de hogy kimondja, és hogy éppen a rendszer egy nagyon is szovjethűként számon tartott kulcsfigurája…

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent számodra az érdek szó? Hányféle jelentését ismered? Próbálj meg minél több jelentést összeszedni.
Nézd meg, mit mond róla az értelmező szótár!
Próbáld meg összeírni, hányféle érdeked érvényesül vagy sérül egy átlagos hétköznapon! Meglepődtél vagy ilyesmire gondoltál, mielőtt írni kezdtél?
Milyen érdekeidhez ragaszkodsz makacsul? Melyikről mondasz le könnyen?
Nézd meg újra azt a személyiségábrát, amelyet magadról készítettél! Hogyan következnek az érdekeid ebből az ábrából?
Vannak másokkal közös érdekeid?
Az érdekeid hogyan függnek össze a jogaiddal és a kötelezettségeiddel?

8. OLVASMÁNY

A politikából a jogvédelembe
(Magyar kiegészítés. Zolnay János . Első közlés)

Furmann Imre többéves ügyészi, majd ügyvédi praxist követően 1989-ben lett a Magyar Demokrata Fórum szervező alelnöke. A párt liberális szárnyának egyik vezető politikusaként országos ismertségre tett szert. 1993-ban nem választották be az MDF elnökségébe, ezt követően visszavonult a politikai élettől, és ismét ügyvédként dolgozott Miskolcon. 1994-től a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda igazgatója.

Gyerekkoromban falun éltem, a cigány családok többsége ugyanúgy élt, mint mi. Emlékszem, amikor az egyik cigány osztálytársunknak meghalt az édesapja, szerveztünk egy vasgyűjtési akciót, hogy a bevételből a fiú cipőt vehessen magának. Ez természetes gesztus volt abban a közegben, ahol felnőttem. Ma is jó barátságban vagyunk. A 80-as években az ügyészségen dolgoztam fogalmazóként. Az ügyészségről tudni kell, hogy egy zárt, félkatonai szervezet. Abban az időben jogászkodás mellett irodalommal is foglalkoztam, néhány versem meg is jelent. Miskolcon alakult egy olyan irodalmi kör, amelynek nagyon sok cigány tagja volt, például Balogh Attila vagy Horváth Gyula. A nyár közeledtével irodalmi tábort szerveztünk; fel sem vetődött bennem, hogy ez bárhol negatív visszhangot kelthet. Az első meglepetés akkor ért, amikor az ügyészség nemhogy munkaidő-kedvezményt nem adott, de még attól is eltanácsolt, hogy magánemberként részt vegyek a tábor szervezésében. Én is elég makacs ember vagyok, szabadságot vettem ki, és egy hétig együtt éltünk a táborban Osztojkán Bélával, Choli Daróczi Józseffel, Horváth Aladárral, aki akkor még középiskolásként szintén a résztvevők közé tartozott. Mindössze ketten voltunk nem cigányok a táborban. A váratlan élmény az volt, hogy a külvilág semmiféle különbséget nem tett közöttünk. Nem volt semmiféle atrocitás, de a boltban, presszóban, strandon ugyanolyan gyanakvóan vettek körül minket is, mint cigány társainkat. Egy hétig belülről éltük meg, hogy milyen érzés nap mint nap cigányként bemenni a boltba, egyáltalán, cigányként élni. Ez már más élmény volt, mint amikor cipőre gyűjtöttem; a táborban kicsit osztoztam a cigány sorsban is.

Az MDF egyik vezető politikusaként Furmann szerepet vállalt több társadalmi akcióban. Része volt a Magyarországra menekült keletnémetek határáttörésével végződő 1989-es páneurópai piknik megszervezésében; a szellemi fogyatékos gyerekek megsegítéséért indított mozgalomban, és ő volt a kezdeményezője a zsidó temetők rendbehozatalát célul tűző országos kampánynak is.

Én magam katolikus vagyok, édesapám Nyékládházán van eltemetve. A helybéli katolikus és református temetőt szépen rendben tartották, ellenben a zsidó temetőt benőtte a gaz. Tudni kell, hogy 1944 előtt Nyékládházán sok zsidó család élt. Bántott a dolog, így hát rendbe hoztuk a temetőt. Ennek nyomán országos mozgalom indult Magyarország 1600 elhanyagolt zsidó temetőjének rendbehozására.
1993-ban nagyon megviselt, amikor kiszorítottak a párt elnökségéből. Egy hét tépelődést követően döntöttem: számomra véget ért a politikai pálya. Áprilisban kiváltottam az engedélyemet, és folytattam az ügyvédi praxist. Ez persze többéves kihagyás után nem olyan egyszerű dolog, de néhány hónap alatt sikerült. Belevetettem magam a munkába, sokat is kerestem, de hamarosan előjött a másik, sorsverte énem, hogy valamit kellene még csinálni ezenkívül. Ekkor ért Bíró András felkérése, hogy vállaljam el a szerveződő Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) vezetését.

Bíró András - akinek történetét Autonómia címmel olvashatod ebben a fejezetben - 1993 elején hozta létre külföldi források segítségével a Másság Alapítványt, illetve kezdte szervezni az alapítvány által működtetett NEKI-t. A jogvédő iroda 1994 januárjában jött létre, olyan embereknek nyújt jogvédelmet, akiket cigány származásuk miatt ér sérelem.

A jogvédő iroda feladata az, hogy a gyakorta évekig tartó pereskedés során végig ügyfele mellett álljon. A nyilvánosság szerepe fontos, de némileg torz. A sajtó „ráugrik" egy-egy érdekesebb ügyre, de idővel az eset hírértéke csökken. Mi viszont feltárjuk a körülményeket, végigvisszük az ügyeteket, hosszú és nem mindig látványos aprómunkát végzünk. A legnagyobb nehézség az, hogy a hatályos törvények szerint az iroda nem láthat el jogi képviseletet, csak az általa felkért ügyvéd. Ezért a roma sértettek adják a meghatalmazást, mi pedig elvégezzük a tényfeltáró munkát, illetve fizetjük az általunk felkért ügyvéd költségeit.

A NEKI munkatársai eleinte tartottak attól, hogy nem akad majd ügyvéd erre a munkára. Az emberi jogi, kisebbségi jogi terület szinte teljesen hiányzik a jogi képzésből, presztízse sem túl nagy.

Végül is kellemesen csalódtam az ügyvédekben. Eleinte jóindulatú mosolygással szemlélték a munkánkat, később egyre nagyobb lett a presztízsünk. Ma 40-50 ügyvédre számíthatunk, ami nem kevés. Biztos, hogy egy megnyert pert követően ahhoz az ügyvédhez mások, nem romák is szívesebben mennek. Voltak olyanok, akik eleinte fenntartásokkal fogadták az adott ügyet - végtére is előítéletei mindenkinek vannak -, de amikor megismerte az esetet, illetve még inkább annak a roma embernek az életét, akit képviselnie kellett, teljesen megváltozott a beállítottsága. Időre van szükség, a többségi társadalmat is emberi módon kell megszólítani, akkor segíteni fognak.

Kirívó atrocitások mellett a NEKI olyan köznapi ügyekben is vállalja a hozzá fordulók védelmét, amelyek miatt mind ez ideig senki nem emelt szót.

Köztudott, hogy szórakozóhelyre gyakorta nem engednek be romákat, de mindeddig csak egyetlen ember gyűjtött össze magában annyi civil kurázsit, hogy hozzánk fordult, és hajlandónak mutatkozott végigcsinálni az egészet, bár tudja, hogy ilyesmit nagyon nehéz bizonyítani.
Az történt, hogy a pécsi fiatalember fodrászhoz vitte a feleségét. Amíg az asszonyra várt, betért a szomszédos Berta sörözőbe; kávét és kólát rendelt, valamint fel akart váltani száz forintot, hogy az ott lévő gépen játsszon. Közölték vele, hogy nem szolgálják ki. A fiatalember felkereste az irodánkat és jogvédelmet kért. Én „viszem" az ügyet, így közelebbről is megismerkedtem velük. A család közel negyven évig nem is igen vett tudomást arról, hogy ők cigányok. Jó felső középosztálybeli szinten élnek, a férfi szakács, a feleség ápolónő. A feleség testvére még nevet is változtatott - magyarosított -, hogy ne a jellegzetesen cigány névnek számító Orsós név határozza meg az életét, így éltek egészen addig, amíg a férfi megkapta ezt a pofont, és rájött, hogy azért mégsem feledkezhet meg teljesen arról, hogy ő cigány: találkozott egy vendéglőssel, akinek az az üzletpolitikája, hogy cigányokat nem szolgál ki, így őt sem. Három eljárást indíttattam az ügyben. Az egyik büntetőeljárás aljas indokkal nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás a vendéglős ellen, mert megsértette az ügyfelem becsületét. Emellett polgári eljárást is indítottunk ellene személyiségi jog megsértése miatt. Végezetül pedig eljártunk a kereskedelmi főfelügyelőségnél, ahol elvileg felhívhatják a figyelmet arra, hogy ez a kereskedő ilyen diszkriminatív gyakorlatot folytat, holott ő nem arra kapta az engedélyét, hogy zárt klubot működtessen.
Az első tárgyalási nap előtt megbeszéltük a férfival, hogy mi várható másnap. Kérdeztem tőle, hogy hogyan lesz felöltözve. - Westerncsizmában leszek... - kezdte sorolni. - Nem, szó sem lehet róla, öltönyben gyere, és köss nyakkendőt is. Másnap úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Jött a vendéglős, bőrdzsekiben, borostásan, napszemüvegben. Bíró András meg is kérdezte tőlem, hogy melyiküket képviselem. A vendéglős arra hivatkozott, hogy ő a középosztálybeliek számára működteti a sörözőt. A tárgyaláson pedig állt egy középosztálybeli roma ember, vele szemben egy szakadt, ápolatlan vendéglős.
Persze még nem tudjuk, hogy végül miként zárul az ügy. De akármi lesz is a végkifejlet, egy roma férfi megmutatta saját magának is, hogy képes szembeszállni a hétköznapi diszkriminációval.

A külvilág semmiféle különbséget nem tett közöttünk. Nem volt semmiféle atrocitás, de a boltban, presszóban, strandon ugyanolyan gyanakvóan vettek körül minket is, mint cigány társainkat. Egy hétig belülről éltük meg, hogy milyen érzés nap mint nap cigányként bemenni a boltba, egyáltalán cigányként élni.

A tárgyaláson állt egy középosztálybeli roma ember, vele szemben egy szakadt, ápolatlan vendéglős.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Furmann Imre a táborozás idején átélte, milyen az, amikor cigányként kell élnie. Mit gondolsz, mennyire hat vissza egy ember önértékelésére, ha nincs választása, a többség besorolja valamelyik kisebbségbe? Mi a tapasztalatod, könnyű másnak lennie, mint amit mások gondolnak rólad? Akiről a többiek azt gondolják, hogy rendetlen és hangos, hogyan tudja elfogadtatni, hogy rendes és csendes? Könnyű osztályzatot javítani, ha sokáig rossz osztályzatai voltak valakinek?
Furmann Imre jól keresett, amikor a politikai pályát otthagyva, újra ügyvédként dolgozott, de akkor, ahogy mondja: „előjött a sorsverte énje, és valami mást is akart csinálni". Milyen én az, amit Furmann sorsverte énnek nevez? Egyetértesz vele? Ismersz ilyen embereket? Az osztályotokban van ilyen?
Miért volt fontos, hogy a roma ügyfél nagyon jól öltözötten jelenjék meg a tárgyaláson? Számít a ruha? Igaz az a mondás, hogy ruha teszi az embert? Mennyire igaz? Mit gondolsz, megnyerte Furmann a pert?

9. OLVASMÁNY

A világ lelkiismerete

Elie Wieselre már többször hivatkoztunk ebben a könyvben. Megtapasztalta és túlélte a holocaustot, ezért különös figyelemmel kíséri azokat az eseményeket, amelyek a világon bárhol fajgyűlöletet, népirtást okozhatnak. 1986-ban Nobelbékedíjjal tüntették ki. Amikor Egil Aarvik, a norvég Nobel Bizottság elnöke átadta a díjat, a következőket mondta Wieselről:

Nem azt tekinti feladatának, hogy az áldozatok vagy a túlélők iránt együttérzést váltson ki a világból. Célja az, hogy a lelkiismeretünket ébressze föl. Közömbösségünk a gonosz iránt bűnrészessé tesz bennünket. Ezért támadja a közömbösséget, és ezért harcol kitartóan minden olyan intézkedésért, amelyik megakadályozhatja, hogy egy újabb holocaust újra bekövetkezzék. Tudjuk, hogy az elképzelhetetlen megtörtént. Mit teszünk azért, hogy megakadályozzuk, hogy újból megtörténjék? Könyveiben nemcsak szemtanúként számol be a történtekről, hanem elemzi a történtek mélyén működő gonosz erőket. Legfőbb gondja ez: milyen intézkedéseket tehetünk, hogy ezek az események ne ismétlődjenek meg újra.9

Az 1990-es évek elején Wiesel azzal fejezte ki ezt az aggodalmát, hogy háború sújtotta országokba utazott, és felhívta a figyelmet az alapvető emberi jogok megsértésére. Egyik ilyen útjáról hazatérve, megkérdezték tőle, hogy miért tartja fontosnak, hogy a diákok távoli országok eseményeivel foglalkozzanak. Válaszában ezt írta:

Kedves Diákok!
Miattatok mentem Szarajevóba. Láttatok már képeket csonttá soványodott Szomáliái gyerekekről? Meg a vándorló szarajevói árvákról? Nézzétek csak meg őket. Ha nem váltanak ki belőletek dühöt vagy együttérzést, nézzétek meg őket még egyszer.
Tudom, azt mondjátok majd: - Mit tehetnénk mi értük? Ha a nagyhatalmak, az Egyesült Nemzetek Szervezete tehetetlenek, hogyan is befolyásolhatná a mi szavunk sorsukat?
Kérdésetek jogos, de a burkoltan benne rejlő következtetés nem az. Az elmúlt idők tapasztalata azt mutatja, hogy ha az emberek felemelik szavukat nyomorúságban élő embertársaikért, tiltakozásuk igenis hat... Még ha erőfeszítéseinkkel nem is téríthetjük jobb útra a pribékeket, annyit mindenképpen elérünk, hogy vigaszt és némi könnyebbséget kínálunk áldozataiknak.
Másként szólva: Az könnyen meglehet, hogy a döntések szintjén nem lesz elegendő hatalmatok megváltoztatni a történelem menetét, de az a felelősség már a tiétek, hogy lelkileg segítsetek a szenvedőkön...
Találjátok meg a módját, bármely módját annak, hogy kifejezhessétek: felháborítanak benneteket a fiatal német rasszisták, megvetitek az elvakultságot tulajdon utcáinkon, együtt éreztek az egykori Jugoszlávia rabjaival, és eltökélten harcoltok a szomáliai éhínség ellen.
Ne mondjátok, hogy a ti hangotok nem elég... Szomáliában fiatalok halnak éhen, ha nem érkezik segítség sürgősen. Fiatalabbak, mint ti vagytok.
Miattatok és értetek, a hozzátok hasonló diákok miatt és értük mentem Szarajevóba.10

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan határozza meg Wiesel a maga szerepét a világban? Hol vannak közösségének határai? Kik a felebarátai? Hogyan válaszolna Wiesel azoknak, akik azt mondják, hogy egy fecske nem csinál nyarat? Te hogyan válaszolnál erre? Miért? Egy amerikai diáklány, miután elolvasta könyveit, ezt mondta Wieselnek:

Nem értem, hogy az emberek mitől lesznek annyira gyűlölködők és erőszakosak. Amikor az iskolában összeverekednek a gyerekek, a többiek százával rohannak, hogy lássák, hogyan püfölnek el valakit. Láttam már olyant is, hogy gyerekek felmásznak a fára, hogy jobban lássanak. Senki nem akar beavatkozni, senki nem akar közéjük állni, csak ha már közeledik a tanár vagy biztonsági őr. Talán a tévé teszi, talán az erőszak az utcákon, talán ilyen az emberi természet.
Wiesel professzor úr, látva a bennünket körülvevő erőszakot, lehetségesnek tartja, hogy valamilyen holocaust a mai világban is megtörténhet?11

Mit gondolsz, Wiesel hogyan válaszolt erre kérdésre? Te hogyan válaszolnál?

10. OLVASMÁNY

Súlytalanság
(Székely Magda verse)

Alig valami dönti el
Hogy ide vagy oda
Kis mozdulatok súlytalanság állapota

Alig valami ki a bátor
És ki a gyáva
Honnét mégis a helyzetek
Végső világossága12

Könyvajánló
1. Schoem, David: Inside Separate Worlds. (Elkülönült belső világok.) The University of Michigan Press, 1991. 3.
2. Staub, Ervin: The Roots of Evil. (A gonoszság gyökerei.
3. Seeking Justice. (Az igazság keresése.) Southern Poverty Law Center, 1988. 1.
4. Judge, Frank: Slaying the Dragon. (A sárkány megölése.) The American Lawyer, 1987. szeptember. 84.
5. Idézi Sasha Cavender in: Doctors Seeks to Cure Violence by Battling It Like Any other Disease. (Egy orvos, aki úgy próbálja az erőszakot gyógyítani, mini bármely más betegséget.) Los Angeles Times, 1991.
6. Southgate, Martha: Deborah Prothrow-Stith: Dealing with Deadly Consequences. (Deborah Prothrow-Stith: Orvos a halálos következményekkel szemben.) Essence, 1992. január.
7. Robb, Christina: A Clear, Passionate Case for Teaching Children How to Avoid Violence. (Egy tiszta, szenvedélyes példa: hogyan tanítsuk meg a gyermekeknek az erőszak elkerülését.) Boston Globe, 1991. július 5.
8. Christy, Marian: Deborah Prothrow-Stith: A Powerful Voice Against Youthful Violence. (Deborah Prothrow-Stith: Egy erős hang az ifjúsági erőszak ellen.) Boston Globe, 1991. augusztus 7.
9. Aarvik, Egil: The Nobel Peace Prize, 1986. (A Nobel-békedíj, 1986.)4-5.
10. Newsday, dátum ismeretlen. (Elie Wiesel levele.)
11. A Discussion with Elie Wiesel: Facing History Students Confront Hatred and Violence. (Beszélgetés Elie Wiesellel. A Facing History diákjai szembeszállnak a gyűlölettel és az erőszakkal.) Facing History and Ourselves, 1993.
12. Székely Magda: Ítélet. Válogatott versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, é.n. (1979). 121.

Kiadványok