Cím: | TÉNY/SOROS - 1990 |
Szerző: | Nové Béla |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Balassi Kiadó |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | Soros Alapítvány |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 506 265 6 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Év elején lezajlik az évtized-fordulónként esedékes népszámlálás. Eszerint az ország lakossága: 10 374 823, ebből 19,4% Budapesten, 42,4% vidéki városokban, 38% községekben él. A népesség fogyása és elöregedése, a nyugdíjasok és eltartottak arányának növekedése tovább tart - 1980-hoz képest 334 640-nel lettünk kevesebben. Január 2-án a magyarországi horvátok, románok és szlovákok közös önkormányzati és önigazgatási szervezetbe tömörülnek. Január 5-én egy titkosszolgálati tiszt (Végváry őrnagy) leleplező vallomásai, majd az SZDSZ és a Fidesz néhány prominen-sének fellépése nyomán kipattan a „Duna-gate” botrány. A katonai főügyészség azon-nali vizsgálatba kezd, mely végül is igazolja a vádat, hogy az Állambiztonsági Szolgá-lat levéltitok megsértésével és törvényellenes telefonlehallgatásokkal változatlanul adatokat gyűjt az ellenzéki pártokról és szervezetekről. Előbb az állambiztonsági szolgálat két hivatali főnöke: Horváth József és Pallagi Ferenc mond le, majd a hónap végén Horváth István belügyminiszter is távozni kényszerül. Január 7-én Horn Gyula Tel-Avivban, tíz napra rá Glatz Ferenc Bukarestben tárgyal az államközi kul-turális és tudományos együttműködésről. A hónap közepén Medgyessy Péter minisz-terelnök-helyettes aláírja a Suzuki és az Opel gépkocsik hazai gyártásáról szóló alap-szerződéseket. A Világbank 300 millió dollár hitelt ad a telefonhálózat fejlesztésére. 18-án a Művelődési Minisztérium a hazai szépirodalmi folyóiratok támogatására 100 millió Ft-os alaptőkével létrehozza az Osvát Alapítványt. 20-án Nagy Bandó András humorista kezdeményezésére megalakul az ország első hajléktalan önszerveződése: a Nemzet Szegényeinek Frontja. Az országgyűlés január utolsó hetében elfogadja a politikai vezetők vagyonnyilatkozatáról, a lelkiismereti és vallásszabad-ságról, az Állami Vagyonügynökség létrehozásáról, a titkosszolgálati módszerek szabályozásáról, valamint az állami Kossuth- és Széchenyi-díjak adományozásáról rendelkező, új törvényeket. A hónap végén Miskolcon bölcsésztudományi magán-egyetem nyílik.
A február eleji XII. Magyar Filmszemlén többek közt bemutatják Zsombolyai János A halálraítélt, Fehér György Szürkület, Sipos András Statárium, Erdélyi János és Zsigmond Dezső Vérrel és kötéllel című filmjét. Február 3-án osztrák, magyar és szlovák környezetvédők közösen tüntetnek a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. 9-én aláírják a magyar-vatikáni diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló egyezményt. Egy hét múlva a Németh-kormány ünnepélyesen „megköveti a nemzetet” az 1945 és 1963 közötti koncepciós perekért. Február 20-án kormány- és ellenzéki körökben egyaránt meghökkenést kelt Horn Gyula külügyminiszter sajtó-nyilatkozata, miszerint pár éven belül Magyarország akár a NATO politikai szerveze-tének is tagja lehet. Öt napra rá Budapestre gyűlnek a Varsói Szerződés tagálla-mainak külügy- és védelmi miniszterei, hogy érvénytelenítsék a korábban kötött
katonai megállapodásokat és jegyzőkönyvbe foglalják a VSZ katonai szervezetének 1991. március 31-i hatályú megszüntetését.
Március 2-4. között megszűnik a SZOT, és Nagy Sándor elnökletével megalakul az MSZOSZ. 6-án és 7-én a szomszéd országok magyarságának képviselői találkoznak Budapesten. Március közepén, a régi országgyűlés utolsó ülésén a képviselők meg-szavazzák az 1945-1963 közötti törvénysértő ítéletek semmissé tételét, s egyben érvénytelenítik a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatokat. Március 12-én - a Moszkvában előző nap aláírt Horn-Sevarnadze egyezmény jegyében - megkezdőd-nek a végleges szovjet csapatkivonások Magyarországról. Március 14-én Gorbacsovot a Szovjetunió elnökévé választják. Idehaza március idusát a választási kampányfinis-be érkező pártok, szervezetek országszerte külön ünneplik, Washingtonban a Capitolium-dombon Kossuth-szobrot avatnak. Március 19-én, húsvét szombatján Maros-vásárhelyen a Vatra Románeascá által szervezett magyarellenes pogromba torkollik az előző napi békés kisebbségi demonstráció az anyanyelvi iskoláztatás jogáért. A véres utcai incidenseknek több áldozatuk van, Sütő András írót életveszélyesen megsebesítik. 24-én hivatalosan aláírják a vízumkényszer eltörlését az NSZK és Ma-gyarország között. Másnap - 43 évi kényszerszünet után - megtartják a demok-ratikus parlamenti választások első fordulóját. A részvétel 65%-os. Az 58 országos és 152 területi listás mandátumon az MDF, az SZDSZ, az FKGP, a KDNP, a Fidesz és az MSZP osztozhat, az egyéni mandátumok sorsa csak 5 kerületben dől el, a további 171-ről az április 8-ára kiírt második forduló dönt.) A hónap végén az Európai Közösség 1 milliárd dolláros áthidaló kölcsönt nyújt Magyarországnak a gazdasági szerkezetváltás finanszírozására.
Április 3-án. Glatz Ferenc művelődési miniszter 1,1 milliárd Ft alaptőkével, 26 önálló díj- és ösztöndíj-kuratórium felállításával létrehozza a kultuszkormányzat Pro Renovanda Cultura Hungáriae nevű kiterjedt állami alapítványhálózatát. Április 8-án lezajlik a képviselőválasztások második fordulója. (A leadott voksok immár súlyozottan határozzák meg a mandátumok végleges arányát: MDF 42,4%, SZDSZ 23,8%, FKGP 11,4%, MSZP 8,5%, Fidesz 5,4% KDNP 5,4%.) A hónap végén Budapestre látogat Tendzin Gyaco, a csaknem négy évtizede száműzetésben élő dalai láma, az esztendő Nobel-békedíjasa. Április 29-én az új parlament két vezető pártja: az MDF és az SZDSZ együttműködési megállapodást ír alá. A paktum lényege: az Országgyűlés elnökének (Göncz Árpád) és alelnökének (Szabad György) jelölése, a miniszterelnök és a kormánytagok kinevezésének módja, a bizalmatlansági indítvány korlátozása az ún. konstruktív (csakis a kormányfővel szemben gyakorolható) el-járásra, a kétharmados szótöbbséget igénylő törvények körének rögzítése, a Televízió, a Rádió és az MTI vezetőinek kormányfői jelölése és köztársasági elnöki jóváhagyása. Április 21-én Nagyváradon megtartja első kongresszusát az RMDSZ. A szervezet tiszteletbeli elnökévé Tőkés Lászlót, elnökévé Domokos Gézát, főtitkárává Szőts Gézát választják.
Május 2-án Göncz Árpád elnökletével összeül az új országgyűlés, majd meg-kezdődnek a koalíciós előtárgyalások. Május 22-én Antall József elmondja prog-rambeszédét, másnap (első) kormánya leteszi hivatali esküjét. A hónap végén Párizs-ban 42 európai és amerikai ország pénzügyi vezetői aláírják az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alapokmányát.
Június 4-én Budapesten megnyílik az első ingyenkonyha. A hónap közepén Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter megállapodik hat hazai egyház képviselőivel a hitoktatás tanrendbe - és iskolai bizonyítványba - való beiktatásáról. Június 15-én a kormány első ízben avatkozik be nyilvánosan a Magyar Nemzet zárt tenderes privatizációjába. 19-én az országgyűlés módosítja az Alkotmányt: a Magyar Köztár-saság független, demokratikus jogállam; elnökét az országgyűlés választja 5 évre; húsz kérdéskörben minősített, (kétharmados) parlamenti szótöbbség szükséges. Jú-nius 21-én megalakul a Budapesti Értéktőzsde.
Július 3-án az országgyűlés a Magyar Köztársaság hivatalos jelképévé nyilvánítja a koronás címert. A római Labdarúgó Világbajnokság július 8-i döntőjén a német válogatott 1 : 0-ra legyőzi a briteket. Július közepén Borisz Jelcin nyílt politikai har-cot hirdet a gorbacsovi vonallal szemben, és radikális orosz „nemzeti reformerként” kilép a Szovjet Kommunista Pártból. Július végén az Antall-kormány az ország két nagy kiadóvállalatát, a Hírlapkiadót és a Pallast közös irányítás alá vonja, élére Horti Józsefet nevezve ki. (Mindez precedensként előre vetíti a Hungaroton, a Filharmónia, az AVÜ, az MTI és más fontos állami intézmények vezetőváltásait, s az új kormány növekvő igényét a tömegtájékoztatás, a médiumok közvetlen felügyeletére.)
Augusztus 2-án kitör az Öböl-háború: Irak lerohanja Kuvaitot. Másnap a magyar országgyűlés ellenszavazat nélkül, csekély tartózkodással köztársasági elnökké vá-lasztja Göncz Árpádot. (Miután a július végén megtartott népszavazás az elnök-választás közvetlen módjáról látványos érdektelenségbe fullad: a részvétel mindössze 14%-os volt, s a közvetlen elnökválasztásra csak minden nyolcadik szavazópolgár tar-tott igényt.) Augusztus 9-én a kormány jóváhagyja a tulajdonreform alapelveit; eszerint a termőföldön kívül más ingatlant természetben nem adnak vissza. Ugyan-ezen a napon Bush és Gorbacsov Helsinkiben tárgyal az Öböl-konfliktus megoldásá-ról. Augusztus 20-án Antall József a várbeli Szent István-szobornál ünnepi beszédet mond, ismét nyomatékkal hangsúlyozva az összmagyarság sorsa iránti politikusi felelősségét. (Alig két hónapja, az MDF III. Országos Gyűlésén hangzott el nem kis bel- és külpolitikai vitát kiváltó kijelentése: „lélekben tizenöt millió magyar minisz-terelnökének” érzi magát.) A hónap folyamán a kormány felállítja a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát, továbbá elrendeli a vállalati tanácsok újraválasztását, mely utóbbi - a kormánypártok és az SZDSZ minden erőfeszítése ellenére - 85%-ban a korábbi nómenklatúrát erősíti meg tisztségében.
Szeptember 1-jén, Sepsey Tamás irányításával megkezdi működését a Kárpótlási Hivatal. 9-én Helsinkiben újabb amerikai-szovjet csúcsot tartanak. A magyar ország-gyűlés elfogadja a kommunista rendszerhez kötődő szervezetek (köztük az MSZMP) vagyonelszámoltatásáról szóló törvényt. 11-én kitör az új parlament első látványos botránya: Jeszenszky Géza külügyminiszter „a nemzet igazi képviseletéről” tartott sértő és kioktató beszéde ellen tiltakozva az ellenzék testületileg kivonul az ülés-teremből. Minderre alig egy hét múlva rádupláz az ún. hordóbotrány (Tölgyessy Péter, az SZDSZ frakcióvezetőjének beszéde közben a kisgazda padsorokból „Hordót a szónoknak!” - mások szerint: „Hordót a zsidónak!” közbekiáltás hangzik el - bár az utóbbit a hivatalos parlamenti vizsgálat nem erősíti meg.) Szeptember 12-én Moszkvában egy befejezett világpolitikai aktus utólagos szentesítéseként az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és a két Németország aláírja a német újraegyesítés okmányát. A hónap közepén Magyarország - 45 év után először - ismét nagykövetet delegál a Vatikánba Keresztes Sándor személyében. Szeptember 22-én a kormány létrehozza a kisvállalkozók hiteltámogatására az ún. Egzisztencia Alapot, 25-én közzéteszi „A nemzeti megújhodás programját”. Eszerint célja „a magántulajdonra alapozott szociális piacgazdaság”, valamint egy olyan, „teljes fordu-lat végrehajtása, amely megállítja a nemzet további süllyedését...” 30-án a hely-hatósági választások véget vetnek a szovjet típusú tanácsrendszernek, bár a kistelepülések zömében - immár „független” jelöltként - jórészt a volt tanácselnökök, vb-titkárok lesznek a „biztos befutók”. (A polgármesteri székek 83%-át a független jelöltek kapják, a tízezer lakosúnál nagyobb városokban az első forduló a csekély részvétel miatt többnyire érvénytelen. A második forduló a legtöbb körzetben az ellenzék látványos előretörését s a kormánypártok meglepően gyors bizalomvesztését jelzi: a koalíció Budapest 22 kerületében csupán egyetlen polgármesteri helyet szerez meg, s a pártlisták megyei-fővárosi összesítésében az MDF a húsz közül csupán három abszolút első helyet mondhat magáénak.)
Október 25-én a kormány - minden korábbi ígérete ellenére - drasztikus (65%-os) központi benzináremelést jelent be, mire Budapesten spontán tiltakozásul kitör a „taxisblokád”. A kormányfő kórházban fekszik, így csak napok múltán próbál-hat békéltetően fellépni emlékezetes - mert kivételesen szolid és önkritikus – „pizsamás interjújában”. A demokrácia első komolyabb krízisén így jórészt a polgári önfegyelem, a köztársasági elnök lélekjelenléte és az Érdekegyeztető Tanács mara-toni tárgyalásai segítenek úrrá lenni. Egy nappal az ÉT kompromisszumos megállapodása után átadják az Ml-es autópálya Tatabánya-Győr közötti szakaszát. 31-én Budapest főpolgármesterévé választják Demszky Gábort.
November 3-án Budapesten újratemetik Kéthly Annát, a Magyarországi Szociál-demokrata Párt emigrációban elhunyt vezéralakját. Három nap múlva Magyarország a strasbourgi székhelyű Európa Tanács teljes jogú tagjává lesz. November 21-én az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia 34 állama tanácskozik Párizs-ban. A záródokumentum „Párizsi Chartájában” ünnepélyesen kimondják a hideg-háború, a kelet-nyugati hatalmi szembenállás korának lezárulását. Egy hétre rá Budapesten megnyílik az Európai Közösség hivatalos diplomáciai képviselete.
A december 9-i lengyel elnökválasztáson Lech Walesa lesz a győztes. Karácsony előtt három nappal Antall József átalakítja kormányát, az új miniszterek: Boross Péter (belügy), Kupa Mihály (pénzügy), Botos Katalin, Pungor Ernő, Gálszécsy András és Horváth Balázs (tárcanélküliek). Az év végén lezajlik a szövetségi Jugoszlávia utolsó parlamenti és elnökválasztása, amely majd mindenütt a szepa-ratista helyi eliteket juttatja kulcspozícióba.
„Harmadszor írok előszót az Alapítvány éves jelentéséhez - kezdi értékelését az Alapító az 1989-es évkönyv (1990. májusi keltű) bevezetőjében. - 1989 a forradalom éve volt: a kommunista dogma egyeduralma megtört, és ehhez az Alapítvány jelen-tősen hozzájárult. A gyors változások nyomán fel kellett tennem a kérdést: mi lesz az Alapítvány feladata a továbbiakban? [... ]
A tavaly megfogalmazott kérdés változatlanul érvényes.
Azóta eltelt egy év. A forradalom lezajlott. Álláspontom nem változott, de kissé tisztábban látom a helyzetet. A kelet- és közép-európai változásokkal kapcsolatos gondolataimat egy könyvben fejtettem ki, amely angolul már megjelent »Opening the Soviet System« címmel. Könyvemben azt hangoztattam, hogy a kommunista rend-szer megdöntéséhez egy bomlási folyamatra volt szükség, míg a nyílt társadalom felépítése konstruktív munkát igényel.
Ha következetesek akarunk lenni, akkor ezt a fordulatot az Alapítványnál is meg kell valósítanunk. Eredeti célkitűzésünk a zárt társadalom felbontása volt. E célból csak úgy szórtuk a pénzt minden olyan kezdeményezés támogatására, amely az államigazgatástól független volt, és alkotó, nevelő vagy társadalomépítő célt szolgált.
[...] De most már erre a szerepre nincs szükség. Amikor egy demokratikusan válasz-tott kormány vezeti az országot, nem kell az embereknek az intézmények keretein kívül működniük, sőt az a fontos, hogy a társadalom magáévá tegye a meglévő intéz-ményeket, magát az államot is beleértve. Az utolsó évben még adtunk a meginduló politikai életnek egy kezdő lökést, de azután az eredeti feladatunkat befejezettnek tekintettük.
Marad-e az új helyzetben valami tennivalónk? Ezt kell most eldöntenünk, és ha nincs feladatunk, jobb, ha abbahagyjuk munkálkodásunkat, mintha csak tovább foly-tatjuk azt, amit megtanultunk és amihez hozzászoktunk. Teljesítményeinkkel ki-érdemeltünk egy bizonyos hírnevet, de ha megnyugszunk babérjainkon, akkor bizony azok gyorsan el fognak hervadni.
Szerintem van feladatunk. [...] az autonóm cselekvési készség még nincs kellően kifejlődve Magyarországon, különösen gazdasági téren. Mostantól kezdve ennek a gondolkodásmódnak a kiépítését tűzzük ki célul. [...]
Az országon belül továbbra is segíteni fogjuk az újító és példaadó kezdemé-nyezéseket. [... ] De el kell fogadnunk, hogy már nem vagyunk egyedül mint alapít-vány. Sok más alapítvány kezdett tevékenykedni, úgy magyar, mint külföldi. Tehát nekünk arra kell koncentrálnunk, amit jobban tudunk csinálni, mint mások. Első-sorban segíteni tudunk külföldi alapítványoknak, amelyek még nem ismerik ki magukat Magyarországon. [...] Ezen kívül különleges hangsúlyt fogunk fektetni a kelet-európai országok közötti kapcsolatok kiépítésére. A nyugati kapcsolatoknak sok támogatója van a nyugati országokban is, de a keleti országokban egyedülálló szere-pet tölthetünk be.
Természetesen nem változtathatjuk meg működési módunkat egyik napról a másikra, mert nem hagyhatjuk cserben azokat, akiket eddig támogatásra méltónak ítéltünk. Kialakult egy intézménycsoport, amely többé-kevésbé ránk alapozta létét. Szeretném, ha életben maradnának, hiszen ezért segítettük őket. Ezek támogatását fokozatosan megszüntetjük, de biztosítunk nekik kellő időt az átállásra. Hajlandók vagyunk hosszabb lejáratú kötelezettségeket is vállalni, ha evvel önállóságukat biz-tosíthatjuk, de nem fogjuk az egyedüli támasz szerepét továbbra is betölteni. [...] Azokat a szellemi értékeket, autonóm törekvéseket, amelyek e társadalomban még újak, vagy amelyeket a kormányzat elhanyagol, továbbra is támogatni fogjuk, akkor is, ha ezt egyedül vállaljuk. [... ]
Büszke vagyok az Alapítvány múltjára. Éppen ezért akarok pontot tenni a végére, és az új helyzetnek megfelelően megszabni feladatunkat.”
E rövid „stratégiai” summázat után lássuk az év fontosabb alapítványi törté-néseit.
Január derekán Soros György Vásárhelyi Miklós kíséretében kétnapos villám-látogatást tesz a karácsonyi felkelés és az utcai harcok nyomán még feldúlt Romá-niában, ahol Pétre Román miniszterelnökkel, Andrei Plesu művelődési miniszterrel, Domokos Géza ideiglenes RMDSZ elnökkel és Tőkés László tiszteletessel találkozik. Soros felajánlását, hogy Romániának nyújtandó segítségként egy, a budapestihez hasonló alapítványt létesítene bukaresti és kolozsvári központtal, mind az ideiglenes „forradalmi” kormány, mind az erdélyi magyarság képviselői örömmel üdvözlik.
Az év első felében számos nemzetközi fórumon Soros egy új kelet-európai „Marshall-segély terv” elindítását szorgalmazza, ennek jegyében többek közt a Híd-csoport s a nemzetközi Kék Szalag Bizottság munkáját is aktívan támogatva. (Előbbi a hazai ellenzéki pártok rövid távú szakértői szintű együttműködését volt hivatott biztosítani az átmenet idejére, míg az utóbbi az EGK, az USA szakértői és a kelet-európai gazdasági döntéshozók bevonásával átfogó stratégiai csomagtervet próbált kidolgozni a térség egészére. - Bővebben lásd az Antall, Soros és a magyar adóság-szanálás című epizódban!)
Február elején csaknem hatévi „különös házasság” után megkezdődnek a csön-des előkészületek az Akadémiától való különválásra. Ennek jegyében február 9-én - az előrehaladott szálloda - és irodaház-építési tervekkel összefüggésben - az MTA-Soros Alapítvány Bizottság jogutódaként megalakul a Magyar Soros Alapítvány, melyet a Fővárosi Bíróság 8. Pk. 62.002/1. határozatával hivatalosan is bejegyez. Az újjáalakulás azonban egyelőre csak formális és feltételes, hisz az alapító okirat 4. pontja szerint az új alapítvány „működését akkor kezdi meg, amikor a telekvásár-lás és építkezés költségei megtérülnek”. (A tényleges válás csak közel egy év múlva: 1991. január 1-jével történik meg, miután az Alapító az irodaház-építés tervét végleg feladja, s egy december 10-i keltű okirat-módosítással rendelkezik az MTA-Soros Bizottság megszűnéséről s egy önálló kuratórium létrehozásáról.)
Március 6-án az új irodalmi mecenatúra jegyében („ösztöndíjak helyett pálya-díjak”) Vásárhelyi Miklós első alkalommal adja át az Alapítvány egyenként 250 000 forinttal honorált szépirodalmi életműdíjait. A zsűri a Weöres Sándor-díjat ez évben Orbán Ottónak, a Krúdy-díjat Nádas Péternek, a Kosztolányi-díjat Rába Györgynek ítéli. A háziünnepségen, melyen az akadémiai társelnök: Berend T. Iván is jelen van, úgyszintén első ízben osztják ki tíz fiatal író és költő 1 évre szóló havi 10 ezer forintos alkotói pályadíját.
Április 2-án a Művelődési Minisztériumban Glatz Ferenc és Vásárhelyi Miklós együttműködési megállapodást ír alá a hazai bölcsészképzés reformjának közös támo-gatásáról. Az egyezmény értelmében az Alapítvány ősztől a Bölcsész Szakkuratórium által elfogadott pályázatok személyi kiadásait és a kizárólag devizáért kapható könyvek, eszközök költségeit állja évi 30 millió Ft, illetve 44 000 dollár erejéig. A kul-tusztárca ugyanakkor 25 millió forintos különkeretet biztosít a szintén pályázati úton elnyerhető infrastrukturális fejlesztésekre. (Az előző év ősze óta a pesti, pécsi, szege-di és debreceni bölcsészkarok, tanszékek és oktatók együttvéve 120 innovációs pályá-zatot nyújtottak be, amiből egyelőre a szakkuratórium döntése alapján harminc prog-ram élvez támogatást.)
Májusban Soros Györgyöt a budapesti Közgazdasági Egyetem díszdoktorává avatják. Ez az első magyarországi elismerés, amit átvesz, bár korábban már Grósz Károly is magas állami kitüntetést akart adni neki. Erre utal székfoglaló beszédében, mondván: „én azonban nemcsak, hogy nem kerestem a személyes elismerést, hanem kifejezetten kerültem.” Előadásában különben a „tények és téveszmék dialek-tikájáról”, annak gazdasági és aktuálpolitikai érvényességéről fejti ki nézeteit. „Mindent egybevetve úgy ítélem meg, Magyarországra még egy nagyon nehéz év vár, de utána érezhető javulás következik. Kérem, ne veszítsék el kétségbeesésüket.”
A nyáron Budapesten megrendezik az újonnan létesült Solti-Soros Alapítvány fiatal magyar muzsikus tehetségeknek szánt első válogatóversenyét. Az évi 50 000 dolláros összértékű díjakat a két „S. Gy”: Solti György karnagy, a Chicagói Szimfo-nikusok főzeneigazgatója és Soros György közösen alapította, s a verseny legjobb hangszeres szólistái chicagói ösztöndíjat nyernek.
Július végétől majd három hónapra Soros beleveti magát élete addigi „leg-nagyobb vállalásába”, a szovjet-orosz válságmenedzselési tervekbe. Moszkva, Brüsszel, London és New York közt ingázva, egy maga szervezte és finanszírozta nemzetközi stáb élén makacsul próbál közvetíteni Jelcin és Gorbacsov egymással rivalizáló szakértői gárdái közt az új gazdasági programcsomag összehangolása érdekében. Sokat tesz azért is, hogy az elkészült „500 napos” Satalin-tervet amerikai szakértők „kiegyengessék” - ám végül is minden hiába: a radikális program hama-rosan elvérzik a szovjet-orosz belpolitikai hatalmi harcokban.
Október közepén az Amerikai Jogászok Emberi Jogi Bizottsága Soros Györgynek ítéli az évi díját, mely alkalomból a New York Times is hosszabb írást közöl az Alapító személyéről és kelet-európai tevékenységéről.
Az év során számos új Soros-alapítvány kezdi meg működését, többek közt Romániában, Bulgáriában, Ukrajnában, Észtországban és Litvániában. Indulásuknál - részint tapasztalataival, részint közvetlen segítségnyújtással - a budapesti Alapít-vány is jelentős szerepet vállal.
Költségvetés - programok... Az év alapítványi forint- (183,3 millió) és dollár-kiadásai (5,385 millió) durván 25%-os növekedést mutatnak az 1989-es költség-kerethez képest. A főbb tételeket egybevetve azt látni, hogy minden deklarált meg-újulási szándék (lásd az Alapító fent idézett előszavát!) ellenére, a múltbeli gyakorlat még korántsem zárult le, s a programok arányaiban, szerkezetében legfeljebb kisebb módosulások tapasztalhatók. Ilyen például, hogy ez évvel „bezár” a Demokrata- s a Népfőiskolai pályázat és Csoóri márciusi pécsi beszéde nyomán megszakad a Bethlen-Soros együttműködés. Ugyanakkor a kuratórium néhány - egyelőre csak szerény és kuriózumjellegű - új program kísérleti bevezetéséről dönt (a cigányság támogatási lehetőségeinek felmérése, lapmenedzser program, tanfolyamok kezdő vál-lalkozóknak stb.). Személyi ügyekben sincs túl sok változás. Az ősszel Amerikába távozó Berend T. Iván helyét társelnökként Enyedi György veszi át, míg az ő ennek nyomán megürült bizottsági helyére Benda Kálmánt kooptálják.
M = 1 : 1
Az új parlament „Soros-padsorai”
„Országszerte terjed a hír - írja a Békés Megyei Népújság 1989 őszén, a Pont cí-mű hetilap értesüléseire hivatkozva -, miszerint az ellenzéki szervezetek a háttérben, a nyilvánosság teljes mellőzésével már megkezdték a felkészülést a hatalomátvételre.
Sokan tudni vélik, hogy titokban huszonhét, egyetemet, főiskolát végzett fiatal-ember - akik között szép számmal vannak nemrég leszerelt hivatásos, illetve tar-talékos tisztek - a London melletti Sandhurst Vezérkari Akadémián, illetve a Hamburgi Vezetési Akadémián tanul. Az ellenzék leendő magas rangú rendőrtisztjei, közel harmincan, és az államigazgatás majdani vezetői, több mint ötvenen, már szin-tén angol felsőfokú tanintézetek hallgatói. Tőlük várják, hogy egy esetleges fordulat nyomán a közigazgatás kulcspozícióiban felváltsák a régi gárdát. A hírrel kapcsolat-ban sok a találgatás és a mendemonda. S bár hivatalosan senki sem erősítette meg, eddig senki sem cáfolta az értesüléseket. Az ellenzék csendes felkészülését sokan összefüggésbe hozzák - más bel- és külföldi szervezetek mellett -, a Soros Alapítvánnyal, a Politikai Foglyok Országos Szövetségével s a prominens személyiségek közül Maléter Pál özvegyével. Állítólag az ő közvetítésükkel és segítségükkel sikerült az akció szervezési, személyi, illetve pénzügyi feltételeit megteremteni.”1
Aligha érdemes sok szót vesztegetni e vélhetően a Münnich Ferenc Társaság vagy a hivatásos belügyi dezinformátorok „politikai boszorkánykonyháján” kifőzött koholmányra, mely a rendszerváltás előestéjén a „titkos CIA-összeesküvés” avítt pro-pagandavádját igyekszik felújítani önleleplező igyekezettel. Maga a hír - azaz a hírnek álcázott denunciáló kísérlet mindenesetre apró, ám jellemző korfestő adalék, hisz egyszerre minősíti szerzőit, címzetteit, sőt - mutatis mutandis - magukat a „hír-behozottakat” is... Miközben ugyanis jól példázza a régi (belügyi, párt-, államigaz-gatási, sajtó stb.) apparátus rémhírterjesztő buzgalmát és paranoiás önkivetítéseit, egyúttal megerősíti a tényt, hogy kiváltképp vidéken, a passzív, gyanakvó és el-bizonytalanodott „kisemberek” körében nagyon is megvolt a „közönsége” a demokrá-cia efféle célzatos kriminalizálásának, mely frusztrált és könnyen heccelhető közön-ség önigazolását azóta is a populista agitátorok bősz lejárató kampányaiban keresi. („Lám, ezek sem különbek! Csak a koncot akarják egymás közt újraosztani...” stb.) A fenti cikk már sandán sugalmazó címével - Igaz-e a titok? - is erre a zsigeri elit-ellenességre játszik, mintapéldájául annak, hogy hazudni bizony kérdezve is lehet... Hiszen a „titkot” eleve társasági tényként kezeli, amelynek tartalma - a rágalom „logikája” szerint - legfeljebb másodlagos lehet. („Nem zörög a haraszt...”) A lényeg: valahol valakik titkon szervezkednek - s mivel e titkot máris „sokan tudni vélik”, az olvasó méltán várhatja el, hogy maga is e „sokaság” beavatott részese legyen... íme a politikai pletykaterjesztők álszent, populista demagógiája. A kérdés inverze: hogy a vélelmezett ügyben vajon „Titok-e az igazság?”, ilyenformán fel se merülhet...
Holott, ami a Soros Alapítvány magyarországi „demokrácia-befektetéseit”, avagy ez ügyben kifejtett „politikai konspirációját” illeti, abból alighanem még egy Berkesi vagy Hollós Ervin se tudott volna egy Hamburgig, Sandhurstig ágazó, diverzáns kémhistóriát faragni... Nem mintha nem lett volna hozzá fölös bőségben írott, sőt nyomtatott „nyersanyag” - inkább, mert az túlságosan is „átlátszó”, s ily módon eleve „műfajidegen” volt. Elég csak a külföldi, az irodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjak, a Demokrata-pályázat rendszeresen publikált eredmény-listáira utalni, vagy épp az Alapítvány ekkoriban látványosan felszaporodó - több-ládányi - sajtóanyagára. A publikusságnak persze kétségtelenül voltak fokozatai... Soros és az alapítványi vezetés nyilván nem sietett idő előtt dekonspirálni a még képlékeny, frissen formálódó, ellenzéki „üzleti terveket” (így az AB-Beszélő Kiadó vagy a Fidesz-rádió ügyét), melyek iránt, mint láttuk, a BM is kezdettől kitüntető figyelmet tanúsított. Ugyanígy nem a nagy nyilvánosságnak szóltak azok a Soros szervezte ellenzéki „békebankettek” és szakértői szimpóziumok sem (Híd-csoport, Kék Szalag Bizottság), melyek szintén az eljövendő magyar demokrácia önzetlen „meghitelezésének” tekinthetők. (Lásd alább, az Antall, Soros és a magyar adósság-szanálás című fejezetet!)
Ezzel szemben volt egy sor nyílt és ugyancsak széles körű publicitást kapott alapítványi politikai szerepvállalás, amely részint az új pártok felkarolását, részint reprezentánsaik itthoni „helyzetbe hozását” s ezzel párhuzamos nyugati meg-ismertetését célozta. Ilyen volt mindenekelőtt a Fidesz és a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság közvetlen, az MDF és az SZDSZ közvetett támogatása a Demokrata-pályázat keretében; ilyen volt 1989 őszén az ellenzéki pártok kampányfőnökeinek amerikai és a Fidesz-aktivisták londoni tanulmányútja, a Fidesz Akadémia felka-rolása; és végül ilyenek voltak azok a jobbára hors concours megítélt, külföldi ösztöndíjak is, melyeket 1989 és 1990 tavasza között több tucat prominens ellenzéki politikus kapott az Alapítványtól. (Lásd többek közt Tamás Gáspár Miklós és Orbán Viktor oxfordi, Göncz Árpád washingtoni vagy Király Zoltán angliai stipendiumát!)
Mindezekért nem csoda, ha az új, demokratikus parlamentben egész „Soros-pad-sorok” tűnnek fel - nemcsak a „patkó” liberális (SZDSZ-, Fidesz-képviselők benépe-sítette) ívében, ámde a pártok válaszvonalait merészen átlépve, „virtuális frak-cióként” úgyszólván mindenütt. Korábban, a Demokrata-pályázat értékelésekor - némi ironikus túlzással - azt mondtuk: az 1990. tavaszi választások „abszolút győztese” valójában a hazai Soros Alapítvány volt, a plurális értékrend, a demokrácia hat éven át fáradhatatlan, csöndes „kampánymenedzsere”... Az előzmények alapján mindez talán nem szorul bővebb eszmei, politikai igazolásra. Annál inkább tartozunk a fenti állítás személyi bizonyítékaival. Lássunk hát egy parlamenti gyorsmustrát!
Göncz Árpád, az új országgyűlés által megválasztott köztársasági elnök, két ízben nyert ösztöndíjat, ezenfelül több tucat irodalmár pályatársának ajánlója és a frissen alakult Közép-Európai Egyetem Alapítvány elnöke volt. Szabad György ház-elnök úgyszintén számos történész pályatervet ajánlott vagy véleményezett, akárcsak kormánypozíciót vállalt történész pályatársai: Antall József miniszterelnök, Für Lajos honvédelmi miniszter és Jeszenszky Géza, a külügyi tárca új gazdája. (Jeszenszky egyben az 1989-ben indított Bölcsész reformprogram kuratóriumának döntnöke is volt). Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter korábban ugyancsak több néprajzos pályamunka ajánlója, Bőd Péter Ákos pénzügyminiszter és Kádár Béla a külgazdasági ügyek minisztere pedig pár hónapja még a Soros finanszírozta szakértői Híd-csoport oszlopos tagja volt. Az Alapítvány két kulcsembere: Vásárhelyi Miklós és Dornbach Alajos szabad demokrata színekben fontos politikai szerepet vállalt -egyikük a budapesti pártlista Göncz Árpád utáni második embereként, majd a parla-ment külügyi bizottságának alelnökeként, másikuk házelnökhelyettesként. Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke, mint emlékezetes, alig egy éve még az alapítványi Demokrata-pályázat külsősként felkért programirányítója, míg Fodor Gábor, az országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának elnöke ugyanezen program asszisztense volt.
Ami a képviselőket illeti, a legtöbb Soros-ösztöndíjas, kurátor, ajánló vagy szak-referens hivatása és mozgalmi előélete okán jórészt az MDF, az SZDSZ és a Fidesz padsoraiban ült, bár szórványosan került néhány a kisgazdák, szocialisták és kereszténydemokraták frakcióiban is. (Alább ide soroljuk azokat is, akik nem „alanyi jogon” saját ügyükben, hanem valamely intézmény irányítójaként, társadalmi szervezet képviselőjeként kerültek partnerviszonyba az Alapítvánnyal.) Példák pár-tonként - a teljesség igénye nélkül:
MDF: Beke Kata, Bertha Zoltán, Csapody Miklós, Csengey Dénes, Csurka István, Debreczeni József, Elek István, Furmann Imre, Für Lajos, G. Nagyné Maczó Ágnes, Katona Tamás, Kónya Imre, Kulin Ferenc, Lezsák Sándor, Morvay László, Palkovits Imre, Szentágothai János, Vígh Károly, Zétényi Zsolt;
SZDSZ: Bauer Tamás, Bilecz Endre, Bretter Zoltán, Demszky Gábor, Derdák Tibor, Eörsi Mátyás, Fodor Tamás, Gadó György, Hack Péter, Hága Antónia, Haraszti Miklós, F. Havas Gábor, Horváth Aladár, Iványi Gábor, Juhász Pál, Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint, Mécs Imre, Pető Iván, Raj Tamás, Rajk László, Ráday Mihály, Solt Ottilia, Soós Károly Attila, Szabó Miklós, Szent-Iványi István, Tamás Gáspár Miklós, Tardos Márton, Tellér Gyula, Tölgyessy Péter;
Fidesz: Áder János, Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Hegedűs István, Glattfelder Béla, Kövér László, Molnár Péter, Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sasvári Szilárd, Szájer József, Szelényi Zsuzsa, Tirts Tamás, Ungár Klára, Víg Mónika;
MSZP: Annus József, Bokros Lajos, Ormos Mária, Pozsgay Imre, Schiffer János, Vitányi Iván;
FKGP: Dragon Pál, Pártay Tivadar, Vörös Vince;
KDNP: Füzessy Tibor, Gáspár Miklós, Surján György;
Függetlenek: Dénes János, Király Béla.
A fenti névlista persze - s ezt nem árt ismét hangsúlyozni - esetenként nagyon is eltérő „Soros-érintettséget” fed: az epizodikus ajánlószereptől (Pozsgay Imre, Rajk László) az egyéni ösztöndíjasokon (Göncz Árpád, Lezsák Sándor, Orbán Viktor, Vörös Vince), a partnerintézmények vezetőin (Ormos Mária - JPTE, Vitányi Iván - MKI) és a támogatott szervezetek képviselőin át (Vígh Károly, Zétényi Zsolt - BZSBT, Kónya Imre - Független Jogász Fórum, Iványi Gábor, Solt Ottilia - SZETA) a közös kuratóriumi tagságig (Csoóri Sándor, Für Lajos - Bethlen-Soros Ösztöndíjalap) vagy a külsősként felkért alapítványi programgazdákig (Sólyom László, Fodor Gábor). Annyi mindenesetre a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy számos más személyes, szakmai és mozgalmi kapcsolat mellett a Soros-előélet is fontos „szocializációs” szerepet kapott az első magyar demokratikus parlamentben. Méghozzá - legalábbis a kezdetben - feltétlenül pozitív szerepet, úgyannyira, hogy a Soros-kapcsolat nem egy képviselő esetében a „progresszív” előélet, az ellenzéki mozgalmi múlt legitimáló ere-jűnek vélt s társasági alkalmakkor előszeretettel idézett „referenciája” lett.
Ezek a korábbi kapcsolatok persze az elkövetkező évek politikai viharaiban jócs-kán átrendeződtek, amihez kétségkívül az Alapítvány egyre nyíltabb és határozot-tabb ellenzéki szerepvállalása is hozzájárult. (Hogy ez utóbbi mennyire volt önkéntes vagy kényszerű, kezdeményező vagy „rezonőr” jellegű, azt később még konkrét példá-kon vizsgáljuk majd.) Tény, hogy az „ellenzéki népfrontosság” korábbi eszménye s a nyolcvanas évek végén sokban példás következetességgel érvényesített gyakorlata, az új helyzetben mindinkább illúzióvá vált. A kezdeti joviális gesztusok és biztató szándéknyilatkozatok ellenére az együttműködés csakhamar ellehetetlenült. Az új kormány láthatóan nem igényli a partnerséget sem a határon túli kisebbségek, sem a hazai közoktatás és kulturális mecenatúra terén, miként nem tartott számot a Soros-féle egészségügyi programok dollármillióira, kiterjedt eszköz- és műszerimportjára sem. A kormány jobbratolódása s a sorozatos durva támadások miatt 1992 nyarára végül is teljes szakításra kerül sor. Ennek formális záróakkordja a művelődési tárcá-val kötött 1989-es megállapodás kölcsönös felbontása, illetve a Csurka- és Zacsek-féle hecckampány nyomán 1992 őszén nagy vihart kavart Soros-Antall nyílt levélváltás. (Mindkettőre még külön kitérünk.)
Antall, Soros és a magyar adósságszanálás
„Antallt - írja Révész Sándor idézett könyvében - az úgynevezett keresztény-nemzeti blokkon kívül is sokan tekintették a legalkalmasabb, ha nem az egyetlen szóba jöhető miniszterelnöknek. Soros György például.” Való igaz, Soros többször is hangot adott ezen véleményének szűkebb-tágabb baráti körben és nyilvános alkal-makkor egyaránt. (Nem utolsósorban éppen az általa rendezett „ellenzéki banket-teken”.) Mindezzel azonban nem pusztán magánvéleményét és személyes respektusát fejezte ki, hanem egy sokakkal - például Király Bélával, Vásárhelyi Miklóssal - osztott politikai várakozást is, amit Antall József, a legfőbb érintett, utólag így összegez: „A másik elképzelés az volt, amit nagyon sokan, így például Soros György is támogatott külföldről, amely inkább egy MDF-Fidesz-SZDSZ együttműködést képzelt el a választásokat követően...”2 Révész kommentárként még hozzáfűzi: „Az MDF-Fidesz-SZDSZ együttműködést, vagyis a »nagykoalíciót« valóban sokan támo-gatták külföldről. Közöttük volt Soros György, aki Király Bélával együtt két békítő vacsorán is vendégül látta a két párt vezetőit 1989 novemberében és 1990 februárjában. Annyit el is ért, hogy a két párt szakértői szinten együttműködjék a kormány hátralévő száz napjára szóló javaslatok kidolgozásában a Híd-csoport keretében.”
Soros azonban nemcsak ekkor: a választások előtt keresi a tisztes együttműkö-dés lehetőségét, hanem utánuk is. Erre vall, hogy a miniszterelnököt nem sokkal beiktatását követően, Vásárhelyi Miklós társaságában két ízben is felkeresi parla-menti hivatalában. E hatszemközti, kötetlen, baráti hangú eszmecseréken részben az ország gazdasági stabilizálásának és nemzetközi támogatásának esélyeiről, részben a budapesti Alapítvány és a szerveződő Közép-Európai Egyetem jövőjéről esett szó. Vásárhelyi tanúsága szerint az új kormányfő mindkét alkalommal józanul gyakorla-tiasnak és együttműködéskésznek mutatkozott. Csakhogy e készségnek - a mester-ségesen szított belpolitikai viszályok s Antall növekvő taktikai szerepkényszere folytán - utóbb nem sok foganatja lett. Ellenkezőleg: a tények mindegyre rácáfoltak e kezdeti várakozásra. Az Andrásfalvy vezette kultuszminisztérium előbb hűvösen elszabotálja, majd - „közös akarattal” - felbontja az 1989-es együttműködési meg-állapodást. Ezzel párhuzamosan a kormánysajtóban ismét megszaporodnak a durva propagandavádak, és sajnálatosan semmi jele, hogy Antall akár csak informálisan is próbálna gátat vetni a bősz hecckampánynak Soros személye és magyarországi intéz-ményei ellen.
Ezek az utolsó, 1990 nyári, személyes találkozók mellesleg akár egy szűk fél évtizedes kapcsolat sajátos egyensúlypillanatainak is tekinthetők. Hisz alig két éve Antall még maga is kérelmezőként fordul az Alapítványhoz: egy 1988. február 16-i keltű, baráti hangú levélben közbenjáróként a Piarista Diákszövetség pályázatát, a második világháborús lengyel menekültügy dokumentálását és kisebbik fia pályater-vét - egy erdélyi fotósorozat munkatervét - ajánlja Vásárhelyi baráti pártfogásába, a három ügy közül egyiket sem hiába. Az 1990 nyári találkozóktól számítva ugyan-akkor alig telik el újabb két év, hogy Antall önérzetesen utasítsa vissza Soros tőle remélt nyilvános elégtételét Csurka és Zacsek kirívóan antiszemita támadásai ügyében („...őszintén csodálkozom azon, hogy Elnök úr felteszi kérdéseit - a válasz-adás igényével - a magyar miniszterelnöknek...”)
Minderre a maga helyén még visszatérünk. Most azonban, ha már szóba jött, vessünk egy oldalpillantást az 1990-es adósságszanálási tervekre - úgy is, mint a fen-tiekben jelzett politikai ellentétek manifesztálódásának egyik legelső kiváltó okára-ürügyére.
Amint azt számos nemzetközi fellépése példázza: Soros György már 1987 végétől makacsul próbálja rábírni a nyugati diplomácia s a világgazdaság mértékadó ténye-zőit egy bátrabb és kezdeményezőbb „Kelet-Európa-politikára”. Elgondolása szerint ennek legfőbb stratégiai eszköze egy - részleteiben nagyjából 1989-1990 fordulójára körvonalazódó - újabb „Marshall-segélyprogram” lenne, azaz egy olyan átfogó, válságszanáló csomagterv, mely a térség egészének pénzügyi, gazdasági „rendszer-váltását” segítené elő új hitel- és beruházási konstrukciókkal, a dollárelszámolású külkereskedelemre való áttérés tetemes deficitjének megfinanszírozásával, priva-tizálással, adósság-elengedéssel, adósságátváltással stb. Egy ilyen stabilizációs prog-ram ütemezését és gyakorlati lépéseit volt hivatott kimunkálni a már említett Híd-csoport, majd a nemzetközi Kék Szalag Bizottság is, számos hazai szakértő (Bőd Péter Ákos, Botos Katalin, Csillag István, Juhász Pál, Kádár Béla, Kopátsy Sándor, Kupa Mihály, Lengyel László, Matolcsy György, Obláth Gábor, Rabár Ferenc, Surányi György, Szalkay István, Tardos Márton és mások) bevonásával.3
Messzire vezetne annak elemzése, hogy e kivételes történelmi esélyt miféle mu-lasztások, értetlenségek és ellenérdekek hiúsították meg keletről, nyugatról egyaránt - alig egy évvel a térség oly sok reményre jogosító „forradalmi hulláma” után... Itt csak jelzésszerűen utalhatunk a legfontosabbakra: a saját integrációs problémáival bajlódó Nyugat-Európa belső megosztottságára, az újabb olajárrobbanásra, Amerika Öböl-háborús lekötöttségére, a német újraegyesítés nem várt többletköltségeire, a Sachs-Balcerowicz-féle lengyel sokkterápia riasztó kezdeti hatására avagy a radikális orosz gazdaság-átállítás: a Satalin-terv elvetélésére... Mindenesetre tény, hogy a sza-porodó fiaskók s a növekvő érdektelenség ellenére Soros még 1990 őszén is kitart elgondolása mellett, s - kísérletképpen egyelőre csak Magyarországra vonatkozóan - az alábbi tervet nyújtja be az Európai Közösségnek:
„Javaslat 1990. november 1.
A terv központi része az a csereajánlat lenne, amelynek értelmében a magyar adósságállományból 10 milliárd dollárt az Európai Közösség által garantált 10 éves lejáratú kötvényre váltanának. A kötvények névértékét márkában határoznák meg, és kamataik 2 százalékkal a bankközi kamatláb alatt lennének, ami miatt a köt-vényeket elfogadó hitelezőknek mintegy 15 százalékos leírást kellene végrehajtaniuk. Az első öt évben a kamatokat az Európai Közösség ajándékba adná, ám az alaptőkét csupán garantálná. Japánt fel kellene kérni, hogy annak arányában járuljon hozzá a költségekhez, amilyen arányban a magyarok a japán bankoknak tartoznak. Az USA-tól, tekintettel az Öböl-háborúra, nem kérnénk támogatást.
A magyar kormány nyilvánosan kötelezné magát egy sor intézkedésre, amelyek egyébként politikailag megemészthetetlenek lennének. Ezen intézkedések között szerepelne a konvertibilis valuta megteremtése.
Mindez körülbelül évi 650 millió dollárba kerülne, amit az Európai Közösség (vagy annak tagjai) elő is tud teremteni, de a hatás sokkal nagyobb lenne, mert:
- évi több mint 1 milliárd dollárnyi költségvetési és fizetési egyensúlykönnyítést jelentene;
- elejét venné annak, hogy a bankok megtagadják az újabb hiteleket, és meg erősítené Magyarország hitelképességét;
- megjutalmazná azt, hogy a magyarok becsülettel tesznek eleget adósság-vissza-fizetési kötelezettségeiknek;
- lehetővé tenné, hogy az infláció ellenőrizhető legyen egy olyan pillanatban, amikor éppen ki akarna szabadulni az ellenőrzés alól;
- konvertibilissé tenné a magyar valutát;
- és ami a legfontosabb: a magyar gazdaság leszálló tendenciáját emelkedővé vál-toztatná.
Ez a terv példaként szolgálhatna a térség más országai számára is, s bátoríthat-ná őket arra, hogy saját igényeiknek megfelelő programot dolgozzanak ki.”4
A fentiekből, mint tudjuk, nem valósult meg semmi, noha máig is akadnak szak-emberek (így a terv készítésébe egykor be nem vont Bartha Ferenc), akik szerint e sokban a mexikói adósság-kötvénycserére emlékeztető konstrukció a maga idején nagyon is reális alternatíva lehetett volna. (Nem szólva a szép számú laikusról -Torgyán Józseftől Nemeskürty Istvánig -, akik az adósságszanálás különféle el-képzeléseit - Sorossal ellentétben - máig is előszeretettel felmelegítik.) Mindennek szakmai megítélése nem tartozik ide, annál kevésbé, mivel témánk szempontjából nem is maga a javaslat, inkább annak sajátos belpolitikai kontextusa az izgalmas.
Vajon tudott-e a magyar kormány és személy szerint Antall József a Kék Szalag Bizottság e fenti csomagtervéről? Pozitív bizonyíték, írásos dokumentum nincs ugyan róla, ám lehetetlen, hogy ne tudott volna, s hogy legalább hallgatólag - a nyugati fogadókészség teszteléseként - ne vett volna tudomást e jószolgálati kezdeményezés-ről. (Netán épp két közvetlenül érintett s a Soros-féle Híd-csoportban egykor tevé-keny részt vállaló szakminisztere: Bőd Péter Ákos és Kádár Béla cinkos összekacsintásával.) Hisz máskülönben merő komolytalanság lett volna az Európai Közösség elé állni egy efféle csomagtervvel az ügyben elsőrendűen érintett, felelős kormány tudta nélkül - sőt annak kifejezett akarata ellenére! Minden okunk megvan hát feltételezni, hogy a már említett, időben nem sokkal korábbi Antall-Soros találkozók egyik fő témája éppen a válságmenedzselés és az adósságszanálás továbbra is nyitott kérdés-köre volt. Még akkor is, ha ezt később belpolitikai - és politikusi presztízskényszer-ből a kormányfő kategorikusan tagadja, mint utoljára egy kevéssel halála előtt adott tévéinterjúban (A Hét - 1993. október 3.), melyben hosszan ecseteli a rendszerváltás utáni adósságszanálás lehetetlenségét: „Én ezt a tervet az első pillanattól elleneztem. A magyar közgazdászok és pénzügyi szakemberek is egyértelműen amellett voltak, hogy nem lehet az adósságot felfüggeszteni. Soros György egyedül maradt elgondo-lásával, és a gondolatot addig [1990 tavaszáig - N. B.] támogató SZDSZ is kiiktatta azt programjából, mert rájöttek, hogy ez járhatatlan út.”5
Nos, korántsem biztos, hogy Soros és az SZDSZ gazdasági programgazdái e még ki sem próbált út szakmai Járhatatlanságára” jöttek volna rá. Sokkal inkább arra, hogy a választási kampányfinisben ez az út csak egy kiszámíthatatlan kockázatú „belpolitikai aknamezőn” vezethet keresztül... E kényszerű felismeréshez pedig - s ezt Antall tudta a leginkább! - valójában egy Csurka-cikk váratlan orvtámadása segítette őket, amit az MDF mozgalmi frontembere a választási kampány végső, bunkósbot erejű nyomatékául szánt. A Magyar Fórumban a két választási forduló között publikált Együtt kormányozni? című kihívó pamfletről van szó,6 mellyel Csurka a legkényesebb ponton: az érthető szakmai óvatosságból mindaddig diszk-réten kezelt adósságszanálási tervek „leleplezésével” akarta robbantani a Soros- támogatta Kék Szalag Bizottság és az ellenzéki erők válságszanáló szakértői szintű együttműködését.
A cikk szerzője féligazságok, részinformációk és paranoiás projekciók egymásra montírozásával próbálja látnokian megidézni egy országvesztő, nemzetközi bűn-szövetkezet fantomképét, amely titkos érdekszövetségben Grósz Károly, Fekete János, Demján Sándor, Andrew Sarlós, Soros György és Tardos Márton egy követ fúj. Az írás valódi célját már szuggerálón didaktikus alcíme is elárulja: „Miért nem köthetünk koalíciót az SZDSZ-szel avagy kinek áll érdekében a magyar adósság-vál-ság kirobbantása és mi folyik a színfalak mögött...?” A prekoncepciózus vád tehát eleve kész, már csak kellően drámai motiválása hibádzik. Ennek lényege, hogy az SZDSZ és az amerikai spekulációs tőke - élén Sorossal - voltaképp azért vetette fel az ország adósságkönnyítésének gondolatát, mert a „minél rosszabb, annál jobb” tak-tikájával valójában egy államcsődre játszik, melynek nyomán „a hitellevelek és kötvények másodlagos piacán a magyar adósságpapírok megjelennek”, s a még értékes állami vállalatok áron alul, tömegével a spekulánsok ölébe hullanának. „Ha mindez bekövetkezne - zárja fejtegetéseit Csurka -, úgy az új magyar kormányzat tel-jes pénzügyi ellehetetlenülés közepette kerülne hatalomra, és ki volna szolgáltatva a spekulációs csoportok által felajánlott gyorssegélynek, valamint annak az SZDSZ-nek, amely az amerikai vonal képviseletében ezt a gyorssegélyt nagyvonalúan fel tudná ajánlani. Lehet ezzel a programmal együtt kormányozni? Egyáltalán: nem nemzeti öngyilkosság ezt az erőt kormánypozícióba juttatni?! Ez a kérdés, válassza-tok!”
Az időzített bomba megtette hatását: a pártközi szakértői együttműködés fel-bomlott, a kérdés a nyilvánosság előtt tabutémává vált, s többé senki se vállalta annak ódiumát, hogy a dekonspirált tervek fölmelegítésével az ország amúgy is ké-nyes pénzügyi egyensúlyát, külső megítélését a még bizonytalan kimenetelű kor-mányváltás küszöbén kockára tegye. Mind a Németh-kormány, mind az ellenzéki pár-tok szakértői körében általánossá vált a nézet, hogy az ügyet legitim módon csupán az új, demokratikus kormány tűzheti ismét napirendre. Ha ugyan van hozzá kellő eltökéltsége, s a feladat átmeneti népszerűtlenségétől, netán egy újabb, immár ellene irányuló, demagóg oldaltámadástól tartva nem ítéli bölcsebbnek, hogy a tervet (annyi más hamvába holt kezdeményezéssel) végleg a miniszterelnöki perzsaszőnyeg alá utalja.
Miként az valójában történt... Hogy aztán a haza üdvére avagy örök kárára - ez tényleges ellenpróba nélkül utólag megválaszolhatatlan. Csupán egyvalami bizonyos: ez a korántsem magánérdekű epizód éles kontrasztba állítja a hazai rendszerváltás két markáns és talán leginkább meghatározó alakját. Antallt, az állandóság és következetesség maga stilizálta szoboremberét - és Sorost, a változás, a folytonos önkorrekció megszállottját. Két férfi, két szerep: egyikük a tradíció, másikuk a meghódítandó jövő egymással szögesen ellentétes ethoszával. A „született miniszter-elnök”, aki „az első pillanattól” látta, tudta, mondta mindenkor úgy és ugyanazt - és a nyilvánosság előtt is kihívón rögtönző, fesztelen „self-made mán”, aki szerint „senki sem tévedhetetlen, s ez alól, legkevésbé magam vagyok a kivétel”... A már megszólalásával is eleve respektust igénylő történész-politikust, kinek egész élet-műve (amint azt Révész meggyőző pályaképe kiemeli) egyetlen múltba záruló apoló-gia; és vele szemben a vagyonát közcélra tékozló üzleti zsenit, kinek egyetlen passziója, hogy a tévedések szakadatlan vígjátékát mindegyre újrarendezze a tőzsde és a nagypolitika világméretű színpadain...
Nos, ezúttal nem sikerült: a függöny már a premier kezdetén leszaladt, kár-örvendő füttyszó és gúnykacaj közepette. Pedig, ki tudja, talán nem is lett volna érdektelen a darab...
A CEU - mint a posztkommunista térség „posztgraduális” felzárkózási esélye
A Közép-Európai Egyetem (Central European University) tervei, létrejötte és máig tartó látványos fejlődése minden bizonnyal egy másik „Soros-sztori”, egy újabb „expedíciónapló” lapjaira tartoznék. Külön történet - és mégsem egészen az. Kivált-képp, ami a kezdeteit illeti...
Egy, a térségben létrehozandó új nemzetközi egyetem és kutatóközpont eszméje közvetlen előzményként még a nyolcvanas évek második felének „dubrovniki nyári kurzusaiból” nőtt ki, ám az a szervezeti forma és szellemi kapacitás, mellyel az intézmény utóbb létrejött, már inkább a posztkommunista „gründolási” láz sajátos jegyeit viseli magán. A dubrovniki „Inter-University Center of Postgraduate Studies” évről évre megrendezett nyári kurzusait 1986-tól a New York-i alapítványi központ finanszírozta és a budapesti Titkárság (javarészt Geszti Judit) készítette elő. A köz-gazdaságtan, szociológia, történelem, politológia, összehasonlító irodalom- és mű-vészettörténeti tárgykörökben meghirdetett szemináriumokat és szabad műhely-vitákat növekvő nemzetközi érdeklődés s az orosz, cseh, lengyel, osztrák, német, olasz, angol, horvát, szerb és amerikai előadók mellett kezdettől jelentős magyar részvétel jellemezte. (A hallgatókat a budapesti Alapítvány minden évben nyilvános pályázat útján toborozta, az előadókat felkérték.) A szellemi párbeszéd, a tudományos kapcsolattartás cenzúra- és protokollmentes lehetősége sokakat vonzott Dubrovnikba, s a térség felgyorsult változásai mind komolyabban vetették fel egy új és állandó regionális felsőoktatási központ igényét. Soros utólagos nyilatkozatai szerint maga a konkrét terv az 1989. áprilisi dubrovniki szemináriumon merült fel először, ahol Hanák Péter, Litván György, Bojtár Endre, Vásárhelyi Miklós és Teplán István részvételével egy kétnapos műhelytanácskozást tartottak ez ügyben, habár, mint az Alapító megjegyzi, őt magát csak az ősszel bekövetkező nagy berlini „falomlás” bírta rá a végső elhatározásra.
Akárhogy is: 1987 végétől 1990 végéig csak magyar szerzőktől legkevesebb fél tucat írásos javaslatterv maradt fenn, habár a reménybeli új egyetem koncepcionális és gyakorlati előkészítő munkájába Soros ennél jóval többeket bevont. (Néhány a leg-gyakrabban feltűnő nevekből: Mécs Imre, Enyedi György, Bojtár Endre, Andorka Rudolf, Vámos Tibor, Kende Péter, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Dornbach Alajos, Rév István, Teplán István, William Newton-Smith stb.).
A sokféle elgondolás és javaslat nemritkán látványosan feleselt egymással, híven tükrözve a régió újraformálódó identitásának, lázas szellemi útkeresésének ellent-mondásait. Akadtak, akik a leendő intézményben holmi regionális „népfőiskolát”, nemzetközi „demokrataképzőt” álmodtak meg (Mécs Imre), mások a térség középkori „universitasainak” (Bécs, Prága, Krakkó, Padova) patinás középkori hagyomá-nyát kívánták felújítani (Hanák Péter, Vámos Tibor). Volt, aki egy kétéves - jórészt történelmi, politológiai, jogi és közgazdasági kurzusokra alapozott - nemzetközi „államigazgatási főiskolát” javasolt (Kende Péter), mások egy korszerű, amerikai mintájú elitegyetemet, élvonalbeli nemzetközi kutatóműhelyeket szerettek volna viszontlátni benne (Rév István, Teplán István). A fentiek jegyében az elképzelt intéz-mény ideálisnak vélt helyszíne, mérete és struktúrája is esetről esetre változott. Az alapkérdés végső soron az volt, hogy a leendő egyetem „a régióról” vagy „a régió-nak” szóljon - netán mindkét funkciót próbálja sajátosan egybekapcsolni? Mi legyen a „gyűjtőbázis” határa: a volt „keleti blokk” országai + Jugoszlávia, avagy érdemes a leendő hallgatók, oktatók körét Nyugat-Európára s a tengeren túlra is kiterjeszteni? Legyen-e klasszikus egyetemi alapképzés, avagy csak posztgraduális, posztdoktorális szintek? Kizárólag a hagyományos bölcsész profil adja az oktatás gerincét, avagy újabb, interdiszciplináris stúdiumokat (környezetvédelem, informatika stb.) is hasz-nos lehet az oktatási profilba bevenni? Mindez csak menet közben, fokról fokra kristályosodott ki a vágyak és realitások bonyolult erőterében, megannyi szűkebb-tágabb előkészítő tanácskozás egymásnak feszülő érvrendszerében. (Egyebek közt 1990 tavaszán Bécsben, ahová Soros György a térség számos neves társadalomtudósán kívül több angliai és amerikai professzort is meghívott.) A konszenzus minimuma-ként csak a távlati célt nem vitatta senki: azt tudniillik, hogy a rendhagyó intézmény valamiképp a térség új szellemi elitjének demokratikus mintaiskolájává kell hogy váljék.
Az első komolyabb szervezésbeli dilemmát mindjárt a helyszín vetette fel. A leg-korábbi ötletgazda, Mécs Imre Kecskemét mellett kardoskodott, míg Vámos Tibor Pozsonyt javasolta, de Bécs és Prága mellett is kezdettől sokan érveltek. (Ehhez képest mára paradox módon a „Varsó-Budapest tengely” vált - hosszú távra is meg-alapozott - realitássá!) A vitát végül is a térség új kormányainak mérsékelt „receptivitása” - és Soros György személyes állásfoglalása döntötte el. A prágai, pozsonyi és budapesti előkészítő tárgyalások nyomán hovatovább nyílt sajtópolémiát kiváltó kérdést az Alapító egy Mécs Imréhez címzett 1991. januári levelében utóvégre maga is szükségesnek véli tisztázni: „A közép-európai egyetemmel kapcsolatban írt nyílt leveledre kell válaszolnom. Nem szeretném, hogy nézeteltérések merüljenek fel közöttünk, hiszen elvileg egyetértünk. Gyakorlati síkon két pontban van köztünk különbség.
Az egyik az, hogy nemzetközi egyetemnek nem lehet kizárólag Magyarországon a székhelye. Mit szólna a magyar közvélemény, ha csak egy[etlen] más[ik] országba tenném a székhelyet? Éppen magyar származásom miatt ragaszkodtam ahhoz, hogy az első kezdeményezés ne Magyarországon induljon el. Mikor Pozsonyban felajánlot-ták az újonnan épült, de nagyon szerencsétlenül szituált parlament épületét, én po-zitívan reagáltam. Ez a javaslat meghiúsult, mert támadási felületet nyújtott a szlovák nacionalistáknak, így a cseh kormány nagyvonalú ajánlatát fogadtam el Prágában, de ezután ragaszkodom ahhoz, hogy Magyarországon is létrejöjjön egy székhely - és azért Pozsonyról sem szeretnék megfeledkezni, mert nem akarom megengedni, hogy a soviniszták diadalmaskodjanak. Mindez nagyon megnehezíti a feladatomat, mert ez azt jelenti, hogy több országban kell elindulni egyszerre, pedig jobb lenne egy helyen kialakítani egy közösséget.
A másik különbség köztünk az, hogy én nem tartom Kecskemétet megfelelő székhelynek, legalábbis kezdetben. Az első lépés egy nemzetközi posztgraduális intézet megalapítása, és ezt csak egy kulturális gócpontban lehet elhelyezni. Később, ha megnő az egyetem, és alacsonyabb fokú oktatásra is sor kerül, ahol mind a diákok, mind a tanárok benn élnek az egyetemen, Kecskemét is sorra kerülhet.”
Utólag tudjuk: nemhogy a kecskeméti, ám a nagy reményű pozsonyi, bécsi ter-vekből se lett semmi, mi több, 1994 őszén még a prágai tanszékek zömét is át kellett telepíteni Budapestre. E helyütt nem követhetjük nyomon az egyetemszervezés min-den vagy akár csak magyar érdekű viszontagságát az 1990 júniusi alapítói szándéknyilatkozattól az 1995 év eleji hivatalos elismertetésig. Legfeljebb néhány, a bu-dapesti Alapítvánnyal szorosabban összefüggő további adalékot kívánunk felvillan-tani.
Először is, vajon mennyire megalapozott az a közkeletű nézet, miszerint a CEU és más új Soros-intézmények (az OSI és a közel kéttucatnyi kelet-európai társ-alapítvány) a kilencvenes évektől mindinkább „beárnyékolták” a korábban egyedüli, majd első számú kedvencnek számító budapesti Alapítványt? (E kérdés látszólag talán „Soros-belügynek” hat, valójában azonban korántsem az, hiszen mint látni fogjuk: messzemenő következményei vannak a magyar felsőoktatás-fejlesztés, a tár-sadalomtudományi műhelyprogramok, a külföldi ösztöndíjak stb. egész hazai rend-szerére.) Lássuk tehát, mit mondanak a számok!
Az egyetem alapításakor Soros György eredetileg öt évre szólóan évi 5 millió dol-láros kötelezettséget vállalt, ám a tényleges kiadások már az első tanévben csaknem kétszeresen túllépték az időarányos keretet. S habár az épületvásárlás, a nagy-szabású felújítási munkák és a sorra „beüzemelő” tanszékek hovatovább nagyság-rendekkel meghaladták az eredeti költségbecslést, Soros nagyvonalúan állta a szám-lát, mi több, az öt év még le sem telt, mikor újabb húsz évre elkötelezte magát, hogy évente legalább 10 millió dollárral garantálja az intézmény hosszú távú fenntartását. Mindehhez persze hozzászámítandó még az a sok-sok dollármillió, amibe részben a nyugati elitegyetemek (Oxford, Cambridge, London, Firenze, Chicago, Columbia, Rutgers, Maryland stb.), részben a közép-kelet-európai térség felsőoktatási in-tézményeinek (Szófia, Minszk, Varsó, Kijev, Moszkva stb.) Soros-szponzorálta ku-tató- és oktatóprogramjai kerülnek: a külön évi 10 millió dollárral fentartott OSI (Open Society Institute) és a HESP (Higher Educational Support Program) ösztön-díjai, melyek együttesen a CEU éves fenntartási költségét is jóval meghaladják.
Mindehhez képest nem marad el a budapesti Alapítvány kilencvenes évekbeli forrásbővülése sem - mi több, az éves keret 1994-1995-re megközelíti a bűvös 20 mil-lió dolláros nagyságot. (Vö.: 1990: 183 M Ft + 5,4 M USD, 1991: 201 M Ft + 5 M USD, 1992: 239 M Ft + 5,6 M USD, 1993: 354 M Ft + 5,8 USD, 1994: 937 M Ft + 6 M USD, 1995: 1.385 M Ft + 4,6 M USD.)
De nem folyhatott „rivalizálás” a két Soros-intézmény között már csak azért sem, mivel az egyetem - főként annak magyarországi kara - szervezésében kezdettől kiemelt szerep jutott az Alapítvány kulcsembereinek. Vámos Tibor, Litván György, Enyedi György, Vásárhelyi Miklós oszlopos tagjai lettek az egyetemi tanácsnak (utób-bi egyben a Közép-Európai Egyetem Alapítvány elnöki tisztét is betöltötte): jó ideig Dornbach Alajos látta el az új intézmény jogi képviseletét, és majd három éven át a budapesti alapítványi Titkárság az operatív feladatokat. (A szervezőmunka oroszlán-részét Geszti Judit a New York-i Neumann Gáborral együttműködve - a pénzügyi, adminisztratív teendőket Quittner János és a Titkárság munkatársai.)
Röviden, néhány dokumentum segítségével, talán érdemes felidézni az első néhány év viszontagságos történetét - annál inkább, mivel arról már egykor is szá-mos ellentmondó sajtóhír és információ látott napvilágot.
1990 májusában Göncz Árpád, Václav Havel és Bronislaw Geremek tiszteletbeli elnökként fővédnökséget vállal az új tervezett intézmény felett. Június elején a cseh-szlovák kormány nevében Josef Hromádka miniszterelnök-helyettes és Soros György előzetes megállapodást köt arról, hogy a CEU első két intézménye Prágában és Pozsonyban lesz, s a csehszlovák kormány évi 50 millió korona erejéig biztosítja a megfelelő infrastruktúrát, rezsiköltségeket és alkalmazotti béreket. (Soros, mint említettük, ezzel szemben az első 5 évre legkevesebb 25 millió dolláros kötelezett-séget vállalt.)
Ilyen előzmények után június végén az Alapító Budapestre jött, tárgyalt Vékás Lajossal, az ELTE rektorával, és Manherz Károly államtitkárral, majd egy, a prágai-hoz hasonló írásbeli szándéknyilatkozatot tett. Érdemes idézni az egyetem ezen első hivatalos magyar nyelvű dokumentumát:
„Szándéknyilatkozat
A közép-európai térség nemzeteinek szellemi integrációja elősegítésére létre kívánom hozni Prága, Pozsony és Budapest székhellyel a Közép-Európai Egyete-met. [...]
Az egyetemen az oktatás posztgraduális, illetve graduális fokon fog folyni, angol nyelven.
Az előzetes elképzelések szerint a következő szakokon történne a képzés:
- szociológia
- közgazdaságtan
- politológia
- jog
- történelem
- filozófia
- összehasonlító irodalom és nyelvészet
- ökológia
A közeljövőben kell eldönteni, hogy a három székhely közül hol, milyen szakon folyik a képzés.
1991 szeptemberében tervezzük a képzés megkezdését, először csak poszt-graduális fokon.
A budapesti fakultások felállításának feltétele, hogy a kormányzat biztosítson megfelelő épületet. Előre láthatólag 100-150 hallgató elhelyezése lesz szükséges. A magyarországi részleg szervezetileg az ELTE-hez tartozhat, de oly módon, hogy a Bölcsészettudományi Kartól teljesen független, csak a rektorral kapcsolatban lévő, önálló intézetként működne, független kuratórium irányítása alatt. Az egyetem tel-jesen független lesz szellemi és személyi kérdésekben az ELTE BTK Kari Tanácsától. A független kuratórium dönt a külföldi és belföldi oktatók személyéről és az egyetem működési rendjéről. Közös kuratórium irányítja a prágai, pozsonyi és budapesti egységet. [...]”
Közel két és fél hónap elteltével - szeptember 11-én - Vásárhelyi Miklós és Dornbach Alajos levelet intéz Antall József miniszterelnökhöz, az előzmények újbóli összefoglalása után egyebek közt ezt írva: „Soros úrnak a további szervezési munkák folyamatbatétele előtt szükséges lenne egyértelműen tudnia, hogy a kormány támo-gatja-e ezt a programot. Nem elkötelező nyilatkozatot, de legalább szándéknyilatkozatot kérne. Ezen kérése tolmácsolására kért fel minket, mivel belátható időn belül nem jön Magyarországra.
Kérjük T. Miniszterelnök urat, hogy amennyiben a Soros Alapítvány törekvé-seivel egyetértenek, egyetértését a kormány vagy a művelődési miniszter úr szándék-nyilatkozatban juttassa kifejezésre.”
A kérés két hét múlva teljesül - Andrásfalvy Bertalan „a Magyar Köztársaság Kormánya nevében” tett, szeptember 25-i keltű, hivatalos állásfoglalásával:
„Szándéknyilatkozat
A Magyar Köztársaság Kormánya örömmel üdvözli a Soros György úr kezde-ményezésére létrejövő Közép-Európai Egyetem gondolatát.
A magyarországi intézmény céljára a Soros György úr 1990. június 30-iki szándéknyilatkozatában vázoltaknak megfelelő épületet (elhelyezést) és az egyetemi fenntartás mindenkori normatív támogatási összegét a Kormány biztosítja.
Örömmel fogadjuk Soros György úr felajánlását, amely az intézmény létrehozása céljára 5 éven keresztül évi 5, összesen 25 millió USD-t biztosít.
Az intézmény létrehozásával kapcsolatos egyeztetéseket a Művelődési és Köz-oktatási Minisztérium végzi.”
Az ígérő, szép szavakat azonban - tettek helyett - csupán újabb szavak követik. Szilvásy György helyettes államtitkár jó fél év múltán, 1991. április 11-én ezt írja Geszti Juditnak: „Engedje meg, hogy ezúton is kifejezzem tiszteletemet és nagyra-becsülésemet mindazoknak, akik Soros György úr kezdeményezésére a Közép-Európai Egyetem több karának Budapesten történő működésén fáradoznak. Úgy ítélem, hogy az egyetem elhelyezésében a magyar kormány segítsége célszerű és indokolt. Biztosíthatom Önt, hogy a hazai törvényesség keretein belül az Önök számára legmegfelelőbb megoldást kívánjuk az egyetem elhelyezéséül nyújtani.
Április 4-i találkozásunkon született megállapodásunkra hivatkozva most arra tudok felelőséggel ígéretet tenni, hogy az egyetem átmeneti elhelyezését - az Önök igényeinek ismeretében - megoldjuk, az oktatás 1991 szeptemberétől tehát beindítható lesz. Ezt követően pedig a legrövidebb időn belül ajánlatot teszünk az egyetem végleges elhelyezésére is annak érdekében, hogy az 1992-es oktatási év már az új, végleges helyen indulhasson meg.”
Dornbach Alajos egy másnap, az Alapítóhoz írott levele további részletekbe is beavat: „Helyiségügyben: Dr. Szilvásy György államtitkár úrral személyesen is tár-gyaltunk, telefonon is konzultáltam helyettesével. Garantálják, hogy biztosítanak megfelelő épületet pár hónapon belül. A volt pártfőiskolai épületegyüttest hosszú távon nem tudják biztosítani, csak a következő évben lehet számítani a központi épület néhány szintjére a rövid kurzusok bonyolításában. Minden egyéb épület egyelőre a ZAVKI (Zárolt Állami Vagyonkezelő Igazgatóság) felügyelete alatt áll, és a pár hónapon belül meghozandó törvény dönti el, hogy ezen épületek közül melyek kerülnek a kormány kezelésébe, és melyekkel fognak rendelkezni az önkormányza-tok. Parlamenti jóváhagyás nélkül nem tud dönteni egyetlen ingatlan sorsáról sem a kormány. Csak feltételesen (annak reményében, hogy az országgyűlés döntése a kormány kezelésében hagyja az ingatlant) fognak tudni nyilatkozni, hogy mely épüle-tekre számíthatunk. Mire májusban jössz, addigra konkrétan meg tudnak nevezni épületeket, amelyeket meg tudunk nézni. [... ] Lehetőséget látnak arra, hogy térítés-mentesen bocsátanak épületet a Közép-Európai Egyetem rendelkezésére, ez jelenthet jelentős anyagi támogatást. Ebben az évben költségvetési támogatásra nem számíthatunk, nem is szerepel a költségvetésben.”
Szilvásy Györggyel főként Dornbach Alajos, Vásárhelyi Miklós, Teplán István és Geszti Judit tárgyalt, míg az MKM-et képviselő Kálmán Attila államtitkárral Dornbach próbált kölcsönösen megnyugtató megoldást találni. Mindazonáltal az őszi tanévkezdést illetően nem sok jóval kecsegtetett Szilvásy György egy május 15-i keltű, ugyancsak Geszti Juditnak címzett levele sem: „Soros György, Dornbach Alajos és Vásárhelyi Miklós urakkal a mai napon történt megbeszélésünk eredményét rögzítve ezúton ismételten megerősítem, hogy a Kormánynak szándékában áll meg-oldani a Közép-Európai Egyetem elhelyezését.
Tekintettel azonban arra, hogy a társadalmi szervezetek ingatlanai jelenleg zároltak, és e zárlat feloldása parlamenti döntést igényel, ennek hiányában nincsen jogunk rendelkezni ezen ingatlanok használatáról, ezért az egyetem végleges el-helyezésére szolgáló megoldást jelenleg nem tudunk felajánlani. Amennyiben a par-lament döntése - várhatóan ez év őszén - megszületik, készen állunk arra, hogy - az Önök igényeinek ismeretében - megfelelő épületet találjunk.”
1991 júliusában a New York-i Open Society Fund és a Magyar Soros Alapítvány közösen létrehozza a Közép-Európai Egyetem Alapítványt (tiszteletbeli elnöke Göncz Árpád, elnöke Vásárhelyi Miklós, kurátorai Bojtár Endre, Ladislav Cerych, Dornbach Alajos, Enyedi György, Litván György, Jifi Musil, William Newton-Smith, Rév István, Teplán István, Vámos Tibor és Vékás Lajos), melynek alapító okirata negyedik pontjaként egyben a magyar kormány ígérvényét is becikkelyezik a szükséges épület biz-tosításáról, a fenntartási és oktatási költségek állami hozzájárulásáról. Ősztől azon-ban, mivel a kormány változatlanul nem kínál még csak ideiglenes elhelyezést sem a beinduló budapesti fakultásoknak (történelem, ökológia), Soros György kénytelen saját pénzén kibérelni e célra a Videoton használaton kívüli Szilágyi Erzsébet fasori épületegyüttesét.
1992 áprilisában Dornbach Soros György nevében ismét személyes megbeszélést kér Antall Józseftől az ügy megnyugtató és mielőbbi rendezése érdekében, ám a mi-niszterelnök zsúfolt programjára hivatkozva elhárítja a találkozót. („A Közép-Euró-pai Egyetem alapításával kapcsolatos kérdések megbeszélésére javasolom, hogy Soros úr Andrásfalvy miniszter urat keresse meg.”) Párhuzamosan más irányú próbálkozá-sok is történnek. Pár nap múltán Dornbach Mádl Ferenc tárca nélküli miniszternek ír részletes beszámolót, ismét kiemelve, hogy a szükséges épület biztosítását idestova csaknem két éve „a miniszterelnök úr és a művelődési miniszter úr is megígérte”, épp ezért kéri, hogy Mádl az egyetem támogatásának ügyét „a tudománypolitikai bizott-ságban egyetértőleg előterjeszteni szíveskedjék.” Április végén egyébiránt az ELTE Egyetemi Tanácsa is elfogadja a két intézmény együttműködési megállapodásának tervezetét - mint arról Vékás Lajos rektor hivatalos levele tudósít. (Lényege, hogy az ELTE az 1992/93-as tanévtől tantermet, irodát és könyvtárhasználatot biztosít a CEU oktatói és hallgatói számára, doktori fokozatot ad a CEU végzőseinek, támogat-ja tanárainak „átoktatását”, cserében a Közép-Európai Egyetem Alapítvány külföldi és belföldi ösztöndíjakat biztosít az ELTE oktatói és végzős diákjai számára.)
A hónap végén Teplán István, a CEU általános alelnöke tesz újabb (ismét csak eredménytelen) kísérletet Andrásfalvy miniszternél egy, az egyetem céljára kiszemelt épület - a Természettudományi Múzeum kezelésében lévő Könyves Kálmán krt. 40. - megszerzésére. Időközben Vásárhelyi Miklós is körlevelet intéz a budapesti kerületi önkormányzatokhoz, ajánlatokat kérve az egyetem elhelyezésére - de ez a próbál-kozás sem hoz sikert.
A megoldást végül, mint az a sajtóból közismert, a Metalimpex Nádor utcai székházára kötött „adósság-ingatlan” csereügylet jelenti a Vagyonügynökség közve-títésével, Kupa Mihály pénzügyminiszter és az Antall-kormány jóváhagyásával. Eszerint a magyar kormány - még az 1989. május 15-i együttműködési megállapodás következtében - a Soros Alapítvánnyal szemben felgyűlt mintegy 180 millió forintos tartozását árengedményként betudja a Nádor utcai épület 340 millió forintos vételárába - a különbözetet Soros azonnal átutalta a kincstári vagyonkezelő számlájára - s ezzel a két fél minden korábbi, egymással szembeni kötelezettségét semmisnek tekinti.
Időben nagyjából ez az a pont, ahol nemcsak az Antall-kormány és az Alapítvány, de az Alapítvány és a Közép-Európai Egyetem útjai is elválnak egymástól... Itt tehát legfeljebb rövid áttekintést adhatunk az egyetem további sorsáról, a fontosabb vál-tozásokat időrendbe szedve:
- 1992. július 24. A New York Állami Egyetem rektori tanácsa ideiglenes alapító chartájával akkreditálja a Közép-Európai Egyetemet.
- 1992. október 1. - Prágában megkezdődik a második - Budapesten az első tanév (történelem, jogtudomány és környezetvédelem kurzusokkal), szükségmeg-oldásként a Videotontól bérelt Szilágyi Erzsébet fasori épületekben. Az ősz folyamán a CEU varsói karának alapításáról is megállapodás születik.
- 1993 tavaszán az új cseh kormánnyal támadt nézeteltérése miatt Soros György elhatározza, hogy az egyetem prágai könyvtárát s az oktatási programok túlnyomó részét Budapestre telepíti át.
- 1993 augusztusában a Seregélyesen tartott nemzetközi konferencián döntés születik arról, hogy a CEU a közép-kelet-európai térség átfogó politológiai kutatását is vállalja. Egyúttal itt határoznak az Open Society Institute, a térségbeli Soros- intézmények koordinatív és finanszírozó szervezetének felállításáról is.
- 1993 októberében Soros György bejelenti, hogy 200 millió dollárt adományoz a CEU javára és további 30 milliót a Nádor utcai központi épület, valamint a Kerepesi úti kollégium építési munkáira.
- 1994 nyarán az egyetemi tanács úgy dönt, hogy a CEU prágai szociológiai tan-székét Varsóba telepíti.
- 1995. január 5. - Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszter (5563/94 számú rendeletével) teljes értékű magyarországi felsőoktatási intézményként ismeri el a Közép-Európai Egyetemet.
- 1995. október 20-án ünnepélyesen átadják a jó kétéves felújítási munkával elkészült Nádor utcai, új egyetemi „campus”-t. (Az eredetileg Pollack Mihály tervezte Festetich-palotát és a szomszédos bérházakat Iványi László építész tervei alapján nyi-tották egybe, ill. építették át.) Pár hét múlva elkészül az egyetem 500 szobás Kerepesi úti kollégiuma is.
- 1996. szeptember - A New York Állami Egyetem véglegesíti a CEU-t egyetemként akkreditáló chartáját.
- 1997. november - A CEU megszerzi „a nyilvános támogatású oktatási intézmény” legkedvezőbb amerikai adózási státusát (az Income Revenue Service of the US 501 /c/ /3/ cikkelye szerint).
Ez idő szerint (1998 júniusában) az egyetemnek 35 országból 660 beiratkozott hallgatója van, 100 fős állandó oktatói kara, évente mintegy 150 vendégprofesszora és vendégelőadója - mindent egybevetve: 400 fizetett munkatársa. A hallgatók zöme (528) alapképzést (Master's Degree), kisebb része (99) doktori és PhD-felkészítést kap, ezen túl 33-an speciális kurzusokra járnak. Az egyes szakok hallgatói létszáma az 1997/98-as tanévben: Közgazdaságtan: 91 - Jogtudomány: 68 - Történelem: 67 - Középkorkutatás: 66 - Politikatudomány: 65 - Környezettudomány és környezetpoli-tika: 63 - Szociológia: 52 - Európai nemzetközi kapcsolatok: 42 - Kultúra- és élet-módkutatás: 38 - Nacionalizmuskutatás: 19 - Délkelet-európai kutatás: 16 -Társadalomelmélet: 15 - Emberi jogok: 13 - Egyéb speciális stúdiumok (beleértve a PhD-előkészítő kurzusokat): 45. Az 1987/88-as tanévben az egyetemfenntartás teljes költsége mintegy 10 millió dollár (+ 3 milliót különféle diákjóléti alapok tesznek ki), amelynek csaknem egészét - az Open Society Institute révén - Soros György fedezi. Az 1997/98-as tanévtől egyébiránt a „Nemzetközi Menedzserképző” (IMC) is az egyetem keretében működik, önálló „business school”-ként mintegy 150 hallgatóval.
Történetfilozófiai kitérő: „A tények és téveszmék dialektikája”
A térségben viharos gyorsasággal lezajlott 1989-1990-es politikai fordulat mibenléte és „világtörténelmi” jelentősége kezdettől erősen izgatta a kortársakat, s azóta is meg-megújuló, heves vitákat gerjeszt - a kültelki kocsmapultoktól a nemzet-közi tudóskonferenciákig. Mi történt voltaképp? Csakugyan kiérdemli-e a „forradal-mi” jelzőt a térségben végbement átalakulás - avagy azt jórészt a változásokban érdekelt, régi-új elitcsoportok vezényelték, sajátos különalkuk sorával és szükség-képp felülről? Mi volt a „döntő ok”: egy világbirodalom „végelgyengülése” s úgy-szólván magától való kimúlása - avagy az önerejükre eszmélt „tömegek” radikális változásokat kikényszerítő fellépése? Kik voltak e küzdelem hősei és áldozatai? És legfőképp: ki vagy mi aratott megsemmisítő győzelmet az egypártrendszerű kommu-nista rendszer(ek) felett? A demokrácia, a többség elemi erővel feltámadó szabad-ságvágya? A nemzeti önrendelkezési igény s a kombattáns újnacionalizmusok? Avagy valóban csak a Nyugat „történelmileg igazolt fölénye”: a magángazdaság, a jóléti vívmányok ellenállhatatlan igézete?
Minderre sokféle válasz született, születik ma is, ám univerzális igényű „törté-netfilozófiai” koncepcióval - a marxista voluntarizmus csúfos kudarcán okulva - valójában nem sokan mertek előhozakodni. Soros György, mindenképpen e vakmerő kevesek közé számít. A „bukott filozófust” - miként ifjúkori ambícióira utalva magát aposztrofálja - persze sokkal inkább „valóságformáló”, semmint teoretikus szenve-délye tette ismertté világszerte az elmúlt egy, másfél évtizedben. Holott a kettő végső soron egy tőről fakad, mint azt a nyilvánosság előtt nemegyszer kifejtette. A leg-markánsabban talán 1991 májusi díszdoktorrá avatásakor a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen...8
Soros mint annyiszor, ezúttal is abból a közhelyszerű alapigazságból indul ki, hogy „senki sem tévedhetetlen” - ellenkezőleg: a cselekvő ember szükségképp téved, hisz szubjektív értékítéletei, vágya, hite, eszmei és ideologikus premisszái eleve meg-gátolják, hogy a valóságról úgymond „teljes tudással” rendelkezzék. A történelem ekként mint folyamatos, „interaktív” jelen, nem egyéb, mint a tévedések nagysza-bású vígjátéka... „A résztvevők - állítja Soros - mindig is egy torz világképre kell alapozzák döntéseiket, s ez a torz világkép nagy szerepet játszik az események alakításában. Ha a világkép nem lenne torz, nem lenne szerepe a történelemben, és nyugodtan mellőzhetnénk, mint a valóság függvényét. Ez az, amit Marx próbált elérni, amikor Hegelt »fejéről a talpára« állította, mondván, hogy a dialektika a ter-melés, nem pedig a gondolkodás folyamatában rejlik. Ez igen nagy tévedés volt, ami abból is látható, hogy a marxista téveszmének milyen nagy történelmi hatása lett.
Az igazi dialektika a téveszmék és a tények között van. Ez nagyon érdekes, új-fajta történelemszemléletre vezet, amely a téveszmék és torz ítéletek fontosságán alapszik. Engem ez a szemlélet irányított úgy a tőzsdén, mint a kommunista szisztémával folytatott harcomban.”
„Tőzsdefilozófia”, a „spekuláció” univerzális világmagyarázattá való kiterjesz-tése... - legyinthetnek a Platón, Arisztotelész, Descartes, Kant, Hegel szigorú ok-fejtésein pallérozott elmék. Avagy mi újdonság van e percepció- és ismeretelméleti relativizmusra alapozott teóriában? Nos, ne ítéljünk idejekorán. Előbb ismerjük meg a gondolat-szerző - általánostól az aktuálisig ívelő - érvelését: „Ha elfogadjuk, hogy a résztvevők világképe sohasem felel meg teljesen a valóságnak, akkor el kell fogad-nunk, hogy van egy kétirányú kapcsolat a torz világkép és a valóság között. Egyrészt a világkép befolyásolja a valóságot, másrészt a valóság is befolyásolja a világképet. Ez a kölcsönhatás, amit én angolul »reflexivity«-nek nevezek, adja meg a történelmi folyamatok kulcsát.
Bizonyos körülmények között a résztvevők világképe és a valóság nem válnak el messzire egymástól. Ez különösen akkor van így, amikor egy kritikus gondolkodás uralkodik. De vannak más körülmények, amikor a résztvevők világképe egészen messzire kerül a valóságtól, és ami még érdekesebb, maga a valóság is teljesen elfajul ahhoz képest, amilyen akkor lenne, ha a rendszer nem egy téveszmén alapulna. Ez az elfajulási folyamat magyarázza a tőzsdén a nagy fellendüléseket és az azokat követő összeomlásokat, így a történelemszemlélet hozzásegített ahhoz, hogy a tőzsdén jó eredménnyel működjek. Úgyszintén arra ösztökélt, hogy szembeállítsam a nyílt tár-sadalom elvét, amelyik a kritikus gondolkodáson alapszik, a zárt társadalom gondo-latával, amelyet egy téveszme ural. E szembeállítás következtében köteleztem el ma-gam a nyitott társadalom iránt.”
Soros a fenti okfejtéssel lényegében a „dinamikus egyensúlyhiány” elvét s a demokrácia önkorrekciós modelljét állítja előtérbe. A továbbiakban a popperi „nyitott társadalom” tézisét fejti ki annak „aktuálpolitikai” konzekvenciáival: „A nyílt tár-sadalom elve azt jelenti, hogy semmiféle eszme, világkép nem tükrözheti [híven] a valóságot. Mindegyik szükségképp egyszerűsít, minden elvnek szükségképp megvan a maga gyengéje, és ha egy világszemlélet egyeduralomra tesz szert, akkor az torz világot fog létrehozni. Ahhoz, hogy a résztvevők világképe ne fajuljon el túl messze a valóságtól, az kell, hogy [az emberek] sok elmélet, sok különböző hozzáállás közül válasszanak.
Ez az elv tüzelt sokakat a szovjet rendszer elleni harcra, többek között engem is. Mert ahogy azt már annak idején kijelentettem, alapítványom célja az volt, hogy megtörje a dogma monopóliumát. [...] Azt, hogy az alapítvány elve helyes volt, az események bebizonyították. Az alternatívák megteremtése tényleg megtörte a dogma monopóliumát, és a dogmának tényleg nagyon torznak kellett lennie, ha ilyen könnyen és maradéktalanul fel lehetett bomlasztani.”
Ezen a ponton persze Soros értelmezésére is ráillik, hogy „szükségképp egy-szerűsít”, és mint minden elméletnek „megvan a maga gyengéje”. Hamarjában csak kettőt említünk. Az egyik, hogy a „dogma monopóliumának megtörése” - bár csak-ugyan legfőbb indítéka, sőt sok éven át gyakorolt szemfüles praxisa volt az Alapít-ványnak - valójában csak 1989 tavaszán, a rendszerváltás közvetlen előestéjén vált nyíltan deklarált stratégiává. A másik, hogy amit fentebb Soros a hivatalos marxista--kommunista ideológia felbomlásáról mond, az legfeljebb a legvégső szakaszra igaz - sőt arra is csak részben, hisz a rögtönzött előadás hevében egy sor fontos tényezőt maga is említetlenül hagy, például a dogma (és a közvetlen hatalmi praxis) keserves és ellentmondásteli „önlebontó” folyamatait. A kommunista téveszme „könnyű és maradéktalan” felszámolásához, valójában sok tízmillió áldozat és kis híján a teljes 20. század is kevésnek bizonyult (lásd a sztálini idők, 1956, 1968, 1981 tragikus meg-próbáltatásait!).
„A szovjet rendszer összeomlása - folytatja Soros - megdöbbentő jelenség, ám ez nem jelenti azt, hogy a nyílt társadalom elve diadalmaskodott. Sőt, az igazi harc még csak most kezdődik. Mert a nyílt társadalom elvének is megvannak a maga gyengéi, meg kell, hogy legyenek, mert ha nem lennének, akkor az elv nyilvánvalóan téves lenne. Az egyik legnagyobb gyengéje, hogy úgy gondolatrendszere, mint a rá alapozott valóságrendszer nagyon bonyolult. Sokkal bonyolultabb, mint egy zárt gondolkodási mód és egy zárt társadalmi rendszer. Mert egy zárt rendszerben csak egy koncepció van uralmon, és minden más koncepció el van nyomva. Míg egy nyílt társadalomban minden résztvevőnek ki kell alakítania a saját koncepcióját, aminek alapján működni tud, és magának a rendszernek ki kell alakítania annak szisztémáját, ahogy ezek az autonóm résztvevők együtt tudnak működni. Márpedig éppen ez az, ami hiányzik a szovjet rendszer összeomlása után: az autonóm résztvevők és az együttműködési mód. Ez különösen a gazdasági életben mutatkozik meg, ahol hiányzanak az önálló cégek és azok a vállalkozók, akik fel tudnának ilyen cégeket építeni, és hiányzik a magánjog, és azok az intézmények, amelyek a piac működését szabályozzák.
Ezeknek hiányában nagy a veszély, hogy egy mindent átfogó, zárt rendszer összeroppanása nem egy nyílt társadalomra vezet, hanem kisebb terjedelmű zárt rendszerekre bomlik szét.”
Soros kétségkívül elsők közt ismerte fel a térségbeli kombattáns államnaciona-lizmusok feléledésének veszélyét, s azt mindjárt az átalakulás kezdetén nyomatékkal többször is szóvá tette. Egyebek közt egy évvel korábban, az 1989-es évkönyv elősza-vában - a Bethlen Alapítvánnyal való szakítást bejelentve -, amikor is határozottan leszögezi: „Nem vagyok hajlandó közreműködni abban, hogy a kommunista rendszert egy nacionalista zárt rendszerré alakítsák át.” Ugyanakkor, mint azt díszdoktori beszédében is jelzi: „Szeretnék különbséget tenni kétfajta nacionalizmus között. Az egyikben a nyílt társadalom mutatkozik meg. Ez az a nacionalizmus, amelyik végigfutott Európán 1848-ban, amikor a fiatalság egyik városból a másikba adta át a nemzeti öntudat fáklyáját. Ez az a nacionalizmus, amelyik élteti a progresszív poli-tikai elemeket a balti országokban, Ukrajnában és Oroszországban. De van egy másikfajta nacionalizmus is, amelyik a fasizmusra és a náci időkre emlékeztet. Ez a fajta nacionalizmus van ma hatalmon Szerbiában és Horvátországban, és észlelhető ez az irányzat Szlovákiában és Romániában is. Szerencsére Magyarországon a közvélemény túlsúlya elutasította az ez irányú kezdeményezéseket. De félő, hogy a Szovjetunióban a végén ez a fajta nacionalizmus fog felülkerekedni.
Mi különbözteti meg a kétfajta nacionalizmust? Válaszom erre nagyon egyszerű: a siker. Ahhoz, hogy a nemzeti önérzet baráti vetélkedésben fejeződjön ki, az kell, hogy a vetélkedés eredményeket mutasson fel. De ha egy nép nem tudja megállni helyét a nyitott társadalomban, akkor kénytelen primitívebb gondolkodásmódban és a múlt kecsegtető diadalaiban keresni menedéket. Evvel csak azt ismétlem, amit már az előbb is mondtam: a nyílt társadalomnak szüksége van a gazdasági sikerre! Ezért várható az, hogy a Szovjetunióban a második fajta nacionalizmus fog a végén diadal-maskodni. Mert ott a nyitott társadalom nincs kellően megalapozva, és majdnem el-kerülhetetlen, hogy az ez irányú próbálkozások kudarcba fulladjanak. Csak egy nagy-szabású külföldi beavatkozás tudná a Szovjetuniót ettől a sorstól megmenteni, és mivel a nyugati országok mostanáig még kisebb beavatkozásokra sem voltak haj-landók, nincs sok remény. De a legtisztábban Jugoszláviában látható, hogy a válasz-tás a gazdasági siker és egy sovinizmusra alapozott fasiszta rendszer között zajlik. Mert Jugoszláviában meg lett volna az alap a gazdasági sikerre, míg a Szovjetunióban sajnos ez a lehetőség hiányzik. Én a múlt év májusában voltam Jugoszláviában, és akkor Ante Markovid miniszterelnök gazdasági reformja több eredményt mutatott fel, mint Balcerowicz hasonló terve Lengyelországban. De Milosevic, a szerb párt-apparátus vezére sikeresen aláaknázta Markovics reformpróbálkozásait. Többek között kirabolta a szerb nemzeti bankot, és majdnem tönkretette a gazdaságot. Ma már a polgárháború küszöbén áll az ország. Milosevic példája megmutatta, hogy milyen veszélyes az, ha egy kommunista pártapparátus át tud ülni a sovinizmus izmos paripájára. Hasonló helyzet merült fel Szlovákiában, ahol a volt miniszter-elnök, Meciar, szintén a nacionalista lovat próbálta meglovagolni, és rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert. Népszerűsége riasztó jel, mert annak tulajdonít-ható, hogy nem egy másként gondolkodó értelmiségi, mint a többi cseh és szlovák politikus, hanem az utca emberének szájíze szerint beszélő demagóg. Tehát a kétfajta irányzat, amelyik közt a harc dúl, egyrészt a demokrácia és a gazdasági siker, más-részt a diktatúra és a primitív nacionalizmus.
Ez a harc még sokáig el fog tartani, és végső kimenetele egyáltalán nem biztos. Minél tovább tart, annál jobb, mert a szovjet rendszer volt tagjai úgysem tudnának egyik pillanatról a másikra felzárkózni Nyugat-Európához. [...] A kommunista rend-szer felbomlásához az kellett, hogy az események fölgyorsuljanak, míg végül a berlini fal ledöntésével elérték csúcspontjukat. Most egy építő folyamat elején állunk, és bizony elég hosszú ideig fog tartani, míg meghozza gyümölcseit. [...] Kérem, ne veszítsék el kétségbeesésüket...”
Mindez a székfoglaló alkalmi műfajából adódóan inkább csak aktuálpolitikai elemzés, rövid távú esélylatolgatás, semmint átfogó „rendszerelmélet”. Ez utóbbit Soros - filozófiai és társadalmi értelemben egyaránt - jóval bővebben fejti ki A pénz alkímiája és A lehetetlen megkísértése magyarul is megjelent köteteiben. (Főként az utóbbi harmadik, befejező részében: a Filozófiai alapok, A történelem kölcsönhatás-elmélete s a Nyitott és zárt társadalmak című fejezetekben.) Ezek a fejtegetések az iméntiekhez képest sokban új dimenziót tárnak elénk egy szabadgondolkodó vonzóan eredeti és állandó öniróniával kontrollált elméletéből. Soros eszmefuttatását Wittgenstein és a század „logikai pozitivistáinak” bírálatával kezdi, mondván, hogy az egész eddigi filozófiai hagyományban, s kiváltképp a szélsőséges wittgensteini anti-filozófiában „a gondolkodás és a valóság szétválasztása eltúlzott. A gondolkodás a valóság része. Külön kategóriák helyett rész és egész közötti viszonnyal van dol-gunk...” És: „Akár elfogadjuk, akár tagadjuk, vagy elvetjük, a tökéletlen megértés az emberi léthez tartozik.”
Ez azonban nem holmi rezignált végkövetkeztetés, sokkal inkább kiindulópont Soros fentebb már említett sajátos „reflexivitáselméletéhez”. Ez utóbbi ugyanis min-den korábbi, merev és analitikus, ok-okozati „valóság-tudat” (vagy „tudat-valóság”) viszony helyébe egy merőben újfajta, szintetikus elvet állít: a kiszámíthatatlan köl-csönhatásokét, mely a „fejlődő” vagy „bonyolult rendszerek” természettudományos modelljének (népszerű nevén: a ,,káoszelmélet”-nek) analógiájára érvényesül az em-beri társadalmakban. Ez a nyitott és indetermináns rendszer voltaképp két pre-misszán nyugszik: egyrészt, hogy a valóság nem eleve adott, s ezért időről időre képes a meglepetés erejével hatni ránk, másrészt, hogy az emberi reflexió, a gondolkodás maga is képes azt újjáteremteni. De vajon miféle metamorfózisok révén lesz mind-ebből „történetfilozófia” - mi több: konkrét tér-időben érvényesülő politikai rendszerelmélet?
„Hiszem, hogy a kölcsönhatás fogalma - írja Soros - történelemelméletté fej-leszthető. Az elmélet képes megmagyarázni a kibontakozó események menetét, és felismerni a belőlük fakadó választási lehetőségeket, de nem tudja a jövőt megjósolni. A legtöbb, amit tehet, hogy jelzi a legkisebb ellenállás irányát. A természettudomá-nyok mércéjével mérve nem tekinthető tudományos elméletnek, mivel képtelen egyértelmű előrejelzésekre és oksági magyarázatokra. De ebben nincs semmi kivetni-való, hisz a kölcsönhatás fogalma magában foglalja, hogy a történelem nem eleve meghatározott.”
Csakhogy egy mégoly indeterminista történetszemléletnek is megvan a maga szükségképpeni gyenge pontja, történetesen: az ellenpróba, a „kísérleti bizonyítás” nehézsége. Soros ez utóbbit, mondhatni, egész kelet-európai aktivitásával vakmerőn magára vállalja... „Elméletem - ismeri el - nem teljes. Még átfogó sem kíván lenni. Azonban képessé tett arra, hogy előre lássak bizonyos fejleményeket, és miután bekövetkeztek, magyarázatot leljek rájuk. Anélkül, hogy csökkenteni próbálnám kipróbálásának módszertani problémáit, úgy vélem, egy elmélet, amely olyan külön-böző témákra fényt tud deríteni, mint a tőzsde viselkedése és a szovjet rendszer sorsa, megérdemel némi figyelmet.”
A gondolkodás és a valóság kölcsönhatását történelmi modellhelyzetekre ki-vetítve Soros végső soron három alaptípust különböztet meg: 1. a dinamikus, közel- kiegyensúlyozott helyzet (nyitott társadalom), 2. a statikus, nagyon kiegyensúlyozat-lan helyzet (zárt társadalom) és 3. a dinamikusan kiegyensúlyozatlan helyzet, más néven a forradalom vagy a valutatőzsdék heves árfolyam-ingadozása. Mindehhez még hozzáteszi: „nagyon kiegyensúlyozatlan helyzet jöhet létre mind a végletes változás, mind a végletes változatlanság esetében. A zárt társadalom ugyanannak az éremnek az egyik oldala, amelyiknek másika a forradalom és a káosz; csak időbeli különbség van közöttük, a kölcsönható folyamat ugyanaz.”
Minthogy az elmélet szerzőjének mindhárom történelmi alaphelyzetről (demok-rácia, diktatúra, forradalom) bőséges magántapasztalata van, így távolról sem hiszi, hogy bármelyik is tökéletes vagy állandósítható volna. Ám aki elég Soros-szöveget hallott vagy olvasott - s ezt hovatovább türelmes olvasónk is bátran elmondhatja! -, azt minduntalan zavarba ejti a „nyitott és zárt társadalom” fogalmi ellentétpárjának némelykor ugyancsak laza és szabados használata. Ne menjünk most vissza a mester: Kari Popper úgyszintén kérdéses terminológiai ősmintájáig, azt azonban csakugyan jó volna tisztázni, hogy Soros mit is ért e sokszor használt kulcsszavakon. Eszményt és elleneszményt? Történelmi sémákat? Netán két nagyon is konkrét - égtájakkal, országnevekkel azonosítható - társadalmi és politikai berendezkedést?
Nos, alkalmi aktuálpolitikai nyilatkozataiban, amikor „szükségképp leegyszerű-sít”, leginkább az utóbbit érti: azaz zárt társadalmon a szovjet típusú „létező szocia-lizmust”, nyitotton a létező nyugati piacgazdaságot és demokráciát - mindenekelőtt persze az amerikait. Ám az esetben, ha kicsit is árnyaltabban fogalmaz, e kulcsfogal-mak menten eszménnyé és elleneszménnyé szublimálódnak... Kiváltképp áll ez a nyitott társadalom hangsúlyosan normatív emlegetésére. Soros sokszor és sok helyütt elmondta, hogy a zárt vagy diktatórikus rendszerek felbomlása még korántsem jelen-ti a nyitott társadalmak automatikus létrejöttét. Ugyanakkor az utóbbi években mind gyakrabban int arra is, hogy maguk a nyugati társadalmak sem eléggé „nyitottak” még, avagy ebbéli történelmi vívmányaik nagyon is törékenyek és fenyegetettek. (Emlékezzünk csak a Gorbacsov látomása kettős élű bírálatára!) Némely nyilatkozata - így a legutóbbi években megjelentek - egyenesen radikális rendszerkritikának hat a kormányzati felelőtlenség, a nemzetközi intézmények bénultsága, a korrupció, az elszabadult piac, a parttalan egoizmus, az elidegenedés és önpusztítás megannyi riasztó jelenségének felemlegetésével. Már-már úgy tűnik: korunkban a kapitaliz-musnak valóban nincs állhatatosabb és fundamentalistább bírálója, mint Soros György és - II. János Pál pápa...
„Van abban valami mesterkélt és ugyanakkor nagyképű - írja a Lehetetlen megkísértése zárszavában -, ha egy tőzsdejátékos kezdi latolgatni korunk erkölcsi vál-ságát. [...] Mindig is éreztem, hogy a modern társadalom és Amerika különösen értékhiányban szenved. A nyitott társadalom fogalmában az értékrend kérdése ugyan benne foglaltatott, de nem voltam megelégedve azzal, ahogy megfogalmaztam. [...] Miután azonban az érték kérdését a rendszer stabilizálásával kapcsoltam össze, megoldódott minden gondom. Mi lehetne tiszteletre méltóbb, felelősebb magatartás, mint a stabilitás miatt aggódni? [...] Furcsának tűnhet, hogy a szovjet összeomlásból leszűrhető legfőbb tanulság a nyitott társadalom természetére vonatkozik, valójában azonban nincs ebben semmi különös. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban uralkodó világkép csődjének, amint korábban említettem, a piacgazdaság ki-fejezett félreértése az oka. A laissez faire modern változata szerint az önérdek követése magától is az anyagi eszközök legjobb felhasználásához vezet. Mi viszont azt tanulhattuk meg, hogy az önérdek nem elegendő, kell lennie valami olyan, a rend-szert működőképessé tevő késztetésnek is, amely túlmutat az önérdeken.”
Nos - egyelőre - legyen ez a végszó...
Jegyzetek
1 Igaz-e a titok? Békés Megyei Népújság, 1989. november 18.
2 Egy 1991-es karácsonyi rádióinterjú Antall Józseffel. In Révész S., Antall József távolról, Sík Kiadó, 1995, 50-52.
3 A Híd-csoport és a Kék Szalag Bizottság megalakulásáról egy Németh Miklóshoz intézett 1989. december 5-i keltű Soros-levél tudósít. Eszerint: „A gazdasági válságkezelés nehézségei felett érzett aggodalomtól vezérelve egy pártoktól független szakértői testület létrehozását kezdeményeztem. A szakértői testület tagjai nem pártok képviselőiként, hanem független szakértőként végzik munkájukat - annak ellenére, hogy némelyikük valamely párthoz tartozik. Arra törekedtünk, hogy a testület tagjai szakmai hitelük mellett lehetőleg alkalmasak legyenek a fontosabb pártok (MSZP, MDF, SZDSZ stb.) bizalma el-nyerésére. A testület vezetésére Lengyel Lászlót, Matolcsy Györgyöt és Kádár Bélát kértem fel. Ők szervezik, irányítják a testület munkáját, kérik fel a közreműködőket. A szakértői testület rövid távú válságkezelői problémákkal kíván foglalkozni. A hosszabb távú válságkezelési program problémáival a »Kék Szalag Bizottság« foglalkozik. Tardos Márton mind-két testület tagja. Kérem Önt, hogy a testület számára bocsássák rendelkezésre a jogszabály-tervezeteket, a szükséges adatokat és információkat, hogy kellő ismeretek bir-tokában dolgozhassanak.” A 14 tagú Híd-csoport egyébiránt 1990. január végére készült el írásos javaslattervével, mely az új kormány létrejöttéig egy „100 napos program” részeként azonnali konkrét intézkedéseket sürget az infláció megfékezésére, a költségvetési hiány mérséklésére, a rubelelszámolású külkereskedelmi aktívum kezelésére stb. Február elején még szakmai fórumot tartanak a javaslatcsomagról az Országos Tervhivatalban, ám a vá-lasztási kampány kiéleződése láthatóan nem kedvez a további kormányzati és ellenzéki szakértői konzultációknak. Az egykori sajtóhírek mind markánsabb koncepcionális nézetkülönbségekről tudósítanak, majd február derekán végleg meg is szakad a kétoldalú pár-beszéd. A nemzetközi Kék Szalag Bizottság azonban - mintegy a stafétát átvéve - tovább-ra is aktív marad, ennek bizonysága, hogy több jelentést is készít (Magyarország külföldi adóssághelyzete a konvertibilis elszámolásban és az adósságkönnyítés lehetőségei, A magyar privatizációs politika, A magyar vállalatok tőkeértékének becslési módszere stb.), s hogy előbb Brüsszelbe, majd a hónap végén Londonba utazik egy öttagú magyar szakértő dele-gáció (Csillag István, Rózsahegyi György, Tardos Márton - Pénzügykutató Rt., Surányi György - Országos Tervhivatal, Szalkay István - Bankárképző) az EK és a Kék Szalag Bizottság nemzetközi fórumaira. A következő fontosabb Soros-finanszírozta szimpóziumra, már a választások után kerül sor. Április végén Budapestre nemzetközi szakértői konfe-renciát hívnak össze Soros György kezdeményezésére magyar, szovjet, lengyel, csehszlovák és svájci részvétellel a dollárelszámolásra való áttérés s egy esetleges kelet-európai fizetési unió létrehozását megvitatandó. (A tanácskozáson komoly érdek- és nézetkülönbségek ütköznek ki: főként cseh és orosz részről vált ki erős ellenállást a Soros által javasolt és nyu-gati hitelekből fedezendő, átmeneti kelet-európai pénzügyi unió terve.)
4 A dokumentum első közlését és Soros kommentárját lásd a Kelet-európai kilátások című fejezet végén a Lehetetlen megkísérlése 140-141. oldalain.
5 Az Új Magyarország 1993. október 9-i száma alapján, amely az egy héttel korábbi tévé-interjút teljes terjedelmében közölte. A nyilvános sajtópolémia Soros és Antall között azok után pattan ki, hogy a CEU október eleji megnyitására Budapestre érkező Soros egy, a Magyar Hírlapnak, adott interjúban a miniszterelnököt okolta azért, amiért az adósság- szanálás történelmi esélye meghiúsult. „Az első szabad választás előkészítési szakaszában - állítja Soros - volt egy történelmi pillanat, amikor a [külföldi] hitelezők készek lettek volna bizonyos ésszerű engedményre, könnyítésre. Ezt a soha vissza nem térő lehetőséget elszalasztották. Eddig még senkinek nem beszéltem erről, de most úgy érzem, el kell mon-danom. A tervről Antall József és Tardos Márton tudott. Antall József azonban, tudva, hogy a szabad demokraták egy ilyen terv esetleges elfogadtatására gondolnak, azt kiadta a Financial Timesnak...” Később más lapok (Pesti Hírlap, Népszabadság stb.) is felkapják a hírt, s a miniszterelnök egy parlamenti felszólalásában indignáltan hárítja el a felelősséget magától, mondván, hogy a vád alaptalan, hisz Soros javaslatát sem a kiszemelt külföldi bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg.
6 Csurka már korábbi cikkeiben is gúnyosan megglosszázta a Soros-támogatta Híd-csoport és a Kék Szalag Bizottság tevékenységét, ám valódi megütközést és komolyabb sajtóvihart (lásd Bauer Tamás és Bőd Péter Ákos Beszélő-béli nyílt levélváltását, a Magyar Narancs és más lapok reflexióit) valójában csak e március 31-i, „nagykoalíció-robbantó” írása vált ki.
7 A CEU 1996-97. évi prospektusának előszavában ezt írja: „A Közép-Európai Egyetem létrehozását azon forradalmak ösztönözték, melyek 1989 folyamán söpörtek végig a térségben. A gondolat elsőként 1989 áprilisában merült fel azon a szeminárium-sorozaton, melyet a Soros alapítványi hálózat szervezett a dubrovniki Inter-University Centerben. [...] Magam ekkor még elleneztem egy új intézmény alapítását, mivel úgy véltem, célját ered-ményesebben szolgálnák a nem intézményesített, informális kezdeményezések. A berlini fal lebontása azonban megváltoztatta véleményem. Egyszerre magam is felismertem egy efféle intézmény szükségét annak érdekében, hogy tovább erősítve az 1989-es forradalmak eszményét, azaz a helyi társadalmak nyitott, pluralista, demokratikus és piacorientált átszerveződését.”
8 Az 1991. május 14-én elhangzott beszéd részleteit a másnapi lapok is hosszan idézik - tel-jes szövegét lásd az 1990-es alapítványi évkönyvben.