Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Süss fel nap - Winkler Márta, Fodor Szabolcs, Ruzsa Ágnes, Széman Rita: „De hogy ő nőtt, én is nőttem...”
Szerző:
Fűzfa Balázs (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Pilisborosjenő
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Pedagógus-továbbképzési módszertani és információs központ
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
pedagógia, tehetséggondozás
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 9049 24 7
ISSN:
Raktári jelzet:
E


Winkler Márta
Fodor Szabolcs
Ruzsa Ágnes
Széman Rita
„De hogy ő nőtt,
én is nőttem...”
Arany János: Növünk együtt (részlet)
Kincskereső Iskola


Előszó
Gyerekkoromban átélt élmények segítettek abban, hogy a tanítói munkámban alappillérnek tartsam azt a biztonságot adó szeretetet, melyre támaszkodhat egy mozgalmas, derűs légkörű iskolai élet. A gyerekek kíváncsiságát, mesélő kedvét, élénk fantáziáját pedig mint a legféltettebb kincset kívántam megőrizni, olyan hosszan, amilyen hosszan az csak lehetséges.
A sok tapasztalat aztán iskolává erősödött, ahol azonos szemlélettel egy lelkes kis csapat dolgozik szívvellélekkel azért, hogy a gyereki öröm megférjen az ismeretszerzés mellett. Hogy ne a szorongás, a félelem képzete társuljon az iskola fogalma mellé, hogy igazj értékké váljon az emberről, világról szóló kincsgyűjtés gyerekeinkben.
Iskolánk 1988 szeptemberében kezdte meg működését négyosztályos tagiskolaként, majd 1996-tól vált hatosztályossá. az z első három évben a foglalkozások időtartamát a gyerekek terhelhetőségének figyelembevételével az osztálytanítók határoznák meg, majd negyedik osztálytól fokozatosan egyre inkább a 45 perces órák adják a foglalkozások keretét. A tanulók három éven keresztül szöveges értékelést kapnak, majd a negyedik osztálytól már osztályzat is szerepel az írásos értékelés mellett. A nevelési feladatok megvalósításához, elengedhetetlen a sokszInű tevékenység, így fontos szerepet kap a sokirányú mozgás, a sokoldalú művészeti tevékenység, az idegen nyelv tanítása is.
Iskolánk fő nevelő ereje elfogadó légkörében, a gyerekek és felnőttek személyes csőlátóban, az osztályközösségek integráló hatásában rejlik.
W. M.

Budapest, Fogócska utca 6. Az épület bejáratánál a következő felirat olvasható:
A MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY MODELL-INTÉZMÉNYE 1997-1999.
A gyermek- és személyiségközpontú szemléletre épülő
pedagógiai tevékenységért és annak terjesztéséért

Az ide érkező látogató, ha megáll a tábla előtt, pár pillanatig talán elmereng azon, vajon mit jelentenek ezek a szavak. Miben térhet el ez az iskola az általa ismertektől? Kíváncsisága, érdeklődése erősödik, de számíthatunk arra is, hogy kritikai észrevételei is élesebben fogalmazódnak meg ezek után. Nézzük hát, mit tapasztal!
Belépve a főépületbe, gyerekmunkákkal találja magát szembe. Bemutatkozó kiállításnak is beillene a gondosan elrendezett rajzok, festmények, agyagfigurák sora. Ezek árulkodnak az osztályokban folyó munkákról, a gyerekek meghitt világáról, s talán arról is, hogy a felnőtteknek is fontosak a gyerek kezek által készített alkotások. A bámészkodást a pintyek gyakori csivitelése zavarhatja meg, s ha már rájuk terelődött a figyelem, akkor a feléjük tartó látogató akváriumban úszkáló halakkal, terráriumban élő hörcsöggel is találkozhat a növényekkel díszített előtérben. Felnőtt fejjel ezek a benyomások maradnak meg a hozzánk érkezőkben, de lássuk, mit mutatnának meg a hatodikos gyerekek:
 ,,a gyönyörű, nagy fűzfát, amin szeretek játszani, mászni, ha éppen nincsen tele kicsikkel";
 „a mogyoróbokrokat, ami csemegéje minden ügyesebb nebulónak";
 „a könyves polcot, amin sok jó könyv van";
 „az osztályt, részletesebben a szőnyeget, amin ülni szoktunk és beszélgetni olyan dolgokról, amit meg szeretnénk mondani egymásnak";
 „az udvart, melyen a játszó gyerekek között lehetnek kisebb konfliktusok, ámde ezek eltörpülnek a közös játék szépsége mellett";
 „az András-napi bált és a kiszebaba-égetést";
 „az iskola minden csücskét megmutatnám, és bemutatnék minden embert (gyereket, felnőttet egyaránt)".

Iskolaavató évnyitó
1988-at írtunk éppen tíz éve, amikor a Kincskereső Iskola először tartott évnyitót akkor még egyetlen osztálya számára.
A négytagú tantestület az utolsó percekben birtokba vett óvodaépület takarításától teljesen kimerültén, mégis ragyogva a boldogságtól, várta első osztályát.
Egy nagy szőnyeg volt első bútordarabunk, ami a kicsit kopottas iskolabútorok mellett szép nagy virágként hatott. Azért igyekeztünk a megvásárlásával, hogy az évnyitón finom, puha szőnyegre ültethessük le a gyerekeket. A szülők székeken foglaltak helyet, igaz, hogy csak az egyik családtag, hisz pont egy osztálynyi székünk volt.
A műsort régi tanítványok verseivel kezdtük. A fénypontja pedig Weöres Sándor Bóbita című versének eléneklése volt, melynek gyorsan megszerethető dallamát hamar megkedvelik, szívesen éneklik a gyerekek. Az akkor már gimnazista Lőrinc, volt tanítványom — ma már gimnáziumi tanár -, gitárral kísérve vezette a boldog kis csapat énekét.


Felejthetetlen kép. Azóta tizenegyedszer hangzott el ez a dal hagyománnyá erősödve a kicsik iskolássá avatásán.
A Bóbita-hangulat aztán évről évre továbbfejlesztette az évnyitónkat. Mesékre, népdalokra, furulyadarabokta, népi játékokra, többszólamú énekekre kaptunk rá, együtt mi, a tantestület tagjai.

Játékos ismerkedés
Az ismerkedő játékok nem csupán azt a célt szolgálják, hogy a testület jól kiválassza a felveendő gyerekeket, hanem azt is, hogy a pedagógusok megismerhessék tanítványaikat. A megismerés nem korlátozódik a gyerek kognitív képességeke, hanem kiterjed az érzelmeké, önfegyelmére, mozgására, motivációjára és a szociális térbe való beilleszkedés képességére is. A felvétel szempontjai és az ismerkedési játék éveken át formálódott, csiszolódott.
Még minden évben sokan keresték tneg iskolánkat. A legelső alkalommal minden jelentkezőt meghívtunk, erőnket meghaladó nagy esemény volt a 130—150 gyerek fogadása. A következő évben jelentkezési ívet állítottunk össze, mert beláttuk, hogy az iskola egyéb munkáitól ennyi energiát nem vonhatunk el.
A jelentkezési laptól azt vártuk, hogy segítsen nehéz döntésünkben. A szempontjaink megvoltak mindjárt induláskor. Tudtuk, hogy főként azt szeretnénk kiszűrni, kik azok a gyerekek, akiknek feltétlenül
 ránk van szüksége (a kisiskola személyességére, a felnőttek meg-szólíthatóságára, mindén felnőttől, gyerektől kapott folyamatos támogatásra, a helyzetnek megfelelő válaszokra);
 s kik azok a szülők, akik a mi nevelési-oktatási szemléletünkkel azonosulni tudnak. Kik azok, akikkel partnerek lehetnénk a nevelési helyzetek megítélésében, azok megoldásában.
Nehéz dolog ez. A szülők nagy része még mindig őrzi iskolai kudarcainak emlékét, nagyon ódzkodik attól, hogy azok megismétlődjenek az ő gyerekei életében. Sok szülő belátja, hogy a megélhetésért vívott harcuk miatt kevés időt tudnak gyerekeikkel tölteni, ezért olyan iskolát szeretnének, amely minél többet átvállal tőlük. Azok száma sem kevés, akik a gyerekeik eddigi - bölcsődei, óvodai — társas életéből összegyűlt tapasztalataik miatt félnek a régi felfogású, poroszos rendszerű iskolától.
A krízishelyzetben lévő családok sokfajta problémával közelednek. Az éppen válók vagy a már külön élők érezve, tudva a gyerekük nehézségeit, az átmeneti rossz helyzet vagy már az évek óta tartó zaklatottság miatt az iskolába lépéskor mérlegelnek, a saját aktuális gondjaiknak megfelelő helyet keresik. Sajnos több olyan felnőtt is hozzánk kerül, aki éppen a volt társ ellenében kívánja iskolai elképzeléseit érvényesíteni.
Nem kisebb gond a külföldi munkahelyről visszaérkezett szülők gyermekeinek elhelyezési gondja. Érveikből tudható, megengedőbb, a gyereket több szempontból követő iskolából jönnek, a szemlélet hasonlósága terelgeti őket ide.
A gyerekeik korához képest idős szülőket, és az egyedül nevelőket -akár az apáról, akár az anyáról van szó - egy csoportba vonjuk. Tapasztalataink szerint ők a túlféltők.
Az örökbefogadó szülők gondjait is segítőén közelítjük. Ügy látjuk, nagyon konzekvens, nagy türelmet igénylő, a felnőttet és a gyereket egyformán támogató megoldásnak van csak igazán eredménye.

Meghívó az ismerkedési játékra
A beérkező jelentkezési lapok információit a tantestület együtt értékeli. Ezután értesítjük a családokat az időpontról, amikor gyerekeikkel együtt várjuk őket.
Az érkező szülőket és gyerekeket az iskolaépületbe lépéskor fogadjuk. Egy előkészített terembe kísérjük őket, ahol a körberakott székekre ülnek le. A jelzett időpontban egész tantestületünk és pszichológus konzulensünk is bejön a terembe.
A gyerekeknek az iskola felnőttjeit bemutatjuk, neveiket elmondjuk. Ott vagyunk egy légtérben mind. Aztán megkérem a gyerekeket, hogy miközben én a neveüket mondom hangosan, jelezzenek nekem, szintén hangosan válaszolva, úgy, ahogyan ők szeretnének:
— Itt vagyok. Én vagyok. Igen.
Ha már mindenki jelzett, és meg is kapták az első dicséretet, amiért ilyen figyelmesek voltak, és érthetően mondták a nevüket, megkérdezem, van-e itt olyan fiú vagy lány, aki szívesen játszik. Ezt túlnyomó részben lelkesen fogadják.
„Most egy másik terembe megyünk, ahol a most megismert társainkkal játék közben tovább ismerkedünk. Szüleiteket megkérem, hogy játékunk végére jöjjenek vissza értetek. A lépcső hajlatánál nézzünk vissza, és integessünk nekik, hadd menjenek el nyugodtan egy kis időre."
Amit a belépő kisemberrel azonnal érzékeltetni kívánunk:
 azt tekintjük igazi értéknek, amit ő hoz magával; ahány gyerek, annyi szInfolt, ötlet, hangulat, új mozdulat, hangszIn; annyiféle örülni-, haragudni-, megoldani-, kitalálni-, kérnivaló;
 egymást sokszorozzuk, a felnőtt ad és vesz értékeket, ezáltal közvetít is minden pillanatban. Egy jó körforgással módot ad arra, hogy minden gyerek a maga szemszögéből nézve a saját belső rezdüléseinek megfelelően reagáljon a többi gyerektől érkező ingerre;
 a tanító elfogadása, módosító szavai, mozdulatai, útbaigazító, elvető, továbbszövögető cselekvései mintát adnak arra, hogyan is lehet egy szemlélet, értékrend mentén jól szerveződni.
Szeretnénk elérni, hogy a gyerekek átélhessék:
 a saját tevékenység, a saját megfelelés fölött érzett örömet;
 a kudarc elfogadását, mely gyerekből indul ki, de a felnőtt tapasztalatainak segítségével kInál megfelelő feldolgozási mintákat.

A gyereket leginkább a játékokon keresztül ismerhetjük meg. Ebben az oldott hangulatban figyelhetjük meg legjobban azokat a tulajdonságait, képességeit, készségeit, melyekre majd a pedagógiai munkát alapozni lehet. A Szegény ember című játék jól példázza ezt.

A szegény ember
A játékgyűjtemény szerzője (Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye. Budapest, Sport Kiadó, 1971.) se hinné el talán, hogy a játéka milyen sokféle örömben részesíti a gyerekeket. Nem is akármilyen örömben, hiszen a játék élvezetes gyakorlása közben egy csomó mindent meg is tanulnak. (Az első osztály olvasástanulási időszakában hozza a legtöbb hasznot ez a játék.)
Az ismerkedési játékon azért játsszuk, mert egy feladatsort szinte észrevétlenül elevenítünk meg így. Az önfeledt játékban pedig igazán magát adja a kisember, és alaposan megfigyelhetjük őt.
A szerepes játékok nagy varázsa teszi azt, hogy hamar és szívesen kerül be a gyerek a játék légkörébe, feledve, hogy idegen környezetben éppen most először látott felnőttek és gyerekek gyűrűjében áll. A feladathelyzet sem képződik le nála szigorúan, s az otthonról hozott biztatás, megfelelni vágyás is elhalványul a játék közben.
E játékban megfigyelhető a gyermek:
 feladathelyzetbe illeszkedése,
 szövegtanulása,
 szíves játéka,
 együttműködése,
 bátor szerepvállalása vagy éppen félénksége,
 mozgásának oldottsága,
 játék okozta öröme,
 másikra figyelésének képessége,
 figyelmének koncentrálása.
Ennek a játéknak öt szereplője van: a szegény ember, a bíró, az ártatlan és két hajdú. Egy-egy kartonlapon megjelenik a hat játékos; a rájuk jellemző tulajdonságokat rajzosán hangsúlyozva. Emellett a nevüket is felírom a lapra nyomtatott nagy betűkkel.

BÍRÓ
SZEGÉNY
EMBER
HAJDÚ
HAJDÚ
ÁRTATLAN
TOLVAJ

Megmutatom e lapokat, és beszélgetünk is róluk, ki melyik mesében találkozott már velük, tudják-e, melyiküknek mi a dolga. A hajdú okozza a legtöbb gondot, rendőrként feleltetik meg a kicsik.
Egy-két kis csalafinta el is olvassa a neveket, büszkén újságolja. Aztán a játék menetét ismertetem.
A szegény embernek ellopják a tehenét, aki emiatt méltatlankodva kiabál:

„Ellopták a tehenem,
miből lesz most kenyerem?"

A bíró meghallja a jajveszékelést, és így fordul a szegény emberhez: „Kit gyanúsítasz, szegény ember?"
A négy megmaradó szereplőből - a két hajdú, az ártatlan és a tolvaj — kell rámutatnia lehetőleg a tolvajra. Ha jól eltalálja, a tolvaj kapja a büntetést. De ha eltéveszti a szegény ember, és az ártatlanok valamelyikére mutat, bizony őrajta verik el a port.
Most már ismerik a meséjét, ami mindig tetszik is nekik. Jól kell megszervezni ezután a játékot.
Körbeállítjuk a gyerekeket, és nagyon titkolódzva, nehogy meglássák, a képekkel lefelé fordított kartonokat a földön ügyesen elosztva lerakjuk. A titkolódzás itt is nagyon lényeges mozzanat. Jelre szabad ezután a kártyákat felkapkodni, titokban, hogy senki meg ne lássa, ki melyiket találta meg. Kérem, hogy miután megnézték, szorítsák magukhoz, véletlenül se lássa meg senki más, hogy melyik szereplőről van szó.
A kép és a felírás segít a szereplők felismerésében, ám az első megszólalókkal még nagyon ott kell lennünk. Együtt kiáltjuk hát: „ellopták a tehenem. .." A bíró megszólalása mindig könnyebb, talán a szerepéből adódóan. A szegény ember dolga most nehezül, hiszen négy, a kártyát magához ölelő gyerek közül kell a tolvajt megtalálnia. Ha sikerül, nagy az öröm, meg kell őt büntetni. Két, egymással szemben álló gyereksor között kell átszaladnia, miközben az ott állók karjukkal jól megcsépelik. Ez így rendjén is van! Ám, ha a szegény ember kerül ide, mert mást gyanúsított a tolvaj helyett, méltatlankodás következik. Bíró uram csak odaterelgeti:
,,— Ártatlan embert tartottál tolvajnak, tiéd a büntetés."
A játékba hamar és szívesen beilleszkedő gyerekek az erős karlendületekbe is hamar belejönnek. 4—6-szor játsszuk el ezt a játékot, egyet-egyet még kikönyörögnek ezután is belőle. Ügyesen kell osztani a kártyákat, hogy lehetőleg minden gyerek kapjon szerepet. Nagyon helyesek, ahogy igyekszenek a jó szereplőket, a pozitív játékosokat — bíró, szegény ember, hajdú — megkaparintani. A tolvajra talált kisember egyszer-egyszer elárulja magát:
 vagy felkiált, mert megdöbben (hiszen pont ezt a kártyát nem akarta);
 vagy nagyon rejtegeti, azért lesz saját maga árulója.

Tanulási folyamat — kincskereső módra
A Kincskereső Iskola a gyermek teljes személyiségére építve, azt fejlesztve kívánja a törvényben előírt oktatási kötelezettségét teljesíteni. E munkában — a megszokott pedagógiai eszközök mellett — jelentős szerepet kap a gyerek motivációja és a társas kapcsolatokban rejlő energiák mozgósítása. Ennek a kincsgyűjtő és csoportépítő munkának egy szakaszát rögzítették kollégáink. Az Olvasó itt bepillantást nyerhet a délelőttös és délutános nevelő együttműködésébe is. Képet kaphat továbbá arról, hogyan válik a délutános tevékenység a teljes oktatási-nevelési folyamat részévé.
Január végi nap az iskola harmadik osztályában. Nagy nyüzsgés a földszinti teremben. Kiállítás nyílik. A bejárati ajtónál hatalmas plakát. A terem előtt jegyárusok ülnek, saját készítésű jegyeket árusítanak — az ára egy tárgy, amit magad készítettél. Lehet rajz, hajtogatás, fonás is; fantáziátla-nabb szülőktől papírzsebkendőt is elfogadnak.


Gyerek, tanár, szülő, nagypapa, nagynéni, testvér — mindenki jöhet. Bent ünnepélyes a hangulat. A háttérből halk zene szól. Udvarias és felelősségteljes teremőrök és egyre magabiztosabb, felkészültebb tárlatvezetők állnak a látogatók rendelkezésére.
Ez egy jó pillanat. Hosszan ható, erős érzelmi töltése van. A helyzet beszippantja a gyerekeket; elevenek, aktívak, magukénak érzik a feladatot. Olyan odaadással vesznek részt ebben a tevékenységben, ahogy általában csak játszani tudnak a gyerekek.
Ilyenkor jó tanárnak lenni. Őt is magával ragadja a helyzet. Igazi örömet ad, hogy a gyerekek szabadon és kreatívan nyüzsögnek, tevékenykednek körülötte. Nem az irányító, szabályozó, kontrolláló szerep dominál most; mint egy tapasztalt, idősebb munkatárs vesz részt a történésekben. Tényleg idilli a kép.
És mint az idillek általában: hamis, vagy legalábbis csalóka. Ha valaki azt gondolná, mindig ilyen ez az iskola, mindig ilyen ez a harmadik osztály, nagyot téved. Ez a pillanat egy hosszú folyamat kicsi pontja. Fontos tudni, hogy nem ilyen pontok folyamatos láncolatából szövődik a mindennapi iskolai élet. Koránt sem. A legjobb iskolában is ritkák az ilyen felfénylő, igazi élményt adó események.
Osztályunk életében volt egy olyan - viszonylag könnyen megragadható — szakasz 1998. január—februárjában, amikor talán sűrűbbé váltak ezek a bizonyos pillanatok. Erről az időszakról, erről a szövevényes folyamatról szeretnénk írni. Nem titkolt célunk az, hogy magunk számára is megfejtsük, megragadjuk, rögzítsük, mi is történt valójában ezek alatt a hetek alatt.
Az osztályról. Ritka nehéz osztály. A gyerekeknek több, mint a fele problémás. Különösen a fiúk között sok a kifejezetten nehéz sorsú. Nagyon nyugtalanok. Nem rossz képességűek, mégis intellektuálisan nehezen terhelhetők. A lányok családjaiban talán kevesebb a gond, mindenesetre ők jóval könnyebben motiválhatók a tanulásra, de szelídek, érzékenyek, nem eléggé nyitottak, nem eléggé bátrak, ritkán képesek húzóerővé válni.
1997 decemberében mélyponton voltunk. Rengeteg nagyon nehezen kezelhető helyzet adódott. Az osztály sűrűn került konfliktusba a szaktanárokkal, a többi osztállyal, s nehezen ment a munka. Osztályon belül is sok volt a veszekedés, durvaság - mindez karácsony előtt, advent időszakában. Hiába sikerült jól a szülőknek rendezett betlehemes, elkeseredve zártuk az évet.
Az új év sem indult könnyen. Csak egyik próbálkozásom volt a sok közül, hogy egy reggel bálnahangokra komponált zenét hoztam a relexálás-hoz. Teljesen véletlenül akadtam rá. Nagyon megragadta a gyerekeket, valami miatt a bűvöletébe kerültek. Ez volt a kezdet.
Rögtön az első zenehallgatós relaxálás után kértem, hogy meséljenek, arról, milyen belső képek jelentek meg számukra. Nagyon élvezték, boldogan, komolyan meséltek.
Rita a délutános, rajz szakos tanára az osztálynak. Mivel szinte mindig élesben váltjuk egymást, alig van módunk nyugodt beszélgetésre, ezért sajátos, de meglehetősen megbízható együttműködés alakult ki köztünk. Rita délben, mikor megérkezik, egyszerűen körbenéz, elcsíp egy-egy mondatot a gyerekektől vagy tőlem, s ha lehet, épít a délelőtt történtekre. Mindig igyekszünk nyomokat hagyni egymásnak táblán, asztalon; én is tudok néha kapcsolódni az előző nap délutánjához. Persze azért beszélgetni is szoktunk, de erre rendszeresen, az osztály átadásakor nagyon ritkán van alkalom.
Rita látva, hallva délelőtti élményeinket, rögtön megragadta a lehetőséget, és már aznap délután megszülettek a pasztellal rajzolt tengeri tájképek, életképek. Ő így összegezi a történteket: „Délután újra meghallgattuk a Bálnahangok című kazettát, és a belső képekről már nem beszélgettünk, hanem rögtön képbe vittük át, lerajzoltuk. Miért választottam ehhez a témához a pasztelltechnikát? Nagyon fontos a téma és a technika egysége. Áramlás, könnyedség, egymásba moshatóság, lágy, bizsergető, simogató nyugalom, amit a zene hallatán érezhet az ember, így a technika adta magát: a pasztell szInárnyalatok tónusainak gazdagsága, finomsága segíti a gyereket, hogy a nagy felületen is tudjon szInben, részletekben és egészben is harmóniát alkotni."
Érdekes volt a kiállítás során, hogy amikor egymás mellé kerültek az állóképek, együtt, távolról a mozgás illúzióját keltették.


A belső képek megragadásának másik módja a nyelv — ezt se lehetett kihagyni. Már másnap megírtuk a fogalmazásokat is. Lehetett választani: levél vagy elbeszélés legyen a formája. Ilyenek születtek:
Bajnok

A tenger mellett egy szállodában laktam. Egyik nap lementem a tengerhez. Valami furcsa hangot hallottam. Beugrottam a vízbe. Aztán rájöttem, hogy bálnák hangja. Felém jöttek, körbeúsztak. Az egyikbe belekapaszkodtam, elúszott velem, nagyon sokáig úszott. Elvitt egy bálnacsaládhoz, a kisbál-nákkal sokat játszottam. Aztán fölvitt a partra, hazamentem. Bajnokkal — mert így neveztem el - azóta is barátok vagyunk.

Ezzel indult el a „tenger világa" témakör. Innentől a kincsgyűjtés tárgyait, információit is ez határozta meg. A gyerekek hoztak kagylókat, csigákat, köveket, és velük élményeket is. Utánanéztek a témának könyvekben, sok érdekességet találtak a delfinekről és a bálnákról. Komoly ismeretekre tettek szert néhányan - a türelmesebbje, a szorgalmasabbja. Beszámolókat tartottak a többieknek — több-kevesebb sikerrel. Volt olyan alkalom is, hogy konkrét feladatot adtam, melynek utána kellett nézni, például Egy híres cet a Bibliában. Hogy szól a történet? Tudni kell persze ehhez, hogy ekkorra már meglehetősen bejáratott szokás volt az osztályban az a fajta információszerzés, amit mi kincsgyűjtésként vagy búvárkodásként szoktunk emlegetni.
Ezek után történt tehát, hogy Ritával megrendezték a kiállítást. A falakra a pasztellek kerültek, a polcokra a különböző tárgyak. Ebben éltünk egy darabig.


A gyerekek erős érdeklődése, ráhangoltsága és fogékony állapota nagyon kívánta, hogy folytassuk ezt a témát. Nem sokáig töprengtünk, any-nyira kInálta magát a görög mondavilág, azon belül pedig a krétai mondakör s vele együtt az ősi, égéi kultúra, a knosszoszi civilizáció művészete, így léptünk be tehát a görög mitológiába. Őszintén szólva, ebben az osztályban nem ekkorra terveztem ezt a témakört, ősszel még igencsak éretlennek gondoltam őket ehhez. Nagyon szeretem ezt a témát, előző osztályaimban szép élmény volt a Thészeusz-mondakör. Sajnáltam volna, ha éppen ebben a közösségben, ahol annyi súlyos családi tragédiát kellett megélnie a gyerekek jó részének, nem éri el, és nem érinti meg őket a történet, csak azért, mert nem jókor jut el hozzájuk. Most mégis úgy éreztem, itt az idő, érdemes belevágni.
A pedagógiai és pszichológiai szakirodalomból jól ismert, hogy helyénvaló ennek a korosztálynak regéket, mondákat mesélni. Tátott szájjal hallgatták a kalandokat, rettentően élvezték ezeket az órákat.
— Hogy van erre időtök, mi lesz a tananyaggal, a tantervvel? — kérdezik sokszor a betévedő látogatók vagy szülők. Fékeértés az, hogy nem vesz-szük figyelembe a tantervet. Gyakran más tempóban, más struktúrában, más módszerekkel haladunk, mint más iskolák, de az oktatási céljaink lényegében azonosak. Az a körülmény, hogy nem egy bizonyos olvasókönyv irodalmi anyagát követjük, hogy a gyerekek érdeklődéséhez, állapotához alkalmazkodunk, nem azt jelenti, hogy elfeledkezünk céljainkról. Az értő olvasás és a hangos olvasás gyakorlását, a szókincs fejlesztését, a nyelvtani anyag jelentős részét, sőt még a geometria vagy a természetismeret bizonyos elemeit is adta, kInálta ez az irodalmi anyag. Mindig nagyon kell persze vigyázni, hogy az irodalmi, érzelmi élmény el ne vesszen, föl ne áldozzuk azt a didaktika oltárán.
íme néhány példa, milyen témákat, tananyag-elemeket tudtunk érinteni, illetve feldolgozni a Thészeusz-történet kapcsán. Ezek a mi osztályunkban jól sikerültek, szerették a gyerekek.
 Klasszikus meseelemek a Thészeusz legendában - összevetésük ismert népmesékkel.
 Térképismeret, sziget, félsziget; vulkánok, szökőár.
 Régészet - knosszoszi feltárások, ékszerek, falfestmények, régi írások.
 Labirintusok — geometriai játékok.
 Becsléses játékok - Milyen hosszú, milyen vastag lehetett Ariadné fonala?
 Szókincsbővítés, szinonimák — hiányos szövegrészben a szavak pótlása.
 Beszédművelés — dramatizálás.

Egy alkalommal ly/j-s szavak helyesírását gyakoroltuk; szavakat diktáltam a Thészeusz-monda egyik részletéből. Azt adtam leckének, hogy alkossanak mondatokat — ha lehet, összefüggőeket — a diktált szavak felhasználásával. Nem különleges feladat. A legtöbben mégis nagy kedvvel és ambícióval készítették el a fogalmazást, mert elvarázsolta őket a téma.
„Az éjszaka gomolyagában,
kék-fekete palástjában,
elhagyta a szigetet
egy hajó."

Ezt a mondatot Laci hozta másnap. Mindig tudtuk, hogy érzékeny és fogékony gyerek, de ritkán volt képes örömet, sikert hozó teljesítményt felmutatni. Nagyon sok kudarc érte az iskolában. A születésekor kezdődő és azóta is tartó súlyos egészségi és családi gondok, dyslexiája, magatartási problémái nagyon hátráltatták őt a tanulásban, s bár szívesen járt hozzánk, rengeteg konfliktusa volt, nem volt könnyű számára az iskolai élet. Utólag visszatekintve egyetértünk Ritával: Laci iskolai életében tulajdonképpen fordulópont volt ez a mondat. Gyógyító sikert és örömet hozott számára.
A mondat elbűvölte és megihlette az osztályt. Mindenkinek tetszett. — Olyan, mint egy vers! — mondták a gyerekek. A folytatását a többség prózában írta meg, ketten versben.

A mondatot folytatta az egyik kislány is ekképpen:

Rita folytatta a munkát: „Laci mondata lírai, ugyanakkor mélyebb tónusú, szomorúbb hangulatot hívott elő bennem, s ezért választottam a temperát, sötétebb szIneket. A zöldek, kékek, bordók nagyon szépen összehangolhatok, s a mitológiai téma még pici arany szIn használatát is megengedte."


Ezekből a képekből és versekből, szövegekből újabb kiállítás született. Erős és jó élmény volt még az osztály számára a monda egyik jelenetének dramatizálása. Azt a részt választottam ki, amikor Thészeusz találkozik apjával. O még nem tudja, hogy apja előtt áll, de az öreg király felismeri fiát, s ezzel igen nehéz döntés elé kerül. Ha kimondja ezt, vagyis ha végre visszaszerzi fiát, rögtön el is kell küldenie a majdnem biztos halálba. Ha nem vállalja ezt, nem küldi fiát a halálos veszedelembe ugyan, de le kell mondania róla, s az ország megmentésére sincs reménye. Ezt a jelenetet dramatizáltuk úgy, hogy a király szerepét némán játszotta egy gyerek; vívódását, belső küzdelmét két hang jelenítette meg. Nagyon odaadóan, átélten és okosan formálták meg a szerepeket.
Volt egy olyan fogalmazási feladat is, amelyben az egyik szereplő sajátos szemszögéből kellett ábrázolni a monda valamelyik részletét. (Például Minósz, a krétai király meséli el találkozását Thészeusszal, vagy Ariadné mondja el, hogyan hagyta el hazáját.) Ez a feladat túl nehéznek bizonyult harmadik osztályban, de megemlítem, mert ha a fogalmazások nem is sikerültek túl jól, mégis sok érdekes gondolatot indítottak el a gyerekekben. Az egyik kislány azt a jelenetet írta le, amikor Ariadnénak el kell hagynia otthonát, s elbúcsúzik barátnőjétől. Az elképzelt barátnő nevet is kapott, s nem akármilyen illusztráció is készült hozzá.
Thénia és Ariadné

Ariadné Thészeusz iránti szerelme miatt döntött úgy, hogy elhagyja Krétát. Szüleitől nem búcsúzhatott el. Egyedül Théniától, legkedvesebb barátnőjétől nem szívesen vált el. így fölkereste őt lakhelyén.
—Ó, Thénia! - kezdte. — El kell hagynom Krétát!
—No de miért hagysz itt mindent?
—Thészeuszt, a hőst, aki megölte Minótauroszt, életem párjául választottam.
—O hogy jutott ide? Önszántából?
—Igen, de azért jött, hogy felmentse apja népét a véradó alól. Most sürgősen távozunk, hiszen apám megtudta, segítettem Thészeusznak.
Megölelték egymást, kisírták a szemüket, de Ariadné elment.

A görög regéket Daidalosz és Ikarosz történetével folytattuk. Nagyon izgalmas téma volt. Szép lehetőség, hogy szabadságról, szolgaságról, illetve tehetségről, irigységről, rivalizálásról, nagyravágyásról és féltékenységről beszélgethessünk a gyerekekkel.
Ezt a regét is sokfelől körbejártuk, fogalmazások és diópáccal készült grafikák születtek. A repülés utáni ősi emberi vágyról és a repülés történetéről is szót ejtettünk. Együtt néztük meg Leonardo rajzait.
Perszeusszal folytattuk. Csak ekkor kezdtünk el komolyabban megismerkedni a görög istenekkel, nagyon izgatta a gyerekeket a félig ember, félig állat lények sokasága. Néhányan jártasak voltak már a témában. Az istenek tulajdonságait gyűjtögetve jó alkalom adódott a melléknevek gyakorlására.
Semmiképpen nem cél ekkora gyerekeknél, hogy rendszerezett vallástörténeti, történelmi ismereteket nyújtsunk számukra, vagy akár az, hogy megtanítsuk nekik a görög istenek, héroszok neveit; ez legfeljebb mellékes hozadék lehet. Az a fő cél, hogy megismerjék és átéljék a történeteket (persze válogatnunk kell a mondák között, nem mindegyik könnyen érthető, illetve érzelmileg feldolgozható kisgyerekek számára), otthonossá, vonzóvá és érdekessé váljon számukra a kultúra e szeglete. Ha későbbi tanulmányaik során újra felbukkan majd, ismerősként, szeretettel forduljanak felé.




Perszeusz mondája bővelkedik harci jelenetekben, ez főleg a fiúk kincsgyűjtésére volt jó hatással, sok ilyen témájú könyvet találtak. Karcolással készített „reliefeken" bizonyíthatták szaktudásukat.


A Farsang közeledtével a Gorgó-fő ihlette meg Ritát és a gyerekeket a maszkok nagyrészt Medúzát, Hádészt, Arészt mintázták.

Ezzel zárult a görög mondavilággal töltött időszak. Közel másfél hónapig tartott. Nehéz volt befejezni, mert mindannyian nagyon szerettük, igazán elménydús időszak volt ez. A gyerekek sokáig unszoltak még, hogy folytassuk, de azt gondolom, sőt tapasztalatból tudom: jobb egy témát úgy lezárni, hogy kis hiányérzet, vágy és feszültség maradjon utána. Szebb így az emléke, tartósabb a vonzása.

Szakosodás — egy szaktanár gondolatai
Komoly koncepcionális és elvi vitákat indított el, hogyan folytatódjék a már kialakult pedagógiai gyakorlat az 5—6. osztályban. Biztosak vagyunk benne, hogy még sok vitára és együttgondolkodásra van szükségünk, hogy kiérlelődjön a hatosztályos Kincskereső Iskola. Egy szaktanár kollégánk tantárgya keretén belül a következő gondolatokat fogalmazta meg.
Miért tanulunk történelmet? — tettem fel a kérdést. Erre nem könnyű a tízéves gyerekeknek válaszolni, ezért hosszan foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Az órákon igyekeztem olyan légkört kialakítani, ahol kérdésről kérdésre együtt keressük a válaszokat. Igazi fórum alakult ki, ahol a nagyon aktív gyerekek gyorsan megtanulták: nem csupán ülni és figyelni kell, hanem az állandó részvétel az elvárás. Viták, kérdések, valószInűsíthető válaszok, következtetések — először félénken, majd egyre nagyobb vehemenciával mutatkoztak az órákon. Nem a kifejezésmód tökéletessége a cél. Nagyon nehéz sokuknak szépen, formásán kifejezni gondolataikat, talán ezért is passzívak... Egyelőre maga a gondolat elhangzása a fontos, melyet, ha másképp nem, együtt próbálunk formába önteni. Az órákon az ötlet, az elgondolás a szerzőé marad, ezért dicséret jár neki. Önmagukat nehezen kifejező gyerekek kapcsolódnak így az óra menetéhez, csiszolva, tanulva a beszédet.
A tananyag elsajátításához egyre több összehasonlító, elemző feladat kerül előtérbe. Itt nem elég megtanulni és egymás mellé rakni a tanultakat. Személyes alkotómunkára is szükség van, ezt célozza meg hát lassan mindenki. Értelmezni kell, elgondolkozni, összefüggéseket keresni, amihez viszont olvasni, keresgélni kell az adatokat.
Nem a történelmi időpontok, nevek, helyszInek memorizálására fektettem a hangsúlyt, csupán a legszükségesebb adatokat igyekeztünk rögzíteni. A munka lényege a történet megismerése, a történelem meséje. 10— 11 éves gyerekek számára az események kronológiáját nem hangsúlyoztuk, csupán a történetek egymásutániságával kellett tisztában lenni. Annál nagyobb kedvet éreztek a kiválasztott, érdekes részletek felderítésére. (Például egy csata makettjének elkészítése, a római divat ruházata, házak leírása, görög hadihajók részletes ismertetése...)
A feladatok között, az idő előrehaladtával, egyre több esszé-kérdést is meg kellett válaszolni. Kezdetben nehézségek voltak, majd egyre ügyesebben fogalmazták meg érveiket.
Kiselőadások készítése — egyre gyakrabban a legkomolyabb erőfeszítést, felkészülést jelentik. A tét: egy ötös. Az első időben csak a legjobb osztályzat kapható, ami kezdetben pusztán a munkáért meg a bátorságért is jár. Nem könnyű kiállni az osztály elé, vállalni a szereplést, magyarázni, szemléltetni a mondandót.
A témaválasztás szabad — a tananyagot követve, annak kiegészítőjeként jelentkezik - az ajánlott címek közül választható, ha tanácstalan az előadó.
Az előadás közben az osztály jegyzetel. Fontos információkat lejegyez, követi, figyeli ezáltal az előadót. Végül megbeszéljük, ki mit vetett papírra, mit tartott fontosnak. Ki írt le olyat, amit más nem? Később már házi feladatként ezeket a jegyzeteket, a közülük kiválasztottat, kell fogalmazássá formálni. Megtanulják, mire jó a jegyzet, a vázlatszerű adatrögzítés, majd emlékezetünk segítségével formáljuk azt történetté, dolgozattá, így tükröződik egy kiselőadás anyaga a hallgatóban. Elményszerű, különféleképpen megírt munkák születnek így. Az sem elhanyagolható, hogy ez a munka az órán figyelni tanítja a hallgatót — előadni, beszámolni a bátortalan előadót.

Még néhány gondolat...
Az iskola munkájából, életéből itt csak töredékeket tudtunk megmutatni. Mindannyian tudjuk, mi pedagógusok, hogy milyen nehéz megragadni a mindig egyszeri pillanatot úgy, hogy a kívülálló számára is láthatóvá váljék az elvonatkoztatható, az általánosítható tudás. A vágy mindig is élt bennünk, hogy ne csak gyakoroljuk hivatásunkat, de írásban is próbáljuk meg rögzíteni azt. Két éve, a pedagógiai program készítése során találtuk meg azt a műhelymunka-formát, melyben azóta is dolgozunk. Mindannyiunkban komoly igény van arra, hogy tapasztalatainkat élményszerűen és szakszerűen tudjuk összegezni saját magunk és az érdeklődők számára. Ennek a feldolgozó, elemző munkának az eredményeképpen készült el három módszertani füzet, és kéziratban további füzetek várnak megjelenésre. Mindehhez nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a Soros Alapítvány. Műhelymunkánk folytatásra vár. Átéljük ugyanis, hogy minden új osztály érkezése, minden új helyzet olyan feldolgozásra érdemes anyagot kInál, melyet együtt kell végiggondolnunk, és ha arra érdemes, leírnunk.
Winkler Márta a Kincskereső Iskola (a Bethlen Gábor
Altalános Iskola tagiskolája) vezetője, Fodor Szabolcs,
Ruzsa Ágnes és Széman Rita az iskola pedagógusai
Áz iskola címe: 1119 Budapest, Fogócska u. 6.
Telefon: (1) 208-5538
Kiadványok