Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Kiadványok

Cím:	Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Kilencedik fejezet
Szerző:	Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1997
Kiadó:	Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:	963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:	E

KILENCEDIK FEJEZET

Akik csak nézték, és akik cselekedtek
„ Túl veszélyes a világunkban élni - nem azok miatt az emberek miatt, akik szörnyűségeket hajtanak végre, hanem azok miatt, akik csak ülnek a fenekükön, és hagyják, hogy a rossz dolgok megtörténjenek. "
(Albert Einstein)

Áttekintés

A Nyolcadik fejezet a holocaust áldozatairól és végrehajtóiról szólt. Ebben a fejezetben azokat a választási lehetőségeket vizsgáljuk meg, melyek mindenki előtt nyitva álltak a holocaust kezdetekor. „A zsidók tragédiájának kortársai nem voltak sem elkövetők, sem áldozatok" - írja Raul Hilberg. - „Azonban sokan láttak vagy hallottak valamit az eseményekből. Közülük azok, akik Adolf Hitler Európájában éltek, néhány kivétellel az események szemlélőinek nevezhették volna magukat. Nem voltak személyükben érintve, eszük ágában sem volt ártani az áldozatoknak, de azt sem akarták, hogy az elkövetők őket is elővegyék." Hilberg azt mondja róluk: „A hollandok a kerékpárjaik miatt aggódtak, a franciák a hiánycikkek miatt, az ukránok az élelem miatt, a németek a légiriadók miatt. S mindannyian áldozatként, a háború, az elnyomás vagy a sors áldozataiként gondoltak magukra."1 Valóban csak „a sors áldozatai" voltak? Vagy voltak választási lehetőségeik? Albert Camus francia író, aki csatlakozott az ellenálláshoz, úgy vélte, hogy valamit minden egyes ember mindig tud tenni. Csakhogy…

Azt hiszem, a történelem nagy tragédiáinak, a szörnyűségeknek a közeledte egyszerűen lebénítja az embereket. Nem tudják eldönteni, mit tegyenek, így csak várnak. Várnak egészen addig, amíg a Gorgó-arcú szörnyeteg el nem nyeli őket. Mennyire szeretném meggyőzni az embereket, hogy ezt a varázslatot meg lehet törni! Hogy a tehetetlenség csak illúzió, hogy a szív, az ész és a bátorság erejével meg lehet állítani a végzet kerekét, sőt néha vissza is lehet fordítani.2

Cynthia Ozick arra figyelmeztet: „Amikor az egész lakosság a szemlélő álláspontjára helyezkedik, akkor az áldozatok szövetségesek nélkül maradnak; kontroll hiányában a bűnelkövetők helyzete erősödik; ilyenkor kell hősökről beszélnünk. Ha egy mezőt ellepnek a birkák, kimagaslik közülük az egyetlen szarvasbika. Ha egy kontinenst az egyik tengerparttól a másikig szolgalelkű emberek laknak be, megtanulhatjuk, mit jelent a hősiesség."3

A Nyolcadik fejezet a holocaust áldozatairól és végrehajtóiról szólt. Ebben a fejezetben azokat a választási lehetó'ségeket vizsgáljuk meg, melyek mindenki előtt nyitva álltak a holocaust kezdetekor. „A zsidók tragédiájának kortársai nem voltak sem elkövetők, sem áldozatok" - írja Raul Hilberg. - „Azonban sokan láttak vágy-hallottak valamit az eseményekből. Közülük azok, akik Adolf Hitler Európájában éltek, néhány kivétellel az események szemléló'inek nevezhették volna magukat. Nem voltak személyükben érintve, eszük ágában sem volt ártani az áldozatoknak, de azt sem akarták, hogy az elkövetó'k ó'ket is elővegyék." Hilberg azt mondja róluk: „A hollandok a kerékpárjaik miatt aggódtak, a franciák a hiánycikkek miatt, az ukránok az élelem miatt, a németek a légiriadók miatt. S mindannyian áldozatként, a háború, az elnyomás vagy a sors áldozataiként gondoltak magukra."1 Valóban csak „a sors áldozatai" voltak? Vagy voltak választási lehetőségeik? Albert Camus francia író, aki csatlakozott az ellenálláshoz, úgy vélte, hogy valamit minden egyes ember mindig tud tenni. Csakhogy...
Azt hiszem, a történelem nagy tragédiáinak, a szörnyűségeknek a közeledte egyszerűen lebénítja az embereket. Nem tudják eldönteni, mit tegyenek, így csak várnak. Várnak egészen addig, amíg a Gorgó-arcú szörnyeteg el nern nyeli őket. Mennyire szeretném meggyőzni az embereket, hogy ezt a varázslatot meg lehet törni! Hogy a tehetetlenség csak illúzió, hogy a szív, az ész és a bátorság erejével meg lehet állítani a végzet kerekét, sőt néha vissza is lehet fordítani.2
Cynthia Ozick arra figyelmeztet: „Amikor az egész lakosság a szemlélő álláspontjára helyezkedik, akkor az áldozatok szövetségesek nélkül maradnak; kontroll hiányában a bűnelkövetők helyzete erősödik; ilyenkor kell hősökről beszélnünk. Ha egy mezőt ellepnek a birkák, kimagaslik közülük az egyetlen szarvasbika. Ha egy kontinenst az egyik tengerparttól a másikig szolgalelkű emberek laknak be, megtanulhatjuk, mit jelent a hősiesség."3

1. OLVASMÁNY

Mit tudtak az emberek?

A holocaustot túlélő Primo Levit gyakran megkérdezték: Tudták-e az átlagos németek, hogy mi folyik ott? Levi kérdéssel válaszolt erre: „Hogyan lehetett volna emberek millióit megölni Európa szívében úgy, hogy senki nem tud róla?" Majd így folytatta:

A németek többsége - az információszerzés változatos lehetőségei ellenére - nem tudta, hogy mi zajlik, mert nem akarta tudni. Pontosabban mert „nem tudni" akarta. Kétségtelen, hogy az állami terrorizmus rendkívül erős fegyver, nehéz neki ellenállni. De az is kétségtelen, hogy a német nép összességében meg sem próbált ellenállni. Hitler Németországában egy különleges viselkedési szokás terjedt el: akik tudták, nem beszéltek; akik nem tudták, nem tettek fel kérdéseket; akik mégis kérdeztek, azok nem kaptak választ. A tipikus német polgár így érte el és védte meg tudatlanságát, mely elegendő alapot szolgáltatott a nácizmus támogatásához. Becsukta a száját, a szemét, a fülét, erősítgette magában a nem tudás illúzióját, s ezzel azt az érzést, hogy nem cinkos abban, ami az ajtaja előtt zajlik.4

A pusztítás dokumentumai című könyvében Raul Hilberg bebizonyította, hogy sokaknak volt alkalmuk tudomást szerezni a népirtásról.

Az áldozatok koncentrációs táborokba szállításában Európa legkülönbözőbb részeiből részt vett a vasutak nagy létszámú vasutas- és tisztviselőgárdája, akik a vonatokat működtették, és akik az adminisztrációt végezték. A vasúti jegyeket egy útra kellett kiállítani. A határokon pénzváltási ügyeket kellett intézni. Németország pénzügyminiszterei megpróbálták rátenni a kezüket az áldozatok nyugdíjára, s a bankok halotti bizonyítványt kértek ehhez. A kemencék és a gázkamrák építéséhez szerződések és szabványügyi megállapodások kellettek... A vasút független vállalat volt, nagyon is tisztában döntései következményeivel. A civil vasúti alkalmazottak, akik az auschwitzi transzportokat irányították, egyszerűen napi feladatként látták el ezt. Független magánemberek voltak, akik saját ügyeikben maguk dönthettek. Senki sem adott ki parancsokat, senki sem jelölt ki külön feladatokat számukra. Az SS-től a vasutakhoz érkező megrendeléseket még csak nem is titkosították, ez ugyanis a bűnösség elismerése lett volna vagy annak jele, hogy a vasúti bürokrácia közvetítésével valami rendellenes dolog történik. Azok a tisztviselők, akik ezeket a megrendeléseket feldolgozták, pontosan ismerhették Auschwitz célját.5

A Shoah című film számára Claude Lanzmann interjút készített Walter Stierrel, aki a „különleges vonatok" felelőse volt.

- Mi a különbség egy különleges és egy menetrend szerinti vonat között?
- A menetrend szerinti vonatra bárki felszállhat, aki jegyet vesz rá, s mehet mondjuk Krakkóból Varsóba. Vagy Varsóból Lembergbe. A különleges vonatot meg kell rendelni. Különlegesen kell a szerelvényt összeállítani, és az utasok csoportos jeggyel utaznak rajta...
- …de miért volt több különleges vonat a háború idején, mint előtte vagy utána?
- Tudom, mire akar kilyukadni. Az úgynevezett áttelepítési vonatokra utal.
- „Áttelepítés." Ez az.
- Ez volt a nevük. Ezeket a vonatokat a Birodalmi Szállítmányozási Minisztérium rendelte meg. Kellett tehát egy megrendelés a minisztériumtól...
- Abban az időben többnyire kiket kellett „áttelepíteni"?
- Nem, mi azt nem tudtuk. Csak amikor már nekünk is menekülnünk kellett Varsóból, akkor tudtuk meg, zsidókról, bűnözőkről és hasonlókról volt szó.
- Zsidók, bűnözők ?
- Bűnözők. Mindenféle bűnözők.
- Különleges vonatok a bűnözők részére?
- Nem, az csak egy kifejezés volt. Nem lehetett erről beszélni. Hacsak meg nem unta az ember az életét, jobb volt, ha erről egyáltalán nem beszélt.
- De azt tudták, hogy a Treblinkába vagy Auschwitzba tartó vonatok...
- Persze, tudtuk, hogy oda tartanak. Az enyém volt az utolsó körzet; nélkülem ezek a vonatok nem juthattak volna célba. Például egy Essenből indított vonatnak végig kellett haladnia Wuppertal, Hannover, Magdeburg, Odera-Frankfurt, Posen, Varsó stb. körzetén. Szóval nekem kellett...
- Tudta, hogy Treblinka a pusztulást jelentette?
- Természetesen nem tudtam!
- Nem tudta?
- Te jó ég! Hát hogy tudhattam volna? Soha nem voltam Treblinkában. Krakkóban vagy Varsóban dolgoztam, odaszögezve az íróasztalomhoz.
- Ön tehát...
- Egyszerűen egy adminisztrátor voltam a többi közt, semmi más.6

Hilberg elmondta Lanzmannnak, hogy hogyan folyt a „különleges vonatok" finanszírozása.

- A zsidókat a vasút elszállította Treblinkába, Auschwitzba, Sobiborba vagy bármely más célállomásra, amennyiben a vasúti szállítást kifizették, ennyi és ennyi pfenninget kilométerenként. A díj a háború idején változatlan maradt. A tíz év alatti gyerekek fél áron, a négy év alattiak ingyen utaztak. A viteldíj egy útra szólt. Az őröknek természetesen retúrjegy kellett, hiszen ők visszatértek eredeti állomáshelyükre.
- Bocsánat, azt mondja, hogy a négy év alatti gyermekek, akiket a megsemmisítő táborokba szállítottak, tehát a négy év alattiak...
- Ingyen utaztak.
- Tehát ők abban a megkülönböztető figyelemben részesültek, hogy ingyen gázosították el őket?
- Igen, ingyen szállították őket. S ráadásul, mivel az, akinek fizetnie kellett, ugyanaz az ügynökség volt, amely megrendelte a vonatokat, tehát a Gestapo, Eichmann irodája, s mivel finanszírozási problémáik voltak, a Reichsbahn [a Birodalmi Vasút] beleegyezett a csoportos kedvezménymegadásába. A zsidók deportálása ebből a szempontból tehát úgy zajlott, mint egy kiránduló csoport utaztatása, akik csoportos kedvezményt kapnak, ha megfelelő számban utaznak. A minimum négyszáz fő volt, mint valami charterjárat esetében. Minimum négyszáz fő. Tehát még ha nem is volt ki ez a létszám, akkor is megérte azt mondani, hogy négyszázan vannak, és az ennek megfelelő félárú díjat fizetni a felnőttek számára is. Ez volt tehát az alapvető szempont. Ezenfelül, ha a kocsik rendkívüli módon beszennyeződtek, ami ugyebár előfordult, vagy ha a berendezés megrongálódott, ami szintén előfordulhatott, hiszen a transzportálás rendkívül hosszú ideig tartott, és a rabok 5-10%-a meghalt útközben, nos, akkor a vasút benyújtott egy kiegészítő számlát. De alapjában véve, ha a befizetés megtörtént, a szállítmányozás lezajlott... A Közép-európai Utazási Iroda bonyolította ezeknek a tranzakcióknak egy részét, a jegyek és a számlák kiállítását, vagy ha kisebb szállítmányról volt szó, azt az SS intézte...
- Az említett utazási iroda ugyanaz volt, amely a megszokott, hétköznapi utasokkal is foglalkozott"?
- Pontosan. A hivatásos utazási iroda. A Közép-európai Utazási Iroda intézte a zsidók elszállítását a gázkamrákba, a vakációzok szállítását választott üdülőhelyükre, ahogy jött. Ugyanaz az iroda, ugyanaz az elintézési mód a számlákkal, mindennel.
- Nem volt semmi különbség"?
- Egyáltalán nem. Mindenki úgy végezte ezt a munkát, mint a többit, mintha a lehető legnormálisabb feladatot kellene végrehajtania... A rendszer az önfinanszírozás elvére épült. Az SS- vagy más katonai egységek elkobozták a zsidók vagyonát, s a bevételből, különösen a banki megtakarításokból, fizettek a szállításokért.
- Úgy érti, hogy a zsidók maguk fizettek a halálukért"?
- Ne felejtse el az alapelvet. A megsemmisítési programnak nem volt külön költségvetése. Ezért kellett az elkobzott javaknak fedezniük a fizetési kötelezettségeket.7

Hitler Németországában egy különleges viselkedési szokás terjedt el: akik tudták, nem beszéltek; akik nem tudták, nem tettek fel kérdéseket; akik mégis kérdeztek, azok nem kaptak választ. A tipikus német polgár így érte el és védte meg tudatlanságát, mely elegendő alapot szolgáltatott a nácizmus támogatásához.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit ért Primo Levi azon, hogy „akik tudták, nem beszéltek róla; akik nem tudták, nem tettek fel kérdéseket, s akik mégis kérdéseket tettek fel, nem kaptak választ"? Levi szerint hogyan segítette ez a magatartás a „tipikus német polgárt", hogy elérje és megvédje a „tudatlanságnak azt a fokát, mely elegendő alapot szolgáltatott a nácizmus támogatásához"? Hogyan lehet „elérni és megvédeni" a tudatlanságot? Miért akarná valaki is ezt az állapotot előidézni?
Képzeld el, hogy Stier és a hozzá hasonló tisztviselők elismerik, hogy tudták, mi zajlik. Ennek tudatában kellett volna valamit tenniük? Ha igen, mit tehettek volna? Ha nem, mivel igazolhatták volna, hogy nem tudták a megsemmisítést megakadályozni? Jegyezd fel gondolataidat a naplódba, hogy később visszakereshesd őket!

2. OLVASMÁNY

Tolvajok
(Magyar kiegészítés)

A holocaustnak van egy olyan oldala, amelyről általában nem szoktak beszélni. Ez az, hogy a „végső megoldás" a nem zsidók azon részének, akik ezt hajlandók voltak kihasználni, anyagi lehetőségeket jelentett. Márai Sándor így ír erről Naplójában:

Kereszténység, mondták - és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták - és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták - és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen, és a markukat tartották.8

Ahhoz, hogy az emberek a kínálkozó lehetőséget kihasználják, nem kellett antiszemitának vagy rosszakaratúnak lenni. Száraz György így emlékszik:

Rozsnyón délelőtt hajtották őket a Csucsomi úti gettóba. Az utcánk népe kinn állt a kapuban: csupa nő. ... Az asszonyok sírtak, hangosan siránkoztak. De novemberben láttam a zsidó boltok kifosztását. ... És a tülekedő tömegben ott voltak az asszonyok, akik májusban megkönnyezték a gettóba vonulókat. Hogyan lehet ezt megérteni?... Igen, ez voltunk mi, a tömeg. ... Mi sajnálkoztunk a zsidókon, bújtattuk őket vagy feljelentettük, gúnyoltuk őket vagy ennivalót csempésztünk nekik, mentettük vagy elraboltuk a javaikat. Igen, egy ország népét tették bűnrészessé. Engem, a gyereket is, ha csak pár üveg színes tinta erejéig is. ... Sunyi módon tettek bűnrészessé valamennyiünket, úgy buktunk el a próbán, hogy nem tudtuk, miféle próbát állunk.9

A zsidóellenes törvény anyagi kihasználását már a zsidótörvények is lehetővé tették. Bibó István így ír erről:

Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényeli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.10

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Márai Sándor a szabad gondolat megfélemlítéséről is ír. A másság azonban nem csupán a gondolkodásban volt gyanús. A következő sorok 1944 májusában jelentek meg egy napilapban:

Az a keresztény nő, aki nyilvános helyen kézi tükörben nézegeti magát és ott intézi el a kikészítés ízléstelenségét, vagy aki ordító színekkel vastagra mázolva kíván mutatkozni az emberek előtt, legyen köteles sárga csillagot hordani. Mégpedig -jobb oldalon. Hogy eggyel több oka legyen a röstelkedésre, mint a bal oldali csillagosoknak.11

A cikk Őrszem aláírással jelent meg. Mi lett volna a következménye annak, ha javaslata megvalósul?

3. OLVASMÁNY

Elég-e tudni róla?

A háború idején Jan Karski, a lengyel ellenállási mozgalom futára megpróbálta az embereket mozgósítani az európai zsidóság elpusztítása ellenében. A háború után elmesélte, hogyan lett futár. Két zsidó szervezet képviselői keresték fel. Karski így idézte fel emlékeit:

Mindketten kétségbe voltak esve. Tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a deportálások a varsói gettóból és más lengyel gettókból a zsidóság megsemmisítéséhez vezetnek. Tudták, hogy a zsidókat megsemmisítő táborokba viszik (szó szerint ezt a kifejezést használták), de a megsemmisítés részleteivel még nem lehettek tisztában. Hangsúlyozták, hogy amennyiben nem kerül sor azonnali drámai és rendkívüli intézkedésekre, az egész zsidó nép elpusztul... Amikor ez a két férfi megtudta, hogy küldetéseim során nemcsak a londoni lengyel emigrációval tartom a kapcsolatot, hanem a szövetségesek legmagasabb kormányköreivel is, megkértek, hogy továbbítsak néhány speciális kérést.12

A két férfi ahhoz is ragaszkodott, hogy Karski a saját szemével is meggyőződjön állításaik valóságalapjáról:

Megértették ők is és én is, hogy a nyugati államférfiakkal való tárgyalásaim meggyőzőbbek lesznek, ha a jelentéseimet a szemtanú hitelével tudom alátámasztani. A zsidók ilyen megsemmisítésére való törekvés példa nélkül állt az emberiség történelmében. Senkitől nem lehetett elvárni, hogy teljességében felfogja, mi zajlik. Néhány megjelent elemzés állítása ellenére nem én voltam az első, aki a Nyugat tudomására hozta, hogy mi történik a zsidókkal a megszállt Lengyelországban. Voltak mások is... A tragédia az volt, hogy senki sem akart a vallomásoknak hinni. Nem rosszakaratból, hanem azért, mert a tények minden emberi képzelőerőt meghaladtak.
Ezt saját magam is megtapasztaltam. Amikor az Egyesült Államokban Felix Frankfurternek, a Legfelsőbb Bíróság egy tagjának elmondtam a lengyel zsidók történetét, a beszélgetésünk végén azt mondta nekem: - Nem tudok hinni Önnek. - Jelen volt ekkor a lengyel nagykövet, Jan Ciechanovski is. Amikor meghallotta, mint mond az amerikai bíró, felháborodott: - Karski hadnagy hivatalos küldetésben jár itt. A kormányom felhatalmazását és bizalmát élvezi. Nem vághatja a szemébe, hogy hazudik! - Frankfurter így felelt: - Nem azt mondom, hogy hazudik, hanem azt, hogy nem tudok neki hinni, és ez nem ugyanaz.13

Azok egyike, akik azzal cáfolták a híreket a németek által elkövetett atrocitásokról, hogy mindez csak háborús propanganda, W. A. Vissers Hooft holland teológus és az Egyházak Világtanácsának első főtitkára volt. Vissers csak azután változtatta meg véleményét, hogy meghallgatta egy szemtanú beszámolóját:

Ettől a perctől kezdve nem volt semmiféle mentségem arra, hogy a tudatomat elzárjam azon információk elől, melyeknek semmiféle helyet nem találtam a világról és az emberről kialakult képemben. Ettől kezdve úgy éreztem, valamit tennem kell. Hitler ereje abban rejlett, hogy az elképzelhetetlent valósította meg... Németországban, a megszállt, a szövetséges és a semleges országokban rengeteg ember hallott a tömeges gyilkosságokról. De a hírek hatástalanok maradtak, mert az egész olyan valószerűtlennek hangzott. Mindenki, aki először meghallotta, megkérdezte, hogy vajon nem vadul eltúlzott háborús propagandáról van-e megint szó.

Vissers Hooft úgy érezte, hogy „az emberek nem találtak a tudatukban helyet az ilyen elképzelhetetlen szörnyűség számára, és nem volt elég képzelőerejük vagy bátorságuk, hogy szembenézzenek vele. Lehetséges a tudás és a nem tudás közötti félhomályos zónában élni. Meg lehet tagadni a tények teljes befogadását, mert az ember úgy érzi, nem képes a tények teljes tartalmával és következményeivel szembenézni."14

Lehetséges a tudás és a nem tudás közötti félhomályos zónában élni. Meg lehet tagadni a tények teljes befogadását, mert m ember úgy érzi, nem képes a tények teljes tartalmával és következményeivel szembenézni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Gondolkodj el Frankfurter megjegyzésén! Mi a különbség aközött, hogy valaki hazudik, és aközött, hogy nem lehet elhinni, amit az illető mond? Mit gondolsz, miért döntött úgy Frankfurter, hogy nem hiszi el, amit hallott?
Leni Yahil történész a tudást három részre osztja: az információ megszerzésére, az információ befogadására és az információból következő cselekvésre. Mi a különbség a három tényező között? Mennyire fontosak ezek a különbségek? Mely tényeket lehetett igazán nehéz elfogadni az olyan emberek számára, mint a protestáns holland Vissers Hooft? Egy német gyökerű amerikai zsidó, mint Frankfurter számára? Neked mi lett volna a legnehezebb elhinni? Azokat a törvényeket, amelyek a zsidókat és másokat ellenségnek nevezik? A megfélemlítő hadjáratot? A tömeges deportálásokat? A koncentrációs táborokat? A gázkamrákat? Yahil felosztása a tudás tartalmáról mennyiben érvényes arra, ahogy a mai kor emberei például a boszniai gyilkosságokat fogadják? Vagy ahogy a szomáliai éhezésre reagálnak? Vagy a világ távoli részein zajló katasztrófákra? Tudnak ezekről az emberek? Tudatosítják magukban ezeket az információkat? S tesznek valamit e tudás birtokában?
Vissers Hooft azt mondja: „Hogy a tudatomat elzárjam az információk elől, melyeknek semmiféle helyet nem találtam a világról és az emberről kialakított! képemben." Hogyan lehet a „tudatunkat elzárni"? Mit sugall a megállapítás Hooftnak a világról és az emberiségről alkotott belső képéről? Milyen lett volna az a világkép, mely azonnal elfogadtatta volna vele a híreket? Mit jelent az, hogy valami „meghaladja a képzelőerőnket"? Bátorság kell ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni az igazsággal?

4. OLVASMÁNY

Mauthausen városának lakói

Ervin Staub professzor szerint a szemlélők, a nem cselekvők, a félreállók sokkal fontosabb szerepet játszanak a társadalom életében, mint azt általában hisszük.

A megfigyelők, a nem cselekvők, akik szemtanúi egy eseménynek, de közvetlenül nem érintettek az elkövetők tetteiben, reakcióikkal alakítják a társadalmat…
A szemlélők cselekedeteinek rendkívül erőteljes hatása van, ők döntik el, hogy egy eseménynek mekkora a jelentősége, s ezzel a többi embert az együttérzés vagy a közömbösség irányában mozdítják el. Közvetíthetik a törődés értékeit és normáit, de a rendszerrel való passzív együttműködésük révén megerősíthetik az elkövetők helyzetét is.15

A Bécstől kilencven kilométerre fekvő kisvárosban, Mauthausenben lejátszódott események alátámasztják Ervin Staub érvelését. Miután Ausztria a Harmadik Birodalom része lett, a nácik munkatábort építettek itt politikai foglyok számára. Ahogy a tábor növekedett, a nácik épületeket sajátítottak ki a környékbeli falvakban, köztük a hartheimi kastélyt. 1939-ig, amíg a nácik be nem zárták, a kastély „fejlődésükben visszamaradt" gyermekek otthona volt. Az 1980-as években Gordon I. Horwitz megkérdezte a falu lakóit a kastély renoválásáról. Egy általa Kari S.-nek nevezett férfi 1969-ben a következőket írta egy eutanáziaper bírójának:

A szüleim háza egyike volt azoknak Hartheimben, ahonnan az ember jól meg tudta figyelni, mi történik. Miután a kastélyt 1939-ben kiürítették (180-200 beteg lehetett benne), titokzatos átépítés kezdődött, amit a kívülálló nemigen követhetett nyomon, mert [helyi] munkaerőt nem használtak, és a kastély környékét hermetikusan lezárták. A renoválás befejezése után láttuk az első szállítmányok érkezését, sőt még a korábbi lakók közül is felismerhettünk néhányat, akik örültek, hogy visszakerülnek otthonukba.

Kari az apja istállójának ablakából látta az autóbuszok érkezését. Emlékei szerint két-három busz érkezett egyszerre, naponta legalább két alkalommal. Nem sokkal megérkezésük után „az egyik kéményből hatalmas füstfelhők szálltak fel, és iszonyatos bűz terjengett. Ez a szag olyan rettenetes volt, hogy néha, a földekről hazatérve, egy falatot sem tudtunk lenyelni."16 Felicitas nővérnek, a kastély egyik korábbi alkalmazottjának hasonlók az emlékei:

Az öcsém, Michael, aki akkoriban otthon volt, eljött hozzám, és bizalmasan elmondta, hogy a kastélyban a betegeket elégették. Az iszonyatos tények, melyeket a helybeliek közvetlenül tapasztalhattak, és az égő gázok szörnyű szaga elvették az emberek szavát. Szörnyen szenvedett mindenki a bűztől. Apám többször eszméletlenül esett össze, miután éjszakára elfelejtette légmentesen lezárni az ablakokat.17

Horwitz megállapította, hogy „nemcsak a füst és a bűz kelthette fel a kívülállók figyelmét. Alkalmanként emberi maradványokat találtak szétszórva a környéken. Felicitas nővér szerint, amikor odabenn intenzíven dolgoztak, ömlött a füst éjjel-nappal. Hajcsomók szálltak ki a kéményből az utcára. A csontmaradványokat a kastély keleti oldalán tárolták, majd teherautókkal először a Dunába, később a Traunba is hordták őket."18
Amikor a tömeggyilkosságok híre elterjedt, Christopher Wirth, a műveletek irányítója találkozott a helybeliekkel. Azt mondta, hogy az emberei cipőket és más „tartozékokat" égetnek el. Az erős szag? „Egy olyan szerkezetet építettek be, melyben a fáradt olaj és más olaj alapú melléktermékek desztillálása és egyéb vegyi kezelése folyik. Ezzel az eljárással víztiszta olajat nyernek, melynek termelése létfontosságú a német tengeralattjárók üzemeltetéséhez." Wirth azzal a fenyegetéssel fejezte be a gyűlést, hogy aki „rémhíreket mer terjeszteni emberek elégetéséről, koncentrációs táborban fog kikötni".19 A falu lakói megfogadták a szavát. Nem is törték meg a hallgatásukat.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit gondolsz, a kisváros lakói miért hittek Wirthnek, annak ellenére, hogy bizonyítékaik voltak arra, hogy hazudik? Mit kellett volna tenniük, ha elismerik az igazságot? Egyetértettek volna Vissers Hooft lelkésszel, aki azt mondta, hogy bátorság kell az igazsággal való szembenézéshez?
Kik tartoztak a falu kötelezettségi körébe?
Ervin Staub szerint milyen választási lehetőségei vannak a megfigyelőknek? Mit választottak Mauthausen lakói? Mi lett ennek a következménye?
Hogyan támasztja alá a mauthauseniek viselkedése Albert Einstein megállapítását: „Túl veszélyes a világunkban élni - nem azok miatt az emberek miatt, akik szörnyűségeket hajtanak végre, hanem azok miatt, akik csak ülnek a fenekükön, és hagyják, hogy a rossz dolgok megtörténjenek."
Mit hozhatnának fel a falu lakói mentségükre?
Volt egy koncentrációs tábor a németországi Ravensbrückben is. A városiak tudtak a táborról, néhány boltos alkalmazott is tábori rabokat munkára. Ennek ellenére nagyon kevés lakos fejezte ki aggodalmát a táborral kapcsolatban, amíg a háború véget nem ért. A helybeli asszonyok is csak ekkor nyújtottak segítséget a tífuszban szenvedő raboknak. Mit gondolsz, miért lettek hajlandók segíteni a háború befejeztekor? A megfélemlítés volt az oka, hogy korábban nem segítettek? Vagy van más magyarázat?

5. OLVASMÁNY

Bátorság kérdése

Idővel a tömeggyilkosságok híre elért Berlinbe is. Az embereknek ott is el kellett dönteniük, hogyan reagálnak. Ruth Andreas-Friedrich újságírónő volt, az ellenállás tagja. 1944-ben ezt írta a naplójába:

Arra kényszerítik őket, hogy megássák a saját sírjukat, suttogják az emberek. Elveszik tőlük a ruhájukat, az ingüket és a cipőjüket. Meztelen küldik őket a halálba. A szörnyűség annyira hihetetlen, hogy a képzelőerőnk visszautasítja annak realitását. Valahogy nem áll össze bennünk a kép. Bizonyos következtetéseket nem vonunk le. Az elméleti tudás és a konkrét esetekre való alkalmazás között... áthidalhatatlan szakadék van... Nem engedjük meg az agyunknak, hogy a kettőt akár távolról is összekapcsolja... Vajon a gyávaságunk miatt van ez így? Lehet! De hát az ilyen gyávaság az ember ősi ösztönei közé tartozik. Ha vizuálisan fel tudnánk fogni a halált, az élet a jelenlegi módon elképzelhetetlen lenne... A kínzást, a félelmet és a szenvedést éppoly kevéssé tudjuk elképzelni, mint a halált... Ez a közöny teszi lehetővé, hogy egyáltalán folytassuk az életünket. Keserű ezt felismerni, szégyenletes és keserű.20

Herbert Mochalski evangélikus lelkész volt, s német katonaként részt vett Lengyelország megszállásában. A háború után a következőket mondta egy interjúban:

- Egyszerűen nem igaz, ha egy német katona azt mondja, hogy nem látott semmit, hogy a katonák nem tudtak semmit. Egyszerűen nem igaz! - Szemmel láthatóan az emlékeivel küszködve Mochalski hozzátette: - Persze csak autóvezetés közben láthattunk bármit is. A teherautókon ülve láttuk, mi történik, nem volt más módunk meggyőződni arról, mit akar az SS. Igaz, hogy tiltakozhattunk volna, tiltakoznunk kellett volna, de hogyan? Nem tudtunk volna megváltoztatni semmit. Tudom, hogy ez nem mentség. Valamennyien megbuktunk ezen a próbán, hogy hagytuk a dolgokat ilyen messzire menni, ugye? S ennek a szörnyűségnek a súlya a mai napig nyomaszt mindannyiunkat.21

A szörnyűség annyira hihetetlen, hogy a képzelőerőnk visszautasítja annak realitását. Valahogy nem áll össze bennünk a kép. Bizonyos következtetéseket nem vonunk le.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit ért Ruth Andreas-Friedrich azon, hogy „ez a közöny teszi lehetővé, hogy egyáltalán folytassuk az életünket"? Ervin Staub szerint ez a közöny még mit tesz lehetővé? Mit mondana Ruth Andreas Friedrich Camus-nek arra a megállapítására, hogy az ember nemcsak meg tudja állítani a végzet kerekét, hanem néha vissza is tudja fordítani?
Az áldozatok és az elkövetők közül jó néhányan nyíltan beszélnek a tetteikről. A nem cselekvők, a megfigyelők mintha jobban vonakodnának feltárni döntéseik gyökereit. Mit gondolsz, miért van ez a különbség?

6. OLVASMÁNY

A szemtanúságtól a vértanúságig

Néhányan a németek közül, amikor meglátták, hogy mi zajlik, elszánták magukat a cselekvésre. Hans Scholl és húga, Sophie is közéjük tartozott. 1942-ben egy barátjukkal, Christopher Probsttal létrehoztak egy kis kört, amelyet Fehér Rózsának hívtak. Júliusban a csoport megjelentetett egy röplapot, melyben nyíltan írtak a tényekről: „Mindenki tudomására akarjuk hozni, hogy Lengyelország megszállása óta 300 000 lengyel zsidót gyilkoltak meg a legbestiálisabb módon. Az emberi méltóság elleni legszörnyűbb tettel állunk szemben, olyan bűnténnyel, melynek nincs párja az emberiség történetében... Miért reagál a német nép ekkora közönnyel ezekre a felháborító és embertelen tettekre?"
A következő év februárjában a nácik letartóztatták és bíróság elé állították a Scholl testvéreket és Probstot. Mindhárman nyíltan bevallották, hogy ők szerkesztették a füzeteket. Sophie Scholl azt mondta a bíróságnak: „Valakinek végül is el kellett kezdenie. Amit mi leírtunk és elmondtunk, azt sokan mások is tudják. Csak ők nem mertek hangot adni a véleményüknek, mint mi." A bíróság mindhármukat bűnösnek találta, és még aznap kivégezték őket. Nem sokkal haláluk után a csoport három másik tagját is - az egyetemi tanár Kurt Hubert és két diákot, Alexander Schmorellt és Willi Grafot - is beperelték, elítélték és lefejezték.
Jóllehet a nácik felgöngyölítették a Fehér Rózsa csoportot, azt nem tudták megakadályozni, hogy az általuk közreadott tények ne terjedjenek. Helmuth von Moltke német arisztokrata semleges országokba csempészte a Fehér Rózsa füzeteit. Innen aztán eljutottak a szövetségesekhez, akik újranyomtatták, és ezrével szórták őket repülőgépekről a német városokra. A füzetek tartalma nem lepte meg Moltkét. A német kémszervezetnél dolgozott ügyvédként, s egy ideje tudott már a tömeggyilkosságokról.
A Szovjetunió megtámadása után, 1941-ben Moltke a következőket írta a feleségének: „A jelentések szerint a foglyok vagy a zsidók szállítmányaiból mindössze 20% érkezik meg élve, a hadifogolytáborokban éheznek a foglyok, tífusz és más pusztító járványok törtek ki, és még a saját embereink is nagyon rossz formában vannak a kimerültség miatt. Mi fog történni, ha a nemzet egy napon ráébred, hogy ezt a háborút elveszítettük, és másként veszítettük el, mint a legutóbbit? Olyan vérvád lesz ellenünk, melyet egy életen át nem lehet megbocsátani, és nem lehet soha elfelejteni. A gazdaság is tönkrement. Vajon lesz-e erejük az embereknek bűnbánatot tanúsítani és vezekelni a bűnökért, és ezután lassan erőre kapni és új életet kezdeni? Vagy minden egy nagy káoszba fullad?"22 Egy szeptemberi levelében Moltke ezt írta:

Egy tiszt jelentése szerint olyan dumdumlövedékeket találtak az oroszoknál, melyeknek használatát tiltja a nemzetközi jog. Hogy ezek ilyen speciális golyók voltak, azt egy Panning nevezetű tisztiorvos igazolta, aki maga is használt ilyen golyókat korábban egy nagyszabású kísérlet során, amikor zsidókat végeztek ki velük. A kísérlet eredményeinek pontos leírásában szerepel, hogy a lövedéknek ilyen és ilyen a hatása, ha fejbe, ha a mellkasra, ha a hasba vagy ha a végtagokra lőnek vele. A kísérleti eredményeket tudományos értekezés formájában tették közzé, hogy a nemzetközi jog megsértésének bizonyítékaként lehessen használni. Ez a bestialitásnak és az eltévelyedésnek minden bizonnyal a legmagasabb foka, s az ember még csak nem is tehet ellene semmit.23

Október végén Moltke már a következő kérdéseket tette fel: „Hogyan viselje el az ember a cinkosság terhét? Miközben ezt írom, Franciaországban tömeges kivégzések folynak. Egészen biztos, hogy naponta legalább ezer embert lőnek agyon, ami azt is jelenti, hogy legalább ezer német gyakorolja magát a gyilkolásban. S mindez gyerekjáték ahhoz képest, ami Lengyelországban vagy Oroszországban zajlik. Ha mindezt tudom, ülhetek-e itt, a jól fűtött szobámban teát kortyolgatva? Nem leszek így én is bűnrészes? Mit fogok mondani, ha majd megkérdezik, én mit csináltam ebben az időben?"24
Erre a kérdésre úgy próbált Moltke válaszolni, hogy titkos megbeszélésre hívta tekintélyes német barátait Kreisauba, vidéki birtokára. Arról beszélgettek, hogy hogyan vehetik fel a harcot a nácikkal, és hogy milyen Németországot akarnak felépíteni a háború után. 1944 nyarára a kreisaui kör néhány tagja készen állt a cselekvésre, de Moltke még nem. Így érvelt: „Hagyjuk Hitlert életben. Neki és a pártjának a felelőssége, hogy lássa annak következményeit, amibe a német népet belevitte. Csak így lehet majd a nemzetiszocialista ideológiát gyökerestül kiirtani."
1944. július 20-án a kör egyik tagja, Claus von Stauffenberg egy robbanószerrel megtöltött aktatáskát helyezett el az alatt az asztal alatt, mely körül Hitler és vezérkara tanácskozást készült tartani aznap. A bomba a tervezett időben robbant, de az asztal a hatás egy részét felfogta, így Hitler és magas rangú tisztjei életben maradtak. Azonnali megtorlás kezdődött, a nácik mintegy 12 000 embert végeztek ki, köztük Moltkét, aki tudott a tervről, de nem vett benne részt. 1945. januári kivégzése előtt Moltke a következőket írta két fiának, akik ekkor hat- és háromévesek voltak:

Egész életemben, már az iskolában is harcoltam a szellemi beszűkültség és a szabadság hiánya ellen, az arrogancia, a mások lenézése, az intolerancia ellen, és az ellen a könyörtelen német fafejűség ellen, mely a nemzetiszocializmusban öltött leginkább testet. Igyekeztem meggátolni, hogy ez a szellem a maga bűnös következményeivel, a túlzó nacionalizmussal, a faji üldözéssel, a hit hiányával és a materializmussal együtt hódítson.25

Amit mi leirtunk és elmondtunk, azt sokan mások is tudják. Csak ők nem mertek hangot adni a véleményüknek, mint mi.

Mit fogok mondani, ha majd megkérdezik, én mit csináltam ebben az időben?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Friedrich Reck-Malleczewen meggyőződéses monarchista, első világháborús veterán naplót vezetett 1936-tól kezdve egészen 1944-ig, amikor Dachauban megölték. 1943 márciusában ezt írta a Scholl testvérekről:
„Soha nem láttam ezt a két fiatalt. Vidéki elszigeteltségemben csak szórványosan jutott el hozzám tetteik híre, de annak a jelentősége, amit hallottam, olyan rendkívüli volt, hogy alig tudtam elhinni. A Scholl testvérek az elsők Németországban, akiknek volt bátorságuk tanúságot tenni az igazság mellett... Sírkövükre véssék a következő szavakat, hogy ez a nép, mely tíz éve a legmélyebb süllyedésben él, piruljon, ha olvassa: Aki tudja, hogyan kell meghalni, sosem lesz rabszolga. Egy nap valamennyiünknek el kell majd zarándokolnunk a sírjukhoz, hogy szégyenkezve álljunk meg előtte."26 Mit gondolsz, miért hiszi azt Rech-Malleczewen, hogy az igazság mellett tanúságot tenni bátorság? Mit jelent az idézet utolsó mondata? Mit sugall a szemlélődök, a nem cselekvők felelősségéről? Egyetértene vele Moltke?
Moltke ezt írta: „Egészen biztos, hogy legalább ezer embert lőnek agyon naponta, ami azt is jelenti, hogy legalább ezer német gyakorolja magát a gyilkolásban." Mit gondolsz, miért mérlegeli a gyilkosságok hatását mind az áldozatok, mind az elkövetők szempontjából? Mit jelent egy olyan társadalomban élni, melyben ezrek „gyakorolják magukat a gyilkolásban"?
Moltke azt kérdezte: „Hogyan viselje el az ember a cinkosság terhét?" Mi a cinkosság? Azért érzi magát cinkosnak, mert tud a tömeggyilkosságokról? Vagy azért, mert e tudás birtokában nem tesz ellenük valamit?
1944. július 21-én Reck-Malleczewen ezt írta naplójába:

S most megpróbálták Hitlert megölni... De uraim, ez igaziból elkésett egy kicsit. Önök teremtették ezt a szörnyeteget, s amíg a dolgok jól mentek, megadtak neki mindent, amit akart. Átadták Németországot ennek a bűnözőnek, felesküdtek neki egy képtelen esküvel, amit megkövetelt... S most elárulják őt, Uraim, ahogy tegnap elárulták a köztársaságot, s ahogy tegnapelőtt elárulták a monarchiát. Oh, abban nem kételkedem, hogy ha ez a puccs sikerül, mi - és ami még megmaradt ebből az országból - megmenekültünk volna. Sajnálom, és az egész nemzet sajnálja, hogy tervük nem sikerült.27

Milyen különbséget tesz Reck-Malleczewen a Fehér Rózsa és a Stauffenberg-összeesküvés tagjai között? Mennyire fontos ez a különbség? Te hogyan értékeled a két kör tetteit?
Hasonlítsd össze, milyen választási lehetőségei voltak az olyan embereknek, mint Hans és Sophie Scholl, Moltke és Stauffenberg az 1920-30-as években, majd a 40-es években! Milyen lehetőségeik nem voltak már ekkor? Milyen tettek jelentettek ekkor már nagyobb kockázatot? Válaszaidban mi derül ki a huszonharmadik órában meghozott döntésekről?

7. OLVASMÁNY

Lázadás a Rosenstrassén

Egyetlen sikeres ellenállási mozgalomról van bizonyítékunk Németországból. Nathan Stoltzfus történész szerint az egész egy szombati napon kezdődött, 1943. február 27-én.28 Ez volt az a nap, amikor az SS összegyűjtötte az utolsó berlini zsidókat, mintegy tízezer férfit, nőt és gyermeket. A legtöbbet a munkahelyéről vitték el, és várakozó teherautókra gyűjtötték őket. Néhányat otthonról hurcoltak el, vagy az utcán tartóztattak le. Ez nem az első tömeges deportálás volt a városban, mégis különbözött a többitől. Ugyanis be kellett gyűjteni azt a mintegy kétezer zsidót is, akinek keresztény házastársa volt. [Magyarországon az „árjapárja" nevet használták rájuk.] A korábbi deportálásból a nácik ezeket az embereket kihagyták, de ettől kezdve velük is úgy bántak, mint a többi zsidóval.
Amikor ezek a „privilegizált" zsidók nem tértek haza a munkából a szokásos időben, „árja" rokonaik elkezdtek telefonálni. Hamarosan kiderült, hogy szeretteiket a zsidó hitközség Rosenstrasse 2-4. szám alatti házában tartják fogva. A rokonok néhány órán belül ennél a háznál gyűltek össze. A legtöbbjük nő volt. [Annak a zsidó nőnek, aki „árjához" ment feleségül, nem kellett sárga csillagot viselnie, de egy árja nő zsidó férjének igen. így tehát az elfogott nők vegyes házasságból származó leánygyermekek voltak.]
Amikor az asszonyok megérkeztek a Rosenstrasse 2-4.-hez, hangosan követelték, hogy mondják meg, mit követett el a férjük vagy a gyermekük. Az őrök nem engedték be őket az épületbe, ezért az asszonyok megfogadták, hogy ott maradnak egészen addig, amíg hozzátartozóikat nem láthatják. Meg is tartották a szavukat. Az elkövetkező napokban az egész környék hallhatta a jelszavakat kántáló asszonyok hangját. Az egyik tiltakozó, Charlotte Israel így ír az eseményekről:

Az események a gyűjtőhely előtt március 5-én jutottak forrpontra. Az őrök minden figyelmeztetés nélkül géppuskákat kezdtek felállítani. Ezeket felénk, a tömeg felé irányították, és odakiabáltak: „Ha nem mennek el azonnal, lövünk!"
Persze automatikusan visszahúzódtunk, de ezzel egy időben kezdtünk igazán hangosan kiáltozni. Már nem volt veszítenivalónk. Azt üvöltöttük, hogy „Ti gyilkosok!", meg mindenfélét, amit csak kiabálni lehet. Most már úgyis lőni fognak, gondoltuk, legalább kiabáljunk. „Gyilkosok! Gyilkosok! Gyilkosok! Gyilkosok!" Egyre ezt kiabáltuk, ahogy csak a torkunkon kifért.
Aztán megláttam egy embert ott elöl, láttam, hogy kinyitja a száját, mintha a parancsot akarná kiadni. De a hangorkán mindent elsöpört, nem hallottam a parancsot. A következő, amit láttam, az volt, hogy leszerelik a fegyvereket. Csend lett. Olyan csend, hogy hallottam, valaki nyel mellettem.

A következő napon Joseph Goebbels elrendelte, hogy engedjék szabadon azokat a zsidókat, akiknek árja házastársa van. Miért? Goebbels egy munkatársa szerint azért engedték el őket, mert nem akarták, „hogy mások tanuljanak a példából, és netán ők is hasonlóképpen kezdjenek viselkedni".

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Rajzold meg a rosenstrassei tiltakozók identitásábráját! Miben különböznek ők a többi némettől? Kik tartoztak az ő „kötelezettségi körükbe", és kik a többi németébe?
1943 decemberében Himmler elrendelte azoknak a vegyes házasságot kötött zsidóknak a deportálását is, akiknek a házastársa meghalt vagy elvált. Csak azok voltak kivételek, akiknek volt gyermekük. Mit gondolsz, miért engedélyezett Himmler kivételeket? Mit árul el ez a kivételezés arról, hogy a nácik mekkora fontosságot tulajdonítottak a közvéleménynek? Miközben a tiltakozó tömeg a Rosenstrasse 2-4. előtt gyülekezett, nyolcezer olyan zsidót deportáltak a haláltáborokba, akiknek nem voltak árja rokonai. Senki nem szólalt fel az ő érdekükben.
Miért maradtak a tiltakozók némák, amikor ezeket az embereket a halálba küldték?

8. OLVASMÁNY

Végzetes döntések

A megszállt Európában kevesen vettek részt az ellenállási mozgalmakban, a tiltakozó felvonulásokban vagy Hitler elleni merényletek tervezésében. Az emberek többsége megpróbált normálisan élni, már amennyire lehetett a normálistól távol eső körülmények között. De mivel egyre több rokon, barát és ismerős tűnt el a táborokban, néhány ember arra kényszerült, hogy rendkívüli vagy végzetes döntésre szánja el magát.
Jolana Roth számolt be egy ember döntéséről: „Apám a legjobb gyerekkori barátjával harcolt az előző háborúban, nagyon közel álltak egymáshoz. Ez a barát keresztény volt. Apám tudta, hogy közeledik a mi deportálásunk is, s megtudta, hogy mikor visznek el minket. Elrohant a barátjához és könyörgött neki, hogy nevelje fel a tízéves öcsémet, mentse meg a fiú életét. Térden állva könyörgött a barátjának. De az azt mondta, hogy: Nem."29
Németországban az angol Christabel Bielenberg asszonyt, aki egy német férfinak volt a felesége, megkérték, hogy mentse meg két ember életét.

1943 elején történt... A pontos dátumnak nincs jelentősége... „Tengeralattjáróknak" hívták azokat a zsidókat, akik akkoriban eltávolították a sárga csillagjukat és bujkáltak, itt-ott felbukkanva, segítséget remélve. Nem voltak élelmiszerjegyeik, s Ilse Liedke [Bielenbergék egy ismerőse] hetente végigjárta az ismerősöket, hogy a megspórolt kuponokat összegyűjse. Az idő múlásával ez egyre nehezebb feladat volt.
Aznap reggel egy szőke nő volt Ilsével; egészen hirtelenszőke volt a haja. Miután kezet fogott velem, ott toporgott a bejárati ajtó előtt, s nem akart bejönni a házba. A jelek szerint Ilse is egyetértett azzal, hogy társnője kint marad, Ilse bejött, s megnézte, be van-e dugva a telefon. Mikor megnyugodott, hogy nincs, elmondta, hogy a társa zsidó nő. Levette a sárga csillagokat, amikor a Gestapo dörömbölt az ajtajukon, s a férjével együtt lemászott a tűzlépcsőn. Azóta padlásokon, pincékben bujkálnak. Egy megbízható fodrász szőkítette ki a nő haját, s legutóbb egy pap padlásán húzták meg magukat. Tegnap azonban a pap figyelmeztette őket, hogy valószínűleg megfigyelés alatt tartják a házát. Nem mondta, hogy menjenek el, de a zsidó házaspár tudta, ezt kell tenniük. Csak hát nincs hová menniük. Ilse hozzátette, hogy a nőnek elég árjás a megjelenése, és szívesen végezne házimunkát vagy bármilyen más munkát, amit rá tudok bízni. A férje azonban annyira jellegzetesen zsidó kinézetű, hogy a pincében kellene laknia, és legfeljebb csak éjszaka mehetne ki.

Bielenbergné gondolkodott. A férje, Peter éppen Norvégiában volt üzleti ügyben, s az asszony gondoskodott a két kisfiúkról.
Mivel angol volt, két szomszédnak kellett kezességet vállalni értük, hogy a férje egyáltalán külföldre utazhasson. Bielenberg asszony elhatározta, hogy megbeszéli az egyik szomszéddal, mit tegyen, mielőtt dönt. Később így írt erről:

Kinyitottam a sövénybe vágott kis ajtót, mely Langbehnék udvarára vezetett, Carlt otthon találtam, szerencsére egyedül. Mivel tudtam, hogy Carl és Puppi Sarre [egy ismerős] gondoskodik egy egész háznyi zsidóról valahol Potsdamban, meglepetésként ért Carl reakciója. Dühösen kiabált velem. Tanácsért mentem hozzá, nos, a tanács egyértelmű volt. Semmilyen körülmények között nem szabad befogadnom sem az asszonyt, sem a férfit. Nem is ismerem őket, angol vagyok, a férjem távol, s még csak fel sem tudom annak a súlyát fogni, amit fontolgatok. Mivel Nick [a nagyobbik fiam] már iskolás, pillanatok alatt ki fog derülni a dolog, s zsidók rejtegetéséért koncentrációs tábor jár, ez világos, nekem is és Peternek is. „De..." kezdtem, s talán valami az arcomon elárulhatta, hogy milyen mélyen kétségbeestem, akkor hová menjenek? Én legyek az, aki útjukra engedi őket?
Hirtelen egy egészen más Carl állt előttem, mindenesetre más, mint az a vidám és közvetlen barát, akinek eddig ismertem. Odahúzott egy széket, átvetette a lábát rajta, s mindkét kezemet a kezébe fogta. „Figyelj, Chris -mondta gyengéden -, pontosan tudom, mit érzel, ne hidd, hogy nem tudom. Mit gondolsz, én miért csinálom azt az őrültséget, amit csinálok? Be a Prinz Albrecht utcába, ki a Prinz Albrecht utcából, állandóan megpróbálok túljárni azoknak az SS-gazembereknek az eszén, itt megmentve valakit, aztán ott, de mindig félve, hogy a következő látogatásom esetleg az utolsó lesz, s azzal a tudattal, hogy ezek a kisebb könyörületes cselekedetek egyáltalán nem jelentik a megoldást, csak pótcselekvések, melyekhez kénytelen az ember nyúlni, ha meg akarja őrizni legalább az önbecsülés maradékát... De hidd el, a fontosabb ügyre kell gondolnunk, ezt a piszkos rezsimet fel kell számolnunk, ezen a feladaton kell gondolkodnunk éjjel és nappal. Te most olyan választáshoz érkeztél, melyhez valószínűleg mindannyian elérkezünk egy nap. S te most színt akarsz vallani. Nos, drágám, nem teheted, mert nem cselekedhetsz szabadon. Ott vannak a gyermekeid, s Peter távollétében én vagyok érted a felelős. Te brit vagy, s Hans Oster ennek ellenére is kezeskedett érted. S hidd el, Oster valóban nagyban játszik..." Kimentem a sövényajtón, benyitottam az utcára nyíló kapunkon, s alighogy becsukódott mögöttem, a sötétben inkább éreztem, mint hallottam, hogy valaki van mögöttem. - Hogy döntött, kedves asszonyom? - A hang egészen közelről, suttogva szólított, s egy egészen alacsony emberé lehetett, mert el tudtam nézni a feje fölött. - Nem tudok segíteni - mondtam, de meg kellett kapaszkodnom a kerítésben, mert belülről olyan fájdalom gyötört, hogy alig tudtam levegőt venni -, legalábbis - kezdtem, azt reméltem, hogy ezzel a gyenge kis kompromisszummal elmúlik a fájdalom? legalábbis nem többet, mint egy éjszaka vagy kettő.
- Köszönöm - mondta megint csak a hang, az ember nem lehetett magasabb a kerítésnél, s megköszönte nekem nagy hálálkodással azt a két nyomorúságos napot. Gyalázatosán éreztem magam, ahogy bementem a házba a pincekulcsokért.30

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Van-e különbség aközött, ha egy ismerőst vagy ha egy idegent mentünk meg? Van-e különbség, ha a segítségnyújtást egy ismerőstől vagy ha egy idegentől tagadjuk meg?
Hogyan határozta meg „kötelezettségi körét" Christabel Bielenberg? Mi lett ennek a következménye? Hogyan járult ez hozzá ahhoz az érzéshez, melyet a „gyalázatosán éreztem magam" kifejezésben fogalmazott meg? Milyen más lehetőségei voltak Bielenbergnének? Miben különböztek ezek a lehetőségek azoktól, amelyek közül korábban választhatott volna?

9. OLVASMÁNY

Egy konzervatív magyar úr
(Magyar kiegészítés. Pelle János. Első közlés)

Dr. Lambrecht Miklós orvos. Részt vett az ellenállási mozgalomban, a Gestapo kihallgatta. 1956-ban a magyar forradalomban Budapesten az önkéntes mentőszolgálatot vezette. A megtorlás után sikerült visszakerülnie pályájára, és a Pécsi Orvostudományi Egyetemen komoly tudományos karriert futott be. Magáról és a zsidóüldözéssel kapcsolatos élményeiről így mesélt:

Apai vonalon sváb családból származom. A dédapám még sváb paraszt volt délvidéken, Pancsova környékén művelte a földet. A nagyapám az már tanult, iskolaigazgató-tanító lett. Ő is sváb volt, Pancsován élt, de lelkes és vad magyar lett. Olyannyira, hogy 1919-ben a szerb megszállás kezdetén ki is utasították a Délvidékről. [...] 1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám engem a ciszterci rendnek a gimnáziumába íratott be, ami a város közepén volt, a lakásunkhoz közel, mellesleg vegyes felekezetű iskola volt, tehát katolikus papi irányítással ugye, de felvettek más vallásúakat is. [...] Pécs abszolút katolikus többségű város volt, akkor kb. 70 ezer lakosú és abban az evangélikus eklézsia kb. 1500-2000 fő volt, református ugyanannyi, zsidók voltak kb. háromezren. Ezekből a felekezetekből mindjárt az osztályunkba.
[...] Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. Az Új Magyarságot olvastam, amit akkor Milotay István szerkesztett. Ezekben az években tolódott egyre jobbra. Akkor még élt az apám, aki újságíró volt, és az írásait Milotay gyakran közölte. De a Budapesti Hírlapba is írt, és erre a két lapra fizettünk elő. De nekem már nagyon hamar az volt a benyomásom az Új Magyarság politikai szelleméről, hogy az nekem valahogy nem tetszik. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi az, ami nem tetszik, de nyilvánvalóan a cikkek jobboldali hangvétele riasztott. Pedig akkor az Új Magyarság még aránylag fékezte magát, de volt egy hivatalos antiszemitizmus, ami az egész országos politikára jellemző volt, és az uralkodó kormánypárt is finomabban vagy gorombábban, de szintén antiszemita volt. Minthogy ez nekem nem tetszett, ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, és elég sok zsidó fiúval barátkoztam. Szinte tüntetőleg kerestem az alkalmat, hogy együtt lehessek velük. Ez leginkább az egyetemen érvényesült. 1940-ben, amikor beiratkoztunk az orvoskarra, egy évfolyam kb. 70 főből állt. Ma ugyan 200 hallgató van egy évfolyamon, de ez akkor népes évfolyamnak számított. Volt közöttünk 12 kolléganő, helyesebben kolléga kisasszony, mert akkor így szólítottuk őket, amíg nem került valakivel intimebb barátságba az ember, persze szigorúan magázódva. A hölgyek rendszerint az első padsorban ültek, fölöttük a többiek. A tanterem amfiteátrum jellegű volt, és kezdetben csak hallgatólagosan, később nyíltan megkövetelték, hogy a zsidó fiúk üljenek külön, a saját csoportjukban.
1944. március 19-én bevonultak a németek. A zsidóknak be kellett költözniük a gettóba, ahol egy családnak már csak egy szobája lehetett. Kezdetben simán be lehetett járni bárkinek, minden igazolás nélkül a gettó területére. Én akkor a diákigazolványommal nagyszerűen operáltam: mint orvostanhallgató közöltem, a benti egészségügyi szolgálatnak szállítok valamit egy beteg számára. A rendőrség akkor még nem állt központi, állami irányítás alatt, hanem minden városnak külön rendőrsége volt. Ezek a városi rendőrök viszonylag jóindulatú fickók voltak, nem bakafántoskodtak, nem kötekedtek, úgyhogy én simán jöttem és mentem. Először csak baráti látogatásokat tettem és híreket vittem. Aztán kiderült, hogy az egyik zsidónak Pesten elintézték a mentesítési ügyét, és ebben én afféle közvetítő szerepet játszottam. Aztán megtudtam, hogy a nőgyógyászati klinikán fekszik egy zsidó fiatalasszony, akinek be kellene menni a gettóba. Megkértek, hogy hozzam ki a kórházból és segítsek neki. Ezt is elvállaltam.
Bementem és közöltem a professzorral, hogy a nőért jöttem, a család megbízásából. Egyébként a professzor is tisztában volt vele, hogy ez a nő nem volt komolyan beteg, csak valami kisebb nőgyógyászati kezelésben részesült. Mindenesetre a professzor kolléga úrnak szólított, és közölte, hogy kiállíttatja a zárójelentést és akkor jöhetek a betegért. Május volt, gyönyörű idő. Az asszony bent feküdt a kórteremben, a kosztümkabátján rajta volt a sárga csillag, mert akkor már elő volt írva ennek a viselése. Mondom, Györgyikém, vedd a karodra a kabátodat és gyere. Tudja, akkor már baráti kapcsolatban voltunk, és mi már tegeződtünk. A klinika előtt várt egy konflis, ő már úgy szállt fel rá, hogy a kocsis nem vette észre, hogy csillag van a kabátján, mert a kabát össze volt hajtva. Egy barátunk lakására mentünk, a kulcsot már előzőleg megkaptam, minden elő volt készítve. Én akkor bezártam Györgyit a lakásba, megmondtam neki, hogy ne adjon semmilyen életjelet. Este 9 óra körül mentem érte, hogy az éjszakai vonattal felvigyem Pestre. Légoltalmi elsötétítés volt, alig jártak az utcán. Beültünk a kupéba, és vártuk, hogy elinduljon a vonat. Féltem, hogy beszáll valaki és felismeri Györgyit, mert ő nagyon ismert volt Pécsett, az apja kereskedő volt, sokan udvaroltak neki.
Huszonhárom éves voltam, nem éreztem veszélyhelyzetet. Pedig utólag végiggondolva, jöhetett volna egy nyilas beállítottságú pofa, aki felismeri Györgyit, és botrányt csinál. De ez akkor nem jutott az eszembe. A szorongásnál sokkal erősebb volt bennem a düh azzal szemben, ami akkor történt az országban. Nem értettem, miért folytatjuk ezt a teljesen értelmetlen háborút, és hogy miért viszik el a zsidókat.
Szerencsére nem történt semmi különös a vonaton. A Keleti pályaudvarra futottunk be, s a Belvárosban egy bizonyos helyen találkoztunk a Györgyi nővérével, aki már várta a húgát a hamis papírokkal. Elbúcsúztam a védencemtől, és ők ketten beleolvadtak a tömegbe. Azóta sem láttam egyiküket sem.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen kockázatot vállalt Lambrecht Miklós? Miért tette? Mit gondolsz, mi lehetett az oka, hogy viszolygott az antiszemitizmustól?
Mit árul el a személyiségéről az, hogy megmagyarázza a tegeződést?
Mit jelentett a „hivatalos antiszemitizmus"?
Megkönnyíti-e a „finomabb vagy gorombább", államilag támogatott ellenszenv egy népcsoporttal szemben azt, hogy valaki melléjük álljon? Mit gondolsz, milyen személyiségű ember az, akinek megkönnyíti? És akinek megnehezíti?
Mit jelenthetett Lambrecht Miklós élettörténetében az, hogy „sváb" volt? Mi az, hogy „sváb"? Milyen szerepük volt Magyarországon a második világháborút megelőző években? Mit tudsz arról, ahogy Hitler kihasználta a svábok tömeges magyarországi létét? Szükségszerű, hogy egy sváb egyben náci is legyen?
Mit tudsz a németek háború utáni kitelepítéséről? Hallottál már róla?

10. OLVASMÁNY

Akik a mentést választották

Németországban börtönbe vetették azt, akit elfogtak zsidók rejtegetéséért. Lengyelországban a büntetés halál volt. Mégis, a lengyel keresztényeknek két százaléka döntött úgy, hogy segít zsidóknak elrejtőzni. Egy olyan nemzet tagjaiként döntöttek így, ahol az antiszemitizmus nem volt új jelenség. A háború után Nechama Tec szociológus interjúkat készített olyan lengyelekkel, akik zsidókat rejtegettek. Egy gyári munkásnő azt mondta neki, hogy sajnos nagyon keveset tudott tenni a háború alatt. Csak egy zsidót mentett meg, és azt is szinte csak véletlenül. Ahogy a történetet hallgatta, Nechama Tec ráébredt, hogy ennek az asszonynak valójában hatalmas erőfeszítésébe került, hogy meg tudjon menteni egy számára idegen embert.
1942 nyarán kezdődött, amikor Stefa férje, Jerzy egy napon egy Irena nevű zsidó nővel érkezett haza. Egy rendőr ismerőse, aki a lengyel ellenállási mozgalomhoz tartozott, kérte meg, hogy bújtassák el az asszonyt néhány napig. A nő túlságosan zsidós külsejű volt ahhoz, hogy elhiggyék róla, hogy árja. A házaspár tehát elhatározta, hogy befogadják egyszobás lakásukba, melyben a kisgyermekükkel éltek. Hogy a váratlan látogatók elől el tudjon bújni, Dworekék elhúzták a szekrényt egy kicsit a faltól: ez a rés lett a nő búvóhelye.
A néhány napból egy hét, a hétből egy hónap lett, s a hívatlan vendég még mindig náluk volt. A rendőr nem tudott másik búvóhelyet találni a számára. Néhány hónap elteltével Jerzy követelte, hogy szabaduljanak meg végre a nőtől. A felesége, Stefa viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. Veszekedésük azzal végződött, hogy Jerzy elrohant a lakásból azzal, hogy feladja Irenát és a feleségét is. Mit csinált Stefa?

Felhívtam Laminskit [a rendőrt], aki ment és megkereste a férjemet. Azt mondta neki: - Itt a pisztolyom, ha feladod őket, öt perccel utána már nem fogsz élni. Az első golyót a te fejedbe röpítem. Ezután a férjem nem járt haza... vége is lett a házasságunknak. De Ryszard Laminski eljárt hozzánk, segített nekünk, figyelmeztetett, ha veszély volt. Rá mindig számíthattunk.

Vajon tisztában volt-e Stefa a rá és a gyermekére leselkedő veszélyekkel?

Hát persze. Mindenki tudta, mi történik azokkal, akik zsidókat rejtegetnek... Néha, amikor veszélyesebb időket éltünk, Irena maga is mondta: „Akkora veszélyt jelentek neked! Jobb lenne, ha elmennék." De én azt mondtam neki: „Ide figyelj. Itt vagy, és eddig minden jól ment, hátha sikerül végigcsinálnunk. Hogyan is adhatnád fel magad?" Tudtam, hogy nem hagynám elmenni. S minél tovább volt nálunk, annál közelebbi barátságba kerültünk egymással.31

Aztán 1944-ben a varsóiak fellázadtak a németek ellen, és a felkelés ideje alatt egyre veszélyesebb volt a lakásban maradni. Irena kötéssel takarta el az arcát, Stefa pedig azt mondta a szomszédoknak, hogy egy vidéki rokona, aki most jött fel faluról.
Amikor a németek leverték a felkelést, újabb veszély leselkedett rájuk. Irena később így beszélt erről egy bizottság előtt:

A háború vége felé volt egy drámai pillanat... Megtudtuk, hogy a németek evakuálni akarják a polgári lakosságot. Ha én megjelenek az utcán, még ha bekötözött arccal is, annak rossz vége lesz. S Stefa ekkor egy rendkívül bátor cselekedetre szánta el magát, amelyre emlékezni fogok, amíg élek. Odaadta nekem a kisfiát, hogy az védjen meg. [A németek nem vitték el a kisgyermekes anyákat.] Amikor ott akart hagyni a gyermekével, azt mondta nekem, hogy a fia meg fog engem menteni, és majd a háború után visszaadom neki. De ha ő, Stefa meghalna, biztos abban, hogy jó gondját fogom a fiának viselni... Végül aztán mindketten a városban maradtunk.32

Mi motiválhatta Stefa Dworeket?
Tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy elmenjen. S mi mást tehettem volna? Az ember még egy kutyához is ragaszkodik, hát még egy ilyen nagyszerű asszonyhoz, mint Irena. Nem tehettem semmi mást... Akárkinek segítettem volna. Nem az számított, ki volt. Nem is ismertem az elején, mégis segítettem neki, nem hagyhattam, hogy elmenjen. Ha tudok, mindig megpróbálok segíteni.33

A jóság, akárcsak a gonoszság, gyakran kis lépésekkel kezdődik. Hősnek nem születünk: azzá válunk.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent az altruizmus szó? Nézz utána az Idegen szavak szótárában! Mit jelent neked a szó tartalma? Stefa Dworek altruista volt?
A mentésre vállalkozókat vizsgáló tanulmányában Ervin Staub ezt írja: „A jóság, akárcsak a gonoszság, gyakran kis lépésekkel kezdődik. Hősnek nem születünk: azzá válunk. A mentésre vállalkozók közül sokan az elején épp csak egy kis segítségre szánták el magukat, például hogy elrejtenek valakit egy vagy két napra. De miután ezt a lépést megtették, saját magukat is másként kezdik látni, olyan embernek, aki segít. S ami egy kis hajlandósággal kezdődik, az teljes odaadássá változik."34 Fogalmazd meg, mit jelent számodra a hős szó! Stefa Dworek hős volt?

11. OLVASMÁNY

Egyetlen láncszem

Az altruista személyiség című művükben Samuel és Pearl Oliner egy holland tizenévest, Johant idézik, aki zsidókat mentett meg: „Apám azt mondta, hogy a világ olyan, mint egy hosszú lánc. Ha egy szem eltörik, a lánc nem lánc többé, nem lehet használni." Olinerék ehhez hozzátették: „Azok, akik embereket mentettek meg, nem csak úgy rátaláltak a mentési helyzetekre, ők maguk teremtették, keresték és felismerték ezeket a lehetőségeket ott, ahol mások nem. Részvételüket nem a körülmények, hanem saját személyes tulajdonságaik alapozták meg. A körülmények néha alkalmat teremtettek olyan emberek számára, mint Johan, de az, hogy ők ténylegesen segítettek is, az azokban az értékekben gyökerezett, melyet a szüleiktől tanultak, ezek váltották ki, ezek tartották fenn segítő szándékukat."35
Marion Pritchard utolsó éves egyetemi hallgató volt 1940-ben, Hollandia megszállásakor. Az ő esete is alátámasztja Olinerék nézetét, hogy a megmentő szerepének felvállalása tudatos döntés kérdése volt. 1942-ben Marion egy reggel kerékpárral ment az iskolába, s elhaladt egy zsidó gyermekotthon előtt. Amit akkor látott, megváltoztatta az életét:

A németek teherautókra rakták a gyerekeket, kisbabáktól kb. nyolcévesekig. A gyerekek zaklatottak voltak, sírtak. Ha nem mozogtak elég gyorsan, a németek felkapták őket a kezüknél, lábuknál vagy a hajuknál fogva, s felhajították őket a teherautóra. Felnőtt férfiak így bánjanak kisgyerekekkel - nem hittem a szememnek. Sírva fakadtam a kétségbeeséstől. Két asszony jött az utcán, s megpróbáltak fizikailag beavatkozni. A németek ezt a két asszonyt is feltuszkolták az egyik teherautóra. Ott, a biciklin ülve határoztam el: ha tehetek valamit, hogy az ilyen szörnyűségeket megakadályozzam, megteszem.
A barátaim közül többeknek voltak hasonló tapasztalatai, volt köztünk két zsidó lány, akik nem akartak elrejtőzni. Tízen szövetkeztünk arra, hogy segítünk ennek a két lánynak. Szereztünk nekik árja papírokat; ők természetesen nagyobb kockázatot vállaltak, mint mi. Sok olyan családot ismertek, akik onderduikenre, eltűnésre készültek, mint Anna Frank és a családja. Segítettünk búvóhelyeket keresni, odaköltözni, szereztünk élelmiszert, ruhát, élelmiszerjegyeket, lelki támogatást nyújtottunk a bujkálóknak, és segítettünk az őket rejtegető családoknak. Keresztényként jegyeztettük be a zsidó újszülötteket, s gondoskodtunk az orvosi ellátásról, amikor lehetett.36

A zsidók rejtegetése nagyon nagy áldozatokat kívánt. Marion elmesélte, hogyan rejtegetett egy férfit három gyermekével:

Az apa, két kisfia és csecsemő kislánya beköltözött hozzánk, s sikerült is szerencsésen kihúznunk a háború végéig. A barátaim segítettek felszedni a padlót egy szőnyeg alatt, és egy búvóhelyet építettünk ott a razziák idejére.
Ezekre egyre gyakrabban sor került, s egy este alig úsztuk meg. Négy német jött egy holland náci rendőr kíséretében, és átkutatták a házat. Nem találták meg a rejtekhelyet, de azt már tapasztalatból tudták, hogy érdemes rövid idő múlva visszatérniük az átkutatott házakba, mert a zsidók a razzia elmúltával esetleg előjönnek rejtekhelyükről. A kisbaba elkezdett sírni, így a gyerekeket kiengedtem a rejtekhelyről. És ekkor visszajött a holland rendőr, egyedül. Volt egy kis revolverem, amit az egyik barátomtól kaptam, és soha nem akartam használni. De ekkor úgy éreztem, nincs más választásom, és lelőttem a rendőrt. Az adott körülmények között újra megtenném, de máig foglalkoztat a dolog, úgy érzem, kellett volna más megoldásnak lennie. Ha valaki igazán meg akarta volna tudni, hogyan és hol tűnt el ez a rendőr, kinyomozhatta volna. De az általános vélemény az volt, hogy így egy árulóval, aki gondot okozhatott, kevesebb lett. Egy helybeli temetkezési vállalkozó segített eltüntetni a holttestet, betette egy másik, „legális" halott mellé. Remélem, hogy ennek a halottnak a családja nem bánná, ha tudná. Hogy féltem-e? Hát persze. Különösen miután egyszer letartóztattak, majd elengedtek. Volt olyan időszak, amikor a félelem megakadályozott abban, hogy megtegyek valamit, amit pedig megtehettem volna. Meg tudtam persze magamnak magyarázni ezt a nem cselekvést, például, hogy veszélybe sodorhatok másokat, vagy hogy nem kellene kockáztatnom, mert mi történne a három gyerekkel, ha velem valami történik, de tudtam, hogy ez csak magyarázkodás.37

De e kettő között volt a nagy többség, akiknek a döntései széles skálán helyezkedtek el. Volt, akiben megvolt az az alapvető tisztesség, hogy megtartsa a titkot, ha tudott bujkáló zsidókról, és olyan is volt, aki hajlandó volt valami segítséget nyújtani, ha kérték.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Amikor Marion Pritchard saját háború alatti cselekedeteit és döntéseit elemezte, zavarta „az a hajlandóság, hogy a lakosságot az ember a »néhány jó« emberre és a »többség rossz« emberre osztja. Ez nagyon veszélyes leegyszerűsítés... Azt akarom ezzel mondani, hogy valóban voltak olyan emberek, akik bűntettet követtek el, elárulták saját zsidó szomszédaikat, és ezzel halálra ítélték őket. S voltak olyanok, akik aktívan azon fáradoztak, hogy megmenthessenek másokat. De e kettő között volt a nagy többség, akiknek a döntései széles skálán helyezkedtek el. Volt, akiben megvolt az az alapvető tisztesség, hogy megtartsa a titkot, ha tudott bujkáló zsidókról, és olyan is volt, aki hajlandó volt valami segítséget nyújtani, ha kérték."38
Mit gondolsz, miért tartja veszélyesnek Marion a leegyszerűsítést? Egyetértene vele Christabel Bielenberg és a szomszédja? Te egyetértesz vele?
Marion a saját döntéséről ezt mondta: „Azt hiszem, az ember tartozik magának azzal a felelősséggel, hogy tisztességesen viselkedik. Mindannyian fel tudunk idézni olyan eseteket, amikor nem tettünk meg valamit, amit meg kellett volna. S ennek az emléke valahogy kísér bennünket egész életünkben. Mindig komolyan hittem abban, hogy őrzői vagyunk az atyánkfiának. S ha az ember ebben hisz, úgy viselkedik, hogy békében lehessen önmagával." Kik tartoznak Marion Pritchard kötelezettségi körébe?
Miben hasonlít Marion döntése Stefa Dworekéhez? Miben különbözik tőle? Altruista volt Marion?
Olinerék összehasonlították az ellenállókat az egy-egy ember vagy csoport megmentésére vállalkozókkal:

A legtöbb ember számára, aki a zsidók segítésére vállalkozott, a mentő szerep olyan etikai elvek kifejeződése volt, amelyek kiterjedtek az egész emberiségre. Az egyenlőség és az igazságosság gyakran szerepelt ezek között, de a legfontosabb mégiscsak a törődés szüksége volt. Más tényezők is befolyásolták őket, mint például a nácik iránti gyűlölet, a vallás, a hazaszeretet vagy egy olyan tekintély tisztelete, akiknek a nézeteivel a megmentők azonosultak, mégis mindegyikük azt hangsúlyozta, hogy tetteikben alapvető morális meggyőződésük fejeződött ki.
Az az érzés, hogy alapvető erkölcsi elvek voltak veszélyben, megkülönbözteti a mentésre vállalkozókat azoktól, akik a különböző ellenállási akciókban vettek részt. Az ellenállók számára gyakran elegendő motivációt jelentett a nácik gyűlölete; a megmentők számára ez az indok aligha lett volna elegendő.39

Marion Pritchard ellenálló vagy megmentő volt? És Stefa Dworek? A Scholl testvérek? Moltke? Christabel Bielenberg és a szomszédja?

12. OLVASMÁNY

Le Chambon bátorsága

Ebben a kicsiny városkában, Közép-Franciaország déli részén az emberek tisztában voltak azzal, hogy a zsidókat meggyilkolják, ezért megpróbáltak megmenteni közülük, amennyit csak tudtak. Le Chambon lakói protestáns vallásúak egy katolikus többségű országban. Közösségüket menedékhellyé változtatták az Európa legkülönbözőbb vidékeiről menekülő zsidók számára. Magda Trocme, a helyi pap felesége mesélte el, hogyan kezdődött:

Azok, akik közülünk az első zsidókat befogadták, egyszerűen azt tették, amit a lelkiismeretük diktált. Nem egyik napról a másikra döntöttük el, mit fogunk tenni. Sok olyan ember volt a városban, aki segítségre szorult. Hogyan mondhattunk volna nekik nemet? Nem úgy történt, hogy leültünk, és eldöntöttük, mit fogunk csinálni.
Nem volt időnk gondolkodni. A problémát azonnal kellett megoldani, akkor, amikor jelentkezett. Néha megkérdezik tőlem: Hogyan döntötte el, hogy mit tegyen? Nem volt mit eldönteni. A kérdés így vetődött fel: Hiszed-e, hogy mindnyájan testvérek vagyunk? Helyesnek vagy helytelennek tartod a zsidók táborokba gyűjtését? Akkor próbálj meg segíteni!

Amikor a kockázatról kérdeztük, Magda Trocme ezt mondta:

Az elején nem tudtuk, hogy milyen veszélyes, amit csinálunk. Később aztán hozzászoktunk. Ne felejtsék el, hogy mindenütt veszélyes volt élni. A nagyvárosokat bombázták, az emberek az összeomló házak alatt haltak meg. Mások harcoltak, csatákban estek el. Megint mások üldözésnek voltak kitéve, például Németországban. A veszély általános volt, mi sem éreztük, hogy minket inkább fenyegetne. S persze a veszély nem olyan volt, mint amilyennek esetleg elképzelik.

Azt gondolhatnák, hogy fegyveres harcok folytak a főtéren, és a járókelőknek el kellett futniuk, el kellett rejtőzniük a kis utcákban. Erről szó sem volt. A veszélyt az jelentette, hogy kormányunk egyre inkább a németek kezébe került, ők hozták a rendeleteket, és a franciáknak engedelmeskedniük kellett.40
A háború elején a rendőrség letartóztatta Trocme asszony férjét, Andrét és munkatársát, Edouar Theist. Bár később elengedték, a rendőrség állandóan figyeltette őket. 1943 nyarától a Gestapo tíz hónapos bujkálásra kényszerítette André tiszteletest, s jutalmat tűzött ki a nyomára vezetőnek. Sokan tudták, hol tartózkodik, de senki sem jelentette fel. Amikor negyven éwel később riportok készültek Le Chambon városában, a lakók nem érezték, hogy hősök lettek volna. Azért tették, amit tettek, mert úgy érezték, így volt helyes. A háromezres közösség szinte minden tagja részt vett az akcióban, még a gyerekek is. Amikor egy náci tiszt azzal a megbízással érkezett, hogy a Hitlerjugend számára ifjúsági tábort szervezzen, a diákok azt mondták neki, hogy „nem teszünk különbséget zsidók és nem zsidók között. Ez ellenkezne a Szentírás tanításával."
Le Chambon lakói más településektől is segítséget kaptak, protestáns és katolikus egyházi közösségek egyaránt nyújtottak anyagi támogatást. Például Vissers Hooft Egyházi Világtanácsa. Segítettek a szomszédos települések lakói, például egy Cimade néven ismertté vált csoport tagjai vezették át zsidók százait az Alpokon keresztül a biztonságos Svájcba.
Pierre Sauvage, akinek szüleit akkor rejtegették, amikor ő született, úgy érzi, hogy a Le Chambon-iak bátorságát soha nem szabad elfelejteni:

Ha nem tanuljuk meg, hogyan lehetséges jót cselekedni a legnehezebb körülmények között, sokkal kevésbé leszünk képesek jót tenni a kevésbé emberpróbáló helyzetekben. Ha csak a holocaust borzalmaira emlékezünk, nem vonunk le semmi olyan tanulságot, melynek segítségével eredményesen szállhatunk szembe a hasonló szörnyűségekkel. Ha csak a holocaust borzalmaira emlékezünk, mi magunk leszünk felelősek a legveszélyesebb mentség elterjedéséért, vagyis hogy az emberek erejét meghaladta, hogy tudomásul vegyék, mi zajlik körülöttük, és hogy tegyenek ellene valamit. Ha mi, zsidók nem vesszük tudomásul, hogy nem az egész világ nézte tétlenül a mészárlásokat, akkor soha nem leszünk képesek barátságokat és szövetségeket kötni, melyekre pedig szükségünk van, s melyeket meg is érdemlünk. Ha a keresztények nem tudják meg, hogy akkoriban is voltak olyanok, akik keresztényi, módon cselekedtek, nem lesznek előttük követendő példák, melyek megtestesítik hitük természetét és követelményeit. Ha hagyjuk, hogy ujjaink közül kicsússzon és a porba hulljon a földi jóság meglétének nyilvánvaló bizonyítéka, akkor a jövő nemzedékei csak porból fognak tudni építkezni. Ha a reménykedést csak balgaságnak tarthatja a világ, s ha nem erősítjük a bizalmat az ember lelki tartalékaiban, akkor egy olyan világ létrejöttét várhatjuk, melyből - a szó szoros értelmében - hiányzik az emberség.41

Magda Trocme is úgy vélte, hogy a megmentők példát mutattak. A háború után egy interjúban ezt mondta:

Amikor az emberek ezt a történetet olvassák, azt akarom, hogy lássák, én megpróbáltam kitárni az ajtómat. Azt mondtam ezzel: Gyertek, gyertek be. Végül, hogy mit üzenek az embereknek? Ne felejtsék el, hogy életük során számtalanszor kerülnek olyan helyzetbe, amely bátor cselekedetet, bátor döntést követel, saját döntést, s nem más emberekkel, hanem saját magukkal kapcsolatban. Többet nem mondhatok.

Ha hagyjuk, hogy ujjaink közül kicsússzon és a porba hulljon a földi jóság meglétének nyilvánvaló bizonyítéka, akkor a jövő nemzedékei csak porból fognak tudni építkezni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Nem sokkal azután, hogy André Trocme letelepedett a családjával Le Chambonban, a következőket írta: „A legszerényebb paraszti otthonban is ott van a Biblia, és az apa felolvas belőle mindennap. Tehát ezek az emberek, akik nem az újságokat, hanem a Szentírást olvassák, nem a közvélemény futóhomokjára építenek, hanem az Űr igéjének sziklájára." Hogyan világít rá ez a megállapítás arra, hogy a Le Chambon-i emberek igen nagy kockázatot is hajlandók voltak vállalni idegenek kedvéért? Akkor is ennyire kiálltak volna, ha olyan emberek között élnek, akik nem osztják meggyőződésüket?
Protestánsként élve egy katolikus országban a Le Chambon-iak tudták, mit jelent elnyomott kisebbségnek lenni. Mit gondolsz, ez a tapasztalatuk hogyan segítette a zsidókkal kapcsolatos elhatározásukat? Hogyan függ ez össze azzal, hogy az egész közösség egységesen lépett fel?
Emile Durkheim francia szociológus úgy vélte, hogy egyetlen társadalom sem maradhat fenn, ha tagjai nem képesek áldozatokat vállalni egymásért és a közösségeikért. Vitatta, hogy az emberszeretet mindössze „valamiféle kellemes dekoráció" lenne a társadalom életében. Szerinte ez a társadalom talpköve. Egyetértenének vele a Le Chambon-iak? És te?
Magda Trocme ezt mondta: „Nem volt időnk gondolkodni. A problémát azonnal kellett megoldani, akkor, amikor jelentkezett. Néha megkérdezik tőlem: Hogyan hozta meg a döntéseit? Nem volt mit eldönteni. A kérdés így vetődött fel: Hiszed-e, hogy mindnyájan testvérek vagyunk? Helyesnek vagy helytelennek tartod a zsidók táborokba gyűjtését? Akkor próbálj meg segíteni!" Hasonlítsd össze Magda Trocme szavait annak a professzornak a véleményével, aki Milton Mayernek nyilatkozott (Ötödik fejezet, 15. olvasmány)! Neki sem volt ideje gondolkodni, de egészen más cselekvést választott, mint Trocme. Mi a két ember közötti különbség?
Albert Camus Le Chambon közelében írta A pestis című művét. Sokan úgy vélik, hogy a narrátor éppen erről a városról és lakóiról mondja egy helyütt: „De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik... És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése az ilyen okoskodásnak. A kérdés az, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem. Polgártársaink közül azoknak, kik kockára tették az életüket, azt kellett eldönteniök, hogy benne vannak-e a pestisben vagy sem, s hogy küzdeniük kell-e ellene vagy sem."42
Ilyen egyszerűen vetődött-e fel a kérdés Le Chambon lakói számára? Mit ért Magda Trocme azon, hogy a meghozott döntések nem más emberekről, hanem magukról szóltak? Manapság milyen helyzetek követelnek hasonló bátorságot? Miért?
Mit tanultál a mentésre vállalkozók történeteiből? Mit tanítanak nekünk az emberi magatartásról? E kérdésekkel foglalkozik Elie Wiesel A törődés bátorsága című könyv előszavában: „Ne felejtsük el, hogy mindig eljön egy olyan pillanat, amikor erkölcsi válaszút előtt állunk. Gyakran egy történet, egy könyv vagy egy ember szolgáltat arra ösztönzést, hogy másképp döntsünk, hogy az emberiességet, az életet válasszuk. Ezért kell megismernünk azokat a jó embereket, akik zsidókat mentettek meg a holocaust idején. Tanulnunk kell tőlük, és emlékeznünk kell rájuk, hálával és reménykedve."
1990-es El Salvador-i látogatása után Rembert George Weakland, Milwaukee érseke beszélt Oscar Romero és más katolikus papok életéről, akiket megöltek azért, mert megpróbálták a változásokat előmozdítani El Salvadorban. „Ami megkülönbözteti őket másoktól, az az, hogy egy olyan hit, egy olyan vallási meggyőződés képviselői voltak, amely befolyásolni akarja az emberek életét. A vallás számukra nem egyfajta engedelmességet, hanem az emberek életének befolyásolását jelentette. És ez veszélyes olyanok szemében, akik a fennálló rendszert feltétlenül fenn akarják tartani. De ha a vallás nem az emberek életének befolyásolására való, akkor mire?"43 Hogyan vonatkoztatható ez a gondolatsor a Le Chambon-iakra?

13. OLVASMÁNY

A rejtélyes őrnagy

Sokan csodálkoztak azon, hogy hogyan tudtak Le Chambon városában olyan sok zsidót olyan sokáig elrejteni a nácik megtorlása nélkül. Amikor Philip Hallie filozófiaprofesszor könyvet írt a városról, megkérdezte az ott élők véleményét erről.
A biztonságot sokak szerint „az őrnagy" jelentette. A Trocme család is így emlékszik. Azt mondták, hogy neki voltak köszönhetők a razziákat megelőző, névtelen telefonos figyelmeztetések.
Hallie megtudta, hogy a titokzatos őrnagy Julius Schmähling volt, Haute-Loire körzetének - idetartozott Le Chambon is - kormányzója a náci megszállás idején. Jól lehet 1943-ban a nácik ebből a tisztségből leváltották, Schmähling a körzetben maradt parancsnokhelyettesként egészen a háború végéig. Hallie szerint az őrnagy „nem volt hős, nem volt a nácizmus vagy más -izmus elszánt ellensége. Első pillantásra egyike volt a náci háborús gépezet kötelességtudó fogaskerekeinek. De közelről nézve, azoknak a százaknak, sőt talán ezreknek a szemszögéből, akiket megmentett a Gestapótól és a saját ott állomásozó seregeitől, jó ember volt. Kompromisszumot kötött az ördöggel, és segített a tehetetlen embereken, ahogy csak tudott." Vajon miért döntött úgy, hogy segít, amikor oly sokan mások elfordították a fejüket? Hallie két esetet idéz fel, melyek rávilágítanak az őrnagy viselkedésének indítékaira. Az első akkor történt, amikor kezdő tanár volt:

Hatásos órát készült tartani az állatok királyáról. A tervvel és magával eltelve ment be az órára. Ahogy kiejtette az első szavakat - Az oroszlán... -észrevett egy kisfiút, aki addig mindig szótlanul üldögélt a tanterem végében. A fiú felemelte a kezét, hogy megpróbálja a tanár figyelmét magára vonni. De a tanár csak beszélt és beszélt az állatok királyáról. Néhány perc elteltével a fiú kiugrott a padból, s kiabálni kezdett: - Tanár úr! Tanár úr! - Schmähling mérgesen nézett rá, nem akarta elhinni, hogy ez a kis vakarcs félbe akarja szakítani az előadását. S ekkor a fiú valami olyasmit mondott, amitől a tanár elképedt. Engedély nélkül bekiabálta, hogy - Tegnap, igen, tegnap láttam egy nyulat. Tegnap láttam egy igazi nyulat.
Nem mondhatta végig, mert Schmähling ráüvöltött: - Leülni, te kis sakál! - A fiú leült, s nem is szólalt meg többé az év végéig.
Idős korában Schmähling úgy emlékezik vissza erre, mint életének egyik legdöntőbb eseményére. Ugyanis, miközben a fiút a német pedagógia tekintélyelvűségének teljes súlyával agyonnyomta, elpusztított magában is valamit, azzal, hogy tönkretette egy tündöklő pillanat örömét a fiúban. Amikor az órának vége lett, megfogadta magában, hogy soha többé nem tesz ilyesmit egy emberrel. Az élet és a tanítás ettől a naptól kezdve olyan lesz, fogadta meg magában, melybe az osztályban is és az iskolán kívül is belefér annak elmondása, hogy az ember látott egy nyulat.
S meg is tartotta a fogadalmát. Hát ilyen egyszerű volt, és aztán persze végtelenül nehéz volt megtartani ezt Franciaország német megszállása idején.

A másik esetre akkor került sor, amikor a háború befejeződött, és Schmählinget a francia ellenállás bíróság elé állította:

Ahogy lépdelt előre a teremben a sorok között, köpcös alakjával s alig viselt zöldesszürke Wehrmacht-egyenruhájában, nem tűnt jelentékeny figurának, sőt inkább kiváló tárgynak a franciák németgyűlölete számára.
De amikor középre ért, mindenki, még az haute-loire-i ellenállás legkeményebb vezetői is felálltak, és felé fordultak. Ahogy folytatta az útját, az emberek oda-odasúgtak neki valamit: - Szüksége van több élelemre a börtönben, őrnagy úr? Hozzunk írószert vagy könyveket? Ment tovább, mosolygott, és nemet intett a fejével.
Amikor megállt a bíróság előtt, a francia ellenállás idős vezetője, aki a bíróság elnöke volt, meghajolt előtte (ugyanis ő is felállt a többiekkel), és egy rövid beszédben fejezte ki az haute-loire-i emberek háláját.
Később Schmähling azt írta a naplójába, hogy „fast peinlich", szinte kínos volt ez az eset. A dicséreteknek és a szeretetnek örült, de ezt hozzátette: „Hát nem tudják, hogy a tisztességes viselkedés a normális? Nem tudják, hogy a tisztességesség nem kíván elismerést, jutalmat, mert a szívből jön; itt és most azért cselekszik így az ember, mert a szíve ezt diktálja?"44

Nem tudják, hogy a tisztességes viselkedés a normális? Nem tudják, hogy a tisztességesség nem kíván elismerést, jutalmat, mert a szívből jön; itt és most azért cselekszik így az ember, mert a szíve ezt diktálja?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit ért Schmähling azon, hogy magában is elpusztított valamit, amikor a fiú örömét tönkretette? Mit pusztított el? Miben hasonlított ez ahhoz a pusztításhoz, melyet a nácik követtek el az emberekben, akiket uralmuk alá hajtottak? Ahhoz, amit magukban pusztítottak el?
„Schmählinget tanulmányozva és megszeretve sokat tanultam az önbecsülésről és a mások megbecsüléséről" - írta Hallie. - „Megtanultam, hogy az erkölcs nem csak a jó és a rossz kérdése, nem arról van szó, hogy valami vagy igaz, vagy hazug. Nincs egyetlen helyes irány, igazi észak vagy igazi dél. Csak árnyalatok, mindenkinél. Nem az a feladatunk, hogy tökéletesek legyünk, hanem az, hogy próbáljunk meg egy kicsit másmilyenek lenni ebben a többnyire közönyös és hideg világban."
Egyetértesz Hallie ezen megállapításával?

14. OLVASMÁNY

Schindler listája

Jerzy Kosinski, aki gyermekkorát a nácik uralta Európában töltötte, Az ördögi fa című művében ezt írja: „Az emlősök közül egyedül az ember tud nemet mondani. A tehén nem tudja magát a csordától különállónak elképzelni. Emiatt ugyanolyan az egyik tehén, mint a másik. Igent mondani azt jelenti, hogy követjük a tömeget, és azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. Nemet mondani a tömeg megtagadását, a különállást, az én erősítését jelenti." Schmähling számára önmaga igazolása, énjének megerősítése az volt, hogy nem volt hajlandó az elveit feladni, s így vált különleges hőssé. Oskar Schindler német üzletember, aki üzleti érdekből lépett be a náci pártba, még valószerűtlenebb módon lett hős.
A háború előtt Schindlert olyan embernek ismerték, aki szeret gyorsan sok pénzt keresni, és aki szereti a nőket és a bort. A háború alatt folytatta a gyors meggazdagodás lehetőségeinek kihasználását, futott a nők után, jól élt. Úgy látta, hogy a háborús idők egyszerre nyújtanak lehetőséget számára mindhárom szenvedélyének kiélésére.
Lengyelország megszállása után nem sokkal Krakkóba ment, és ott üzleti vállalkozásba kezdett. Összebarátkozott a nácikkal, megvesztegette őket, így sikerült megszereznie tőlük egy tönkrement edénygyárat a város mellett. Nemsokára hatalmas haszonra tett szert a német hadsereg számára gyártott felszerelésekkel. Azért tudott nagy nyereséggel termelni, mert a zsidó munkásoknak, akik a krakkói gettóból jártak ki a gyárába dolgozni, alacsony bért fizetett.
Schindlert, egészen addig, amíg a nácik el nem kezdték a gettót kiüríteni, nemigen lehetett volna megkülönböztetni a többi, a németekkel együttműködő üzletembertől. Aznap Schindler az egyik barátjával lovagolni ment. A város környéki hegyekről az egész akciót jól láthatták. Thomas Keneally Schindler bárkája című regényében rekonstruálta, mit láthatott Schindler és társa azon a napon:

Az SS-csapatok a kutyákkal vadul berontottak a nyomorúságos lakásokba. Mintegy megérkezésük jeleként az egyik első emeleti ablakból egy bőrönd repült ki, és nyílt szét a járdán. A férfiak, nők és gyerekek, akik padlásszobákban, beépített fülkékben, fiók nélküli konyhakredencekben bújtak meg és vészelték át az első házkutatási hullámot, kirohantak a dobermanok elől az utcára, félelmükben sikoltozva, zihálva.
Egyre gyorsabban peregtek az események, a dombon állók alig tudták figyelemmel kísérni. A házakból előbukkanókat ott a járdán nyomban lelőtték, testük a golyó erejétől átrepült az útszéli kanálison, vérük vastag sugárban ömlött az árokba. Egy anya a fiával - a gyerek talán nyolc-, talán cingár tízéves lehetett - egy ablakpárkány alá húzódott a Krakus utca nyugati oldalán.
Schindler elviselhetetlen aggódást érzett értük, a rettegés átjárta egész testét, izmai ellazultak, és kis híján lebukott lováról.

Az akció során Schindler felfigyelt egy pirosba öltöztetett kisgyerekre. A kislány az utcán totyogott, s úgy tűnt, nem is érzékeli a veszélyt. Keneally ezek után leírja, hogyan próbálta Schindler feldolgozni magában a látott borzalmakat:

Ezeknél az embereknél, akik maguk is anyától születtek, és nyilván leveleket küldenek haza (vajon mit írnak benne?), nem is a szégyenérzet teljes hiánya volt a legmegdöbbentőbb élmény Schindler számára. Tudta, hogy nem szégyellik tettüket, hiszen a menet végén haladó őr sem érezte szükségét, hogy megkímélje a gyereket a látványtól. Márpedig ha nem szégyenkeztek, akkor - és ez volt a legszörnyűbb a dologban - hivatalos jóváhagyással cselekedtek. Senki sem menekülhet többé a német kultúra eszméje mögé, senkit sem mentesítenek többé a vezetői nyilatkozatok attól, hogy kilépjenek házukból, kinézzenek hivatali ablakukból, és lássák az utcán történő eseményeket - a valóságot. Kormánya politikájának olyan megnyilvánulását tapasztalta Oskar a Krakus utcában, amit nem lehetett pillanatnyi eltévelyedésnek minősíteni. Biztosra vette, hogy az SS-katonák vezetői parancsot hajtottak végre, különben a menetoszlop végén haladó bajtársuk nem hagyta volna, hogy egy gyerek végignézze a történteket.
Később, némi konyak elfogyasztása után, Oskar már világosan látott. Azért engedtek oda szemtanúkat, olyan szemtanúkat, mint a piros kabátos apróság, mert biztosak benne, hogy a szemtanúk is el fognak pusztulni.45

Schindler nem tudta elfelejteni, amit aznap látott. Másként kezdte alakítani a nácikkal való kapcsolatait, s már nem a profitszerzés érdekelte. Sőt hatalmas összegeket fordított a munkásai biztonságának a megvásárlására. Először a gyárát nyilváníttatta hivatalosan a közelben létesített plazowi munkatábor altáborává, s ezzel 500 zsidónak nyújtott menedéket egy időre. 1944 őszén azonban a nácik elrendelték mindkét tábor felszámolását és a munkások Auschwitzba szállítását. Schindler azonban megtagadta ennek a parancsnak a végrehajtását. Egy listát állított össze, mely ezeregyszáz férfi, nő és gyermek nevét tartalmazta, s azt állította, hogy ezek az ő munkásai. Ezután arra használta fel a pénzét és a befolyását, hogy a listán szereplőket a Csehszlovákiában épülő új gyárába, Brinnlitzbe szállíttassa. Amikor a nála dolgozó nőket tévedésből Auschwitzba szállították, Schindler elérte a lehetetlent: sikerült őket kihozatnia onnan. Egy vagyont költött a náci tisztviselők megvesztegetésére.

Igent mondani azt jelenti, hogy követjük a tömeget, és azt tesszük, amit elvárnak tőlünk. Nemet mondani a tömeg megtagadását, a különállást, az én erősítését jelenti.

Tudta, hogy nem szégyellik tettüket. Márpedig ha nem szégyenkeztek, akkor - és ez volt a s legszörnyűbb a dologban - hivatalos jóváhagyással cselekedtek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Kosinski azt írta: „Nemet mondani a tömeg megtagadását, a különállást, az én erősítését jelenti." Hogyan igazolja ezt a megállapítást Schindler? Marion Pritchard és a többi embermentő? A Scholl testvérek?
Keresd elő, mit írtál magadnak korábban a hős szó jelentéséről! Mitől lesz egy ember „hősies"? Rendelkeznek a hősök bizonyos közös tulajdonságokkal? Vagy a cselekedeteik avatják őket hősökké? Hős volt Schindler?
A zsidó tanítások szerint „aki egyetlen életet megment, az az egész világot menti meg". Hogyan vonatkozik ez a tétel Schindlerre és a többi megmentőre?
A háború után Schindler felesége, Emilie azt mondta egy riporternek, hogy a férje „semmi rendkívülit nem tett a háború előtt, és átlagember a háború vége óta is". A felesége szerint Schindler szerencsés volt abból a szempontból, hogy „az 1939 és 1945 közötti rövid és heves időszakban olyan emberekkel találkozott, akik kihozták belőle addig rejtett tulajdonságait". Egyetértesz ezzel a véleménnyel? Mit sugall Emilie megállapítása a bátorság természetéről? Az ember fejlődési és változási képességéről?
Szerinted mitől vált Schindler megmentővé? Megelőző életében van-e valami, ami utalhat mindarra, ami aztán később történt vele? Szerinted volt-e Schindlernek olyan személyiségvonása, amelyik jelezhette volna, hogy hőssé fog válni?
Thomas Keneally Schindler bárkája című könyve részletesen bemutatja Schindler erőfeszítéseit. Steven Spielberg Schindler listája című filmje a könyv alapján készült, és erőteljes képet ad erről a férfiról és koráról. A film megtekintése után Dorothy Rabinowitz azt írta, hogy őt Schindler más, ugyancsak valószerűtlen megmentőkre emlékezteti:

Az olaszokra gondolok, Hitler szövetségeseire, akiknek minisztériumai, hadvezetése, legmagasabb politikai körei minden követ megmozgattak, hogy lehetőleg egyetlenegy zsidót se hurcoljanak el Olaszországból. Terveztek, szövetkeztek, a legképtelenebb késleltető manőverekhez folyamodtak - köztük a világ egyik legbonyolultabb népszámlálási rendszerének feltalálásához -, csak hogy egyetlen, olasz fennhatóság alá eső zsidó se kerüljön a németek kezébe... Az olasz kormány nemcsak, hogy ellenállt a deportálások végrehajtásának, megfelelve az állampolgárok általános elvárásainak, hanem rendkívüli erőfeszítéseket tett azért, hogy az általuk megszállt területek zsidó lakosságát is megmentse. Mint a tengelyhatalmak tagja, Olaszország nagy területeket tartott megszállva Görögországban, Jugoszláviában és Dél-Franciaországban, Nizza környékén.46

Mi lehetett az oka, hogy az olaszok megtagadták a deportálások végrehajtását? Miben hasonlított ez Schindler mentési akciójához? Szerinted mi közös Schindlerben és az olaszokban? Mi a lényeges különbség?

15. OLVASMÁNY

Magyar királyi hadnagy úr"
(Magyar kiegészítés)

Bálint Marcell könyvében, amely Elmondom, mert így történt címmel jelent meg 1990-ben, így emlékezik megmenekülésére:

Tudtam - pontosan tudtam -, hogy kivégezni visznek minket. A teljesen sötét Aréna úton [mai Dózsa György úton], az Aréna és a Lehel utca sarkán még ma is álló laktanyába vittek minket. A laktanya hatalmas udvarán, benn az épületben mintegy három-négyezer munkaszolgálatos van. Ülnek a földön, feküsznek a padlón, lerongyolva, elcsigázva. A laktanya „parancsnoka" sötét hajú, közepes termetű tartalékos tiszt volt. Ha más katonai személy nem volt a közelünkben, akkor nagyon emberségesen beszélt velünk. Közölte a nagy gondját, felelősségét, hogy mit csináljon velünk. Itt nem maradhatunk - közölte -, mert ez a katonai épület a vasúthoz [...] közel van. Ezeket a fontos objektumokat egész biztosan bombázzák, vagy a németek, vagy a szovjetek. A városba sem engedhet ki bennünket, hogy „szabadon" járhassunk. Mert ez 1944 decemberének utolsó napján további életveszélyt jelentett volna számunkra. Semmiféle élelmet nem adhat nekünk. Egy üres levest sem - mert nincs főzési lehetőség -, sem egy szelet kenyeret.
Hogy valamivel biztonságosabb helyen legyünk, katonáival átkísért bennünket a közeli Aréna úti zsinagóga nagy épületébe, nagy kultúrtermébe és a hozzá tartozó udvarba.
Itt közölte velünk - nagyon barátságos hangon -, hogy úgy gondolja, talán egy kis, egész kis lehetőség van arra, hogy megmeneküljünk a Nemzetközi Vöröskereszt védelmében, ha valamennyiünket bekísér a gettóba. 1944 december utolsó napján reggel elindult az Aréna útról a több ezer munkaszolgálatos. [...] Ha viccelni való kedvem volna most, amikor e sorokat írom, azt mondanám, hogy mi, több ezer munkaszolgálatos, bemenekültünk a gettóba.
A kiváló, igaz ember, a „magyar királyi hadnagy úr" Gobbi Ede volt.47

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Magyarországon is sok ember mentett meg üldözötteket, közülük sokan, mint a „magyar királyi hadnagy úr", ha nem is maradtak névtelenek, de közismertté sem lettek azáltal, amit tettek.
Mit gondolsz, miért? Mit gondolsz, miért hallgattak ezek az emberek maguk is?
Az 50-es évek elejétől Magyarországon nem esett szó árnyaltan a zsidóüldözésről. Szélsőséges megfogalmazások - „utolsó csatlós", „bűnös nemzet" - hangzottak el, a felelősség valódi elemzése nélkül. Mit gondolsz, miért?

16. OLVASMÁNY

Egy nemzet összefog

Oskar Schindler magánemberként lépett fel a zsidók érdekében. Le Chambon városában egy közösség fogott össze. Dániában egy egész nemzet lépett fel egységesen.
A németek 1940 tavaszán foglalták el Dániát. Bár Hitler hivatalban hagyta a háború előtt kinevezett kormányt, és csak jelképes csapatokat állomásoztatott az országban, a dánokat mélyen megrendítette országuk megszállása, s több alkalommal szerveztek sztrájkot, felkelést, szabotázsakciót. 1943 nyarán a nácik megtorló intézkedésekre készültek. Korlátozták X. Keresztély király hatalmát, menesztették a kormányt, leszerelték a dán hadsereget, s letartóztatási parancsot adtak ki számos keresztény és zsidó vezető ellen.
Leo Goldberger édesapja, a koppenhágai Nagy Zsinagóga kántora is szerepelt azok között, akiket a nácik le akartak fogni. Egy reggel, egy kora hajnali órán meg is jelentek a kántor lakása előtt. Goldberger azt meséli el, mi történt ekkor.

Apánk bejött a szobánkba, s azt mondta, hogy itt vannak a németek, de ő semmilyen körülmények között nem fog ajtót nyitni. Számomra ez volt a legfélelmetesebb pillanat, amit valaha is átéltem. A németek puskatussal verték már az ajtót. Mivel attól féltem, hogy bármelyik percben betörhetik, kértem apámat, hogy nyissa ki az ajtót, ő azonban eltökélt volt, hogy nem. Váratlanul meghallottuk a fölöttünk lakó szomszéd hangját, aki németül kiabálta le a katonáknak, hogy Goldbergerék elutaztak nyaralni, és hogy különben is micsoda dolog hajnal háromkor ekkora lármát csapni!

Bár a németek őrszemet állítottak a ház elé, a családnak sikerült elmenekülni. Szeptember közepére, úgy tűnt, elmúlt a veszély, és a család visszatért Koppenhágába. Néhány héttel később Goldbergerék és a többi dán zsidó család megtudta, hogy a németek deportálni akarják őket. A hírek Georg Ferdinand Duckwitz német diplomatától származtak, aki Norvégiában állomásozott. Amikor a titkos parancs megérkezett, hogy készítsen elő négy teherhajót a dániai zsidók deportálására, Duckwitz értesítette az ellenállás vezetőit. Ezek továbbadták a hírt a koppenhágai zsidó hitközségnek, amely értesítette a közösség tagjait, hogy sürgősen rejtőzzenek el, és készüljenek a svédországi evakuációra. Goldberger mindössze tizenhárom éves volt ekkor, így emlékezik:

Hová lehet elbújni? Az első éjjelt egy gazdag zsidó családnál töltöttük a 35 mérföldre fekvő Bedbaekben, közel a tengerparthoz. Mint felfedeztük, a család még aznap éjjel elindult Svédországba. Nem szóltak sem nekünk, sem a zsidó cselédjüknek. Apámat ugyan megkérdezték, nem akar-e beszállni egy Svédországba tartó hajó költségeibe, de kénytelen volt nemet mondani. Egyszerűen nem volt annyi pénze, amennyit kértek. Az első pánik elmúltával apám elhatározta, hogy kitalál valamit, és vonattal visszament a fővárosba: kölcsön akart kérni, esetleg előlegben felvenni a fizetését, és körülnézni, akad-e valami kapcsolat, hogy egy halászhajót szerezzen. Amilyen a szerencse, a vonaton összetalálkozott egy asszonnyal, akit futólag ismert, és aki felismerte. Látva apám gyötört arckifejezését, az asszony megkérdezte, mi a baj.
Apám beszámolt neki. Az asszony habozás nélkül, azonnal felajánlotta, hogy kézbe veszi az ügyet. Néhány óra múlva legyen apám a főpályaudvaron, ott majd minden információt megkap. Ez a legkevesebb, amit tehet, mondta az asszony, hiszen legalább viszonozhatja, hogy apám néhány évvel korábban részt vett egy koncerten, melyet A Nők Ligája a Békéért és a Szabadságért javára adtak.
Meg is tartotta a szavát. Néhány óra múlva találkozott apámmal, és azt mondta, hogy minden el van intézve. A pénz egy paptól, Henry Rasmussentől származik... Huszonötezer korona, fejenként ötezer, ami nagy összeg volt, több, mint az apám éves fizetése. (Kölcsönként ajánlották fel ekkor, de a háború után Rasmussen nem fogadta el a visszafizetést.) A következő lépés az volt, hogy el kellett menni egy bizonyos tengerparti címre, alig egy órára Koppenhágától. Apám kapkodva összeszedett néhány holmit a lakásban - néhány ruhadarabot, családi iratokat, fényképeket, és az én kincsemet, egy rendőrségi zseblámpát, amit nemrég kaptam -, s nemsokára mindannyian egy taxiban ültünk, mentünk ismeretlen házigazdánk és bizonytalan sorsunk felé.
A következő este a draguri part, Koppenhága Amager-szigetének közelében, alacsony bokrok között meghúzódva várakoztunk. Keservesen hideg októberi éjszaka volt. A legfiatalabb öcsém, alig hároméves, altatót kapott, hogy csendben maradjon. Bátor, elszánt kis anyám egy szatyrot szorongatott, tele javításra váró zoknival és harisnyával. Nehéz lenne racionális magyarázatot találni, miért hozta épp ezeket magával. Izgatottan lestük, mikor villan fel a megígért fényjelzés. Vártunk, s nekem egyre azon járt az eszem, vajon miért történik mindez. Mit követtünk el, hogy így kell bujkálnunk, s menekülnünk, mint valami bűnözőknek?
Hová vezet mindez? És az Isten szerelmére, hol van az a fényjelzés? Végre valahára felvillant. Elindultunk. Belegyalogoltunk egyenesen a tengerbe, úgy harminc métert.
Nekem mellkasig ért a víz. Az apám a karjában vitte a két kisöcsémet. Anyám szorította a zoknikat. Én vittem a kedves zseblámpámat. A bátyám hősiesen vitte a bőröndöket, de egy idő után nem bírta, és beleejtette őket a vízbe. Behúztak bennünket a kis hajóba, és suttogva irányítottak: menjünk a rakodótérbe, feküdjünk le, hogy be tudjanak bennünket takarni a nedves, büdös ponyvákkal. Ha véletlen német őrjárat ellenőrizné a hajót, azt hihetnék, csak hal van odalenn. Körülbelül még húsz zsidó volt a hajón. Ahogy elindultunk a nyílt tenger felé, apám magában egy zsoltárt kántált.
Néhány óra múlva kivilágosodott, és a svéd part idilli képe bontakozott ki, Skane vidéke. Csodálatos, békés Svédország! Egy szívesen befogadó menedék, emléke örökre kitörölhetetlen. Itt maradtunk egészen a háború végéig, Dániába való visszatérésünkig.48

Halászhajók százai szállították biztonságba a dániai zsidókat, majdnem mindet, 7220 férfit, nőt és gyermeket. A közösség fogott össze: zsidó és keresztény polgárok százai szervezték meg az akciót, és adták össze a pénzt. A halászokat kellett megfizetni, akik a zsidók Svédországba szállítását végezték. Néhányan ingyen is vállalták a feladatot, de a legtöbbjük nem engedhette meg, hogy egynapi munkája kiessen. Pénzre volt szükség a megvesztegetésekhez is.
Nem volt véletlen az sem, hogy a német őrhajók „javítási munkák miatt" a dokkokban maradtak a mentés éjszakáján.
Nem sikerült mindenkinek elmenekülnie. Egyeseket akkor fogtak el, amikor a hajóra vártak, másokat a tengeren. Ezeket Terezínbe, a minta-koncentrációstáborba vitték (Nyolcadik fejezet, 13. olvasmány). De mindössze 580 zsidót tudtak elfogni a németek. Egyetlen dán zsidó sem került azonban haláltáborba, részben azért, mert a dán kormány állandóan érdeklődött a náci vezetésnél a deportáltak sorsáról.

A közösség fogott össze: zsidó és keresztény polgárok százai szervezték meg az akciót. És adták össze a pénzt.

A Dánok ellen tudtak állni a náci antiszemitizmus kegyetlen butaságának, mert ez az alapvető igazság: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – fontos volt a számukra.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A dánok megmentők vagy ellenállók voltak? Az volt a céljuk, hogy megmentsék a zsidókat, vagy az, hogy kifejezzék ellenállásukat a náci uralommal szemben?
Hasonlítsd össze Goldbergerék szomszédjának viselkedését más olvasmányok szereplőivel, akik szintén tudták, hogy a kommunistákért vagy a zsidókért jönnek! Mi a hasonlóság? Mi a különbség?
Thomas Merton teológus a következőket mondta a dánokról:

A dánok azért tudták megtenni, amit tettek, mert döntéseik egyértelmű meggyőződésen alapultak, melyet valamennyien osztottak, s mely megfelelt az emberről mint racionális lényről kialakított belső képüknek, s mely megfelelt Isten alaptörvényének, ahogy az megjelenik az Ótestamentumban és a Szentírásban: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A dánok ellen tudtak állni a náci antiszemitizmus kegyetlen butaságának, mert ez az alapvető igazság: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat - fontos volt a számukra. És hajlandók voltak kockára tenni életüket ezért az igazságért, egy mindenki által elfogadott és közösen végrehajtott cselekedettel. Ilyen cselekedetre csak akkor képesek az emberek, amikor komolyan veszik az alapvető igazságokat.49

Milyen „alapvető igazságot" vettek a dánok komolyan? Hogyan számított ez a nácikkal szembeni magatartásukban?
Albert Camus azt írta, hogy „a szív ereje, az ész és a bátorság elegendő a végzet kerekének megállítására, sőt néha a visszafordítására is". Alátámasztanák ezt a nézetét a dánok? Megtehették volna mások is, amit a dánok tettek?
Az 1940-es években Magyarországon élt Európa legnagyobb létszámú zsidó közössége. Milyen lehetőségei kínálkoztak a magyar kormánynak és a magyar állampolgároknak zsidó honfitársaik megmentésére? Azonosak voltak ezek a lehetőségek?
Mi következik az ezzel kapcsolatos véleményedből? Felmentést nyújt ez az egyes embernek?

17. OLVASMÁNY

A protestáns egyházak szerepe

Az evangélikus egyház egyik vezetője szemtanúja volt, amikor a Gestapo zsidókat gyűjtött össze, hogy deportálják őket, s feltette a kérdést: „Élhetünk-e úgy tovább, mintha mi sem történt volna?" Ezt a kérdést sok vallási vezető feltette a holocaust idején, de nem egyforma válaszokat adtak rá. Például amikor a dán egyházi vezetők tudomást szereztek a zsidók tervezett deportálásáról, levelet írtak a német vezetésnek. Ezt a levelet minden dán szószékről felolvasták 1943. október 3-án, vasárnap:

Amikor a zsidókat vallási vagy faji alapon üldözik, a keresztény egyháznak kötelessége tiltakozni az üldözés ellen, mert ez ellenkezik a dán népben mélyen gyökerező igazságérzettel és a hosszú évszázadok óta élő dán keresztyén kultúrával. Mindezek szellemében és a dán alkotmány szerint is, minden dán állampolgárra egyenlő jogok és kötelességek vonatkoznak, így a törvény kimondja a teljes vallási szabadságot is. Vallási szabadságon azt a jogot értjük, hogy mindannyian úgy tiszteljük istenünket, ahogy azt elhivatottságunk és a lelkiismeretünk diktálja, és azt, hogy a faji vagy a vallási besorolás senkit nem foszthat meg a jogaitól, a szabadságától vagy a vagyonától. Vallási meggyőződésünk különbözősége ellenére harcolni fogunk zsidó testvéreinkért, hogy megtarthassák azt a szabadságot, melyet mi is többre becsülünk az életünknél. Mint a dán egyház vezetői tisztában vagyunk azzal, törvénytisztelő állampolgárokként kell élnünk, és hogy nem szíthatunk parttalan lázadást a hatóságok ellen. De ugyanakkor a lelkiismeretünk azt diktálja, hogy érvényt szerezzünk a törvénynek, és tiltakozzunk megsértése ellen. Következésképpen kijelentjük, hogy mindenekelőtt Istennek kívánunk engedelmeskedni, és csak másodsorban az embernek.

A levelet író dán lelkészek - mint a legtöbb német protestáns is - lutheránusok voltak. Mégis kevés német lelkész állt ki ilyen bátran. A német evangélikus egyház csak a koncentrációs táborokba került keresztény zsidók miatt fejezte ki aggodalmát. Egy egyházi vezető megkérte Adolf Eichmannt, hogy engedélyezze részükre istentisztelet tartását. Eichmann ezt a kérdést megtagadta, mondván: „A zsidó zsidó marad, ha megkeresztelték, ha nem." De a tisztviselő elmondása szerint „Eichmann képes volt meggyőzni arról, hogy az egész zsidókérdés itt [Németországban] mindössze szállítási problémát jelent". Ez a tisztviselő és német társai ezek után nem aggódtak a „zsidókérdés" miatt.
Ilse Harter, a Hitvalló Egyház egyik vezetője később ezt írta:

Több ember nyújtott gyakorlati segítséget, mint hinnénk. Lehetséges lett volna ez, ha a Hitvalló Egyház nyíltabban tiltakozik? Nem tudom. Egyáltalán nem áll szándékomban mentséget keresni felekezetem számára. Mindannyian bűnösök lettünk, még azok is közülünk, akik segítettek a zsidóknak. Nem kiáltottunk fel, nem tiltakoztunk hangosan, mert tudtuk: ha kiderül, mit teszünk, ezek az emberek akkor is a halálba mennek, ahogy a mi utunk is a koncentrációs táborokba vezetett volna. Ha viszont csendben maradunk, és úgy segítünk, talán meg tudnak menekülni. De mutassanak nekem valakit, aki ebbe az álláspontba bele tudott nyugodni.50

A háború után Dietrich Goldsmidt, a Hitvalló Egyház egyik vezetője egy másik szempontot fogalmazott meg arról, hogy miért nem „kiáltott fel" senki. „Az, hogy mint keresztényeknek ki kellene állnunk a zsidók mellett, nagyon kevés embernek jutott eszébe... A zsidók elátkozottak voltak. A tanítás, mely a mai napig befolyásolja a lelkipásztorok gondolkodását, úgy szól, hogy a zsidók elítéltették Jézust. Isten valóban szövetséget kötött a zsidókkal, de ez a szövetség felbomlott Jézus halálával, és a keresztények voltak azok, akikkel az Úr új szövetséget kötött."51
Helmut Gollwitzer, egy másik egyházi vezető ezt írta:

Rá kellett ébrednünk, hogy teológiai értelemben is ezekkel az előítéletekkel nőttünk fel. Először úgy gondoltuk, hogy a zsidók megérdemlik személyes sajnálatunkat, a keresztény zsidók pedig testvéri szolidaritásunkat, s hogy segítenünk kellett a németországi zsidóknak, mert fenyegetett népnek számítottak.
Közben a német teológus, Kari Barth teológiai értelemben továbblépett. Azért követelte, hogy segítsünk a zsidókon, mert ők Isten népe. Ez új alapot szolgáltatott a Biblia, a judaizmus, sőt az antiszemitizmus megértéséhez is. Nem lehetett tovább tartani azt a nézetet, hogy az antiszemitizmus egyszerűen a többség ellenszenve egy kisebbség irányában.
Minden sokkal bonyolultabb lett, persze, hiszen Hitler a cigányokat is ki akarta irtani, de... ha nem indította volna útjára először azt a totális kampányt a zsidók ellen, a cigányokkal sem bánhatott volna ugyanúgy. A kulcskérdés a zsidók maradtak.
A zsidókkal kapcsolatban a központi kérdés mind teológiai, mind bibliai értelemben az, hogy hogyan dolgozzuk fel a keresztény hagyományoknak ezt az örökségét. Ez a mai német kereszténység egyik legfontosabb kérdése.52

A magyar protestáns egyházak a katolikushoz hasonlóan beadványokkal és személyes megbeszélésekkel próbáltak elsősorban a keresztény zsidók érdekében eljárni. Nyilvános tiltakozás az ő részükről sem hangzott el. Ravasz László református püspök Serédi Jusztinián hercegprímást próbálta a különböző keresztény egyházak közös fellépésére rávenni, eredménytelenül. A háború után a következő nyilatkozatot tette a református egyház:

A magyar református egyház zsinati tanácsa... mélyen megalázkodva megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy tőle vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és a felsőséget, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egészen bátran az ártatlanul üldözöttek mellett. [...] Szükségesnek vallja, hogy a magyar nemzet Isten ítélete alatt bűneinek üdvösséges ismeretéhez eljusson, azt töredelmesen megvallja.53

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan határozták meg a dán egyházi vezetők kötelezettségi körüket? Hogyan a német evangélikus vezetők? Milyen hasonlóságokat és különbségeket fedezel fel álláspontjaik között?
Mit gondolsz, miért olvasták fel a dán templomi szószékeken a német vezetésnek írott levelet? Mit mond a levél a zsidókról? Mit a vallási szabadságról? Mit mondanak a törvénytisztelő állampolgárokról? Milyen hatást váltott volna ki egy hasonló levél a német keresztényekből? Milyen hatást váltott volna ki egy ilyen levél Magyarországon?
Milyen szerepet játszik a hazaszeretet abban, ahogy a dán, illetve ahogy a német egyházi vezetők reagáltak a holocaustra?
Mennyire nehéz háborús helyzetben a saját nemzetünk ellen fellépni?
Elfogadható Ilse Harter magyarázata arra, hogy miért nem „kiáltott fel"? Miben hasonlít magyarázkodása Christabel Bielenbergére (7. olvasmány) ? Miért nem tud egyikük sem belenyugodni az álláspontjába?

18. OLVASMÁNY

A katolikus egyház szerepe

A katolikus egyház vezetői is hallgattak, mialatt folyt a zsidók deportálása a haláltáborokba. 1941. május 27-én, egy héttel az első nagy összegyűjtés után Germaine Ribičre párizsi diáklány a következőket írta a naplójába:

Az elmúlt két hétben egyre inkább beborult az ég. Az egyház, a vezetők csendben maradtak. Engedik, hogy az igazságot megszentségtelenítsék. Lallier atya [a párizsi katolikus diákok szervezetének papja] azt mondta nekem, hogy sürgősebb dolguk is van, mint a zsidók miatt aggódni...
Az áradat emelkedik, egyre emelkedik. Attól félek, hogy egy nap arra ébredünk, hogy most már késő, valamennyien nácik lettünk. Félek, mert az emberek alszanak. S éppen azok altatják el az embereket, akiknek őrködniük kellene. El kell mondanunk az igazságot, kerüljön bármibe. De ki fogja megtenni? Tudom, vannak olyan keresztények, akik vállalják a mártíromságot, ha kell, de ők nem tudják, mi történik. Várják a hangot, de az nem szólal meg. Imádkozzunk, hogy a hang megszólaljon.
Franciaország elárulta a lelkét, s most a nácizmusé a vezető szerep. Minden igaz érték a porba hullott. Nincs már becsületünk. Pétain lett a francia Hitler. A nagy tánc elkezdődött, és a világ vak lett. Vak, mert fél a haláltól. A papság passzív marad. Mint Ausztriában, itt is belenyugszanak abba, ami történik.54

Egy év telt el, mire 1942 augusztusában Jules-Gerard Saličge, Toulouse püspöke ezt mondta a katolikusoknak: „Hogy gyermekek, nők és férfiak, anyák és apák ilyen bánásmódban részesüljenek, hogy úgy bánjanak velük, mint egy megvadult csordával; hogy családtagokat szétválasszanak és ismeretlen sors felé indítsanak, ezt a szomorú látványt tartogatta számunkra a sors... Ezek a zsidók férfiak és nők, ezek az idegenek férfiak és nők. Nem lehet így bánni férfiakkal és nőkkel, apákkal és anyákkal. Az emberiséghez tartoznak ők is. A testvéreink, mint oly sokan mások. Erről egy kereszténynek sem szabad megfeledkeznie."55
Vajon miért tartott ilyen sokáig ennek a püspöknek és más katolikus vezetőknek, hogy megszólaljanak? Az egyházak magatartásával kapcsolatban a történészek gyakran hivatkoznak Eugenio Pacelli bíborosra, aki 1939-ben XII. Pius néven lett pápa. Pacelli 1920-ban a Szentszék németországi követe lett, 1929-ben kapta meg a bíborosi rangot. Egy évvel később a Vatikán politikai vezetője. Sokakhoz hasonlóan Pacelli sokkal nagyobb veszélynek tartotta a kommunizmust, mint a német fasizmust. Sőt meg volt győződve arról, hogy a náci Németország a hitetlen kommunizmus elleni harc egyik erődítménye. Feladatának tekintette ugyanakkor a katolikus egyház védelmezését Németországban a náciktól. Ennek szellemében kezdett tárgyalásokat Németországban 1933 júliusában. Az ekkor születő egyezmény volt Hitler első külpolitikai sikere.
Miután pápa lett, Pius szorgalmazta azoknak a zsidóknak a megmentését, akik áttértek a keresztény hitre, de a többi zsidóét nem. Jóllehet a Vatikán már 1941 őszén részletes információkkal rendelkezett a tömeggyilkosságokról, Pius egészen 1942 karácsonyáig nem emelte fel szavát. Csak ekkor említette meg „azokat a százezreket, akik önhibájukon kívül, nemzetiségi vagy faji alapon halálra vagy fokozatos kihalásra ítéltettek". Nyilvánvalóan a zsidókról beszélt, de ezt a szót nem ejtette ki.
Azután 1943 őszén az olaszok megbuktatták Mussolinit. A németek szinte azonnal kézbevették Olaszországban a hatalmat, és elkezdték az olasz zsidók deportálását. Az egyház erre azzal reagált, hogy menedéket kínált Vatikánvárosban a „nem árja" származásúaknak. Pius maga azonban csendben maradt egészen 1944 nyaráig, amikor a német megszállást követően Magyarországon is megkezdődött a zsidók tömeges deportálása. Ekkor Pius pápa táviratot küldött Horthy kormányzónak: „Kéréseket kaptunk több oldalról, hogy mindent tegyünk meg azoknak az érdekében, akik az Önök nemes és hősies országa kebelében régóta szenvednek nemzetiségi vagy faji hovatartozásuk miatt, hogy szorongatott helyzetük ne tartson soká és ne rosszabbodjék. Atyai szívünk, mely az egész emberiséget kívánja keblére ölelni és hűségesen szolgálni, nem maradhat érzéketlen eme sürgető kérések közepette. Ezért fordulok Excellenciás Uramhoz személyesen, apellálva nemes érzelmeire, és abban a bizodalomban, hogy Excellenciás Uram mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy a sok szerencsétlen ember helyzetén könnyítsen."56
John Palikowski atya, a chicagói Katolikus Teológiai Egyetem etikaprofesszora tanulmányozta a katolikus egyház és más felekezetek viszonyát a nácizmushoz. A következőket állapította meg:

1. A keresztény papság túlnyomó többsége belenyugodott az európai zsidóság elpusztításába;
2. Az egyházi vezetők nem tudtak sikeresen összefogni vagy összefogásra buzdítani a nácik ellen. Ennek nagyon súlyos hatása van arra a helyzetre, mellyel az egyházaknak ma meg kell küzdeniük;
3. Az egyház saját helyzetértékelése és a nácizmus alatti szenvedése túlságosan elszigetelt volt a nem keresztények, különösképpen a zsidók szenvedésétől, akik számára a megpróbáltatás egyben a halált jelentette. Miért emelték fel az egyházak a szavukat a „kikeresztelkedett" zsidók meggyilkolása miatt, és miért zárták ki a többi zsidót tiltakozásukból?;
4. Az egyházak túlságosan szorosan kapcsolódtak a német társadalom dinamikus változásaihoz, hogy valós és elfogulatlan ítéletet alkossanak róla;
5. A zsidókérdést nem lehetett megfelelőképpen megvitatni az egyházak antijudaizmusának régi teológiai hagyományai miatt. Ezt a hagyományt a holocaust utáni keresztény közösségben egyszer s mindenkorra fel kell számolni;
6. Az egyházaknak, melyek soha nem fogják visszaszerezni azt a társadalmi befolyásukat, amellyel valaha rendelkeztek, újból át kell gondolniuk a totalitarianizmussal kapcsolatos nézeteiket. Melyek a főbb eszközeik ez ellen a jelenlegi helyzetükben?; és végül:
7. A kommunizmustól való félelem vakká tette az egyházakat a totalitarianizmus más elnyomó formáival szemben. Megismétlődhet ez napjainkban?57

A megkülönböztető jelzés elrendelésekor a magyar katolikus egyház megpróbált a kikeresztelkedett zsidók számára kedvezőbb elbánást elérni. Ezt a kormánytagokkal való megbeszéléssel és a kormányzónak írt levelekkel próbálták megvalósítani. A katolikus hívek ezekről nem sokat tudhattak. Ugyanúgy nem tudhatták, hogy egyházuknak mi a véleménye a zsidók üldözéséről. Apor Vilmos győri püspök május 27-én pásztorlevél kiadását sürgette Serédi Jusztinián hercegprímástól:

...a jelen módszerek mellett híveink tömege nem szerez, nem szerezhet tudomást elvi felfogásunkról és gyakorlati intézkedéseinkről, és így mi vagyunk felelősek azért is, hogy sokan több-kevesebb jóhiszeműséggel vesznek részt kegyetlen intézkedések végrehajtásában és helyeselnek elítélendő tanokat.

Miután kérése nem vezetett eredményre június 17-én így ír:

Eminenciás Uram, azt a parancsot kaptuk: Docete omnes gentes! Kell egyöntetű és határozott tanítást, útbaigazítást adnunk híveinknek a most aktuális kérdésekről. Tudniok kell a híveknek, hogy téves az állami irányítás, mely a fajiságot helyezi az erkölcsi és egyéni felelősség elé, és amely gyűlöletet, bosszút hirdet szeretet helyett, amely közegeivel kínoz ártatlan gyerekeket. Tudniok kell, hogy a bűnt nem szabad elősegíteni, vagy helyeselni, még ha azt állami hatóság is követi el. Tudniok kell, mik azok az általános emberi jogok, amelyekhez az államnak nem szabad hozzányúlni.58

1944. június végén Serédi rászánta magát, hogy kiadjon egy pásztorlevelet a zsidóság üldözéséről. A kormány közbeavatkozására azonban lemondott arról, hogy azt a templomokban felolvassák. A nyilvános tiltakozás tehát elmaradt a magyar katolikus egyház esetében. A Vatikán követe, Angelo Rotta nuncius többször tiltakozott Horthynál és a kormánytagoknál. A nyilas időszakban a többi semleges követséggel együtt a mentésben is részt vett.
Érdekes, hogy a katolikus egyház feje, XII. Pius, a magyar zsidók deportálása ellen tiltakozott első ízben, noha már több mint két éve tartott a tömeges megsemmisítés. E tiltakozásával hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti zsidók közül többen menekülhettek meg, mint bárhol másutt.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit értett Germaine Ribičre azon, hogy Franciaország eladta a lelkét? Hogyan árulja el egy nemzet a lelkét?
A Waffen SS Műszaki Fertőtlenítő Szolgálatának vezetője, Kurt Gerstein szállíttatta a ciánhidrogénsavat és más mérgező gázokat egy haláltáborba. Többször megpróbálta figyelmeztetni a pápai nunciust, a Vatikán németországi követét arra, hogy a nácik megölik a zsidókat. Sikertelen próbálkozásai után ezt írta:

Milyen nácizmus elleni tetteket követelhetnénk az egyszerű állampolgártól, amikor Jézus földi helytartója maga még azt is megtagadta tőlem, hogy beszélhessek vele, miközben naponta tíz- és tízezereket ölnek meg, s miközben számomra a néhány órás késlekedés is bűnnek tűnt? Még a németországi nuncius sem hajlandó hallani annak a jézusi alaptörvénynek az iszonyú megsértéséről, amely így szól: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.59

Mi lehetett az oka, hogy a pápai nuncius nem akarta meghallgatni Gerstein információit? Hogy nem akart az információknak megfelelően fellépni?
1993-ban egy katolikus újságíró, James Caroll ezt írta: „Egy 1963-ban bemutatott színdarab, Rolf Hochhuth A helytartó című darabja cinkossággal vádolta a Vatikánt s különösen Eugenio Pacellit, XII. Pius pápát. A legtöbb katolikus felháborodott a vádakon, de amikor nem sokkal halála előtt XXIII. János pápát megkérdezték, hogy mit tegyenek a Hochhuth-darabbal, a pápa azt felelte: »Tenni? Mit lehet az igazság ellen tenni?«"60
Milyen lehetőségei lettek volna az egyháznak 1933-ban? 1939-ben? 1941-ben? Mi lett volna lépéseik kockázata? Mi lehetett volna fellépésük hatása?

19. OLVASMÁNY

A magyarországi egyházi mentőakciók a nyilas uralom alatt
(Magyar kiegészítés)

„A nyilas uralom alatt, amikor a budapesti zsidók helyzete fordult válságosra, számos egyházi személy és szerzetes nővér vett részt a különféle mentőakciókban. Ez az emberbaráti munka fájdalmas ellentétben áll az egyházi hierarchia érzéketlenségével és közönyével" - szögezte le Randolph L. Braham.
Könyvében, mely a magyar holocaust legátfogóbb feldolgozása, a szervezett védelmi tevékenységek közül részletesebben a Szent Kereszt Egyesület és a Jó Pásztor Bizottság munkáját így ismerteti:

A katolikus hitre áttért zsidók fő érdekvédelmi és képviseleti szervezete a Szent Kereszt Egyesület volt. A gondolat, hogy a katolikussá lett zsidók érdekeinek védelmére különbizottságot hozzanak létre, az ország egyik legnagyobb gyáriparosától, Kornfeld Móric bárótól származott még 1939 őszén. Maga is áttért lévén, érintve volt a zsidóellenes törvények lehetséges hatásaiban, mivel ezek a törvények, faji meggondolásokat is érvényesítve, potenciálisan a kitértekre éppoly veszélyekkel jártak, mint magukra a zsidókra nézve. A katolikus püspökök 1939. október 3-i találkozója után Zichy Gyula gróf katolikus érsek vezetésével létrejött a különbizottság. Ez a bizottság dr. Cavallier József főtitkár irányítása alatt, a második világháború kitörése után Magyarországon először, menekültek támogatásával foglalkozott. Részt vállalt - a nagy zsidó szociális szervezetekkel, a MlPI-vel és az OMZSÁ-val [Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája, illetve Országos Magyar Zsidó Segítő Akció] együttműködve - a zsidóellenes törvények által sújtottak segítésében. 1940 decemberének elején a bizottság egybeolvadt a Szent Kereszt Egyesülettel, amely Jánosi jezsuita páter vezetése alatt hasonló célokat követett. Zichy érsek halála után Hamvas és Apor püspökök lettek az egyesület fő patrónusai.
A német bevonulás után a Szent Kereszt Egyesület teljes erővel részt vett az áttérteknek a zsidóellenes intézkedésektől való megmentésében. De tevékenykedett az országban lévő sok menekült segítésében és vigasztalásában is, vallási hovatartozásuktól függetlenül. Az egyesület munkájának ezt a részét Rónai Béláné irányította, akit nemeslelkűségéért a németek deportáltak. Az egyesület orvosi szolgálatát dr. Kormos Margit szervezte és igazgatta. Az egyesület szorosan együttműködött a katolikus hierarchiával és a pápai nunciussal, s egészében Cavallier és Jánosi József páter irányítása alatt állt. A Szent Kereszt Egyesület oroszlánrészt vállalt a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének életre hívásában, és védelmezője volt az emberi jogoknak. Működését 1944 novemberének végéig folytatta, amikor néhány nyilas rátört az irodára. November 17-én magára Cavallier-ra is rálőttek, megsebesítették, és elvitték vagy 150, pápai menlevélért folyamodó zsidóval együtt. Az egyesület tevékenységét ekkor nagyrészt a jó Pásztor Bizottság vette át. [...] Ez a bizottság 1942. október 20-án alakult meg Muraközy Gyula lelkész irányítása alatt, a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének védnökségével. A bizottság vezetésére Éliás József református lelkész kapott megbízást, aki maga is zsidó származású volt. Közeli munkatársai közé tartoztak dr. Kádár Imre, a bizottság titkára, Hajós Emil diakónus, valamint Dobos Károly lelkész, dr. Benkó Ferenc, Borbás Andor és seregnyi önkéntes, akik erejüket szociális és jótékony munkára, valamint az áttértek lelki szükségleteinek kielégítésére fordították. 1944 májusában az evangélikus egyház is csatlakozott a bizottsághoz; Raffay püspök ekkor nevezte ki Sztehló Gábor lelkészt az evangélikus egyház képviselőjévé a munkaszolgálatosok és az áttértek gyermekeiről való gondoskodásban. A megszállásig a bizottság külön figyelemmel volt a zsidóellenes törvények által érintett áttértek, köztük a munkaszolgálatban lévők testi és lelki szükségleteire. Segítette továbbá a zsidó és nem zsidó menekülteket részint azzal, hogy támogatta a csörgői, garanyi és ricsei, valamint Budapesten a Magdolna, Páva és a Szabolcs utcai táborokban őrizet alatt állókat, részint azzal, hogy kapcsolatban állt a külföldieket ellenőrző rendőrhatósággal, a KEOKH-hal. [...] Éliás közreműködött a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének létrehozásában is.
A bizottság munkája a nyilas uralom alatt különösen fontossá vált, 32 gyermekotthonban közel 1500 gyereknek nyújtott védelmet. Ennek megalapozását két évvel korábban kezdték, amikor a bizottság protestáns árvaházat állított fel Noszvajon, Eger közelében, zsidó és nem zsidó (javarészben szlovák) menekült gyerekek oltalmazására. Nem sokkal a puccs előtt Éliás és Sztehló lelkészek rávették a nyilasok egyik jogi tanácsadóját, Kiss Gézát, valamint Orosz Mihályt, akit Baky László az egyházak elleni „kulturális küzdelem" vezetőjévé jelölt ki, hogy segítsenek megvédeni a gyermekotthonokat a nyilas bandák önkényes támadásával szemben. [...]
Tekintve, hogy Éliásnak a nyilas hatalomátvétel után búvóhelyre kellett vonulnia, a gyermekek védelmének felelőssége szinte teljesen Sztehlóra hárult. Feladatát nagy bátorsággal és körültekintéssel végezte. Noha számos nyilasrazziára került sor (ezek egyikét december 10. táján maga Endre László vezette), a Sztehló gondjaira bízott gyerekeknek a hajuk szála sem görbült. A Munkácsy Mihály, a Király és a Perczel Mór utcai lakásokban bújtatott gyermekeket a gettóba vitték, hogy onnan Sztehló tiszteletes, valamint az NVK tudtával újra kicsempésszék.61

20. OLVASMÁNY

A szövetségesek válasza

Az Egyesült Államokban nem sokkal a Szovjetunió 1941-es náci megszállása után kezdtek hírek keringeni a tömeggyilkosságokról. Sokak számára a híresztelések túl hihetetlennek tűntek ahhoz, hogy igazak legyenek. A Chicago Tribune című napilap 1942. június 14-én a következő szalagcímekkel a címoldalán jelent meg: Hitler katonái új pogromot kezdtek - Berlini Gestapo megölt 258 embert „bombamerénylet" miatt - teljes családokat deportálnak.
A cikk beszámol 258 berlini zsidó nyilvánvalóan koholt vádak alapján történt kivégzéséről. A nácik szerint a zsidók bombákat helyeztek el Berlinben. Annak ellenére állították ezt, hogy ekkor már a szigorú kijárási tilalom erősen korlátozta a zsidók mozgását. Az újság „több megbízható forrásra" hivatkozott, olyanokra, akiknek kapcsolatai voltak az SS tisztjeivel és a Propagandaminisztériummal.
Ugyanez az újság 1942. június 16-án a 6. oldalon egy cikket közölt a következő címmel: 25 000 lettországi zsidó esett áldozatul a náciknak. E cikkhez a Zsidómentő Szervezetek Szövetsége szolgáltatta az információkat. Két héttel később, ugyancsak az újság 6. oldalán az olvasók a következőt találhatták: „A náciknak már egymillió zsidó esett áldozatul." A forrás a Zsidó Világkongresszus volt.
A hihetőn túl: az amerikai sajtó és a holocaust kibontakozása című könyv szerzője, Deborah Lipstadt szerint az első hír azért került a címlapra, mert a 258-as szám ezt diktálta. Ez ugyanis pontos, nem úgy, mint a körülbelül 260, vagy a több mint 250. 25 000-et már nehezebb befogadni, az egymillió pedig egyenesen hihetetlen.
Lipstadt megállapítása szerint a nagyobb számokat egy másik ok miatt is nehezebb volt elfogadni, nevezetesen azért, mert az adatok többnyire az áldozatokkal kapcsolatban álló csoportoktól származtak.
Az első világháború idején számos, atrocitásokról szóló hír bizonyult valótlannak, így a szerkesztők óvatosabban kezdtek bánni a tömeggyilkosságokról szóló hírekkel. Leközölték, de nem emelték ki a jelentéseket, és pontosan jelezték a forrásokat. 1942. november 26-án a következő cikk jelent meg a New York Times 16. oldalán:

Egymillió lemészárolt lengyel zsidó - Az ország zsidó lakosságának mintegy egyharmadát ölték meg a nácik.
Lengyelország zsidó lakosságának majdnem egyharmada, kb. egymillió ember pusztult el az ország hároméves náci megszállása alatt, mondta a londoni Lengyel Nemzeti Tanács zsidó tagja, dr. Ignacy Szwarcbart tudósítónknak, közzétéve a lengyel emigráns kormány adatait a nácik zsidóellenes ténykedéséről.
Dr. Alfred Rosenberg, a nácik fő faji ideológusának terveit szisztematikusan végrehajtják. Rosenberg szerint az európai zsidókérdés akkor fog megoldódni, ha egyetlen zsidó sem marad életben. A tömeggyilkosságok és az elgázosítás mellett ezrek halnak meg „tervszerűen terjesztett betegségek következtében, illetve olyan szándékosan előidézett körülmények között, melyekben a gyermekek és az idősek nem tudnak életben maradni", mondta dr. Szwarcbart.
További egymillió ember élete van veszélyben az éhezés és az orvosi ellátás hiánya miatt. A nácik nem csinálnak titkot abból, hogy minden olyan zsidónak, akinek már nincs hadiipari szempontból haszna, el kell pusztulnia. Lengyelország ma egy hatalmas tömegsír. Európa minden részéből szállítják a zsidókat a varsói gettóba, ahol két csoportba sorolják őket, az egészséges és fiatal emberek alkotják az egyiket, a gyerekek, az öregek és a betegek a másikat. Ez utóbbi csoportot továbbküldik keletre likvidálás céljából. Lublinban két gettó van, egyik a munkaképeseké, a másik a halálraítélteké.
Százhúszezer zsidót hoztak Csehszlovákiából, tízezreket Németországból, Ausztriából, Magyarországról, Hollandiából, Belgiumból és Franciaországból. A łódzi gettóba került a legtöbb nyugati zsidó. Ez a gettó le van zárva, semmiféle hírt nem engednek kiszivárogni a falai közül már hetek óta...
Stephen S. Wise rabbi, aki a zsidó szervezetek jelenlegi londoni tanácskozásának elnöke, tegnap kijelentette, hogy a zsidó szervezetek szerint kétség nem fér ahhoz, hogy Hitler végre akarja hajtani bejelentett szándékát, azaz ki akarja irtani a zsidókat a nácik által megszállt európai területeken...
A zsidó szervezetek, mondta Wise rabbi, felhatalmazták őt arra, hogy kérje a keresztény szervezeteket, hogy emeljék fel hangjukat a zsidó áldozatok érdekében. A közelgő december 13-i szombati napot a gyász napjává teszik, és böjtöléssel és imádkozással töltik „mindazokon a területeken, ahol a zsidók még szabadon élhetnek".

A CBS rádióhálózat 1942 végén kezdett végre a témával foglalkozni. December 13-i londoni tudósításában Edward E. Murrow ezt mondta: „A következő dolog zajlik. Emberek millióit, többségükben zsidókat gyűjtenek be könyörtelen hatékonysággal, majd megölik őket. A koncentrációs tábor kifejezés elavult, olyan idejét múlta kifejezés, mint a gazdasági szankció vagy az el nem ismerés. Manapság már csak megsemmisítő táborokról beszélhetünk."
Négy nappal később az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányai közös nyilatkozatot adtak ki, mely szerint: „A német hatóságok nem elégedtek meg azzal, hogy a barbár uralmuk alá hajtott területeken megtagadják a zsidóktól a legalapvetőbb emberi jogokat, minden jel szerint végrehajtják Hitler gyakran emlegetett szándékát, az európai zsidóság megsemmisítését." A nyilatkozatban nagyon pontos vádak szerepelnek:

A zsidókat iszonyatosan brutális körülmények között Keletre szállítják. Lengyelországban, melyet a nácik mészárszékké változtattak, a gettókat folyamatosan kiürítik, és csak azokat a képzett zsidó munkásokat hagyják meg, akiket a német hadiipar foglalkoztat. Akiket elvisznek, azokról többé nem érkezik hír. A kiválogatott egészséges munkásokat lassan halálra dolgoztatják a munkatáborokban. Akik megbetegszenek, azok ellátatlanul maradnak, s belehalnak az éhezésbe és az elhanyagoltságba, illetve tömegével kivégzésre kerülnek. Az ilyen véresen kegyetlen körülmények között százezrével elpusztuló emberek ártatlan férfiak, nők és gyermekek.

Így ismerték el először a szövetségesek a tömeggyilkosságok tényét. De változatlanul semmit sem tettek. Golda Meir, aki később Izrael miniszterelnöke lett, a következőket írta a brit reakcióról, amikor a brit ellenőrzés alatt álló Palesztina zsidó lakosságának kérésével fordult hozzájuk:

Mi volt az, amit a britektől kértünk, és amit oly csökönyösen megtagadtak tőlünk? A válasz még ma is hihetetlen számomra. Hiszen mindössze azt kértük, hogy hadd fogadjunk be annyi zsidót, amennyit csak lehet, hogy megmentsük őket a náciktól 1939 és 1945 között. Ez volt minden. Hogy engedjék meg, hadd osszuk meg azt a keveset, amink volt, azokkal a férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, akiket még nem lőttek le, nem gázosítottak el, nem temettek el élve azok, akiknek a legyőzésére egyébként az egész brit nemzet egységbe forrt...
A britek mégis hajthatatlanok maradtak. Oroszlánként harcoltak a németek, az olaszok, a japánok ellen, de nem tudtak, nem mertek ujjat húzni az arabokkal, pedig az arab világ nagy része nyíltan nácipárti volt...
Végül is mi történt volna, ha a britek megengedik, hogy a zsidók menedéket találjanak Palesztinában? Néhány arab vezető fenyegető beszédet mondott volna. Esetleg lett volna egy-két tiltakozó felvonulás. Vagy lett volna még egy náciszimpatizáns szabotázs valahol a Közel-Keleten. De az is lehet, hogy már túl késő lett volna, nem lehetett volna már az európai zsidóság többségét megmenteni. De több ezren (a meggyilkolt milliókból) még megmenekülhettek volna. A gettóbeli lázadókat és a zsidó partizánokat még fel lehetett volna fegyverezni. És a civilizált világot fel lehetett volna menteni a szörnyű vád alól, hogy senki a kisujját sem mozdította a szenvedő zsidók megmentése érdekében.62

Az Egyesült Államok Nagy-Britanniához hasonló álláspontot képviselt 1944 januárjáig, vagyis az első hírek érkezésétől még tizennégy hónapig, s a szövetségesek nyilatkozatát követő még tizenhárom hónapig. Ekkor azonban, 1944. január 13-án Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter kapott egy feljegyzést: Jelentés a Miniszternek a zsidók gyilkolásáról címmel. Josiah DuBois, a Pénzügyminisztérium fiatal jogásza készítette a jelentést, és felettese, Randolph Paul írta alá. A feljegyzésben ez állt:

A történelem egyik legszörnyűbb gaztette, az európai zsidók megsemmisítése változatlan lendülettel zajlik. Ez a kormány hosszú idővel ezelőtt leszögezte, hogy ki kell dolgozni bizonyos programokat azoknak a zsidóknak a megmentésére, akiket még meg lehet menteni.
A rendelkezésemre álló információk meggyőztek arról, hogy bizonyos kormánytisztviselők, akiknek feladata e programok kidolgozása lett volna, nemcsak általános késlekedéssel és szándékos hanyagsággal vádolhatok, hanem azzal is, hogy megpróbáltak másokat megakadályozni abban, hogy a Hitler elől menekülő zsidóknak segítsenek.
Tisztában vagyok e kijelentésem súlyosságával, és csak azután teszem közzé, hogy alaposan mérlegeltem mindazokat a sokkoló információkat, melyeknek birtokába jutottam az elmúlt hónapok során.
Ha csak drasztikus intézkedésekre nem kerül sor, és nem kerül sor sürgősen, biztosra veszem, hogy ez a kormány nem fog hatékony lépéseket tenni annak érdekében, hogy megakadályozza a zsidóság kiirtását a németek uralta Európában, és ennek a kormánynak akkor osztoznia kell a megsemmisítés miatti felelősségben.

E kérdésnek a kormány általi kezelése tragikus hiányosságokat mutat. Bizonyos kormánytisztviselők a következőkben bűnösek:
1. Nemcsak, hogy nem használták a kormány befolyását és eszközeit arra, hogy segítsenek a Hitler elől menekülő zsidók megmentésében, hanem ezeket az eszközöket a segítségnyújtás megakadályozására használták fel.
2. Nemcsak hogy nem működtek együtt magánszervezetekkel különböző mentési programok kidolgozásában és végrehajtásában, hanem lépéseket tettek e programok meghiúsítására.
3. Nemcsak, hogy nem igyekeztek pontos adatokat gyűjteni Hitlernek az európai zsidóság kiirtását célzó tervéről és tetteiről, hanem hivatali hatalmukkal visszaélve megpróbálták megakadályozni az e részletekre vonatkozó információk megszerzését.
4. Bűneiket megpróbálták fedezni a következőkkel:
a.) titkolózás és félreértelmezés;
b.) hamis és félrevezető magyarázatok adása arra vonatkozóan, hogy miért nem cselekszenek, illetve hogy miért próbálják megakadályozni mások cselekvését;
c.) hamis és félrevezető nyilatkozatok kiadása állítólagos eddigi „cselekedeteikről".

Morgenthau, akinek az édesapja az első világháború idején, amikor az örmények tömeges gyilkolása folyt, törökországi nagykövet volt, összefoglalta a jelentést, és saját megjegyzéseivel ellátva elküldte az elnöknek. Néhány nappal a kézhezvétel után az elnök létrehozta a Háborús Menekültek Bizottságát, és Morgenthaut nevezte ki a bizottság felügyelőjének. Körülbelül kétezer zsidót tudtak megmenteni a diplomácia, a megvesztegetés és a különböző akciók segítségével.
John Pehle, a bizottság elnöke később ezt mondta. „Amit tettünk, az vajmi kevés volt. Késő volt már. Későn és keveset tettünk, ezt kell mondanom."

A koncentrációs tábor kifejezés elavult, olyan idejét múlta kifejezés, mint a gazdasági szankció vagy az el nem ismerés. Manapság már csak megsemmisítő táborokról beszélhetünk.

A rendelkezésemre álló információk meggyőztek arról, hogy bizonyos kormánytisztviselők, akiknek feladata e programok kidolgozása lett volna, nemcsak általános késlekedéssel és szándékos hanyagsággal vádolhatok, hanem azzal is, hogy megpróbáltak másokat megakadályozni abban, hogy a Hitler elől menekülő zsidóknak segítsenek.

Amit tettünk, az vajmi kevés volt. Késő volt már. Későn és keveset tettünk, ezt kell mondanom.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Vajon miért nem kerültek a lapok első oldalára a tömeggyilkosságokról szóló hírek? Hogyan foglalkoznak ma az újságok, a televíziók és a rádiók a boszniai eseményekkel? Mikor kerülnek címoldalra az „etnikai tisztogatásokról" szóló hírek? Mikor lesz ezekből a hírekből csak pár soros jelentés? Mi lehet az oka ennek a változásnak?
Hasonlítsd össze Golda Meir megállapításait a Morgenthaunak küldött feljegyzéssel! Mit tehetett volna az Egyesült Államok? Mit tehetett volna Nagy-Britannia? Megállíthatta volna valamelyik ország a sors menetét, vagy megfordíthatta volna?
Amikor az Egyesült Államok nem vállalta a határozott közbelépést a boszniai etnikai tisztogatás megállítására, számos kormánytisztviselő benyújtotta lemondását. Még hogyan fejezhetik ki az emberek felháborodásukat? Hogyan tudják befolyásolni egy ország politikáját?
Amikor elemezték, hogy miért nem tett többet az Egyesült Államok a holocaust megakadályozására, nagyon gyakran hivatkoztak arra, hogy a média nem a megfelelő módon tárgyalta a témát. Egy másik okként az antiszemitizmust említették, mely meglehetősen elterjedt volt országszerte, és különösen a kormányhivatalokban. David Wyman történész ezt írta: „1938 és 1941 között tíz felmérést végeztek, melyek jelezték, hogy a zsidóellenesség egyre fenyegetőbb méreteket kezdett ölteni az országban." E felmérésekre alapozva Wyman megállapítja: „Az amerikai népességnek legalább egyharmada támogatott volna egy zsidóellenes mozgalmat, egy másik harmada ellenezte volna, és a maradék harmad nemigen foglalkozott volna az egész üggyel."

21. OLVASMÁNY

Kellett volna-e Auschwitzot bombázni?

1944-re az európai zsidók többsége már nem élt, vagy útban volt a halál táborok felé. Egy nagy csoport volt még életben, a magyar zsidók. Magyarországon speciális zsidótörvények voltak érvényesek, melyek meghatározták a zsidók státusát, korlátozták működésüket és mozgásukat, és lehetővé tették a kormány számára a zsidó tulajdonok elkobzását minimális kompenzáció mellett. Ennél tovább azonban a magyar vezetés nem volt hajlandó elmenni. Hitler 1943-ban azzal a kéréssel fordult Horthy Miklóshoz, hogy adja át a magyarországi zsidók feletti rendelkezés jogát Németországnak. Amikor Horthy ezt megtagadta, Hitler kijelentette, hogy nem tekinti többé Magyarországot szövetségesének. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, és ez év nyarán Adolf Eichmann irányítása alatt megkezdődött a magyar zsidók deportálása: naponta tizenkétezer zsidót szállítottak Auschwitzba.
Amikor a deportálások híre eljutott a világ közvéleményéhez, a zsidó szervezetek kérték az Egyesült Államokat, hogy bombázzák az Auschwitzba vezető vasútvonalakat vagy magát a tábort. John J. McCloy, a helyettes amerikai hadügyminiszter felkérte a hadügyminisztériumot, hogy vizsgálja meg a kérés teljesítésének lehetőségeit. Két nappal később, 1944. június 26-án az a döntés született, hogy az ötlet kivitelezése „nem praktikus", mivel a bombázás „csak jelentős légierők átcsoportosítása révén lenne lehetséges, ami más, döntő fontosságú műveletek sikerét veszélyeztetné". E megállapítás ellenére július 7. és november 20. között az amerikai légierő tíz alkalommal dobott le bombákat Ausch-witz közelében. Augusztus 20-án 1336 bombát dobtak le a gázkamráktól mindössze nyolc kilométerre. Három másik alkalommal hullottak bombák a tábor közelében fekvő ipari létesítményekre.
McCloy egyetértett a hadügyminisztérium állásfoglalásával. 1944. augusztus 14-én azt mondta a zsidó világkongresszus ülésén, hogy ő személyesen akkor is ellenezné a tábor bombázását, ha lehetséges volna. A bombázások szerinte „még kegyetlenebb tettekre tüzelhetnék a németeket". Osztozott a kormánytagok véleményében, hogy „a nácik üldözöttjeinek nyújtható legnagyobb segítség a tengelyhatalmak lehető leggyorsabb legyőzése".

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen tényezők befolyásolták azt az amerikai döntést, hogy nem bombázzák Auschwitzot? Hogyan értékeled te ezt a döntést?
Miért kapott nagyobb nyilvánosságot a magyar zsidók ügye, mint a lengyel vagy orosz zsidóké?

22. OLVASMÁNY

Egy ember, akinek küldetése van

Amikor már sokan úgy vélték, hogy túl késő bármit is tenni az európai zsidóság érdekében, egy harminckét éves svéd üzletember ezreket mentett meg a haláltáboroktól. Raoul Wallenberg 1944 júliusában érkezett Budapestre az amerikai Háborús Menekültek Bizottsága és a svéd kormány megbízottjaként. Hivatalosan a svéd konzulátus titkári pozícióját töltötte be, és felhatalmazása volt útlevelek kiállítására.
Mikor Wallenberg Magyarországra érkezett, 400000 vidéki zsidót már deportáltak. Budapesten mintegy negyedmilliónyian maradtak. Őket próbálta Wallenberg megmenteni olyan úti okmányok segítségével, melyek szerint az okmány tulajdonosa „a svéd konzulátus védelme alatt áll addig, amíg svédországi kivándorlására sor nem keríthető". A magyar kormánnyal el tudta fogadtatni az útleveleket, a németekkel azonban nem. Amikor nem engedték meg, hogy a zsidók Németországon keresztül Svédországba utazhassanak, Wallenberg - a Háborús Menekültek Bizottságától szerzett pénzen - megvett, illetve kibérelt 32 lakóházat Budapesten, és itt, az ún. védett házakban - a mai XIII. kerületi Raoul Wallenberg utca környékén - helyezett el „a svédországi emigrációig" átmenetileg húszezer zsidót.
Wallenberg példája másokat is követésre ösztönzött. Per Anger, a svéd követség attaséja így számolt be erőfeszítéseikről:

Más külföldi konzulátusok, a svájciak, a spanyolok, a portugálok és a pápai nuncius is hozzáláttak hasonló okmányok kibocsátásához. A német megszállás kezdete óta Angelo Rotta, a nuncius rendszeresen folyamodott a magyar kormányhoz, hogy segítsenek a zsidókon... Rottának egyedül kellett dolgoznia, a Vatikán támogatása nélkül lépett akcióba. A svájci követségen Charles Lutz konzul minden erőfeszítést megtett a zsidók megmentése érdekében, útlevelet adott azoknak a zsidóknak, akik korábban palesztinai kivándorlási jogot kaptak a britektől. A kivándorlásnak persze véget vetett az ország német megszállása, de Lutz folytatta a svájci védelmet jelentő okmányok kiállítását mind valós, mind hamis brit engedélyek alapján. A magyar kormány által elismert engedélyek száma mintegy nyolcezer volt, de a svájciak követték a mi példánkat, és ennél jóval több embert vettek a védelmük alá.
A másik jól ismert svájci akció a San Salvador-i képviselet átvállalása volt amerikai kérésre. Több ezer zsidó kapott olyan okmányokat, melyek e délamerikai ország állampolgárainak minősítették őket. Valójában San Salvadornak nem éltek állampolgárai Magyarországon, és ezt az amerikaiak is jól tudták. De a lényeg az volt, hogy újabb és újabb lehetőségeket találjanak az emberi életek megmentésére.63

Anger szerint a konzulátusok és a Vöröskereszt kb. ötvenezer ember életét mentették meg. Ezeknek majdnem a felét a svédek, Wallenberg működésének köszönhetően. Ahol a zsidók veszélybe kerültek, Wallenberg megjelent, hogy útleveleket állítson ki, vagy más formában nyújtson segítséget. Susan Tabon, egyike az általa megmentett magyar zsidóknak, ezt mondta róla:

Visszaadta nekünk azt az érzést, hogy még emberek vagyunk. Anyám és én azok között voltunk, akiket egy éjjel elszállítottak a Budapest melletti téglagyárba. Nem volt ennivaló, nem volt víz, nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt villany. Aztán megjelent Wallenberg, és azt mondta, vissza fog jönni útlevelekkel, illetve ahogy mi neveztük, menlevelekkel, s azt ígérte, hogy megpróbál orvosi ellátásról és tisztálkodószerekről gondoskodni. Nem sokkal ezután orvosok és nővérek jöttek a zsidókórházból. Wallenberg olyan ember volt, aki személyesen eljött közénk, gondoskodott rólunk, s aki törődött azzal, hogy mi történik embertársaival.64

Wallenbergnek sikerült azt a hetvenezer embert is megmentenie, akik a nácik által lezárt gettóban laktak. Amikor meghallotta, hogy a nácik minden ott lakó zsidó megölését tervezik, Wallenberg azt követelte, hogy a német parancsnok akadályozza meg a tömeggyilkosságot. Sokak elképedésére a parancsnok engedelmeskedett. Wallenberg ugyanis azzal fenyegette meg, hogy ha a zsidók meghalnak, a bevonuló oroszokkal elsőként őt fogja felakasztatni.
Mégis, amikor az orosz csapatok felszabadították Budapestet, maga Wallenberg esett áldozatul. Az oroszok azonnal fogságba vetették. Senki nem tudja pontosan, miért tették ezt. És senki nem tudja azt sem, mi történt vele 1945. január 17. után. Az oroszok hosszú éveken át azt állították, hogy Wallenberg 1947-ben a börtönben meghalt. Többen azonban látni vélték ezután is. 1981-ben az Egyesült Államok tiszteletbeli amerikai állampolgárság megadásával fejezte ki elismerését Wallenberg bátorságáért és hősies viselkedéséért. Winston Churchill után ő volt a második ember, aki ezt a kitüntetést kapta.
1988-ban, mikor újra lehetséges lett Magyarországon független, civil kezdeményezéseket elindítani, a Wallenberg Társaság az elsők között jött létre. A társaság célja, hogy ápolja Raoul Wallenberg emlékét, és hogy folyamatosan felemelje a szavát bármiféle faji vagy etnikai kisebbséget sújtó hátrányos
megkülönböztetés vagy üldöztetés ellen.

Mi lett volna ha a semleges országok 1943-ban védelmükbe veszik a varsói zsidókat, ha a nagyhatalmak állampolgárságot ajánlanak a párizsi vagy az amszterdami zsidóknak?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Per Anger Wallenbergről írott könyvének előszavában Elie Wiesel a következőket jegyzi meg: „Szomorú és tragikus megállapítani, hogy Raoul Wallenberg az elenyésző kisebbséghez tartozott. Küldetése későn kezdődött, túlságosan későn, egy olyan időszakban, amikor a magyar fővárost kivéve már nem voltak megmenthető zsidók. Miért nem küldték előbb? Miért nem küldtek más diplomatákat más városokba korábban, hogy hasonló mentési akciókat, szervezzenek? Mi lett volna, ha a semleges országok 1943-ban védelmükbe veszik a varsói zsidókat, ha a nagyhatalmak állampolgárságot ajánlanak a párizsi vagy az amszterdami zsidóknak?"
Hogyan válaszolnál Wiesel kérdéseire? Lett volna ezeknek az erőfeszítéseknek foganatja, megfordíthatták volna a zsidóság sorsát?
Lars Berg, a budapesti svéd követség alkalmazottja szerint az oroszok a következő okok miatt fogták el Wallenberget:

Az oroszok számára, akik nem sokat fogtak fel vagy értettek meg az emberi problémákból, felfoghatatlan volt, hogy Wallenberg, egy svéd, azzal a szándékkal jött volna Budapestre, hogy megmentse a magyar zsidókat. Kellett, hogy valami más oka legyen jövetelének. Akkoriban elég naiv voltam ahhoz, hogy azt higgyem, egyszerűen a németek kémjeinek tartottak bennünket. Nem tudhattuk akkor még, hogy az oroszok legalább olyan halálos ellenségnek tekintették az amerikaiakat, mint a németeket. De ha belegondolunk, hogy Wallenberg Roosevelt elnök személyes kérésére jött Budapestre, hogy a rendelkezésére álló pénzösszegek a washingtoni Háborús Menekültek Bizottságától származtak, megérthetjük, hogy az oroszok miért tekintették amerikai kémnek. S ez a tény az oroszok szemében sokkal rosszabb volt, mintha a németeknek dolgozott volna!65

A Raoul Wallenberg Bizottság hosszú évek óta követeli, hogy az oroszok mondják meg, mi történt Wallenberggel. Miért volna fontos tudnunk, mi lett a sorsa? Litvániában Szugihara Szenpo, a japán konzul 3500 zsidónak adott ki vízumot. Ezek a vízumok nemcsak védelem alá helyezték őket, hanem lehetővé tette számukra a kivándorlást Kínába, Sanghajba, amely akkor japán uralom alatt állt. Szugihara csak akkor hagyta abba embermentő tevékenységét, amikor német kérésre áthelyezték más állomáshelyre. Mit gondolsz, miért volt Szugihara hajlandó segíteni, amikor oly sokan mások megtagadták ezt?
1993 márciusában egy boszniai ötödik osztály diákjai és tanáruk, Borislav Trivunovic a következő üzenetet küldte a világ közvéleményének:

A tavaszra várunk... Itt most háború van. A békére várunk. Senki nem hall minket, a világ egy eldugott sarkában élünk. Egész évben csak reménykedünk. Nem félünk, kitartunk. Apáink 3-4 német márkát (vagy 5 kiló liszt ára) keresnek havonta, nincs víz, nincs áram, nincs fűtés. Ezeket még el tudjuk viselni, de nem tudjuk elviselni a gyűlöletet és a gonoszságot. A háború pedig gyűlölet és gonoszság. A tanárunk a szeretetről, az összhangról, a jogszerűségről tanít bennünket. Mesélt nekünk Anna Frankról, az életéről, a bujkálásáról. Ezután kivettük Naplóját az iskolai könyvtárból. Olvassuk ezt a naplót, és látjuk, hogy a mi ifjúságunk nagyon hasonlít az övéhez. A történelem ötven év elteltével megismétli magát Boszniában: háború, gyűlölet, gyilkosságok, bujkálások. Tizenkét évesek vagyunk, és nem tudjuk a háborút vagy a politikát befolyásolni... de el akarjuk mondani a világnak, hogy szabadságban és békében szeretnénk élni. Országunkban háború folyik. AZT AKARJUK, HOGY VÉGE LEGYEN ENNEK AZ OSTOBA HÁBORÚNAK BOSZNIÁBAN, HOGY VÉGRE VÉGE LEGYEN MINDEN HÁBORÚNAK AZ EGÉSZ VILÁGON!
A tavaszra várunk... A békére várunk, mint Anna Frank ötven évvel ezelőtt. Anna nem érhette meg a békét. Hát mi...?

Hogyan segíthet egy ilyen levél az embereknek felfogni, mi történik Boszniában, és hogyan segíthet annak elérésében, hogy végre tegyenek is valamit a boszniai válság megoldása érdekében?

23. OLVASMÁNY

Amikor a háború véget ért

1945 telén, ahogy a háború a befejezéséhez közeledett, a szovjet csapatok egyre nyugatabbra nyomultak. A nácik egymás után zárták be a keleti haláltáborokat, köztük Auschwitzot is, és nyugat felé terelték a megmaradt rabokat. Bergen-Belsen, Buchenwald és Dachau telezsúfolódott halottakkal és haldoklókkal. Amikor a szövetségesek katonái bevonultak ezekbe a táborokba, olyasmi tárult a szemük elé, amit azután soha nem tudtak elfelejteni. Lewis Weinstein amerikai őrnagy így emlékezett az akkor látottakra:

1945. március 31-én párizsi főhadiszállásunkon a nyugati front hadihelyzetét tanulmányoztam a térképszobában. Az egyik térképen Gotha városa mellett egy X jelzést találtam, mellette piros ceruzával egy szó: Haláltábor. Soha nem láttam még ezt a szót leírva térképen vagy jelentésben. Egy piros nyíl mutatott az X-re, s mellette ez állt: Negyedik Páncélos Hadosztály.
Haláltábor, haláltábor, cikázott az agyamban. Ez nem lehet temető. Nyilván olyan tábor, ahol gyilkosságok folytak, s akkor az áldozatok zsidók. Egy haláltábor, ahol zsidókat öltek meg.
Amikor bevonultam 1942-ben, már szerepelt a hírekben, hogy a nácik megölik a zsidókat. A legmagasabb szám, amit akkor hallottam, 700 ezer volt, aztán 1944-ben már kétmillió körüli számot emlegettek. Ezt a számot akkor hallottam, amikor megérkeztem Londonba. Meg is kérdeztem egy ismerőst, aki a G-2 hírszerző részlegnél dolgozott, mi igaz abból, hogy a nácik kiirtják a zsidókat. Azt a választ kaptam, hogy túlzás, mindez csak háborús propaganda. 1945 januárjában különböző források 200-300 ezerre tették a megölt zsidók számát. Amikor megkaptuk a jelentést Auschwitz felszabadításáról, azt olvashattuk, hogy a halottak száma „a képzelet birodalmába" tartozik. De már a jelentett halottak száma is ijesztő volt. Amikor korábban a végső megoldás kifejezést hallottam, az értelmezése mindig így hangzott, áttelepítés.
Néhány perccel azután, hogy felfedeztem a piros Haláltáborjelzést a térképen, felkerestem a G-2 egyik helyettes vezérkari tisztjét. Azt mondta, hogy egy-, talán kétmillió zsidót öltek meg Auschwitzban, de az adat szigorúan titkos. A tiszt azt is elmondta, hogy Ohrdruf egyike a kisebb haláltáboroknak Auschwitzhoz, Buchenwaldhoz vagy Dachauhoz képest, de az első lesz, amelyet amerikai csapatok szabadítanak fel. Mutatott nekem más neveket is a térképen. Nem volt valami közlékeny, mintha zavarban lett volna, úgy tűnt, nem nagyon akar beszélni. Hallgattam, de alig hallottam, mit mond. Szinte nem voltam magamnál.66

Miután megnézte Ohrdrufot, Weinstein megkérte Dwight Eisenhower tábornokot, hogy ő is tekintse meg a tábort. Később Eisenhower a következőket írta: „Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek kifejezni, mit éreztem, amikor először szemtől szembe kerültem azokkal a bizonyítékokkal, melyek oly tagadhatatlanul árulkodtak a náci brutalitásról, a tisztesség legelemibb megtagadásáról. Egészen addig csak általánosságban és másodlagos források révén volt fogalmam erről. Abban is egészen biztos vagyok, hogy soha életemben nem éltem át akkora megrázkódtatást, mint a tábori látogatásomkor."67
Jóllehet Weinstein és Eisenhower tudott korábban is a táborok létezéséről, mégsem voltak felkészülve arra, ami ténylegesen fogadta őket. Leon Bass, egy fiatal katona még kevésbé lehetett felkészülve buchenwaldi látogatása előtt.

Ezen az 1945. évi napon meg kellett tudnom, mi is az emberi szenvedés. Le kellett vennem a szemellenzőt, mellyel addig jártam a világban. Végre tisztán láthattam, hogy igen, én is szenvedtem, nekem is fájtak dolgok, hiszen fekete voltam a fehérek társadalmában. De rá kellett ébrednem, hogy a szenvedés általános. Nem csak én és az enyémek szenvednek; a szenvedés mindenkit megtalál. Beléptem Buchenwald kapuján, és láttam a halottakat és a haldoklókat. Láttam, hogy azokkal az emberekkel kegyetlenül bántak, halálra éheztették, verték, majdnem halálra dolgoztatták őket, nem adtak nekik enni, nem kaptak orvosi ellátást. Egy ember közelebb jött hozzánk. Az ujjai össze voltak tekeredve, tele sebhellyel és fekéllyel. Ez a megfelelő táplálkozás hiányának a jele. Embercsoportokat láttunk, egymásba kapaszkodtak, hogy állva tudjanak maradni. Facipő volt rajtuk és egy pizsamaszerű, egyforma öltözék, a fejük kopaszra volt borotválva. Némelyiknek tetovált szám volt a karján. A saját szememmel láttam. Láttam a fatányérjukat is. Néhányan ételre várva álldogáltak, nekitámaszkodtak a kerítésnek, a szögesdrót kerítésnek. A torkukból hangok, nem szavak, hangok törtek elő.
Istenem, mondtam magamban, mi ez a borzalmas hely, ahová kerültem? Miért vannak itt ezek az emberek? Mit csináltak? Mi volt az a bűn, ami miatt ilyen büntetést kellett kapniuk? Az a helyzet, hogy ilyesmire egyáltalán nem voltam felkészülve. Mindössze tizenkilenc éves voltam. Nem volt semmi olyan korábbi tapasztalatom, amivel, akár csak megközelítőleg is, az itt tapasztaltakat kapcsolatba hozhattam volna.
Ahogy ott álltunk, odajött hozzánk egy fiatalember, aki beszélt angolul. Nem lehetett ott túl régen, mert meglehetősen egészségesnek látszott. Odajött, és elkezdte mondani nekünk, hány százezren érkeztek ebbe a táborba, és hányan haltak meg. Körbevezetett, és megmutatott nekünk néhány helyet. Elvitt a barakkjukba, ahol aludtak, és azt mondta, hogy normálisan a barakkok ötven embert tudtak befogadni, de a végén már százötven rabot zsúfoltak össze bennük. A priccsek egészen a mennyezetig értek... Annyira rossz volt a szag odabent, hogy hátrább léptem, és akkor észrevettem egy férfit az alsó priccsen. Annyira gyenge volt, hogy nem tudott felkelni, még a fejét is alig tudta felénk fordítani. Csupa csont és bőr volt. Úgy nézett ki, mint egy csontváz, a szemei mélyen beesve. Egy hangot se ejtett, csak nézett engem azokkal a mélyen ülő szemeivel. Ez a tekintet a mai napig kísért. Emlékszem, hogy visszanéztem rá. Aztán elhúzódtam, csatlakoztam a barátomhoz, akivel kifelé indultunk. Egy másik rab közeledett, alig-alig tudott mozogni...
Mindez rettenetesen megrendített, képtelen voltam bármire. Eljöttem onnan, nem tudtam enni, nem tudtam beszélgetni. Visszamentünk a teherautóhoz, majd a sátorba. Soha nem beszéltünk a látottakról azokkal a barátaimmal, akik szintén ott voltak. Annyira szörnyű volt, hogy nem tudtam foglalkozni vele. Csak elhárítani lehetett, igyekeztem is eltolni magamtól az egészet, és ez sikerült is egy darabig.
Vége lett a háborúnak; leszerelték az egységemet. Elküldték a Fülöp-szigetekre pihenni hat hónapra; de ott sem beszéltem senkinek arról, mit láttam Buchenwaldban. 1946-ban tértem haza, s a szüleimnek sem meséltem erről semmit. Aztán főiskolára mentem, találkoztam a későbbi feleségemmel, megnősültem, gyerekeink születtek, munkába álltam - és még mindig nem beszéltem róla. Megpróbáltam eltolni az egészet magamtól. De hát a végtelenségig ez nem lehetséges.68

Ezen az 1945. évi napon meg kellett tudnom, mi is az emberi szenvedés. Le kellett vennem a szemellenzőt, mellyel addig jártam a világban. Végre tisztán láthattam, hogy igen én is szenvedtem, nekem is fájtak dolgok, hiszen fekete voltam a fehérek társadalmában. De rá kellett ébrednem, hogy a szenvedés általános. Nem csak én és az enyémek szenvednek; a szenvedés mindenkit megtalál.

Milyen éhesnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy akár gyilkosa megmentésére is hajlandó legyen egy sapka cukorért?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi volt Weinstein reakciója, amikor meglátta a Haláltáborszót a térképen? Mit tudott erről akkoriban? Mit gondolsz, miért akarta, hogy Eisenhower is látogasson el a táborba?
1945. április 15-én Edward R. Murrow amerikai riporter a következőket mondta a rádió hallgatóságának buchenwaldi látogatásáról: „Engedjék meg, hogy elmondjam, mit láthattak volna, ha velem jöttek volna csütörtökön. Nem lesz könnyű végighallgatniuk. Ha éppen ebédelnek, vagy nincs kedvük azt hallgatni, hogy mit tettek a németek, most kapcsolják ki a rádiót. Ugyanis el akarom Önöknek mondani, mit láttam Buchenwaldban." Miért érezte Murrow fontosnak, hogy elmondja ezt a bevezetőt? S miért érezte fontosnak, hogy elmondja a rádióban, mit látott? Felelősségteljes riporterként nyilvánul itt meg Murrow?
Erdélyi Lajos fotóművész Tolmár Kata A kövek üzenete című filmjében így számolt be a haláltáborból hazafelé vezető út egyik pillanatáról:

...Elindultunk gyalog hazafelé Ohrdrufból, rajtam a csíkos rabruha, nem volt más. Az úton szembetalálkoztunk egy német katonával, úgy higgye el, ahogy mondom: egy sapka aranyat ajánlott fel nekünk azért, ha odaadnám neki a ruhámat és ő levehetné az egyenruháját. Rá se hederítettünk. Nem mondom, ha abban az orrunk elé tartott katonasapkában nem arany, hanem cukor lett volna."69

Miért lett volna hajlandó a német katona egy sapka aranyat adni a rabruháért? Milyen éhesnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy akár gyilkosa megmentésére is hajlandó legyen egy sapka cukorért?

1. Hilberg Raul: Perpetrators, Victims, Bystanders. The Jewish Catastrophe 1933-1945. (Elkövetők, áldozatok, szemlélők, A zsidók katasztrófája 1933 és 1945 között.) Harper Collins, 1992. IX.
2. Camus, Albert: Notebooks. (Jegyzetek.)
3. Ozick, Cynthia: Előszó G. Block és M. Drucker: „Rescuers: Portraits of Moral Courage in the Holocaust" című könyvéhez. Holmes-Meier, 1992. XIII.
4. Levi, Primo: Akik odavesztek, és akik megmenekültek.
5. Hilberg, Raul: The Documents of Destruction. (A pusztítás dokumentumai.) 148-149.
6. Lanzmann, Claude: Shoah. 133-135.
7. I. m. 142-144.
8. Márai Sándor: Napló 1943-44. Akadémiai-Helikon, 1990. 225.
9. Száraz György: Egy előítélet nyomában. Gyorsuló idő sorozat, Magvető, 1976. 247-249.
10. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Katalizátor Iroda, 1994. 19.
11. In: Soproni Hírlap, 1944. május 28. 2.
12. Idézi Macief Kozlowski in The Mission Thai Failed. A Polish Courier Who Tried to Help the Jews. (A meghiúsult küldetés. Egy lengyel futár, aki megpróbált a zsidóknak segíteni.) In: My Brother s Keeper? (Vagyok én őrzője?) Szerk. Antony Polonsky.
13. I. m. 87-88.
14. Idézi Leni Yahil in: The Holocaust. Oxford University Press, 1990. 545.
15. Staub, Ervin: The Roots of Evil. The Origins of Genocide and Other Group Violence. (A gonoszság gyökerei. A népirtás és más csoportos erőszak.) Cambridge University Press, 1989. 86-87.
16. Horwitz, Gordon I: In the Shadow of Death. Living Outside the Gates of Mauthausen. (A halál árnyékában. A Mauthausen szomszédságában élők.) The Free Press, 1990. 59.
17. I m. 60.
18. I m. 60-61.
19. I m. 61-62.
20. Andreas-Friedrich, Ruth: Berlin Underground. (A berlini földalatti mozgalom.) Holt-Rinehart-Winston, 1947. 116-117.
21. Barnett, Victoria: For the Soul of the People. 164.
22. Moltke v., Helmut, James: Letters to Freya, 1939-45. (Levelek Freyához, 1939-45.) Szerk. Beate Ruhm von Oppen. Knopf, 1990. 155-156.
23. I m. 160.
24. I m. 175.
25. Idézi Joachim Remak (szerk.) in: The Nazi Years. 170.
26. Reck-Malleczewen, Friedrich: Diary of a Man in Despair, (Egy kétségbeesett ember naplója.) Collier Books, 1970. 179-181.
27. Reck-Malleczewen: i. m. 195-196.
28. Nathan Stoltzfus: Civil Disobedience and Mass Protest as Successful Resistence in Nazi Germany. (A polgári engedetlenség és a tömeges tiltakozás mint sikeres ellenállási módszerek a náci Németországban.) Szóbeli közlés nyomán.
29. Koonz, Claudia: Mothers in the Vaterland. 422-423.
30. Bielenberg, Christabel: Christabel. 111-115.
31. Tec, Nechama: When Light Pierced the Darkness. Christian Rescue of Jews in Nazi-Occupied Poland. (Amikor fény hatolt át a sötétségen. Zsidómentő keresztények Lengyelországban a náci megszállás idején.) The Free Press, 1986. 54.
32. I m. 55.
33. I m. 176.
34. Idézi Daniel Goldman in: Is Altruism Inherited? (Örökölhető az altruizmus?) In: Baltimore Jewish Times, 1985. április 12. 70.
35. Oliner, Samuel és Pearl: The Altruistic Personality. Rescuers of Jews in Nazi Europe. (Az altruista személyiség. Zsidók megmentői a náci Európában.)The Free Press, 1988. 142.
36. Pritchard, Marion in: Courage to Care. 29.
37. I. m. 29-31.
38 . I. m. 32-33.
39. Oliner: i. m. 170.
40. Courage to Care. 102.
41. I. m. 135.
42. Camus, Albert: A pestis, In: Regények és elbeszélések. Fordította Győri János. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1979. 354.
43. Courage to Care, 107.
44. Hallie, Philip: Major Julius Schmahling. In: Courage to Care, 112-115.
45. Keneally, Thomas: Schindler bárkája. Fordította Walkóné Békési Ágnes. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. 149-150.
46. Rabonowitz, Dorothy: An Army of Schindlers from Italy. (Egy egész sereg olasz Schindler.) Wall Street Journal, 1993. december 22.
47. Idézi Ember Mária (szerk.) in: Siratóének. Antológia. Budapest, Magánkiadás, 1994.
48. Goldberger, Leo in: Courage to Care, 92.
49. I. m. 95.
50. Barnett: i. m. 153-154.
51. I m. 128.
52. I m. 132.
53. Idézi: Braham, R. L.: A magyar holocaust. Gondolat, Budapest - Blackburn International Corporation, Wilmington, é. n. (1988) II. 465.
54. Idézi Eva Fleischner in: „Can the Few Become Many?" Some Catholics in France Who Saved Jews during the Holocaust. („Lehet-e a kisebbségből többség'?" Zsidókat mentő katolikusok Franciaországban.) Montclair State College. Kiadatlan kézirat. 3.
55. Levin, Nora: The Holocaust. 435.
56. In: Lévai Jenő: Szürke könyv a zsidók megmentéséről. Officina, é. n. 41.
57. Pawlikowski, John T.: The Vatikan and the Holocaust. Unresolved Issues. (A Vatikán és a holocaust. Feltáratlan kérdések.) Catholic Theological Union. Kiadatlan kézirat.
58. Lévai, i. m. 44.
59. Idézi Pierre Joffroy in: A Spy for God. The Ordeal of Kurt Gerstein. (Istennek kémkedett. Kurt Gerstein megpróbáltatása.) Harcourt Brace, 1969. 174.
60. Carroll, John: The Pope Owes Israel a Confession. (A Pápa tartozik egy gyónással Izraelnek.) Boston Globe, 1993. november 23.
61. Braham, Randolph L.: A magyar holocaust. Budapest, Gondolat, 1988. 376-377. Randolph L. Braham engedélyével közölve.
62. Meir, Golda: My Life. 164.
63. Anger, Per: With Raoul Wallenberg Ín Budapest. (Raoul Wallenberggel Budapesten.) Holocaust Library, 1981. 58-59.
64. Rosenfeld, Harvey: Raoul Wallenberg. Prometheus, 1982. 58.
65. Anger: i. m. 161.
66. Weinstein, Lewis: The Liberation of Nazi Death Camps by the American Army - 1945. Kiadatlan kézirat, 1985.
67. Eisenhower, Dwight: Crusade in Europe. (Keresztes hadjárat Európában. )Doubleday, 1948. 408-409.
68. Elements of Time. (Az idő alkotóelemei.) Szerk.: Mary Johnson és Margot Stern Storm. Facing History and Ourselves, 1989. 83-84.
69. Ember Mária (szerk.): Siratóének, i. m.

Kiadványok