Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Első fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

ELSŐ FEJEZET

Egyén és társadalom
„Mindenki, aki hozzánk hasonló: »mi«. Mindenki más: »ők«"
(Rudyard Kipling)

Áttekintés

Alighogy megszülettünk, ismerkedni kezdünk kultúránkkal, a társadalom működési szokásaival. Ezt a folyamatot szocializációnak nevezzük. Ez a szó sokkal többet jelent, mint egyszerűen tanulást. Az értékrendszerünkről van szó, arról, hogy mit tekintünk helyesnek vagy helytelennek. Vallásos meggyőződésünk például szerves része kultúránknak, mint ahogy faji vagy etnikai örökségünk is. Kultúránk azt is befolyásolja, hogyan játszunk vagy hogyan végezzük a munkánkat. Döntő abból a szempontból is, hogyan látjuk önmagunkat és embertársainkat. A megfigyelt jelenségek és a megismert emberek kapcsán következtetéseket vonunk le: általánosítunk. „Az általánosítások - mondja Deborah Tannen amerikai pszichológus - a hasonlóságokat rögzítik, de a különbségeket elmossák. Mindannyiunkat számos hatás ér és formál: például a származás, a vallás, a társadalmi osztály, a faj, az életkor, a foglalkozás, a földrajzi környezet és egyéb csoportos jellemzők, s ezek keverednek személyiségjegyeinkkel és beállítódásunkkal."1
Az első fejezetben az egyén és a társadalom közötti bonyolult törvényszerűségeket és a belőlük következő kérdéseket vizsgáljuk.

 Hogyan alakul ki az identitásunk? Milyen mértékig határoz meg bennünket a tehetség, az ízlés, az érdeklődés? Az adott etnikai csoporthoz való tartozás? A vallásunk? Az ország, amelyben élünk?
 Korlátoz-e bennünket az a csoport, amelyhez tartozunk, avagy tágíthatjuk horizontunkat? Milyen lehetőségek állnak az egyes ember rendelkezésére, ha túl akar tekinteni csoportja horizontján? Hogyan használhatja ki ezeket a lehetőségeket?
 Mennyiben befolyásolja gondolkodásunkat tanult magatartásunk és meggyőződésünk? Hogyan befolyásolja cselekedeteinket a gondolkodásunk?
 Hogyan lehetünk egyéniségek és egyszersmind egy csoport tagjai is?
 Mennyire befolyásolja viselkedésünket és véleményünket az, hogy saját magunkat hajlamosak vagyunk egyedinek tekinteni, másokat (»őket«) viszont egy csoport képviselőinek? Szívesen fogadjuk a másságot (»őket«), vagy félünk tőle? Mikor fordul át a félelem gyűlöletbe?

Javasoljuk, vezess naplót a könyv olvasásával párhuzamosan. A napló nem más, mint egy gondolkodási folyamat dokumentációja. Akárcsak maga a történelem, a napló sem lezárt, kerek egész, hanem nyitott az újabb lehetőségek előtt. Arra is alkalmat nyújt, hogy a napló írója saját történetét dolgozza fel, s közben felismerje szellemi fejlődésének, nézetei változásának állomásait. Joan Didion írónő szerint az írás egyfajta vizsgálati módszer: „Azért írok, hogy megfogalmazzam, azaz pontosan tudjam, mit gondolok, mit nézek és mit látok, és mindez mit jelent számomra."

1. Olvasmány

A Medve, aki nem volt az

Nincs két ember, aki teljesen egyforma lenne. Mindenki egyéniség, saját képességekkel, érdeklődéssel, értékrendszerrel. Ugyanakkor mindenki különböző csoportok tagja. Vagyis embernek lenni annyi, mint együtt élni más emberekkel. Alapvető szükségleteinket a csoporton belül ismerjük fel. A csoportban ismerkedünk meg a nyelvvel, a szokásokkal, az értékekkel. A valakihez tartozás vágyát is a csoport elégítheti ki, rájuk támaszkodhatunk a bajban, és a csoportban találjuk meg társainkat, akikkel álmainkat és vágyainkat megoszthatjuk. Miközben identitásunk kialakításáért harcolunk, saját csoportjaink olyan címkéket is ragaszthatnak ránk, amelyek tartalma eltér a magunkra érvényesnek tartottaktól. Frank Tashlin A Medve, aki nem volt az című könyvében a mese és az illusztrációk segítségével ezt a folyamatot írja le.
Íme a mese, kissé rövidítve:

Egyszer volt, hol nem volt, egészen pontosan egy keddi napon, a Medve úgy érezte, itt az ideje, hogy behúzódjon a barlangjába, és téli álomra szenderüljön. így is tett.
Nem sokkal később, egészen pontosan egy szerdai napon, munkások lepték el a barlang környékét, és miközben a Medve aludt, hatalmas gyárat építettek.
Amint a tél tavaszra váltott, a Medve felébredt, és kijött a barlangjából. Csodálkozva nézett körül:
Hová lett az erdő?
Hová lett a fű?
Hová lettek a fák?
Hová lettek a virágok?
MI TÖRTÉNT?
„Bizonyára álmodom", gondolta. „Hát persze, hogy álmodom." De nem álom volt, hanem valóság. Éppen akkor lépett ki a gyárból a Művezető.
- Hé, te! Eredj vissza dolgozni! - mondta.
- Én nem dolgozom itt - mondta a Medve. - Én medve vagyok. A Művezető nevetett:
- Szép kis kifogást találtál, hogy ne kelljen dolgoznod! Még hogy medve!
- De én tényleg medve vagyok - felelte a Medve.
A Művezető abbahagyta a nevetést. Nagyon dühös volt.
- Ne járasd velem a bolondját! Te csak egy fura fickó vagy, aki bundában jár, és ráférne a borotválkozás. Gyere az Igazgatóhoz!
Az Igazgató is úgy vélte, hogy ez egy fura fickó, aki bundát visel, és igazán megborotválkozhatna. A Medve azt mondta:
- Nem, kérem, ön téved. Én medve vagyok. Erre az Igazgató is nagyon dühös lett.
- Sajnálom, hogy ön is így vélekedik - mondta a Medve. - Tudja, én tényleg medve vagyok.
A Harmadik Alelnök még mérgesebb volt.
A Második Alelnök a mérgesnél is mérgesebb volt. Dühöngött.
Az Első Alelnök üvöltött haragjában:
- Maga egyáltalán nem medve! Csak egy fura alak, aki bundában jár, és ráférne a borotválkozás! Gyerünk az Elnökhöz!
A Medve könyörgött: - Kérem, ez egy végzetes tévedés! Mióta az eszemet tudom, mindig medve voltam! És szó szerint ezt mondta az Elnöknek is.
- Köszönöm, hogy megosztotta velem a véleményét - mondta az Elnök. - De hát maga nem lehet medve. Medvék csak a cirkuszban és az állatkertben vannak. Egy gyárban soha nincsenek medvék, ezzel szemben ön éppen ott van, egy gyárban. Hogy lehetne akkor medve?
- De én tényleg medve vagyok - mondta a Medve.
- Nemcsak hogy bundát hord és nem borotválkozik, hanem ráadásul makacs is. Majd én bebizonyítom magának egyszer s mindenkorra, hogy nem medve! - így az Elnök.
- Medve vagyok - mondta a Medve.
Az Elnök beültette az alelnökeit és a Medvét a kocsijába, és elhajtottak az állatkertbe. Az állatkerti medvék azt mondták, hogy a Medve nem lehet medve, mert ha az lenne, ketrecben lakna, mint ők.
- De hát én tényleg medve vagyok - mondta a Medve. Erre elhajtottak a legközelebbi cirkuszba.
- Ez egy medve? - kérdezte az Elnök a cirkuszi medvéktől.
A cirkuszi medvék azt mondták, hogy nem. Ha medve lenne, csíkos kis kalapban, kezében léggömbbel kellene körbebicikliznie a porondon.
- De hát én tényleg medve vagyok - mondta a Medve.
Amikor az Elnök és az alelnökei visszatértek a gyárba, beállították a Medvét egy nagy géphez a többi munkás mellé. A Medve ott dolgozott sok-sok hónapon át.
Aztán hosszú, nagyon hosszú idő múlva a gyárat bezárták, a munkások elmentek. A Medve maradt utolsónak. Amint kilépett a kihalt gyár kapuján, látta, hogy a vadludak dél felé szállnak, és hullanak a levelek. Jön a tél", gondolta. „Itt a téli álom ideje."
Talált egy barlangot, és éppen bemászott volna, de visszahőkölt. „Nem mehetek be a barlangba. NEM vagyok én medve. Csak egy fura alak vagyok, aki bundát visel, és ráférne a borotválkozás."
A napok egyre hidegebbek lettek, a hó is leesett. A Medve dideregve üldögélt. „Bárcsak medve lennék", gondolta.
Egyszer csak felállt, és a mély hóban a barlanghoz ment. Jó meleg volt odabent, a jeges szél, a hideg és a hó itt nem érhette. Lassacskán felmelegedett.
Ledőlt a fenyőágyra, és hamarosan az igazak álmát aludta. Édeseket álmodott, mint minden medve, amikor téli álmát alussza.
S jóllehet a MŰVEZETŐ
és az IGAZGATÓ
és a HARMADIK ALELNÖK
és a MÁSODIK ALELNÖK
és az ELSŐ ALELNÖK
és az ELNÖK
és az ÁLLATKERTI MEDVÉK
és a CIRKUSZI MEDVÉK
mind azt mondták, hogy ő csak egy fura alak, aki bundában jár, és ráférne a borotválkozás, én nem hiszem, hogy a Medve tényleg elhitte nekik. Te mit gondolsz? Nem, nem, nemhogy fura alak nem volt, de fura Medve sem.2

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

„Ki vagyok én?" Ezt a kérdést előbb-utóbb mindenki felteszi magának. Amikor válaszolunk, öndefiníciót adunk. A definíció azt jelenti, hogy a gondolkodás folyamatában egy dolgot, egy fogalmat elválasztunk a többi tői. Mi választja el a Medvét a többi medvétől? A többi munkástól a gyárban?

Készíts identitásábrát a Medvéről! Az alábbi diagramot használhatod mintaként. Az ábra elkészítésekor az önmagunk és a mások által adott jellemzőket használjuk fel.


Milyen szavakat használ a Medve a maga bemutatására? Hogyan írják le mások? Idézd fel ezeket a Medve diagramjának elkészítésekor!
Készíts hasonló ábrát magadról! Kezdd azokkal a kifejezésekkel, amelyeket magad használsz saját jellemzésedre. A legtöbb ember olyan fogalmakat használ önmaga bemutatására, amelyek kulturális közösségében fontos kategóriák, mint például az életkor, a nem, a fizikai jellemzők vagy a vallás, az osztályhoz tartozás, a lakókörnyezet, az iskola, a nemzet.
Hasonlítsd össze az ábrádat a társaidéval! Melyek azok a jellemzők, amelyek mindenkinél szerepelnek? Melyek fordulnak elő csak egy-két alkalommal? A többiek ábrájának tanulmányozásakor kiderülhet az is, mire nem gondoltál, tehát új ötleteket is kaphatsz. Egészítsd ki ezekkel az ábrádat! (így megbizonyosodhatsz róla, hogy sokféle perspektívából nézhetjük a világot.)
Milyen kifejezésekkel írnának le téged a többiek? Vezéregyéniségként, vagy mint aki másokat követ? Konformistának neveznének vagy lázadó típusnak? A békés megoldások hívének, vagy inkább kötekedőnek? Vagy csak passzív szemlélőnek? Befolyásolja-e a saját magadról alkotott képet az, ahogyan a többiek látnak téged? Befolyásolja-e mások véleménye a döntéseidet? És a te véleményed mások döntéseit? Például ha valakit kötekedőnek tartotok, hajlamos-e a róla alkotott képnek az első adandó alkalommal meg is felelni?
E könyv tanulmányozása során számos olyan szóval, kifejezéssel találkozol majd, amelyet ismersz, pontos jelentésüket mégis nehéz lenne megmondanod. Azt javasoljuk, hogy használd az Idegen szavak szótárát, valamelyik nagylexikont, és fejlessz ki egy módszert, mellyel magad járhatod körül a szavak jelentését. Ezek a munkadefiníciók segítenek abban, hogy a szókészleted növekedjék, és biztonsággal használhasd az új kifejezéseket. Például:

Bürokrácia:
 felépítése olyan, mint egy fáé vagy egy szervezeté
 egy üzletág vagy egy kormány felépítése
 egy gyár szerkezeti felépítése (művezető, igazgató, alelnök, elnök stb.)

Egy találó illusztráció is segíthet abban, hogy egy elvont fogalmat megérts. Készíts magadnak, például ábrát egy hivatalos eljárás vagy egy hivatal felépítéséről.
Írd le magadnak, hogy szerinted mit jelent az identitás szó!
Mit jelent A Medve, aki nem volt az cím? Miért nem ismerték el a gyárban a Medvét annak, ami? Miért gyengült a Medve identitástudata, ahogy a gyári bürokrácia egyre magasabb rangú képviselőivel találkozott? Mit sugall a történet szerzője az egyén és a társadalom közötti viszonyról? Mit az egyéni identitás döntő meghatározójáról? Hogyan befolyásolják a tekintélyes emberek és csoportok azok önképét, akik kevesebb tekintéllyel vagy hatalommal rendelkeznek?
Hogyan befolyásolja cselekedeteinket az a vágy, hogy egy csoport tagjának vallhassuk magunkat? Miért nehéz az egyes ember számára a csoporttal szemben kiállni? Volt a Medvééhez hasonlítható személyes élményed? Hogyan élted meg azt a helyzetet? Meg tudtad védeni az önállóságodat, különbözőségedet? Mennyire volt ez nehéz?
Mit gondolsz az ember agresszív és önpusztító ösztöneiről? Van benned agresszió? Gyakran vagy dühös saját magadra?

2. OLVASMÁNY

„Skatulyák"
(Magyar kiegészítés. Az interjút Pétté Jánosˆ készítette. Első közlés)

Bodor Pál írót Diurnus néven ismeri a magyar újságolvasó, ezen a néven írja publicisztikáit. Bár Budapesten született, Romániában élt, Erdélyben magyar nyelven publikált. A hetvenes években a bukaresti rádió és televízió német és magyar nyelvű műsorainak főszerkesztője, majd az Előre című lap munkatársa volt. 1983-ban települt át Magyarországra, a Magyar Nemzet, majd a Népszabadság munkatársa lett. 1991-93 között a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke volt. Kérésünkre erről a sokszoros identitásról, az ezzel járó nehézségekről beszélt.

A legkisebb megkülönböztető jel elég a halálhoz. Az emberek azt hiszik, hogy csak az etnikai gyűlölet rombolja az életüket, pedig a gyűlöletnek számtalan fajtája van.
Erdélyi vagyok, mert ott éltem a legtöbbet, noha Pesten születtem. Kolozsvárott végeztem az egyetemet, ott lettem lapszerkesztő. Arrafelé ismertem olyan színmagyar falvakat, amelyekben a reformátusok és a katolikusok engesztelhetetlenül gyűlölték egymást. Évszázadokig házasságot sem kötöttek egymással. Romániában a gyilkosságok elkövetésének módja sokat elárul arról, hogy milyen csoporthoz tartozik a tettes. Egy tapasztalt rendőrfelügyelő tudja, hogy ha bunkósbottal ütöttek agyon valakit, akkor a Regátból jött a gyilkos. Más vidékeken kútba fojtják, ismét másutt baltával verik agyon az áldozatot. Más falvakból jöttek megfojtják vagy megbicskázzák azt, akit gyűlölnek.
Van egy optimista felfogás, amit sokáig vallottam, és amit ma is gyakran hangoztatnak: a népek között megszűnik a gyűlölet, ha jobban megismerik egymást. Csakhogy az, ami Boszniában lezajlott, megcáfolja ezeket a nézeteket. A bosnyákok, a szerbek és a horvátok igen mélyen ismerték egymást, a politikának mégis sikerült megbontani az együttélésüket.
Én református létemre a középiskoláimat a piaristáknál végeztem, akik Temesvárott románul tanítottak. Családom számos etnikumot egyesít, s én mindre büszke vagyok. Apai dédapám zsidó létére részt vett az 1848-as szabadságharcban. A családi legendárium szerint Kossuth személyi futára volt. Erre nincs bizonyíték, de tény, hogy Világos után nyolcévi várbörtönre ítélték. Anyám régi székely nemesi családból, a lécfalvi Bodoroktól származik, ezen az ágon az 1300-as évekig vezetem vissza a származásomat. Ezen az ágon sok katonatiszt, református lelkész és tudós volt az őseim között. Apám neve Singer volt, de én az anyám nevét viselem. Anyai nagyapám igazi úr volt, a marosvásárhelyi székely színház pártoló egyesületének elnöke. Az 1920-as évek végén menekülnie kellett Erdélyből, mert ő vezette fel a székely kulturális autonómiát követelő küldöttséget Bukarestbe, a román művelődésügyi miniszterhez. Ezt a színmagyar ősömet, aki Magyarországra jövetele után a Szieszta szanatórium igazgatója volt, 1944 decemberében a nyilasok lőtték agyon Zsámbéknál. A fia, anyám testvére, kiment Amerikába, majd a harmincas évek végén amerikai állampolgárként visszatért, és Budán gyárat alapított. 1944-ben a nyilasok internálni akarták. A nagyapám megpróbálta megmenteni, ezért végezték ki.
[...] A Bodor-ágon szász és osztrák őseim is vannak. Geizer Antal, aki a kolozsvári Szent Mihály-templom tornyát építette, egyik anyai ükapám volt. A feleségem félig román. Egyik nagyapjának neve Ignatyuk (ez ruszin eredetre utal), a másik Moldován (örmény vagy román lehetett). Az egyik nagyanyjának a neve Rozsnyói (vagyis a mai Szlovákiából, a Felvidékről való) , a másik pedig Negrai (ez tiszta román származásra utal). Vagyis a gyerekeim vérében a térség valamennyi etnikumának vére keveredik.
Életem során számos „skatulyába" helyeztek már. Itt Magyarországon például, mint minden erdélyit, engem is leoláhoztak. Egyjeles magyar értelmiségi egy kuratóriumi döntés kapcsán lezsidózott. Amikor ezt megtudtam, megírtam neki, hogy az édesapám negyvenkét hónapot szolgált az első" világháborúban, és két arany Signum Laudist kapott a haza védelméért.
Politikai címkéket is ragasztottak rám. Ezek közül volt, amit annak idején önként vállaltam. Beléptem a kommunista pártba, mert baloldali voltam, és Romániában a háború után a jobboldaliság egyértelműen magyargyűlöletet jelentett. A kommunisták a háború után vagy egy évtizedig betartották az ígéretekeit. Magyar egyetemek működtek, komoly magyar oktatási hálózat jött létre. Ezt azóta jórészt felszámolták. Később, amíg lehetett, különböző kulturális intézmények élén taktikáztam. Mindent megtettem, hogy megőrizhessem a romániai magyarság kulturális intézményeinek maradékát a jövő számára. Ma is baloldalinak vallom magam annak ellenére, hogy számtalanszor értek csalódások. Ha ezért valaki gyűlöl, ám legyen: életem során számtalan okot szolgáltattam arra, hogy pálcát törjenek felettem.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A kategóriák és címkék segítenek megérteni cselekedeteink mozgatórugóit. Az egy-egy emberre ragasztott címkék azonban fontos különbségeket fedhetnek el. Egy pályázati nyomtatvány kitöltésekor például el kell gondolkodnunk, milyen jelzők írnak le a legpontosabban bennünket.
Beleférünk-e a skatulyákba?
„Tudjuk, hogy minden ember egyéniség, mégis hajlamosak vagyunk másokat egy csoport képviselőiként látni. Ez természetes, sőt kellenek is a kategóriák, hogy egyáltalán el tudjunk igazodni a világban. Nem tudnánk mit kezdeni az embereknek és tárgyaknak azzal a tömegével, amellyel naponta kapcsolatba kerülünk, ha nem tudnánk valamit előre róluk, ha nem tudnánk megjósolni, milyen magatartást, milyen jellemzőket várhatunk tőlük. De a hasonlósági minták keresésének kellemetlen következményei is lehetnek. Sértő vagy félrevezető lehet, ha egy ember egyedi mivoltát egy-egy általánosító címkével intézzük el"3 -írja Deborah Tannen You just Don't Understand (Az ember egyszerűen nem érti) című könyvének előszavában. Mondjatok példákat arra, amikor az általánosítás segítséget nyújt! Keressetek példákat az általánosítás „kellemetlen" következményeire!
Sok magyar lépett be Erdélyben a Bodor Páléhoz hasonló megfontolásokból a kommunista pártba. Milyen következménye lehetett ennek a román gondolkodásban? Milyen következménye lehet ma? Szerinted miért fogalmaz Bodor a nagyapjáról szólva így: „zsidó létére"? Ha valaki azt mondaná rólad, hogy „lány (fiú) létére egész tisztességes volt" - megbántódnál?
Miért beszélnek az emberek az erdélyiekről mint románokról? Mit gondolsz, milyen szerepet játszik ebben Magyarország és az itt élő emberek gazdasági helyzete?
A vezetéknevek, mint erre Bodor is utal, sokszor jelzik az emberek eredetét, nemzetiségét, családjának valahai lakóhelyét. Bodor Pál az édesanyja nevét viseli. Mit gondolsz, miért?

3. olvasmány

„Rassz" és tudomány

A rassz (faj) egyike azon kategóriáknak, amelyekkel az emberek önmagukat és embertársaikat jellemzik. A biológiában a rassz az egyedek azon csoportját jelenti, amelynek a genetikai öröksége közös. A legtöbb biológus azonban manapság úgy véli, hogy a rassz tulajdonképpen üres fogalom.
Az egyikük szerint „az emberek közötti faji megkülönböztetés szinte nem terjed tovább a bőrszínnél. Bizonyos, hogy a faji megkülönböztetés igazolása nem a biológiában rejlik. Az evolúció érdekes sajátossága, hogy meglepően kevés a genetikai eltérés a különböző földrajzi elhelyezkedésű népcsoportok között, különösen az egyedek közötti végtelen genetikai variációkkal összevetve."4 A biológia érvelése kevéssé hatott a közvélekedésre. Allan G. Johnson szociológus leír egy esetet, amelyben azt vizsgálja, mekkora jelentőséget tulajdonítanak egyes emberek és csoportok az Egyesült Államokban a valamilyen rasszhoz való tartozás fogalmának:

Képzeld el, hogy egy nap másolatot kérsz a születési anyakönyvi kivonatodról, és ebben az áll, hogy más rasszhoz tartozol, mint amelybe eddig magad és mások soroltak. Mit szólnál, ha fekete vagy, és az anyakönyvi kivonat a fehér kategóriát tartalmazza? Vagy fordítva? Hogy éreznéd magad?
Pontosan ez történt 1977-ben a New Orleans-i Susie Guillory Phippsszel, aki fehér bőrű volt, és mindenki fehérnek tartotta. Kétszer ment férjhez, mindkét alkalommal fehér férfihoz, a családi albumok tele voltak kék szemű, fehér bőrű ősökkel.
Louisiana állam azonban a „színes bőrű" kategóriát ragasztotta rá. Amikor Susie tiltakozott, a hatóságok gondosan visszavezették a családfáját 222 évvel, és találtak egy ük-ük-ük-nagyapát, aki fehér volt, de a felesége fekete. A louisianai törvények szerint feketének számít, akinek 3% fekete vér folyik az ereiben, hiába fehér 97%-ig. Susie G. Phipps 20000 dollárt költött arra, hogy anyakönyvi kivonatát megváltoztassák. (Louisiana állam egyébként 1983-ban hatálytalanította a fenti törvényt.) Vajon miért költött Susie ilyen óriási összeget egy szó megváltoztatására? Nyilván nagy megrázkódtatás érte önmagáról alkotott képét a színes bőrű jelző miatt, de a kérdés szélesebb összefüggéseket is felvet. Miért létezik olyan törvény, mely szerint meg kell határozni egy állam lakóinak faji hovatartozását? Miért jelenti egy egészen kicsi fekete beütés, hogy a leszármazott színes bőrű? A fehér ősök messze túlnyomó száma miért nem jelenti azt, hogy leszármazottjuk is fehér?

A kulcsszó az utolsó mondat „jelenti" szava. Az ugyanis, hogy mi is egy dolog valójában, sokszor kevésbé fontos az emberek számára, mint amit az a dolog a kulturális meggyőződésük, értékrendszerük és attitűdjeik keretén belül jelent, mondta Allén G. Johnson.5
Susie G. Phipps dilemmájának semmi köze a biológiához. Sokkal inkább van köze azokhoz a képzetekhez, melyeket az emberek a „faj" fogalmához társítanak. A múlt század közepéig a faj szó több dolgot jelentett. Néha mindent átfogó - az „emberi faj" -jelentésben használták. Néha egy népcsoportot vagy egy törzset illettek vele: pl. a „japán faj"-hoz vagy a „francia faj"-hoz tartozott valaki. Ez a szóhasználat egyszerűen azokra a rokon vonásokra utalt, melyek a közhiedelem szerint generációról generációra hagyományozódnak.
Meglehetősen pongyola szóhasználatot érhetünk itt tetten, s ezen csak ront, hogy tudós biológusok is éltek vele.
A XIX. század második felében a tudósok a rassz szót a „fajta" jelentésben kezdték használni, vagyis egy fajon belüli, közös jellemzőket felmutató kategóriára. Ahogy azonban a genetika tudománya fejlődött, egyre kevésbé volt használható ez a definíció.
„Miért van az, hogy saját csoportunkon belül jól meg tudjuk különböztetni az egyedeket, »ők« azonban, a másik csoporthoz tartozók, mind egyformának tűnnek a szemünkben? Ha minden befolyásolás és segítség nélkül összevethetnénk génmintákat, nagyobb
különbséget találnánk-e, mondjuk, egy ausztrál és egy afrikai őslakos génjei között, mint az ugyanahhoz a csoporthoz tartozó két egyed, pl. két ausztrál bennszülött génjei között?"6 E kérdés megválaszolására a kutatók számos genetikai variánst tanulmányoztak egy-egy adott populáción belül és több populáció között. És mit találtak?

„Enzimek és más fehérjék genetikai változatvizsgálatai azt mutatták - már ahol lehetséges volt egyáltalán a génváltozatok formai elkülönítése és megszámlálása -, hogy a génvariációk 85%-a bármely adott populáción belül, azaz bármely közösségen, törzsön, nemzeten stb. belül előfordul. 8%-ban mutathatók ki különbségek törzsek és nemzetek között, és mindössze 7% : felelős az emberi faj főbb fajtáiban jelentkező eltérésekért. Vagyis egy spanyol és egy más néphez tartozó személy vagy egy afrikai maszáj és egy más néphez tartozó személy között előforduló genetikai variációk 85%-a az egész emberi fajra jellemző, és mindössze 15%-nyi az olyan variáns, melynek alapján ebbe vagy abba a csoportba sorolhatók" - olvashatjuk Lewinton könyvében.7

Az ugyanis, hogy mi is egy dolog valójában, sokszor kevésbé fontos az emberek számára, mint amit az a dolog a kulturális meggyőződésük, értékrendszerük és attitűdjeik keretén belül jelent.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Akárcsak a medvéről a mesében, Susie Phippsről is azt állítják, hogy nem az, akinek hiszi magát. Ki állítja ezt róla? Mi a jelentősége ennek az állításnak? Mit ért Johnson azon, hogy az emberek számára sokszor nem az fontos, hogy a dolgok objektív valójukban micsodák, hanem az, hogy mit jelentenek egy adott közösség magatartásformáin és értékrendszerén belül? Próbálj példákat találni ennek az állításnak az igazolására!
Anthony Appiah amerikai professzor szerint hiába bizonyult pontatlan és elavult szónak a „rassz", használata a mai napig nagyon elterjedt nemcsak a hétköznapokban, hanem az irodalomban, a történelemben, a tudományos szakirodalomban is. A csoportidentitás fogalmával önmagában nem lenne baj, a probléma ott kezdődik, amikor az elnevezésekhez értékítélet is tapad.
Magyarországon sokszor előfordul, hogy kijavítják azt, aki az antiszemitizmust faj elméletként vagy fajgyűlöletként említi, mondván: nem faj, hanem fajta. A szóhasználat kérdése persze fontos dolog, a hibás szóhasználat sokszor téves gondolkodást is jelez, az adott esetben azonban bizonyos értelemben közömbös, hogy a gyűlölet egy faj vagy egy fajta ellen irányul, a lényegen ezúttal viszonylag keveset változtat.
Mit gondolsz, miért tudunk két embert könnyen megkülönböztetni a saját csoportunkon belül, és miért tűnnek „ők", a másik csoport tagjai mind egyformának? Főleg, ha azt is tudjuk, hogy a mi csoportunkon belül nagyobb lehet a génvariációk száma, mint „ ők" és „ mi" között?
Próbáld megfogalmazni a rassz szó munkadefinícióját! Kezdd azzal, amit számodra a szó jelent. Tedd azután hozzá, amit a fenti olvasmányból megtudtál. Folytasd a definíciót a rasszizmus meghatározásával. Ne feledd, hogy az „-izmus" utótaggal egy elvre vagy felfogásrendszerre szoktunk utalni!

4. OLVASMÁNY

Sztereotípiák

Szociológusok vizsgálják, hogy a valamely rasszhoz tartozás hogyan befolyásolja az emberek viselkedését. Ugyancsak kutatás tárgya az etnikai hovatartozás kérdése. Etnikai csoportnak az egy országon belül élő, sajátos jellegzetességekkel rendelkező embercsoportot nevezzük. Az etnikai csoport tagjainak közös a kulturális öröksége, összetartozásuk büszkeség tárgya lehet, a szolidaritás érzését válthatja ki a csoporton belül. De a rassz kategóriához hasonlóan az etnikai hovatartozás is kiválthat előítéletet és hátrányos megkülönböztetést.
Az előítélet szóban az „előre ítéletet alkotni" kifejezésre ismerhetünk, ítéletet alkothatunk egy emberről például, ha megtudjuk, hogy egy adott etnikai csoport tagja, még mielőtt őt magát megismernénk. Az előítélet a következőképpen jellemezhető:
1. Egyes csoportok között meglévő valós vagy képzelt különbségeken egyaránt alapul.
2. Ezekhez a különbségekhez értékeket társít, mégpedig úgy, hogy a többséget alkotó csoportot tekinti mércének a kisebbség rovására.
3. Az előítélet általánosítás, vagyis a csoport minden tagjára vonatkozik. Hátrányos megkülönböztetésről (diszkriminációról) akkor beszélhetünk, ha az előítélet tettekben is megnyilvánul. Például, ha egy munkaadó azt mondja, hogy minden cigány lusta, előítéletesnek nevezhetjük. De ha nem is hajlandó cigány munkaerőt felvenni, akkor már mondhatjuk róla azt is, hogy hátrányosan megkülönbözteti egy csoport tagjait.
Nem minden előítéletből következik hátrányos megkülönböztetés, sőt léteznek pozitív előítéletek is - és ezek sokszor ugyancsak különös hátrányokat okozhatnak az érintettnek vagy az érintetteknek. De akármilyen értékítéletet fejez is ki, a hatása ugyanaz: egyes embereket beskatulyáz, azaz sztereotípiákat használ. A sztereotípia tehát olyan állítás, mely egy embert a csoportja (vélt) sajátosságaival jellemez.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Szerinted van a népeknek, népcsoportoknak karakteres, jellemző tulajdonságuk? Ha igen, hogyan jelenik ez meg a mindennapi ember életében?
Szorgalmasak a svábok? Mindegyik szorgalmas? Milyenek a magyarok?
Segít vagy hátráltat az életben való eligazodásban a sztereotípiák használata?
Van-e olyan tulajdonságuk a magyaroknak, amelyik minden magyarban megtalálható?
Mitől lesz egy nép „lelke" olyan, amilyennek aztán a világ minősíti?
Mit jelent szerinted a kultúra fogalma, ha egy egész népről beszélünk? Mi tartozik bele?
Fogalmazd meg a magad számára a diszkrimináció, a sztereotípia, az etnikai csoport kifejezések tartalmát!

5. olvasmány

Örökség, hagyomány
(Magyar kiegészítés. Az interjút Pelk Jánosˆ készítette. Első közlés)

Horváth M. Judit fotóművész negyvennégy éves. Több önálló, kiállítása volt, műteremmel felszerelt lakásban lakik Angyalföldön. Fotói rendszeresen jelennek meg a Fotó című folyóiratban.

1952-ben születtem Sárváron kétgyerekes cigány családból. Apám, aki háromszor annyit dolgozott, mint a magyarok, hogy megbecsüljék, pék volt és cukrász. Anyám varrónő volt, de helyben nem kapott munkát, ezért sokat foglalkozott velem és a húgommal. Igazi, meleg otthonunk volt. A nagyszüleim muzsikus cigányok voltak, a nagyapámnak híres bandája volt valaha Pozsonyban. A második világháború vége felé bennünket is érintett a holocaust: apám több családtagját deportálták, ők soha nem jöttek vissza. Azt beszélték, a szüléimet is összeírták, s csak azért nem vitték el, mert addigra odaért a front.
Sem az apám, sem az anyám nem vallotta magát cigánynak, így én csak felnőtt fejjel tanultam meg, hogy vállalnom kell a származásomat. Addig azt sem tudtam, hányféle roma csoport él nálunk. Mégis, már gyerekkoromban világossá vált, hogy a kisvárosi környezet cigánynak tart. Anyám talán azért mondogatta folyton: „Lányom, neked kell lenned az iskolában a legtisztábbnak, a legszorgalmasabbnak, a legtehetségesebbnek." Vagyis úgy igyekezett felkészíteni az előítéletek elleni harcra, hogy közben nem mondta meg világosan, miért kell szembeszállnom velük.
Keserves meglepetés várt az első elemiben. Hiába voltam én a legelegánsabb, csupa szalag és csipke, a gyerekek lecigányoztak. Ráadásul még én voltam a legjobb tanuló is, s ezt nehezen fogadták el az osztálytársaim. Nem akartak mellém ülni a padban, hazafelé menet pedig kórusban csúfoltak: „Cigány, diligány, fennakadt a keresztfán, öregapja levette, szemétdombra vetette." Sírva mentem haza. Szerencsére a tanítónő a pártomat fogta: ismerte a nagyszüleimet még Pozsonyból, ahol ők elismert zenészek voltak, a város legjobb urai hallgatták a muzsikájukat. Végig jeles tanuló voltam az általános iskolában, sőt beiratkoztam a színjátszó szakkörbe, és rajzoltam is. Egyik munkámat elküldték Újdelhibe, a gyerekrajz-világkiállításra, és ott díjat nyertem vele.
A művészi ambíciót az anyámtól örököltem: ő színésznő akart lenni, csodálatos hangja volt, de nem tudta képezni magát, mert tizenhat évesen férjhez ment.
A felső tagozatban konfliktusaim támadtak a tanáraimmal. Mint a roma lányok többségén, rajtam is kitört a „tavaszi madárláz". Hamarabb értem nővé, mint osztálytársaim, zsongott a vérem. Tizenkét évesen úgy néztem ki, mint a tizenhat, tizenhét évesek, kerülgettek az idősebb fiúk. Egyik osztálytársam anyja ki is jelentette: biztos benne, hogy én megyek először férjhez az osztályból, vagy ha nem, megesett lány lesz belőlem. Ennek aztán épp az ellenkezője vált valóra: belőlem lett asszony utoljára az osztálytársaim közül.
A gimnáziumban már nem mondták a szemembe, hogy cigány vagyok, inkább a hátam mögött beszéltek róla. Én voltam a legcsinosabb, nekem volt a legszebb köpenyem, s ezt a többiek, különösen a lányok, nehezen viselték el. Talán, ha a nyolcadik után felvettek volna a képzőművészeti gimnáziumba, Pestre..., de a felvételim nem sikerült. Mintha csak az anyám szavai váltak volna valóra: Hiába tanulsz, úgysem vesznek fel sehová, mert nekünk nincsen szerencsénk.
Nem volt semmiféle elképzelésem, hogy mihez kezdek a gimnázium elvégzése után. Ezzel együtt egészen jól megvoltam az osztályban, bár már nem voltam kitűnő tanuló. Összebarátkoztam egy osztálytársnőmmel, akinek az anyja a városi kórház főorvosa volt. Annyira jóba lettünk, hogy tornaóra után hozzájuk jártam fürödni, mert nálunk otthon nem volt fürdőszoba. Egyszer a barátnőm elmesélte, hogy az osztályfőnöknőnk megkérdezte az anyját: tudja-e, kijár fel hozzájuk. Figyelmeztette, hogy cigány vagyok, s nem árt résen lennie.
Ez az eset nagyban hozzájárult ahhoz, hogy abbahagytam a gimnáziumot. A második osztály elvégzése után nem mentem vissza, mert el akartam jönni Sárvárról. Hozzájárult ehhez a döntéshez az is, hogy nagyon szegények voltunk, szükség volt a keresetemre, vagy legalábbis arra, hogy eltarthassam magam. Olvastam a Nők Lapjában, hogy gyerekszerető fiatal lányokat keresnek egy pesti klinikára ápolónőnek. Jelentkeztem, felvettek. Szigorú kollégiumba kerültem, volt apácák tanítottak a szakmára. Egyedül voltam és kiszolgáltatott, sokat szenvedtem. Kijártam a pályaudvarra, elnézegettem a hazafelé induló vonatokat, és sírtam. Mégis szerettem a kórházat, ahol senki nem kérdezte, hogy roma vagyok-e, vagy sem.
„Lelepleződtem" viszont egy fiú előtt, akit nagyon szerettem. Egy sárvári ismerősétől szerzett tudomást róla, s szemrehányást tett nekem azért, mert eltitkoltam előtte, hogy cigány vagyok. Fájtak nekem a szavai, s ez az ügy is hozzájárult ahhoz, hogy megromlott a kapcsolatunk. Amikor aztán szakítottunk, ez az elszegényedett polgári családból származó fiú meg is mondta nekem, nem voltunk egymáshoz valók, túl nagy volt közöttünk a társadalmi szakadék.
Több mint tíz évig dolgoztam ápolónőként egy fővárosi kórház gyermekosztályán. Nem vállaltam a cigányságomat, azt viszont nem bántam, ha zsidónak néznek. Az én osztályomon több zsidó orvos is volt. Aztán megismertem a férjemet. Ő is a kórház alkalmazottja volt, de a hierarchia legalsó szintjén: betegeket hordott. Valójában ő már akkor is érettségizett fotós volt, s csak azért jött oda, mert meg akarta ismerni az emberi kiszolgáltatottságot és nyomorúságot. Nos, azzal aztán bőven találkozott nálunk.
A férjem négy évvel fiatalabb, mint én. Neki köszönhetem, hogy sikerült otthagynom a nővérszállót, és otthont tudtam teremteni. Megtanított fényképezni, s elindított egy olyan művészi pályán, ami azelőtt soha nem jutott az eszembe. Ő származása szerint sváb, s erre kifejezetten büszke. Buzdított, hogy én meg ne szégyelljem, hanem inkább vállaljam a cigányságomat. Elmagyarázta, hogy az egész roma kisebbség érdekében fontos, hogy romának valljam magam. De az ő támogatása mellett sokat jelentett számomra, hogy összeismerkedtem néhány roma értelmiségivel, s végre pozitív példákat láttam magam előtt.
Egy hetilap fotósaként, újságíró kollégámmal elmentem a Fészek művészklubba, interjút készíteni. Az egyik asztalnál cigány emberek ültek, a csoportjuk úgy festett, mint egy indiai küldöttség. Roma művészek voltak, festők, írók. Egyiküktől, Choli Daróczi Józseftől végül megkérdeztem: Mikor jöttek el a cigányok Indiából? O megmondta a közelítőleg pontos dátumot. Erre azt feleltem: Hát olyan régen eljöttünk? így tettem nyilvánvalóvá, hogy én is roma vagyok, s közéjük tartozónak érzem magam. Nagyon megörültek nekem: festő, író, még szobrász is volt közöttük, de fotós :. meg nem. Ekkor vállaltam először nyíltan a cigányságomat.
A társaság befogadott, ma is összejárunk. Olyan történeteket meséltek, melyek mind ismerősnek tűntek otthonról, Sárvárról. A hatására kezdtem el romákat fényképezni, s lettem egy cigány lap főszerkesztője is. Sokszor konfliktusba kerültem a romákkal az ott közölt fotók miatt: sokan a szememre hányták, hogy túlzottan lehangolóak a képeim, s csak erősítem velük a cigányokról kialakult negatív előítéletet.
Hiába, a fotográfia olyan művészet, mely nem képes mítoszokat, legendákat teremteni. A valóságot, bármilyen lehangoló is, vállalni kell. Vádoltak, hogy a származásom dacára csak „turista" vagyok a cigánytelepen. Sajnos, ezt a fajta konfliktust egy, a származását vállaló roma értelmiségi, ha akarja sem kerülheti el.

Több mint tíz évig dolgoztam ápolónőként egy fővárosi kórház gyermekosztályán. Nem vállaltam a cigányságomat, azt viszont nem bántam, ha zsidónak néznek.


ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent ebben az összefüggésben az örökség? Milyen öröksége, hagyománya van Horváth Juditnak? Valójában szerinted titkolták-e előle otthon, hogy cigány, vagy nem?
Miért kellett neki a mamája szerint mindenkinél jobban teljesítenie? Elismerést vagy ellenérzést vált ki a közösségből, ha valaki jobban teljesít, mint a többiek?
Mit jelentett Horváth Juditnak a gimnáziumi érettségi?
„Nem vállaltam a cigányságomat, azt viszont nem bántam, ha zsidónak néztek" - mondja Horváth Judit. Mit gondolsz, miért vállalja könnyebben azt, hogy zsidó, mint azt, hogy cigány?
Mennyire szabja meg sorsunkat a közösség, amelyikhez tartozunk? Van-e mód arra, hogy kilépjünk belőle? Mi ennek az ára?
Mi kell ahhoz, hogy az ember elutasító környezetben vállalja a saját csoporthoz tartozását? Te tartozol valamilyen csoporthoz? Mindig megkönnyíti az életedet a csoporthoz tartozás?

6. OLVASMÁNY

Félelem

(Magyar kiegészítés. Az interjút Pétté Jánosˆ készítette. Első közlés)

Kis Attila olyan szegény családban nőtt fel, amilyet egy kívülálló nehezen tud elképzelni. Özvegy édesanyja tizenketted magával nevelte fel Pesterzsébeten. Az állam, illetve a tanács érezhető segítséget nem nyújtott a számukra, kész csoda, hogy Kis Attila ilyen kedvezőtlen feltételek ellenére sikeres életet épített fel, elkerülte azokat a veszélyeket, amelyek a nagyon hátrányos helyzetből induló embereket sokszor elkerülhetetlen fenyegetik. Három gyereke van, nős, most építi a házát.

1964 novemberében születtem, most 31 éves vagyok. A végzettségem: gépkocsivezető.
Nyolcéves voltam, amikor végre elkezdtem az iskolát. Évet vesztettem, és az anyagi körülményeim miatt is jobbnak találták a szüleim, ha még egy évet otthon maradok. Az az igazság, hogy hiányzott a megfelelő ruha, a tanszer.
Tizenkét testvérem volt, közülük én a legkisebb. Az idősebbek velem végeztették el az otthoni munkákat. Szenet hordtam, a boltba szaladgáltam, ha hiányzott valami. Az apám fuvarozott, de amit keresett, azt rögtön el is itta, így aztán amikor én még kicsi voltam, elvált az anyámtól. Otthon állatokat tartottunk, emellett az anyám kijárt a szeméttelepre guberálni, ott szedte össze a vasat, a rezet, amit aztán eladott a MEH-ben. Pesterzsébeten éltünk, nagyon szegények voltunk.
Nem kívánkoztam az iskolába, mert az idősebb testvéreim sem jeleskedtek a tanulásban, és tartottam tőle, hogy én is rosszul fogom ott érezni magam. Van olyan bátyám, akinek mind a mai napig két-három osztálya van csak. Sírtam, az istennek sem akartam iskolába menni, éreztem, hogy rossz dolgom lesz ott. így is történt, mert az osztálytársaim kiközösítettek, mivel túlkoros voltam hozzájuk képest. De más bajok, problémák is voltak velem: nem volt köpenyem, rendes ruhám, ezért csúfoltak. Amikor meleg volt, fekete klottgatyában és atlétatrikóban ültem a padban, és abban tornáztam is. A tanárok éreztették a szegényebb gyerekekkel, hogy ők a „társadalom alja". Azokkal a gyerekekkel pedig, akiknek a szüleitől várhattak valamit, kivételeztek. Rám különösen rám járt a rúd. Beültettek a cigányok mellé a padba, hozzájuk soroltak. A cigányokkal találtam meg a legjobban a hangot, és mivel erős voltam, gyakran megvédtem őket. Megjegyzem, a legtöbbjüknek jobb ruhája és cipője volt, mint nekem.
Ha valami hiányzott a táskámból, valamilyen iskolaszer vagy otthoni munka, amit kértek, vagy egyáltalán nem volt rendben a holmim, rögtön egyest adtak. Ezzel szinte garantálták a rossz bizonyítványt. Erősebb voltam, mint a többiek, és bántott az igazságtalanság, így hát az öklömmel verekedtem ki, hogy tiszteljenek. Sokat bunyóztam, és ezt a tanárok nem is mindig bánták. Hatodikos koromban már velem fenyegették a nyolcadikos fiúkat, hogy az Attila, vagyis én majd ellátom a bajukat.
Ötödikben megbuktam oroszból, matekból, magyarból. Évet ismételtem, aztán amikor elvégeztem a hatodikat, az iskola rövid úton megszabadult tőlem. Áttették a dolgozók általános iskolájába. Azért sem maradhattam az iskolában, mert hamarabb serdültem, mint az osztálytársaim. Az osztálykiránduláson közel kerültünk egymáshoz egy lánnyal, s ebből is botrány lett. Közben meg mindig rám gyanakodtak, akármi történt az iskolában. Ha eltűnt valami, engem vettek elő, hogy biztos én loptam el, és hiába bizonygattam, hogy ártatlan vagyok.
A barátaim azok közül kerültek ki, akiket megvédtem. De ezek a fiúk főként érdekből barátkoztak velem. Előfordult, hogy cukorral, kisebb ajándékokkal vásárolták meg a jóindulatomat, amit én elfogadtam.
Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy bűnöző legyen belőlem. A testvéreim példája nyomán sokan jósolták is, hogy majd börtönbe jutok.
Kevés örömben volt részem. A bátyáim sokat ittak, ütöttek-vertek, semmiben nem segítettek. És én mégis megpróbáltam bebizonyítani, hogy különb leszek náluk. Karatéztam, fejlesztettem az izmaimat. Elkezdtem dolgozni egy kertészetben, segédmunkásként. Van egy rendes bátyám, az segített, ő találta nekem ezt az állást.
Általános iskolás koromban nagyon fájt a szívem azért, hogy míg az osztálytársaim mind nyaraltak valahol, én a szünidőben sehová nem jutottam el. Szeptemberben, mikor mindenkit megkérdeztek, hol volt, én azt hazudtam hogy a Balatonon, holott csak a Duna partján bámultam le. Hallottam, hogy az anyámnak van egy rokona Amerikában. Persze, azt meséltem, hogy majd hazajön a nagybácsim, és mindent megvesz nekem, ami hiányzik. A biciklim alkatrészeit a szemétdombról szedtem össze, a szemetesek hoztak ajándékot nekem. Ha megjött a teherautójuk, mindig kérdeztem tőlük, van-e nekem játék, bácsik?
Az iskolában volt egy betörés, persze rámfogták. Beidéztek a rendőrségre, ujjlenyomatot vettek tőlem, mi több, bűnjelnek minősítették a pólómat, amit le kellett húznom magamról, s így félmeztelenül küldtek haza a világ csúfjára. Végre aztán elnézést kértek tőlem, de a pólómat azóta sem adták vissza.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Kis Attila úgy érezte, hogy helyzetét az osztályban a szegénysége határozta meg. Mit gondolsz, igaza volt? Gyakori eset tapasztalatod szerint, hogy a hátrányos helyzetű ember a fizikai erejével vív ki jobb helyzetet magának a csoportjában?
Mit gondolsz arról, hogy Kis Attila cigány osztálytársaival talált leginkább közös hangot?
Egyetértesz vele abban, hogy minden feltétel adott volt, hogy bűnöző legyen belőle?
Mit gondolsz, miért félt Attila az iskolától? Miért érezte úgy, hogy ott rossz dolga lesz? A sport, különösen a küzdősportok igen gyakran jelentenek kiutat szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok számára. Vajon miért?

7. OLVASMÁNY

A saját csoport

Éva Shalen amerikai középiskolás lány meséli el az alábbiakban, hogyan működött benne a többiekhez tartozás vágya az iskolában.

Az osztályunkban 28-an voltunk. A legtöbben 5-6 éves korunk óta ismertük egymást, még egymás kézírását is felismertük. Együtt nőttünk fel, mégis voltak számkivetettek az osztályban. Az osztály elitcsoportja évek óta pikkelt 2-3 osztálytársra, sok mindent kieszeltek, hogy bántsák és piszkálják őket. Én is ebbe a két-háromba tartoztam, fogalmam sincs, miért. Ha valakire pikkelnek a többiek, az általában azért van, mert ügyetlen a sportban, vagy tói sokat tanul, vagy rosszul öltözködik, vagy más a bőrszíne. De a mi osztályunkban valamennyien rendesen tanultunk, a sport nem játszott központi szerepet, és úgy neveltek bennünket kicsi korunk óta, hogy tiszteljük a más rasszhoz tartozókat. Ezért volt furcsa az én kiközösítésem. Ilyesmire akkor kerül sor, ha valaki lényegesen különbözik a többségtől. De a mi osztályunkban nem voltak nagy különbségek. Úgy tűnt, hogy a kiközösítésre szórakozásból van szükség. Nem a különbségekből fakadt gyűlölet közöttünk, inkább mintha a gyűlöletből fakadt volna a különbség.
A piszkálódás szerencsére eléggé visszafogott volt. Elfojtott kuncogásokat hallottam a hátam mögött, s ha megfordultam, elfordított fejeket láttam. Ha közeledtem egy beszélgető' csoporthoz, gyakran tüntetőleg elhallgattak. Néha nem vették észre, hogy jövök, és elkaphattam egy-egy rovásomra elmondott élcet. De van egy másféle emlékem is. Volt egy lány az osztályunkban, akit talán annyira sem fogadtak be, mint engem. Megpróbált ő is mindent, hogy elfogadják, de csak további viccelődést váltott ki ezekkel a kísérletekkel. Egyszer az ebédszünetben egy meccset néztem az udvaron. Váratlanul felbukkant mellettem az egyik népszerű lány, és azt mondta, olyasmit mutat nekem, amit kár lenne elszalasztanom. Vele mentem az udvar egy szögletébe, ahol három másik lány ült. Az egyikük egy füzetből olvasott fel, azt mondták, hogy annak a lánynak a naplója, akit az előbb említettem. Leültem, hallgattam a felolvasást, és úgy nevettem velük, hogy az oldalam is szúrt. Boldogan vettem észre, hogy a nevetésem végre keveredik az övékével.
Most felidézve ezt az emléket, fel nem foghatom, hogyan tudtam nevetni a másik lány rovására, hogyan vehettem részt a kigúnyolásában, amikor pontosan tudtam, mit jelent kigúnyoltnak lenni. Remélem, hogy ma már másként reagálnék egy hasonló helyzetben, de persze ki tudja? Olyan boldogító érzés, ha az embert végre elfogadják és befogadják! Szinte fontosabb, mint hogy saját magát elfogadja az ember, még ha rövid ideig is tart az egész. Tetteinket nagyon is gyakran egy pillanatnyi hangulat dönti el.8

Éva Shalen akkor mesélte el saját történetét társainak, mikor az alapítvány szervezésében a diákok Elie Wiesellel beszélgethettek.

Olyan boldogító érzés, ha az embert végre elfogadják és befogadják! Szinte fontosabb, mint hogy saját magát elfogadja az ember, még ha rövid ideig is tart az egész. Tetteinket nagyon is gyakran egy pillanatnyi hangulat dönti el


ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mennyire befolyásolják társaink azt, ahogyan önmagunkat és másokat látjuk? Milyen hatással volt Évára a valakihez tartozás vágya? Hogyan befolyásolta ez a vágy a másik lány kigúnyolásakor? Miért zavarja még ma is ez az emlék? Mit gondolsz, te hogyan viselkedtél volna a naplóolvasási jelenetben?
Hogyan érti azt Éva, hogy sokszor fontosabb az, hogy mások elfogadjanak bennünket, mint az, hogy mi hogyan ítéljük meg saját magunkat? Mennyiben hasonlít Éva története A Medve, aki nem volt az történethez? Miben különbözik tőle?
„A gyűlölet nem a fejben, hanem a szívben kezdődik. Sokszor nem egy bizonyos cselekedet miatt gyűlölünk meg embereket, hanem azért tartjuk cselekedetüket visszataszítónak, mert már gyűlöljük őket" - mondta valaki.9 Alátámasztja ezt az állítást Éva története? Tudod ezt a megfigyelést példákkal igazolni?
Milyen érzés kívülállónak lenni? Milyen érzés lehet egy olyan osztályba járni, ahol rajtad kívül mindenkinek szőke haja van? Milyen érzés lenne feltenni a kezedet, amikor a tanár azt kéri, jelentkezzen, aki nem ebben a városban született? És ha te vagy az egyetlen jelentkező?

8. olvasmány

Konformitás és identitás

Az emberek többsége tartozni akar valahová. Vannak azonban jó néhányan -köztük az alábbi példában szereplő Brandon Carson -, akiknek nem könnyű ezt elérniük.

Jóban vagyok magammal. Megtanultam elfogadni magamat fizikai és lelki szempontból is. Nemcsak magammal vagyok jó viszonyban, hanem azokkal az emberekkel is, akikkel érintkezem. Nem könnyű idáig eljutni, ha meleg (homoszexuális) az ember, különösen, ha fiatal még. Először is meg kell tanulnunk elfogadni, hogy vagyunk, amik vagyunk. Aztán meg kell szeretnünk saját magunkat. Van, akinek ez egyáltalán nem is sikerül.
Ez önmagában is nagy teher, hát még ha ezzel együtt megpróbál teljes, normális életet élni. Tényleg túl nagy kérés, hogy mi is rendes tagjai lehessünk a társadalomnak, dolgozhassunk, előrehaladhassunk az életben? Muszáj örökké elzárkózva, titkolózva élnünk, és rettegnünk, hogy mi lesz, ha egy nap kiderül, mik vagyunk?

Carson tizenhat éves korában döntött úgy, hogy vállalja önmagát, nem színlel többé. A családjának és a barátainak nehezebb volt a tények elfogadása. Elmesélte, hogyan reagált egyik jó barátja, akivel közösen béreltek egy postafiókot.

Egy napon egy sérült csomag érkezett a nevemre, a papír be volt szakadva a széleknél. A barátom ment a postáért. Levelet nem bontott volna fel, de a nyilvánvalóan könyveket tartalmazó csomagról letépte a szakadt papírt. Így bújt ki a szög a zsákból: homoszexuális fiataloknak szóló szakirodalom volt.
Megkérdezte tőlem, hogy mi a fenét jelentenek ezek a könyvek. Semmi értelme nem lett volna hazudni a legjobb barátomnak. Megmondtam neki, hogy homoszexuális vagyok, és a könyveket én rendeltem. Még ma is fáj felidéznem elképedt arcát. A barátságot azonnal megszakította velem. Még ma is hiányzik a társasága és a barátsága, de valami nagyon értékes dolgot megtanultam, s talán elég fiatalon ahhoz, hogy ne kelljen több ilyen veszteséget átélnem. Azt, hogy az emberek csak a maguk sajátos módján lehetnek önálló egyéniségek, és azt, hogy könnyebb elfogadni a megszokott dolgokat, mint a szokatlanokat.
Hosszasan mesélhetném még, mennyire szenvedtem a reakciójától, az utálkozó pillantásaitól az iskolában. Mennyit sírtam éjjelente, milyen fiatalon kellett megtudnom, mi a szenvedés! De hát ezt nem kell ecsetelnem, mindenkinek fáj, ha elveszít valakit, akit nagyon szeret. De miért kell kínozni, kigúnyolni azt, aki már úgyis szenved? Olyan sok kérdésre nincs igazán jó válasz! Remélem, egyszer a társadalom is elszégyelli magát azért, ahogyan a homoszexuálisokkal bánik. Bízom benne, hogy eljön ez az idő, s addig nem adom fel a harcot.10

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Készítsd el Carson identitásábráját! Vajon miért volt olyan nehéz számára elfogadni a saját identitását?
„Miért kell bennünket kínozni és kigúnyolni?" - kérdezi Carson. Hogyan válaszolnál erre a kérdésre? Mennyire befolyásolja identitásunkat, éntudatunkat a társadalom, a közvélemény? Milyen érzés, ha valaki kilóg egy csoportból?
Az előző olvasmányban Éva Shalen azt mondja, hogy a kiközösítésnek általában az az oka, hogy az ember valamiben eltér a többségtói. Egyetértesz ezzel a megállapítással? Alátámasztja ezt Carson esete? Van saját élményed erről a megfigyelésről?
Carson az elutasítás keltette fájdalomról beszél. Előbb vagy utóbb valamennyien átéljük ezt a fájdalmat. Miért fáj, ha az embert elutasítják? Minden elutasítás egyformán fáj, vagy van olyan, amitől jobban szenvedünk? Mi volt Carson reakciója az elutasításra? Te mit teszel hasonló helyzetben? Melyek a leghatékonyabb stratégiák az elutasítottság kezelésére?

9. OLVASMÁNY

Mit fejez ki a név?
(Magyar kiegészítés. Az interjút Pétté Jánosˆ készítette)

Szuhai Péter néprajzkutató így elemezte a cigányok megnevezésével kapcsolatos tapasztalatait:

A legnagyobb magyarországi nem magyar népcsoport a cigányoké.
Maga a cigány név egy Kis-Ázsiában, a középkorban kialakult szó származéka. A szó a németben, a románban és a környező országok nyelveiben ugyanúgy megvan. Ez azonban un. „külső megnevezés", bár bizonyos mértékig „belső névvé" vált. Ugyanakkor az oláh cigányok rom (ember) szava, illetve a belőle képzett romano, romani melléknév is használatos. Cigányság: romite. A nyolcvanas évek végétől a roma név jött divatba, a cigány szó sértővé vált. Tény, hogy a magyar nyelvben több tucat kifejezést és szólást találunk, melyben a cigány pejoratív, megbélyegző értelemben fordul elő. Ha félremegy a falat, „cigányútra ment", ha hangoskodik, veszekszik, akkor „cigánykodik". Továbbá: „nem szokta a cigány a szántást", vagyis nem szeret dolgozni.
Mégis, a nyolcvanas évek második felétől a cigány kifejezést is igyekeztek nyelvileg vállalni, s a kisebbség tagjai közül számosan pozitív értelmet próbálnak adni cigányságuknak. Pozitív értékekkel ruházzák fel a cigány kifejezést, nem véve tudomást arról, hogy a magyar közvélemény hajlamos negatívumok egész sorát tulajdonítani a cigányoknak: a tudatos tervezés, az állandó lakhely, a tulajdon, illetve a vagyon hiányát.
Vagyis a cigányok esetében a származás és a társadalmi-gazdasági kiszolgáltatottság már a jelentés síkján is összefonódik. Jellemző módon a cigányokat a hatvanas-hetvenes évek végén nem is mint etnikumot vizsgálták, hanem mint a társadalom alján elhelyezkedő szociális kategóriát. A mai cigány értelmiség a népnevükhöz tapadó negatív minősítésen igyekszik változtatni, amikor az anyagiakkal szemben a pozitív erkölcsi értékeket domborítja ki. E felfogás szerint a cigányok azért szegények, mert szétosztják maguk között, amit szereznek, vagyis él közöttük a szolidaritás érzése, s testvérnek tekintik egymást. Állítják, hogy a cigányok más kulturális rendszerben élnek, mint a magyarok. Ezt jelzi, hogy azzal is megtisztelik egymást, hogy elmulatják a pénzüket ahelyett, hogy félretennék. A mulatság e felfogás szerint a megtisztelés gesztusa.
A nyelvi változás a cigányokról készült fotográfiákon is nyomon követhető. A hatvanas-hetvenes években az MTI romákról készült fotói „hurráoptimizmust" sugároztak. Velük szemben a szociofotósok mutatták be a telepek reménytelen valóságát. Újabban viszont a fotósok a cigányok nyomorúságában igyekeznek felfedezni az emberi méltóságot, a tisztességet, az összetartást. Ez a folyamat némileg hasonlít ahhoz, ami az amerikai feketékkel történt az ötvenes évektől kezdve.
Előfordult, hogy egy cigány meg akart szabadulni a nevétől. Rézművesnek hívták, és Rutkaira magyarosított. De a gyerekét a hatvanas években így is besorolták a cigány tanulók közé, az általános iskolákban ugyanis egészen az 1990-es évek elejéig vezették az un. statisztikai lapot a cigány tanulókról, melyekben feltüntették, hogy ki a cigány az osztályban.
Érdemes arra is kitérni, hogyan emlegetik a cigányok a nem cigányokat. Az oláh cigány terminológia szerint vannak romák (a „mi-csoport") és a gázsók (a magyarok, az idegenek). A két csoport között vannak a romungrók, a magyar cigányok. A gázsók kétfélék lehetnek: parasztok és urak. Az utóbbiak azok a magyarok, akik megadják a tiszteletet, emberszámba veszik a cigányokat. A parasztok a földművelők leszármazottai. De parasztnak nevezi a cigány azt is, aki felfuvalkodott, aki dölyfös, aki lenézi és megveti őket.
A gázsók „leparasztozása" meglehetősen általános a cigányok körében: sok helyen magyar helyett is „parasztot" mondanak. De a „magyar" is jelenthet parasztot, bár általában „nem cigány" értelemben használják.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A szavak, a kifejezések nemcsak jelzik, hogy mit gondolunk valamiről, de vissza is hatnak gondolkodásunkra, sokszor egy-egy névnek szinte mágikus hatalma van.
Neked van-e beceneved? Gúnyneved? A Magyarországgal szomszédos országokban élő, valaha az Osztrák-Magyar Monarchiában élt - szinte mindegyik -népnek a saját megnevezésén kívül volt másik neve is. A szlovákokat tótoknak, a románokat oláhoknak is nevezték. Nézz utána e szavak eredetének!
Mit gondolsz, miért adnak az együtt élő népcsoportok újabb és újabb neveket a többieknek?
A szavaknak, melyeket ránk ragasztanak a többiek, iszonyatos ereje lehet, különösen az elnevezéseknek, a gúnyneveknek. A szerzett név ugyanis címkézést jelent, az identitásunkra vonatkozik, az énképünket kérdőjelezheti meg. Milyen ragadványneveket kaptál? Milyen címkéket ragasztottak már rád?

10. OLVASMÁNY

A vallással kapcsolatos sztereotípiák

Akárcsak az országhoz vagy a népcsoporthoz tartozás, vallásos meggyőződésünk is része identitásunknak. A vallás szó egy lehetséges meghatározása szerint „olyan szertartás- és hiedelemrendszer, melynek középpontjában egy vagy több emberfeletti lény tisztelete áll". Az adott hiedelemrendszert elfogadók és az ennek megfelelő szertartásokban részt vevők hívő közösséget alkotnak, melynek tagjait nemcsak a közös hit, hanem a világnézet is összeköti.
Valamennyi világvallás magyarázatot kínál követőinek a világ misztikus és csodálatos jelenségeire. Mindegyikük előír egy magatartási kódexet is, mely az emberek közötti érintkezést szabályozza. Az általános szabályok mellett azonban minden vallás elfogadja az egyes emberek között meglevő különbségeket. Sokan felfigyeltek már arra, hogy a kereszténység és az iszlám között több a hasonlóság, mint a különbség. Mégis hajlamosak a hívők arra, hogy a más vallásúaktól való különbözőségüket hangsúlyozzák, és gyanakvással forduljanak a máshitűek felé, őket másnak, és ezért veszélyesnek tartsák.
Az alábbi idézetben Róbert Bailey Solomon őrnagy meséli el, hogyan találkozott a vallási sztereotipizálással még újonc korában a laktanyában. Egy péntek este egyik társával beszélgetett.

- Hol voltál, Solomon?
- Kimenőn.
- Igen, de hol?
- Hát, istentiszteletre mentem.
Rám nézett, és azt mondta:
- Mi vagy te, adventista?
- Nem.
- Hát akkor mi vagy?
Kicsit habozva feleltem:
- Zsidó vagyok.
- A szüleid is zsidók? - kérdezte.
- Igen, a szüleim és a nagyszüleim is zsidók.
- Pedig nem is látszol zsidónak - mondta az arcomat fürkészve.
A seregben mindenkinek egyformán vágták le a haját.
- Miért mondod azt, hogy nem nézek ki zsidónak? - kérdeztem tóié.
Ugyanis én mindig úgy éreztem, nagyon is látszik rajtam.
- Hát - mondta kicsit habozva -, nincsenek szarvaid.
- Tessék? Viccelsz?
- Nem. A zsidóknak szarva van.
- Hány olyan zsidót láttál, akinek szarva van?
- Még sosem találkoztam zsidóval.
így tudtam meg, hogy a kétszázhúsz fős egységünkben ötnél nem voltak többen, akik életükben láttak már zsidót.
A kiképzés tizenhat hete alatt több mint hússzor kellett megverekednem többnyire valaki olyannal, aki azért akart móresre tanítani, mert zsidó vagyok. Egyetlen ilyen verekedésben sem maradtam alul. Abból, hogy hajlandó voltam kiállni és megvédeni magam, rájöttek, hogy nem szórakozhatnak velem. Nem az a kis szerencsétlen zsidó voltam, akibe - szerintük - bárki belerúghat.
A sereg, ha lehet, csak jobban megerősített zsidó mivoltomban. A kiképzést nem találtam nehéznek, és semmi olyasmivel nem találkoztam, ami a hitemet megingatta volna. De sok antiszemitával találkoztam ott. Elég hamar rájöttem, hogy az antiszemiták többségének halvány fogalma sem volt a zsidóságról, nem tudták, honnan jöttek, miben hisznek. Az antiszemiták többsége a zsidókról terjesztett mítoszokban hitt - olvasható egy, az amerikai zsidó életről szóló tanulmánykötetben.11

1993 nyarán - több mint negyven évvel az előző történet után - rendezték meg Wisconsin államban a diákok természettudományi versenyét. Ghána Schoenberger is részt vett ezen.

A résztvevők nyolc különböző felekezetet képviseltek. Volt közöttünk zsidó, római katolikus, muzulmán, hindu, metodista, mormon, Jehova tanúja és evangélikus. Egy ilyen körben egészen elképesztő volt, hogy ezek az egyébként nagyon okos diákok mennyire keveset tudtak más vallásokról.
Az első napon az egyik lány megemlítette, hogy kilenc testvére van. „Csak nem vagy mormon?" - kérdezte erre egy másik lány. „Ugyan - tiltakozott az hevesen. - Hát nem látod, hogy normálisan öltözködöm?" Vagyis azt hitte, hogy a mormon ugyanaz, mint a mennonita. S mindkét vallásról csak annyit „tudott", hogy a mennoniták nem öltözködnek „normálisan". (A szigorú erkölcsiű mennoniták a valahai amerikai anglikán telepesek szokásait és öltözetét követik. - A szerkesztő megjegyzése.)
A társaim, akiket érdekelt a judaizmus, sokféle kérdést tettek fel nekem a teológiai alapoktól az étkezési szokásokig. „Hogy van az - kérdezte egy katolikus szobatársam teljes komolysággal -, hogy ha Jézus zsidó volt, a zsidók nem lettek keresztények?" Ez a lány egy wisconsini kisvárosban nőtt fel, s életében nem találkozott még zsidóval, sem a többi egzotikus (azaz nem katolikus vagy protestáns) vallás képviselőivel. Sokan voltak ugyanígy.
Egy minnesotai lány megkérdezte tőlem, hogy még mindig bemutatunk-e állatáldozatot. Nevetve válaszoltam, hogy nem, hiszen a XX. században élünk. De láttam, hogy a lány komolyan gondolta a kérdést. Zsidókat csak a Bibliából ismert.
Nem volt senki ellenséges velem szemben vagy antiszemita, mégis úgy éreztem, hogy bennem az összes zsidót látják. Elképzeltem, ha hazamennek, azt fogják meséim, hogy a zsidók szeretik a kólát és a sajtos szendvicset, mert látták, hogy én és a másik zsidó résztvevő ezt fogyasztotta. Végül is az állítás ráillett az összes zsidóra (mind a kettőre), akit ismertek.
A legszörnyűbb a számomra nem is ez az ártatlan tudatlanság volt. Egy biológusprofesszor az egyik napon elvitt bennünket látogatóba abba a környezetvédelmi intézménybe, ahol dolgozott. Beszámolt egy készülő munkáról, s ennek finanszírozásáról. „Remélem -jegyezte meg -, a pénz nem esik áldozatul valami zsidóskodásnak."
Ettől a megjegyzéstől teljesen elképedtem. A professzornak magas végzettsége, több tudományos fokozata volt, s intelligens embernek látszott. Nyilvánvalóan észre sem vette, hogy antiszemita megjegyzést tett. A csoportbeli másik zsidó lánnyal megbeszéltük, hogy szólunk neki. De persze nem tettük. Nagyon kellemetlen lett volna.
Hogy is állhatna egy középiskolás lány egy professzor elé azért, hogy bigottsággal vádolja? Még akkor is, ha tényleg az!
A wisconsini látogatás benyomásaiban számomra az volt a legrémisztőbb, hogy bár nyílt antiszemitizmussal, igazi előítéletes rosszindulattal nem találkoztam, kiderült, hogy a társaim abban nevelkedtek, hogy a zsidók (illetve a mormonok vagy akárki, aki nem a legnagyobb keresztény felekezetek egyikéhez tartozik) mások, és ez a másság semmi jót nem jelent.12

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Próbáld meg megfogalmazni a magad számára, hogy mi a vallás! Hogyan alakítja vallási meggyőződésünk az énképünket? A másokról alkotott ítéleteinket?
Milyen sztereotípiákban gondolkodtak Solomon katonatársai a zsidókról? Hogyan látta Solomon önmagát e sztereotípiák ismeretében?
Ghána Schoenberger így fogalmazott: „Azon a nyáron a tudatlansággal találkoztam. A tudatlanság önmagában nem feltétlenül probléma, de sajnos nagyon sokszor félreértéshez, előítélethez és gyűlölethez vezet." Egyetértene-e Solomon ezzel a megjegyzéssel? Miért igen, miért nem? Te egyetértesz a megállapítással? Ha igen, miért? Ha nem, mi az érv gyenge pontja? Voltál már tanúja olyan jelenetnek, megjegyzésnek, melyről Ghána beszámolt? Ha igen, hogyan reagáltál rá? Mit ereztél utóbb a saját reakcióddal kapcsolatban?
Ghána felsorolja, milyen vallású diákokkal találkozott Wisconsinban: zsidóval, római katolikussal, muzulmánnal, hinduval, metodistával, mormonnal, Jehova tanújával és evangélikussal. Azt mondja, mindegyikben akadt tájékozatlan. Válaszd ki az egyik számodra kevésbé ismert vallást, és járj utána a történetének!
Hogyan függenek össze a következő fogalmak: tudatlanság, félreértés, előítélet, gyűlölet? Keress példákat saját tapasztalataid alapján!
Martha Minow, a jogtudomány professzora azt írja egy helyütt: „Amikor egy dologról megállapítjuk, hogy másmilyen, mint a többi: felosztjuk a világot. Vagyis a szavainkat megkülönböztetésre, diszkriminációra használjuk."13 Menynyiben érvényes ez az állítás Solomon, illetve Ghána benyomásaira?

11. OLVASMÁNY

A hátrányos megkülönböztetés egy változata: antijudaizmus

Ez az olvasmány néhány olyan előfeltevést mutat be, amelyet bármely vallásos csoporttal kapcsolatban lehetne használni. Valójában minden vallási csoportot ért története során valamikor hátrányos megkülönböztetés.
Róbert Solomon és Ghána Schoenberger azt tapasztalta, hogy a többiek csak egy bizonyos csoport képviselőit látják bennük. Azon is meglepődtek, hogy olyan jellemvonásokat tulajdonítanak nekik, amelyek az ezzel a csoporttal kapcsolatos mítoszokon és félreértéseken alapszanak.
Hogyan keletkeznek ezek a mítoszok?
Az egyes embert befolyásolja, hogy az általa képviselt csoportról miként vélekednek mások. Ha egy csoportot „társadalmon kívülinek" tekintenek, a csoport tagjai nemcsak általánosításoknak és előítéleteknek, hanem hátrányos megkülönböztetésnek is ki vannak téve. A zsidókat több mint kétezer éve tekintik kívülállóknak. Történetük számtalan megvilágításban mutat rá az egyén, a csoport és a társadalom viszonyaira.
A zsidósággal kapcsolatos mítoszok többségének eredetét a történészek a római korra, a kereszténység kezdetére vezetik vissza. Róbert S. Wistrich történész így ír erről: Jézus zsidónak született, zsidóként élt és halt meg az első században, a Római Birodalomhoz tartozó Palesztinában. Soha nem alapított, még csak nem is álmodott egy keresztény egyházról. Apja, anyja, barátai és első tanítványai mind zsidók voltak, ezért a korai kereszténység lényegét illetően lázadó zsidó szektának tekinthető, amelyik a judaizmusból alakult ki, és önmagát ehhez a valláshoz képest kellett meghatároznia."14 Nyíri Tamás teológus ezt írja erről Szenes Sándor Befejezetlen múlt című könyvéhez írott előszavában: „Vitathatatlan, hogy a krisztológia a kulcskérdés a keresztények és zsidók viszonyában. Jézus ember volt. Ezt többé-kevésbé világosan mindig vallották a keresztények. De hogy zsidó ember volt, arról szívesebben hallgattak. Pedig éppen Jézus zsidó volta idegen gyakran mind a keresztényeknek, mind a zsidóknak."15
Jézus a zsidó nép történetének egy válságos korszakában élt. Miután a rómaiak meghódították Palesztinát, nemcsak a római törvények elismerését kívánták meg, hanem azt is, hogy a zsidók - más meghódított népekhez hasonlóan - mutassanak be áldozatot a Római Birodalom isteneinek is. Mivel erre a zsidók nem voltak hajlandók, hamar megkapták a „makacs, törzsi szellemű, gyűlölködő" jelzőket. A római kultúra átvételét egyre erőteljesebben szorgalmazó idegen uralom alatt a zsidók kétségbeesve keresték vallási identitásuk megtartásának lehetséges módjait. Néhányan nyíltan szembeszálltak a hódítókkal, mások, köztük Jézus, azt hangoztatták, hogy a zsidóknak meg kell újítaniuk hitüket, és vezekelniük kell bűneikért.
A különböző csoportok mindegyike az általa képviselt nézetek helyességét hangsúlyozta, a viták egyre hevesebbek lettek. De minden érv és kezdeményezés a judaizmus keretein belül maradt. Jézus tanítása csak akkor kapott teljesen új színezetet, amikor a tanítványok végleg elhatárolták magukat ettől. Krister Stendahl professzor szerint „a tanítványok csak ekkor váltak a zömében nem zsidó hívők templomából a zsinagóga irányába kilőtt lövedékké, amikor onnan a Jézust követő zsidókat már kiközösítették. Ebből a szakadásból született a keresztény antijudaizmus." Majd így folytatja:

Már sokan írtak, és még sokan fognak írni arról, hogy miért és hogyan zajlott le ez a szakadás. Nem emelhetünk ki egyetlen tényezőt. Nem egyetlen cselekedet vagy egy elv volt a folyamat elindítója. Mivel a zsidóknak csak egy egészen kis csoportja követte Jézust, és egyre nagyobb lett a nem zsidó követők száma, az eredmény a keresztény egyház születése lett, mely tehát nagyrészt a nem zsidó közösségekben szerveződött meg.
Ugyanekkor a judaizmus, miután elveszítette jeruzsálemi központját és templomát (az i. e. 70-es felkelés bukásával), új identitásra talált tekintélyes vallási vezetői segítségével és az ő tóraértelmezéseik (az öt mózesi könyv magyarázata) alapján. ; A judaizmusnak a rabbik által megteremtett konszolidációja és a kereszténység egyre növekvő befolyása a nem zsidó népesség körében létrehozta azt a megosztottságot, mely eredetileg nem volt más, mint a zsinagóga és az egyház (a keresztény, vagyis Krisztus-hívő templom), azaz két, a zsidó közösségen belüli közösség szembenállása. A szakadás után mindkét közösség képviselői azokat a jegyeket hangsúlyozzák, melyekben különböztek a másiktól. Miután a Római Birodalom korábban görög ajkú zsidó közösségei részben kihaltak, részben beolvadtak a kereszténységbe, s eközben a kereszténység nyelve és eszmerendszere sokban gazdagodott a görög és a római kultúra hatására, a különbségek tovább nőttek. A keresztény antiszemitizmus azonban csak a IV. században kezdte komolyan fenyegetni a zsidóságot, amikor a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett. A politikai hatalommal összefonódott egyház veszélyes mértékű erőt képviselhet.16

Ez az olvasmány néhány olyan előfeltevést mutat be, amelyet bármely vallásos csoporttal kapcsolatban lehetne használni. Valójában minden vallási csoportot ért története során valamikor hátrányos megkülönböztetés.

Az egyház és a politikai hatalom összekapcsolódása az egyház önmagáról alkotott képének a megváltozását hozta. Nyíri Tamás írja említett előszavában:

Az ókor végén és a középkor elején ugyanis mindinkább Isten országának, a messiási dicsőség megvalósítójának és megvalósulásának kezdik tekinteni az egyházat, amely arra hivatott, hogy uralkodjék az egész földkerekségen. [...] A zsidók puszta léte az elevenjébe vág ennek az egyházfelfogásnak, kérdésessé teszi a keresztények messiásfelfogását, megváltás- és Krisztus-hitét. [...] A merőben lelki-spirituális értelemben vett, egyéni, individuális megváltást nem ismeri a zsidóság, hasonlóképpen nem fogadja el Isten országának „eljövetelét", ha nem hozza magával az egész emberiség, sőt az egész teremtett világ egyetemes megbékélését, amikor a párduc együtt legel a gödölyével.17

A IV. századra a zsidó szó már megvetést fejezett ki a keresztények között. Törvényeket vezettek be, hogy megakadályozzák a keresztények „megfertőződését", nem volt szabad együtt étkezni, szexuális kapcsolatot folytatni zsidó személyekkel. A VI. századra a zsidók nem tölthettek be közhivatalnoki állásokat, nem tarthattak keresztény szolgákat vagy rabszolgákat, s nem járhattak az utcákon a nagyhéten, vagyis annak az ünnepnek az idején, amikor a keresztények Jézus Jeruzsálembe érkezésétől (virágvasárnap) a megfeszítéséig és feltámadásáig terjedő eseményekre emlékeztek.
A XI. századra a zsidók kicsi, törékeny közösségeket alkottak Nyugat-Európában. 1096-ban derült csak ki igazán, mennyire sebezhetőek. Ekkortól szervezték az európai uralkodók a keresztes hadjáratokat, melyeknek célja a muzulmán uralom alá került Palesztina visszahódítása volt. A Szentföldre tartó keresztesek Európa-szerte megtámadták a zsidó közösségeket. Abba Eban, a tudós izraeli diplomata írja ezekről a támadásokról: „Hogy megértsük a keresztények zsidók elleni hevületét, meg kell értenünk a hatalom és a hit rendkívül szoros összefonódását. A politikai legitimáció összefonódott a vallási meggyőződéssel. Az ember társadalmi identitását a hite szabta meg."18
A terjedő erőszak elől zsidók ezrei menekültek Kelet-Európa különböző vidékeire, ahol ideiglenes nyugalmat találtak. De akár megállapodtak, akár továbbköltöztek Kelet felé, előbb-utóbb rá kellett ébredniük, hogy nem tudnak elmenekülni a velük kapcsolatos mítoszok, téves információk és az ezekből fakadó erőszak elől. A XIII. században például a mai Németország területén csúcsos süveget kellett hordaniuk, a latin országokban pedig egy megkülönböztető jelet (többnyire egy sárga kört) kellett a kabátjukra varrniuk.
A kívülállónak számító zsidókra más korlátozások is vonatkoztak. Pierre Abelard XII. századi francia filozófus és pap több ilyet megemlít Egy filozófus, egy keresztény és egy zsidó dialógusa című traktátusában. Itt olvashatjuk: „A zsidók egyedül a Mennyekben találhatnak menedéket. Ha el akarnak utazni egy másik városba, nagy összegért védelmi jogot kell vásárolniuk a keresztény uralkodóktól, akik valójában a halálukat kívánják, hogy javaikat elkobozhassák. A zsidóknak nem lehet földje vagy szőlőskertje, mert senki sem vállalná tulajdonuk, termésük védelmét. Megélhetési lehetőségként így egyedül a pénzzel való foglalatosság marad számukra, ami persze megint csak a keresztények gyűlöletét hozza a fejükre."
A zsidók azért váltak bankárokká, mert a keresztény egyház bűnnek tartotta a kamat kivetését. A pénzkölcsönzést a zsidó törvények is elítélték, de mivel más kereseti lehetőségük nem volt, a zsidók kénytelenek voltak pénzügyletekkel foglalkozni. Ez egy újabb sztereotip általánosítás, „a zsidó mint kapzsi uzsorás"-képzet kialakulásához vezetett, ami még akkor is erősen tartotta magát, amikor a francia és az olasz bankárok már rég háttérbe szorították a zsidókat a szakmában.
A XVI. századra az üzleti érintkezéstől eltekintve a zsidók keresztény szomszédaiktól teljesen elkülönítve éltek. Európa legtöbb országában gettókban, vagyis a település egy falakkal körülvett részén kényszerültek élni, melynek bejáratait keresztény őrség őrizte. Ez a szegregáció (elkülönítés) további tápot adott a mítoszoknak, tévképzeteknek. Az „ördöggel cimboráló" zsidókat tették felelőssé a katasztrófákért, legyen az pestisjárvány vagy szárazság. A korabeli ábrázolásokon a zsidókat szarvval, farokkal, ördögi ábrázattal látták el. Papok és tudósok hirdették a keresztény népnek a zsidók bűnösségét, nem emberi mivoltát.


Batyus zsidó. (Ujházy vázlata után rajz. Jankó)
- olvasható a képen

A XVI. században egy újabb megosztottságjött létre Európában. Luther Márton a katolikus egyház korruptságát támadta, és felszólította az egyház vezetőit, hogy vezessenek be reformokat. Ezért eretneknek kiáltották ki, és kiközösítették az egyházból, így kezdődött el a protestáns reformáció, mely Európa-szerte új egyházak létrejöttéhez vezetett. Vallásháborúk törtek ki, ezúttal a katolikus és a protestáns keresztények között.
Luther azt remélte, hogy sok zsidót megtéríthet a reformáció kereszténysége számára. 1523-ban ezt írta: „A megtérésért cserébe mi testvériesen fogunk bánni a zsidókkal. Hiszen ebben az értelemben mi vagyunk idegenek, ők a Jézus véréből valók."19 De amikor a zsidók megtagadták az áttérést, Luthert elöntötte a düh:

Először is a zsinagógákat kell felgyújtani, s ami el nem égne, azt szennyel beborítani, hogy soha többé ne lehessen felismerni, mi volt a zsarátnok és a kövek alatt... Továbbá a lakóházaikat kell feldúlni, hiszen azokban is olyasmit művelnek, mint a zsinagógában. Azután valamennyiüket egy fedél alá kell gyűjteni, istállóba, mint a cigányokat, hogy végre megtanulják, nem lehetnek urak ebben az országban, ahogy eddig ezzel kérkedtek, csak nyomorult foglyok...20

Más protestáns vezetők toleránsabbak voltak a zsidókkal, részben mert erejüket a katolikusokkal való vita kötötte le. De körükben is továbbéltek a régi sztereotípiák, melyek a zsidók fokozatos emancipációja ellenére az 1700-as, 1800-as években is fel-felbukkantak. Malcolm Hay katolikus történész így ír e jelenségről az antiszemitizmusról szóló könyvében: „Az emberek nem gyűlölettel a vérükben születnek. A fertőzés érintkezés útján terjed: szülők és nevelők adhatják át szándékosan vagy éppen öntudatlanul. A gyűlölet úgy terjed, mint a pestis: nem válogat osztályok, vallások, nemzetek között. Az emberek úgy válnak áldozatává a gyűlölet népbetegségének, hogy nem is tudják, honnan és hogyan indult ki az egész. Vitatkoznak meg veszekednek egymás között az eredetéről, de egyikük sem látja előre a gyűlölet elkerülhetetlen következményeit."21

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Rabbi Akiba, a nagy tanító a római kor Palesztinájában élt. Egyszer megkérték, határozza meg, mi a judaizmus lényege. „Ne tedd azt a szomszédoddal, amit magadnak nem szeretnél - felelte. - Minden más tanítás ebből következik." Mit nevez tehát Rabbi Akiba a hit lényegének? Ez a tétel szinte majdnem minden más vallás alaptétele is. Ha ez így van, hogyan magyarázhatjuk azon mítoszok és félreértések meglétét, melyek annyira jellemzőek az egyénnek a más vallásúakról vallott nézeteire?
Róbert S. Wistrich történész rámutat arra, hogy a zsidókról élő sztereotípiák „mennyire elrugaszkodottak a hétköznapi életben ismert zsidókkal kapcsolatos tapasztalatokról". Mi magyarázza akkor a sztereotípiák továbbélését? Milyen szerepet játszanak fenntartásukban a politikusok? Hogyan befolyásolja meglétüket a szegregáció (elkülönítés) ? Miért ragaszkodnak az emberek a sztereotípiákhoz még akkor is, ha személyes tapasztalatuk szerint nincs semmi alapjuk? Jegyezd le gondolataidat a naplódba! Vizsgáld meg ugyanezt a kérdést egy másik hittel kapcsolatban, és vesd össze a kettőt! Tapasztalsz-e hasonlóságot a sztereotípiák működési mechanizmusában?
Miben különbözik a csoporton belüli veszekedés a csoportok közötti veszekedéstől? Vannak olyan témák, melyekről beszélnél barátokkal és családtagokkal, de kívülállókkal nem? Mi történik, ha a családi veszekedésben használt szavak a családon kívül is előkerülnek?
Miért nyúlnak a politikusok a gyűlöletkeltés eszközeihez? Milyen időszakokban van nagy esélye annak, hogy a gyűlölet valóban gyorsan terjed? Háború idején? Gazdasági válság vagy nagy változások időszakában?
Készíts magadnak egy saját meghatározást a tanítvány szóról! Mi a különbség a tanítvány és a követő(k) között? Milyen kapcsolat lehet egy tanítvány és egy hitalapító között?
A VII. századra mind a keresztényeknek, mind a zsidóknak egy újabb vallással szemben is meg kellett határozniuk önmagukat. Ez a vallás, az iszlám gyorsan terjedt az Arab-félsziget sivatagaiban. Jóllehet óriási mértékben merített mind a kereszténységből, mind a judaizmusból, önálló hitként terjedt az alapító Mohamed próféta tanításai szerint. A próféta halálát követő alig száz év alatt a tanítványok hatalmas kiterjedésű birodalmat hoztak létre Délkelet-Ázsiától Észak-Afrikáig. A birodalmon belül mind a keresztényeket, mind a zsidókat „kívülállóknak" tekintették. Az iszlám világban is megkülönböztették a keresztényeket és a zsidókat: más ruhában kellett járniuk, és külön adókat vetettek ki rájuk. A középkori keresztény környezettel ellentétben a vallásuk őseinek elismert zsidókat nem különítették el a többségi lakosságtól, nem alakult ki róluk elembertelenített kép, és nem voltak pogromok sem.
Mit gondolsz, a keresztény Európa és az iszlám birodalom kívülállóinak miért kellett megkülönböztető jeleket viselniük? Az előírt öltözék szerinted hogyan befolyásolta a viselőikről alkotott képet? A saját magukról alkotott képet?
Mit értett azon Abba Eban, hogy a hatalom és az eszmerendszer összefügg? Egyetértesz ezzel? Mi következik ebből az összefüggésből?
Milyen szerepet játszik a nyelv abból a szempontból, hogy egy embercsoportot mennyire tolerál egy másik? A nyelv különbözősége kelthet-e gyűlöletet?
1965 októberében a római katolikus egyház kibocsátotta a híressé lett Nostra Aetate enciklikát, melyben elítéli „az antiszemitizmus és a diszkrimináció" minden megnyilvánulását. Kijelenti, hogy „elvégzi azon liturgikus szövegek gondos interpretációját, melyben a zsidó népről esik szó, hogy az előítéletek keltését elkerülhessék". Az evangélikus egyház hasonló határozatot fogadott el 1994-ben. Róbert Bullock atya szerint az ökumenikus szó a másság tiszteletét jelenti, írd le az ökumenikus szó definícióját! A szó görög eredetű, jelentése: az egész lakott világon elterjedt. Hogyan függ össze ez a jelentés a ma használatossal?
Ha egy emberrel szemben ellenséges indulataink vannak, az általában valamilyen vitával oldható meg. De ha egy csoporttal szemben élnek ellenszenvek, hogyan lehet egy csoporttal vitatkozni? A legtöbb embernek kevés kapcsolata van - vagy épp semmilyen sincs - az övétől eltérő vallású emberekkel, e könyv olvasói azonban kérdéseikre választ kaphatnak úgy is, ha némi kutatást végeznek, vagy vendégelőadókat hívnak az iskolába. Krister Stendahl professzor a következőt javasolja az ilyen találkozók igazán hasznossá tételére:

1. A tőlünk különböző embereknek lehetővé kell tenni, hogy önmagukat ők maguk definiálják, írják le, hiszen általában a „másokat" magunkhoz képest negatív módon különbözőnek szoktuk leírni. Ezért aztán a másokról adott leírásunk többnyire sérti a parancsolatot: „Ne tegyél hamis tanúságot a szomszédod ellen."
2. Csak azonos dolgokat lehet összemérni. Ha a magad csoportjából az eszményit a mások átlagához hasonlítod - és ez nem azt jelenti, hogy a magadéból a legjobbat a más legrosszabbjához -, hamis diadalt aratsz, és az igazság vereséget szenved...
3. A párbeszéd legfontosabb és nélkülözhetetlen lépését „szent vágynak" nevezném: amikor észreveszünk a másikban valamit, amivel mi nem rendelkezünk, és azt szépnek látjuk, szeretnénk elsajátítani, tanulni vágyunk a másiktól, arra vágyunk, hogy többet tudjunk meg róla, és úgy érezzük, hogy ettől gazdagabbak, okosabbak lettünk.

Mi lenne, ha Stendhal szabályait minden párbeszédben betartanánk, nem csak a vallással kapcsolatban? Hogyan változnának meg tőle az iskolai viták? És azon az egyházon belül, amelyikhez tartozol? A fejezet többi olvasmányától eltérően ez az olvasmány történelmi áttekintésben ismertetett olyan fogalmakat és eszméket, amelyek fontosak a Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal egész anyaga szempontjából. Néhány olvasónk azonban felteheti a kérdést: „Mi közöm nekem ehhez a történelmi leckéhez?" Hogyan lehetne felelni erre? írd le válaszodat a naplódba, hogy később könnyen felidézhesd!

A gyűlölet úgy terjed, mint a pestis: nem válogat osztályok, vallások, nemzetek között. Az emberek úgy válnak áldozatává a gyűlölet népbetegségének, hogy nem is tudják, honnan és hogyan indult ki az egész. Vitatkoznak meg veszekednek egymás között az eredetéről, de egyikük sem látja előre a gyűlölet elkerülhetetlen következményeit.

Ha egy emberrel szemben ellenséges indulataink vannak, az általában valamilyen vitával oldható meg. De ha egy csoporttal szemben élnek ellenszenvek, hogyan lehet egy csoporttal vitatkozni?

12. OLVASMÁNY

A tolerancia elve

E fejezet olvasmányai nagyrészt arról szólnak, ahogyan saját magunkra gondolunk, vagyis az identitásról, az azonosságtudatról és annak következményeiről, ahogy mások meghatároznak bennünket. A világtörténelem során az emberek újra meg újra küzdöttek olyan társadalmak létrejöttéért, melyek mindenkit befogadnak és megvédenek. A toleráns társadalom fogalma azonban rendkívül összetett. Minden egyes társadalmon belül számtalan egymással vetélkedő eszme, érték és jövőkép él. Mégis elképzelhető olyan társadalom, melyben az alapvetően eltérő nézeteket képviselő emberek is megtanulhatnak együtt élni. Nézzük például Cornel West professzor javaslatát, mely azon a beszélgetésen hangzott el, amikor az alapítvány hallgatói Elie Wiesellel találkoztak:

Az egyén és a nagyobb egység együttműködésének nem a felülről diktált egyformaságon és egyhangúságon kell alapulnia. Az eltérő csoportok szembesüléséből létrejöhet egy olyan dinamikus konszenzus, melyet folyamatosan alakít a kérdésfeltevés és a kritika. A szólista és a zenekar viszonyához hasonlóan, az egyéniségnek azért kell fejlődnie, hogy fenntarthassa a csoport kreatív feszültségét, vagyis az egyén magasabb színvonalú teljesítménye segítsen megvalósítani a csoport közös célját. Csak ez a fajta kritikus és demokratikus megközelítés kínálhat alternatívát a határok szigorú őrizetéhez képest, legyenek ezek földrajzi határok vagy embercsoportok közöttiek (fehérek-feketék, férfiak-nők).22

Jacob Bronowski szerint a tolerancia nemcsak kívánatos, hanem szükségszerű minőségi kategória is. Tolerancia nélkül ugyanis az emberiségnek nincs jövője. Bronowski a tolerancia megvilágítására a XX. század eleji tudományos életből hoz példákat. A tudomány nagy lendülettel fejlődött ezekben az években, hiszen a tudósok nyitottak voltak az új gondolatok előtt, és vágytak arra, hogy a régi igazságokat próbára tegyék.

Werner Heisenberg új módon jellemezte az elektront. Valóban atomi részecske, mondta, de olyan, hogy korlátozott az információ, amit megtudhatunk róla. Például meg lehet határozni, hogy egy adott pillanatban pontosan hol van, de nem lehet ehhez a helyzetéhez sebességet vagy irányt is rendelni. Vagy fordítva, ha meghatározzuk a pillanatnyi sebességét, akkor nem tudjuk pontosan megadni az adott pillanatbeli helyzetét. Ez meglehetősen elnagyolt jellemzésnek hangzik, de Heisenberg tovább pontosított: a hely és a sebesség együttes meghatározásában törvényszerűen megjelenik egy bizonytalanság. Ez a mérési bizonytalanság az elektron természetéből fakad, melyen a mérési módszerek tökéletesedése sem fog változtatni. Az elektron sebessége és a helyzete tehát úgy függ össze, ahogy azt a kvantum „toleranciája" megengedi. A kvantumelmélet megalkotása a világ egyik legnagyobb tudományos eredménye.
Heisenberg „a bizonytalansági reláció" nevet adta elméletének. A bizonytalanság mindennapjainknak is egyik alapvető jelensége. Tudjuk, hogy nem várhatjuk el a világtól, hogy egzakt legyen. Ha egy tárgynak (pl. egy ismerős arcnak) mindig pontosan ugyanolyannak kellene lennie, hogy felismerhessük, már másnap nem ismernénk fel. Azért ismerjük fel egy tárgyban az azonost, mert majdnem olyan, mint volt. Sohasem pontosan olyan, hanem egy tűréshatáron belüli - tolerált - változásaival olyan, mint volt. A felismerés során ítéletünk eltűri a bizonytalansági tényezőket. Heisenberg elve tehát azt mondja ki, hogy nincs olyan esemény, még atomi szinten lejátszódó esemény sem, amely teljes bizonyossággal írható le, azaz semmi nem írható le tolerancia nélkül, semmi nem írható le a tolerancia teljes mellőzésével...
A bizonytalansági reláció elnevezés azonban talán nem túl szerencsés. Nem bizonytalanok vagyunk - a tudomány világában vagy a tudomány keretein kívül -, inkább azt mondhatnánk, hogy a tudásunk bizonyos tűréshatárok között, bizonyos toleranciával érvényes. A „tolerancia elvének" kellene tehát neveznünk. Ezt az elnevezést kétféle értelemben is javaslom. Nézzük először a tudománnyal kapcsolatos jelentését. A tudomány lépésről lépésre fejlődik, és ez az ember felemelkedésének legsikeresebb mutatója. A tudomány ugyanis megértette, hogy az ember és természet, illetve az ember és ember közötti információcserére csak bizonyos toleranciával kerülhet sor. Második jelentésében a szót határozottan a való világra vonatkoztatom. Az emberek minden tudást, minden információt csak a tolerancia szellemében tudnak egymásnak átadni. És ez a tudományban, az irodalomban, a vallásban, a politikában, de még a dogmák világában is így van.23

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi a bizonyosság, és miért törekednek rá az emberek? A bizonyosság ellentéte-e a toleranciának? Vagy csak egy „kényelmes mítosz" a bizonyosság? Ha igen, a tolerancia kényelmetlen? Készítsd el a tolerancia és az abszolút bizonyosság munkadefinícióját!
Néhány emberben ellenérzést szülnek a tolerálni, tolerancia szavak. Jelentésükben ugyanis ott van az „eltűrni, elviselni". Szerintük sokkal többre van szükség, mint egymás elviselésére. Egyetértesz ezzel? Mi lehet a tolerancián túl?
Hogyan élnek/élhetnének alapvetően eltérő nézetű emberek együtt? Mondj példákat!
Hogyan lehetne egy olyan társadalmat felépíteni, amely tiszteli a különbségeket? Amely mindenki számára megfelelő lehetőségeket biztosít? Milyen szerepe lenne a szabályoknak egy ilyen társadalom működésében? Milyen kompromisszumokra kényszerülne ebben a társadalomban az egyes ember?
Egyetértesz-e Bronowski professzorral abban, hogy tolerancia nélkül az emberiségnek nincs jövője? Jegyezd fel a válaszodat a naplódba!

*Dőlt betűvel szedtük a magyar kiadás számára íródott vagy válogatott olvasmányok címét.
1 Tannen, Deborah: Előszó, In: You Just Don't Understand. (Az ember egyszerűen nem érti.) Morrow, 1990.
2 Tashlin Frank: The Bear That Wasn’t. (A Medve, aki nem volt az) Dover Publications, 1962. ˆ A frank Tashlin Trust örökösei engedélyével közölve.
3 Tannen: i. m.
4 Lewinton, Richard et al: Not in Our Genes. (Nincs a génjeinkben.) Pantheon, 1990. 127.
5 Johnson, Allan G.: Human Arrangements. (Emberi ügyek.) Harcourt Brace, 1986. 353.
6 Lewinton: i. m. 121.
7 Lewinton: i. m. 126.
8 Shalen, Eva In: Kadish, Jonah: A Discussion with Elie Wiesel: Facing History Students Confront Hatred and Violence. (Beszélgetés Elie Wiesellel: A Facing History diákjai a gyűlölet és az erőszak ellen.) Facing History and Ourselves, 1993.
9 Runes, Dagobert D.: The Jews and the Cross. (A zsidó és a kereszt.) Citadel Press, 1966. 30.
10 Heron, Ann (szerk.): One Teenager in Ten: Writings by Gay and Lesbian Youth. (Tíz az egyből. Homoszexuális és leszbikus fiatalok írásaiból.) Alyson Publications, 1983.
11 Simons, Howard: Jewish Times: Voices of the American Jewish Experience. (Az amerikai zsidó lét tapasztalatai.) Houghton Mifflin, 1988. 239-40.
12 Schoenberger, Chana: Getting to Know about You and Me. (Ismerkedés veled és velem.) Newsweek, 1993. szept. 20.
13 Minow, Martha: Making All the Difference. (Micsoda különbség.) Cornell University Press, 1990.
14 Wistrich, Robert: Antisemitism: The Longest Hatred. (Antiszemitizmus. A legrégebbi gyűlölet. Pantheon,1991. 7.
15 Nyíri Tamás: Előszó helyett, In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986. 10.
16 Stendhal, Krister: „Can Christianity Shed Its Antijudaism?" (Meg tud a kereszténység szabadulni az antijudaizmusától?) Brandeis Review, Spring, 1992. 26.
17 Nyíri Tamás: i. m.
18 Eban, Abba: Heritage: Civilization and the Jews. (Örökség: A civilizáció és a zsidók.) Summit Books, 1984. 160.
19 Wistrich: i. m. 39.
20 Wistrich: i. m. 39-40.
21 Hay, Malcolm: Thy Brother's Blood: The Roots of Antisemitism. (Testvéred vére: Az antiszemitizmus gyökerei.) Hart Publishing Co., 1975. 3.
22 West, Cornel: Races Matters. (Faji kérdések.)
23 Bronowski: The Ascent of Man. (Az ember felemelkedése.) ˆ J. Bronowski, 1973. A BBC Books engedélyével közölve.

Kiadványok