Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Tizenegyedik fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Történelmi örökségek
„Csak a tanúk, akik a történelmi emlékezetet - minden cselekedet és minden műalkotás teljességét - alkotják, csak ők hozhatnak végső ítéletet egy eseményről vagy cselekedetről, mégpedig azzal, hogy milyen figyelmet szentelnek neki."
(Hannah Arendt)

Áttekintés

„Aki elfordítja szemét a múlttól, az nem látja a jelent sem" - mondta Richard von Weizsäcker nyugatnémet elnök a második világháború befejezésének 40. évfordulóján mondott beszédében. - „Aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az kiteszi magát a megfertőződés veszélyének." A Tizenegyedik fejezetben azt járjuk körül, hogy milyen szerepet játszanak a jelen alakításában az emlékeink. Azt is megvizsgáljuk, hogy sok ember miért nem hajlandó szembenézni az emlékeivel. A fejezet első olvasmányai a holocaust örökségével foglalkoznak. Azután két nép, az örmények és az afroamerikaiak - közhasználatú, de ma sértőnek számító szóval négerek - esetét vesszük szemügyre. A fejezet végén a történelemtanítás kérdéseivel foglalkozunk.
Kapcsolódunk egy olyan gondolathoz is, melyet a Második fejezetben érintettünk. Pattersont idéztük a rabszolgákkal kapcsolatban: „...nem folytathatták életükkel őseik hagyományait, nem magyarázhatták meg a számukra adott társadalmi valóságot az őseiktől származó tudással, s többé nem szőhettek bele a jelen tapasztalatát közösségük kollektív emlékezetébe." Patterson leírta, hogy a rabszolgák hogyan küzdöttek identitásuk megőrzéséért a hagyományok megőrzésével.
A társadalom bármely csoportjának joga van hagyományrendszerét megőrizni és azt a nemzeti örökséghez kapcsolni, hiszen ez alakítja a jövendő generációkat. Ennek a jognak a megtagadása kulturális népirtást jelent. Egy dachaui túlélő mondta a következőket:

Az SS-őrök gyakran ismételgették, hogy semmi esélyünk nincs arra, hogy élve kikerüljünk. Különös élvezettel tették hozzá, a háború végén a világ úgysem fogja elhinni, ami történt; lesznek majd híresztelések, találgatások, de bizonyítékok nem. Az emberek arra a következtetésre fognak jutni, hogy ilyen mértékű gonoszság egyszerűen nem lehetséges.1

Ez a túlélő és a társai eltökélték, hogy nemcsak életben maradnak, de emlékezni és tanúskodni is fognak. Vartan Hartunian tiszteletes, aki lefordította édesapjának, az örmény népirtás egy túlélőjének visszaemlékezéseit, így magyarázza a tanúságtétel szükségességét: „Minden olyan bűntett, amelyet elfelejtenek vagy megbocsátanak, igazolt és jóváhagyott bűntetté válik. A túlélő áldozatoknak el kell mondaniuk az igazat, ragaszkodniuk kell a büntetéshez, és minden erejükkel azon kell lenniük, hogy megakadályozzák a hatalommal rendelkezőket a romlás terjesztésében."2
„A történelemben és a magunkban rejlő gonosz ismerete és emlékezete valószínűleg nem akadályozza meg a népirtás megismétlődését. De a történelem nem ismerete és az emlékezet elfojtása még a legkisebb védekezéstől is megfoszt az ilyen óriási mértékű kegyetlenség és a közömbösség ellen. ...A különböző kultúrák figyelemre méltó módon hasonló módszereket alkalmaznak a felejtésre, még ha az elfelejteni vágyott események feltűnően különböznek is egymástól" - írja Judith Miller újságíró. Az elfojtás egyik módja lehet az „elfelejtendő ügyben" a tagadás, vagyis annak állítása, hogy valami nem történt meg. Egy másik eljárás a felelősség áthárítása másra. Az emberek gyakran fordulnak a megmagyarázáshoz is, azaz az esemény olyan beállításához, amely elfogadható, részben igaz is, de nem a teljes igazságot vagy a legfontosabb érveket sorakoztatja fel. A múlt elfojtásának egy módja annak hangoztatása is, hogy a kérdéses esemény csak egy volt a sok hasonló történelmi esemény közül. Ezt relativizmusnak, vagy „igen, de..."-szindrómának nevezhetjük. Mi az tehát, ami segíti az emlékezést?
Judith Miller szerint minden, ami a múltat valóságosabbá, kevésbé elvonttá teszi. Szerinte az absztrakció (elvontság) „megöli az emlékezést, mert lehetőséget ad a távolságtartásra, gyakran a közömbösségre is".3

1. OLVASMÁNY

Túlélők
(Magyar kiegészítés)

...Nyolc évvel idősebb bátyám, Ukrajnában munkaszolgálatos, apám is munkaszolgálatos, anyám az üldözést a Raoul Wallenbergtől kapott menlevéllel egy svéd protektorátust élvező védett házban élte túl, engem a Bakáts utca 2-ben egy keresztény család bújtatott anélkül, hogy tudták volna: zsidó vagyok. Apám ért először haza, és anyámmal a Horn Ede utcai lakásban találkoztak. Úgy tudták, hogy bátyám már egy éve halott.
Anyám ismerte a Bakáts utcai címemet, és 45 januárjában elindult a Horn Ede utcából a Bakáts utcába, hogy megkeressen engem. Útközben, a Nagykörút és a Király utca sarkán véletlenül találkozott az egyik unokaöccsével, aki ugyancsak munkaszolgálatos volt, és éppen akkor érkezett vissza Pestre. Kérdezi anyámat: Hová mégy?
- A gyerekért.
- Akkor miért mégy arra? Most láttam őt a Benczúr utca sarkán.
- A Benczúr utca sarkán? Mit csinál ott?
- Most jött meg, velem együtt, Pestre...
Anyám lassan értette meg, hogy akit az unokaöccse látott, az nem én vagyok, hanem a bátyám, akit egy éve halottnak hitt, és akit már mélyen meggyászolt, és lélekben eltemetett. Anyám hazavitte a bátyámat, és másnap együtt jöttek értem. Akkor tudta meg a keresztény család, amelyik befogadott, hogy mekkora kockázatot vállalt értem...
A Mária utcán mentünk haza. Budán még folytak a harcok, és mi a védettebb mellékutcát választottuk. A Mária utca a Nagykörúttal párhuzamos. A Nagykörútról ide húzták be a holttesteket. Tizenkét éves voltam, a bátyám húsz. Anyám odaszólt a bátyámnak:
- Nem lett volna szabad ezen az utcán jönni a gyerekkel.
A bátyám azt felelte:
- Ezt felejtsd el, anyám. Gyerek már nincs. Ez a fiad is felnőtt.4

Gyerek már nincs. Ez a fiad is felnőtt.

Anyám lassan értette meg, hogy akit az unokaöccse látott, az nem én vagyok, hanem a bátyám, akit egy éve halottnak hitt, és akit már mélyen meggyászolt, és lélekben eltemetett.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Igaza volt az idősebb testvérnek? Lehet egy tizenkét éves fiú felnőtt? Szerinted felnőtté vált? Mi történt vele szerinted?
A visszatérő családok elkezdték élni mindennapi életüket anélkül, hogy igazán tudhatták volna, mi van a család többi tagjával. Milyen lehet úgy élni, hogy bizonytalanságban van az ember, hogy élnek-e a családtagjai? El lehet így kezdeni élni? Lehet nem elkezdeni élni? Mit gondolsz, a túlélők hogyan válhattak lelkileg egészségessé? Lehetséges ez?
Mit gondolsz, hogyan hatott a zsidóüldözés a túlélők gyerekeire?
Ismersz olyan embert, akinek a szülei koncentrációs táborban voltak? Van az iskolában olyan gyerek, akinek a családjában van túlélő?

2. OLVASMÁNY

A gonoszság bizonyítékainak megőrzése

A túlélők történetük elmondásával tanúskodhatnak a megtörténtekről. Mások a holocaust tárgyi bizonyítékait próbálják megőrizni. S ez a tevékenység rendkívül fájdalmas. Timothy Ryback újságíró így ír erről a munkáról:

1989 novemberében az Egyesült Államok washingtoni Holocaust Emlékmúzeuma az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumból egy kiállítási tárgyakból álló küldeményt kapott az újonnan felállítandó holocaust emlékkiállításhoz. Auschwitzi barakkok deszkái, darabok a krematórium romjaiból, iegy pózna az elektromos szögesdrót kerítésből, húsz üres Ciklon B-s doboz - ez az a méreg, amelyet az emberek elgázosítására használtak. De ezek mellett számos személyes tárgy is érkezett, hajkefék, tükrök, borotvák, fogkefék, ruhafogasok, cipőkrémek, papucsok és bőröndök. S egy dobozban kb. tíz kiló haj. Amikor a hajat megkaptuk, úgy tekintettük, mint egyikét a kiállítási tárgyaknak - mondta Jacek Nowakowski, aki a kiállítás tárgyi anyagának összegyűjtését koordinálta. - De aztán, amikor a kiállítási bizottság ülésezett, és az került szóba, mi lenne a haj kiállításának legjobb módja, nyilvánvalóvá vált, hogy a haj több bizottsági tag szerint egészen másként kezelendő, mint a többi kiállítási tárgy.
A bizottság húsz emberből állt, tudósokból, a holocaustot túléltekből, muzeológusokból, s az volt a feladatuk, hogy eldöntsék, mi kerüljön a kiállítás anyagai közé. Az emberi haj - copfok, loknik, hosszú, leborotvált női haj - kiállítása kérdésének két, erős érzelmi töltésű bizottsági ülést is szenteltek. Nowakowski szerint ezek a viták a legérzékenyebb pontot jelentették egy olyan programban, melyen már tíz éve dolgoztak. „A haj nagyon személyes - mondja Nowakowski -, hiszen nemcsak az emberi testhez tartozik, hanem az identitás része is. Sokat elárul a személyiségről az, hogy valaki hogyan viseli a haját. A haj nagyon egyszerű, mégis jelentőségteljes dolog."
Több bizottsági tag úgy vélekedett, hogy a hajat ki kellene állítani, hiszen a tábor felszabadításakor, 1945 januárjában a Vörös Hadsereg óriási mennyiséget talált belőle. „Kiállítása nagyon meggyőző érv lehetne azok számára, akik tagadják a holocaust megtörténtét - mondta Jeshajahu Weinberg, a múzeum igazgatója és a bizottság elnöke. - Ezt nem is annyira a jelenlegi, hanem a jövő generációk miatt is meg kell tenni. A haj egyike a tagadhatatlan bizonyítékoknak." A bizottság más tagjai viszont hevesen ellenezték a haj kiállítását. „Különösen a női túlélők emeltek kifogást" - mondja Weinberg. - „Amennyire én tudom, akár az édesanyám haja is közötte lehet - mondta egyikük. - Nem akarom, hogy az anyám hajából kiállítási tárgy legyen."
Weinberget és a bizottságnak azokat a tagjait, akik eredetileg a haj kiállítása mellett érveltek, meghatotta ez az indoklás. Végül úgy döntöttek, hogy egy egész falat betöltő fényképet állítanak ki, mely a majdnem két tonna, Auschwitzban talált és ott kiállított hajról készült.
Míg a washingtoni múzeumban arról folyt a vita, hogy kiállítsák-e vagy sem a hajat, a lengyelországi Oświęcim városában, az Auschwitz Múzeumban egy sokkal gyakorlatibb kérdés megoldását kellett megtalálni: hogyan őrizzék meg a majd kétezer kilogramm haj állagát.
Ez a kérdés egy több millió dolláros terv keretében merült fel, melynek célja az auschwitzi koncentrációs tábori komplexum megőrzése volt. Miközben a muzeológusok arról tárgyaltak, hogy hogyan lehet konzerválni a megmaradt barakkokat, a gázkamrák romjait, a halomban álló hajat, azzal is szembe kellett nézniük, mit jelent „relikviákat" megőrizni.
Auschwitz felszabadítása óta az ott talált emberi maradványok a holocaust legvérfagyasztóbb jelképévé váltak. A nácik nemcsak hogy megöltek több millió férfit, nőt, gyermeket, hanem szó szerint „arattak" a maradványokból, mert felhasználták ezeket a német ipari gépezetben. Az 1940-es évek elején élénk kereskedelem alakult ki a különböző halál táborok, Auschwitz, Majdanek és Treblinka, valamint a német filc- és textilgyártók között, akik a sokoldalú nyersanyagból fonalat, kötelet, textilt, szőnyeget, matracot gyártottak, egyenruha-tömítést, zoknit a tengeralattjárók legénységének, szigetelést a vasútépítők csizmájába...
1945 májusában, alig néhány nappal a német kapituláció után a lengyel hatóságok tíz kilogramm Auschwitzban talált emberi eredetű hajat küldtek megvizsgálásra a krakkói Törvényszéki Orvosi Intézetbe. Jan Robel, az Intézet igazgatója jelentésében azt írta, hogy a vegyi vizsgálatok kimutatták „a cián s ezen belül a mérgező Ciklon B nyomait a hajban". Az ilyen vizsgálatok eredményeit bizonyítékként hozták fel a náci bűnösök, köztük Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka perében Nürnbergben. Hösst 1947. április 2-án halálra ítélték, s tizennégy nap múlva felakasztották az auschwitzi főtábor, a Stammlager volt krematóriuma mellett.
Azóta tanúskodik az Auschwitzban kiállított haj: egy barakk, az akkori IV. Blokk második emeletén hatalmas üvegtáblák mögött ott áll nagy rakásokban. …Witold Smrek, az Auschwitz Múzeum főmunkatársa és más muzeológusok jelenleg a kiállított anyag sorsáról gondolkodnak. „Többen úgy vélik, hogy a haj kiállítása sértő, és bemutatása rossz ízlésre vall" -mondja Smrek.5

Így vélekedik Ádam Zak, a krakkói Jezsuita Kollégium rektora is: „A haj az emberi test része, s mint ilyennek meg kell adni a kellő méltóságot. Azt mondják egyesek, hogy a haj a náci gaztettek bizonyítéka. De hát ott vannak a dokumentumfilmek, a cipők, a hajkefék, elég bizonyítékot nyújtanak ezek is arra, hogy a holocaust megtörtént."
Ernest Michel, aki túlélte Auschwitzot, nem ért egyet ezzel a nézettel. „Nincs semmi, ami ennél hatásosabban vágná a világ szemébe, hogy mit tettek a nácik. Abból a transzportból, mellyel én is idekerültem, minden nőt és gyereket azonnal elgázosítottak. Csak a haj, a fésűk, a bőröndök és a cipők maradtak meg belőlük. Bármennyire fájdalmas is ezt látni, ez egy olyan történet rendkívül lényeges része, amelyet el kell mondanunk."
Smerk fő gondja azonban nem az, hogy ki legyen-e állítva a haj vagy sem, hanem az, hogy hogyan őrizhető meg. Az évtizedes tárolás egy olyan teremben, melyben nincs nedvesség- vagy hőmérséklet-szabályozás, elhalványította és kiszárította a hajat. Egy része már el is porladt. Smerk konzultált már a világ leghíresebb múzeumaival is, de eddig nem sikerült kielégítő tanácsot kapnia. „Senkinek nem kellett ezzel a problémával megbirkóznia eddig" - mondja.6

Nincs semmi, ami ennél hatásosabban vágná a világ szemébe, hogy mit tettek a nácik. Abból a transzportból, mellyel én is idekerültem, minden nőt és gyereket azonnal elgázosítottak. Csak a haj, a fésűk, a bőröndök és a cipők maradtak meg belőlük. Bármennyire fájdalmas is ezt látni, ez egy olyan történet rendkívül lényeges része, amelyet el kell mondanunk.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi egy múzeum célja? Hogy megőrizze a múlt relikviáit? Hogy segítse az emlékezést? Hogy tanúskodjon? Vajon miért váltott ki a haj kiállítási tárgyként ekkora vitát?
Mennyire fontos a haj az ember identitása szempontjából? A személyiség szempontjából? Miben különbözik a haj a holocaust múzeumokban kiállított bőröndhegyektől? Vagy a cipők és más személyes tárgyak kiállításától?
Ernest Michel azt mondta a haj kiállításáról, hogy „bármennyire fájdalmas is ezt látni, ez egy olyan történet rendkívül lényeges része, amelyet el kell mondanunk". Valóban szükséges emlékeznünk a „rossz" vagy fájdalmas történelmi eseményekre? Kell ezeket tanulmányoznunk?

3. OLVASMÁNY

Amnézia

Sok túlélő úgy érzi, kötelessége a holocaustra emlékezni. Az elkövetők és a szemtanúk közül azonban sokan - tudatosan vagy tudat alatt - a felejtést választották. Daniel Goleman pszichológus szerint ezek nem elszigetelt és ritka esetek, okuk szerinte az, amit ő fehér foltnak, „vakfoltnak" nevezett. Ezt az alábbi példával, egy tanítványa esetével magyarázza meg:

Bini Reichel, aki 1946-ban született Németországban, elmondta, hogy a háborút követő években „miként vált az amnézia ragályos országos betegséggé, ami még a háború után született gyerekeket is érintette. Ebben az új világban nem volt helye a kíváncsi gyerekeknek és tizenéveseknek. Először csak elhalasztottuk a kérdések feltevését, később teljesen fel is hagytunk még a szándékával is." Reichel történelemkönyvében a náci időkről mindössze tizenöt oldal szólt, óvatos elítélés kíséretében...
Reichel nemrégiben megpróbált áttörni ennek a csoportos amnéziának a falán, és felkeresett néhányat a háborús generáció tagjai közül. Egy volt nácit kérdezett arról, hogy miért nem beszélt soha ezekről az évekről a gyermekeivel. A felelet: „Ez nem lehetett beszédtéma. S különben is, soha nem kérdeztek."
Az olyan kérdések, amelyeket nem lehet - vagy nem akarnak - feltenni, a „vakfolt" nyilvánvaló jelei. A vakfolt kialakítása minden elnyomó rezsim kulcsfeladata, hiszen lehetővé teszi az olyan információk elhallgatását, melyek veszélyeztetnék a hivatalos álláspontot.7

Az olyan kérdések, amelyeket nem lehet - vagy nem akarnak -feltenni, a „vakfolt" nyilvánvaló jelei.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan emlékeznek a korábbi fejezetekben idézett túlélők a holocaustra? Hogyan az olvasmányban szereplő németek?
Miben hasonlít ez a kétfajta visszaemlékezés? Mi a leglényegesebb különbség a kettő között? Miért van meg ez a különbség?
Milyen értelemben „ragályos" az olvasmányban említett csoportos amnézia?
Mi Goleman szerint ennek az amnéziának az oka? Hogyan lehetne ezt szerinte feloldani? Egyetértesz vele?
Számodra milyen kérdéseket nehéz feltenni? Mit gondolsz, ezek azt jelzik, hogy a te életedben is van „fehér folt"?
Nem csak a németeknek nehéz a múlttal szembenézniük. A franciák közül is sokan nehéznek találták ezt. 1983-ban zajlott Klaus Barbie háborús bűnös pere. Klaus a megszállt Lyon város Gestapo-parancsnoka volt, s mint ilyen felelős 4342 francia ellenálló és 7591 francia zsidó meggyilkolásáért. Sokan féltek Franciaországban, hogy ez a per régi sebeket fog feltépni. Mint Barbie maga rámutatott, a háborúnak réges-régen vége volt. „Én elfelejtettem már mindent -mondta a bíróság előtt. - Ha ők nem felejtették el, az az ő bajuk. Én elfelejtettem." Meg szabad-e engedni az ilyen felejtést? Mi történik akkor, ha nem nézünk szembe a múlt eseményeivel?
Barbie-t bűnösnek találta, és életfogytiglani börtönre ítélte a bíróság. Érvelése mégis sokakra hatott, mert a múlttal kapcsolatos felelősség elhárítására mutatott példát.
Simone Veil, az Európa Parlament volt elnöke, maga is a holocaust egy túlélője, azt mondta Judith Millernek, hogy Barbie és az ügyvédje „azt próbálták hangoztatni, hogy minden, egy háború idején bekövetkező haláleset egyforma, legyen oka náci népirtás, Hiroshima, Algéria, Vietnam, Kambodzsa vagy bármi más. Vagyis, ha mindenki bűnös, senki sem bűnös." Miller hozzáteszi, hogy ez a relativizmus és magyarázkodási taktika nemcsak általános, hanem alattomos is, s az emlékezetelfojtás egyik legveszélyesebb fajtája. Szerinted miért?

4. OLVASMÁNY

Amnézia Magyarországon
(Magyar kiegészítés. Pelk János ˆ. Első közlés)

Bauer József, negyvenhat éves mérnök és külkereskedő. Nős, három gyermek apja.

A családom múltjáról nagyon keveset tudtam, évtizedek teltek el, amíg tisztán láttam. Talán ennek az is az oka lehetett, hogy az apám 1948-ban érkezett haza a Szovjetunióból. 1942-ben, a Don-kanyarban munkaszolgálatosként esett hadifogságba, s összesen hat évet töltött odakinn. Meggyőződéses kommunistaként jött vissza, nem akart többé tudni a zsidóságról. Én alig két év múlva születtem mintha a fia testesítette volna meg számára a szép, új világot, melynek semmi köze nincs a múlthoz. Apám igazi katonaember volt, pontos, fegyelmezett, rendszerető. Ha Izraelbe veti a sorsa, talán a vezérkar tábornoka lett volna belőle. De ez nem adatott meg neki. Mindenesetre korán elárulta a vonzódást a katonai pálya iránt már 1943-ban a hadifogságban jelentkezett a Stromm Marcell-féle antifasiszta magyar hadtestbe, mely végül a cseh politikusok tiltakozása miatt nem alakult meg. Nagyszüleim szegény emberek voltak: bizsukereskedésük volt, s nem élték meg, hogy a fiuk szakít velük mint polgári elemekkel. A nagyapámat munkaszolgálatra vitték, ott halt meg, a nagyanyámat egy svéd védett házból hurcolták el a nyilasok és lőtték agyon 1944 decemberében. Anyai nagyszüleim vidéken éltek, őket Auschwitzba deportálták, ott haltak meg.
Az apám, amióta az eszemet tudom, mindig rendre, fegyelemre szoktatott. Ideális parancsnokom akart lenni, ügyelt arra is, hogy képes legyek az önálló kezdeményezésre. Nekem egy idő után nagyon terhessé váltak a nevelési módszerei, különösen az, hogy a kiosztott feladatokat esténként ellenőrizte és értékelte. Nagyon sokat dolgozott, de azért arra is volt gondja, hogy bejárjon az iskolába, ahol tanultam, vezető szerepet vállalt a szülői munkaközösségben, s mindenütt hangot adott kommunista meggyőződésének. Egy idő után éreztem, hogy a tanárok és az osztálytársaim tartanak tőlem. Kevés barátom volt, a gyerekek már az általános iskolában elhúzódtak tőlem.
Apám a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, magas beosztásokban. Szerényen éltünk, a múltról szó sem esett. Azért egy nagynéném révén tudomást szereztem arról, hogy mi zsidó származásúak vagyunk, nála ettem először maceszgombóclevest, töltött libanyakat és más kóser ételeket. De a nagynéni, aki láthatóan nem értett egyet apám elvakultságával, a lelkemre kötötte, hogy otthon egy szót se szóljak arról, amit ő nekem mesélt.
Bármennyire is hallgatott apám a zsidóságról, 1956 októberében, a forradalom idején ez mégiscsak meghatározó szerepet játszott abban, ahogy átélte az eseményeket. Már huszonharmadikán hallotta a tömegből a jelszót, hogy Iczig, most nem viszünk Auschwitzig! Hogy ez akkor valóban elhangzott-e, senki sem tudja, tény viszont, hogy amikor néhány nap múlva riasztani ment egy tiszttársát, a tömeg megkergette, állítólag meg akarták lincselni. Arra világosan emlékszem, hogy halottsápadtan jött haza és azt mondta: Te jó ég, ezt nem gondoltam volna.
Természetesen az apám lelkesen csatlakozott az MSZMP-hez, hiszen az események megerősítették hitében. Nem volt kétséges, hogy én is úttörő leszek, s ha eljön az ideje, részt veszek majd a munkásmozgalomban is. Fiam, ez a helyes út, ezen kell haladnod - ismételte nekem sokszor. Az apám nekem csak negatív formában beszélt mindarról, ami a származásunkkal kapcsolatos. Mondd meg, ha valaki zsidózik vagy cigányozik. Ne tűrd el az ilyesmit, de ha az erőviszonyok miatt nem tudsz fellépni, majd én intézkedem.
Érdekes módon éppen egy kerületi úttörőtáborban voltam először a tanúja annak, hogy egy gyereket megvertek a származása miatt. Láttam, hogy sír, s amikor odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam, megsúgta: „Azért vertek meg, mert zsidó vagyok." Amikor elmeséltem az apámnak az esetet, nagyon dühös lett: „Gyökerestül ki kell irtani az efféle megnyilvánulásokat" - közölte velem.
Szóval semmi pozitív élmény nem jutott osztályrészemül a zsidósággal kapcsolatban azonkívül, hogy ma is szeretem a kóser konyha néhány ételét, s furcsa módon elérzékenyülök, ha a kántor énekét hallom. De ez nem volt elég ahhoz, hogy vállaljam az identitásomat. Nem izgatott igazán, hogy ki is vagyok, hiszen aktívan sportoltam, szép eredményeket értem el a kajakozásban. De a sporttársaim nem hagytak békén. „Miért van neked német neved? Ha nem vagy keresztény, akkor mi vagy?" - kérdezték tőlem. A 60-as évek közepén, amikor Magyarország egyre jobban elkötelezte magát az arabok mellett, s felerősödött az anticionista propaganda, már azt is a fejemhez vágták: „A zsidók takarodjanak Izraelbe, neked is ott a helyed!" Apám 1967-ben a hatnapos háború után félt attól, hogy Magyarországon is hasonló zsidóellenesség kap lábra, kommunista alapon, mint Lengyelországban. Szerencsére a Kádár-rendszer ennél óvatosabb volt, Nasszer vereségét nálunk nem követte antiszemita reakció.
1968-ban, miután leérettségiztem, az első dolgom volt, hogy megszabaduljak apám felügyelete alól, és külföldre mentem tanulni. Jól tudtam oroszul, így természetes volt, hogy a Szovjetunióban, Moszkvában jártam egyetemre villamosvontatás és vontatásautomatika szakra. Ott, Moszkvában döbbentem rá arra, mekkora szakadék tátong a valóság és a jelszavak között. Furcsa módon kezdettől fogva olyanokkal barátkoztam, akik maguk is valamilyen kisebbséghez tartoztak. Grúzokkal, tatárokkal, zsidókkal jártam össze. Az utóbbiak között emlékszem egy Gelfand nevűre, egy Bronsteinre és egy Levinsonra. Ők egyébként már 1972-ben eltűntek, kivándoroltak Izraelbe. Ők meséltek arról, hogy a Szovjetunióban bizonyos szakokra egyáltalán nem vettek fel zsidókat, s szigorúan számon tartották, kinek mi a származása. Közben egyre erősödött odakinn az Izrael-ellenes propaganda: jól emlékszem egy plakátra, mely egy szerencsétlen arabot ábrázolt, akit hóhérai egy Dávid-csillagra szegeztek fel úgy, mint Krisztust a keresztre.
Amikor végeztem és hazajöttem, kiderült, hogy az én speciális vasúti végzettségem semmit sem ér, ezért felcsaptam tengerésznek. Sok helyre eljutottam, de bizony a tengeren a matrózok és a tisztek szintén nem fukarkodtak az antiszemita megjegyzésekkel, úgyhogy örültem, amikor megszabadultam tőlük. Mégis azt hittem, hogy a támadásokkal szemben még mindig védelmet nyújthat a párt, ezért beléptem az MSZMP-be.
Később a Technika Külkereskedelmi Vállalathoz kerültem üzletkötőnek. Ez a cég fegyvereket exportált, szállított az araboknak is, bőséggel. Ez okozott nekem némi lelkiismeret-furdalást, de végül túltettem magam rajta: tudtam, nem sokra mennek a mi géppisztolyainkkal. Aztán a Tervhivatal katonai osztályán helyezkedtem el, ott dolgoztam egészen a rendszerváltásig.
1990 óta különböző kft.-kben dolgozom külkereskedőként, de egyiknél sem tudtam gyökeret verni. Sok kudarcélményem volt a munkában: mások, akik kevésbé képzettek, mint én, sokkal jobban boldogultak. Jelenleg a Magyarországon állomásozó amerikai IFOR-erők projektmenedzsere vagyok egyéves szerződéssel. Pszichológushoz is elmentem, aki azt mondta, hogy még mindig keresem az identitásomat, s ettől vagyok olyan érzékeny. De azt hiszem, most már sohasem fogom megtalálni a zsidóságomat: keresztény lányt vettem el feleségül, s egy Buda környéki faluban lakom, ahol a helybeliek buzgó katolikusok, s nemigen tudnának mit kezdeni velem, ha kiderülne a származásom. A lányom a templomi kórusban énekel, a plébános el van ragadtatva a hangjától. Pedig néha úgy érzem, el kellene mondanom a három gyerekemnek, hogy az apjuk zsidó. De nem akarom összezavarni őket, jobb, ha nem bolygatom a múltat.

Arra is volt gondja, hogy bejárjon az iskolába, ahol tanultam, vezető szerepet vállalt a szülői munkaközösségben, s mindenütt hangot adott kommunista meggyőződésének. Egy idő után éreztem, hogy a tanárok és az osztálytársaim tartanak tőlem.

Az apám nekem csak negatív formában beszélt mindarról, ami a származásunkkal kapcsolatos. Mondd meg ha valaki zsidózik, vagy cigányozik. Ne tűrd el az ilyesmit, de ha erőviszonyok miatt nem tudsz fellépni, majd én intézkedem.

A lányom a templomi kórusban énekel, a plébános el van ragadtatva a hangjától. Pedig néha úgy érzem, el kellene mondanom a három gyerekemnek, hogy az apjuk zsidó. De nem akarom összezavarni őket, jobb, ha nem bolygatom a múltat.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A háború után a haláltáborokból, munkaszolgálatból visszatérek közül sokan költöztek Izraelbe. A Magyarországra hazatért zsidók traumáik megoldására többféle utat is bejárhattak. Sokan közülük Bauer József édesapjának útját választották: beléptek a kommunista pártba, sőt esetleg a kommunista rendszer hatalomgyakorlásának legkegyetlenebb szervezetéhez, az Államvédelmi Hatósághoz csatlakoztak. Ugyancsak sokan döntöttek úgy, hogy szakítanak múltjukkal, zsidóságukkal, hogy gyermekeik ne is tudják a család zsidó múltját, sokan választották valamelyik keresztény vallás gyakorlását. Mások, csalódottan és fájdalommal telve, de folytatták vallásuk hagyományos gyakorlását, és gyermekeikkel is megosztották múltjukat és fájdalmukat, szenvedéseiket is.
Te melyik utat érted meg a legkönnyebben?
Mi vitte szerinted a hazatért zsidókat a kommunista pártba? Eszmények? Vagy a bosszúvágy?
Milyen eszményeket kínált a kommunista ideológia a keserű tapasztalatok után a zsidóknak? Meg tudod érteni a bosszúvágyat? Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy az emberek bosszút akarnak állni a sérelmeikért?
Jó megoldásnak tartod a zsidókkal kapcsolatos előítéletek megszüntetésére a zsidók teljes asszimilációját? Mi lehet ehhez jó út? Jó megoldás szerinted a gyerekek teljesen más hagyományok szerinti felnevelése? A zsidó múlttal való teljes szakítás? Mit gondolsz, el lehet teljesen titkolni a gyerekek előtt a család múltját?
Tudod, hogy mi volt a nagypapád foglalkozása? A másik nagypapáé?
És a nagymamád? Milyen iskolába járt?
Nézz utána az asszimiláció szó jelentésének!

5. OLVASMÁNY

Családi örökség

A jelentős események nemcsak az érintettekre, hanem gyermekeikre, sőt azok gyermekeire is hatással vannak. Az identitásunkat, legalábbis részben, a család, a család története formálja. Otthon ismerkedünk meg a legfontosabb hagyományokkal, és ezek emlékezete a legerősebb bennünk. Nancy Sommers a következőképpen ír a családjáról és a holocaust örökségéről:

A szépia árnyalatú fénykép ott áll a dolgozószobámban a polcon. Nap mint nap rápillantok, hogy arcvonásaimra bukkanjak a nagyanyám eljegyzésére összesereglett rokonság tagjaiban. Köztük van nagyapám nyolc testvére, nagyanyám három nővére és szülei.
Nagyanyám regensburgi otthonának kertjében készült a kép, 1920 őszén. A fénykép is visszaad valamit abból a biztonságérzetből, komolyságból, ugyanakkor örömből, melyet ezek a családtagok ott és akkor átérezhettek. Egy kivételével mindegyikük halott már; mégis rajtuk keresztül kapcsolódom a világhoz, például németes hangzású nevükkel - nagyanyám neve, Irma, az én egyik keresztnevem is -, a nevetésükkel, nagyanyám lírai, ábrándozó tekintetével, nagyapám sugárzó önbizalmával...
Ez a fénykép (és még néhány másik) volt az én gyermekkorom titkos erőforrása. Az egykor nagy és tehetős családot, melynek tagjai szomszédos bajor városokban, egymás közelében éltek, mára megtizedelte, illetve szétszórta a történelem Argentína, Izrael, Anglia vagy New York valamilyen menedéket jelentő tájain. Indiana államban, ahová az én szüleim kerültek, már nem volt kertünk, nem volt erdő vagy hegyvidék, ahová kirándulni lehetett volna. Nem voltak hagyományos családi összejövetelek. Komor gyermekkorom volt, a történetünket, melynek - úgy éreztem - részese vagyok, de át nem éltem, nagy csend övezte. Nagyon sokáig alig tudtam egyáltalán valamit a „múltról". Csak egy történet volt, amit anyám többször elmesélt Albert Selzről, legjobb barátnője édesapjáról, akit 1937-ben agyonlőttek a nácik, amikor a csengetésre ajtót nyitott. Mintha ez lett volna a magyarázata, hogy három zár is volt a Terre Haute-i házunk ajtaján. Apám azt mondta, hogy nem nyitna ajtót, ha a nácik jönnének. Az apja ugyanis ezt tette a Kristallnacht estéjén, el is vitték erőszakkal, és Buchenwaldba szállították. Ilyen súlyos veszteségek terhével a vállukon a szüleim úgy vélhették, hogy ha nem beszélnek túl sokat róla, a múlt nem fogja őket annyira kísérteni. Nekem a fényképek mesélték el azt, amire a szüleim nem találtak szavakat: a szeretet és megfosztottság, az emlékezet és a vágyakozás történeteit. Nem egy képből állt össze az egész történet, hiszen egy felvétel nem tud egy pillanatnál többet, egy egész történetet visszaadni. De ilyen pillanatok sorából áll össze a történelem.8

Nancy Sommershez hasonlóan a holocaust alakította annak a férfinak az identitását is, aki Nyugat-Németországban nőtt fel a világháború után:

Szégyenkeztünk a hazánk miatt. Elmondták nekünk, mi történt: parádék, könyvek, Heil Hitler, verések; hangos, dühödt és közönséges tömegek; a szeretett és híres emberek elüldözése - Albert Einstein, Thomas Mann, Brecht - könyvek, festmények, kották elégetése. Másokról soha nem hallottunk, a névtelen milliókról, akik nagy csendben a táborokba kerültek, és akiknek hangját örökre elnémította a gázkamra. Nem olyan ország volt ez, melyre büszke lehetett az ember. S persze fájt nekünk, magányos gyerekeknek, hogy olyan felnőttek között éltünk, akikben nem lehet, és nem szabad megbízni. Hát hogyan bízhattam volna a szüléimben, akik a „Deutschland, Deutschland über Alles" ritmusára ringattak a térdükön? Vagy akik arra biztattak, hogy azt kiabáljam egy férfi után, akit még csak nem is ismertem, hogy „Zsidó! Zsidó!"? Vagy az apámban, aki magas rangú tiszt volt korábban, s másokkal együtt azt állította, hogy nem hallottak a táborokról? S aki, ha a hatmillió zsidó haláláról kérdeztem, kijavított, mondván hogy csak 4,5 millió volt, s az én számomat csak a híres zsidó propaganda találta ki? S közben próbáltam a szívverésemmel számolni, az annyi, mint egy, meg egy, meg egy, meg egy...9

Nem minden gyerek akar szembenézni a múlttal. Donia Blumenfeld Clenman túlélte a holocaustot, és ma Kanadában él. Az ő gyerekei elutasítóak voltak anyjuk múltjával szemben. Alábbi versének - melyet nyersfordításban közlünk - a címe:
Már jó angolsággal álmodom is.

Néha
idegen vagyok a saját családomban,
mivel Európa kísérteteit hozom
Kanada soknemzetiségű világába,
ebbe a világos nappali szobába,
mozgékony és szenvedélyesen
objektív gyermekeim közé.

A sebeim szépen begyógyultak,
az aggódásom pusztán elméleti,
elhalványodott, mint a pecsét
a húszéves papíron, mely új
állampolgárságot adott.
S valahogy mégis
a múlt füstje
árnyékot vet a zacskós levesre,
s bár csak tanú voltam odaát,
félelmet keltek,
puszta jelenlétem
egy élő kövület
a jelent imádók asztalánál.

Szeretnek engem mélyen,
gyengéden,
de egy részem kitörölnék,
hogy régi emlék, bármily szerény,
ne törhessen fel,
s ne kényszerítse őket
a közös emlék fogságába.

Ez az én múltam,
nem az övék,
árulkodnak a pillantások.
Mindannyian Ádámtól származunk,
s mégsem emlegetik állandóan az ősapát
a boldog kanadai otthonokban.

Nem voltam már gyerek, mikor idejöttem,
sikerült mégis jól beilleszkednem,
még verset is az itteni nyelven írok
s már jó angolsággal álmodom is.
Tehát az ész kenőcséhez nyúlok,
ragtapaszt kap a megtört szív,
és látom, hogy megkönnyebbülnek,
mert tudják, hogy
visszakapják
normális kanadai anyjukat.10

Nekem a fényképek mesélték el azt, amire a szüleim nem találtak szavakat: a szeretet és megfosztottság, az emlékezet és a vágyakozás történeteit. Nem egy képből állt össze az egész történet, hiszen egy felvétel nem tud egy pillanatnál többet, egy egész történetet visszaadni. De ilyen pillanatok sorából áll össze a történelem.

Hogyan bízhattam volna a szüleimben, akik a „Deutschland, Deutschland über Alles” ritmusára ringattak a térdükön? Vagy akik arra bíztattak, hogy azt kiabáljam egy férfi után, akit még csak nem is ismertem, hogy „Zsidó! Zsidó?”

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent Nancy Sommers megállapítása: „Komor gyermekkorom volt, a történetünket, melynek - úgy éreztem - részese vagyok, de át nem éltem, nagy csend övezte." Milyen módon kapcsolódik a családja történetéhez? Mit mond Sommers a múlt jelent és jövőt formáló erejéről?
Mit gondolsz, miért vélték úgy Nancy Sommers szülei, hogy ha „nem beszélnek túl sokat róla, a múlt nem fogja őket annyira kísérteni"? Egyetértene-e ezzel a nézettel Isabella Leitner?
Az idézett német férfi miért szégyenkezik a szülei és a hazája miatt? Hogyan éltek vissza a bizalmával? Ha valakiben megrendül a bizalmunk, vissza lehet-e állítani? Készítsd el Donia Clenman identitásábráját! Készítsd el a családjáét is! Miben hasonlítanak az ábrák? Mi a lényeges különbség? A versnek melyik idézete támasztja alá ezt a különbséget? Mi „a közös emlék fogsága", melytől a gyermekei félnek? Miért nehéz Clenman számára „normális kanadai anyának" lenni?
Mi a hasonlóság az ebben az olvasmányban bemutatott három család között? Mi a különbség? Mi a magyarázata a hasonlóságoknak és a különbségeknek?

6. OLVASMÁNY

A németek szembesülnek a múlttal

A második világháború emlékeinek halványultával egyes emberek megpróbálnak tisztán látni, megpróbálják megérteni múltjuk jelentését. Nincs két ember, aki egy múltbeli eseményre ugyanúgy emlékezne, s nem lehet a két ember számára egyforma jelentése ugyanannak az eseménynek. Victoria Barnett, Az emberek kikéért című könyv szerzője a német protestánsok és német zsidók emlékezését hasonlítja össze:

Sok lelkiismeretes német számára a holocaust a politikai igazságtalanság és a gonosz szimbólumává vált. A zsidóknak viszont nem szimbólumot, hanem valóságos, megtörtént eseménysort jelentett, melynek emlékezete tovább élt a túlélők kettőbe tört életében és minden zsidó tudatában, ha lehetséges, még nagyobb tudatossággal... Sok zsidó ember úgy vélte, hogy a holocaust szimbólummá degradálása, még ha a politikai igazságtalanság szimbólumává is, mintha elfedte volna a rémtettek valóságosan megtapasztalt poklát. „Soha többé", mondták a zsidók, és ezen ugyanazt a dolgot értették. „Soha többé", mondták a németek, de ezen különböző dolgokat értettek: soha többé diktatúrát, soha többé háborút. Világos politikai célkitűzéseket akartak, melyet szimbolikusan antinácizmusnak lehet tekinteni. A török és más nemzetiségű vendégmunkások németországi diszkriminációjával kapcsolatban elhangzott már a párhuzam, hogy „a törökök a jelenkor zsidói". A háború utáni Németországban fontos és szükséges volt a rasszizmus és a diszkrimináció felismerése. A probléma az volt, hogy a zsidókkal történteknek ilyen szimbolikus felfogásával mintegy kivonták őket a holocaust nagyobb kontextusából, s ezzel sok német nézeteit is megváltoztatták a holocaustról. Elsikkadt az, hogy az antiszemitizmus mindenféle politikai és gazdasági berendezkedésű országban jelen lehet, vagyis nem egyszerűen politikai rezsim kérdése, hanem az emberi előítéletességben gyökerezik."11

A Barnett által bemutatott eltérő nézőpontok létezését bizonyította egy eset 1985-ben, 40 évvel a háború után. Helmut Kohl kancellár meghívta Ronald Reagan amerikai elnököt a győzelem évfordulójának ünnepségeire. A program része volt egy emlékünnepség a Bitburg melletti katonai temetőben. Amikor az elnök látogatási programját nyilvánosságra hozták, az amerikai állampolgárok megtudták, hogy a bitburgi temetőben nyugszik a Waffen SS 49 tisztje is. [A Waffen SS volt az az elit katonai alakulat, mely sok kegyetlen akciót hajtott végre.] Erre a hírre az Egyesült Államokban veteránok csoportjai, vallási szervezetek és a holocaustot túléltek szervezetei azt kérték az elnöktől, hogy mondja le látogatását. Reagan ennek a kérésnek nem tett eleget, de a bírálatok nyomására elhatározta, hogy egy koncentrációs tábor megtekintését is beiktatja a programjába. Marvin Kalb újságíró az emlékünnepséget követő napon járt a bitburgi temetőben:

Másnap, azután hogy Reagan elnök és Kohl kancellár elhelyezték a megbékélés koszorúit a temető kápolnája előtt, én is felkerestem a Bitburgot. Hosszú éveken keresztül szinte szóba sem jött, s most váratlanul a politikai viták kereszttüzébe került ez a temető. Kis virágcserepek álltak a legtöbb lapos síron, melyek közül 49-ben volt SS-tiszt nyugszik. Mialatt a temetőben voltam, német és amerikai látogatók - utóbbiak a közeli légibázisról -járultak a kápolnához, és hajtottak fejet a koszorúk előtt. Néhányan fényképeztek, az anyák fegyelmezték a gyermekeiket. Szinte vallásos áhítat lengte be a helyet.
De figyeljünk csak: körülöttünk egy új és egy régi Németország ad jelet magáról. Az elnök koszorújától három méterre feküdt egy másik, szalagján a következő felirattal: „A Waffen SS Leningrádnál elesett hősei emlékére." Fél méterre a kancellárétól egy másik koszorú „Az elesett Waffen SS-bajtársak emlékére."
Ezt a két koszorút bevitték a kápolnába néhány órával a két politikus érkezése előtt, hogy ne legyenek szem előtt, s csak a távozásuk után helyezték őket vissza eredeti díszhelyűkre. Az újra beálló nyugalomban lehetett megint tisztelegni a Waffen SS tagjai előtt a békés tavaszi napsütésben.
Egy középkorú látogató Nürnbergből megjegyezte, hogy a Waffen SS tagjai egyszerű katonák voltak, fiatal újoncok, akik a kötelességüket teljesítették. „Nyugodjanak békében. Számunkra a halott katona halott katona, nem hős."
Egy bitburgi lakos, körülbelül húszéves, olyasmit mondott, amit zavaró gyakorisággal hallhattam másoktól is. „Mi németek és amerikaiak nagyon jól együtt tudtunk működni - mondta, s hangját lehalkítva hozzátette -, amíg a zsidók el nem kezdték a bajkeverést."
Egy másik helybéli Elie Wieselt kritizálta (aki ellenezte Reagan látogatását) „Hogy van annak a zsidónak pofája megleckéztetni Reagan elnököt! Láttam a tévében, csak bajt kever, mint a fajtája mindig."
Egy idős hölgynek az nem tetszett, hogy az elnök mindössze nyolc percet töltött a temetőben. „Tudják, miért kellett lerövidíteni a látogatást? A zsidók miatt!" Egy csoport látogatóhoz beszélt, akik bólogatva hallgatták.
Egy sétapálcás férfi megállt, és azt mondta: „Ha nem tetszik a zsidóknak, menjenek el innen. Sokkal jobban állna az ország nélkülük." Valaki megjegyezte, hogy mindössze 28 ezren maradtak csak. „Túl sok" - mondta kurtán a férfi.
A bitburgi lakosok nagyra értékelik, hogy Reagan elnök eljött, nem engedve a nyomásnak. De nem örülnek annak a kétes hírnévnek, melyet az ügy kapcsán szereztek, s azt is tudják, kit kell okolni ezért: a zsidókat és a médiát. A zsidókat nem tekintik sem németnek, sem amerikainak, hanem egy megemészthetetlen falatnak, egy idegen testnek. A média pedig tolakodó és felelőtlen, s valamilyen módon a zsidók kezében van az egész. Ilyen véleményeket lehetett a temetőben hallani. Néhány nappal később egy müncheni újság szerkesztője azt fejtegette, hogy az antiszemitizmus „antropológiai jelenség" Németországban. A látogatás körüli vita, úgy tűnt, a régi szellemet engedte ki a palackból. S a szomorú iróniája a dolognak, hogy a bitburgiak nagyon is felvilágosultnak tartják magukat. 1933-ban, amikor Hitler megnyerte a döntő választásokat, ez a kis katolikus település túlnyomó többségben ellene szavazott.
Aberráció az, amire a bitburgi eset rávilágított? Nehéz ezt megítélni, az általánosítás pedig veszélyes. De számos vezető német politikus és professzor - többen Kohlhoz egészen közel állók - úgy vélik, hogy az antiszemitizmus ébredezőben volt már Bitburg előtt is. „A zsidók kezdenek elszemtelenedni - mondta egy politikus, és arra hivatkozott Izrael tiltakozott az ellen, hogy Németország tankokat adjon el Szaúd-Arábiának. - Túl régóta hallgatunk rájuk. Ebből elég."
A megbékélés keresése a bitburgi gesztussal kudarcot vallott. Nyilvánvalónak kellett volna lennie a kezdetektől fogva, hogy a megbékélés hosszadalmas folyamat, nem valósítható meg egy fényképezési alkalommal, nem lehet egy megörökített pillanat műve.
A temető kapuján a következő feliratot olvastam: „Kérjük, ne zavarja a csendet és a holtak nyugalmát." Elkésett figyelmeztetés.12

„Soha többé”, mondták a zsidók, és ezen ugyanazt a dolgot értették. „Soha többé”, mondták a németek, de ezen különböző dolgokat értettek: soha többé diktatúrát, soha többé háborút.

A temető kapuján a következő feliratot olvastam: „Kérjük, ne zavarják a csendet és a holtak nyugalmát.” Elkésett figyelmeztetés.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miként foglalja össze Barnett a német protestánsok holocausttal kapcsolatos véleményét? A zsidók véleményét? Mi a döntő különbség a két felfogás között? Miért tekinti Barnett a különbségeket jelentősnek? Miért fontos szerinte a múlttal való szembenézés? Mi a veszélye annak, ha ez nem történik meg?
A 4. olvasmányban Daniel Goleman arról írt, hogy a fehér foltok, az emlékezetkihagyások teremtése rendkívül fontos az elnyomó rendszerek számára. Barnett szerint hogyan használják ugyanezt a módszert a demokratikus társadalmakban? Mi jelent fehér foltot szerinte a mai német társadalomban? Mivel támasztják ezt alá Kalb megállapításai?
Mi az antropológiai jelenség? Miért nevezte a német újságíró az antiszemitizmust antropológiai jelenségnek? Igaza volt?
Kalb cikke az alábbi cím alatt jelent meg: Új SS-koszorúk, régi antiszemitizmus. Mit próbál ezzel a címmel kifejezni? Egyetértesz vele?

7. OLVASMÁNY

A felelősség vállalása

Sok ember úgy érzi, kötelessége a múlttal szembenézni. A nemzeteknek is szembesülniük kell történelmükkel. Richard von Weizsäcker ezt próbálta vállalni a győzelem 40. évfordulója alkalmából mondott beszédében. Többek között ezt mondta:

Május nyolcadika az emlékezés napja. Az emlékezés azt jelenti, hogy őszintén és torzítás nélkül szembenézünk egy eseménnyel, hogy létezésünk elemévé válhasson. Ez komoly erőpróba elé állítja az igazságérzetünket.
Ma a zsarnokság és a háború áldozataira emlékezünk. S különösképpen emlékezünk arra a hatmillió zsidóra, akik a német koncentrációs táborokban pusztultak el. Emlékezünk azokra az országokra, melyek szenvedtek a háború alatt, s különösképpen emlékezünk a megszámlálhatatlan szovjet és lengyel állampolgárra, akik a háborúban vesztették el életüket. Mint németek gyászoljuk saját honfitársainkat, a katonákat, a légitámadások áldozatait, akik a fogságban és az üldöztetés idején meghaltak. Emlékezünk a cigányokra, a homoszexuálisokra és az elmebetegekre, akiket megöltek, s azokra az emberekre, akiknek politikai vagy vallási meggyőződésük miatt kellett meghalniuk. Emlékezünk a kivégzett túszokra. Emlékezünk az általunk megszállt országok ellenállási mozgalmainak áldozataira. Mint németek tisztelgünk a német ellenállási mozgalom áldozatai előtt, akik a közvélemény, a hadsereg, az egyházak, a munkások, a szakszervezetek, a kommunisták képviselői voltak. Emlékezünk azokra is, akik nem voltak aktív ellenállók, de inkább a halált választották, mint hogy a lelkiismeretük ellen cselekedjenek.
A halottak végtelen sorai mellett az emberi szenvedés hegyei tornyosulnak: halottak gyászolása, bántalmazás, megnyomorítás, barbár, kötelező sterilizálás, a légitámadások, a menekülés és a bujkálás okozta szenvedés, a nemi erőszak és a fosztogatás elszenvedése, munkaszolgálat, igazságtalanság, kínzás, éhezés és nélkülözés, a letartóztatástól vagy haláltól való félelem, s a kétségbeesés, hogy minden elveszett, amiben az ember egykor hitt, és amiért küzdött. Ma szomorúsággal emlékezünk erre a rengeteg emberi szenvedésre.
A zsarnokság Hitlernek zsidó honfitársaink iránti mérhetetlen gyűlöletében gyökerezett. Hitler soha nem titkolta ezt a gyűlöletet, sőt az egész nemzetet ennek szolgálatába állította. Még egy nappal az öngyilkossága előtt, 1945. április 30-án is ezt írta végakaratában: „Mindenekelőtt felhívom a nemzet vezetőit és követőiket arra, hogy könyörtelenül tartsák be a faji törvényeket, és szálljanak szembe minden nemzetek megmérgezőivel, a nemzetközi zsidósággal." Aligha van olyan ország a világban, melyet a háború vagy az erőszak minden vádja alól fel lehet menteni. De a zsidó népirtás példátlan esemény a történelemben.
Ennek végrehajtása néhány ember kezében összpontosult. Eltitkolták a közvélemény elől, mi zajlik, de minden német láthatta, mennyi szenvedésnek voltak zsidó honfitársaink kitéve, s ezt mégis apátia, rejtett intolerancia vagy nyílt gyűlölet kísérte. Kinek nem tűnt fel a zsinagógák felgyújtása, a fosztogatás, a Dávid-csillag stigmája, a jogfosztás, az emberi méltóság folyamatos megsértése? Aki csak nyitva tartotta a szemét és fülét, észre kellett vegye, hogy a zsidókat deportálják. A pusztítás természete és mérete meghaladhatta az emberi képzelőerőt, de a valóságban az történt, hogy ha a bűntettekről konkrétan nem is tudtak, túlságosan sokan - köztük az én generációm tagjai is, akik fiatalok voltunk, s nem vettünk részt a tervezésben és a végrehajtásban - próbáltak nem venni tudomást arról, ami történik. Annyiféle módja volt a lelkiismeret meg nem terhelésének, a felelősség fel nem vállalásának, a fejek elfordításának és a tiltakozás elmaradásának! S amikor a háború végén fény derült a holocaust felfoghatatlan igazságára, túlságosan sokan mondtuk azt, hogy nem tudtunk, sőt nem is sejtettünk semmit.
Nem lehet egy egész nemzet teljes ártatlan vagy teljes bűnös. A bűnösség - az ártatlansághoz hasonlóan - nem kollektív, hanem személyes. Leleplezett vagy eltitkolt egyéni bűn létezik. Van olyan bűn, amit az emberek elismernek, van, amit tagadnak. Ma mindenkinek, aki átélte azt a kort, meg kell magában vizsgálnia az akkori cselekedeteivel kapcsolatban ezt a kérdést.
A ma élők túlnyomó többsége vagy gyermek volt akkor, vagy még meg sem született. Nem vállalhatják fel a személyes bűnösséget olyan bűnökért, melyeket nem ők követtek el. Nem kívánhatja senki józan ember, hogy a vezeklés csuháját viseljék azért, mert németek. De az apáik szörnyű örökséget hagytak rájuk.
Mindannyiunknak, legyünk bűnösök vagy ártatlanok, öregek vagy fiatalok, el kell fogadnunk a múltunkat. A következményei valamennyiünket érintenek, s valamennyien felelősek vagyunk érte. A fiatal és az idős nemzedékeknek segíteniük kell egymásnak megérteni, hogy fontos a múlt emlékeit életben tartani. Ez nem jelentheti a múlt átértelmezését. Ez nem lehetséges. A múltat nem lehet megváltoztatni, nem lehet meg nem történtté tenni. Aki elfordítja szemét a múlttól, az a jelent sem látja. Aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az kiteszi magát a megfertőződés veszélyének.13

Nem lehet egy egész nemzet teljesen ártatlan vagy teljesen bűnös. A bűnösség - az ártatlansághoz hasonlóan - nem kollektív, hanem személyes.

Aki elfordítja a szemét a múlttól az a jelent sem látja. Aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az kiteszi magát a megfertőződés veszélyének.

Az emlékezés azt jelenti, hogy őszintén és torzítás nélkül szembenézünk egy eseménnyel, hogy létezésünk elemévé válhasson.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit ért Weizsäcker azon, hogy „aki elfordítja szemét a múlttól, az a jelent sem látja"? Egyetértesz vele?
Weizsäcker szerint mi a következménye „a lelkiismeret meg nem terhelésének, a felelősség fel nem vállalásának, a fejek elfordításának, a tiltakozás elmaradásának"? Mondj olyan példákat a saját tapasztalataidból, melyek alátámasztják érvelését, s keress olyanokat, amelyek nem!
Igaza van Weizsäckernek abban, hogy a bűnösség az ártatlansághoz hasonlóan személyes, nem pedig kollektív? Lehet egy egész nemzet bűnös?
1993 augusztusában, ötven évvel azután, hogy a második világháború húszmillió halottat hagyott Ázsiában, Japán végre felvállalta a felelősséget brutális háborús viselkedéséért, mely annyi szenvedést okozott. „Én a magam részéről azt hiszem, hogy agressziós háborút vívtunk, egy rossz háborút" - mondta Hoszokava Morihito japán miniszterelnök, tömören összefoglalva nézetét. Az emberek gyakran nehezen szánják rá magukat a bocsánatkérésre. Miért nehéz ez? S miért még nehezebb egyes országoknak beismerniük, hogy helytelenül cselekedtek?
A Szovjetunió számára szintén nehéz volt a bűnösség beismerése. Hosszú évek elteltével voltak csak hajlandók elismerni, hogy 1941 szeptemberében Ukrajnában, a Babij Jar-i szakadékban legyilkoltak több mint 33 ezer zsidót. Az esemény huszadik évfordulóján Jevgenyij Jevtusenko orosz költő ezt írta: „Nincsen emlékmű Babij Jarnál... A meredek szakadék az egyetlen sírkő."
Öt évvel később saját kezdeményezésükre zsidók és nem zsidók gyűltek össze megemlékezni az áldozatokról. Csak ekkor döntött úgy a kommunista vezetés, hogy felállít egy gránitoszlopot „A fasizmus áldozatai emlékére" felirattal a színhelyen. 1976-ban aztán egy tekintélyesebb emlékművet állítottak fel, és a területet emlékhellyé nyilvánították. Az új emléktáblán ez állt: „A fasizmus százezer áldozata emlékére". Azt nem említette a felirat, hogy ezek többsége Babij Jarnál zsidó volt. Aztán 1991-ben, a mészárlás ötvenedik évfordulóján Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió államfője a következőket mondta az összegyűlt tömeg előtt:

A halottak tízmilliói között majdnem hatmillió zsidó volt - egy nagy nemzet képviselői, melynek tagjai a földgolyó minden táján szétszórva kényszerültek élni. Babij Jar arról tanúskodik, hogy a mi földünkön is, mint Európa más részein, a zsidók voltak a nácik első számú áldozatai.
A nácik a lehető legsötétebb érzelmeket szabadították fel, az irigységet, a nacionalista türelmetlenséget és a gyűlöletet. Az antiszemitizmus volt a fő eszközük az emberek gondolkodásának sovinizmussal és fajgyűlölettel való mérgezésében.

Babij Jarnál mondott beszédében Gorbacsov azt is elismerte, hogy Sztálin szintén felhasználta az antiszemitizmust hatalmának megszilárdítására, majd hozzátette: „Babij Jar emlékezete reménnyel tölt el bennünket, hogy megújuló társadalmunkban mi is szembe tudjunk nézni múltunk tragédiáival és hibáival." Mit gondolsz, miért Babij Járt választotta Gorbacsov az antiszemitizmus elítélésére? Miben hasonlít beszéde a Weizsáckeréhez? Miben különbözik a két beszéd?

8. OLVASMÁNY

Az oktatás és az emlékezés

Richard von Weizsäcker elnök ezt mondta magáról és a többi németről: „Mindannyiunknak, legyünk bűnösök vagy ártatlanok, öregek vagy fiatalok, el kell fogadnunk a múltunkat. A következményei valamennyiünket érintenek, és valamennyien felelősek vagyunk érte." Manapság mégis sok német fiatal keveset vagy semmit nem tud országa történelméről. Jane Kramer írta a következőket a német tizenévesek egy részéről:

Heil Hitler!-t kiabálnak [a szkinhedek], de semmit nem tudnak Hitlerről vagy a háborúról azon túl, hogy Hitler kiirtotta a „másmilyen" embereket, s ők is ezt szeretnék csinálni. Még a Boszniában, tőlük néhány száz kilométerre jelenleg zajló „etnikai tisztogatásról" sem tudnak semmit. Nem olvasnak újságot, legfeljebb gyilkosságokkal teli képregényeket, és Oi-zenét hallgatnak, mely egyfajta heavy metal zene a népirtás örömeiről. Úgy tudják, hogy az Oi-zene a brit szkinektől, a „pakik" (pakisztániak) üldözőitől, fő példaképeiktől származik; azt jelenti, „eredeti ötlet". Néhányan úgy tudják az Oi a joy (élvezet) angol szóból származik. Megint mások szerint az Ói a „Deutschland" szó első szótagjából ered [dojcsland] Oi-koncertekre járnak. Nem tudják, hogy sokak szerint az Oi jiddis szó. Nem ismernek zsidókat, nem tudnak róluk semmit, csak az világos, hogy a zsidók a fő céltábláik közé tartoznak, a törökökkel, a menekültekkel, a politikai menedéket kérőkkel együtt, vagyis mindenkivel, aki „idegen". Megpróbálják a zsidókat megtámadni, ha összetalálkoznak velük. A legutóbb, amikor a szkinhedek megtámadtak és megöltek egy zsidót, kiderült, hogy a zsidó férfi keresztény volt. Erre csak annyit mondtak, hogy „kinézetre" zsidó volt."14

Egy német kiadó képes történelemkönyvet jelentetett meg a náci korszakról, mert úgy érezte, az iskolák nem foglalkoznak ezzel a témával. A könyv bemutatja a második világháború legfontosabb eseményeit, köztük a holocaustot is, és egyértelműen rámutat, hogy a német közvélemény tudta, mit képvisel Hitler, amikor 1933-ban hatalomra került. A könyv tárgyalja az „eutanáziaprogram" végrehajtását, és nyolc oldalt szán a holocaustnak. A szerző megállapítja, hogy „az emberek tudomásul vették, hogy eltűnnek a zsidók, mégsem kérdezte meg senki, hová viszik őket, ezt senki sem akarta tudni".
Az egyik önkormányzat, mielőtt bevezette volna ezt a könyvet a tananyagba, felmérést készített a középiskolások körében, hogy mit tudnak Németország náci múltjáról. Kb. 25%-uk úgy vélte, hogy a jövendő generációk kedvezőbben fogják megítélni Hitler ténykedését. Nagyjából ugyanennyien gondolták azt, hogy a Hitlerhez hasonló személyiségekre azért volt szükség, hogy Németország tekintélye növekedjék a világ közvéleménye előtt. Egy Hermann Nink nevű wormsi tanár szerint „a leggyakoribb félreértés a tanulók körében az, hogy mindössze egy ember, Hitler volt felelős mindenért, ami történt. Ez a képes történelemkönyv segített nekik megérteni, miért és hogyan kerülhetett Hitler hatalomra, és hogy mennyien segédkeztek a szörnyű bűntettek elkövetésében."15
A könyv elolvasása után sok diák belátta, hogy a német népet nem lehet a Hitlerre szavazás vádja alól felmenteni. „Nagyon érdekesnek találták a diákjaim azt a folyamatot, mely Hitlert hatalomra juttatta - mondja Nink. - Megértették, hogy nem nácinak született, hanem azzá vált. A legfontosabb tanulság számukra annak felismerése volt, hogy hogyan történik meg ugyanez napjainkban."16

Mindannyiunknak, legyünk bűnösök vagy ártatlanok, öregek vagy fiatalok, el kell fogadnunk a múltunkat. A következményei valamennyiünket érintenek, és valamennyien felelősek vagyunk érte.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Weizsäcker szerint azért kell elfogadnunk a múltat, mert a következményei valamennyiünket érintenek, és valamennyien felelősek vagyunk érte. Hogyan támasztja alá ezt a megállapítást a fenti olvasmány? Mivel kérdőjelezi meg?
Franciaországban Serge Klarsfeld, aki a holocaust üldözöttje volt, húsz évig fáradozott azon, hogy elérje a történelemtankönyvek módosítását. Ennek eredményeképp a francia diákok nem azt olvassák a könyveikben, hogy a németek begyűjtötték és deportálták a francia és a külföldi zsidókat. Ma már szembenézhetnek az igazsággal, nem a németek, hanem a franciák végezték el a deportálást. Klarsfeld meg van győződve arról, hogy rendkívül fontos, hogy a tankönyvekben teljes és igaz tények szerepeljenek. Egyetértenének vele a német tanárok? Egyetértesz vele te?
Hogyan kapcsolódik az oktatás a nemzet emlékezetéhez? Az iskolában kell az emlékezésre tanítani? Még hol lehet a múltról tanulni?
Magyarországon is sokan mondják: a zsidókat a németek vitték a halál táborokba, nem a magyarok. Ugyan mit is tehettek volna a magyarok, mintán a németek megszállták az országot. Te mit gondolsz erről?

9. OLVASMÁNY

A holocaust tagadása és a nemzeti amnézia

„A revizionistákat nem az igazság érdekli, hanem az, hogy lerombolják az áldozatok egyetlen síremlékét, az emlékezetet, és hogy felőröljék a bűntudat maradékát is az emberekben" - mondta egy francia bíró.17 Deborah Lipstadt részletesen alátámasztja ezt a megállapítást A holocaust tagadása: az igazság és az emlékezet elleni fokozódó támadás című könyvében. Rámutat, hogy a tagadók tevékenységének alapja többnyire az antiszemitizmus, nem pedig az igazság állítólagos keresése. De Lipstadt nemcsak a revizionisták miatt írta meg a könyvét, más indítéka is volt. George Will újságíró mesélt el egy eseményt, melyre akkor került sor, amikor Lipstadt előadói körúton járt, hogy népszerűsítse könyvét.

A holocaust tagadói a kortárs társadalom történelmi feledékenységre törekvésére és zavaros „tolerancia" értelmezésére építenek, mely értelmezés nem tud különbséget tenni a nyitott gondolkodás és az üres fej között. Egy neves hetilap fiatal riportere készített interjút Lipstadttal, és (anélkül, hogy a könyvet olvasta volna) a következő kérdést tette fel: „Milyen bizonyítékokat sorol fel könyvében arra, hogy a holocaust megtörtént?" Ez az újságíró úgy végezte el a főiskolát, hogy nem hallott a század legfontosabb eseményeiről, de az üresfejűek hagyományos szkepticizmusát sikerült jól elsajátítania: Ha kétségeid vannak, kételkedj!18

A Will által leírt magatartásra további példa az, ahogyan az egyetemi lapok reagáltak egy hirdetés elhelyezésének kérésére, melyet A Holocaust Nyílt Vitájának Bizottsága nevű csoportosulástól kaptak. Felbukkantak ugyanis az un. revizionisták, felülvizsgálók is, akik tagadják, hogy a holocaust megtörtént volna. 1979-ig azonban semmiféle reakció nem érkezett fellépésükre, még a legbefolyásosabb tudósok részéről sem. Ebben az évben Willis Carto, egy antiszemita politikai szervezet, a Liberty Lobby kincstárnoka megalapította a Történelmi Felülvizsgálati Intézetet (Institute for Historical Review). A kaliforniai székhelyű intézet kiadott egy újságot, konferenciákat rendezett, és a felülvizsgálatot szorgalmazók bázisa lett. Látszatra tiszteletreméltó intézetként működött. A revizionista szó használatos a tudósok körében. Általában azokra alkalmazzák, akik egy elfogadott elméletet kérdőjeleznek meg. Az intézet munkatársainak egyetemi kapcsolatai és publikációi csak növelték a tekintélyüket. David Oshinsky történész és Michael Curtis természettudós, a Rutgers Egyetem két professzora kommentálta az esetet:

Az egyetemi lapok súlyos dilemma előtt álltak: a szólásszabadság érvényesítése ebben az esetben történelemhamisítást jelentett. A Holocaust Nyílt Vitájának Bizottsága nevű csoport legalább egy tucat főiskolai lapnak küldte el megjelentetésre a hirdetését. Ebben többek között az szerepelt, hogy a holocaust nem történt meg.
A Harvard, a Yale, a Brown, a pennsylvaniai és a dél-kaliforniai egyetem visszautasította a hirdetés megjelentetését. A Northwestern, a Cornell, a Duke és a Michigan Egyetem megjelentette, s ez tiltakozó hullámot váltott ki a hallgatók és az oktatók körében, sőt a szerkesztőbizottságokon belül is. A Rutgers Egyetem ingyen kinyomtatta december 3-án a hirdetést „nem saját kommentár" fejléc alatt, és tiltakozó írásokkal vette körül.
A hirdetés a holocaust tényeit nem ismerő hallgatók tudatlanságát akarta kihasználni. Azt állítja, minden bizonyíték nélkül, hogy a zsidók tömeges mészárlására nem került sor, és hogy „nem voltak semmiféle gázkamrák egyetlen németek ellenőrizte európai táborban sem". Az úgynevezett gázkamrák, állítja az írás, „fertőtlenítő szobák voltak, melyek célja a ruhák tetvetlenítése és a betegségek megelőzése volt. Ebből az életmentő fontosságú eljárásból alakult ki a gázkamrákban lefolytatott tömeggyilkosságok mítosza."
A rafináltan megszövegezett hirdetés nem a rasszista irodalom hagyományosan erőszakos nyelvezetén íródott. Mondandójukat a szólásszabadság, a kérdezés szabadsága szólamaiba burkolják, s arra hivatkoznak, hogy mindenféle vélemény megérdemli, hogy hangot kapjon. Jól időzítetten akkor léptek nyilvánosságra, amikor éppen fellángolt a vita a közhasználatú kifejezések „politikai helyességéről". [Az Egyesült Államokban a szólásszabadság mindent megelőző fontossága a nyilvános nyelvhasználattal kapcsolatos aggályos érzékenységgel párosul. Az aggályokat figyelembe vevő, a mások érzékenységét tisztelő, a társadalmi közmegegyezésnek megfelelő nyelvi, stiláris fordulatokat pc-nek, politically correctnek - politikailag helyesnek - hívják. A szerk.] A hirdetés azt állította, hogy „elitista" és „cionista" csoportok azért akarják elnyomni a holocaustról folyó vitát, hogy ezzel „keltsék fel a világ együttérzését" a zsidó ügyek és Izrael iránt.
Bradley R. Smith, a cikk írója, politikailag közel áll a Történelmi Felülvizsgálati Bizottság tagjaihoz, a holocaust revizionizmus egyik fő szószólója. Bradley Smith és bizottsága nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy nézeteiket - hivatkozva az Egyesült Államok alkotmánya első cikkelyére - a közvélemény tolerálni fogja, s tudatlanságból vagy valami még rosszabb indítékból még egyet is fog velük érteni. A Duke Egyetem diákújságja naivan megismételte a bizottság bemutatkozását, melyben revizionista tudósok csoportjának nevezték magukat. A Duke Egyetem Történeti Tanszékén felháborodva olvasták a hirdetést, s nyilatkozatot jelentettek meg, melyben leszögezték, hogy nagy a különbség a történelem revíziója és a történelem tagadása között. Az egyetemi szerkesztők tisztában látszottak lenni a bizottság szándékaival. Elvi megfontolásból döntöttek a megjelentetés mellett: részben azért, hogy a cenzúrázásnak még a látszatát is elkerüljék, részben pedig abból a meggyőződésből, mely szerint a gyűlöletet szító nézeteket is be kell mutatni, éppen azért, hogy nyilvánosan vitába lehessen velük szállni. Az egyértelmű, hogy az ilyen hirdetések kinyomtatási jogát önmagában nem lehet megkérdőjelezni. A szerkesztőknek maguknak kell arról dönteniük, milyen jó okuk van - ha van egyáltalán - olyan hirdetések megjelentetésére, melyek szándékosan sértőek és nyilvánvalóan hamisak.
A hirdetések megjelentetését vissza kellene utasítani. Ha egy csoport azzal állhat elő, hogy a holocaust nem történt meg, másnap jön egy másik, mely tagadja, hogy az afroamerikaiak valaha is rabszolgák voltak. A kockázat nagy: az egyetemi lapokat hamis, hitelüket vesztett híresztelések áraszthatják el, s úgy tüntetik fel magukat, mintha rendes történelmi vitához szólnának hozzá. Ha a holocaust nem történelmi tény, akkor semmi sem tény, s az igazság maga fog lassan elolvadni.19

A holocaust tagadói a kortárs társadalom történelmi feledékenységre törekvésére és zavaros „tolerancia” értelmezésére építenek, mely értelmezés ne mtud különbséget tenni a nyitott gondolkodás és az üres fej között.

Ha egy csoport azzal állhat elő, hogy a holocaust nem történt meg, másnap jön egy másik, mely tagadja, hogy az afroamerikaiak valaha is rabszolgák voltak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért nevezi George Will a mondást - „Ha kétségeid vannak, kételkedj!"- „az üresfejűek hagyományos szkepticizmusá"-nak? Egyetértesz vele?
Lucy Dawidowicz írónőt, A zsidók elleni háború című könyv szerzőjét felkérték, hogy vegyen részt egy rádiós beszélgetésben egy francia revizionistával, aki szerint a gázkamrák és a népirtás „egy és ugyanaz a hazugság". Amikor Dawidowicz megtagadta a szereplést, megkérdezték tőle, hogy vajon azért-e, mert nem hajlandó vitatott kérdésekről beszélgetni a rádióban. Milyen feltételezésből indul ki ez a kérdés? Miben hasonlít ez ahhoz, melyet Lipstadtnak tettek fel? Helyesen tette-e Dawidowicz, hogy visszautasította a rádió felkérését? Mit gondolsz, a hirdetés feladói miért nevezték magukat A Holocaust Nyílt Vitája Bizottságának? Mire utal ez az elnevezés? Miért csenghet ez a név jól a művelt emberek fülében?
„Ha van ma a világban száz olyan könyv, mely cáfolja a holocaust megtörténtét, képzeljük el, mennyi magot vethetnek el a gyanútlan agyakba - mondta Bili Moyers egy interjúban. - Ha nem hangoztatjuk állandóan az emberiség történelmének tagadhatatlan és cáfolhatatlan tényeit, a történelmet, úgy, ahogy az emberek megélték, akkor egyre kevésbé tudunk majd különbséget tenni aközött, ami megtörtént, és aközött, amiről azt hisszük, hogy megtörtént."20
Az olvasmány hogyan támasztja alá Moyersnek ezt a nézetét? Egyetértesz vele?
A gyűlöletre uszító beszéd elleni kampányában az ifjabb Henry Louis Gates fekete tudós azt mondta: „Azok a hiedelmek, melyekkel nem szállunk szembe, amelyeket nem vitatunk, nem terjedhetnek." Mit értett ezen? Korlátozni kellene a szólásszabadságot? Európa több országában törvény tiltja a holocaust tagadását, például Angliában. Magyarországon szabályozza-e törvény a holocaust tagadását vagy bármilyen állítás nyilvánosságra hozását?
Judith Miller írja: „Csak egy egészen kicsi, rosszindulatú csoport vallja azt, hogy a holocaust nem történt meg, de a revizionizmus finomabb formái beszúrődnek a történelemtanításról szóló vitákba, a viccekbe, az irodalomba, a szórakoztatóiparba, a televízió és a film világába."21 Mivel támasztja alá ezt, s mivel mond ellent ennek a megállapításnak az olvasmány?

10. OLVASMÁNY

És az én történetem?

Nem csak a németeknek nehéz a múltjukkal szembenézni. Az amerikaiaknak is meg kellett már küzdeniük ezzel. Richard Wright neves író a következőket írta 1941-ben:

A mi történelmünk, feketéké, a mi jelenlegi életünk tükre annak az igen összetett élménynek, melyet ma Amerikának nevezünk.
Ha mi, feketék elpusztulunk, Amerika is el fog pusztulni. Ha Amerika elfelejtette a múltját, hát nézzen bele a mi tudatunk tükrébe, s látni fogja, hogy a múlt él a jelenben, hiszen a mi emlékezetünk, a mai fekete népességé, visszanyúlik fekete szüleink emlékeitől a nagyszüleink által elmondott rabszolgaságon keresztül azokra az időkre, amikor sem feketék, sem fehérek nem éltek ezen a termékeny tájon. A fehérek és a feketék közötti különbség a vérben és a színben van, de a bennünket összekötő szálak mélyebbek azoknál, melyek elválasztanak bennünket. A remény közös útja, melyen együtt vándorolunk, szorosabb rokonságot alakított ki köztünk, mint bármilyen szó, törvény vagy jogalap.

Ötven évvel késólsb John B. Diamond főiskolai hallgató ezt írta:

Az általános iskolában mindig volt egy A feketék történelme hét, amit mondjuk „jóakarat ébresztésének nevezhetnék. Ez a hét arra szolgált, hogy a fehér tanárok és tanulók bebizonyíthassák, mennyire törődnek a feketék problémáival, s milyen büszkék arra, hogy a nemzet oly szép utat tett meg a rabszolgaság sötét napjai óta. Ügy rémlik, hogy csak olyan fekete vezetőkről beszéltünk, akik segítettek a fekete rabszolgaságot felszámolni. Az európai történelem sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint a mi országunké, a feketék történelme viszont csak a rabszolgaság idejéig nyúlt vissza. Senki sem beszélt arról, hogy afrikaiak építették a piramisokat, s kultúrákat virágoztattak fel sok évszázaddal azelőtt, hogy az európaiak kijöttek a barlangjaikból. Senki sem beszélt arról, hogy a görögök ellopták az egyiptomi filozófiát, s hogy a tudomány alapjai Fekete-Afrikából jöttek. Azt hiszem, azért, mert az egész túlságosan ellentmondásos. Azt tanultuk, hogy a rabszolga-kereskedelem Afrika nyugati partjairól indult ki. Egy dolgot mindig hangsúlyoztak a tanáraim, hogy afrikaiak voltak azok, akik elfogtak más afrikaiakat, hogy a fehér embernek eladhassák őket. Ezt azért tették, hogy ne a fehéreket, hanem az afrikaiakat lehessen vádolni. Vagyis hogy a feketék rabszolgaságáért nem csak a fehér embert terheli a felelősség. Nem a fehér ember bűne volt 100 millió fekete ember elnyomása és halála: az afrikaiakat kell okolni, akik saját testvéreiket tették ki ilyen sorsnak. A tanáraim megtagadták tőlem népem múltjának egy tekintélyes részét, a rabszolgaság előtti időkét; a feketéket is felelőssé tették azért, ami történt velük; s kisebbítették azt a szerepet, melyet a feketék ennek az országnak az építésében játszottak.22

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit mond Richard Wright arról, hogy a nemzet számára fontos a múlttal való szembesülés? Mit mond a fehér és fekete amerikaiak közötti kapcsolatról?
A fejezet Áttekintésében a múlt elfojtásának négy módját említettük. Keress ezekre példát John Diamond iskolai élményeiből!
Egy Bili Moyers készítette televíziós interjúban Rita Dove költő ezt mondta:

Azt hiszem, az emberek meghallják az igazságot. S hiszem, hogy tényleg vágyunk rá. Vágyunk az igazságra minden ellentmondásával együtt, hiszen nincs egyszerű igazság, és tudjuk, hogy az igazság áldozatokat követel, de ugyanakkor gazdagítja az ember lelki életét, s szerintem vágynak rá az amerikaiak, és tudják, hogy nagyon sokszor nem kapják meg."

Milyennek látja Rita Dove az amerikaiakat? Szerinte hogyan reagálnak az igazságra? Miért hiszi azt, hogy az igazsággal való szembenézés még akkor is megéri, ha fájdalmat okoz?
Az afroamerikaiak egyre gyakrabban utalnak saját történelmükre a holocaust szóval. Miért fontos, hogy népirtásnak nevezzük, ami velük történt? Mennyire fontos, hogy az örmények történetét népirtásnak nevezzük? Miért fontos, hogy a holocaustot népirtásnak nevezzük? Számít az, hogy milyen nevet adunk valaminek?

11. OLVASMÁNY

A múlt elismerése

Sok afroamerikai szeretné manapság, ha a történelmüket elismernék, és a múlt igazságtalanságaiért jóvátétel történne. Csak ekkor haladhat előre az ország, állítják. 1990-ben Julius Lester a következőket írta:

1986 nyarán ünnepeltük a Szabadság-szobor felállításának századik évfordulóját. Országszerte ünnepségek zajlottak. Az újságok és a televízió tele voltak bevándorlók történeteivel, hogy miként jöttek Amerikába, mit éreztek, amikor először megpillantották a Szabadság-szobrot. Mennyire fájdalmas volt ezeket a történeteket olvasni és hallgatni; milyen őrjítő volt hallani a bevándorlóktól, ahogy könnyek között és mély őszinteséggel arról nyilatkoztak, hogy mennyire, de mennyire szeretik Amerikát, hogyan biztosított számukra ez az ország olyan lehetőségeket, amit máshol nem kaphattak volna meg...
Nem tudtam a július negyediki ünnepségeket sokáig nézni, s amikor megláttam a Szabadság-szobor körüli tűzijátékról készített felvételeket, elkeseredtem: hogy tudja magát ez az ország így ünnepelni, s nem felismerni, hogy az ünneplés elutasítás és sértés az ország lakosságának 10%-a számára, akiket megjelenésükkor a fehér ember gyilkos arroganciája fogadott, aki úgy vélte, hogy isten adta joga van erővel elrabolni más embereket, rabszolgasorsba dönteni, saját kényére és hasznára kihasználni őket, vagy eladni és megölni őket, ha megtagadják az engedelmességet.
Amerikának születésnapja volt, s én nem tudtam ebben részt venni, de Amerika nem vette észre, hogy nem jöttem el az ünnepségre, vagyis Amerikának mindegy volt, hogy ott vagyok-e vagy sem.23

Lester az amerikai elnök ünnepi beszéde kapcsán ezt írta:

Szerettem volna, ha az elnök bocsánatot kér a fekete amerikaiaktól a bevándorlók és leszármazottaik nevében, akik közé maga is tartozott azért, hogy a szabadság fáklyája nem ragyogott a fekete amerikaiaknak, és mondhatta volna azt is, bármennyire nehéz is ilyet beismerni, hogy a bevándorlók sikereik egy részét annak köszönhették, hogy a létrát, melyen a siker felé kapaszkodtak, a feketék háta tartotta. Azt szerettem volna, ha az elnök hangsúlyozza, hogy általánosságban, nem egyes bevándorlókról beszél -közöttük minden bizonnyal vannak olyanok, akik mindent megtettek, hogy a fajgyűlöletet és az előítéletet kiirtsák magukban -, s beszélhetett volna inkább azokról az erőkről a mai amerikai társadalomban, melyektől úgy virágzik a fajgyűlölet, mint az esőerdők növényzete az esőktől. Nagyon szerettem volna, ha az elnök elmondja, hogy tud a feketék szenvedéseiről, hogy magáénak érzi őket, mivel az itt élő emberekben nem az a közös, hogy valamennyien sikeresek vagyunk.
Egyáltalán nem vagyunk mind sikeresek, és ez ajelen helyzet megváltoztathatatlan ténye. Ami inkább összeköt bennünket, az az, hogy mind szenvedünk, hogy a szenvedés hozta a bevándorlókat Amerikába, s a szenvedés előli menekülés kifejleszthette volna empátiájukat és együttérzésüket a szenvedő feketék iránt. Igazán nagyon fájdalmas és szinte megbocsáthatatlan, hogy a bevándorlók és leszármazottjaik milyen készségesen szaporították a feketék szenvedéseit.
Attól is nagyon meghatódtam volna, ha az elnök megemlíti ennek a földnek az őslakosait, ha elismeri brutális elűzésüket és megalázásukat, amely eseménysor a „Nyugat meghódítása" dicsó'séges nevével vonult be az amerikai történelembe. Amit ez a bevándorlókból álló nemzet tett az őslakos amerikaiakkal, azt nem lehet meg nem történtté tenni. De a nyilvánosság előtt be lehetne vallani, mi történt, és nyilvános bocsánatot lehetne kérni azért, hogy ez a nemzet az őshonos népek kiirtása árán született meg.
Ha az elnök tudott volna egy ilyen beszédet mondani, az annak a jele lett volna, hogy Amerika végre érett nemzetté vált, amely felelősséget tud vállalni teljes történelméért, nem csak egy részéért, melyet dicsőséges egészként próbál feltüntetni.
Amerikára egy nagy és félelmetes árny vetül, mellyel a nemzet nem mer szembenézni, és melyet nem ismer el a magáénak. Amíg Amerika el nem ismeri sajátjának ezt az árnyat, addig csak egy gyermekekből álló nemzet maradunk, akik azt bizonygatják, hogy semmi rosszat nem tettek, s ami rossz mégis megesett, nos, az valahogy megtörtént, honnan tudnánk, hogy hogyan. A feketék tudják, hogy a rossz nem csak úgy véletlenül esett meg24

Azt hiszem az emberek meghallják az igazságot. S hiszem, hogy tényleg vágyunk rá. Vágyunk az igazságra minden ellentmondásával együtt, hiszen nincs egyszerű igazság, és tudjuk, hogy az igazság áldozatokat követel, de ugyanakkor gazdagítja az ember lelki életét, s szerintem vágynak rá az amerikaiak, és tudják, hogy nagyon sokszor nem kapják meg.

Amerikára egy nagy és félelmees árny vetül, mellyel a nemzet nem mer szembenézni, és melyet ne mismer el a magáénak. Amíg Amerika el nem ismeri sajátjának ezt az árnyat, addig csak egy gyermekekből álló nemzet maradunk, akik azt bizonygatják, hogy semmi rosszat nem tettek, s ami rossz mégis megesett, nos az valahogy megtörtént, honnan tudnánk, hogy hogyan. A feketék tudják, hogy a rossz nem csak úgy véletlenül esett meg.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hasonlítsd össze Lester megjegyzéseit arról, hogyan látják az amerikaiak a múltjukat, Barnettnek a németek történelemszemléletéről írott megállapításaival!
Hasonlítsd össze a nyugatnémet elnök beszédét a Lester által kívánatosnak tartott amerikai elnöki beszéddel! Milyen különbségeket és hasonlóságokat találsz a kettő között?
Mit ért Lester azon, hogy „gyermekekből álló nemzet. .."? Milyen lenne egy felnőttekből álló nemzet? Milyen elveket képviselne?
1923-ban egy felbőszült, fehérekből álló tömeg bosz-szúhadjaratót indított egy feketék lakta település, a floridai Rosewood ellen, mert nem tudtak elfogni egy fekete férfit, aki állítólag megtámadott egy fehér nőt. A bosszúállás során nyolc feketét öltek meg, és Rosewood majdnem minden házát felégették. 1994-ben a floridai törvényhozás úgy döntött, hogy az akció károsultjai, illetve az elhunytak családjai 150 000 dolláros kártérítést kapnak.
Az egyik szenátor, aki támogatta a kártérítési ügyet, így nyilatkozott: „Rosewood számtalan elkendőzött gyilkosság és atrocitás jelképévé vált. Itt az ideje, hogy Florida állam tisztességes magatartást tanúsítson minden állampogára iránt.” A rendelet ellenzői attól féltek, hogy precedenst teremtenek a faji villongások más áldozatai számára is. Megalapozott ez a félelmük?
Mennyire fontos, hogy egy nemzet elismerje, ha hibázott? Mennyire fontos, hogy bocsánatot kérjen a hibás lépésekért, s hogy kártérítésről gondoskodjon? Mennyire fontos az egyes ember számára, hogy elismerje hibáját? Hogy elnézést kérjen? Hogy jóvátegye, ha kárt okozott?
Mit gondolsz, Magyarország szembenézett-e a múltjával? Elhangzott-e bocsánatkérés a zsidóüldözésért? Az 1956-os forradalom utáni példátlan megtorlásokért? Mit kellene szerinted még kimondani? Vagy inkább úgy érzed, hogy ne beszéljünk róla?

12. OLVASMÁNY

Emlékhelyek és emlékművek

A múltra való emlékezés egyik módja az, hogy a nemzetek emlékműveket állítanak, amelyek e múlt hőseinek, illetve tragikus eseményeinek tisztelegnek. Egy emlékmű felállítása előtt számos kérdésre választ kell adni mi a célja az emlékműnek, kik fogják látni, kikre és miért akarnak vele emlékezni.
1884-ben a franciaországi Calais városában ugyanezekre a kérdésekre kellett választ találni, amikor a lakosok egy csoportja kezdeményezte a város egy tragikus történelmi eseményére emlékeztető emlékmű felállítását. 1346-ban az angolok ostrom alá vették Calais városát. Tizenegy hónapi éhezés és szenvedés után a város hat tekintélyes polgára úgy döntött, hogy a blokád feloldásáért cserébe túszul ajánlkoznak az angoloknak. Jean Froissart francia krónikás valóságos hőskölteményt szentelt az eseménynek. A hat vezető calais-i polgár „fedetlen fejjel és mezítláb gyalogolt ki a városból, nyakuk körül kötél, kezükben a város és a vár kulcsai". Az ellenség mind a hatot kivégezte, de a város és a lakosság megmenekült.
Az emlékmű elkészítésére Auguste Rodin kapta a megbízatást. Alaposan tanulmányozta a történelmi feljegyzéseket és a krónika szövegét, és annak a pillanatnak a megörökítését választotta, amikor a hat polgár megadja magát III. Edward angol királynak. Egy történész a következőképpen írta le Rodin hat alakból álló szoborcsoportját:

A súlyos redőkben földig érő ruhájuk is azt a fizikai és lelki terhet hangsúlyozza, melyet gesztusaik és tétovaságuk is kifejez. Az élet és a halál, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén látszanak állni... Döntésük elkerülhetetlen következményét már nem tudják megváltoztatni. A közös elhatározás egyesíti őket, de mindegyikük a maga egyéni drámáját éli át: révetegek, mélyen önmagukba tekintők és végtelenül szomorúak.25

Calais város emlékműbizottságának tagjai azonban csalódottak voltak, mikor megpillantották az elkészült szoborcsoportot. Sokkal hősiesebb látványt vártak, olyant, amely például a legnevezetesebb polgár hősi elhatározását hangsúlyozta volna. S úgy képzelték, hogy az emlékműre félelemmel vegyes tisztelettel néz majd fel a járókelő. Rodin ehelyett szemmagasságban akarta elhelyezni a szobrot, melynek mindegyik figurája egy halálos dilemmával birkózó átlagember. Rodin és a bizottság hónapokig csatázott az emlékmű sorsáról. 1895-ben a mű végre a helyére került, mindkét fél engedményeket tett, Rodin meggyőzte a bizottságot a polgárok ábrázolásának helyességéről, de azt már nem sikerült elérnie, hogy a szoborcsoport a városháza elé kerüljön, a térrel egy szintre, hogy az alakok a mindennapi élet részeinek tűnhessenek. A bizottság az emlékművet egy park szélén állíttatta fel, és vaskerítéssel vetette körül. A városháza elé csak 1925-ben helyezték át Rodin alkotását.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Egy emlékmű tervezésekor sok mindent számba kell venniük a tervezőknek és a művészeknek: mi az emlékmű célja, kik és miért fogják felkeresni, kire/mire akarunk vele emlékezni stb. Hogyan válaszolta meg ezeket a kérdéseket Rodin a fenti példa esetében?
Hogyan akart Calais lakossága a hat polgárra emlékezni? Hogyan akart Rodin? Miért érzik magukat az emberek kényelmetlenül, ha az igazság nem egészen olyan, mint amilyennek elképzelik? Miben gyökerezik ez a kényelmetlen érzés?
A hős olyan ember, aki a többiek „fölé" magasodik? Vagy olyan átlagember, aki valami rendkívülit visz véghez?
Magyarországon a második világháború után igen sok emlékművet állítottak fel az országot a németek alól számtalan katona élete árán felszabadító, majd évtizedeken át megszállva tartó szovjet hadsereg tiszteletére. Ismersz ilyen emlékművet? Mit gondolsz róla?
A szovjet hadsereg kivonulása után ezeket az emlékműveket sok helyen lebontották.
Az 1945-től 1990-ig tartó politikai rendszer nemcsak a szovjet hadseregnek, de a Tanácsköztársaságnak, a marxista ideológia kidolgozóinak, a rendszer legfontosabb támaszának tekintett társadalmi-gazdasági csoportokat, a munkásságot, a parasztságot jelképező figuráknak is számtalan szobrot állíttatott. Sok helyen ezeket a szobrokat is elszállították eredeti helyükről. A fővárosban a lebontott szobrokat egy szoborparkban helyezték el. Mit gondolsz, miért? Jártál már ott? Helyesled, hogy a szobrokat lebontották? Jó gondolat szerinted megőrizni és az embereknek megtekinthetővé tenni őket?


A Osztapenko-szobor eltávolítása Budapesten

Mennyiben segítheti a szobrok lebontása azt, hogy az emberek jól érezzék magukat a saját városukban? Mennyire árthat a múlt ismeretének, a múlttal való szembenézésnek a szobrok eltüntetése?
Te hogyan döntenél, ha önkormányzati képviselő lennél, és szavaznod kellene?

13. OLVASMÁNY

Nekropolisz
(Magyar kiegészítés. Földényi László ˆ. Első közlés)

Az 1956-os forradalmat példátlan méretű megtorlás követte. Az 1963-as amnesztiáig 235 embert végeztek ki, több ezer embert börtönöztek be. A halálos ítélettel záruló perek sorában szimbolikus jelentősége volt a Nagy Imre, a forradalmi kormány miniszterelnöke és vádlott-társai: Gimes Miklós, Maiéter Pál, dr. Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Kopácsi Sándor, dr. Szilágyi József és Jánosi Ferenc ellen 1958-ban lezajlott pernek. A kivégzéseket az ítélet másnapján, 1958. június 16-án hajtották végre, a forradalom áldozatait később igen nagy titoktartás mellett a rákoskeresztúri új köztemető 300-as és 30 l-es parcellájában temették el, emberhez méltatlan módon: arccal lefelé, összekötözött kézzel, állattetemek társaságában. A parcella, amely a rendőri zaklatás és tilalom, a tájékoztatás hiányának ellenére is sok éven át az emlékezők titkos találkahelye volt, önmagában is emlékhellyé vált.
A történelmi emlékműveknek is megvan a maga története. Születésük pillanata néha éppoly meghatározó, mint az az esemény, melynek emlékét őrizniük kell. A 301-es parcellában elhelyezendő emlékműre 1989-ben meghirdetett pályázatra többtucatnyi terv érkezett be, melyek legtöbbje a múlt szellemét próbálta megidézni. A kilencvenöt terv közül a bírálóbizottság egy olyan mellett döntött, amely a Magyarországon szokásos emlékműszobrászattól igen távol állt.
A győztes pályamunkát, Jovánovics György művét, Földényi László művészettörténész így írja le:

Jovánovics tervén nem szerepeltek emberi alakok, semmilyen tárgyi kellék sem volt felfedezhető, s a vallásos jelképek éppúgy hiányoztak, mint a történelmi szimbólumok. Egyetlen olyan elemet sem tartalmazott e terv, amelyet valamely politikai vagy vallási irányzat később kisajátíthatott volna. Ehelyett mindenkihez szólt, mert végső soron magát a halált idézte meg. Jovánovics György az emlékhely szellemét idézte meg.
Az emlékmű legyezőszerűen szétnyíló, nagy területen helyezkedik el. Ha képzeletben „fölállítanánk" az alaprajzot, hatalmas kupolát kapnánk. Az emlékmű alaprajza ugyanis egy földre kiterített kupola alakját követi. E képzeletbeli boltív, ősi templomként, kövek és szobrok együttese „fölé" borul. A templom terébe belépve a látogatónak előbb egy négyszög alakú gödör mellett kell elmennie. A gödör belső fala durván s egyenetlenül van elsimítva, s ettől egy nyitott sírra emlékeztet. Benne ott látható a „halott" egy tökéletesen simára csiszolt, hatszögletű gránitoszlop, melynek magassága pontosan ezerkilencszázötvenhat milliméter. Koromfekete színével a föld mélyéből mered ki. A minden élet mögött ott lappangó sötétségről és a mindent elnyelő halálról ad hírt.


Nagy Imre temetése - 19889. június 16., Budapest

A sír mellett elhaladva egy oszlopcsarnokba vezet az út. Az öt hatalmas, fenyegetően súlyos és szabálytalanul megfaragott kőpillér között lépkedve egy ősi sírcsarnokban érezheti magát a látogató. Az archaikus sziklatömbök azt sejtetik, hogy a világnak van egy olyan arculata is, amely az ember számára örökké megismerhetetlen és idegen marad. E rejtélyes ismeretlenség érzetét csak fokozza annak a kétszázhúszmillió éves, negyven tonna súlyú hatalmas sziklának a látványa, amelyre az oszlopok között állva rálátás nyílik. A forradalom egyik áldozatának, Angyal Istvánnak az volt a végrendelete, hogy sírjára ne tegyenek se keresztet, se sírkövet, csupán egy faragatlanul hagyott nagy sziklát. E szikla az ő emlékét őrzi. Mintha egyenesen az űrből zuhant volna ide. Az oszlopcsarnok ettől időtlenné és kozmikussá tágul. E sziklához eljutva érezzük, hogy az emlékmű a konkrét történelmi eseménynek úgy állít emléket, hogy azt kozmikus történésbe ágyazza be.
Az oszlopcsarnok tetején, mennyezetként hatalmas kőlap nyugszik: egy fehér, enyhén hullámos cementtábla, rajta redőzettel borított szarkofág, egy vaskos, dob alakú henger, valamint egy ezen álló, enyhén megdőlt torony. E fenti, hófehér szoboregyüttes a valódi végcél. A sírban álló fekete gránitoszloptól indul az út, át az archaikus oszlopcsarnokon, beleütközik a rusztikus sziklába, hogy végül e fond, elérhetetlen fehérségnél állapodjon meg. A földbe süllyesztett fekete oszlop - miként a parcellában nyugvó kivégzettek sírjai - a lélek elhagyatottságának a színhelye. A magasban álló fehér szoboregyüttes ennek ellentéte: a magára találásnak és a beteljesülésnek a helye.
Erre a nekropoliszra borul rá a láthatatlan kupola: az emlékmű egy templomot idéz fel. Olyan templomot, amelyet egyetlen vallás sem sajátíthat ki. Jovánovics György emlékműve ugyanis a beavatás színhelye. A halottaknak állított emléket, de a rájuk emlékezést azzal tette lehetővé, hogy az élőknek is alkalmat kínált a halál élményébe való jelképes beavatódásra. S 1956 emlékét éppen ezáltal tudta elevenen tartani, így jobban megőrizte azt a jelen számára, mintha a hagyományos megoldást követve, vallási vagy történelmi jelképekkel ékesített emlékművet készített volna.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi az emlékművek jelentősége szerinted? Miért állítanak az emberek emlékműveket? Van a városotokban első vagy második világháborús emlékmű? Tetszik neked?
A második világháború után Magyarország-szerte emlékműveket állítottak az országot elfoglaló, győztes szovjet csapatoknak, amelyek azután évtizedekig megszállva tartották az országot. Ezeket 1990 után az ország legtöbb városában lebontották. Budapesten a szobrokat egy szoborparkban gyűjtötték össze, hogy megőrizzék az utókornak - mint műalkotásokat és mint letagadhatatlan tényeket. Mit gondolsz az emlékművek lebontásáról? Mit gondolsz az országot legyőző csapatoknak állított emlékművekről?
A szovjet csapatok érkezésével Magyarországon véget ért a háború, az ország megszabadult a háború rémségeitől, akik túlélték, reménykedni kezdtek a jövőben. Április negyedike a felszabadulás napjaként hivatalos ünnep volt egészen 1990-ig, azóta Magyarországon nem ünnepeljük nemzeti ünnepként a második világháború végét. Mit gondoltok erről?

14. OLVASMÁNY

Az oktatás és a jövő

„Amit akartam, az az, hogy ne legyen szükség további emlékművekre" - írta egy amerikai emlékmű szobrásza.
Sokan úgy vélik, hogy egyedül az oktatás, a nevelés érheti el az ebben a két sorban megfogalmazott célt. A XX. századi népirtás szörnyű eseményeinek tanulmányozása eszünkbe vési, hogy az egyes emberek döntései mekkora mértékben befolyásolják nemcsak saját életüket vagy a szomszédaikét, hanem az egész világ folyását is. Jacob Bronowski, miután meglátta a Japánra ledobott atombombák pusztítását, azt írta, hogy „az a pillanat törpévé tette a legvadabb képzelőerőmet is". „Egyetemes pillanat"-nak nevezte a benyomását. Nagaszaki hamvai láttán figyelmeztetett, hogy minden fegyverzetcsökkentési és más, a népek sorsát befolyásoló döntést „Nagaszaki megrázó és tiltó közegében kellene meghozni; csak itt mérlegelhetnék az államférfiak kellőképpen azoknak a problémáknak a súlyát, melyeket a mi nevünkben eljárva meg kívánnak oldani".26
Bronowskinak nem sikerült ENSZ-beli kollégáit vagy kormányát meggyőzni javaslata elfogadásáról. Azt mondták neki, hogy „a küldöttek kényelmetlenül éreznék magukat Nagaszakiban". A népirtás történetével szembesülni mindig kényelmetlen, de mégis nagyon fontos, hogy sor kerüljön rá. Ha nem nézünk szembe a történelemnek ilyen eseményeivel, megtagadjuk az emberektől azt a lehetőséget, hogy részvétet tudjanak kifejezni, hogy megbirkózzanak a nehézségeikkel, és hogy cselekedeteikkel másként befolyásolják a jelenüket és a jövőjüket. Ugyanezt a gondolatot egy iskola igazgatója sokkal ékesebben szólóan fejezte ki egy körlevélben, melyet tanévnyitókor a tanárainak adott:

Tisztelt Tanár Úr, Tanárnő!

Egy koncentrációs tábor túlélője vagyok. Olyasmit láttam a saját szememmel, amit senkinek sem volna szabad látnia. Láttam:
Tanult mérnökök által épített gázkamrákat.
Tanult orvosok által megmérgezett kisgyerekeket.
Tanult ápolónők által megölt csecsemőket.
Középiskolai és felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek által agyonlőtt és elégetett nőket és gyermekeket.

Mindezek miatt az oktatás gyanakvással tölt el.
Az a kérésem, segítsék tanítványaikat emberséges emberré válni. Erőfeszítéseik ne tanult szörnyetegeket, ügyes pszichopatákat, művelt Eichmannokat eredményezzenek.
Az írás, az olvasás, a számolás csak akkor lehetnek fontos készségek, ha gyermekeinket emberségesebb emberré válni segítik.

1. Idézi Terence DesPres in: The Survivor. An Anatomy of Life in the Death Camps. (A túlélő. Az élet anatómiája a haláltáborokban.) Oxford Universily Press, 1976. 35.
2. Hartunian, Vartan: Előszó Ábraham Hartunian Neither to Laugh Nor to Weep című könyvéhez.
3. Miller, Judith: One by One, by One. Facing the Holocaust. (Egyesével, lépésről lépésre. Szemtől szemben a holocausttal.) Simon-Schuster, 1990. 287.
4. Tüskés Tibor: Az én guide-om a Biblia. Közli Ember Mária in: Siratóének.
5. Ryback, Timothy W.: Evidence of Evil. (A gonoszság bizonyítékai.) The New Yorker, 1993. szept. 15. ˆ T. W. Ryback engedélyével közölve.
6. I m.
7. Goleman, Daniel: Vital Lies, Simple Truths. The Psychology of Self-Deception. (Életbevágóan fontos hazugságok, egyszerű igazságok. Az önbecsapás pszichológiája.) Simon-Schuster, 228.
8. Sommers, Nancy: Being Personal and Being Academic. (Személyesnek lenni és tudományosnak lenni.) Harvard University Press, 1994.
9. Levél a Szerkesztőhöz. New York Times.
10. In: Poems by Donia Blumenfeld Clenman. (Versek.) Flowerfield-Littleman, 1988.
11. Barnett, Victoria: For the Soul of the People. 295-296.
12. Kalb, Marvin: New SS Wreaths, Old Anti-Semitism. (Új SS-koszorúk, régi antiszemitizmus.) New York Times, 1985. május 14. ˆ The New York Times Company. Engedéllyel közölve.
13. Idézi Geoffrey H. Hartman in: Bitburg in Moral and Political Perspective. (Bitburg morális és politikai szemszögből) Indiana University Press, 1986. 262-273.
14. Kramer, Jane: New-Nazis. A Chaos Ín the Head. (Neonácik. Káosz a fejekben.) The New Yorker, 1993. június 14.
15. Toomey, Christine: Hitler Comic Fights New Nazism in German Schools. (Egy Hitlerről szóló képregény a neonácizmus ellen a német iskolákban.) The Times of London, 1993.
16. I. m.
17. Idézi Timothy Ryback in i. m. 70.
18. Will, George: Perils of Percieved History. (A történelem átértékelésének veszélyei.) 1993.
19. Oshinsky, David-Curtis, Michael. New York Times, 1991. december 11. ˆ The New York Times Company. Engedéllyel közölve.
20. Stern Strom, Margot: An Interview with Bili Moyers.
21. Miller: i. m. 11-12.
22. Diamond, John B.: Inner Strength. Being African and American. (Belső erő. Afrikainak és amerikainak lenni.) In. D. Schoem (szerk.) In Separate Worlds. 185.
23. Lester, Julius: Faíling Pieces of the Broken Sky. (A törött égbolt hulló darabjai.) 150.
24. I. m. 155-157.
25. Lerner, Ábraham: Introduction to Auguste Rodin: The Burghers of Calais. (Bevezetés Auguste Rodin A calais-i polgárok c. művéhez.) Museum Press, Inc. 1976.
26. Bronowski, Jacob: Science and Human Values. (A tudomány és az emberi értékek.) Harper-Row, 1956.

Kiadványok