Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
TÉNY/SOROS - 1986
Szerző:
Nové Béla
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:
E

1986

M = 1: 100


Január 1-jétől immár Magyarországon is lehet ólommentes benzint kapni. Az év elején - Bába Iván, Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Kenedi János, Kis János, Mécs Imre és Vargha János kezdeményezésére - széles körű aláírásgyűjtés indul Bős-Nagymaros ügyében. A nyílt vitát és népszavazást követelő petíciót 2655 aláírással az Elnöki Tanácshoz, az MTI-hez, számos laphoz, rádió- és tévéműsorhoz is eljuttatják. (Mindhiába: a legális sajtó néma marad, egyetlen állami szerv sem reagál az állam-polgári indítványra.) Január 28-án, fedélzetén öt asztronautával, alig egy perccel a kilövése után felrobban az amerikai Challenger űr komp.

Február 8-ára a Duna Kör demonstratív „környezetvédő sétát” hirdet a Margit-szigetre, majd a hatósági fenyegetőzésre két nappal a kitűzött dátum előtt lefújja az akciót. Azokat, akik vagy két-háromszázán mégis elmentek - köztük több nyugati környezetvédőt, újságírót -, a Batthyány téri gyülekezőhelyen brutális rendőrattak oszlatja szét.

Alig egy hónap múlva a március 15-i független megemlékezést érik ennél is durvább karhatalmi provokációk. A Petőfi szobortól induló, mintegy négy-ötezer fős menetből civil ruhás rendőrök kiragadnak egy diáklányt, aki segélyadományokat gyűjtött a nemrég megbírságolt ABC szamizdat kiadó javára. Emiatt a szokásos '48-as stációkat végigjárva a felvonulók még a délutáni órákban sem akarnak el-oszlani, amíg az elhurcolt Diószegi Olgát a rendőrök ki nem adják. A szolidaritási demonstrációnak ismét egy látványos Batthyány téri tömegoszlatás vet véget. Este a Várba induló, mintegy félezer fős fáklyásmenetet már vízágyúval, rohamosztagokkal megerősített, komor rendőri készültség várja a Duna mindkét partján, hogy aztán a Lánchídra fölterelve elölről-hátulról módszeresen végiggumibotozzák a résztvevőket. (A „kis lánchídi csataként” elhíresült - 1972 óta a legsúlyosabb - március 15-i atro-citás számos hatósági retorziót és állampolgári tiltakozást vont maga után.) Egy hét múlva az országgyűlés az ünnepi jogtiprást méltó mód betetőzve - az első, 1848-as emléknapján! - új sajtótörvényt hagy jóvá. Eszerint sajtóterméket kizárólag jogi személy s csak a példányszámot, terjedelmet jóváhagyó állami engedéllyel adhat ki.

Április 1-jén a rendőrség újabb házkutatásokkal siet érvényt szerezni a „törvény betűjének” a Beszélő és a Demokrata frissen nyomtatott számának lefoglalásával. Az SZKP április 25-én kezdődő XXVII. kongresszusán Gorbacsov óvatos gazdasági reformokat jelent be, ám egyidejűleg ortodox rendpárti retorikával „a munkafegye-lem megszilárdítását” sürgeti, és országos alkoholellenes kampányt indít. Még aznap éjjel 1 óra 23 perckor a csernobili atomerőmű 4-es blokkja üzemzavar következtében felrobban; a sugárfertőzött légtömegeket a Baltikum és Közép-Európa felé sodorja a szél. A példátlan méretű környezeti katasztrófát elsőként svédországi biztonsági mérések regisztrálják, Moszkvában csak majd' háromnapos - 68 órás! – késéssel ismerik be a tényt. A szerencsétlenség nemcsak a szovjet birodalom általános irányí-tási és technológiai válságára vet éles fényt, hanem világszerte súlyosan megingatja az „átláthatóság” jelszavával csak nemrég meghirdetett új gorbacsovi politika hitelét is. Április 28-án Stockholm belvárosában egy ismeretlen férfi orvul lelövi Olof Palme svéd miniszterelnököt.

Május 1-jén a radioaktív felhők alatt milliók és milliók vonulnak szerte a keleti tömb nagyvárosaiban. (A „majálisozó” Budapestet is aznap éri az első komolyabb dózis, ám ez viszonylag csekélység ahhoz a cinikus és kihívó „ideológiai sugár-mentesítéshez” képest, hogy a leginkább veszélyeztetett Kijevben még tömegsport-versenyeket is rendeznek...) Május 16-án a HNF védőszárnyai alatt, Vígh Károly elnökletével megalakul a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, mely programnyilatkozata szerint „a magyar nép sorskérdéseivel” kíván foglalkozni. Május végén a mindaddig legtöbb óceáni vihart kiállt magyar vitorlás: a Szent Jupát - fedélzetén Gál Józseffel és Fa Nándorral - eléri az ausztrál partokat.

A június eleji könyvhétre közel száz új „cím” jelenik meg. Néhány újdonság: Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945, Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, Kassák Lajos: Összegyűjtött műfordítások, Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Nemeskürty István: A filmművészet új útjai, Tilkovszky Lóránt/Bajcsy-Zsilinszky Endre, Zolnai László: Hírünk és hamvunk... Június 10-11-én Budapesten ülésezik a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete, mely alka-lomból Gorbacsov és Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfő is Magyarországra látogat. (A kádári vezetés a találkozók nyomán megerősítve érzi irányvonalát, sőt, mint a KB egy héttel későbbi ülésén a főtitkár önelégülten kifejti: „mi jórészt már megtettük mindazokat a lépéseket, amire a többiek csak most készülnek.”) 12-én a HNF égisze alatt megalakul a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, elnöke: Lakatos Menyhért. 24-én megszólal az első hazai kereskedelmi adó, a Danubius Rádió. A hónap végén Argentína a mexikói Labdarúgó Világbajnokság döntőjén 3:2 arány-ban legyőzi az NSZK válogatottját.

Július elejétől a 70 évnél idősebbek ingyen utazhatnak a helyi tömegközlekedés járművein. (Vö. az átlagéletkor férfiaknál 65, nőknél 73 év.) Az elhunyt Lékai bíboros, esztergomi érsek helyét a július 8-ai Magyar Katolikus Püspöki Konferencián az újon-nan kinevezett érsek: Paskai László veszi át. Csurka Istvánt egy, az amerikai magyar emigráció körében tartott - a Szabad Európa Rádióban is elhangzott - beszédéért a pártközpont „további intézkedésig” publikálási tilalomra ítéli. Párhuzamosan a Csongrád megyei pártbizottság betiltja a Tiszatáj című szegedi irodalmi folyóiratot - Nagy Gáspár egy '56-os verse és Domokos Mátyás róla írt méltatása miatt -, s egyúttal fegyelmi úton meneszti Vörös László főszerkesztőt. Az országos botrányként elhíresülő ügyre a következő PB-ülésen „elvhűbb és következetesebb káderpolitikát” sürgetve Kádár is hosszan kitér. Ekkor hangzik el bizarr - bár korántsem önparódiának szánt - kijelentése: „Én nem tudom, hogy van ez most, de bennem van bizonyos jogérzék...”

Augusztus 10-én felavatják a Hungaroringet. A rendkívüli kánikulában több mint kétszázezren keresik fel a Mogyoród mellett megépült versenypályát, hogy élőben láthassák a Forma 1-es világbajnokság első magyarországi futamát. Augusztus végén Budapesten megtartják az itthoni és határon túli magyar történészek első szakmai találkozóját.

Szeptember elején, Bécsben megrendezik a II. Hungarológiai Világkongresszust, témája: a magyarság és a Duna-völgyi népek 18-20. századi kulturális kölcsönhatása. Az MSZMP Politikai Bizottságának szeptember 9-i ülésén Kádár - 1956 közelgő évfordulója kapcsán - az addiginál erélyesebb fellépést sürget a hazai ellenzéki körökkel szemben („ütközni kell”), s egyben kifejti sajátos „kettős Egyesült Államok” doktrínáját. („Az egyik vonal az, hogy a hivatalos Magyarországgal úgymond ren-dezett viszonyt akarnak fenntartani. [...] De van nekik egy másik vonaluk is, mert kettős politikát folytat ellenünk még a kormányzat is, és természetesen a CIA és az összes kapcsolt részek, a Szabad Európa Rádió és így tovább. Gőzerővel dolgoznak, hogy itt bent politikai támaszt kapjanak.”) A hónap végén Battonyán felavatják a Fóti Gyermekváros s az állami nevelőotthonok kirakat-alternatívájának szánt „SOS nem-zetközi gyermekfalut”.

A minisztertanács október 9-i ülése után Bányász Rezső kormányszóvivő első ízben tart „nyilvános” sajtótájékoztatót. Az újdonság, bár külsőségeiben a nyugati mintát idézi, rituális kérdés-feleleteivel és a tudósítók exkluzív körével továbbra is az egyirányú hatalmi kommunikáció jól bevált pártállami hagyományát folytatja - némileg „szalonképesebb” formában. Október derekán Richárd von Weizsäcker szemé-lyében először látogat Magyarországra német szövetségi kancellár. A hónap folyamán a Magyar Katolikus Püspöki Kar - korábbi feltétlen engedelmes álláspontján mó-dosítva - nyilatkozatban sürgeti, hogy a törvények méltányolják a fegyveres ka-tonai szolgálat lelkiismereti indokkal való megtagadását. (Magyarországon ez idő szerint több mint száz szolgálatmegtagadó tölti börtönbüntetését, többségük nazarénus, illetve a Bulányi-féle katolikus bázisközösséghez tartozik.) Idehaza az 1956-os forradalom 30. évfordulójának megemlékezései még magánlakásokba szorul-nak. A demokratikus ellenzék Eörsi István lakásán nemzetközi tudományos tanács-kozást, az Inconnu művészcsoport A harcoló város címmel emlékkiállítást szervez; október 23-án cseh, lengyel és magyar ellenzékiek közös felhívást tesznek közzé. Az évfordulóra több tucat nyugati tudósító és televíziós stáb érkezik az országba - az MTV komor hangú stúdióműsort sugároz, melyben az „ellenforradalom négy fő okát” Berecz János taglalja az immár három évtizede változatlan hazugságkánon szerint.

November 4-én, a rezsim ugyanebben a szellemben üli meg tulajdon születés-napját: Szolnokon díszkonferenciát rendeznek a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának 30. évfordulóján. Öt nap múlva Kádár Moszkvába repül, hogy részt vegyen a KGST-tagországok pártvezetőinek tanácskozásán. Miközben a Kreml zárt ajtai mögött a kelet-európai bartellügyletekről s a rubelelszámolású cserekereskedelemről folyik nem túl biztató alkudozás, november 10-én Budapesten magyar-amerikai megállapodást írnak alá a McDonald's étteremlánc hazai bevezeté-séről. November 28-án az Elnöki Tanács határozatot hoz a kétszintű bankrendszer felállításáról, minek eredményeként december elejétől egy sor új kereskedelmi bank (MHB, BB, Mezőbank stb.) kezdi meg működését. A hónap végén az írószövetség megtartja viharos közgyűlését. A felszólalók zöme indulatos szavakkal bírálja az ország egyre aggasztóbb közállapotát és a cenzúra újabb önkényeit (a Tiszatáj-ügy, Csurka-szilencium stb.). A radikalizálódás jeleként az új választmányból sorra ki-szavazzák a párttagokat - mire vagy két tucat, a hatalommal lojális író kilép, fenye-getően kilátásba helyezve egy új, „ellen-írószövetség” megalakítását.

December 1-jén három hónapra befagyasztják az alapbéreket. A kormány, sem-mibe véve az egyre szélesebb társadalmi tiltakozást, december 4-én a bős-nagymarosi munkák felgyorsítása mellett dönt. December 8-án Mark Palmer, az USA új budapesti nagykövete átadja megbízólevelét. Az év során 3295 magyar állampolgár nem tért haza nyugati útjáról. Az útlevélkiadó belügyi hatóságok önkénye miatt ugyanakkor jó páran eleve ki sem juthattak az országból - mint arra Kőszeg Ferenc, Pákh Tibor és mások ekkoriban indított tiltakozó akciója és részletes esetdokumentációja figyel-meztet. (Lásd a Beszélő 1987. tavaszi, 21. számát!)

M = 1 : 10

Az Alapítvány működésének harmadik éve leginkább a növekvő „üzembizton-sággal” jellemezhető. Ez időre már számos sikeres kompromisszum, működő program igazolja, hogy a nyugati keményvaluta s a technológiai erőfölény pozíciójából távolról sem reménytelen egyezkedni a pártállami döntéshozókkal, s a növekvő New York-i dollár-átutalások fedezékében lassanként nyíltabb közéletformáló szerepet, meré-szebb téteket is érdemes megkockáztatni. Ennek persze legalábbis két fontos elő-feltétele van: 1. a változni kész társadalom növekvő autonómiaigénye és 2. a változni kénytelen hatalom növekvő engedékenysége. Ez is, az is ígéretesen alakul. Lássuk közelebbről, miben is érhető tetten e kétirányú partneri viszony megerősödése.

Mindenekelőtt a már „beüzemelt” programok országos ismertségében - és hiva-talos elismertségében. Ilyenek: a fénymásoló, a videó-, a könyvtári program, a mind-inkább bővülő színházi, zenei és egészségügyi támogatások, vagy az alig egy éve meghirdetett, máris százas nagyságrendet elérő irodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjak. Azt, hogy a „líra és logika” hovatovább az Alapítvány két szellemi „húzóágazatává” vált, maguk a számok is elárulják: az Irodalmi Kuratórium ez évben 93 pályázónak 13,4 millió - a Társadalomtudományi 102 pályázónak 13 millió forint ösztöndíjat szavazott meg. Ha mindehhez hozzávesszük még a közel 17 millió forintos - jórészt konferencia-részvételekre, egyetemi és kutatóintézeti programokra nyúj-tott - további társadalomtudományi támogatást, úgy azt látni, hogy az éves belföldi pályázati keret több mint 3/5-ét a humaniórák és a szépirodalom teszik ki!

A számokkal persze - ahogy már korábban is jeleztük - nem árt egy kissé csín-ján bánni. Több okból is. Egyrészt az Alapítvány évközi (májusi) indulása és az első két évkönyv összevont adatai miatt egészen 1987-ig nincs teljes naptári évre szóló mérleg, s így a tételes egybevetéshez megbízható bázisév. Másrészt - és ez máig érvényes - a támogatási összegek odaítélése és kifizetése között gyakran fél- vagy akár egyéves csúszás is lehet, részben a többlépcsős alapítványi ügymenet, részben a min-denkori forintkasszába csak akadozva befolyó dollár-ellentételezések miatt, így van ez ezúttal is, amikor három-négy egykori forrás alapján (lásd az évkönyveket vagy a 45. dokumentum csonka kimutatását) csak erősen valószínűsíteni lehet, hogy az 1986-os valuta-hozzájárulások meghaladták a 2 millió dollárt, s a kifizetett belföldi ösztöndíjak végsummája a 60 millió forinthoz közelített. Az 1986-ban megítélt - ám esetenként csak 1987-ben folyósított - támogatások ugyanakkor mindkét összeget jóval: becslések szerint vagy másfélszeresen meghaladták.

A pénz persze romlik, s vele az alapítványi adományok reálértéke is. Ezt jelzi, hogy ősztől az egyéni ösztöndíjak havi maximumát 5000-ről 10 000 Ft-ra emeli a Bizottság, s egyben a szakkuratóriumok addigi munkáját értékelve szorgalmazza, hogy „a jövőben nagyobb arányban kapjanak ösztöndíjat vidékiek, fiatalok és pedagó-gusok, általában olyanok, akik az irodalmi és tudományos életbe való bekapcsolódás szempontjából hátrányos helyzetben vannak.”1

A dollár- és forinttámogatások sorában - a deklarált elvek ellenére - még ez évben is jócskán akadnak „bizalomerősítő” invesztálások: állami és intézményi köz-feladatokat nagyvonalúan átvállaló donációk. Ilyen az Akadémiai Nyomda műszaki felújításához nyújtott 85 000 dolláros, az Akadémiai Könyvtár új katalógusrend-szerére szánt 2 millió Ft-os adomány; ilyenek a kórházak nagy értékű ultrahang-diag-nosztikai berendezései, a közkönyvtárak jelentős folyóirat- és könyvsegélyei, no meg a több mint 800 000 dolláros valutakerettel támogatott különféle menedzserképző programok (Országos Vezetőképző Központ, MKKE, BME Továbbképző Intézet, Skála-Coop, Medicor, Taurus, Magyar Kereskedelmi Kamara). Ez utóbbiak némelyike ugyanakkor már nemcsak a „kivétel erősítette szabályra” példa, hanem az Alapító „pumpolhatóságának” végességére is, hiszen mint egy bizalmas akadémiai irat is tudósít (lásd a 48. dokumentumot!), Soros az elmúlt két évben „az Országos Vezetőképző Központtal való együttműködésből teljesen kiábrándult”, s könnyelmű nagylelkűségén okulva „az Innovációs Bankkal megállapodott, hogy közösen fognak finanszírozni fiatal szakemberek számára egy menedzserképző iskolát”.

A változásnak, az ígéretes profilbővülésnek ezen kívül is számos jele van. Soros kísérletező kedvét, további „filantróp” ambícióit példázza, hogy ez év tavaszától Pe-kingben is megpróbál egy, a magyarországihoz hasonló alapítványt felállítani a Csao Ce-jang-féle „nyitási politika” kedvező légkörét kihasználva. (Ezzel függ össze egy népes kínai reformközgazdász delegáció nyári budapesti tanulmányútja is, amit a Pénzügykutató Intézet szervez, s a budapesti alapítvány révén Soros finanszíroz közel másfél millió forinttal.) A már eddig is sokrétű könyvtári támogatás újabb, jelentős mellékágakkal bővül. Ez évtől kezdődik számos önkéntes - köztük neves színészek - önzetlen közreműködésével a vakok „hangos könyvtári” hálózatának országos kiépítése - az új, központi stúdiót november végén Soros jelenlétében adják át -, amihez az Alapítvány másoló berendezéseket, magnókat és 250 000 kazettát biz-tosít, továbbá az OSZK égisze alatt a kódexrestaurátor-képzés, amelyre külön célprogramként három éven át 7 millió forintot 4-65 800 dollárt szavaz meg. Ugyanígy ez évtől indul az egyetemi szakkollégiumok és „öntevékeny ifjúsági csopor-tok” módszeres felkarolása is (lásd alább: Egy alternatív „ifjúságpolitika” kezdetei), még ha e nagy reményű programra ez évben egyelőre inkább csak szerény, induló apanázst: 4 millió Ft-ot ítél is oda a Bizottság.

Az év legfontosabb alapítványi újdonsága azonban kétségkívül a nyugati tanul-mányutak és konferencia-részvételek mostantól intézményesült céltámogatása, valamint a május elején külön is meghirdetett egyéves oxfordi, cambridge-i posztgraduális ösztöndíjak. Az orvosi, műszaki és agrártudományok, a társadalom- és természettudományok művelői közül ez évben 250 kutató kap dollártámogatást vagy repülőjegyet külföldi konferenciarészvételhez, 28 fiatal kutató jut ki hosszabb nyu-gati, és 11 friss diplomás oxfordi ösztöndíjra. Mindezzel nemcsak a világ elsőrangú szellemi műhelyeire nyíltak az évek során mind szélesebbre táruló kapuk, de az álla-mi Ösztöndíjtanács sok évtizedes (kontra)szelekciós monopóliumát is sikerült megtörni. Ez utóbbi csöndes, ám bízvást stratégiainak számító „fegyvertény” egy jó másfél éven át húzódó, szívós háttéregyezkedés eredménye volt. Vásárhelyi Miklós, Lónyai Mária és az Alapítvány több más vezetője már 1984 őszén erősen szorgalmaz-ta egy önálló külföldi ösztöndíjprogram elindítását. Egy olyan programét amelynek nyilvános pályázatait - a minisztériumi, akadémiai és belügyi apparátussal szemben - egy független hazai szakértő zsűri lenne hivatott elbírálni a nyugati fogadóin-tézményekkel, valamint a kinti szervezést s a szükséges valutát biztosító New York-i alapítvánnyal karöltve. Minderről végül is csak 1986 elején sikerült megállapodni Boross Róberttel, a Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályá-nak egykori vezetőjével. (Az egyezményt a program bővülésével utóbb még vagy fél tucat kiegészítő megállapodás követte 1987 februárja és 1989 októbere között). Ennek alapján Enyedi György elnök és Litván György, az Alapító személyes képvise-lője vezetésével 1986 tavaszán megalakul egy héttagú - 1989-re 13 fősre duzzadó! -szakértő bizottság, amely, mint a Vásárhelyi és Boross által szignált egyezmény rögzíti, „döntéseit kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével hozza, s önál-lóságát mind a Soros Alapítvány, mind a Művelődési Minisztérium óvja és tiszteletben tartja”. Az új külföldi ösztöndíj-mecenatúrát a kultusztárca pragmatistább reformkáderei is nagyra értékelik, így többek közt Knopp János, aki a program indulása után alig egy évvel házi feljegyzésében kiemeli: az Alapítvány által biztosí-tott „külföldi ösztöndíjak éves volumene egymagában annyi, mint a magyar állam-közi rangúnak számító megállapodások ösztöndíjas keretei az USA-ban, Francia-országban és Angliában együttvéve!” (Lásd az 52. dokumentumot!)

A két legfőbb állami partnerszerv: az Akadémia és a kultusztárca között melles-leg továbbra is ingadozik a mérleg nyelve a tekintetben, vajon „hivatalból” melyikük lenne az illetékesebb az Alapítvány ügyében. Úgy tűnik, mintha ez idő tájt a mi-nisztérium szerepe növekvőben lenne - Boross, Knopp és mások rendszeresen eljár-nak az ülésekre -, már csak azért is, mivel „a támogatások növekvő hányada - ahogy Láng István 1997. januári pártközponti számadásában írja - a művelődésügy terü-letét segíti tovább”. Az akadémiai vezetés, mint láttuk, kezdettől amúgy is vonakod-va vállalta e politikailag kényes hivatali többletmunkát. Emellett az év első felében a társelnök Kulcsár Kálmán sincs jelen (januártól júniusig bloomingtoni vendégkutatói meghívását tölti), s a bizottsági üléseken pedánsán rideg személynöke, Tardos József külügyi osztályvezető helyettesíti.

Soros mellesleg egy Tardossal folytatott májusi megbeszélésén néhány újabb operatív javaslatot is fölvet. Például, hogy „szeretné kibővíteni a Bizottságot 2 taggal annak érdekében, hogy a tagok hiányzása ne akadályozza a Bizottság munkáját. Egyelőre csak egy személyre lenne javaslata: Mészöly Miklós íróra, ha a személye szá-munkra is elfogadható...” Ugyanezen találkozón, mint azt úgyszintén Tardos akkurátus memoranduma tudatja, az Alapító azt sem mulasztja el újólag jelezni, hogy „a Titkárság elhelyezésének megoldását nagyon fontosnak tartja. Megtekintette az Újpesti rakparton lévő raktárhelyiséget, de ezt nem tartja megfelelőnek, mivel az át-alakítás jelentős összegeket emésztene fel, és utána sem lehetne ott normális irodai környezetet kialakítani. Nagyon örült a lehetőségnek, hogy 1988-ban az MTA Központi Hivatalába költözhetne át a Titkárság, a Pszichológiai Intézet elköltözése után. Időközben sikerült a KESZ-nél 3 kisméretű szobát találnunk. Ezeket Sándor Gyula igazgató hajlandó ideiglenesen - megfelelő bérleti díj ellenében - kölcsönadni. Erre Sándor elvtársat külön levélben felkértem. Soros úr ezen áthidaló megoldással egyetértett.” (Tardos József Láng Istvánnak címzett május 15-i feljegyzéséből - teljes szövegét lásd a 47. dokumentumban!)

A „Titkárság elhelyezése” - bár látszólag jelentéktelen mellékkörülménynek tűnhet - valójában nagyon is alkalmas eszköz volt arra, hogy eleve megszabja az Alapítvány „kívánatos” kereteit, a hivatalosság által „méretarányosnak” vélt vir-tuális és konkrét hatókörét. A Lant utcai prímási palota többszörös albérletnek számító két földszinti helyisége - a környezet minden előkelő rezerváltsága ellenére! - úgyszólván kezdettől alkalmatlannak bizonyult a normális irodamunkára s ezzel párhuzamosan a „közönségkapcsolatok” érdemi ápolására. Egyetlen túlterhelt (kül-földről jórészt hívhatatlan) telefonvonala volt, minden telexért át kellett szaladni az MTA Országház utcai központi hivatalába, s ha egy-egy pályázónak vagy kurátornak netán bizalmas közlendője akadt, azt többnyire csak a Tóth Árpád sétány nyugati szelek pásztázta, szabadtéri „előcsarnokában” nyílt alkalma elmondani... (Mellesleg kezdettől ide jártak konspirálni az Alapítvány belső munkatársai: Vásárhelyi, Forgács, Betlen és Kardos is.)

Az áldatlan helyzetet híven érzékelteti egy 1986. február eleji hivatalos levél, melyben Quittner János titkárságvezető alkalmasabb „telephely” kiutalását sürgeti az MTA főtitkárától: „A Bizottság létrehozásakor elképzelt feladatok, ügyfél- és iratforgalom kiszolgálására a kijelölt (Lant utcai) helyiségek megfelelőnek látszottak, azonban már 1985 közepén világossá vált, hogy a Titkárság teendői messze megha-ladják a kijelölt kereteket. A mai napig közel 1500 pályázatot nyújtottak be a Bizottsághoz, melyek közül az 424-et elfogadott [...]. A Titkársághoz közel 400 kon-ferencián való részvételhez szóló támogatásra adtak be pályázatot, melyből a Bi-zottság több mint kétszázat honorált 100 000 USD összegben. A kedvezménye-zettek között az Akadémia intézményei és tudományos munkatársai is minden kategóriában nagy számban szerepeltek. A Titkárságra újabb feladatot ró a külföldi ösztöndíjas tanulmányút program, amely a Soros Alapítvány és a Művelődési Minisztérium megállapodása eredményeként jön létre. A Titkárságra háruló munka szükségessé tette, hogy a három teljes állású munkatárs mellé újabb két személyt alkalmazzunk. Nem akarván szükségtelenül növelni az állandóan foglal-koztatottak számát, több külsős munkatárs munkáját is igénybe vesszük. A Tit-kárság helyiségei már a teljes állásúak nyugodt munkájához sem elegendőek. A So-ros Alapítvány jóvoltából kaptunk egy másológépet, amit, hogy eleget tegyünk a rendeletben előírtaknak, kénytelenek voltunk a női WC-ben elhelyezni, mivel ez az egyetlen előírásosan zárható helyiség.

Munkánk megkönnyítésére kaphatnánk egy újabb másológépet, egy telexet és egy telefaxot, ám ezeket csak a rendelet előírta szabályok megsértésével használhat-nánk, tehát a segítséget nem tudjuk igénybe venni.

Munkánk hatékonyságának megőrzése érdekében az ügyfélforgalmat igyek-szünk a lehető legkisebbre csökkenteni, de a legszükségesebb forgalom is lehetetlen-né teszi munkánkat, mivel a hely szűkössége miatt akarva, akaratlanul mindenki érintett lesz minden tárgyalásban és megbeszélésben.

Soros György évente 3-4 alkalommal tesz hosszabb-rövidebb látogatást Buda-pesten, amikor is tárgyalásainak többségét szállodai szobájában folytatja, noha sok szempontból kívánatos lenne, hogy ezen megbeszéléseknek a Titkárságon biztosít-sunk helyet. Ez azonban a fenti okok miatt lehetetlen.

A fent leírt feladataink ellátásához, megfelelő bérleti díj ellenében, egy öt mun-kaszobából és egy megkülönböztetett irodagépek őrzésére alkalmas helyiségből álló, megközelítően 120-150 négyzetméteres alapterületű irodát szíveskedjen rendelke-zésünkre bocsátani. [...] esetleg a Zenetudományi Intézet épületében. Kérésem po-zitív fogadtatásában bízva, elvtársi üdvözlettel [dátum, aláírás].”2

Valóban: 1986 nyarára a Titkárságon már hat állandó munkatárs dolgozik, s nemhogy a nagyszámú pályázót nem tudják hellyel kínálni, hanem gyakran még a „hivatalból” bejáró alapítványi „törzskar” (Vásárhelyi, Dornbach, Vámos, Hankiss, Vályi, Forgács, Betlen + a majd kéttucatnyi szakkuratóriumi tag) sem „találja a he-lyét”. A zsúfoltságot átmenetileg csökkenti ugyan a nyár derekán az MTA központi hivatalában átadott két kisebb iroda, ám az infrastruktúra egészében továbbra is alkalmatlan marad. A számos kérvénynek és ígéretnek - bár Soros készséggel fedezne minden többletköltséget - csak jó négy év múltán lesz foganatja, amikor 1988-89 for-dulóján az addig sokszorosára duzzadt alapítványi stáb végre beköltözhet az Ország-ház utca 9. számú házba.

Tény, hogy az MTA intézményei - főként a várbeliek! - jórészt maguk is „közép-kori” szükségállapotok közt működtek, sőt helyzetük talán ma sem könynyebb... Ám azért kinek-kinek jócskán lehetnek még emlékei obskúrus pártállami hivatalok mél-tatlanul bitorolt fényűző enteriőrjeiről, féllovardányi, kongó előszobáiról. A „helyi-séggazdálkodás” a szocialista bürokráciában elsőrendű presztízs-, sőt politikai kérdés volt - sajátos adalékként bizonyítja ezt, hogy az Alapítvány Lant utcai elődje éppen az MTA önálló „Lakásgazdálkodási Ügyosztálya” volt... S hogy e látszólagos „hely-hiányt” csakugyan a „helyére tegyük”, kérdezzük csak meg halkan és illő tisztelettel: vajon hány kínosan hosszú másodpercet vett volna igénybe egy hasonló „bérlemény-kiutalás” az esetben, ha az igénylő netán egy állambiztonsági fedőszerv vagy egy moszkvai érdekeltségű „proletkult-misszió”? (A tippeket az MTA Országház utcai Központi Hivatalának kéretik megküldeni „Történelmi kvízjáték” jeligével!)

Ősszel egyébiránt csöndben lezajlik az első alapítványi tisztújítás - mint azt a szeptember 27-i ülésen jegyzőkönyvbe veszik: „A Bizottság tagjainak megbízatása 1986. december 31-ével lejár. A Bizottság elnöke és társelnöke [... ] felkéri a Bizottság tagjait, hogy további két ciklusra vállalják tisztségüket. A Bizottság tagjai a felkérést elfogadják.” (Nota bene! a kezdő kurátortrióból az újabb terminus végéig: 1988. december 31-ig egyedül Vámos Tibor marad tisztében - Hankiss és Vályi helyét 1987 végén Enyedi György és Juhász Gyula veszi át.) Egyelőre nincs változás az Irodalmi Szakkuratórium összetételében sem, a Társadalomtudományit viszont, amint már jeleztük, az év végén radikálisan átalakítják - a kontinuitást képviselő Szűcs Jenő kivételével.

Az év krónikáját végül mintegy komor és rituális „pártbarokk” keretbe zárja, hogy januárban és decemberben a KB Agit. Prop. Bizottsága - az MTA főtitkárának írásos beszámolója alapján - két ízben is megtárgyalja az „Alapítvány működésének tapasztalatait”. (Lásd a 46. és 49. dokumentumokat!) E zárt ajtók mögötti aktusok-ra - és az egykori kultúrpolitika „időszerű” tanulságaira alább még külön kitérünk.

M = 1 : 1

Egy alternatív „ifjúságpolitika” kezdetei

Manapság talán már kevésbé emlékszünk arra - írja Csizmadia Ervin egy kéz-iratos tanulmányában3 -, hogy a nyolcvanas évek első felében a mind nyilvánvalóbb politikai és gazdasági problémák először »ifjúsági ügyként« jelentkeztek, illetve kényszerűen ilyen dimenzióba szorítódtak. A Soros Alapítvány maga is átvette ezt a hivatalos sajtóban és fórumokon használt kategóriát, ám azt sajátos tartalommal igyekezett megtölteni. Ezt a fajta »ifjúsági« megközelítést támasztotta alá az is, hogy látszólag az ifjúság volt az egyetlen olyan jól azonosítható társadalmi csoport, amely sokféle formában hallatta hangját, és először fogalmazott meg az uralkodó művé-szettel, kultúrával, de a politikával szemben is alternatív véleményeket. Gondoljunk csak az egykori Mozgó Világ című folyóiratra, amely - sok egyéb mellett - azért vál-hatott a politikai vezetés szemében »fekete báránnyá«, mert az egyes széttöredezett nemzedéki tapasztalatokat általánosította, és fölvillantotta az esetleges egységes poli-tikai cselekvés lehetőségét is. Vagy gondoljunk a nyolcvanas évek elején viruló szakkollégiumi hálózatra, melyet az egyetemi ifjúság hozott létre és működtetett, s amely egyúttal magában rejtette a politizálódás »veszélyét« is.

Ilyen előzmények alapján teljesen érthető, hogy a Soros Alapítvány »rátalált« a már létező, de rendkívül szegényes anyagi és infrastrukturális körülmények közt működő ifjúsági csoportokra. Napnál világosabb, hogy ezen csoportok támogatása nem az ifjúság hagyományos értelemben vett »felkarolását«, hanem az ezekben megjelenő alternatív gondolatok és megközelítésmódok bátorítását jelentette. 1985-86-ban tetemes pénz- és eszközbeli támogatásban részesültek az ország legjelentősebb egyetemein működő szakkollégiumok, így például a Rajk László Szakkollégium, vagy az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiuma. Ez utóbbi kifejezetten az 1986-ban kapott támo-gatásból indította meg a Századvég című (a nyolcvanas évek második felében az egyik legprogresszívebb, ellenzéki szerzőknek is helyet adó) folyóiratot. Jelentős támo-gatásban részesült egy már létező (szintén rendkívül színvonalas) periodika, a Med-vetánc is. Ugyancsak ebben az időszakban kapott támogatást a szegedi József Attila Tudományegyetem Jelenlét című folyóirata, illetve egyetemi klubja is.”

E vázlatos expozíció persze több ponton nemcsak tárgyi kiegészítésre, hanem némi szemléleti korrekcióra is szorul. Mindenekelőtt az ifjúság hagyományosan ideo-logikus és túlpolitizált társadalmi szerepét, külső elvárásait illetően. Mert igaz ugyan, hogy az Alapítvány - nevesítve: Vásárhelyi, Vámos, Hankiss vagy Kardos - úgy-szólván kezdettől magától értetődő szimpátiával „talált” a szakkollégistákra és más ifjúsági autonómiacsírákra (diáklapok, klubok stb.), csakhogy e pártfogók saját, majd háromnemzedéknyi emlékeik és személyes tapasztalataik alapján nagyon is jól tud-ták, hogy az efféle „befektetés” többnyire csak áttételesen, nagylelkű ráhagyással hoz eredményt. Nem mintha a nemzeti vagy össztársadalmi ügyeket merészen maguké-nak valló ifjúsági és diákmozgalmak az elmúlt másfél század alatt szűkölködtek volna fényes emlékű hazai példákban - a '48-as márciusi ifjaktól, a Galilei-körön, a Társa-dalomtudományi Társaságon, a kezdeti Bartha Miklós Társaságon, a kezdeti NEKOSZ-on, az '56-os Petőfi-körön át egész a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján újraéledt független diákmozgolódásokig -, ám éppen azért, mert e radikális történeti előképek egyben szükségképp megmutatták az efféle szerepvállalás mindenkori nagy-politikai függőségét és belső gyengeségét is.

Esetünkben például azt, hogy a nyolcvanas évek közepén „viruló szakkollégiumi hálózat” - minden önértéke és távlatos ígérete ellenére! - pár éven át, a Fidesz szín-reléptéig, valójában óvatos visszahúzódást jelentett egy viszonylag védett és belterjes autonómiába, legalábbis az 1980-81-es diákmozgalmak nyíltabb és „akcionistább”, ellenzéki radikalizmusához képest. E sorok írója egykor, a még meg nem zabolázott, régi Mozgó Világban maga is szóvá tette e „mozgalmi apály” lehangoló tüneteit. (Lábadozni vagy talpra állni? - Töprengések az egyetemi demokráciáról. Szent-Iványi Istvánnal közösen. 1982. 8. és 1983. 3. sz.) Azt, ahogy a diákparlamentek, az „ellen-KISZ”-ként jegyzett, önálló hallgatói képviselet vagy az országos diáklap követeléseiből utóvégre semmi se lett, ahogyan játszva leszerelték a budapesti főiskolák és egyetemek független békemenetének tervét is, s ahogy általában a Jaruzelski-puccs után - katedrán innen és katedrán túl - Európa keleti felére újra a dermedt csend telepedett. Mindez jól példázta a mindenkori diákmozgalmak eredendő velleitását: hogy nemcsak az intézményhierarchia és a nagypolitika túlerejével, hanem tulajdon belső gyengeségükkel is mindegyre szembesülniük kell, hisz egy-egy tehetséges, aktívabb évjárat hamar kifut, s e sajátos ciklikusság miatt a hagyományátadásnak, az autonómia önerőből kivívott intézményesülésének úgyszólván alig van esélye.

Ugyanezen általános tapasztalatot erősíti meg az az alkalmi terepfelmérés is (lásd a 9. dokumentumot!), melyet 1986 márciusában az Alapítvány megbízásából Bruszt László végzett. „Csak Budapesten - írja - évente több tucat egyetemista kör, klub, társaság jön létre, s többségük rövidebb idő után meg is szűnik. [...] Nagyon kevés azon társaságok száma, amelyek hosszabb időn keresztül folytatnak fontos, az egyetemisták nagyobb körét érintő-érdeklő kulturális, tudományos, szakmai, poli-tikai tevékenységet. Nem véletlen, hogy néhány kiemelkedő egyetemista körön, klubon kívül a legfontosabb önszerveződésű egyetemista társaságok az egyetemi kol-légiumokhoz, szakkollégiumokhoz kötődnek. Ezek közül is kiemelkednek az utóbbi években folytatott tevékenységük alapján a budapesti szakkollégiumok.”

A szakkollégiumok a szellemi és közösségi önépítés sajátos műhelyeiként a het-venes-nyolcvanas években alakultak. A vidéki tehetségek e szakmailag elitista, szelle-mükben hangsúlyosan demokrata „értelmiségineveldéi” mindazonáltal Magyarorszá-gon ekkorra már korántsem számítottak előzmény nélkülinek. Jó száz éve voltaképp hasonló szándék teremtette a hazai ősmintát - a párizsi École Normál Supérieure példája nyomán létrehozott -, a Ménesi úti Eötvös Kollégiumot is, ám sokban hason-ló hivatástudat, szociális és szellemi emancipációs igény éltette a népfőiskolák vagy utóbb a népi kollégiumok mozgalmait is. Ez a hetvenes évektől helyi kezdeménye-zések nyomán óvatosan újjáélesztett intézményforma - amely leginkább a bentlaká-sok, a tudományos diákkörök, a szakszemináriumok és az egyetemi klubélet egyfajta sajátos ötvözete volt - mindinkább elterjedt, megizmosodott, s a nyolcvanas évek kö-zepére lassanként országos mozgalommá váló, rangos és mértékadó elithagyománnyá nőtte ki magát.

Egy vagy több öregdiák, lelkes fiatal tanár vagy nevelő személyében úgyszólván mindegyiknek megvolt a maga „spiritus rectora”, de többnyire nem hiányoztak az egyetemi hierarchián belüli hatékony pártfogói és külső „védnökei” sem. A két leg-jelentősebb, s a Fidesz „kettős bölcsőjeként” máig legismertebb intézmény: az MKKE Rajk László Szakkollégiuma és az ELTE jurátusainak (később Bibó István nevét fel-vett) Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiuma volt. Az előbbit még 1970-ben Chikán Attila hozta létre 25 másodéves közgazdászhallgatóval „kivonulva” egy Veres Pálné utcai épületbe, melyet a három év alatt több mint háromszorosára gyarapodott közösség csakhamar egészen belakott, és a maga képére formált. Ezt a legelső, kísér-leti alapítást a '68-as reformok fedezékében valójában még egy sajátosan újraéledt, plebejus-újbalos „NÉKOSZ-ethosz” ihlette: a „fényes szelek” és az „új gazdasági mechanizmus” virgonc szellőinek különös keveréke. A Chikán vezette diákközös-ségnek kezdettől három deklarált alapelve volt: az autonóm közösségépítés, a minősé-gi szakmai munka és a társadalmi érzékenység. Ezek gyakorlati érvényesítését, aktuális preferenciáit persze a mindenkori politikai közeg is nagyban meghatározta: a gazdasági reformok nemsokára bekövetkező visszarendeződése, majd a nyolcvanas évek elején a reformretorika újabb kiürülése stb. Idővel maga a szakkollégium neve is a változó politikai viszonyok érzékeny membránja lett. 1974-ben még komoly hivatalos ellenállást kellett legyőzni ahhoz, hogy Kádár belügyminiszter elődjének (a rész-ben épp Kádár asszisztálásával jogtalanul elítélt, kivégzett) Rajk Lászlónak a nevét felvegyék. Másfél évtized múlva, 1989 tavaszán ugyanakkor szenvedélyes belső viták tárgya, megtartható-e még a név, amelynek viselője egykor nemcsak a kommunista törvénytelenség mártírja, hanem kevéssel azelőtt maga is meghonosítója és éveken át egyik prominens gyakorlója volt. Végül - a kollégium saját múltját is vállalva - a név megtartása mellett döntött.

Persze, igazságtalanság volna csupán ezt és ennyit kiemelni a „rajkosok” köz-életi, politikai színvallásából. Hiszen a kollégium az országos diákköri és szakmai munkán túl alkalmi rendezvényeivel, sok száz meghívott előadójával (közöttük, már a hetvenes évek elejétől: Szelényi Ivánnal, Liska Tiborral, Kis Jánossal, Bence Györggyel, Káldor Miklóssal és másokkal) fontos élesztője volt az „első” és „második nyilvánosságot” bátran összekapcsoló párbeszédnek, és főként a nyolcvanas évek második felében számos emlékezetes előadás-sorozatot, nagy hatású, nyílt vitaestet rendezett, (így 1987 őszén a Beszélő „Társadalmi szerződés” című programjáról Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia - vagy egy év múlva Bibó Istvánról Petri György, Litván György és mások részvételével.)

A hetvenes és a nyolcvanas évek elején induló egyetemista nemzedékek között kétségkívül volt egy szembetűnő különbség: az utóbbihoz tartozók zöme ugyanis eleve nem hitt a szocializmus „megreformálhatóságában”, s ekképp - ha volt rá igénye - politikai eszményeit, közösségi és erkölcsi mintáit egészen másutt kereste. Ezt igazolja indulásával az ELTE Jogász Szakkollégiuma is, amely szándéknyilat-kozata szerint fő célját „a demokratikus magatartásformákat elsajátító, szociálisan érzékeny, idegennyelv-tudással rendelkező, korszerű szakmai tudású jogászértelmi-ség” kibocsátásában jelölte meg. Az újabb szakkollégiumot 1983 őszén - Kéri László és Fellegi Tamás közreműködésével -, jó négyéves, viszontagságos előzmények után Stumpf István alapította 64 jogászhallgatóval a Ménesi út 12. számú ház felújított villaépületében, ahol - mint az Alapítványhoz címzett támogatási kérelmükben az egykori igazgató és a diákválasztmány elnöke: Orbán Viktor kiemeli - „már csak az is kötelez bennünket, hogy az épület, amelyben működünk a századforduló radikális értelmiségének fontos találkozóhelye volt (Jászi, Somló, Ady, Szabó Ervin, Polányi, Lukács, Lesznai, Madzsar stb.).”

Nos, az 1988-ban Bibó István nevét felvett intézmény - némi iróniával - csak-hamar éppoly fontos találkozóhelye lett a század-, sőt ezredvég „radikális értel-miségének” is, hiszen, mint közismert, a Fidesz-alapítók fele is innen rajzott ki4 (a másik a „rajkosok” közül), s ezen túl számos jelentős kulturális és közéleti kezde-ményezés is innen indult - hogy mást ne mondjunk: a Századvég folyóirat, majd könyvkiadó vagy épp az 1987-ben megrendezett, nagy visszhangot kiváltó „Kelet-nyugati találkozó”. (Lásd a BM III/III-as jelentéseit a 124. és a 132. dokumentumok-ban!) A jogász szakkollégium az évek során szinte teljes körű autonómiát vívott ki magának, s a demokratikus önigazgatás modellértékű kisközösségévé vált. Nemcsak a választmányt és más diáktestületek képviselőit, magát az igazgatót is a kollégisták közgyűlése választotta meg (még ha formálisan a dékán nevezte is ki), sőt hívhatta vissza akár egyik napról a másikra, s ugyanígy a kollégium napi ügyeit, az új tagok felvételét is a közvetlen, demokratikus és egyenlő szavazatértékű részvétel határozta meg - jurátusokról lévén szó: a kollégium házi „alkotmányában” akkurátusán rög-zített garanciákkal szavatolva.

A fenti két, mértékadó modellkísérleten túl az Alapítvány 1986-tól több mint két tucat érdemes diákkezdeményezést: lapot, klubot, egyesületet, kollégiumot karolt fel szerte az országban. Közülük néhány fontosabb, ezúttal csak felsorolásszerűen: ELTE Eötvös József Kollégium, JATE Móra Ferenc Kollégium, KLTE Bölcsész Szak-kollégium (Jászi Kör), Szombathelyi Tanárképző Főiskola Németh László Szakkollé-giuma, Budapesti Református Teológiai Akadémia Kollégiuma, Erdei Ferenc Társadalompolitikai Kör, Magyar Közgazdászhallgatók Egyesülete, AISEC, Szegedi Egyetemi Klub, Honismereti Diákakadémia, Századvég, Medvetánc, Jelenlét, AETAS, EF-lapok stb. E helyütt sajnos nincs terünk valamennyi indulását, sajátos helyi kul-turális és közéletformáló szerepét bemutatni - minderről további adalékok olvas-hatók a kötetvégi dokumentumtárban. (Lásd a 9., 11. dokumentumokat és a 85., 98., 101., 118., 119., 126., 129., 136. BM-jelentéseket.)

Ami közelebbről az alapítványi támogatást illeti, az következetesen mindenütt a helyi igényekhez igazodott, s jobbára rugalmas és nagyvonalú volt. A kezdeti tájé-kozódás (lásd a Bruszt-tanulmányt a 9. dokumentumban!) és az első négy-öt ígéretes pályázati csomagterv (Rajk, Bibó, Eötvös, Németh László) beérkezése nyomán komolyabb formában csak 1986 tavaszán, őszén merül fel egy önálló egyetemi, kollégiumi „célprogram” beindítása. Mindenesetre a szándék és nyomában az intenzív kapcsolatkeresés, melyet Soros, Vásárhelyi, Kardos és mások több helyszíni látogatása is jelez, van annyira izgalmas, hogy a Művelődési Minisztérium, a pártközpont, sőt idő-vel a BM érdeklődését is felkeltse. „Felsőoktatási intézmények szakkollégiumai fel-szereléseinek, programjainak támogatására eddig 4 millió forintot juttatott a Bizott-ság” - jelzi az új program indulását Láng István egy 1986 végén, az MSZMP KB Agit. Prop. Bizottsága számára készített bizalmas „Tájékoztatójában”. Néhány hónap múlva a minisztérium is elérkezettnek látja az időt, hogy a mindaddig spontánul alakuló együttműködést valamiképp maga is „kanalizálja”. Mint arról Kardos László (a 11. dokumentumként közölt) levele tudósít: „Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság 1987. március 5-i ülésén Knopp János, a Minisztérium jelen lévő képviselője tájékoztatta a Bizottságot, hogy az egyetemi és főiskolai kollégiumok, ill. szakkollégiumok további támogatása ügyében a Minisztérium javaslatokkal kíván élni. Kérte, hogy az e körből a Bizottsághoz benyújtott pályázatokról adjunk részletes tájékoztatást.” Hasonlóképp növekvő hivatali éberségről és hatalmi kontrolligényről árulkodnak a vidéki egyetemek és kollégiumok öntevékeny kezdeményezéseiről aggályosan jelentgető megyei állambiztonsági híradások, vagy épp a Szilassy Attila osztályvezető által írt, utóbb nagy vihart kavart 1987. májusi MM-körlevél is. (Lásd az 52. dokumentumot!) Ez utóbbi többek közt egy új alapítványi „szolgáltatás”: a külföldi folyóirat-előfizetések iránti fokozott óvintézkedésekre hívja fel a felsőoktatási vezetők figyelmét. Soros ugyanis - mint arról egy bizottsági emlékeztető tudósít - már 1986. novemberi budapesti látogatásakor jelezte, hogy „kész az egyetemisták, szakkollégiumok és fiatal társadalomtudományi kutatók külföldi folyóiratokkal való ellátására”.5 Ennek jegyében '87 májusától be-indul az ún. „szakfolyóirat-program”, amely 27 hazai felsőoktatási intézménynek 8 nyugati lap rendszeres előfizetését biztosítja. A választék címlistája - Newsweek, US News and World Reports, Economist, Time, Der Spiegel, Encounter, Financial Times, New York Rewiew of Books - jól jelzi, hogy - a program eufemizáló fedőnevével ellen-tétben! - korántsem holmi szűk szaktudományos köröknek szánt periodikákról volt szó, hanem olyan vezető világlapokról, gazdasági, kulturális vagy aktuálpolitikai magazinokról, melyekből akár hétről hétre folyamatosan tájékozódhatnak az értelmiségi közszerepre készülő, cenzúrázatlan információkra éhes diákok.

Ám ha időről időre történt is kísérlet az Alapítvány „alternatív ifjúságpolitikájá-nak” korlátozására, ez 1989 felé rohamléptekkel haladva mind kevésbé járhatott sikerrel. Legfőképp azért nem, mivel az autonómia kísértésének engedve hovatovább a pártállami „ifjúságpolitika” addigi tárgya: az egyetemi, értelmiségi ifjúság kezdett el politizálni, mind merészebben, öntudatosabban, a nyilvánosság új formáit és fóru-mait keresve (lásd Fidesz, diákparlamentek, lapindítások, vitakörök, ellenzéki de-monstrációk stb.) De nem járhatott sikerrel azért sem, mert - s ezt jól mutatja a minisztérium és a pártközpont 1987. őszi megretirálása! - a központi és a helyi appa-rátusokban is mind kevesebben akadnak, akik a népszerűtlen cenzori beavatkozáso-kat nyíltan vállalták. Végül, de nem utolsósorban azért sem, mert változatos formá-jú mecenatúrájával (társadalomtudományi vitakörök, műhelyprogramok felkarolása, külföldi könyv- és folyóirat-beszerzések, fénymásolók, számítógépek, rendezvény- és laptámogatások, külföldi ösztöndíjak) az Alapítvány maga is állandó lépéselőnyben van, és leleményesen próbál a hatalomtól újabb és újabb precedensértékű engedmé-nyeket kicsikarni. Igaz, túlzás volna azt állítani, hogy ezt mindenkor kompromisszu-mok, alkalmi megtorpanások nélkül tette (így például tartózkodott a 1987-es „Kelet-nyugati találkozó”, az alakuló Fidesz vagy a rajkosok „lakiteleki kivonulásának” nyílt támogatásától). Az azonban tény, hogy e négydimenziós játszmában, az Alapítvány elsősorban a jövővel s a demokratikus szellemű ifjúsági törekvésekkel vállalt szövet-séget a hivatalos „ifjúságpolitika” ellenében, s ez irányú elkötelezettségét, ha nyílt színvallásra került a sor, sohasem leplezte. Mindez pedig - más független „közéleti szponzor” nem lévén az egykori monolit rendszerben - végül is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a „demokrácia kis körei” 1989-re oly látványosan kiszélesültek, s a radikális megújuláshoz sem a szellemi muníció, sem a nemzedéki utánpótlás nem hiányzott az országból.

Zenei mecenatúra - egy merészebb polifónia jegyében

Az olvasót (és e történet megannyi méltatlanul mellőzött szereplőjét) mindunta-lan meg kell követnünk, amiért egyszemélyes „szerzői kollektívánk” - nyilvánvaló polihisztori fogyatékosságból - nem képes maradéktalanul nyomon követni az Alapítvány sokféle mecénási szerepvállalását. Munkánk e sajnálatos hiányát időről időre legalább némi adatközléssel igyekszünk pótolni, hogy fontos programok, ügyek mégse maradjanak egészen említetlenül.

Képzetlen „filharmonikusként” legfeljebb erre vállalkozhatunk a zenei támo-gatások esetében is, melyekről voltaképp már a kezdet kezdetén illett volna megem-lékezni, hisz zeneszerzők, szólisták, kórusok és együttesek szép számmal kerültek már a legelső sikeres pályázók sorában is. (Pl. az alig egy éve alakult Budapesti Fesztiválzenekar, Hortobágyi László, a 180-as csoport, a nyírbátori zeneiskola kórusa és mások.) Azt különben, hogy a muzsika mennyire nem volt az alapítványi mece-natúra „mostohagyereke”, mi sem példázza inkább, mint hogy a legelső kulturális „terepfelmérés” épp a magyar zenei élet egykori közállapotait igyekezett számba venni. Készítője, Halda Aliz 1985 januárjában az Alapítvány megbízásából közel két tucat neves muzsikust, komponistát és zenei intézményvezetőt keresett fel, hogy a gondokat és gyakorlati igényeit feltérképezze. (Lásd a 3. dokumentumot - Jelentés a zene és a tánc területét érintő felmérésről!) Mint beszámolója elején írja: „Terep-felmérő munkám - meglepőnek nem mondható - általános tapasztalata, hogy minden intézmény gyötrő pénzhiánnyal küzd, mind a forintot, mind a devizát igénylő költ-ségeket illetően.” A tanulmány szerzője szándékosan elhárítja magától az igények rangsorolását, feladatának mindössze a problémák és a szakértői javaslatok lelki-ismeretes lajstromozását tartja. Ami azt illeti, így is van miről írnia... Az állami mecenatúra, a muzsikusképzés, az iskolai zeneoktatás, a koncertélet megannyi struk-turális és eseti gonddal küzd, évtizedek óta megoldatlan a hangszer- és kottaellátás, a zenei versenyek, fesztiválok és mesterkurzusok finanszírozása, nincsenek hazai és külföldi ösztöndíjak tehetséges fiatal komponisták, énekesek és hangszerszólisták számára, hiányzik a pluszforrás a külföldi vendégtanárok, vendégművészek meg-hívására, mostoha viszonyok közt tengődik a dzsessz, a műkedvelő kamaramuzsika, a kórusmozgalom és így tovább. A hiánylista már-már a bőség zavarával hat - az alapítványi vezetés kedvére válogathat a pártfogásra érdemes ügyek sokaságából.

Az önálló zenei program - hasonlóan az irodalmi és társadalomtudományi ösz-töndíjakéhoz - 1985 tavaszán indult. A Kroó György, Láng István, Vargyas Lajos és Újfalussy József alkotta négytagú zsűrit a Titkárság részéről Forgács Pál egészítette ki. A testület évente kétszer hozott döntéseket, a fordulónként beérkezett, átlag 50-60 pályázat felét, harmadát honorálva (koncert- és útiköltségtérítés, kutatói és népzenegyűjtő ösztöndíjak, hangfelvételi, archiválási, publikációs hozzájárulások stb.) évente mintegy 3-5 millió Ft értékben.

Az első teljes év, amely már reprezentatív keresztmetszetet adhat, az 1986-os volt. Az eredménylista láttán az összkép műfajilag éppoly vegyes itt is, akár az „irodalomtudományi” kategóriában. A kortárs alkotók mellett éppúgy megférnek az „interpretátorok”: esztéták, kritikusok, folkloristák és zenetörténészek, mint az előadói műfajok sokféle formációi: az amatőr, félhivatásos vagy profi kórusok, együttesek. Ez a „polifónia” azonban hangsúlyosan minőségi, s - ha a kettő egyáltalán összemérhető - még azt is meg lehet kockáztatni, hogy meggyőzőbben „teljesítmény-elvű”, mint az irodalmi pályázatok szelekciója. Szembetűnő az is, hogy a kurátorok minden tarkaság ellenére, kezdettől igyekeznek módszeresen külön kezelni a zenei és a zenetudományi pályázatokat, s amennyire a „kínálat” lehetővé teszi, a kettő közt bizonyos súlyozott arányt érvényesíteni - érthetően inkább az élőzene javára. (Ugyanerre a „profiltisztításra” a literátorok esetében jó négy évet kellett várni!) A támogatások rendszerét tovább tagolja, hogy idővel nemcsak a „tisztán” művészi produkciót és a zenetudományt választják szét, de a zeneoktatást, sőt a hangszer-készítést és -restaurálást is külön keretből finanszírozzák. 1988 nyarától pedig a „Solti-Soros programmal” külön mesterhangszer- és amerikai tanulmányút-pályázatok is bővítik e kínálatot.

Ám lássuk, kik voltak az 1986-os év támogatottjai? Néhány név az alkotó- és előadóművészek sorából: a Tomkins Énekegyüttes, a Schola Hungarica, Szemző Ti-bor, a Muzsikás, a Budapesti Fúvósegyüttes, a Budapesti Rézfúvós Együttes, a szege-di JATE énekkara és a Budapesti Vonósok kamarazenekara. A fiatal muzsikusképzés és zeneoktatás köréből több évre szóló kiemelt támogatást nyert a Simon Albert vezette, Jeney Zoltán, Perényi Miklós, Dobszay László és Kroó György támogatását élvező Zenekari Műhely, valamint a Budapesti Énekes Iskola - előbbi két évre 1 400 000, utóbbi 200 000 Ft-ot kapott. Szabó Helga és ifjabb Sapszon Ferenc karnagy úgyszintén az elsők közt volt, akik a gyermekkórusok munkájának minőségi meg-újítását vállalhatták az Alapítvány támogatásával. Ám a díjazottak listáján a „vájt fülűek” - esztéták, zenetörténészek, folkloristák - jelesebbjei is rendre feltűnnek; így Sárosi Bálint (aki kétéves ösztöndíjat nyert a hangszeres népzenéről szóló monográ-fiája megírásához), Halmos Béla (aki munkájában a virtuóz széki prímás, Ádám István és zenekara teljes repertoárját dokumentálta), Malina János (aki a hazai reneszánsz előadóinak bibliográfiáját állította össze) vagy Lendvai Ernő (aki a bartó-ki és a kortárs magyar zene elemző bemutatására vállalkozott egy angol nyelvű monográfiában). Emellett időről időre a hazai hangszerkészítés és hangszer-restau-rálás sok évtizede méltatlanul elhanyagolt ügye is felfeltűnik az egyedi céltámogatá-sok sorában. Erdélyi Sándor például a hazai vonóshangszer-készítés tradícióját vizs-gálja, s annak gyakorlati felélesztésére dolgoz ki koncepciót. Soós Péter orgonaépítő-mester pedig mindjárt az Alapítvány indulása után 300 000 Ft-ot kap műhelybérletre, hogy e felbecsülhetetlen értékű hazai hiányszakmát méltó körülmények közt gyako-rolhassa. (Az ország templomaiban közel ezer értékes, régi hangszer található, s ez idő tájt már csaknem mind felújításra szorul.) Alkalmanként a céltámogatások kiseb-bik részét szakmai intézmények kapták vagy közvetítették, így kapott pénzt a Kórusok Országos Tanácsa (a Szegedi Nemzetközi Kórustalálkozó költségeire), az Interkoncert Fesztiváliroda (a Nemzetközi Karmesterverseny, a Liszt Ferenc Zon-goraverseny és a Barcsi Fúvósfesztivál megrendezésére) vagy épp a Zenetudományi Intézet (mely a dollársegélyből dallamtörténeti mikrofilmtárát bővíthette a középkori zene egyik legteljesebb európai dokumentációs bázisává).

A fentiek alapján jól látható: kezdettől afféle hiánypótló, „rásegítő” zenei mece-natúra volt ez, mely részben az újszerű és értékes (elméleti és gyakorlati) kezde-ményezéseket próbálta felkarolni, részben a mind szűkösebb állami, intézményi for-rásokat pótolta célirányos minőségi szelekcióval. E sajátos magánmecenatúrának voltak alkalmi és hosszú évekre állandósuló „kuncsaftjai”, esetenként talán „túlkényeztetett”, máskor méltatlanul mellőzött kérelmezői. Mindenesetre a támo-gatások rendjében jól érzékelhető az a másutt is alapelvként követett stratégia, hogy az Alapítvány az új kezdeményezésekhez (lásd Tomkins Együttes, Fesztiválzenekar s még többtucatnyi ekkortájt alakuló komolyzenei, dzsessz- vagy folklórformáció) legfeljebb a „kezdőtőkét”, a nyilvános bemutatkozás költségfedezetét biztosítja, hogy aztán az új „vállalkozás” a hazai vagy a nemzetközi zenei „piacon” már maga bizo-nyítsa életképességét.

Áru-e a kultúra?” - vetette fel kihívón a kérdést az És egy nyolcvanas évek eleji, emlékezetes vitája, sokban megelőlegezve a kilencvenes évek goromba tanulságait. A válasz - azóta tudjuk - csak eseti és kényesen „kidekázott” lehet... „Igen is - meg nem is.” Áru, amennyiben eleven és spontán „kereslet” híján minden „kultúrtermék” és „szolgáltatás” szükségképp ezoterikus magánpasszióvá, avítt öntetszelgéssé fajul -és mégsem egészen az, hisz az „eladhatóság” sivár marketingszemléletét meghaladva a minőség iránti közönségigényt is folyton „teremteni” kell. Történetesen egy értő és nyitott magánmecenatúra által, mely - immár nemcsak piaci logikával - „tiszta ha-szonnak” számít. Az Alapítvány zenei kuratóriuma, ha működésének minőségelvű precedensével csak erre hívja fel a figyelmet, már azzal is bízvást sokat tett volna egy merészebb és tisztább hangzású „polifóniáért”. A zeneiskolákban, koncerttermekben és táncházakban éppúgy, mint a plurális értékrend jegyében megújítandó hazai kultúrmecenatúrában...

Színházi és filmes támogatások

Mint azt Hankiss Elemér egy 1985 márciusában készített tanulmánya (A ma-gyar színházi kultúra fejlesztése - lásd a 4. dokumentumot!) is példázza, az alapít-ványi vezetést kezdetben komolyan foglalkoztatta egy önálló színháztámogatási program - s vele egy színházi szakkuratórium létrehozása. Hasonlóképp számos jele van annak, hogy Soros és munkatársai szorgosan kutatták annak lehetőségét, mi módon segíthetné az Alapítvány a hazai játék- és dokumentumfilmgyártást, a ma-gyar filmek külföldi népszerűsítését. (Ez utóbbit az érintett „céhbeli” körökön túl Aczél György is erősen pártolta volna.) Vajon mi lehetett mégis az oka, hogy e biztató kezdetek ellenére valójában egyikből sem lett önálló, intézményesült célprogram, s az alapítványi mecenatúra jobbára beérte a maguktól jelentkező pályázók, kezdeménye-zések eseti támogatásával?

A válasz - megannyi kultúrpolitikai és személyi esetlegességen túl - végül is laposan köznapi: a pénzhiány... Mint csakhamar kiderült: a komolyabb szerepvál-lalás mindkét műfajban - s főként a filmek esetében - nagyságrendekkel meghaladta volna a kezdetben viszonylag szerény, évi egy-két millió dolláros alapítványi kassza lehetőségeit. Maradt tehát a műhelymunka, egy-egy társulat vagy kísérleti produkció alkalmi felkarolása, amihez jórészt az alapítványi vezetők (Vásárhelyi, Hankiss, Betlen stb.) személyes tájékozottsága, színházi és filmes ismeretsége is elegendő re-ferenciául szolgált. Ám ha látványos tettek nem születtek is, az első négy-öt év csön-des mecenatúrája bizonnyal megér egy rövid áttekintést arról, hogy e két fontos művészeti ágban a nyolcvanas évek végén miféle új tervek, kísérleti törekvések jelent-keztek, s hogy közülük az Alapítvány melyeket és miként preferált.

Kezdjük a színházzal. A Hankiss-tanulmány - Halda Aliz fent idézett zenei felméréséhez hasonlóan - lelkiismeretesen sorra veszi a hazai színjátszás megannyi problémáját, lehetséges alternatíváit és ezzel összefüggő támogatási igényét. Hankiss nem titkoltan elsősorban a hivatalos kultúrpolitika egykori „mostohagyerekeire”: a félprofi, kísérleti társulatokra helyezi a hangsúlyt, bár siet leszögezni: „a mai magyar gyakorlatban túl élesen elválik egymástól a hivatásos és az amatőr színjátszás”, s e szakadékot nem szándéka tovább mélyíteni azzal, hogy „kizárólag az amatőr színját-szással kapcsolatos problémákról és teendőkről” szól. „Annál kevésbé - teszi hozzá -, mert úgy vélem, hogy a Bizottság jelentős mértékben hozzájárulhat a hivatásos szín-játszás problémáinak enyhítéséhez is.”

Nos, lássuk: miként. A Hankiss-javaslatoknak - a díjak, fesztiválok és ösztön-díjak eseti támogatási formáin túl - valójában két koncepcionális kulcseleme van. Az egyik: egy állandó színházi szakkuratórium felállítása jó nevű rendezők, színigaz-gatók és kritikusok (néhány személyi javaslat: Babarczy László, Kerényi Imre, Koltai Tamás, Marton László, Zsámbéki Gábor) részvételével, a másik: egy vagy több úgynevezett „befogadó színház” létesítése. Mindkettő a bajok ősokának tartott „profi-amatőr szakadék” áthidalását s ekként a hazai színházi kultúra megélénkítését, revitalizálását célozza. Hankiss felidézi a válságba jutott amatőr színjátszás négy évtizedes előzményeit: az avantgárd kísérletek hetvenes évek eleji fénykorát, majd az utóbbi évtized meredek hanyatlását. „Az egész amatőr mozgalomra a jellegtelenség, a dinamika hiánya, a közöny és erőtlenség jellemző. Mintegy kétezer cso-port működik az országban, de ezek közül alig egy vagy két tucatnak sikerült egyál-talán valami névre, minőségre szert tennie. [... ] Az egész mozgalom túl van szelídítve politikailag, társadalmilag, kulturálisan.” A fenntartók - jórészt iskolák és művelő-dési házak - a szűkmarkú anyagi támogatás fejében megannyi protokollelvárást támasztanak a műkedvelő csoportokkal szemben, az önálló kísérletezést, az igényes műhelymunkát ily módon eleve meghiúsítva. Ráadásul maga a főhivatású „szakma” is rideg közönnyel viseltet a műkedvelő produkciók iránt, hiányzik a tehetséggondo-zás, az ösztönző figyelem, a spontán és termékeny kölcsönhatás a két szféra között. Ilyen körülmények közt kész csoda, hogy vagy másfél tucat kiváló amatőr társulat (Stúdió K., Térszínház, Utca Színház stb.) továbbra is a „színen van”, és makacsul fellép ott, ahol még megtűrik merész produkcióival...

Ám nem sokkal irigylésre méltóbb a hivatásos színjátszás helyzete sem. Az állandó kőszínházak hálózata megmerevedett, műhelymunkájuk, színpadi repertoár-juk rutinszerűvé vált. Látogatottságuk - néhány elsőrangú pesti színházét kivéve - drámaian csökkent, s főleg a mostoha sorsú vidékiek mind bénítóbb műszaki, finan-szírozási gondokkal küzdenek. Míg korábban egy-egy megszállott rendező keze alatt valódi alkotóközösséggé vált társulat képes volt országos zarándokhellyé tenni egy-egy vidéki repertoárszínházat (Szolnok, Kaposvár), ez a „varázslat” a nyolcvanas évek közepén már inkább csak nosztalgikus emlékként kísért. Nem születnek átütő erejű kortárs darabok, a hazai drámairodalmat jó ideje rejtélyes „meddőségi átok” sújtja. (Magáért beszélő adalék: az Alapítványhoz fél évtized - 1985-1990 - alatt benyújtott jó háromszáz irodalmi pályázat sorában csak alig egy fél tucat drámaterv akad!)

Ezen az általános mizérián, érvel Hankiss, egy energikus és sokrétű színházi program jelentősen javíthat: vándorelőadások, vendégjátékok, fesztiválok, befogadó színházak, hivatásos és amatőr díjak, ösztöndíjak révén - azaz egy olyan, országos méretű virtuális „forgószínpad” megteremtésével, amely a társulatokat és műhely-kísérleteket egymással összekapcsolja és eleven mozgásban tartja. Mellesleg ugyanezt célozza Hankiss egy másik javaslata: az alapítványi segítséggel létrehozandó „szín-házi videotéka” is (lásd az 5. dokumentumot), mely évente mintegy 40-50 itthoni előadást rögzítene, archiválna és tenne hozzáférhetővé az érdeklődő szakmai közön-ség számára. Ez utóbbit, akárcsak a befogadó színházat, az ötletgazda szerint egy nyílt, esetleg meghívásos célpályázattal kellene meghirdetni - párhuzamosan felka-rolva a már meglévő, hasonló törekvéseket, mindenekelőtt a Szkéné hat év alatt példaértékűvé vált befogadó színházi praxisát, ám másfajta, újabb lehetőségeket is. (Így például az alig két hét múlva megnyíló Petőfi Csarnok, az óbudai Selyem-gombolyító udvarára álmodott szabadtéri színpad, a Térszínház, a Téka Táncház, az Almássy téri Szabadidő Központ vagy az Egyetemi Színpad adottságait.)

A színházi támogatások későbbi tényleges gyakorlatához képest mindezen kezdeti javaslatok kétségkívül nagyralátónak, idealistának tűnnek. Hisz végül is nem lett se önálló program, se színházi kuratórium, se „Soros-fesztiváldíj” - mi több, még a színi-videotéka, a befogadó színház „tendereit” sem írták ki. Persze, ami mindezek helyett megvalósult, az sem lekicsinylendő. Az első öt év során a hazai színpadi (szín-házi, báb-, balett- és tánc-) produkciók összességében mintegy 35 millió forintos támogatást kaptak. Néhány kiemelten preferált társulat (Jeles András Monteverdi Birkózóköre, Malgot István Hold Színháza, Molnár Tamás Stúdió K.-ja), jelentősebb hazai fórum (Szkéné, Gödöllő, Kazincbarcika) avagy külföldi vendégszereplés (a Tanulmány Színház oxfordi Szentivánéji álom - a budapesti Katona József Színház chicagói Csehov-bemutatói) kivételével a támogatások jórészt szerények voltak, s főként a minőségi amatőr együttesek életben tartását, minimális eszköz- és pénz-igényét szolgálták. (Például alkalmi produkciós keretként vagy e társulatok tagjainak havi ösztöndíjként folyósított rendszeres „gázsiként”.) Ám azt, hogy e viszonylag kevés is mennyit ért, magáért beszélő adalékként jól mutatja, hogy utóbb még az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetségének évi 300 dolláros nemzeti tagdíját is az Alapítványnak kellett átvállalnia a kultuszminisztérium helyett, mivel ez utóbbi „va-lutatakarékossági okokból” évek óta még e jelképes összegen is spórolni kényszerült.

Néhány jellemző támogatási forma példákon illusztrálva: a Hankiss-féle videoté-ka-javaslat, ha országos rendszerként nem is, egy-egy jelentős társulat öndokumentációs igényét felkarolva részben megvalósult, így mindjárt a legelső évben értékes videó-berendezést kapott a Stúdió K. (14 500 USD), a kaposvári Csiky Gergely Színház (1 620 000 Ft) s a budapesti Katona József Színház (18 500 USD) - részben saját produkciói megörökítésére és népszerűsítésére (vidéki művelődési házakban, iskolákban, szakmai bemutatókon vagy külföldi fesztivál-meghívásokhoz referencia-anyagként), részben a házon belüli műhelymunka javítására (próbák rögzítése, elemző visszajátszása stb.). Hasonlóan értékes műszaki - szcenikai, hang- és vilá-gítástechnikai - támogatást nyert a Szkéné Színpad (együttvéve több mint 3 millió Ft értékben), a Tanulmány Színház, a Térszínház (mintegy 2-2 millió Ft), a zalaeger-szegi Hevesi Sándor Színház (600 000 Ft) és a Dunaújvárosi Bemutatószínpad (400 000 Ft). Az alapítványi zsűri külön figyelmet szentelt az országos vagy nem-zetközi rangú színházi találkozóknak, szakmai rendezvénysorozatoknak is - főként ha azok erősen hiányzó vagy kísérleti műfajoknak igyekeztek rendszeres fórumot teremteni. Ezt példázzák a Gödöllői Művelődési Központ (Stúdió- és Alternatív Színházi Találkozó, Diák Színjátszó Műhely), a Szkéné (Nemzetközi Mozgásszínház Fesztivál), a kazincbarcikai Amatőr Színjátszó Találkozók, a kisvárdai Nemzetiségi Színházi Napok ismételt hozzájárulásai. A fentieken kívül még kétfajta mecénási szerepvállalás kíván említést: egy-egy társulat valamely ígéretes produkciójának „meghitelezése” és az igényes stúdiómunka, a színészképzés új módszereinek támo-gatása. Az iméntire példa: a Monteverdi Birkózókör (Mrozek: Rendőrség, A mosoly birodalma) a Hold Színház (Rózengildék hunczutságai, Rosszcsirkeff Mária emlékiratai), az R.S.9. Stúdiószínház (Gombrowicz: Operettka), a Szkéné (Fassbinder: Szabadság Brémában) vagy a Gödöllői Godot-felújítás számos kiváló előadása. Alter-natív színészképzés, komolyabb stúdiómunka szinte valamennyi nevesebb amatőr csoportnál folyt (Stúdió K., Hold Színház, Térszínház, Tanulmány Színház, Gödöllői Diák Színjátszó Műhely, Lábán Katalin Bem rakparti színházi stúdiója stb.). Mindezzel az Alapítvány nemcsak egy értelmiségi elitközönségnek szánt, minőségi színházkultúrát pártfogolt, hanem ha limitált mértékben is, bizonyos „közművelő-dési funkciót” is tudatosan betöltött (lásd a Térszínház nonstop tájolásait vagy a Népszínház egyfelvonásos vígopera-bemutatóit többek közt szakmunkásképzők, nevelőotthonok és falusi művelődési házak „valódi” színházat jórészt sose látott, ám annál hálásabb közönsége előtt.)

Egy alapítványi támogatással létrehozandó, befogadó színház tervét a döntnökök végül is elvetették, noha még évekkel később, 1988 őszén is felmerül az ötlet, hogy az állandó felügyeleti és finanszírozási gondokkal küzdő Jurta Színházat külföldi magántőkével - többek közt Soros pénzén - részvénytársaságként ilyenné lehetne átalakítani. (Lásd a 147. dokumentumot!) A Szkéné, a gödöllői, a kazincbarcikai mű-velődési ház, a Kisvárdai Várszínház és más alkalmi színházi fórumok rendszeres támogatása mindenesetre nem utolsósorban e jogos szakmai és közönségigényt is szolgálta, s a kilencvenes évektől, mint közismert, az Alapítvány első számú „liebling-je” és számos rendezvényének otthona, az újonnan megnyíló Merlin Színház veszi magára e sajátos szerepet.

Végül álljon itt az első öt év kedvezményezetteinek „top listája” - úgy is, mint a minőségelvű szelekció tanúsítványa:

BME Szkéné Színpad
4 588 000
Térszínház
3 856 000
Budapesti Katona József Színház
3 620 000
Tanulmány Színház
3 200 000
Gödöllői Művelődési Központ
2 960 000
Monteverdi Birkózókör
2 600 000
Hold Színház
2 340 000
Kaposvári Csiky Gergely Színház
1 620 000
Stúdió K.
1 600 000
Szekszárdi Német Színpad (Deutsche Bühne)
1 255 000
Kisvárdai Várszínház
1 000 000

Röviden a filmes adományokról. Az alapítványi Bizottság a kezdeti tájékozódás nyo-mán arra jutott, hogy bár „a hivatásos filmek gyártását nem finanszírozza, nem zárkózik el más típusú filmek készítőinek támogatásától”. Nos, ezen „elvi” határoza-tához jobbára a későbbiekben is tartotta magát (talán csak egyetlen komolyabb kivételtől eltekintve: attól a 25 000 dolláros hiteltámogatástól, amit Gothár Péter Tiszta Amerika című filmjének tengerentúli forgatásához adott). Persze, mindez attól függ, hol vonjuk meg a „hivatásosság” határát... A játékfilmek és a többi - kísérleti, dokumentarista és egyéb - filmes műfaj között? Az állami mecenatúrával készülő „profi” produkciók tényleges gyártási költségei és nonprofit jellegű, külföldi nép-szerűsítésük között? Netán a dologi igények és az alkotók személyes támogatása (pl. magyar rendezők nyugati fesztiválrészvételének biztosítása) között?

A fenti szponzori dilemmák mellesleg korántsem elméletiek vagy utólag konst-ruáltak - azokat esetről esetre maga a gyakorlat vetette fel. A megítélt támogatások egyik láthatóan fontos prioritása a magyar alkotók és műveik bekapcsolása a nemzet-közi filmvilág eleven áramába. Ezt célozta a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Mű-helyének nyújtott ismételt ösztöndíj-támogatás (külföldi animációs művészek rend-szeres meghívására, a hazaiak kiutaztatására), néhány rendező (Ember Judit, Szirtes András, Tóth János) kijuttatása nyugat-európai és tengerentúli fesztiválokra, vagy épp a Bódy Gábor emlékére 1987 januárjában rendezett posztumusz életművetítések, szakmai előadások szponzorálása. Ugyanezt szolgálta a Hungarofilmmel kötött több évre szóló megállapodás is, amely közel két tucat kortárs magyar művészfilm felira-tozását és amerikai nonprofit forgalmazását tette lehetővé - 40 000 dollár és félmillió forint összértékű kölcsöntámogatással.

Összességében azt látni, hogy az alapítványi részvétel az első két év (1985-87) komolyabb donációja után úgyszólván teljesen megszűnik, és majd csak a rendszer-váltás előestéjén újul fel ismét kivételes, eseti jelleggel. (Lásd a Fekete Doboznak 1989-ben megítélt vágóasztalt és 2,5 milliós támogatást!) A legfőbb kedvezménye-zettek kétségkívül a szerényebb anyagi igényű fiatalabb dokumentarista és kísérleti filmesek voltak - közülük is leginkább azok, akik videoeszközökre pályáztak. A Ba-lázs Béla Stúdió még 1985-ben 40 000 dolláros támogatást kapott, hogy önálló szek-cióként videoműhelyt hozzon létre (3 félprofi és egy profi kamerával + montírozó be-rendezéssel). A BBS filmjeiből ezen túl az Alapítvány támogatásával 1985 őszén szá-mos ingyenbemutatót tartottak New York és az Egyesült Államok több nagyvárosá-nak alternatív filmcentrumaiban (egyetemek, klubmozik stb.). A Gödöllői Városi Mű-velődési Házban a Gulyás testvérek irányításával Filmszociográfía Műhely létesült helytörténeti-szociográfiai munkák videós feldolgozására. A törzsgárda az ELTE és a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatóiból verbuválódott - a műhelymunka technikai bázisát 1 170 000 Ft értékben ezúttal is az Alapítvány biztosította. Hasonló-képpen kiemelt támogatást élvezett a - Kőbányai Amatőr Filmstúdió (1985: 390 000 Ft videoberendezésre - 1989: működési költségekre 160 000 Ft). A magyarországi „privát történelem” amatőr filmes dokumentumainak gyűjtésére és módszeres feldolgozására két leletmentő „magánarchivista” is vállalkozott: egyikük Kardos Sándor operatőr, aki 9000 dollár, másikuk Forgács Péter rendező, aki (Bán András művészettörténésszel) összesen 1 135 000 Ft értékű támogatást kapott sok éven át folytatott, állhatatos munkájához. Itt kell említenünk, hogy bár fő célja a közösségi, közművelődési videózás hazai elterjesztése volt, az OKT-vel közös, 1985 tavaszán indított, országos videoprogram is számos dokumentarista vagy „öndokumentáló” kezdeményezésre nyújtott lehetőséget, például Pécsett, Dombóváron, Egerben, Hatvanban és más városokban. (Minderről bővebben lásd a 6. dokumentumot!) Ami az 1987-ben indult Fekete Doboz alapítványi támogatását illeti, erről Elbert Márta, az alapítók egyike, sok évvel később egy referenciafilmben így szól: „A Fekete Doboz történetének első szakasza '90 elejéig tartott. Erre az időszakra a videó-folyóirat működés volt a jellemző, iszonyú mennyiséget forgattunk, heti tíz-tizenkét eseményen jelentünk meg, nem beszélve az EKA-tárgyalásokról, melyek magukban is százötven órát jelentettek. Az utó- és előmunkálatokkal együtt ebben az időszakban tizennyolc órákat dolgoztunk naponta. Éhen haltunk volna, ha nem kapunk Soros-ösztöndíjat '88-'89-ben. Ez az összesen két és fél millió meg a vágóasztal, amelyen ma is dolgozunk, a fennmaradáshoz volt elég. A hivatalosság csak '89-ben legalizált ben-nünket, az ösztöndíjfelvételhez pedig alapítvánnyá kellett válnunk, úgyhogy mai formánkat - Fekete Doboz Alapítvány - a Pénzügykutató Rt.-nek köszönhetjük.”6

Könyvtárak, közgyűjtemények

A legyezőszerűen kibomló alapítványi kulturális mecenatúra újabb ágaként alább azt vizsgáljuk, hogy „ment-e a hazai könyvtárügy elébb” a nyolcvanas években a Soros-támogatásoknak köszönhetően... Nyilvánvalóan költői kérdés ez - s nem is csak azért, mivel Vörösmarty egy töprengő kérdését parafrazeálja, hanem mert sok-féle elszórt utalásból már eddig is bízvást kitűnt: kezdettől jelentős ága volt ez az Alapítvány közhasznú vállalásainak. A kérdésnek tehát valójában úgy van értelme, hogy miféle új iniciatívák és mennyiben vitték „elébb” a hazai könyvtárak és köz-gyűjtemények fejlesztésének ügyét.

Előzetes áttekintésül íme egy menülista a különféle támogatási formákról:

1. technikai innováció: gyorsmásolók, számítógépek, mikrofilmolvasók stb.;
2. kedvezményes árú könyvbeszerzések a hazai könyvtárak rendelései alapján több tucat nyugati - főként amerikai egyetemi - kiadótól;
3. más forrású külföldi adományok (Sabre Foundation, Brother's Brother stb.)
4. közvetítése és szállítási költségeinek átvállalása;
5. a hazai könyvtári restaurátor képzés megszervezése és többéves finanszí- rozása az OSZK keretein belül;
6. a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége „Hangos Könyvtár” hálózatá-nak hathatós felkarolása;
7. eseti hagyatékmentések, archiválások, állományrendezések költséghozzá-járulása;
8. közgyűjteményi évkönyvek, katalógusok és forráskiadványok alkalmi vagy rendszeres támogatása.

A fentiek közül a Xerox-programot már bemutattuk (lásd „Több fényt - avagy fénymásolót!”), így erre itt nem térünk ki. A többi támogatási forma vázlatos fel-idézésében főként az egykori kurátorra: Vályi Gáborra hagyatkozunk, aki nem egy-nek ötletadója, elindítója és éveken át legfőbb szervezője volt (úgy is, mint az Országos Könyvtárügyi Tanács elnöke, az Országgyűlési Könyvtár igazgatója).

Vályi érdekesen idézi fel emlékeit Sorossal való legelső, még 1984. márciusi találkozásáról. (Előzőleg Lónyai Mária telefonon hívja fel New Yorkból, azzal, hogy a Vályi számára ekkor még ismeretlen „Soros úr egy könyvtári projektet szeretne indí-tani” leendő alapítványa égisze alatt, s ehhez kéri tanácsát, személyes közre-működését. Vályi, mielőtt fogadná a messziről jött üzletembert, Marjai miniszter-elnök-helyettesnél tájékozódik, aki egykor kollégája volt a külügyben, s akitől azt a megnyugtató értesülést szerzi, hogy az ügy komoly, már csak némi formalitás van hátra a hiányzó alapítványi jogszabály áthidalására.)

„Néhány hét múlva - idézi emlékeit Vályi - Soros megjelent nálam a könyvtár-ban, Betlen János kíséretében. Megnyerően indított, arról beszélt, hogy a könyvtár milyen fontos, hogy számít rám, és mivel ő nem ért hozzá, mondjak én néhány ötletet, mit lehetne csinálni. Nekem elsőként az jutott eszembe, hogy az OSZK-ban a Magyar Nemzeti Bibliográfia - nagyrészt pénzhiány miatt - évekkel el van maradva, nem tud megjelenni. Ajánlom, hogy ennek a kiadását kellene támogatnia, ez országos ügy... Ő meg: egy ország, amelyik ad magára, a nemzeti bibliográfiáját maga csinálja meg. Ilyen alapon, mondja, ő akár az osztrák bibliográfiát is megcsinálhatná... Válasz: hát csinálja meg azt is! Nevetett, és attól kezdve oldottabb lett köztünk a viszony.”7

Nos, ha az Alapító mindjárt a nemzeti bibliográfiára nem volt is „vevő”, annál több fantáziát látott Vályi két további, „próbaballonnak szánt” ajánlatában: a fény-másolók tömeges behozatalában és a kedvezményes árú nyugati könyv- és folyóirat-beszerzésekben, így ez az első, ismerkedő találkozás azzal az ígéretes egyetértéssel zárult, hogy e két ügyet mindenképp érdemes önálló programként kipróbálni. Az Alapítvány körüli kezdeti bürokratikus gyanakvást és politikai bizonytalanságot mindazonáltal jól jelzi az a háttéradalék, hogy amikor jó két hónap múlva - kevéssel a májusi megalakulás után - Vályi az OKT nevében alá akarta írni az iméntieket rögzítő keretegyezményt, Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes és Boross Róbert, az MM Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának vezetője megpróbálja lebeszélni. Szerencsére Marjai „magasabb kezességvállalása” nyomán mindhiába - úgyhogy végül e Dornbach fogalmazta alig egyoldalas szándéknyilatkozat lett az első, írásba foglalt intézményközi megállapodás, melyet a Soros Alapítvány kötött. Lényege az volt, hogy 200 000 dolláros induló kerettel az Alapítvány a hazai könyv-tárak igényei alapján kedvezményes áron nyugati kiadású könyveket és könyvtári berendezéseket hoz be az országba; az igények rendszeres felmérését s a könyvek szakszerű elosztását az OKT és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete vállalja magára.

Az új kezdeményezésnek nagyobbrészt praktikus, kisebbrészt eszmei, politikai jelentősége volt. Az egykori állami közvetítésű nyugati könyvimport ugyanis tar-talmát és mennyiségét tekintve egyaránt erősen limitált volt, egyedül a behozott könyvek ára „nem ismert határt”, mivel az idehaza amúgy is magasnak számító angol, amerikai, francia, német és más könyvpiaci árakat a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat monopolisztikus közvetítői árrése csak még inkább megtetézte. A nagy nyu-gati - és főként amerikai - kiadókat viszont nyomós „készletgazdálkodási” és adózási okok késztették arra, hogy két-három éve felgyűlt raktári fölöslegüktől akár jelentős engedmény árán is megszabaduljanak. A mostohán kezelt és mindinkább leron-gyolódó hazai közkönyvtáraknak ugyancsak elemi érdekük volt, hogy ha nem is mindjárt a legfrissebb nyugati tudományos és szépirodalmat, legalább a tegnap időt-álló kézikönyveit: szótárait, lexikonjait és szakkiadványait olcsón megkapják.

E két tisztes érdek közvetítését vállalta magára jó három éven át részben a Vályi Gábor koordinálta itthoni szakmai stáb, részben a New York-i alapítványi iroda - személy szerint elsősorban az 1984 őszén belépő második munkatárs, Liz Lóránt, akinek éppen a könyvek és gyorsmásolók beszerzése, expediálása volt első komolyabb gyakorlati próbatétele. Az együttműködés minden ügybuzgalom ellenére csak nehézkesen és akadozva indult be, s a szervezőknek később is számos akadállyal kel-lett megküzdeniük. A nagy távolságon, a sok esetben elemi kommunikációs akadá-lyokon (nem volt még fax, telefon is csak ha a szeszélyes vonalak engedték!) még úgy-ahogy sikerült úrrá lenni. Azon a nehezen kibékíthető belső ellentmondáson viszont már jóval kevésbé, ami a könyvtárak egyedi, kis példányszámú rendelései és a ten-gerentúli kiadók bevett „diszkontrendszere” között feszült. Minden kiadótól minden egyes rendelésre eseti kedvezményt kellett kialkudni, jóllehet ez sokszor eleve nem érhette meg a temérdek utánajárást, telefonálgatást, postai és szállítási költséget. Épp ezért idővel a megrendelhető példányszámot - az országos igényösszesítések alapján - címenként legkevesebb 10 kötetben határozták meg, s a New York-i iroda a kinti kiadókkal is próbált egységes, keretjellegű megállapodásokat kötni.

Azt, hogy a szervezőmunka itthon és odaát mennyire aprólékos és szerteágazó volt, jól mutatják az első évi adatok. Eszerint a programban az ország 188 könyvtára vett részt (24 köz-, 2 egyesületi, 45 egyetemi és főiskolai, továbbá 117 szakkönyvtár), melyek az Alapítvány közvetítésével együttvéve mintegy 5400 könyvet rendeltek 45 amerikai, 3 kanadai és 3 brit kiadótól. A megrendelt könyvek kereskedelmi ára kb. 150 000 dollárt tett ki, a végül is behozott 4880 kötet összköltsége azonban csak 73 000 dollár volt. (Durván tehát „féláras” beszerzésekről beszélhetni.) Összehason-lításul itt jegyezzük még a további két év adatait is: 1986: 120 hazai könyvtár részére közel 13 000 kötet, összesen 126 000 dollár költséggel - 1987: 165 könyvtár részére 5200 kötet, összesen 100 000 dolláros költséggel.

1988-tól a program ebben a formában megszűnt, s részben az Oxford University Press-szel kötött 100 000 dolláros keret-megállapodás, részben az amerikai Sabre Alapítvánnyal való társulás váltotta fel, mely utóbbi keretében egyetlen év alatt 61 200 ajándékkönyv érkezett az országba, jórészt középiskolai és kisebb köz- vagy szakkönyvtárak javára. Az előbbi program főként a korszerű angol nyelvkönyvek, szótárak itthoni elterjesztését célozta, a patinás brit kiadó legújabb kiadványaiból kisebb bizományosi „lerakatokat” létrehozva az erre igényt tartó hazai könyvtárak-ban. A jó egy éven át működő kísérleti program Vályi Gábor értékelése szerint „elég keservesen ment, problémák adódtak az elszámolás körül is, de azért nagyban föl-lendítette az angol nyelvoktatás színvonalát” mind az iskolai keretek között, mind azokon kívül. A Sabre Alapítvánnyal való hasonlóan látványos és rövid éltű Soros--együttműködés hátteréről Vályi a következőket mondja: „Ez úgy indult, hogy New Yorkban a Soros-irodában járva találkoztam Lee Auspitz, lengyel származású amerikai filozófussal, aki a Sabre Alapítványt létrehozta. Auspitzék eredetileg fejlődő ázsiai és afrikai országoknak adományoztak könyveket, oly módon, hogy a kiadóktól összeszedték a maradékot és azt alkalmanként szétosztották. Ott mindjárt megál-lapodtunk, hogy küldenek nekünk is listákat, s mi majd jelezzük, miből hány példány kell. Igen ám, de »ki fizeti a révészt« - a tetemes szállítási költségeket, hiszen a Sabre szegény alapítvány volt, erre már nem tellett neki. Végül is Soros egy évre vállalta. Fogarassy Miklóssal létrehoztunk a Széchényi Könyvtárban egy szervezőirodát.”8 Epilógusként hozzátartozik mindehhez, hogy ha nem Soros-közreműködéssel is, a Sabre magyarországi könyvadomány akciója azóta is működik, a szállítási költségeket nagylelkűn átvállaló Mellon Alapítvány és egyéb, főleg amerikai támogatók jóvoltából (eddig mintegy másfél millió könyvvel gyarapítván könyvtárainkat!) Utóbb a Soros Alapítvány is talált egy újabb potens adománygyűjtő partnert a Brother's Brother szervezetében, mellyel 1989 és 1994 között együttműködve jelentékeny könyv- és gyógyászati eszköz akciók egész sorát ütötte nyélbe (több millió dollár értékű orvosi könyvek, gyógyszerek, kontaktlencsék, fecskendők stb.).

A könyvtári programok közül még két sajátos és hiánypótló kezdeményezés érdemel említést: a Vakok Hangos Könyvtára és az OSZK-val közösen indított restau-rátorképzés. Mindkét ügy kiemelt alapítványi támogatása ez évtől indult, jóllehet korábbról is voltak előzményei. Például a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövet-sége által patronált „irodalmikazetta-gyártásnak”, ami szerény, amatőr viszonyok között ekkorra már vagy ezer gyermek- és felnőtt könyvet, magyar és világirodalmi klasszikust (verset, mesét, regényt, útleírást stb.) hangzósított és terjesztett világtalan irodalombarátok körében. Valódi szériagyártás és országos kölcsönző hálózat mindazonáltal csak azok után lett az ügyből, hogy Vályi Gábor rábeszélésére Soros György korszerű felvevő és sokszorosító stúdiót rendezett be a Május 1. úton, és tíz-ezer számra biztosította a kazetta-utánpótlást. (Az ügy rendkívül nagylelkű és kész-séges vállalását egyébiránt kettős személyes érintettség is motiválta: részben Vályi korábbi súlyos szemműtétei, részben Soros édesanyjának, Bözsi néninek ekkortájt bekövetkező vaksága.) (A kezdeményezést többek közt Skaliczki Judit, az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központja Koordinációs Osztályának egykori vezetője is buzgón pártolta.) A jó négyéves együttműködés látványosan hatékony volt. Bódi János, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének főtitkára előbb Vályit, majd egy pesti látogatása alkalmával vele együtt Sorost is meghívja a stúdióba, ahol felmérik a technikai igényeket, majd ennek nyomán az Alapító egy 200 000 dolláros felajánlást tesz az ügy javára (mely a program 4-5 éves curriculuma során utóvégre a duplájára nő!). A pénzből kazettákat (elsőre mindjárt 250 000-et!) magnókat (250-et) és gyorsmásológépeket vesznek, mely utóbbiak a korábbi „manufakturális” egyedi másolatok helyett immár percek alatt harmincasával ontják a minőségi kazetta-kópiákat. Ennek nyomán a hálózat is dinamikusan nő, országszerte több mint félszáz nagy könyvtár vállalja a terjesztést, mi több, Szegeden például külön fiók is létesül e célra. A címek száma is látványosan megszaporodik: az elkövetkező években további kétezer kötet9 került hangszalagra részben hivatásos színészek (például Bánffy György), részben lelkes amatőr önkéntesek jóvoltából. „Ennek a támogatásnak - írja egy Vályi Gábornak címzett levelében Erhartné dr. Molnár Katalin, a szövetség jelen-legi főtitkára - nagy jelentősége van mind a mai napig, hiszen önerőből ilyen fej-lesztéseket nem tudtunk volna megvalósítani. Meg kell azért jegyeznem, hogy amikor az első széria Sony gyorsmásoló egységeket le kellett volna cserélnünk, mivel a több mint tízéves használatban tönkrementek, a New Yorkban dolgozó alapítványi munkatársak siettek segítségünkre. A budapesti irodánál sikertelenül próbálkoztunk, mert mozgásterüket a szigorú programok behatárolták.”

A másik speciális könyvtári fejlesztés: az OSZK segédletével létrehozott új könyvrestaurátor-műhely összességében mintegy 8 millió forint és 65 000 dollár támogatást kapott. „A program célja - írja egy alapítványi összefoglaló - a történeti értékű könyvek, kódexek megmentése. Eddig ugyanis csak évi 10-15 nagy értékű könyv restaurálására futotta a hazai kapacitásból. A Széchényi Könyvtár maga is 5,3 millió forinttal járult hozzá a programhoz. Az 1987-ben induló hároméves tan-folyam 17 résztvevőjét 70 pályázó közül választották ki.” Az egykori Fóti úti zsinagó-ga épületében Soros-pénzen berendezett műhely szakmai irányítója Simon Imola és Jurcsik Erzsébet lett, s az itt folyó munkát az OSZK központi restaurátor részlegével is szorosan összehangolták. Az eredeti koncepció az volt, hogy a tekintélyes kezdő apanázst, ha a képzés felfut, külföldi bérmunkák bevételeiből visszatérítik, illetve volt egy olyan elképzelés is, hogy a végzett restaurátorok idővel újabb vidéki - kecskeméti, debreceni, sárospataki, pécsi, esztergomi és más - műhelyeket nyitnak, továbbadva frissen szerzett tudásukat. E távlati elképzelésekből csupán annyi lett, hogy a végzettek közül sokan valóban vidéki - főként egyházi és megyei - levéltárak, könyvtárak munkatársai lettek. Végső soron tehát e kis híján kihalt szakma revitalizálása és hazai elterjesztése valóban sikerült.

Röviden, inkább csak felsorolásszerűen, itt kell szólnunk az első évek több tízmillió forint összértékű eseti közgyűjteményi támogatásairól is. Ezek között a sok-féle eszköz-hozzájárulás (pl. Akadémiai Könyvtár: mikrofilm katalógusrendszer, számítógépek, OSZK: mikrofilmmásoló, MOL: mikrofilmkamera, fénymásolók stb.) és alkalmi kiadványtámogatás (pl. a Ráday Gyűjtemény évkönyvei, a Szabó Ervin Könyvtár Jászi- és Polányi-bibliográfiája, a Petőfi Irodalmi Múzeum katalógusai) mellett számos példa akad hagyatékmentések, feldolgozások nagylelkű költségátvál-lalására is - egyebek közt Scheiber Sándor (az MTA Központi Könyvtára), Szabó Zoltán (Országos Széchényi Könyvtár), Cs. Szabó László (Sárospataki Református Gyűjtemény), Vasváry Ödön (Szegedi Somogyi Könyvtár), Ligeti Lajos (JATE Köz-ponti Könyvtára, Szeged) vagy épp a század első felének nagy hírű gyomai nyomdásza: Kner Imre (Békés Megyei Levéltár) könyv- és kézirathagyatékának méltó gondozására. Hasonló célzatúak voltak a Petőfi Irodalmi Múzeum vagy az OSZK hungarikavásárlásait elősegítő rendszeres donációk is. Külön csoportot alkot-nak a főleg egyházi könyvtáraknak, levéltáraknak nyújtott iratrendezési támogatá-sok, például: a Református Egyház Ráday Gyűjteményéé (+ az egyes ref. egyház-kerületi levéltáraké!) az Országos Rabbiképző Intézet páratlan értékű judaikáié avagy a Piarista Tartományfőnökség Levéltárának történeti anyagáé. Végül nem-különben jó szolgálatot tettek az eseti kiállításrendezési támogatások - így a Ráday Gyűjtemény állandó Biblia-múzeumáé, az Irodalmi Múzeum Kazinczy-, Kölcsey-, Petőfi és más kiállításaié avagy a Munkásmozgalmi Múzeum 1990 tavaszi emlé-kezetes „Sztá-lin, Rá-ko-si!” korszakidézésének nagylelkű rezsiátvállalása.

A könyvtárak, levéltárak és múzeumok intézményvilága hangsúlyos hivatása szerint a kollektív tárgyi, szellemi értékek őrzését, gyarapítását szolgálja. Ez a közös kultúrörökség iránti felelősségtudat az alapítványi döntéshozókból sem hiányzott, mint azt az imént felsorolt sokrétű, invenciózus és hiánypótló támogatási formák is híven mutatják. Ami közelebbről e sajátos intézményszféra legfőbb donációit: a könyvtári támogatásokat illeti, e téren azt látni, hogy 1987-végéig (nagyjából a Vályi/Juhász kurátorváltásig) lendületes a fejlődés, majd átmeneti visszaesés követ-kezik be, amit csak a kilencvenes évek újabb nagyarányú állománygyarapítási és infrastruktúra-fejlesztő programjai emelnek a korábbi szintre. Mindenesetre, amint azt Vályi is joggal kiemeli: az első időkben „volt olyan év - például éppen az 1986-os! -, amikor az alapítványi pénzek egyharmadát könyvtári fejlesztésekre fordították, s a Soros-források összességükben meghaladták az állami fejlesztés volumenét”.

Alapítványi „stílusgyakorlatok”

Egy-egy korszak „finom-struktúrája”: a társadalmi érintkezés, a szokásrend, az életmódminták iránt valójában csak századunk mentalitástörténeti és történeti--szociológiai iskolái kezdtek el behatóbban érdeklődni. Ám e viszonylag új keletű megközelítés mára - alig három-négy nemzedék múltán - maga is olyan markáns kor-divattá lett, ami a lektűrökön, az ismeretterjesztés népszerű műfajain s a történelem-tanítás új módszerein át hovatovább teljesen háttérbe szorítja a múltszemlélet ha-gyományos, „köztörténeti” kereteit. Ezen - jobb híján - „posztmodernnek” citált korszellemnek magunk sem állhatunk ellen. Már csak azért sem, mivel témánk pom-pás „mintavételi” lehetőséget kínál a. nyolcvanas, kilencvenes évek bizonyos „réteg-szociológiai” elemzéséhez: a kor hivatalos és magán érintkezési formáinak reprezen-tatív feltérképezéséhez. Hiszen e mozgalmas évtized bőséges iratanyaga: a vagy húszezer pályázat, az ajánlások, szakvélemények, intézményi és magánlevelek, inter-júk, sajtóviták és politikai nyilatkozatok rendre kirajzolják azt a szélesebb kommu-nikációs „erőteret”, melynek az Alapítvány, sajátos közéleti szerepe folytán nemcsak érzékeny indikátora, hanem idővel maga is markáns alakítója lett.

Le styl - c'est la Fondation - szabhatnánk át a jól ismert bouffoni mondást - és valóban: az alapítványi stáb érezhetően sokat adott arra, hogy az új intézménynek egyedi „fazonja”, megkülönböztető stílusa legyen. Lássuk, miben is állt ez, és kik voltak legfőbb formálói? Mindenekelőtt a pályázókkal és partnerintézményekkel (MTA, MM stb.) kellett megfelelő hangot, adekvát napi érintkezési formákat találni. Az előbbiekhez való viszonyt jórészt a nyílt segítőkészség - az utóbbiakét egyfajta re-zervált tárgyilagosság jellemezte. Mindennek hangsúlyos része volt, hogy a titkársá-gi munkatársak kezdetben minden „utcáról betévedt” pályázót hellyel és kávéval kínáltak, türelmesen meghallgattak, s még a látszatát is kínosan kerülték a pártálla-mi hivatalokban olyannyira bevett rigiden bürokrata vagy fensőbbségesen kegyosztó „tárgyalási pozíciónak”. Bár a humort és közvetlenséget szerencsére egyetlen munkatárs sem nélkülözte, feladatát s az ebből adódó szereposztást azért láthatóan nagyon is komolyan vette: mármint, hogy ő van a pályázókért - nem pedig fordítva... (Apró adalékként kívánkozik ide, hogy egy ízben - már a „nagyüzemmé válás” kezde-tén - Kardos László, a Bizottság titkára holmi rejtélyes, „H”-jelű dossziéra akadt, s mikor megtudta, hogy az valójában nem egyéb, mint a „Hülye” - „Hibbant”, „Holdkóros” etc. - pályázatok talonba tett különgyűjteménye, mosolyát letörölve tüstént intézkedett a „sértő és diszkriminatív” iratkezelés megszüntetéséről.) Mindehhez persze nem kellett különösebb „PR-” vagy „arculatstratégia” - elég volt némi spontán kíváncsiság, jóindulat és intelligencia, mely becses adományoknak, szerencsére, senki sem volt híjával a kezdeti évek csapatából. (Kiváltképp nem a Titkárság - méltatlanul ritkán emlegetett - hölgytagjai: Debreczeni Júlia, Geszti Judit, Jombach Márta, Radvánszky Katalin, Tóth Viktória avagy Vásárhelyi Judit, akik idővel a férfiaknál nem kevésbé mértékadó, köznapi „stílusformálói” lettek az Alapítványnak.)

Ha némileg „rituálizáltabb” formákban is, nagyjából ugyanez a nyílt és konst-ruktív magatartás érvényesült az intézményi kapcsolatokban is. E hivatalos talál-kozókra persze jobbára „idegen pályán”: az Akadémia, a Minisztériumok vagy más közhivatalok irodáiban, tárgyalótermeiben került sor - ritkábban egy-egy fogadáson vagy Soros rendezte alkalmi munkaebéden. (Vásárhelyi Miklós a kuratóriumi ülések előtt Kulcsár Kálmánt többnyire külön is felkereste akadémiai hivatalában, hogy a kényesebb ügyek „diplomáciai háttéregyeztetését” négyszemközt megejtsék. E majd négy éven át rendszeresen ismétlődő találkozókat - melyek sokban az Alapítvány egész kezdeti stratégiáját meghatározták - utóbb mindketten igen hasznosnak, koo-peratívnak és nyíltnak jellemzik.)

E megbeszélések légkörét a helyszín, az alkalom és a résztvevők köre persze jócskán befolyásolta, mindenesetre az „alaptónust” már annak idején Soros elő-készítő tárgyalásai megadták. A Bizottság és a Titkárság férfitagjai - az olykor két-három nemzedéknyi korkülönbség dacára! -, jórészt tegezték egymást, ám az Alapító tengerentúli nyíltsága és (a magázó formákra már csak negyvenévnyi távolléte miatt is nehezen ráálló) nyelvi fesztelensége nemritkán ennél jóval szélesebb körre is „kisugárzott”, így csakhamar tegező viszony alakult ki Soros és Kulcsár, Kulcsár és Vásárhelyi és számos más titkársági és szakkuratóriumi tag között is, bár ennek némileg határt szabott a külső emberek (például a bizottsági ülésekre időnként meg-hívott akadémiai vagy minisztériumi tisztviselők) jelenléte. Árulkodóan „beszédes” jelenség ez, melynek érdemes talán röviden szokás- és mentalitástörténeti előzmé-nyeire is kitérni.

A magyar köz- és társas életben a „tegeződés” hagyományát még a rendi poli-tizálás vármegyei köznemesi mintája alapozta meg. Ebben a tegező forma valójában a kaszton belüli egyenlőség hangsúlyos jele volt - szemben a családi vagy magán-szféra csupán formailag hasonló nyelvi intimitásával, avagy éppenséggel a nyers ural-mi fölényt demonstráló egyoldalú tegezéssel, mely utóbb „csendőrpertuként” híresült el (ámbár némely arisztokrata még a század első felében is kihívón gyakorolta nem-csak napszámosaival, de tiszttartóival is!). Ebből a középkori gyökerű köznemesi hagyományból utóbb egy seregnyi új társas minta nőtt ki a jakobinusok és szabad-kőművesek egymás közötti, bizalmas megszólításától („citoyen - tutoiment”), a dzsentri és katonatiszti körök kötelező tegeződésén át egy sor polgári hivatásrend (újságírók, művészek, tudósok, papok) kollegiális érintkezési rítusáig. A század elejétől újabb nyelvi szociominta tűnik fel: a „mozgalmi tegeződés” munkások és értelmiségiek, férfiak és nők között egyaránt hódító szokása. Ilyenformán e sajátos nyelvi paradigma a század első felére megannyi új jelentéssel gyarapodva hovatovább éppúgy alkalmassá vált a társadalmi előítélet-mentesség, mint a rendies vagy elitista konvenciók kifejezésére - aszerint, hogy épp ki hol, mikor és kivel gyakorolta. Mindezt azután könyörtelenül „fölülírta” az ötvenes évek nyelvi terrorja: az össz-népivé erőszakolt „elvtársi tegeződés”, ami a diktatúra napi „stílusgyakorlataként” - nemre és korra való tekintet nélkül - csaknem minden foglalkozásra és társadalmi státusra nézve uniform jelleggel kötelező volt. (Ez alól, sajátos paradoxonként, épp csak a legszűkebb hatalmi elit mentesült, hiszen mint köztudott, az „egyenlőknél is egyenlőbbek”: Rákosi és a „moszkoviták” még egymás között sem tegeződtek - részben rigid neveltetésük, részben szovjetunióbeli emigráns éveik mozgalmi be-idegződéseként.)

Az újabb paradigmaváltást a hatvanas évek érlelik meg. A köz- és magánbeszéd - egy hazugságra alapozott csatlós diktatúra áruló jeleként - élesen különválik, majd e nyelvi és tudati skizofréniát a manipulált nyilvánosság egy sor felemás, új jelensége igyekszik áthidalni, lakályosabbá tenni. A rezsim vezető tollnokai hovatovább tánc- és illemtanárokká lesznek, mesterkélt álviták sorában kárhoztatva hol a „kispol-gáriságot”, hol a nyugati hatásra nálunk is hódító nonkonformista ellenkultúrákat.

Ezzel együtt a kádári konszolidáció - ereje és önbizalma teljében - mind több teret enged bizonyos polgári szokásnormák spontán rehabilitálódásának, sőt a hetvenes évektől már-már önparódiába hajló, „dzsentroid allűrök” is újraélednek némely kevélyen szervilis káderrétegek életmódjában és nyelvhasználatában, mely utóbbinak ismét az intim társasági tegeződés lesz hangsúlyosan bizalmi megkülönböztető jegye. (Gondolj csak, „kérlek alássan”, nyájas olvasó, a vállalati jogtanácsosok és tanácsi vébétitkárok kajánul fontoskodó, mikszáthi figuráira egy-egy névnapi vagy vadász-társasági vacsorán!)

Ebből a változatos hazai mintakészletből - neveltetése, ízlése és habitusa szerint - mindenki mást-mást adott bele az Alapítvány közös „stíluskészletébe”. Forgács Pál például a franciás eleganciát: az „előterjesztések” és „emlékeztetők” formakultúráját. Vásárhelyi, Vámos vagy Hankiss a lényegre törő nagyvonalúságot, Betlen és Kardos némi konspiratív csínyt, laza cinkosságot, míg Vályi, Kulcsár vagy Quittner a konf-liktuselhárítás - ez esetben többnyire valóban „kármentő” - hivatali rutinját. Mindez egymást kiegészítve, egymást formálva idővel kétségkívül bizonyos egyedi karaktert adott az Alapítványnak, amelyben mértéktartóan protokolláris elemek vegyültek az intim személyességgel a megszólítástól a tegezés-magázás distinktív formáin át a hivatali és magánlevelezés sokszínű repertoárjáig.10

Kezdetben a pályázók zöme is látható zavarral „keresi a szót, a hangot”... Nem csoda, hisz az új intézmény bizarr neve és státusa, gyér sajtóközleményei s a benn-fentes pletykák alapján hol „félhivatalosnak”, hol „félellenzékinek” tetsző aurája már magát a megszólítást is bizonytalanná teszi azok számára, akiknek munkatársaihoz nincs személyes kontaktusa - márpedig a pályázók túlnyomó többsége kezdettől ilyen, így azután akadnak, akik a „T. Akadémikus Bizottsághoz”, mások - biztos, ami biztos - a „kedves Soros elvtárshoz” intézik beadványukat. (Mentségükre legyen, az efféle stílusficam olykor az alapítványi munkatársakat is megkísérti: így a Titkárság nevében nemegyszer a párton, sőt kis híján Alapítványon kívüli Kardos László is ri-tuális „elvtársi üdvözlettel” zárja a MM-nek vagy az MTA-nak címzett átiratait...) A hangnem különben sokféle: az udvarias alaptónust naiv, szabadkozó, hízelgő, öntudatos, fontoskodó - sőt itt-ott egyenesen arrogáns és zsaroló felhangok mo-dulálják... ízelítőül néhány mintamondat: „Levelem megírására egy kivételes zongo-ratehetség: a nyolcéves Z. Zsolt jövője iránti anyai felelősségérzet késztet.” - „Nem tudom, jó helyre címzem-e soraimat, intézeti kollégáim (3 ismert név!) mindenesetre azzal biztatnak, hogy igen...” - „Alulírott E István, magyar állampolgár, rokkant-nyugdíjas könyvkötő kisiparos, Vác [...] lakos ezúton kérem Önöket, mint az amerikai nép igen tisztelt képviselőit, [...] hogy vízumügyem sürgős elintézésében járjanak közbe...” - „Bemutatkozásul talán elég, ha mellékelem két legutóbbi ismeretterjesztő cikkem, továbbá életrajzomnak a B. megyei Helytörténeti Almanach 3. kötetéből (szerkesztői hanyagság folytán!) kimaradt szövegét.” - „Hivatkozással Mr. Soroshoz még a múlt hó végén D. Tamás által személyesen eljuttatott beadvá-nyomra, kérem, hogy ügyemben haladéktalanul lépjenek kapcsolatba a New York-i irodával...” - „Tudom jól, hogy választ hiába is várok, mivel segélykiáltásaimra eddig még nem válaszolt senki, de így legalább utólag igazolni tudom, hogy kit terhel a felelősség sok millió ártatlan ember haláláért...” (egy rákellenes csodaszer feltalálójától).

Az ajánlások és szakvélemények nem kevésbé változatosak. Akadnak pár szavas „haikuk” és egész íves akadémiai értekezések, kávéházi számlára, kottalapra írt lendületes rögtönzések (például Jancsó, Kurtág, Konrád György tollából) vagy éppen címekkel, rangokkal, intézeti pecsétekkel ékes certifikátumok (főként bizonyos orvosi pályázók intézeti pártfogóitól). Az ajánlások persze - a műfaj eredendő sajátsága szerint - jórészt feldicsérők. Gyakori a személyes megszólítás, a kollegiális tegezés, ámbár akadnak olyanok is, akik a döntnökökhöz fűződő több évtizedes szakmai, baráti kapcsolat ellenére is tartják a formát, szigorúan a „T. Kuratóriumhoz” cí-mezvén tárgyszerű mondandójukat. Más esetben épp a referens személy vagy in-tézmény magakelletése, burkolt vagy kevésbé leplezett önreklámja érződik a sorokból. Szembetűnő az is, hogy egy-két döntésforduló után majd minden szak-területen kialakulnak a „továbbajánló láncok”: azaz sok esetben a már korábban sikerrel pályázók vállalnak kezességet az újabb jelentkezők pályatervei felett.

A Titkárság által esetről esetre megrendelt - többnyire tiszteletdíjjal honorált és titkosan kezelt - szakvélemények nemegyszer feltűnő mód feleselnek az ajánlások túláradó laudációival... (Esetenként a távol levő kurátorok írásos állásfoglalásaiban is kerülnek szókimondó, sommás verdiktek - példa rá Vámos Tibor egy ironikus glosszája: „A pályázatból egyelőre az derül ki, hogy a hölgy unja mostani munkáját, s helyette valami elegáns sinecurát szeretne...”) Vannak félénk bírálók, akik nyomatékkal kérik szakvéleményük - egyébként is garantált - diszkrét kezelését,, ám időnként olyanok is (így a pszichiáter Gerevich József, egy, a lengyel „monar-közösségek” meghonosítását ígérő drogrehabilitációs pályaterv minősítőjeként), akik maguk kérik a nyílt szakmai szembesítést, bár véleményük erősen kritikus, sőt el-utasító.

A korai évek iratait lapozva elvétve feltűnnek bizonyos személyi átfedések, for-mális összeférhetetlenségek is. Így van rá eset, hogy maguk a döntéshozók ajánlanak vagy véleményeznek egy-egy saját szakterületükbe vágó pályázatot (miként példa erre az iménti Vámos-idézet). Ez a - különben nem túl gyakori - „formahiba” mind-azonáltal elvi és személyi okokkal egyként menthető. Először is: ez esetben nem közpénzek, hanem egy külföldi forrású magánalapítvány támogatásairól van szó, amelyek - s ez a másik „elvi” érv - jórészt épp a pártállami cenzúra és kontraszelek-ció masszív esélyegyenlőtlenségeit voltak hivatottak ellensúlyozni, értő és tapintatos alkalmi „rásegítésekkel”. Végül személyes alibiként - ha tetszik: „tekintélyérvként” - nem árt azt sem hozzátenni, hogy az efféle alaki kihágásokat többnyire olyanok követik el (így Benda Kálmán vagy Hankiss Elemér), akiknek szakmai és emberi tisztességét senkinek nem jutna eszébe megkérdőjelezni.

Ha már a neveknél tartunk, ízelítőül talán érdemes egy gyorslistát közreadni a kezdeti idők leggyakoribb ajánlói és szakreferensei köréből: - film, zene: Jancsó Miklós, Makk Károly, Bárdos Lajos, Kurtág György, Kocsis Zoltán, Kovács Dénes, Mező László - színház: Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Pál István - képzőművészet: Beke László, Hegyi Lóránt, Marosi Ernő, Németh Lajos - irodalom: Balassa Péter, Bata Imre, Csurka István, Mészöly Miklós, Király István, Klaniczay Tibor, Sőtér István, Szabolcsi Miklós - történettudomány: Benda Kálmán, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Litván György, Ránki György, Szabad György - szociológia: Andorka Rudolf, Bihari Mihály, Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Vitányi Iván - néprajz: Balassa Iván, Hofer Tamás, Voigt Vilmos - lélektan, pszichiátria: Gerevich József, Lust Iván, Pataki Ferenc, Vikár György - közgazdaságtan: Sárközy Tamás, Tardos Márton, Lengyel László, Liska Tibor, Nyers Rezső.

A pályázati összesítők fogalmazása közben esetenként a Titkárság munkatársai sem tartózkodnak a személyességtől, egy-egy alkalmi poéntól. (Utóbbiak zömmel Betlen vagy Kardos szerzőségére vallanak.) Találomra néhány példa e limitáltan publikus humortárból: „Vezess új utakra, Lucifer!” (egy évek óta pénzelt művelődési ház elutasító javaslataként) - „Se műszert, se patkányt!” (egy mértéktelenül mohó, kísér-leti orvos team pályázatára), „Kell ez nekünk?” (a Gorbacsov-féle alkoholellenes kam-pány hazai „módszertani megalapozására”) stb. Olykor már a narráción is átüt az irónia: „A pályázó egy olyan űrhajót szeretne tervezni, amely eléri a fénysebesség 99%-át, s ehhez mindössze 50 000 Ft-ra lenne szüksége. - Ajánlás: Plusz a fénysebességre - csakhogy mi, sajna, egyikkel sem szolgálhatunk. (Találmányokat a Bi-zottság nem támogat.)” - „A pályázó 2 millió Ft fejében hazai játékfilmek eszperantó szinkronizálását vállalná. - Játékos ötlet. De kinek, és minek?” - „F. Fanny 11 éves tanuló 7000 angol font tandíj-támogatást kér a londoni Royal Ballet Intézetben folyta-tandó művészi tanulmányaihoz. - Túl nagy terpesz. Nem bizottsági profil.” - „Sz. Z. gimnáziumi tanuló magánszorgalomból arab és szuahéli nyelveken tanul, s minthogy e nyelvek (kiváltképpen a szuahéli!) gyakorlására idehaza mostohán kevés lehetősége van, egy tíznapos tanzániai útra kér támogatást. - Egyéni nyelvtanulást a Bizottság nem támogat. Ifjúsági szafari túrák ügyében mindazonáltal még nincs elvi állás-foglalás.”

A KB - avagy a nagy kultúrpolitikai „körülbelül”

Korábban, a kezdetek bemutatásakor már szóltunk arról, miféle párt- és kor-mányszervek vettek részt az Alapítvány létrejöttét megelőző tárgyalásokban, majd az egyezmény végleges jóváhagyásának bonyolult procedúrájában. Jeleztük azt is, hogy a közel kilenc hónapig húzódó tárgyalássorozat első számú hivatalos partnere Bartha Ferenc volt, aki Marjai Ferenc miniszterelnök-helyettes közvetlen alárendeltjeként ekkoriban a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságát vezette államtitkári rangban s egyben - korántsem mellesleg! - az MSZMP KB Gazdasági Bizottságának titkára volt. Szóltunk arról is, hogy a leendő Alapítvány ügyét két-három írásos előterjesztés nyomán a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság titkársága is megvitatta, majd mielőtt a végleges engedélyt Sarlós István miniszter-elnök-helyettes (egyúttal a KB Tudománypolitikai Bizottságának elnöke) 1984 májusában megadta volna, az egyezmény tervezetét még vagy fél tucat párt- és kormányszerv (MM, KUM, MNB, Nemzetközi Kutatási-Fejlesztési Kapcsolatokat Koordináló Bizottság) külön is véleményezte.

Ennyi előzetes óvintézkedés, túlbiztosítási igyekezet láttán joggal merülhet fel a kérdés: végül is kire, miféle apparátusi szintekre bízták a már működő Alapítvány „felügyeletét”? Annyi kezdettől nyilvánvaló volt ugyan, hogy némi bürokratikus „szervofék” (a megfelelő MTA-, MM- és BM-apparátus révén) óhatatlanul be lesz építve a „futóműbe”, ám ez aligha pótolhatta, legfeljebb megkönnyíteni volt hivatott a politikai felügyelet eminensen pártpozícióból gyakorlandó „pedálmunkáját”. Az Alapítvány jellegéből és társintézménye: az Akadémia „szolgálati” alárendeltségéből következően erre illetékes testület pedig legfeljebb csak a Duna-parti „Fehér Ház-ban”: az egykori pártközpontban akadhatott, így végül e csaknem hat éven át gyako-rolt, hatalmi kontroll két központi pártszerv: az MSZMP KB Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya (TKKO) s az Agitációs és Propaganda Bizottság (APB) több-nyire diszkréten kezelt hivatali reszortja lett. Az előbbire inkább a napi operatív feladatok hárultak: a folyamatos „monitoring” és a menet közbeni cenzori vezénylés, míg az utóbbi, általában évente menetrendszerűen megvitatva az Alapítvány „működésének tapasztalatait”, a követendő „elvi” és „stratégiai irányelveket” igye-kezett meghatározni. Hogy mindez a gyakorlatban miként festett, arra nézve ugyan-csak beavatok Dérer Miklósnak, a TKKO egykori munkatársának visszaemlékezései:

„1985-ben mentem a Pártközpontba, ahol egy rövid Agit. Prop. Osztálybeli közjáték után kerültem a TKKO Tudományos Alosztályára. Itt eredeti szakmám: a történettudomány és a régészet ügyeivel foglalkoztam, s egyúttal az Agit. Prop. Bizottság által megrendelt különböző szociológiai vizsgálatok felügyeletével, a Pártközpont részéről való figyelemmel kísérésével voltam megbízva. Itt kell meg-jegyeznem, hogy nagyjából az én belépésem volt az az időszak, amikor a munkatársi státus egyre inkább súlyát vesztette. A Pártközpont munkatársa 1985 előtt még befolyásos, ha tetszik, »politikaalakító« tényező volt. Ez megváltozott, az érdemi hatáskör egyre feljebb tolódott. Egészen apró kérdések is mindjárt politikai szintre - méghozzá nagypolitikai szintre emelkedtek. Magam is olyan kérdésekkel foglalkoztam, amelyek megítélésem szerint inkább titkárnőkre vagy segédmunkaerőkre tar-toztak volna, miközben az osztályvezetők és a fölöttük lévő emberek rendre olyan ügyekkel bajlódtak, melyek azelőtt egy munkatárs kompetenciájába tartoztak. [...] A Pártközpont tulajdonképpen ekkortájt kezdte elveszíteni befolyását az intézményi ügyek menetére, és a politika mindinkább zavarossá vált azáltal is, hogy egyszerűen személyivé változott mindjárt az első menetben: tehát fölment minden a KB-titkári szintre, s a KB-osztályvezetők váltak azzá a kiszolgáló személyzetté, ami azelőtt a munkatársi gárda volt. Ezzel párhuzamosan egyre inkább a kormány felé kezdett el-csúszni az ügyek intézése, ami aztán a Németh-kormány idején vált teljesen egy-értelmű tendenciává. Odabenn a Pártközpontban mindenki kereste a helyét, mivel fogalma sem volt arról, hogy valójában mi is lenne a dolga. A vége felé a munkatárs frusztrált lett, mert egyszerűen nem maradt munkája. [...]

- Te magad miként lettél a Soros-ügyek „reszortosa”?

- Úgy emlékszem, 1986 vége felé - ha tetszik: formálisan, mert valakit ki kellett nevezni - bíztak meg a Soros Alapítvány ügyeinek intézésével. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag ki kellett volna szűrni a politikailag problémás eseteket. Az Alapítvány ügyei azonban nem az én szintemen intéződtek, sőt talán nem is a TKKO szintjén. Ez inkább különböző személyi megegyezéseken nyugodott, részint - amennyire én tudom - Aczél és Soros környezete között, részint olyan gazdaságpolitikusok között, akik Soros környezetével, illetve magával Sorossal álltak kapcsolatban. [... ] Nekem mint a Pártközpont munkatársának az volt a dolgom, hogy Kulcsárral közöljem - amit egyébként magamtól nem tudtam volna, hanem azt nekem mindig Knopp András vagy valaki más megmondta -, hogy ki az, akit valamilyen okból ellenzékinek tart a Pártközpont, illetve a Pártközpont Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya. Ugyanis korántsem biztos, hogy a kultúrpolitikai vonal ugyanazt tartotta ellenzékinek, akit a BM annak tartott. Ha jól ítélem meg a dolgot, Knopp Andrásék és Radics Katalinok azt az Aczél-féle vonalat követték, amely az ún. »ellenzékiség« kezelését kultúrpolitikai problémaként akarta beállítani, nem pedig rendőri, adminisztratív ügyként. [...] Ez igen lényeges különbség, főként ha meggondoljuk, hogy az efféle ellenzéki ügyeket ekkoriban az összes többi »testvérországban« az admi-nisztratív osztályok kezelték. Magyarország volt az egyetlen kivétel, ahol ez kultúr-politikai kérdés volt. Ezzel, természetesen, a jelentőségét is degradálni próbálták, de egyben kezelhetővé is tették, olyan szempontból, hogy a rendőri eszközöket, amennyire lehetett, kiküszöbölték. Én tehát, ismétlem, akkor kaptam meg a Soros Alapítványt, amikor a munkatársaknak gyakorlatilag már nemigen volt befolyásuk, így inkább csak amolyan »postás« szerepet töltöttem be, hisz nem volt semmiféle jogosítványom, hogy megállapítsam, ki vagy mi számít „ellenzékinek”. Ezt esetről esetre tudtam meg, oly módon, hogy közölték velem.

- Kik?

- Többnyire Knopp András és Radics Katalin. Ezt azután postásként továbbítot-tam Kulcsár Kálmánnak, aki ettől eléggé ideges lett...

- Érthetően, hisz az Alapítvány társelnökeként neki kellett aztán e pályázók kérelmeit megvétóznia...

- Így van, ez lett volna az ő feladata. Nyilván ez roppant kellemetlen volt mind-annyiunk számára, mivel e megítélések a helyzettől függően folyton változtak, és nem volt objektív kritériumuk. Valaki mondott valamit, ami azután úgy terjedt el, hogy az illető nem szimpatikus valakinek, és ez hovatovább a Pártközpont hivatalos állás-pontjává emelkedett. Bár az is lehet, hogy voltaképp csak egy-két ember magán-véleménye volt, netán a szovjet követség álláspontja. [...] Ezekre még az eredmény-hirdetés előtt került sor, tehát a Kuratórium elé már nem kerülhetett olyan pályázat, amit a Pártközpont nem fogadott el. Mindez úgy ment, hogy a pályázati lista bekerült a Pártközpont elé, a pályázókat a Pártközpont véleményezte, majd ezt a véleményt közölte Tardos Józseffel, aki az MTA Nemzetközi Osztályát vezette, illetve általam még külön Kulcsárral is, aki azután e hivatalos álláspontot képviselte a döntés- hozáskor. [... ] A Soros Alapítvány ekkor még Soros György és az Akadémia »vegyes vállalata« volt, az Akadémia pedig pártfelügyelet alatt működött - ergo: minden ilyen döntésnél egyeztetni kellett a Pártközponttal is. Ennek ellenére átmentek olyan ügyek is, melyek csak utólag »pukkantak«, füstölögtek... No persze, ami robbant volna, azt eleve kivették... Mindez jól jelzi, hogy alapvetően volt egy konszenzus jel-legű együttműködési készség mindkét fél részéről, így aztán nemigen vittek be „robbanóanyagokat” a kuratóriumi ülésterembe, és Kulcsárnak is csak a legvégső esetben kellett vétójogával élnie. [...]

- Ami az Agit. Prop. Bizottságot illeti, ez a Központi Bizottság mellett működő, házi tanácsadó szerv volt, s mint ilyen rendszeresen ülésezett. Én három, a Soros Alapítvánnyal foglalkozó ülésről tudok beszámolni. Ezeknek az volt a menete, hogy készült egy előterjesztés, amit az Akadémia, Láng Istvánék, illetve a Pártközpont Tudományos Kulturális és Közoktatási Osztályának titkára közösen írt meg, s ami nagyjából megfelelt az eredeti akadémiai előterjesztésnek. [Bár volt rá eset, hogy már az eredetit is többször átíratták! - lásd a 43. és 48. dokumentumot - N. B.] Ezt az általunk készített előterjesztést azután az illetékes párttestület megtárgyalta (a »PB-teremnek« nevezett bizottsági ülésteremben, a Duna-parti bejárat fölött). Az ülés lefolyása rendesen az volt, hogy kiosztották az előzetes írásos beszámolót, amit már nem ismertettek, illetve az anyag készítője, ez esetben az Akadémia főtitkára, refe-rált, élőszóban kiegészítő megjegyzéseket fűzve az anyaghoz. Erre reagált a vezető reszorttitkár, Pál Lénárt vagy Berecz János, aki ekkoriban az Agit. Prop. Bizottság elnöke volt, majd következtek a kérdések és hozzászólások a szokásos koreográfia szerint. Általában egyetértettek a jelentéssel, illetve bizonyos problémákat vetettek fel. 1986 eleje és 1987 vége között három ilyen alkalomra emlékszem. A legutolsó alkalommal Láng István főtitkár bizonyos sértődöttséggel jelent meg, hogy minek citálják őt ez ügyben állandóan az Agit. Prop. Bizottság elé. Pál Lénárt, illetve Berecz János pedig határozottan rendreutasította, azzal, hogy »Neked, Láng elvtárs, kutya-kötelességed minden alkalommal eljönni, ha hívunk, s a Párt annyiszor és akkor veszi elő ezt a témát, ahányszor és amikor csak akarja! Ha pedig két óránként akarja, akkor te kétóránként fogsz eljárni ide!« Mindez jól jelzi, hogy az egykori politika eléggé fontosnak tartotta az Alapítvány magyarországi jelenlétét, s emiatt rendszeresen foglalkozott vele.”11

A „fehér házi” viták e fentiekben megelőlegezett, 1987. őszi, drámai csúcspont-jára utóbb még bővebben kitérünk. (Az Alapítvány ügyét az APB egyébként a hoz-záférhető iratok szerint legkevesebb négy ízben tárgyalta: 1986 januárjában, 1987 januárjában és novemberében, illetve 1988 márciusában.) Most azonban lássuk: mi-ként ítélte meg a hivatalos akadémiai beszámoló, majd ennek nyomán a Pártközpont az 1986-os év alapítványi mérlegét?

„Az elmúlt év során némileg enyhült Soros György idegenkedése, gyanakvása a magyar »hatóságokkal« szemben - olvasni a Láng István által jegyzett 1986. decem-ber 16-i beszámoló Az elmúlt év értékelése című összegzésében. - Ez abban nyilvánult meg, hogy emelte a dollárban megújítandó támogatás kereteit, és ezen belül a térítésmentesen adott támogatásokat jelentősen. Sikerült elfogadtatni vele a külföldi ösztöndíjas programokat úgy, hogy megvalósításukra egy érdekeinket nem sértő, kompromisszumos eljárást találtunk.

Ugyancsak sikerült állandósítani - ha szerény keretek között is - az orvos-tudományi műszerek beszerzésének támogatását, valamint elfogadtatni a szakkol-légiumok felszereléséhez, fejlesztéséhez való hozzájárulást. A magyar tudományos élet eredményeinek külföldi referálásában való hatékony részvételre is kész lenne Soros György, azonban egyelőre nem sikerült biztosítani a hazai fordítói és főleg lek-tori kapacitást.

A Soros Alapítvány adta lehetőségek jobb hasznosításához véleményünk szerint a közeljövőben magyar oldalról
- a nyelvoktatási programokat úgy kell kezelni, hogy azok eredményei a dollár- támogatás növelését indokolttá tegyék;
- a szakkollégiumok támogatásának biztosításához segítséget kell nyújtani a kol-légiumoknak reális igényeik kidolgozásához;
- az orvostudományi műszerek beszerzésénél biztosítani kell, hogy elsősorban az Egészségügyi Minisztérium által is preferált igények kerüljenek elfogadásra.

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az irodalmi és társadalomtudományi ösztön-díjak eredményeként 1987 és 1988-ban többen fognak megjelenni elkészült írás-művekkel kiadót keresve. Valószínű, hogy tartalmi okok, illetve színvonaluk miatt nem mind talál kiadóra, ami különböző problémákat vethet fel.

A fentiek alapján úgy látjuk, hogy a Soros Alapítvány adta lehetőségeket sikerült érdekeinknek megfelelően hasznosítani a magyar tudományos és kulturális élet, intézményi rendszer támogatására.

Határozati javaslat

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága a benyújtott tájékoztatót elfogadja.” (A 6 oldalas irat teljes szövegét lásd a 48. dokumentumban!)

A fentiek megerősíteni látszanak bevezetőnk ama tézisét, hogy e tevékeny, prog-ramdús év még jobbára a növekvő „üzembiztonság” jegyében telik, így van ez akkor is, ha a hivatalos értékelés láthatóan igyekszik a „magyar fél”(!) korporatív érde-meként kisajátítani az „érdekeinknek megfelelő” gyakorlati eredményeket, s aggá-lyos paternalizmussal próbálja előre jelezni a várható kockázatokat. (Az ösztöndíja-sok esetleges publikációs „problémái” stb.) Sőt, valójában épp ez a „tompító”, öniga-zoló igyekezet bizonyítja, hogy egyelőre a „magyar fél” - értsd: a hivatalos állami partner - is a kölcsönösen kiszámítható, szolid együttműködésben érdekelt. A nö-vekvő alapítványi önállóság nyíltan represszív, hatalmi korlátozása komolyabb poli-tikai szándékként majd csak egy év múlva merül fel - ám ennek érvényesítéséhez az apparátusi „szervofékek” ekkor már elégtelennek bizonyulnak.

Ám tartsunk sort, egyelőre legyen ennyi is elég. Hisz e kései felismerést az alkonypírba borult KB-ülésteremben majd 1987 látványos alapítványi expanziója és nyomában egy sor kultúrpolitikai konfliktus fogja megérlelni.



Jegyzetek

1 Az 1986. szeptember 27-i bizottsági ülés emlékeztetőjéből.

2 AHA 58. láda, Titkársági vegyes iratok, 1986.

3 JÖSSZ, a Társadalmi mozgalmak segítése, kézirat, 2.

4 Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Kövér László, Molnár Péter, Orbán Viktor, Szájer József.

5 Az 1987. május 5-i bizottsági ülés jegyzőkönyvéből.

6 Az 1994 elején készült referenciafilm lejegyzett szövege. Idézi a JÖSSZ. Kettős forgatókönyv című visszatekintése.

7 HINT/Vályi, 3-4.

8 HINT/Vályi, 8.

9 Olvasásszociológiai szempontból talán érdekes lehet, hogy vak honfitársaink miféle szerzőket olvasnak - hallgatnak - leginkább. Négy fő csoportba rendezve íme néhány:
Magyar klasszikusok: Ady Endre, Benedek Elek, Déry Tibor, Eötvös József, Füst Milán, Gárdonyi Géza, Hamvas Béla, Herczeg Ferenc, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Jókai Mór, József Attila, Karinthy Frigyes, Kodolányi János, Kos Károly, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Makkai Sándor, Mikszáth Kálmán, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Nyírő József, Ottlik Géza, Örkény István, Petőfi Sándor, Rejtő Jenő, Szabó Dezső, Széchényi Zsigmond, Szerb Antal, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.
Kortárs magyar szerzők: Bárczy János, Benedek István, Csalog Zsolt, Csoóri Sándor, Dékány András, Esterházy Péter, Fehér Klára, Fekete István, Gion Nándor, Görgey Gábor, Hegedűs Géza, Hollós-Korvin Lajos, Ignácz Rózsa, Kittenberger Kálmán, Konrád György, Kőbányai János, Lázár Ervin, Lipták Gábor, Mándy Iván, Méray Tibor, Moldova György, Nádas Péter, Nemere István, Nemeskürty István, Passuth László, Ráth-Végh István, Sánta Ferenc, Sütő András, Szabó Magda, Szentmihályi Szabó Péter, Szepes Mária, Szilvási Lajos, Tatay Sándor, Temesi Ferenc, Török Sándor, Varga Domokos, Wass Albert.
Külföldi klasszikusok: Sólem Áléchem, Martin Andersen-Nexö, Mihail Bulgakov, Agatha Christie, Charles Dickens, Fjodor Dosztojevszkij, Alexandre Dumas, Friedrich Dürrenmatt, William Faulkner, Lion Feuchtwanger, Gustave Flaubert, Anna Frank, Arkagyij Gajdar, William Golding, Günther Grass, Graham Greene, Jaroslav Hasek, Wilhelm Hauff, Ernest Hemingway, Bohumil Hrabal, Aldous Huxley, Henry James, Cári Gustav Jung, Franz Kafka, Erich Kastner, Rudyard Kipling, Lin Yu Tang, Dávid Herbert Lawrence, Jack London, Konrád Lorenz, Thomas Mann, Somerset Maugham, Kari May, Róbert Merle,
George Orwell, Marcel Proust, Antoine de Saint-Exupéry, Félix Salten, Walter Scott, Henryk Sienkiewicz, Mihail Solohov, John Steinbeck, Suetonius, Szophoklész, Lev Tolsztoj, Alekszandr Turgenyev, Mark Twain, Jules Verne, Francois Villon, Emilé Zola, Stefan Zweig.
Kortárs külföldi szerzők: Joy Adamson, Jorge Amado, Isaac Asimov, Pierre Boullem, Ray Bradbury, Francis Burnett, Ross Campbell, Dalé Carnegie, Robin Cook, Archibald Chronin, Roald Dahl, Maurice Druon, Gerald Durrell, Ken Follett, Frederick Forsyth, Gábriel García Márquez, Joseph Heller, James Herriot, Arthur Herzog, Thor Heyerdahl, Jack Higgins, Patrícia M. St. John, Claire Kenneth, Stephen King, Milán Kundéra, Selma Lagerlöf, Alistair MacLean, Ed McBain, Alberto Moravia, Joyce Carol Oates, Rosamunde Pilcher, Kenneth Roberts, Frangoise Sagan, Irwin Shaw, Sidney Sheldon, Isaac Bashevis Singer, Dániel Steel, Alekszandr Szolzsenyicin, León Uris, Mario Vargas Llosa, Günther Wallraf, Franz Werfel, Pelham Woodhouse, Hermán Wouk, Marguerite Yourcenar.
(A tételes címlisták az ország valamennyi nagyobb közkönyvtárában rendelkezésre állnak.)

10 A mondottak illusztrációjaként ide kívánkozik egy bizarr és erősen személyes adalék, amely egy pártállami tisztségviselő és Dornbach Alajos közt egykor lezajlott sajátos „stílus-inzul-tust” idéz. A többek előtt elkövetett, utóbb őszintén megbánt gorombaság miatt „a tettes” évek múltán sokoldalas magánlevélben követi meg az Alapítvány hajdani jogtanácsosát, íme néhány beszédes passzus: „Úgy vélem, eljött az ideje egy olyan hibám elismerésének, amellyel megbántottam Önt. [...] Jómagam vezettem egy időben a [...] körüli tárgyalásokon a [...] küldöttségét. A megbeszélések folyamán Ön engem (a fiatalabbat) megtisztelt azzal, hogy felajánlotta a tegeződést. Az előszerződés aláírása után azonban közölte, hogy azt nem tartja elfogad-hatónak, mert ügyfele, Soros György úr érdekeit ez nem megfelelően szolgálná. S ekkor én dühömben átváltottam Önözésre, azzal az (ál)udvariassági szándékkal, hogy egyértelmű jelzést adjak »nagyra-nem-becsülésemnek«. Ezzel a tudatos sértéssel - amely emlékezetem szerint akkor Önben megdöbbenést és (remélem, azóta teljesen elfeledett) fájdalmat okozott - én sajnos súlyos hibát követtem el Ön ellen, s ezért most bocsánatot szeretnék kérni. Világosan és egyértelműen fogalmazva kétféle dolgot - egy szakmai vitát és egy emberi tisztességre vonatkozó megítélést - összekevertem, s így adódott a helytelen reakcióm. [...] Tisztelt Dornbach Úr! Hosszúra nyúlt - igaz, hónapok, évek meditálásával megkínlódott - levelem végén ezért engedje meg, hogy újból elnézését kérjem. [... ] Szeretném jelezni, hogy megtisztelve érezném magam, ill. megengesztelődésének jeleként értékelném, ha a jövőben újból tegeződve fordulhatnék Önhöz.”

11 HINT/Dérer, 1-10.

Kiadványok