Cím: | TÉNY/SOROS - 1993 |
Szerző: | Nové Béla |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Balassi Kiadó |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | Soros Alapítvány |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 506 265 6 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Január 6-án lemond a két médiaelnök, indoklásuk szerint, mivel az áldatlan poli-tikai helyzetben „többé nem képesek garantálni a rádió és a televízió működésének pártatlanságát”. (Felmentésükhöz a köztársasági elnök csak hónapok múltán járul hozzá.) 7-én a kormány elfogadja a 2000-ig tervezett, új iparpolitikai koncepciót, amely a bányászat, a kohászat és a textilipar helyett a személygépkocsi-gyártásra, a környezetvédelmi, a gyógyszer- és nyomdaiparra helyezi a hangsúlyt. Két nap múlva az MDF nép-nemzeti köreinek II. találkozóján Csurka István bejelenti a Magyar Út Alapítvány létrehozását. Január 20-án az Egyesült Államok 42. elnökeként beiktatják hivatalába Bili Clintont. Január végén az MDF VI. Országos Gyűlése a pártegység demonstratív jeleként újfent megerősíti Antall József elnöki tisztét.
Február 12-én megrázó hír tudatja, hogy egy Tolna megyei vasúti átjáróban a sorompóőr mulasztása miatt 11 gyermek lelte halálát a pörbölyi iskolabusz s egy te-hervonat ütközésekor. Február közepén elnökválasztást tartanak Litvániában, majd Oroszországban is, mely utóbbin a szavazók többsége ismét Jelcinre adja le voksát.) A hónap végén a magyar miniszterelnök jelentős kormány-átalakításra szánja magát: összesen hat tárca cserél gazdát (az új miniszterek: Szabó Iván pénzügy-, Latorcai János ipari, Mádl Ferenc művelődésügy-, Gyurkó János környezetvédelmi, Szabó János földművelésügyi, Schamschula György közlekedésügyi). Február végén kihir-detik a társadalombiztosítási törvény módosítását (a nők nyugdíjkorhatára 2003-tól 60 évre emelkedik), s a korábbi helyett a jövőben új gyermeknevelési, lakásfinanszíro-zási támogatást vezetnek be. A Heti Magyarország február 26-i száma interjút közöl Landeszman György főrabbival, aki szerint a hazai zsidóság szellemi, anyagi hoz-zájárulása nélkül Magyarország csak „a bő gatya és a fütyülős barack” országa volna. A sommás ítélet - bár utóbb Landeszman visszavonja - heves sajtópolémiát gerjeszt, a kormányfőt és Dávid Krausz izraeli nagykövetet is levélváltásra bírva.
Március 29-én Genfben aláírják Magyarország és az Európai Szabadkereske-delmi Társulás (az EFTA) megállapodását.
Április 14-én az országgyűlés a büntetőtörvénykönyv módosításával betiltja az önkényuralmi jelképek (vörös csillag, horogkereszt, nyilaskereszt stb.) nyilvános ter-jesztését és használatát. Április végén az SZDSZ számvevőszéki vizsgálatot kezde-ményez a kormány által különféle alapítványoknak (Hungária, Magyar Kultúra, Lakitelek stb.) juttatott állami vagyon ügyében.
Május 7-én Esztergomban a miniszterelnök jelenlétében ünnepélyesen felavatják a Magyar Suzuki Rt. újonnan épült autógyárát. Május 11-én kiélezett - főként MDF-en belüli - nyilvános vita után az országgyűlés ratifikálja a múlt év decembe-rében aláírt ukrán-magyar alapszerződést. 21-én a vártnál magasabb - közel 40%-os - részvétellel országos szakszervezeti választásokat tartanak, amely az MSZOSZ - a mandátumok több mint felére jogosító - fölényes győzelmét hozza. A hónap utolsó napján II. János Pál pápai bullával módosítja a magyar katolikus egyház szervezeti beosztását (egyházmegyék) és személyi hierarchiáját.
Június 1-jén kizárják az MDF frakciójából Csurka Istvánt, Zacsek Gyulát, Király B. Izabellát és Balás Istvánt, ám velük együtt a párt „nemzeti liberálisainak”: Debreczeni Józsefnek és Elek Istvánnak is távoznia kell. Június végén a Magyar Fórum hasábjain - a miniszterelnök leleplezését megelőzve - Csurka nyilvánosan megvallja egykori III/III-as ügynöki múltját.
Július közepén az országgyűlés - kb. 800 módosító indítvány és éles vita után - elfogadja a közoktatásról, a szakképzésről és a felsőoktatásról szóló három új törvényt. A parlament egyúttal határoz az ombudsmani intézmény bevezetéséről is. (A három jelölt személyéről rendezett októberi szavazás ugyanakkor eredménytelen marad.)
Augusztus 23-29. között Balatonszárszón a nép-nemzeti politikusok több száz értelmiségi részvételével tanácskozást tartanak. Párhuzamosan, saját nyaralójában - az Alapítvány hozzájárulásával - Farkasházy Tivadar közíró, humorista is megren-dezi „privát” szárszói találkozóját.
Szeptember 4-én egykori birtokán, Kenderesen újratemetik a portugáliai szám-űzetésben elhunyt Horthy Miklós hamvait. A mintegy félszázezres gyászszertartáson „magánemberként” a kormány hét minisztere is részt vesz. A Charta ez alkalomból ellendemonstrációt szervez, tiltakozva a néhai kormányzó és rezsimje félhivatalos politikai rehabilitálása ellen. 13-án izraeli-palesztin békeegyezményt írnak alá. 19-én parlamenti képviselő-választást tartanak Lengyelországban, amely látványos szocia-lista előretörést hoz. (A hazai kormánypárti sajtó baljós kommentárja: „Vilnius után Varsó is elesett.”) 21-én Jelcin feloszlatja a szövetségi parlamentet. A hónap végén súlyos földrengés pusztít Délnyugat-Indiában (21 000 halott, 13 000 sebesült).
Október elejétől november elejéig a magyar kormányfő egy hónapon át egy kölni egyetemi klinikán kezelteti magát. 4-én kormányhű csapatok leverik a Jelcin elleni államcsíny-kísérletet. 19-én a magyar országgyűlésben meghiúsul az ombudsmanválasztás. Egy hét múlva a budapesti parlament megkezdi az ügynöktörvény tárgyalását.
November elején Fodor Gábor, Ungár Klára és Molnár Péter kilép a Fideszből, és lemond képviselői mandátumáról. November 4-én sztrájkbizottság alakul a Magyar Televízióban. Két nap múlva Csurka István elnökletével megtartja első országos gyűlését a MIÉP A hónap közepén Frederik de Klerk köztársasági elnök, Nelson Mandela, az ANC vezetője és számos politikai szervezet megállapodik az új dél-afrikai alkotmányról, amely kimondja az apartheid rezsim teljes megszűnését.
December 11-én ismeretlenek páratlan értékű műkincseket rabolnak el a buda-pesti Zsidó Múzeumból. December 12-én hosszas betegség után, 61 évesen meghal Antall József, az ország 1947 óta első szabadon megválasztott miniszterelnöke. A Parla-ment előtt felravatalozott koporsójánál állampolgárok sokasága tiszteleg, s közel két-százezres gyászmenet kíséri utolsó útjára. Karácsony előtt három nappal - a koalíció még hátralévő szűk fél esztendejére - megalakul a Boross-kormány.
Az Alapítvány 1993-ban 353 822 801 forintot és 5 787 151 dollárt fordított kü-lönféle hazai ösztöndíjakra, programokra. A két összeg az 1993-as MNB középár-folyamon (1 USD = 9204 Ft) átszámítva együttesen 9 631 380 dollárt tesz ki. Ehhez járul még az egyes programok és a Titkárság költségeinek 72 449 352 Ft-os tétele, mely mindent egybevéve több mint 10 millió dolárra növeli az az évi keretet.
| A főbb tételcsoportok | Millió forint (kerekített adatok) | Ezer dollár (kerekített adatok) |
| Oktatás | 43,2 | 1297 |
| Civil társadalom | 154,9 | 96 |
| Egészségügy és környezetvédelem | 7,8 | 3426 |
| Kultúra | 112,0 | 81 |
| Egyéni és csoportos utazás | 0,8 | 543 |
| Regionális együttműködés | 19,1 | - |
| Egyéb | 15,9 | 345 |
A fentiek közül külön figyelmet érdemel 1. az oktatás, 2. a civil társadalom és 3. a kultúra költségrovata, mely együttvéve a támogatások csaknem felét teszi ki:
1. Oktatás
| Külföldi ösztöndíjak | 3,3 | 381 |
| Külföldi ösztöndíj-kiegészítések | 1,1 | 468 |
| Kutatás és publikáció | 1,0 | 42 |
| Szakmai gyakorlat | 0,7 | 21 |
| Diák információs központok | 0,008 | 12 |
| Oktatási reform (HESP) | 19,7 | 107 |
| Középiskolás külföldi ösztöndíjak | 5,7 | 211 |
| Angol nyelvoktatás | 1,6 | 23 |
| Intézmények közvetlen támogatása | 10,2 | 21 |
| Egyéb oktatási támogatás | - | 11 |
2. Civil társadalom
| Nyomtatott sajtó | 76,6 | 8 |
| Elektronikus sajtó | 0,9 | 31 |
| Emberi jogok és etnikai konfliktusok | 17,2 | - |
| Szakmai gyakorlat | 0,2 | 35 |
| Konferenciaszervezés | 1,4 | 8 |
| Infrastruktúra fejlesztése | 57,7 | 7 |
| Gazdasági reform | 0,03 | - |
| Törvényi reform | 1,0 | 6 |
3. Kultúra
| Könyvtárak és levéltárak | 10,1 | 3 |
| Előadóművészet | 21,2 | 14 |
| Konferenciaszervezés | 0,1 | 2 |
| Nemzetiségi kultúra | 3,6 | 0,5 |
| Értékőrzés | 1,0 | |
| Publikáció | 66,0 | 13 |
| Adományok | 9,9 | 35 |
| Egyéb kulturális támogatások | - | 13 |
(Megjegyzés: A fenti kimutatás csak az 1993-ban ténylegesen kifizetett összegeket tünteti fel, melyektől a tárgyévben megítélt támogatások gyakran jelentősen eltérnek - vő. az Alapítvány 1993-as évkönyvének, adataival!)
Az év elején megalakul a Roma Szakkuratórium (elnöke: Kemény István, tagjai: Havas Gábor, Krémer Balázs, Orsós László Jakab és Solt Ottilia), amely első lépé-seként nyílt pályázatot hirdet az alapítványi cigány program tartalmi előkészítésére: „Eddigi elképzeléseink szerint a program elsősorban oktatási-művelődési irányú lenne [...] különös súlyt helyezve arra, hogy előmozdítsa a magyarországi cigányság saját integrációját és a nyitottság megtartásával az etnikumok közötti és etnikumon belüli feszültségek csökkentését.” A felhívásra több mint 200 pályázat érkezik, s a kuratórium ez évben mintegy 35 millió Ft-ot szavaz meg különféle civil szervezetek és kezdeményezések támogatására. (Ebből kiemelt apanázsként 21 milliót az ez év őszén induló pécsi Gandhi Gimnázium javára.)
Január 8-án Prágában Soros György bejelenti, hogy a jövőben Budapesten lesz a Közép-Európai Egyetem központja, tekintve, hogy a Klaus-kormány vonakodik tel-jesíteni a közel 3 éve aláírt együttműködési megállapodás reá háruló anyagi kötelezettségeit. (Közelebbről: a Táboritská utcai kollégium bérleti díjának és a cseh alkalmazottak bérének fizetését, ami az Alapító által vállalt évi 5 millió dollárhoz képest alig 15%-os rezsiátvállalást jelent.) „Rövidlátásról tesz tanúbizonyságot a cseh kormány döntése - kommentálja Soros egy, a SZER-nek adott nyilatkozatában -, hogy anyagi okokból nem támogatja a Közép-Európai Egyetemet.” Az ügy március elején újabb kínos fordulatot vesz, amikor is a cseh kormány közli: ez évben már legfeljebb 5% költségátvállalásról lehet szó. Az Alapító előbb jogi elégtételt kíván szerezni az egyoldalú szerződésszegésért, majd bejelenti: átvállal minden költséget, de egy éven belül - a művészettörténeti kivételével - Budapestre telepíti át az egyetem összes tanszékét.
A január eleji prágai kudarc azonban nem hogy visszaveti, a jelek szerint csak még inkább fokozza Soros térségbeli aktivitását. Két nap múlva már Kijevben tárgyal Leonyid Kucsmával és a reformfelelős miniszterelnök-helyettessel legújabb 100 mil-liós felajánlásáról, mellyel a volt szovjet tagköztársaságok kutatóinak tömeges kiván-dorlását s a tudományos intézmények rohamos leépülését igyekszik feltartóztatni. Egyben bejelenti: New York-i alapítványa, mely eddig is több százmillió dollárt fordított Kelet-Közép-Európára, a jövőben fokozott figyelmet fordít az etnikai konfliktu-sok enyhítésére s a háború dúlta balkáni térségre. Ennek jegyében legutóbb 20 millió dollárt adott Macedónia, 50-et Bosznia támogatására. (Ez utóbbit főként gyógyszer-es élelmiszersegélyre szánja, valamint a több mint egy éve blokád alá vett Szarajevó közművezetékeinek kijavítására s a nagyvilággal létesítendő műholdas telefonkap-csolata kiépítésére.)
Március végén a New York-i Soros Foundation támogatásával modern művészeti centrumok nyílnak Tallinnban és Rigában. A két új intézmény indulásához jelentős szakmai és szervezésbeli segítséget nyújtott a budapesti Kortárs Művészeti Központ - a magyar Alapítvány közel egy évtizede önálló pályára állt „kisbolygója” is. (Ez utóbbi mintájára ettől kezdve lendületesen megindul a Soros-dokumentációs gyűj-temények regionális hálózattá való kiépülése.) Az új intézmények legfőbb célja, hogy információkat gyűjtsenek és továbbítsanak más országokba a kortárs észt és lett képzőművészetről. A központok audiovizuális dokumentációt készítenek minden jelentősebb kortárs életműről és kiállításról, s emellett ösztöndíjakkal támogatják a helyi alkotókat és művészeti rendezvényeket.
Április 1-jén a román vezetőkkel - Iliescu elnökkel, Melescanu külügyminiszter-rel, Negritoiu államminiszterrel és Paul Everac-kal, a televízió elnökével - folytatott megbeszélései után Soros sajtóértekezletet tart a bukaresti Hilton Szállóban. Romá-niai alapítványa addigi három évét értékelve leszögezi: a cél továbbra is a nyitott társadalom, a pluralizmus előmozdítása, bár reméli, hogy látogatása nyomán jobb együttműködésre számíthat a kormányzat részéről is, s ezentúl nemcsak a kor-mány-ellenzék optikájában ítélik meg programjait. Erről, mint mondja, nyílt vitát folytatott Iliescuval is, és mindketten „egyetértéssel konstatálták, hogy nem értenek egyet”... Ugyanakkor arra számít, hogy az alapítvány a jövőben tovább bővítheti tevékenységét például közigazgatási és oktatásfejlesztő programokkal. Bár személy szerint az autonómiatörekvéseket ellenzi, romániai alapítványa a kisebbséghez tar-tozók jogainak, kultúrájának, nyelvének megőrzését, megfelelő anyanyelvű oktatását továbbra is erőteljesen támogatni fogja.
A The Independent június 25-i számában Soros György megerősíti, hogy két év alatt mintegy 100 millió dollárt kíván fordítani a FÁK-államok alapkutatásainak tá-mogatására s a helyi tudós-elitek „agyelszívásának” megakadályozására. Pénzügyi tevékenységéről szólva közli: nincs lelkiismeret-furdalása spekulációi miatt, s az utób-bi években idejének már alig egytizedét fordítja a pénzcsinálásra. A brit lap érdek-lődését az keltette föl, hogy Soros a márka árfolyamának esését jósolja, ami könnyen lehet, hogy egy, a font elleni spekulációnál is látványosabb tőzsdeakció nyitánya.
A Fővárosi Önkormányzat - a Soros és a Popper Alapítvány kétmillió dolláros támogatásával - október elejétől, egy év szünet után újraindítja az 1991/92-es tanévben megkezdett Iskolatej-akcióját Budapest 422 általános iskolájában - közli egy augusztus 25-i sajtótájékoztatón Demszky Gábor főpolgármester. A főváros az 1993/94-es tanévben 70 millió forinttal járul hozzá az Iskolatej-akció költségeihez, a kerületek pedig a helyi szervezés és a lebonyolítás kiadásait vállalták magukra. Két hét múlva, szeptember 7-én a főváros operatív megbeszélésre hívja össze Budapest 422 általános iskolai igazgatóját és a kerületi önkormányzatok vezetését. Az akció októberi újrakezdése előtt levélben kérik ki az érintett 170 ezer család véleményét, hogy napi egy pohár tejet és kiflit, vagy inkább másfajta étkezési támogatást igényel-nek-e gyermeküknek. Októbertől egyébként az akció Miskolc és Nyíregyháza minden általános iskolai diákjára is kiterjed.
Soros egy szeptember végi pozsonyi látogatásakor - amelynek során Kovac államelnökkel is találkozik - bejelenti: Szlovákiának a jövőben az eddiginél bőkezűbb támogatást szán, mivel a térség egyik kulcsfontosságú országának tekinti, ahol a fejlemények könnyen konfliktusokhoz vezethetnek. „Kétségtelenül fennáll egy újabb Milosevic-Tudjman-féle játszma kialakulásának veszélye - nyilatkozza ez alkalom-mal a nemzetközi sajtónak -, hiszen a mai politikában a nemzetállam eszményét kö-vető irányzat dominál. [... ] Ennek ellensúlyozását célzó szándékkal szeretném tehát fokozni a támogatást - ha úgy tetszik, az esetleges konfliktusok megelőzése érde-kében.” A kisebbségi ügyről szólva hozzáteszi: „A szlovákiai magyar iskolákat - mint eddig - ezután is a pozsonyi Marái Alapítvány útján támogatom, azaz a segítséget továbbra sem közvetlen módon kívánom nyújtani, hisz a Marái Alapítvány a szlová-kiai helyzet tényleges ismerőjeként sokkal inkább hivatott a döntésre, mint én.”
Október elején Antall József és Soros György között váratlanul újabb nyi-latkozatháború robban ki a rendszerváltás körüli adósságszanálási tervek ügyében (Lásd az 1990-es fejezet külön esettanulmányát!) azok után, hogy a már nagybeteg miniszterelnök A Hét című tévéműsor október 3-i adásában eleve irreálisnak minősíti az Alapító egykori javaslatait. Soros ezzel szemben a Pesti Hírlap október 16-i számában egy történelmi esély elszalasztásával, sőt szándékos elszabotálásával vádol-ja meg a kormányfőt. „Eddig még senkinek sem beszéltem erről, de most úgy érzem, el kell mondanom. A tervről Antall József és Tardos Márton tudott. Antall József azonban tudva, hogy a szabad demokraták egy ilyen terv esetleges elfogadtatására gondolnak, azt kiadta a Financial Timesnak...” A lap szerint Soros még most is dühös a történtekért. Antall pár nappal későbbi parlamenti felszólalásában visszautasítja a vádat, mondván, hogy Soros javaslatát sem a kiszemelt külföldi bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg.
Az ősz folyamán az alapítványi vezetésben mindinkább érződik egyfajta „mene-dzselési válság”, amely részben a Budapest-New York-i együttműködés zavaraira, részben a hirtelen kibővült regionális Soros-intézményrendszer új keletű „hálózati feszültségeire” vezethető vissza. Hogy a váltást az operatív irányítás terén hova-tovább Soros György is időszerűnek tartja, jól jelzi, hogy Budapestre küldi bizalmi emberét: Jeffrey Zonist, aki részben „menedzselési tréninget” szervez a titkársági munkatársaknak, részben „átvilágítja” az egész ügymenetet, a strukturális és szemé-lyi változtatások lehetőségeit keresve. Több más jelölt mellett ekkor kerül először szóba Bakonyi Éva személye is mint a megreformált operatív stáb lehetséges veze-tője.
November közepén ötéves fennállását ünnepli a Nemzetközi Menedzser Köz-pont, mely alkalomból - az intézmény kuratóriumának elnökeként - az Alapító is Budapestre érkezik. A régió első nemzetközi üzleti iskolájának háziünnepén Soros megerősíti: továbbra is tartja magát alapelvéhez, hogy nem kíván befektetni olyan országokban, ahol alapítványa működik. Ugyanakkor nem zárkózik el attól, hogy befektető cégei értékpapírokat vásároljanak a kelet-európai országok tőzsdéin, mivel ez, úgy véli, nem okozhat konfliktust alapítványi célkitűzésekkel. A Közép-Európai Egyetemről szólva bejelenti: jelenleg tárgyalnak egy amerikai konzorciummal, mely hajlandó lenne diplomát adni az egyetem végzős hallgatóinak, jóllehet az sem kizárt, hogy a CEU esetleg New York Államtól közvetlen diplomakibocsátási jogosítványt szerez.
November második felében az Alapító élénk nemzetközi visszhanggal kísért bal-káni körutat tesz. Egyebek közt Bukarestben, Szkopjéban, Szófiában majd Kisinyovban is megfordul, ahol felkeresi alapítványait, vezető politikusokkal tárgyal, és újabb nagy összegű felajánlásokat tesz - részben humanitárius adományként, rész-ben az etnikai konfliktusok rendezésének gyakorlati elősegítésére. (Boszniának 50, Macedóniának 20, Romániának 8 millió dollár értékű támogatást helyez kilátásba.)
November 26-án Kozma Imre a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és Dornbach Alajos a Soros Alapítvány nevében együttműködési megállapodást ír alá Budapesten. A két szervezet partnerviszonya három éve kezdődött. Az eddigi programok volu-mene közel százmillió forint, amit az Alapítvány jórészt gyógyszervásárlásra és pénzjuttatásként bocsátott a Máltai Szeretetszolgálat rendelkezésére, zömmel Erdélybe, Délvidékre, Kárpátaljára szánt segélyként s az itthoni rászorulók támogatásául. A szerződéssel a két szervezet azt vállalta, hogy jövőbeni együttműködése szorosabb lesz. Munkájuk során különös figyelmet fordítanak a hazai cigányság és a délvidéki, háború sújtotta települések lakóinak megsegítésére.
December végén Vlagyimir Zsirinovszkij heves propagandakampányt indít a nyugati alapítványok, eminensen a Soros Alapítvány ellen, mondván, hogy azok oroszországi működése leginkább azon időkre emlékeztet, mikor az 1917-es forra-dalom után Armand Hammer és társai Moszkvában megjelentek. „Először milliókat adnak, hogy aztán milliárdokat vihessenek ki!” - válaszolja az orosz nacionalista vezér azon ellenvetésre, hogy Soros legutóbb is egy százmillió dolláros programot indított az orosz és más FÁK-országokbeli kutatók megsegítésére.
M= 1: 1
„Találkoztam boldog cigányokkal” - a Roma program kezdetei
A hazai cigányság válságos helyzetére az 1989-ben megalakuló független roma szervezetek irányítják rá a közvélemény s az újonnan szerveződő demokratikus pár-tok figyelmét. (A Kemény István vezette szociológiai kutatócsoport, a SZETA és néhány elszánt cigány értelmiségi ekkor már közel két évtizede próbál nagyobb nyil-vánosságot, szélesebb társadalmi szolidaritást megnyerni az ügynek - a mostoha viszonyok között sajnálatosan kevés sikerrel.) A kérdés e sajátos aktuálpolitikai közvetítéssel kerül az Alapítvány látóterébe is, hisz mint korábban láthattuk: ön-tevékeny cigány szervezetek, lapok, egyesületek már a Demokrata-pályázat legelső meghirdetésére is szép számmal jelentkeznek támogatásért (Phralipe, Amalipe, Fii cu női stb.). Ilyen előzmények után érthető, ha a Bizottság 1990 kora tavaszán - egy március 6-i ülés határozatát idézve - „indokoltnak látja, hogy a cigányszervezetek támogatása s a cigánysággal kapcsolatos pályázatok elbírálása a jövőben egy határo-zott koncepció alapján történjen. Ehhez az szükséges, hogy az Alapítványnak legyen áttekintése a hazai cigányság aktuális problémáiról, az önszerveződési törekvésekről, a cigányok nevében fellépő szervezetekről stb. A Bizottság tehát megbízza a Titkár-ságot, hogy a fentiekről készítsen javaslatot, szükség szerint szakértők bevonásával.”
A nyár folyamán tehát Kardos László, a Bizottság titkára többekkel (így F. Havas Gáborral, Solt Ottiliával, Derdák Tiborral) konzultálva részletes háttértanulmányt dolgoz ki Tájékoztató és előterjesztés a cigány pályázatokról címmel. Miként azt Kardos bevezetőül leszögezi: „Az elmúlt hat évben nem volt túl nagy azon pályázatok száma, amelyek tartalma a cigányokhoz kapcsolódott volna, vagy maguk a cigányok nyújtották volna be. Akadtak ilyenek, különösen az oktatás szférájához kapcso-lódóan, pl. a komlói cigány gyerekek rajzszakköre, különböző [iskolai] felzárkóztató programok, cigány festők kiállítása, cigány költő ösztöndíjas is akadt (Bari Károly), de egészében [...] súlyát tekintve nem jelentett külön kategóriát az ún. »cigány-pályázat«. Megváltozott a helyzet az elmúlt kb. egy évben, [...] nemcsak a pályázatok száma nőtt, hanem a cigány szervezetek és szerveződések száma is” - tegyük hozzá: a kívülállók számára már-már áttekinthetetlenül, bár a független önszerveződések sorsát közelről nyomon követők számára máris számos régi-új trendet kirajzolva.
A „házitanulmány” szerzője - aki egykor maga is tevékeny részt vett a Kemény-féle országos cigánykutatásban s a SZETA segélyakcióiban - ezek után röviden át-tekinti a hazai cigánykérdés történeti, kulturális és szociológiai előzményeit, majd ennek nyomán megállapítja: „Ma Magyarországon sokkal inkább létezik cigány-kérdés, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.” Mint azt Kardos sajátos ellent-mondásként kiemeli: a cigányság helyzete a hatvanas, hetvenes évek fordulóján - az ingázó segédmunkástömegek feltűnésével - elsődlegesen „szociális problémaként” merült fel, mégsem „vált az egész társadalmat érintő kérdéssé. Az elmúlt néhány évben [a cigányok] a bűnözéssel és az »egészségtelen« etnikai túlsúllyal kerültek ismét a társadalmi érdeklődés középpontjába.” (Tegyük hozzá: a nyolcvanas évek második felében, kiváltképp 1988-ban, a hivatalos sajtó némely orgánuma már-már kampányszerű cigányellenességet sugallt - a „Kék fényes” Szabó László „cigano-kriminológiai” vezérszólamait visszhangozva.)
A romák önkéntes integrációját, érvel tovább a tanulmányíró, ugyanakkor vál-tozatlanul egy sor makacs tényező nehezíti. Ilyen mindenekelőtt a tisztes megélhetés hiánya, a nagycsaládos nyomor és iskolázatlanság (melyek összhatásukban a hazai szegényparasztság évtizedekkel korábbi elesettségét reprodukálják), ám a fentieknél nem kevésbé növeli a szegregációt a kulturális és nyelvi elkülönülés, a masszív előítéletek, az „etnikai bűnözés” stigmája stb. Ezt az amúgy is nyomasztó örökséget csak még inkább megterhelte az elmúlt évtizedek hivatalos „cigánypolitikája”, mely egész a közelmúltig hol elodázó, bürokrata látszatintézkedésekkel, hol az erőszakos asszimiláció durva kampányaival kezelte a felgyűlt problémákat. (Telepfelszámo-lások, „Cs”-lakásépítések, karhatalmi segédletű gyámhatósági akciók, büntetőjogilag szankcionált iskolázási és munkakényszer stb.).
Mindeközben a hagyományai, nyelve és életmódja által belülről is többszörösen megosztott cigányságnak sem számottevő értelmisége, sem önálló politikai képvise-lete nem alakulhatott ki. „A hetvenes években - írja Kardos - határozat határozatot követett, majd a tanácsi szférában létrehozták a cigányügyi koordinációs bizottsá-gokat. [...] 1985-ben hosszas vajúdás után megalakult az Országos Cigány Tanács a Hazafias Népfront részeként. Cigány értelmiségiek egy csoportja ekkor már évek óta beadványokkal bombázta a különböző állami és pártszervezeteket, hogy a cigányság-nak legyen valami önálló, saját országos szerve. [...] Végül is sikerült olyan személyi összetételt és kompromisszumokat elérni, hogy a Tanácsban komolyan gondolkodó cigány értelmiségiek már nem vettek részt, ők ezt megalkuvásnak tekintették. [...] A Tanácsnak pénze nem volt, jogköre sem (még javaslattételi sem!), így csak egy konzultációs testület lett, leginkább kirakat jelleggel. Alig egy éven belül létrejött a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, ami teljes egészében Lakatos Menyhért nevéhez fűződik [... ] és mást nem eredményezett, mint néhány utazást Lakatos Menyhértnek a magyarországi cigányság képviselőjeként Indiában és Nyu-gat-Európában. Talán még annyit, hogy a Kulturális Szövetség léte ihlette a Száztagú Cigányzenekar megalakulását is.”
Az újabb érdekképviseleti fejlemények nem kevésbé ellentmondásosak: „Amikor a demokrácia új szelei fújdogálni kezdtek - írja Kardos -, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két szervezet szinte senkit nem képvisel, felélénkültek az »igazi« cigányszervezet létrehozása körüli harcok, amibe hatalmi, politikai, hivatalnoki küzdelmek is beleját-szottak, főleg a Népfronton belül, de azon kívül is. Az új viszály 1989 januárjában új szervezetet eredményezett, a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségét, ami gyakorlatilag az Országos Cigány Tanácsból vált ki anélkül, hogy az előbbi megszűnt volna. Ez a szervezet »az új idők szeleként« született azzal a jeligével, hogy az OCT túlságosan a hatalomba ágyazott képződmény, nem a cigányok valódi kép-viseleti szerve. Híreink szerint az MCDSZ sem vált azzá, inkább olyasmi történt, mint amikor a régi rendszer hivatalos szakszervezetei kinevezték magukat független-nek és demokratikusnak. Meg kell még említenünk a CISZ-t (Cigány Ifjúsági Szö-vetség), elég róluk annyit tudni, hogy a KISZ-utód DEMISZ és az MCDSZ által kreált szervezet. A Magyarországi Cigányok Pártja eredetileg Újmagyarok Igazság Pártja néven szerveződött, semmiféle érdemleges tevékenységéről nem tudunk. A pszeudo-cigány szerveződések sorát a Magyarországi Cigányok Szociáldemokrata Pártja el-nevezésű alakulattal zárhatjuk, értéke nem több, mint az egyéb, pillanatnyilag létező szocdem pártoké.”
Ilyen előzmények után Kardos valódi fordulatot lát ama néhány önszerveződés 1989 tavaszán, nyarán való színrelépésében, melyek a szociális problémák és a nemzetiségi kérdés együttes megoldását tekintik stratégiai céljuknak. A Phralipe (Testvériség), mint írja „politikai mozgalom”, az Amalipe (Barátság) Cigány Kultúra és Hagyományőrző Egyesület - „ez utóbbi funkcióját neve is jelzi. Létrehozóik közül érdemes megemlíteni Osztojkán Bélát, Daróczi Ágnest, Révész Sándort, F. Havas Gábort, Horváth Aladárt. Ma már a Phralipének helyi szervezetei vannak Miskolcon, Tatabányán, Nagykanizsán, Kazincbarcikán, továbbá több mint tíz helyen ez időben alakul. A Phralipe sajátossága, hogy az elvi alapító nyilatkozaton túl kezdettől fogva konkrét országos és helyi ügyekben is fellép. Az előbbire említhetjük a bűnözés és az orvoskutatás összekapcsolásának botrányos ügyét, az utóbbira a miskolci gettó ugyancsak ismert példáját. A Phralipe az SZDSZ-en keresztül cigány képviselőket is eljuttatott a parlamentbe, ahol jelenleg a nemzetiségi képviselet módjáról folyik a vita. Az Amalipe a képzőművészek, tánccsoportok, költők mellett a tágabb értelem-ben vett kultúrára is hangsúlyt helyez, így a nyelvi kérdésben terveznek kutatást, hogy azt a gyakorlatban (pl. az oktatásban) is hasznosítsák. Szellemiségében e két szervezethez hasonló indíttatású a román anyanyelvű cigányokat tömörítő Fii cu női, amely Baranya megyében jött létre.”
E kiadós háttérelemzés után rövid gyakorlati ajánlás következik, mely egyelőre önálló alapítványi „Roma program” helyett inkább a már meglévő önszerveződések (főként a Phralipe és Amalipe) célzott és eseti felkarolását szorgalmazza. „Ha elfo-gadjuk, hogy ezek az új szervezetek esélyt jelentenek a cigányság progresszív képvise-letére, akkor ezen esély valóra váltását az Alapítványnak érdemes anyagilag és erkölcsileg is támogatnia. [... ] Az Alapítvány annyit tehet, hogy, miként sok más társadalmi csoport érdekeit képviselő szerveződést támogatott és támogat, az elin-duláshoz, a talpra álláshoz és talán valamelyest a megerősödéshez segítséget nyújt a cigányokat képviselő szervezeteknek.” Ez a segítség már csak azért is elkel, mivel „itt nincs - vagy csak alig - olyan hagyomány, mint más területeken, pl. falusi köz-művelődés, szakszervezetek, ifjúsági mozgalmak stb.”
Nos, lássuk, milyen foganatja lett a fentieknek. Az 1990. június 18-i kuratóriumi ülés emlékeztetője már arról tudósít, hogy: „a Bizottság megvitatta, és elfogadta a Titkárság előterjesztését a cigány tárgyú pályázatokról, s az abban foglaltaknak meg-felelően az alábbi döntéseket hozza:
3595. Cigány Ifjúsági Szövetség
A korábbi elutasító döntés megerősítése. De a további cigány tárgyú alapítványi programok kidolgozásakor ezzel a szervezettel is tárgyalni kell.
3132. Phralipe Országos Szervezete
A Bizottság 3 millió forint támogatást szavaz meg a Phralipe című folyóirat számára 18 havi időtartamra.
4114. Phralipe - Nagykanizsa
A Bizottság 300 000 forint támogatást szavaz meg a szervezetnek.
4166. Amalipe Kulturális Egyesület
A Bizottság egy évi időtartamra 1 millió forint támogatást szavaz meg, továbbá egy számítógépet és egy fénymásolót biztosít számukra.
A Bizottság szükségesnek tartja további cigány tárgyú programok kidolgozását, különös tekintettel a cigány fiatalok oktatási problémáira, ezen belül is a középisko-lai tanulmányok kérdésére. A Bizottság megbízza a Titkárságot, hogy szakembe-rekkel tárgyalva tegyen javaslatot az Alapítvány közreműködési lehetőségeire ezen a téren.”
Ez utóbbi állásfoglalás hátterében több, egymást erősítő motívum húzódik meg. Például az, hogy a pécsi Gandhi Gimnázium korai előzményeként ekkoriban merül fel elsőként egy önálló cigány középiskola terve - Derdák Tibor, Bogdán János és mások kezdeményezése és közvetlen tereptapasztalatai nyomán. Vámos Tibor úgy-szintén ekkoriban lesz figyelmes egy kísérleti kezdeményezés (Forrai R. Katalin cigány gyerekek számára szervezett nyári táborának) eredményeire, s részben ennek hatására maga is felveti egy „tehetségpártoló elitkollégium” tervét. (Erre utal egyébként a fent idézett bizottsági határozat hangsúlyos záradéka is.)
A Vámos Tibor által felvetett elitkollégium terve végül is nem valósult meg. Részben azért nem, mivel nem sikerült közelebbről tisztázni konkrét célját és ren-deltetését, részben pedig, mert nem találtak hozzá megfelelő kulcsembert: olyan lehetőség szerint cigány származású, diplomás tanárt, aki egy személyben az igazgató és a szervező-menedzser szerepét is elvállalja. (Egy ideig Bogdán János, majd Lázár Péter jelöltsége jött szóba - ám végül egyikükkel sem sikerült megállapodni.) Az ere-deti koncepció magva sommásan az volt, hogy szükség lenne vagy két-három tucat „cigány Mózesre”, akik övéiket úgymond „kiváltanák az egyiptomi rabszolgasorból”, s átvezetnék a „szellemi pusztaságon”. E tehetséges és ambiciózus ifjaknak nyilván elsőrangú közép- és felsőfokú képzésre lenne szükségük, hogy később hatékony tár-sadalmi szerephez jussanak, s egyre népesebb cigány értelmiségi nemzedékek útját egyengessék a legkülönfélébb pályákon. Ugyanakkor a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójának lesújtó gyakorlata azt mutatta, hogy nemhogy harminc, de évente két-három cigány diák is csak elvétve akad az egyetemi, főiskolai évfolyamokon, s még őket sem okvetlenül hevíti „mózesi hivatástudat”. A kérdés tehát valójában az: miért nem jutnak el a tehetséges roma gyerekek a felsőoktatásig, s hogy esélyeik javítására hol, miféle eszközökkel kell a tehetségpártolásnak bekapcsolódnia?
A Gandhi Gimnázium alapítóit is kezdettől ez az alapkérdés izgatta, azzal a helyi sajátsággal megtetézve, hogy a dél-dunántúli - jórészt beás - cigány gyerekek tovább-tanulási esélyét a legtöbb helyütt még a roma anyanyelvűség is jócskán lerontotta. Arra, hogy e modellértékű kezdeményezésből nem kevés buktató árán végül is 1993 őszétől miként lett Európa máig egyetlen cigány középiskolája, e rövid esszé keretében sajnos nincs módunk kitérni. Mindenesetre az Alapítvány jó 30 millió forintos, induló támogatásával elsőként sietett felkarolni főként a szellemi és szervezésbeli élőmunkákat (tantervkészítés, tehetségtoborzás stb.) - még ha utóbb ennek sokszorosát kitevő donációk, helyi és kormányzati pénzek kellettek is a kísér-leti iskola teljes felépítéséhez és fenntartásához. (Egyébiránt, hogy a Gandhi istápolása távolról sem csak „Soros-ügy” volt, jól jelzi, hogy pártoló alapítványának kezdettől Bogdán Béla kormányfőtanácsos is tevékeny kurátora volt, és 1994-től az új kormány precedensértékű kisebbségi oktatási intézményként szintén kiemelten támogatta.)
Ám a Gandhi, bármilyen fontos kezdeményezés volt, végül is csak egyfajta, erősen specifikus alternatívát kínált, melyre egymagában nyilvánvalóan nem lehetett alapozni egy átfogó, alapítványi Roma programot. (Nem szólva arról, hogy szakmai berkekben máig is vitatott: vajon az efféle markánsan önálló kisebbségi intézmények akaratlanul is nem növelik-e a szegregációt?) Mi lehet hát a megoldás? - töprengtek jó két és fél éven át az alapítványi mentorok. Egy önálló stratégia kidolgozása, saját intézményekkel, eleve célirányos oktatási, kulturális stb. pályáztatási renddel? Avagy inkább az eseti „rásegítés”, a közvetett támogatási formák másutt (lásd szak-kollégiumok, népfőiskolák!) már jól bevált praxisa, a meglévő s a még ezután születő modellkísérletek alkalmi felkarolása? Végül is ez utóbbinál maradtak...
Az Alapítvány 1993 elején alakult Roma Szakkuratóriuma - Kemény István (elnök), Havas Gábor, Solt Ottilia, Orsós László Jakab, Krémer Balázs - munkáját voltaképp azzal kezdte, hogy nyílt pályázatot hirdetett az alapítványi Roma program együttes „kitalálására”. Pályaművekben, gyakorlati elképzelésekben nem volt ugyan hiány (jó 200 beadvány érkezett), ám a hőn remélt „átfogó koncepció” ettől még továbbra sem született meg. A támogatásra érdemes ügyek jellegük szerint négy fő csoportba sorolhatók: 1. oktatási és gyermekprogramok, 2. szociális és érdekképvise-leti ügyek 3. öntevékeny művészeti csoportok, lapok és kulturális rendezvények, végül 4. különféle ciganisztikai (néprajzi, történeti, nyelvészeti, szociológiai) kutatá-sok és publikációk. Habár az elbírálás mindenkor esetileg történt, a fenti sorrend jórészt a támogatások preferenciáit is híven tükrözi. Néhány jellemző példa az első két-három év kedvezményezettjei közül kategóriánként:
1. Edelényi Alapítványi Munkaiskola, Csenyétei Általános Iskola (oktatási felzárkóztató program), Fővárosi Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központ (szakiskolai, esti és levelező képzés), Józsefvárosi Tanoda (tehetséggondozás, nap-közis foglalkoztatás), Óvodai kísérleti program (Kelemér-Fábián Károlyné), Kalyi Jag Roma Speciális Szakiskola, Budapest;
2. Ózdi Állástalanok, Hátrányos Helyzetűek Érdekvédelmi Szervezete, Csepeli Jóléti Szolgálat Alapítvány, Csengeri Cigány Önkormányzat Szociális Központja, Fejér Megyei Cigányok Független Érdekvédelmi Képviselete, Hajdúhadházi Kisebb-ségi Közösségi Ház, Nyíregyházi Cigány Népfőiskola, Magyarországi Roma Szerve-zetek Kerekasztala, Magyarországi Roma Parlament;
3. Együttesek: Ando Drom, Táncoló Tűz, Lindri Táncszínház; lapok: Amaro Drom, Cigányfúró, Phralipe; kulturális rendezvények: Amalipe Cigány Kultúra- és Hagyományőrző Egyesület, Ando Drom - Gipsy Life Cigány Művészeti Alapítvány, Cigány Fesztivál - Almási Téri Művelődési Ház, Kőbányai Gyermek- és Ifjúsági Szabadidő Központ;
4. Bódi László (a kelet-magyarországi, felvidéki és erdélyi cigányság komplex antropológiai vizsgálata), Kertesi Gábor (a cigányok munkaerő-piaci helyzetét feltáró kutatás), Néprajzi Múzeum (fényképalbum a hazai cigányság 20. századi életéről), Magyar Művelődési Intézet (ciganisztikai, néprajzi kiadványok).
A számok maguk is azt igazolják, hogy a nem kis késéssel beindult, önálló alapítványi Roma program évről évre lendületesen bővül - mind ügyfélkörét, mind támogatásai volumenét tekintve, habár két-három év múltán sajátos profilját részben átfedik, részben átveszik más, újonnan megerősödő programok is (a Headstart, a Közoktatási, a Help to Help stb.). A pénzbeli támogatások az indulás évében 35 -1994-ben: 72 - 1995-ben: 55 - 1996-ban: 160 -, míg 1997-ben az időközben önállósult Roma oktatási program keretével együttvéve már 234 millió forintot tesznek ki. Mindehhez további értékes eszközadományok (számítógépek, kisbuszok, irodaberen-dezések stb.) járulnak. Sajátos értéktöbblet az is, hogy a cigányügyekben két leginkább elkötelezett, jelentős külföldi forrásokat közvetítő magánalapítvány: az Autonómia és a Soros még 1993-ban együttműködési megállapodást kötött. Eszerint az utóbbi rendszeres anyagi hozzájárulással támogatja az előbbi által szervezett - jórészt „megélhetési” - roma projekteket, míg a Bíró András, Csongor Anna vezette Autonómia Alapítvány vállalja a Soros-féle Roma programra benyújtott - zömmel vidéki - pályázatok helyi tereptapasztalatokon alapuló, rendszeres szakvéleménye-zését. Később, 1996-tól kezdődően hasonló együttműködés alakul ki az állami ösztöndíjközpontok és az Alapítvány roma ösztöndíjrendszere között is - főként oktatási, közművelődési ügyekben. (Részben ez utóbbival összefüggésben feltétlen említést kíván az az új és egyre mélyebb pályázati „oldalzseb” is, melyből az elmúlt két-három évben tehetséges roma fiatalok százai kaptak egyéni ösztöndíjat a legkülönfélébb hazai közép- és felsőfokú tanintézetekben.)
Mint azt legelső pályázati felhívásában 1993 tavaszán az Alapítvány deklarálta „a Roma programot is a nyílt társadalom gondolatrendszerébe kívánjuk be-illeszteni”.. . E kezdeti szándéknyilatkozatnak az első évek gyakorlata jórészt valóban megfelelt, hisz az alapítványi támogatások zöme a független szerveződések fenn-maradását biztosította egy olyan időszakban, mikor a kormányzati „cigánypolitikát” a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökhelyetteseként voltaképpen ugyanaz a Báthori János irányította, aki 1988-ban még az MSZMP-vel lojális roma szervezetek kiépítését javasolta az egypártnak. A rendszerváltás után a NEKH állította össze a parlament Kisebbségi Bizottsága számára a költségvetési támogatásra javasolt civil szervezetek listáját, s ha e listákat összevetjük az Alapítvány által pártfogolt szer-vezetekével, látnivaló, hogy míg a kormány a mindenkori hatalommal lojális (koráb-ban HNF-patronálta) roma szervezeteket preferálta, a Soros Alapítvány többnyire a másik oldalt.
Röviden itt kell kitérnünk a legutóbbi évek fejleményeire. Az alapítványi Roma programban 1996-1997-ben némi szünet áll be, több mint fél éven át nincs új kuratórium. Az újjáalakult testületben a folytonosságot Havas Gábor elnök képviseli, ott van Bogdán János, a Gandhi igazgatója, Bernát Gábor (Fodor Gábor kultuszmi-niszter volt sajtófőnöke, a Roma Sajtóközpont igazgatója), Vajda Imre szociológus, Solymosi Imre szociális munkás. A támogatások zömét kulturális és oktatási ösztöndíjak teszik ki, mind több az ún. „megélhetési projekt”, habár az önszerve-ződések részesedése a korábbiakhoz képest számottevően csökken.
Egyidejűleg a hazai romaügy egészében is jelentős átalakulás megy végbe. 1994 őszén megválasztják a helyi kisebbségi önkormányzatok - majd 1995 áprilisában az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat képviselőit (a Farkas Flórián vezette Lungo Drom elsöprő fölényével). 1995 őszétől megerősödik, gyakorlatiasabbá válik a kisebbségi ombudsman, Kaltenbach Jenő szerepe, s közel egytucatnyi intézményben országszerte beindul végre a felsőfokú szociális munkás képzés is, a legtöbb helyen külön alapstúdiumként oktatva a hazai cigányügy szociokulturális hátterét és eseti kezelésének „módszertanát”. Mindinkább kialakulni látszik egy többfunkciós és többcsatornás támogatási rendszer is, mely részben alternatív, részben egymást ki-egészítő forráslehetőségeket kínál (NEKH, MKM, Cigányokért Közalapítvány + magánalapítványok: Soros, Autonómia stb.).
E jelentős, új fejlemények ellenére, a helyzet persze távolról sem megnyugtató. A költségvetési és nonprofit támogatások továbbra is nagyságrendekkel elmaradnak az érdemi változásokhoz szükséges minimumtól. A politikai képviselet torz és elégte-len, az amúgy sem jelentős külső szolidaritás jócskán alábbhagyott, s a parlamentben a korábbi ciklusban nyíltan elkötelezett, maroknyi SZDSZ-csoport (Solt Ottilia, Havas Gábor, Horváth Aladár, Derdák Tibor és mások) jogvédő, kijáró szerepét 1994-től valójában senki sem vette át. Az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat felál-lásával (a testület jó részét - elnökségét kizárólag a korábbi „lojális” szervezetek vezetői teszik ki) a kormány legitim tárgyalófélhez jutott ugyan, ám ennek ára végső soron a kívülrekedt független szervezetek rohamos felmorzsolódása és politikai elle-hetetlenülése. Mindez együttvéve a hazai cigányság amúgy is csekély érdekérvé-nyesítő erejének további gyengülését hozta, miközben a cigányellenes közhangulat nemhogy csökkenne: olykor a legutóbbi, 1990-92-es csúcsnál is aggasztóbb tüneteket produkál.
A Soros Alapítvány kezdeti Roma programja nem volt - miként nem is lehetett -”sikertörténet”, hiszen ennyi pénz és ügybuzgalom aligha elég egy félmilliós kisebb-ség iránt századokon át felgyűlt „történelmi adósság” kiegyenlítésére. Végül is sem a nagykuratórium, sem a felkért szakbizottság nem áltatta magát azzal, hogy a hazai cigányság felemelése puszta filantrópiára alapozható - legyen az bármilyen hozzáértő és tiszta kezekre bízva. Mégis: ha e megkésett segítség csak annyit ért is, hogy a roma himnusz reményteli üzenete („találkoztam boldog cigányokkal”) ezentúl néhány ezer torokból tisztábban, meggyőzőbben szól - már bizonnyal nem volt hiába.
Itt kell szólnunk ismét - immáron harmadszor - az Alapítvány sajátos irodalmi és társadalomtudományi mecenatúrájáról. Már csak amiatt is, mert 1989 óta mind-kettő markáns változások során ment át.
A változások lényege akár néhány kulcsszóban is összegezhető: a korábban szabadon megpályázható egyéni ösztöndíjakat egy sor reprezentatív díj váltja fel, míg a tudománypártolás terén az egyéni kutatások helyett mindinkább az intézményi programok élveznek elsőbbséget. A cél változatlan: a független szellemiség, a minősé-gi alkotómunka támogatása - az eszközök azonban hangsúlyosan eltolódnak az elit-mecenatúra s az átfogó struktúrareformok irányába. A támogatások értéke, mindent egybevetve, az újabb öt év alatt mintegy tízszeresére (18-20 millió dollárra) nő. E látványosan bővülő büdzsén azonban számos új keretprogram (Bölcsész reform-, könyvkiadás- és laptámogatások, irodalmi és történész díjak) osztozik, s az elbírálási rend is erőteljesen decentralizálódik egy sor új döntnöki testület felállításával.
Mindezen változások részben szükségképpeni következményei, részben maguk is kezdeményező formálói voltak a hazai politikai, gazdasági és szellemi élet kilenc-venes évek eleji gyökeres átrendeződésének. A rendszerváltással az egykori kultúr-politikai tabuk végleg megszűntek ugyan, ám velük együtt megszűnt a kultúra- és tudományfinanszírozás megannyi - korábban megkérdőjelezhetetlenül állami köz-funkciónak tulajdonított - intézményes garanciája is. A piacgazdaság kényszere s a kampányszerű privatizáció rohamosan szétverte a meglévő kiadói és könyvterjesztői infrastruktúrát, igényes régi és új folyóiratok tucatjai szembesültek számról számra a végleges „lapzárta” rémével, s jó néhány könyvtár, kutatóintézet vagy egyetemi tan-szék úgyszintén a megszűnés, leépülés vagy a „piackonform” átalakulás kényszer-alternatívái elé került. Az állami mecenatúra hirtelen támadt sokmilliárdos hiányát a kezdetleges és forrásszegény hazai nonprofit szektor aligha pótolhatta. Annál kevésbé, mivel jelentős részben maga is közvetlen kormány-, sőt pártbefolyás alatt állt, s az új, lojális klientúra megalapozását - tisztelet a kivételnek! - rendre az objek-tív szükségletek s a minőségelv elé helyezte...
Az Alapítvány, mint számos példán láttuk, az új helyzetben maga is akarva, akaratlanul defenzívába szorult. Az új kormányzattal való intézményes együtt-működés (az MKM-mel egyeztetett ösztöndíjprogramok, a felsőoktatás és a tudomá-nyos szféra közös finanszírozási és struktúrareformja) kezdeti, ígéretes szándéknyilatkozatok ellenére rohamosan ellehetetlenült. Ugyanakkor, elvesztvén korábbi „tabutörő”, esélykiegyenlítő szerepét, a kiterjedt egyéni ösztöndíj-támogatások vég nélküli prolongálása is mind anakronisztikusabbnak tűnt. Nyilvánvalóvá lett: a megváltozott közeg új preferenciákat, eladdig nem próbált, új szisztémát kíván mind a hazai literatúra, mind a humaniórák pártolása terén.
Az irodalmi mecenatúra új rendje
Ez a felismerés vezetett az irodalmi ösztöndíjrendszer - már többször említett - markáns átalakításához is. 1989 őszén a mindaddig öszvér jellegű program kettévált, s utódainak irányítását két karcsúbb, egyenként három-három fős grémium vette át, melyekben immár csak Domokos Mátyás és Török Endre személye képviselte a folytonosságot. Az új Szépirodalmi programot ettől fogva 1993 őszéig a Domo-kos-Mészöly-Lator kurátor-trió irányította, majd Domokos kiválásával Csordás Gábor és Marno János - illetve 1996-tól Mészáros Sándor csatlakozott a testülethez. A másik „utódprogramot”: az esztétikait 1989 őszétől Lukács László, Poszler György és Török Endre vitte jó két éven át, amikor 1992 elején ez az egyéni ösztöndíjprogram is végleg „bezárt” - szerepét, profilját részben a Folyóirat- és könyvkiadási, részben a Felsőoktatási reformprogramnak adva át.
A két „ág” közül, mint azt vázlatos curricullumuk is elárulja, kezdettől a szép-irodalmi volt a mérvadóbb - tartalmi és „reprezentációs” szempontból egyaránt. Ez utóbbi erősödését jól jelzik a különböző, új alapítású alkotói és életműdíjak is. Az ere-detileg Domokos Mátyás által javasolt, műfajonként egy-egy modern magyar klasszikus nevével elkeresztelt Soros-díjak (Madách-, Ady-, Kosztolányi-, Krúdy-, Kassák-, Weöres-) kiosztására elsőként még 1989-ben került sor. Habár a díjrendszer azóta számos változást megért, e kilenc év - együtt még publikálatlan - eredmény-listája magában is hű képet ad az alapítványi irodalompártolás kilencvenes évekbeli preferenciáiról.
Irodalmi díjak és ösztöndíjak 1989-1997
1989
- Irodalmi díjak (250 000 Ft): Krúdy: Nádas Péter, Kosztolányi: Rába György, Weöres: Orbán Ottó.
- Alkotói ösztöndíjak (l évre, havi 10 000 Ft): Albert Gábor, Babics Irma, Bertók László, Buda Ferenc, Ferencz Győző, Károlyi Csaba, Kiss Anna, Krasznahorkai László, Rakovszky Zsuzsa, Szijj Ferenc.
- 1990
- Irodalmi díjak (250 000 Ft): Krúdy: Esterházy Péter, Kosztolányi: Lengyel Balázs, Weöres: Tandori Dezső.
- Alkotói ösztöndíjak (1 évre havi 12 000 Ft): Csengery Kristóf, Hajdú Gergely, Horváth Tamás, Imre Flóra, Jenéi László, Kukorelly Endre, Márkus Béla, Márton László, Mezei Balázs, Pályi András, Szávai Géza, Villányi László.
- 1991
- Irodalmi díjak (250 000 Ft): Ady: Szilágyi István, Krúdy: Bodor Ádám, Kassák: Somlyó György, Weöres: Baka István.
- Alkotói ösztöndíjak (l évre havi 15 000 Ft): Babarczy Eszter, Csuhái István, Földényi F. László, Fűzi László, Garaczi László, Keresztury Tibor, Kurdi Imre, Láng Gusztáv, Tóth Krisztina, Tóth László.
1992
- Irodalmi díjak (300 000 Ft): Ady: Tolnai Ottó és Székely János (posztumusz), Kosztolányi: Márton László, Krúdy: Krasznahorkai László, Weöres: Bertók László.
- Irodalmi életműdíjak (2 éven át havi 30 000 Ft): Bari Károly, Bodor Ádám, Esterházy Péter, Kertész Imre, Kornis Mihály, Lakatos István, Lázár Ervin, Marno János, Mándy Iván.
1993
- Irodalmi díjak (300 000 Ft): Ady: Végei László, Kosztolányi: Radnóti Sándor, Krúdy: Kardos G. György, Madách: Spiró György, Weöres: Kukorelly Endre.
- Irodalmi életműdíjak (egyszeri 300 000 Ft, vagy egy éven át havi 30 000): Faludy György, Gion Nándor, Ilia Mihály, Lator László, Tandori Dezső, Vekerdi László.
- Irodalmi ösztöndíjak (egy évre havi 20 000 Ft): Angyalosi Gergely, Ballá Zsófia, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd, Farkas Zsolt, Gulyás Gábor, Háy János, Kemény István, Magos György, Németh Gábor, Podmaniczky Szilárd, Sándor Iván, Szirák Péter, Tar Sándor, Túrái Tamás, Varga Lajos Márton.
1994
- Irodalmi díjak (350 000 Ft): Ady: Lászlóffy Aladár és Tőzsér Árpád, Kosztolányi: Balassa Péter, Krúdy: Tar Sándor, Weöres: Petri György és Rákos Sándor.
- Irodalmi alkotódíjak - a korábbi „életműdíjak” helyett (2 évre havi 20 000 Ft):
- Balla Zsófia, Esterházy Péter, Kertész Imre, Kornis Mihály, Lator László, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Réz Pál, Várady Szabolcs.
- Irodalmi ösztöndíjak: (1 évre havi 30 000 Ft): Balogh Attila, Bojtár Endre, Csaplár Vilmos, Dérczy Péter, Gergely Ágnes, Juhász Erzsébet, Kántor Péter, Margócsy István, Markója Csilla, Radics Viktória, Rugási Gyula, Szilasi László, Térey János, Vörös István.
1995
- Irodalmi díjak (500 000 Ft): Ady: Kovács András Ferenc, Kosztolányi: Földényi F. László, Krúdy: Darvasi László, Madách: Márton László, Weöres: Kalász Márton.
- Irodalmi alkotódíjak (2 évre havi 50 000 Ft): Cs. Gyimesi Éva, Géher István, Lengyel Péter, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Thomka Beáta.
- Irodalmi ösztöndíjak (1 évre havi 40 000 Ft): Babarczy Eszter, Beck András, Bényei Tamás, Ficsku Pál, Győré Balázs, Hazai Attila, Imre Flóra, Kaszás Máté, Peer Krisztián, Pozsvai Györgyi, Schein Gábor, Solymosi Bálint, Szilágyi Márton, Takács Zsuzsa, Takáts József.
1996
- Irodalmi díjak (600 000 Ft): Ady: Grendel Lajos, Kosztolányi: Dávidházi Péter, Krúdy: Pályi András, Madách: Fodor Géza, Weöres: Oravecz Imre.
- Irodalmi alkotódíjak (3 évre havi 30000 Ft): Eörsi István, Orbán Ottó, Petri György, Poszler György, Rakovszky Zsuzsa, Sigmond István.
- Irodalmi ösztöndíjak (1 évre havi 40 000 Ft): Bacsó Béla, Bárdos László, Bartis Attila, Bertók László, Csiki László, Ferencz Győző, Fogarassy Miklós, Forgách And-rás, Halasi Zoltán, Jánosy István, Pálinkás György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, Vasadi Péter, Villányi László, Závada Pál.
1997
- Irodalmi díjak (600 000 Ft): Ady: Horváth Elemér, Kosztolányi: Németh G. Béla, Krúdy: Garaczi László, Madách: Kárpáti Péter, Weöres: Takács Zsuzsa.
- Irodalmi alkotódíjak (2 évre havi 30 000 Ft): Beney Zsuzsa, Bodor Ádám, Marno János, Lengyel Péter, Rákos Sándor, Szilágyi János György, (hosszabbítást kaptak:) Eörsi István, Orbán Ottó, Sigmond István (Kolozsvár), Rakovszky Zsuzsa, Poszler György, Petri György, Mészöly Miklós.
- Irodalmi ösztöndíjak (1 évre havi 40 000 Ft): Aczél Géza, Báthori Csaba, Buda Ferenc, Cselényi Béla, Csűrös Miklós, Fűzi László, Háy János, Imreh András, Kulcsár-Szabó Zoltán, Lábass Endre, Lackfi János, Mohai V Lajos, Parancs János, Simon Balázs, Zeke Gyula.
A fentiekből a figyelmes elemző sok mindent kiolvashat. Először is azt a „formai” tanulságot, hogy az alapítványi díjrendszer korántsem holmi merev, időtlen képződ-mény, hanem olyan laza és úgyszólván évről évre formálódó struktúra, mely időnként már-már a következetlenségig rugalmas... Az első két évben még csak Krúdy-, Kosztolányi- és Weöres-díjat oszt ki a kuratórium, majd 1991-től a határon túli ma-gyar írók elismeréseként bevezetik az Ady-, és újabb „poéta-babérként” a Kassák--díjat is, hogy végül 1993-tól a kortárs drámaíróknak szánt Madách-díj se hiányozzék a palettáról. Az eseti döntések mindazonáltal feltűnően szuverének maradnak: némely évben ugyanazon díjból kettőt is kiadnak (Ady 1992, 1994 - Weöres 1994), míg másokat - érdemesnek ítélt jelölt híján - visszatartanak (Madách 1994 - Kassák stb.). Ugyanez érvényes a „nevesítetlen” elismerési formákra is... Az eredetileg „két-szintes” irodalmi díj- és ösztöndíjrendszert három év múlva az „életmű” (utóbb „alkotói”) díjak nóvuma tovább tagolja. Ezt az újabb, „hors concour” megítélt irodal-mi „pályabért” már nem a szépirodalmi zsűri, hanem közvetlenül az Alapítvány min-denkori kuratóriuma ítéli oda (első kiosztására 1992 őszén a Merlin Színházban került sor). Miként a díjazottak impozáns névsora és a díjösszeg maga is elárulja, e kiegészítő forma valójában a „fődíjasok” körének kiszélesítését célozta egy nagy-ságrendileg hasonló summa több évre szóló, havonkénti „adagolásával”). Mindezek okán a szépirodalmi támogatottak száma összességében alig marad el a nyolcvanas évek kedvezményezettjeinek két-három tucatnyi éves átlagától - miközben a támo-gatások reálértéke az újabb „kurzusban” legkevesebb két-háromszorosára nőtt. (Nominálértéke - a kúszó infláció miatt -, persze ennél is jóval többre: esetenként öt-tízszeresére a nyolcvanas évek havi 5-10 ezer forintos ösztöndíjainak...)
Azt, hogy a Soros-díjak „erkölcsileg” mennyire kopásállók - a fentieknél ma még jóval bajosabb megválaszolni. Tény, hogy az eltömegesedés szükségképp devalvál minden portékát, s ezen általános trendet - bizonyos „kritikus mennyiség” felett - a mégoly rangos áru védjegyként jegyzett szerzőnevek sem ellensúlyozhatják. Tény azonban az is, hogy e lassan akarva-akaratlan ismét dömpingszerű magánmece-natúrát távolról sem csak egy átmeneti kor méltatlan megélhetési viszonyai sarkallták, hanem a megkésett „irodalmi rendszerváltás” felgyorsításának igénye is, mely utóbbit az alapítványi Szelekció kétségkívül jóval elszántabban és következete-sebben tükrözi, mint a kilencvenes évek elejének hasonló állami vagy írószövetségi elismerései. No persze balga sznobéria volna azt hinni, hogy egy-egy életmű, egyéni vagy nemzedéki teljesítmény valódi autoritását az efféle protokolláris kortársi elis-merések határozzák meg. Hasonlóan jogos kételyeket ébreszt a pénz mint „ihlető for-rás” szerepe is (ámbár hiánya olykor nagyon is inspiratív lehet!). Mégis: egy elköte-lezett, értékelvű mecenatúra, ha hivatását komolyan veszi, a maga módján képes a múltra, jelenre s a jövőre egyaránt kiható, érdemi közszerepet betölteni. Azzal, hogy elősegíti a korábban méltatlanul mellőzött alkotók és életművek nyilvános rehabi-litálását, hogy néhány gondtalan évet biztosít arra érdemes, már „beérkezett” szerzőknek, s hogy sorra „helyzetbe hozza” a holnap irodalmát meghatározó fiatal tehet-ségeket. Mindez együtt megannyi alkalmi, személyes áttételen át nagyon is hozzájárulhat a kortárs irodalmi élet új „kánonképződésének” - az imént kissé som-másan csak „irodalmi rendszerváltásként” jelzett - spontán folyamataihoz.
Miként esetünk ben valóban hozzá is járult - példa rá a mellékelt eredmény-lista... „Teljes hálóvetéssel próbáltuk az arra érdemeseket megtalálni” - idézi a díj-kuratórium egykori szándékát Domokos Mátyás.10 Demonstratív értékű gesztus, hogy e „teljes hálóvetés” nyomán elsőként a hetvenes, nyolcvanas évek irodalmi középnemzedékének mértékadó reprezentánsai: Esterházy, Nádas, Tandori „emeltet-nek ki”, majd az idősebbek mellett (Mándy Iván, Rába György, Orbán Ottó, Lator László, Lengyel Balázs) hasonlóan „méretes” nemzedéki pályatársak sora követi őket (Bodor Ádám, Petri György, Spiró György, Tar Sándor, Balassa Péter, Radnóti Sándor stb). Sokféle adósságtörlesztés, „rehabilitációs” szándék érhető tetten a későbbiekben is, többek közt olyan kiváló alkotók kései elismerésében, mint Faludy György, Mészöly Miklós, Eörsi István, Petri György, Tamás Gáspár Miklós és mások. A fiata-labbak látványos „felrajzásának” nagyjából a zsűri megifjodásával (Csordás és Marno belépésével) egy időben lehetünk tanúi; ekkortól kezd a harmincas, negyvenes „kis-nagy generáció” számos szerzője: Márton László, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, Garaczi László, Darvasi László, Földényi F. László, Kárpáti Péter is rendre „életmű-” vagy kiemelt alkotói díjakat kapni. (Mellesleg egy-egy évet utólag akár a nagy „László-járás” évének is lehetne minősíteni - hiszen honi literatúránk végzetes „ellászlósodását” mi sem jelzi inkább, mint hogy csak Soros-díjasból eddig épp egy-tucatnyi L. akad...)
A kuratórium láthatóan külön lelkiismereti ügyeként kezelte az erdélyi, vaj-dasági és felvidéki irodalmi élet jeleseinek - nemegyszer ugyancsak megkésett - anya-gi pártfogását és erkölcsi elégtételadását is. „Mi legyen a határon túli írókkal - idézi Domokos Mátyás a zsűri kezdeti dilemmáját -, hiszen korábban őket nem lehetett nyíltan támogatni?” (A teljesség kedvéért tegyük hozzá: az áttelepülők közül már a nyolcvanas években is számosan kaptak alkotói ösztöndíjat, miként a rövid éltű Bethlen-Soros együttműködés keretében is nem egy fenyegetett erdélyi írónak, költőnek juttatott konspiratív gyorssegélyt az Alapítvány.) Hogy a kérdés változat-lanul mennyire kényes, jól példázza a határon túli íróknak szánt Ady-díj legelső várományosának, Székely Jánosnak szomorú esete is. A romániai diktatúra évtizedeiben nem kevés zaklatást kiállt, kiváló erdélyi poéta ugyanis, részben poli-tikai, részben pályatárs! intrikáktól tartva, diszkréten elhárította magától az elis-merést - mely meglepő gesztust, nem értvén kényes indítékait, annak idején még Soros is zokon vette -, s így csak két év múlva, halála után részesülhetett benne, posztumusz elégtételként. Ám ha a sokféle nemzedéki, ízlésbeli, politikai és rászorultsági szempontot olykor nehezen rangsorolva is, a zsűri e téren is megpróbált egyfajta méltányos és teljesítményelvű gyakorlatot megvalósítani, mint azt az Ady-díjasok eddigi reprezentatív névsora jelzi (Szilágyi István, Tolnai Ottó, Székely János, Végei László, Lászlóffy Aladár, Tőzsér Árpád, Kovács András Ferenc, Grendel Lajos, Horváth Elemér). Hogy e kilenc év teljes, jó másfél száz nevet tartalmazó listáján akadnak néhol bántó hiányok vagy holmi belterjességre valló ismétlődések - ez esendő emberi „hibaszázalékként” aligha tagadható. Mindenesetre ettől még összességében igazak maradnak Mészöly Miklós szavai a jubileumi antológia (Ha minden jól megy - Balassi, 1994) élén: „A segítés, a támogatás ethosza, célkitűzése lehet példamutatóan rendhagyó is; tényszerűen cáfolva a (nem indokolatlanul) luciferizált pénz szükségképpeni hatalmát. Ez a rendhagyás azonban mindig személyes döntésen múlik. Az anyag mindig ártatlan.” És: „A minőségi kamat - az ered-mény és gyümölcs - ennek az antológiának a lapjain igazolja magát. A magyar iro-dalomnak szinte minden irányzata képviselve van itt, a legkülönbözőbb szemléletű és elkötelezettségű írók...”
Folyóirat-támogatások
Az összkép azonban csonka és elnagyolt maradna, ha nem utalnánk itt legalább vázlatosan az alapítványi irodalompártolás más - részben már bemutatott - intézményes formáira is. Mindenekelőtt a rendszeres folyóirat- és könyvkiadói támo-gatások érdemelnek kiemelést, mint olyan programok, melyeknek máig is fontos szerepük van a hazai irodalmi élet „infrastrukturális” fenntartásában és folyamatos megújításában. (Éppoly joggal idetartoznak persze a Bölcsész reformprogram által felkarolt más műhelyprogramok - így némely irodalom és esztétika tanszék kilenc-venes évekbeli önmegújító kísérlete - vagy épp a hazai közkönyvtárak, újabban a folyóiratok és könyvkiadók támogatásával egybekapcsolt, jelentős támogatásai, ám ezekről az 1991-es fejezetben már részletesen szóltunk.)
Mindkét program még a nyolcvanas évek végének eseti előzményeiből (Vigília, Jelenlét, Századvég, Medvetánc, Új hold-Évkönyv stb.) nőtte ki magát, bár önálló, „bevett” pályázati lehetőséggé csupán 1991-től (folyóiratok) és 1992-től (könyv-kiadók) vált. Az első komolyabb próbát 1989-90-ben a frissen gründolt lapok és könyvkiadók tömeges feltűnése jelentette - jobbára még a Demokrata-program pályázóinak sorában. Ezek nem kis része, mint a már idézett példákon láttuk, vagy „tisztán” szépirodalmi vállalkozás volt, vagy irodalmi karakterét több-kevesebb közéleti, társadalomelméleti „irányzatossággal” színező kiadói műhely, periodika.
A kétféle publikációs fórum közül kezdettől a folyóiratok támogatási igénye tűnt könnyebben megítélhetőnek. Egyrészt a gyakoribb és folyamatos megjelenés okán, másrészt, mivel saját közléseikből és más „társasági” értesülésekből többnyire pon-tosan tudni lehetett, hogy szükségszerű deficitjüket miféle többlettámogatásokból fedezik. (Mellesleg, hogy e bizalmas informálódás a kezdeti években mennyire kiter-jedt volt, arra nézve jó példa Nyers Rezső és Vásárhelyi Miklós egy 1992. júliusi, udvarias hangú levélváltása, melyben a Szabad Sajtó és a Soros Alapítvány elnökei - Lengyel László javaslatára - kölcsönösen együttműködési készségüket fejezik ki, hogy a „sajtótámogatással foglalkozó alapítványok utólag tájékoztassák egymást az egyes folyóiratoknak nyújtott támogatásokról”.) A lapok és folyóiratok 1991 elejétől rendszeresített mecenatúráját, mint azt már jeleztük, nem bízták külön szakértői grémiumra, afölött saját hatáskörben a nagykuratórium diszponált Vásárhelyi Miklós és Kardos László előterjesztésével, esetenként egy-egy alkalmi tanácsadó (például Félix Pál) bevonásával. Maga a program, mint neve is jelzi, több volt tisztán irodalmi érdekű szerepvállalásnál, noha támogatottainak nem kis hányadát kezdettől az irodalmi lapok és folyóiratok adták. Néhány - máig is gyakran feltűnő - cím a kezdeti évek „ügyfélköréből”: Alföld, BUKSZ, Café Bábel, Ex Symposion, Élet és Irodalom, Határ, Holmi, Kárpátalja, 2000, Kincskereső, Kritika, Liget, (Magyar) Lettre Internationale, Magyar Napló, Mozgó Világ, Múlt és Jövő, Nagyvilág, Nappali Ház, Orpheus, Pompeji, Vigília.
E hangsúlyosan plurális értékelvű folyóirat-mecenatúrának az évek múltán ugyancsak sokrétű hozadéka lett. Mindenekelőtt évi 50-100 milliós „tőkeinjekció” árán - nyilván más, kevésbé potens szponzorokkal együtt - sikerült nagyjából kon-szolidálni egy, a korábbinál jóval tagoltabb és színesebb irodalmi lapszerkezetet, amely túl azon, hogy az olvasók folyamatos szellemi, lelki „épülését” szolgálja, nem csekély rendszeres jövedelempótlékot biztosít több száz hazai szerző és szerkesztősé-gi munkatárs számára. (A lapok némelyike - így például a Holmi - a támogatások jó részét kezdettől a szerzői honoráriumok „feljavítására” használta.) Új, mértékadó szellemi műhelyek, párbeszédképes irodalmi vitafórumok jöttek létre, amelyeknek ízlés- és véleményformáló ereje valójában csak mostanában, 5-10 év múltán kezd markáns trendként megmutatkozni. E sajátos, kiegészítő támogatás említésre méltó többlethozadéka lett az is, hogy miközben az alapítványi zsűri máig is - okkal - tartózkodik a direkten tematikus vagy műfaji orientálástól (a segítő gesztushoz mél-tatlannak vélve bármiféle „megrendelést” kapcsolni), az elmúlt évek során a folyó-iratok, Soros-támogatásaikat többek közt erre is felhasználva, maguk írnak ki egyre-másra különféle műfaji célpályázatokat (lásd az ÉS esszé-, riport-, glossza-, a Holmi, a Nagyvilág és más lapok műfordítói, novella- vagy kortárs drámapályázatait!). Végül újabb „hatásnövelő” tényezőként jön számba, hogy majd minden komolyabb szellemi aurájú lap - így a Jelenkor, a 2000, a Liget, a Nappali Ház, a Vigília stb. - egyszers-mind jelentős kiadói tevékenységet is folytat, melyet az Alapítvány alkalmilag vagy rendszeresen (pl. antológiák, életműsorozatok) külön is támogat.
Kiadói mecenatúra
A könyvkiadás általános támogatási rendjét már bemutattuk, így ezúttal annak csak szorosabban vett szépirodalmi hatását emeljük ki. 1994 őszén a jubileumi Soros--napok rendezvénysorozatának részeként országos vándorkiállítás mutatta be az Alapítvány által tíz év alatt megjelenéshez segített közel ezer kiadványt. Ennek a reprezentatív anyagnak legalább a felét különféle szépirodalmi kötetek (vers, regény, dráma, esszé, napló, memoár stb.) tették ki, többnyire „társvállalkozásban” egy-egy neves hazai kiadóval. Önmagában is jelentős teljesítmény ez, még ha nincs is okunk feltételezni, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek magyar irodalmának színe-java a Soros-támogatások nélkül mindörökre fiókban maradt volna. Annyi mindenesetre bátran állítható, hogy e minőséggel „súlyozott” mennyiség komoly serkentő hatással volt a hazai szellemi „anyagcserére”: szaporábbra fogta a megjelenést, nagyobb közönséghez segítette a kortárs szerzőket, s az esetek zömében megfizethető áron, a korábbiaknál szebb és maradandóbb könyveket adott az olvasók kezébe. Meggyőző referenciaként tanúsítja mindezt egy 100 címet felsorakoztató válogatott bibliográfia az elmúlt évek Soros finanszírozta műveiből.
Az Alapítvány által támogatott kortárs magyar irodalmi kötetek (1992-1998)
Bartis Attila: A kéklő pára (Magvető, 1998)
Bacsó Béla: A szó árnyéka (Jelenkor, 1996)
Baka István: November angyalához (Jelenkor, 1995)
Baka István: Új élet (Jelenkor, 1997)
Balassa Péter: Szabadban (Liget Műhely, 1992)
Balassa Péter: Nádas Péter (Kalligram, 1997)
Ballá Zsófia: Egy pohár fű (Jelenkor, 1993)
Ballá Zsófia: Ahogyan élsz (Jelenkor, 1995)
Bertha Zoltán: Sütő András (Kalligram, 1995)
Bertók László: Dongó a szobában (Magvető, 1998)
Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz (Jelenkor, 1992)
Bódy Gábor írásai (Pesti Szalon, 1996)
Borbély Szilárd: Hosszú nap el (Jelenkor, 1993)
Csalog Zsolt: Falak és falromok (Jelenkor, 1994)
Cserna-Szabó András: Fél négy (Magvető, 1998)
Csiki László: Lépések, kopogások (Jelenkor, 1996)
Csorba Győző: Csikorgó (Jelenkor, 1995)
Csukás István: Étellift a pokolba (Osiris, 1995)
Darvasi László: A Kleofás-képregény (Jelenkor, 1995)
Dobai Péter: Önmúltszázad (Nagyvilág Alapítvány, 1996)
Esterházy Péter: Élet és irodalom - Kertész Imre: Jegyzőkönyv (közös kötet: Szá-zadvég-Magvető, 1993)
Farkas Zsolt: Kukorelly Endre (Kalligram, 1996)
Fogarassy Miklós: Tandori-kalauz (Balassi, 1996)
Földényi F. László: A tágra nyílt szem (Jelenkor, 1995)
Galgóczi Erzsébet: Fogódzó nélkül (Századvég, 1994)
Garaczi László: Mintha élnél (Jelenkor, 1995)
Gergely Ágnes: Necropolis (Balassi, 1997)
Gordon Agáta: Kecskerúzs (Magvető, 1997)
György Péter: Az ó-új világ (Magvető, 1997)
Győrffy Miklós: Új magyar prózaszemle (Jelenkor, 1992)
Ha minden jól megy - kortárs irodalmi antológia a Soros Alapítvány 10. évfordulójára (Balassi, 1994)
Hajnóczy Péter összegyűjtött munkái. Elbeszélések. Kisregények. (Századvég, 1992-1993)
Horgas Béla: Új vers régi (Liget Műhely, 1996)
Hazai Attila: Budapesti skizó (Balassi, 1997)
Hubay Miklós: Végtelen napjaim (Ferenczy, 1996)
Kálnoky László: Életmű-sorozat (Magvető, 1993)
Kántor Lajos: Függőhíd (Jelenkor, 1993)
Kántor Péter: Búcsú és megérkezés (Magvető, 1997)
Kányádi Sándor: Néma tulipán (Századvég, 1992)
Karátson Endre: Lélekvándorlás (Jelenkor, 1995)
Kaszás Máté: Korom és hó (Jelenkor, 1995)
Keresztury Tibor: Petri György (Kalligram, 1998)
Kertész Imre: Sorstalanság (Századvég, 1993)
Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt (Magvető, 1998)
Kornis Mihály: Sóhajok hídja (Magvető, 1997)
Kovács András Ferenc: Lelkem kockán pörgetem (Jelenkor, 1994)
Kukorelly Endre: Mintha már túl sokáig állna (Jelenkor, 1995)
Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter (Kalligram, 1996)
Kulcsár-Szabó Zoltán - Oravecz Imre (Kalligram, 1996)
Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka (Savaria University Press, 1996)
Lányi András: A kettészakadt üstökös (Liget Műhely, 1992)
Lázár Ervin: Hét szeretőm (Századvég, 1994)
Lengyel Péter: Holnapelőtt (Jelenkor, 1992)
Lukácsy Sándor: Isten gyertyácskái (Jelenkor, 1994)
Marno János: Fellegjárás (Jelenkor, 1994)
Marno János: Átokkávé (Pesti Szalon, 1996)
Mándy Iván: Tépett füzetlapok (Századvég, 1992)
Márton László: Átkelés az üvegen (Jelenkor, 1992)
Márton László: A nagyratörő (Jelenkor, 1994)
Mészöly Miklós: Lassan minden (Századvég, 1994)
Mészöly Miklós: Otthon és világ (Kalligram, 1994)
Mészöly Miklós: Hamisregény (Jelenkor, 1995)
Mezei Árpád: Mikrokozmoszok és értelmezések (Jelenkor, 1993)
Mosonyi Aliz: Boltosmesék (Magvető, 1997)
Nádas Péter: Emlékiratok könyve (Jelenkor, 1994)
Nádas Péter: Esszék (Jelenkor, 1995)
Nádas Péter: Drámák (Jelenkor, 1996)
Nádasdy Ádám: Elkezd a dolgok végére járni (Magvető, 1998)
Nemes Nagy Ágnes-Lengyel Balázs: A tünékeny alma (Jelenkor, 1995)
Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton (Jelenkor, 1994)
Parti Nagy Lajos: Ibusár, Mauzóleum (Jelenkor, 1996)
Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala (Jelenkor, 1997)
Pécsi Györgyi: Tőzsér Árpád (Kalligram, 1995)
Perneczky Géza: Kapituláció a szabadság előtt (Jelenkor, 1995)
Pilinszky János összegyűjtött versei (Századvég, 1992)
Polcz Alain: Éjféli lámpa (Jelenkor, 1996)
Poszler György: Találkozások (Liget Műhely, 1992)
Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám (Kalligram, 1998)
Radnóti Sándor: Hamisítás (Magvető, 1996)
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (Magvető, 1998)
Sándor Iván: Vég semmiség (Jelenkor, 1993)
Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza (Kalligram, 1994)
Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya (Liget Műhely, 1992)
Szirák Péter: Grendel Lajos (Kalligram, 1995)
Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve (Jelenkor, 1992)
Tandori Dezső: Új Nagy Gombfocikönyv (Századvég, 1994)
Tandori Dezső: Evidencia történetek (Magvető, 1996)
Tandori Dezső: Vér és virághab (Magvető, 1998)
Tar Sándor: A te országod (Századvég, 1993)
Tar Sándor: Szürke Galamb (Magvető, 1996)
Tar Sándor: Lassú teher (Magvető, 1998)
Thomka Beáta: Mészöly Miklós (Kalligram, 1995)
Thomka Beáta: Tolnai Ottó (Kalligram, 1994)
Tolcsvai Nagy Gábor: Nagy László (Kalligram, 1998)
Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok (Jelenkor, 1992)
Tolnai Ottó: Végel(ő)adás: Színdarabok (Neoprológus Alapítvány, 1996)
Végei László: Újvidéki trilógia (Jelenkor, 1993)
Zalán Tibor: Kívül (Jelenkor, 1993)
Závada Pál: Mielőtt elsötétül (Jelenkor, 1996)
Závada Pál: Jadviga párnája (Magvető, 1997)
(Megjegyzés: A lista a támogatott kiadók adatközlése és előválogatása nyomán készült.)
A társadalomtudományi támogatások nóvumai
A hazai humaniórák segítése - megannyi közvetlen és közvetett csatornán át -idővel az irodalmi mecenatúránál is bonyolultabb rendszerré vált. íme vázlatos átte-kintésként az alapítványi tudománypártolás néhány jellemző formája:
1. az „általános” vagy „nyílt” pályázati kategória keretében megítélt alkalmi támogatások (egyének, kutatóintézetek, tudományos rendezvények vagy kiadványok javára);
2. külföldi posztgraduális és posztdoktorális ösztöndíjak, konferencia- és rövid tanulmányutak fedezése;
3. a Bölcsész reform - majd Felsőoktatási - program és a HESP (Higher Education Support Program) céltámogatásai;
4. a CEU-val és a térség egyetemeivel való szorosabb együttműködés elősegítése (tanárcserék, közös kutatási programok, kölcsönös diplomaelismerések stb.);
5. a különféle hazai társadalomtudományi publikációk: könyvek, folyóiratok szponzorálása (a lap- és könyvkiadás-támogatási programok révén);
6. a magyarországi könyvtárak ismeretterjesztő és tudományos törzsállományá-nak folyamatos megújítása (a Könyvtár-támogatási program révén).
Mindezen változatos formáról elemző igénnyel csupán egy önálló tanulmányban lehetne számot adni. Erre azonban itt sajnos nincs mód, így kárpótlásként legfeljebb néhány fontosabb momentumot emelhetünk ki.
1989-1990 markáns cezúrát állít be a társadalomtudományi támogatások rend-jében is. A korábbi egyéni ösztöndíj-pályázati program megszűnik, s az Alapítvány immár közvetlen kapcsolatfelvétel révén próbál támogatásra érdemes partnereket találni a tudományos és felsőoktatási intézményszférában. Ezt jelzi az új Bölcsész reformprogram hangsúlyos kezdeti szerepvállalása (Litván György elnökletével, Hanák Péter, Komoróczy Géza, Radnóti Sándor, Rév István, Szilágyi János György és Szörényi László döntnöki részvételével), a Művelődési Minisztériummal még 1989 nyarán - Glatz Ferenc minisztersége alatt - kötött együttműködési megállapodás, és általában az a „reform-láz”, mely ez idő tájt országszerte érzékelhető volt mind a fel-sőoktatási, mind a tudományos intézmények falain belül, s amely részben indítéka, részben következménye volt az újfajta alapítványi tudománypártolásnak. A rendszerváltás után a Bölcsész (majd: Felsőoktatási) reformprogram jó néhány helyi kezdeményezésének lendülete kifulladt, s láthatóan az új kultuszkormányzat sem igényelte e téren az Alapítvánnyal való szorosabb együttműködést. 1990 nyarától, a CEU gyakorlati tervezésének időszakától, a hangsúly amúgy is egyre inkább át-tevődött egy új, önálló és nemzetközi hatókörű tudományos elitképző és kutatóintézmény megteremtésére, s a HESP, a Bölcsész reformutódaként maga is egy széle-sebb, regionális látókörű kutatásfejlesztést és felsőoktatási együttműködést helyezett előtérbe. Ennek gyakorlati elemei voltak a már említett régebbi és újabb támogatási formák: a vendégtanári meghívások, a csoportos főiskolai és egyetemi diákcserék, a szakkollégiumok és tudományos diákkörök felkarolása, az 1990-től kiírt társadalom-tudományi hallgatói pályázat, a külföldi publikációs díjak átvállalása, a posztgra-duális ösztöndíjak, a rövidebb tanulmányutakhoz és konferencia-részvételhez nyúj-tott alkalmi támogatások, és nem utolsósorban a nagyszámú ún. „telepített” ösztön-díj (Oxford, Leuven, London, Bologna, Rutgers University-New Jersey, National Musem of American History-New York) fiatal kutatók számára. (Ugyanígy a külföldi ösztöndíj-lehetőségek további hathatós bővítését célozta a továbbtanulási információs irodák alapítványi támogatással létrehozott hazai hálózata is: Budapesten, Debre-cenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden, Szombathelyen és Veszprémben.)
E máig is növekvő jelentőségű alapítványi szerepvállalás kiterjedt és sokrétű voltának érzékeltetésére álljon itt végül három lista a kilencvenes évek intézményi és egyéni támogatottairól - melyek közül az első kettő csupán bő válogatás, a teljesség igénye nélkül:
1. Egyetemi, főiskolai tanszékek, szakkollégiumok
BKE: Kisvállalkozás Kutató Csoport, Makroökonómiai Tanszék, Marketing Tanszék, Politikatudományi Tanszék; ELTE AJK: Állam- és Jogelmélet Tanszék; ELTE BTK: Amerikai Intézet, Orosz Filológiai Tanszék, Kulturális antropológia, Összehasonlító irodalom, Hermeneutika és pszicholingvisztika, Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Szimbolikus logika, Filozófiai Tanszékcsoport, Metafizika Tanszék, Esztétika Tanszék, Folklore Tanszék, Régészeti Tanszékcsoport, Művészettörténeti Tanszék, Művelődéstörténeti Tanszék, Általános Pszichológia Tanszék, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék, Szociológiai Intézet; JPTE BTK: Vallástörténet, Spiritualitástörténeti program, Filozófia Tanszékcsoport, Irodalomtörténeti Tanszék, Néprajz Tanszék, Nyelvtudományi Tanszék, Pszichológia Tanszék, Ókortörténeti és Régészeti Tanszék, Délkelet-Európa Tanszék, Kommunikációs Tanszék, Angol, amerikanisztikai program; JATE BTK: Középkori egyháztörténet, Szláv Filológiai Tanszék, Germanisztikai Intézet, Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, Angol Tanárképző Tanszéki Csoport, Filozófia és Szociológia Tanszék, Politológiai Tanszék, Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék, Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék, Délkelet-Európa Kutatócsoport, Irodalomelméleti Csoport, A Kárpát-medence kultúrája a korai újkorban, Amerikanisztika; KLTE BTK: Német Tanszék, Francia Tanszék, Pszichológia Tanszék, Pedagógia Tanszék, Politológia Tanszék, Közgazdaságtani Tanszék, Társadalomföldrajzi Tanszék, Történelmi Intézet, Társadalomelméleti Intézet; Miskolci Egyetem AJK: Bűnügyi Tudományos Tanszék, Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék, Jogtörténeti Tanszék, Polgári Jogi Tanszék, Kulturális és Vizuális Antropológia + BME Management Szakkollégium, ELTE Eötvös József Kollégium, ELTE Bibó István Szakkollégium, KLTE Bölcsész Szakkollégium, JATE Eötvös Lóránd Szakkollégium, MKKE/BKE Rajk László Szakkollégium, Németh László Szakkollégium (Szombathely), BKE Széchenyi István Szakkollégium, Esterházy Károly Tanárképző Főiskola Szakkollégiuma (Eger).
2. Akadémiai kutatóintézetek és más szervezetek
MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, MTA Történettudományi Intézet, MTA Néprajzi Kutatócsoport, MTA Regionális Kutatások Központja (Településkutató Csoport), MTA Pszichológiai Intézet, MTA Szociológiai Intézet, MTA Politika-tudományi Intézet, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Intézete, MTA Irodalom-tudományi Intézet, MTA Nyelvtudományi Intézet, MTA Zenetudományi Intézet Táncosztálya, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Interetnikus (Néprajzi) Munka-csoport (Erdélyi Zsuzsanna), Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Magyar Történelmi Társulat, Magyar Politikatudományi Társaság, Magyar Szociológiai Társaság, Magyar Russzisztikai Intézet, Európa Kutató Csoport, Országos Közművelődési Központ, Magyar Művelődéskutató Intézet, Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság, Politikai Tudományok Intézete, Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja, Közép-Európai Kutató Központ, Magyar-Orosz Történész Vegyesbizottság, 1956-os Intézet, OSZK Történeti Interjúk Tára, Ady Endre Akadémia, Bartók Archívum, Berzsenyi Társaság, Ferenczi Sándor Egyesület, Körösi Csorna Sándor Társaság, Haynal István Kör, Reguly Társaság, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága („Anyanyelvi Konferencia”), Filozófia-oktatók Egyesülete, Clio Műhely, Társadalomtudományi Társaság, Politikatörténeti Alapítvány, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Kárpátaljai Falukutató Csoport, Világakadémia.
3. A Soros Alapítvány társadalomtudományi díjai
Az évente egyszer a legkiválóbb történészek, filozófusok, művészettörténészek, néprajzosok stb. elismeréseként kiosztott Soros-díjak rendszere az évek során csak fokról fokra alakult ki. Elsőként - 1989-től - a kortárs történészek Szűcs Jenő és Ránki György emlékére alapított díjait adták ki, majd 1994-től a Bibó Istvánról -1996-tól a Fülep Lajosról elnevezetteket is, mindinkább kiterjesztve a díjazható tár-sadalomtudományi teljesítmények körét. A kitüntetések mellé az irodalmi életműdí-jakkal (Ady, Weöres, Kosztolányi stb.) egyenértékű „pályabér” járt. Az elmúlt kilenc év teljes eredménylistája:
Szűcs Jenő-díj
1989: Győrffy György, 1990: Engel Pál, 1991: Péter Katalin, 1992: Zimonyi István, 1993: Szakály Ferenc, 1994: Marosi Ernő, 1995: Kristó Gyula, 1996: H. Balázs Éva, 1997: Kubinyi András
Ránki György-díj
1989: Gergely András, 1990: Pajkossy Gábor, 1991: Bojtár Endre, 1992: Somogyi Éva, 1993: Katus László, 1994: Romsics Ignác, 1995: Gyáni Gábor, 1996: Rainer M. János, 1997: L. Nagy Zsuzsa
Bibó István-díj
1994: Ludassy Mária, 1995: Hofer Tamás, 1996: Komoróczy Géza, 1997: Kis János
Fülep Lajos-díj
1996: Tímár Árpád, Csanak Dóra, 1997: Gerszi Teréz
Posztumusz életműdíjak
1993: Juhász Gyula, 1994: Benda Kálmán, Kunt Ernő
Nacionalista vádak kereszttüzében
1992-93-ra merőben új helyzet áll elő a volt szovjet tömb és az egykori Jugoszlávia utódállamaiban: ez időre vagy két tucat Soros-iroda működik már, s az új „nemzeti alapítványok” a Balkántól a Baltikumig, az Alpok-aljától Kamcsatkáig ter-jedő hálózatát többé nemcsak a New York-i anyaalapítvány igyekszik összefogni, ám új és mind potensebb regionális intézmények is (CEU, OSI stb.). A térség 1989-91 közötti „politikai hőemelkedésével” - és Soros György dollármilliárdos tőzsdenyereségeivel - mindeddig nagyjából együtt növekvő „gründolási láz” lassan csil-lapodni látszik. Immár a belső konszolidáción, a közvetlen terepmunkán lenne a sor - csakhogy ez majd mindenütt nem várt akadályokba, makacs adminisztratív és politikai ellenállásba ütközik. Mint azt az alapítványi hírössszefoglalók is jelzik - lásd az M = 1 : 10 előző és tárgyévi utalásait! - a hálózat születésének éveiben egymást érik a sajtóbotrányok, a különféle parlamenti és kormányzati vádaskodások, s hovatovább nem múlik el hét, hogy fel ne röppenne a hír: itt vagy ott hatósági retorzió, bezárás fenyegeti a helyi Soros-irodát.
Vajon honnan e baljós összhang: a térség - egymás szólamaira különben tüntetőn süket - honmentőinek kivételes uniszólója? Miféle új-régi „mozgalmi dalárda” ez? Kik a hangadói? S vajon mely szólamát erősíti Csurka és Zacsek jól ismert „mély-magyar” orgánuma?
Mint azt korábban láttuk, a „Kulturkampf” itthoni vezénylői és különböző rendű-rangú pártszolgálatosai leginkább azzal vélték szentesíteni a Soros György személye és magyarországi intézményei elleni - nemegyszer tobzódón alpári - kitöré-seiket, hogy elsőrendű „nemzeti ügyben” kell mozgósítaniuk a megtévesztett honi közvéleményt, s indulataikat legfeljebb az értheti, akinek még „fájni tud ez a galádul elárult és többszörösen kifosztott ország”... Pedig ha van valami, ami csakugyan nemzetközi, sőt: „nemzetek feletti”, úgy az nem egyéb, mint éppen a nacionalizmus gyűjtőnevű pusztító szenvedélybetegség, s annak közös eredetű lelki kóroka. E para-dox „szupranacionalizmusra” utal Soros is, mondván: „Magyarországon zsidóságom - Szlovákiában és Romániában magyarságom miatt utálnak.” Lám a „Dunának, Oltnak - igaz, egészen másként, mint Ady hallani vélte, megint csak - egy a hang-ja”... Az okok, ügyek és ürügyek persze végtelenek, s a helyi sajtó nem mulasztja el naponta buzgón kolportálni őket. CIA-ügynökség, üzleti kémkedés, pénzmosás, vám- és adócsalás, a nemzeti intézmények alattomos megsarcolása és megszállása, cionista világösszeesküvés, bolsevik hatalomátmentés, az ellenséges ország vagy etnikum támogatása (főként a háború dúlta Balkánon és a FÁK némely kevésbé pacifikált országában!) - egy szó, mint száz, majd minden kapóra jön egy kis alkalmi lejáratás-ra... E helyütt aligha érdemes visszhangosítani Funar, Motiu, Meciar, Tejkowski, Zsirinovszkij, Karadzic és társaik tucatszám idézhető nyilatkozatait, hisz azok job-bára önminősítő, paranoiás projekciók, s mint ilyenek, egy kortörténeti monográfia helyett sokkal inkább a nemzeti, faji sovinizmus patológiai példatárába illenek.
Van azonban egy szolidabb és személytelenebb típusa is e vádaknak, amely közvetve nagyon is valós strukturális bajokat sejtet, s ekként mélyebb betekintést enged a kelet-európai kisállamok újabb - avagy történelmileg prolongált - nyomorúságába. Lássunk mindenekelőtt néhány beszédes szövegszemelvényt e sajátos al-típusból!
A Slowo című lengyel katolikus napilap 1993. május 24-i száma A Kárpátok-Eurorégió titka címmel ismerteti Boleslaw Zaremba írását, amely szerint a ma-gyar-lengyel-szlovák-ukrán határ menti megyék kezdeményezésére létrejött Szerveződés mögött valójában a Soros Alapítvány és a Kelet-Nyugati Tanulmányok Intézete áll. A cikkben - mely eredetileg a Mysl Polska című folyóiratban jelent meg - Zaremba azt állítja: ezek az amerikai szervezetek a legfelső lengyel vezetés tudta és engedélye nélkül olyan struktúrát hoztak létre, amely előbb vagy utóbb nemzetközi szervezetek ellenőrzése alá kerülhet. E folyamatban ugyanakkor nyíltan részt vesz a lengyel külügyminisztérium és a Demokratikus Unió (ez idő szerint a vezető kor-mánypárt) is. „Legfőbb ideje megállítani azokat - szögezi le a szerző -, akik Lengyel-ország kontójára akarják felépíteni a maguk egyesült Európáját...”
A Cesky Deník című jobboldali prágai lap 1993. július 1-jei kommentárjában éles hangon támadja Sorost, akit magyar-zsidó származású milliárdosként és pénzügyi spekulánsként aposztrofál. Azzal kapcsolatban, hogy a cseh kormány nem teljesíti az elődje által - a Soros Alapítvány Közép-Európai Egyetemének prágai kollégiuma fenntartásáért - vállalt anyagi kötelezettséget, a Cesky Deník arra hivatkozik, hogy a posztgraduális intézményben, ahol két éve közgazdasági, jogi, filozófiai, politológiai, művészettörténeti és ökológiai továbbképzés folyik, méltatlanul alacsony a cseh diákok számaránya. „Nem csoda - szól a cikk -, ha a cseh kormány vonakodik súlyos milliókat kifizetni a Táboritska utcai épület bérletéért, fenntartásáért, valamint a cseh személyzet alkalmazásáért.” (Az ügy előzménye, hogy január elején a prágai kor-mány takarékossági okokra hivatkozva felmondja a még 1990 júniusában megkötött megállapodást, amely szerint a Prágai Közép-Európai Egyetem rezsiköltségének 15%-át magára vállalja. Petr Pitha kultuszminiszter közli: legfeljebb a tanév végéig állják a számlát, majd márciusban újabb fordulatként bejelenti, annak is legfeljebb egyharmadáról, mintegy 7 millió koronáról lehet szó - szemben az amerikai anya-alapítvány évi 140 millió koronás [5 millió dolláros] költségvállalásával... Soros az ügyben utóvégre Klaus miniszterelnökkel is összekülönbözik, első felindulásában a cseh kormány elleni perindításra gondolva, majd a hátralévő időre inkább magára vállal minden költséget, s a Prágából kiutált tanszékeket - a művészettörténeti kivételével - Budapestre „evakuálja”.)
A bolgár, 168 Csasza című hetilap egy 1993. november végén megjelent írása „marhakupecnek” és „CIA-szakértőnek” titulálja Sorost, aki pár nappal korábban Szófiában járt, és helyi alapítványa ügyében Zselev elnökkel s a kormány több kép-viselőjével is tárgyalt. A bolgár hetilap a becsületsértő minősítést arra alapozza, hogy a közelmúltban állítólag a Washington Post maga is a „CIA legkiválóbb szakértő-jének” nevezte Sorost az úgynevezett „nyílt akciók” végrehajtása terén. A pamfletíró indulatát feltehetően az váltotta ki, hogy Soros az utóbbi időben több nemzetközi fórumon is nyomatékkal fellépett a balkáni nemzetiségek védelme érdekében. A bol-gár lap szerint pár hónappal korábban például 25 millió dollárt ajánlott fel Macedó-niának, cserében azt kérve a skopjei parlament képviselőitől, hogy „legyenek kevésbé nacionalisták”, és vegyék tekintetbe az ott élő görögök és albánok jogait is. A cikk-szerző úgy véli ,,az USA jelenleg a kisebbségi problémákat használja ürügyként Délkelet-Európa országainak destabilizálására, hogy ily módon hátráltassa az euró-pai integrációs folyamatot”. Az újság úgy értesült: Soros György 65 ezer dolláros támogatást adott egy átfogó országtanulmányhoz, mely Bulgária etnokulturális vi-szonyait térképezte fel. A cikkíró szerint ez a tanulmány szolgált alapul az Egyesült Államok új szófiai nagykövetének beszámolójához, amelyben a diplomata az amerikai szenátus külügyi bizottsága előtt kifejtette: szeretné elérni a bolgár alkotmány megváltoztatását, amely tiltja az etnikai vagy vallási alapon szervezett pártok működését.
Nos, vajon mi a közös e három „nemzetféltő” írásban? A stílus talán? A sértett arrogancia? A lépten-nyomon önellentmondásokba csavarodó, célzatos argumentáció - ami mellesleg oly kísértetiesen idézi a Magyar Fórum, A Hét, a Vasárnapi újság haj-dani vezércikk-pátoszú Soros-glosszáit? Ez is, az is, persze - habár a sorok közt olvas-va nem árt észrevenni: több is mindezeknél... Végső soron az a kollektív frusztrációs élmény, amit a régió társadalmai minduntalan kénytelenek újra megélni a világ és Európa valahány nagy, századunkbeli átrendeződése nyomán, s amelynek az iménti hazafias méltatlankodások legfeljebb torz és agitatív célzatú lenyomatai. Hisz mind-ezen unásig ismerős retorika mögött voltaképp az a frusztráló felismerés húzódik meg, hogy ezek a közös „geopolitikai” karanténba préselt, szorongó kis népek és nép-töredékek egymagukban túl kicsik és gyengék a „kitörésre”, s hogy sorsuk önálló alakítása megint kicsúszik kezükből. Annak lesújtó, köznapi tapasztalata, hogy régi-új elitjük alkalmatlan a felgyűlt csődtömeg szanálására, mi több, csak még újabb bajokkal tetézi azt. Annak ismételt kudarcélménye, hogy a Nyugat minden kezdeti hangzatos ígéret ellenére valójában ridegen részvétlen maradt sajátos sorsproblémáik iránt, sőt növekvő viszolygással szemléli szomszédaikkal kiújult viszályukat.
S akkor, valahonnan az Óperencián túlról, egyszerre betoppan egy különc dollár-milliárdos, kinek egynapos villámlátogatása nagyobb nemzetközi sajtóvisszhangot kap, mint a világ figyelmére reménytelenül ácsingózó, posztkommunista nyavalyái közt vergődő ország egy egész éven át együttvéve... Megjön, tárgyal, és mesés sum-mákat letéve máris szervezni kezd. Egyetemet, alapítványt, menedzserképzőt, a menekültek számára jogvédő irodát és segélyközpontot - egyszóval csupa olyasmit, amit a helyi hatóságok vagy az arra hivatott nemzetközi szervezetek, a kezdeti ígéreteiket amnéziás mosolyra váltó nyugati kormányok és pénzintézetek mindaddig elmulasztottak. S a tetejében, mindezen kezdeményezését még gyanúsan gyors és látványos siker is koronázza. Hovatovább úgy tűnik: nincs ajtó, ami az agilis, „állam nélküli államférfi” előtt meg ne nyílna, s a „lehetetlen megkísértése” egyre vak-merőbb kalandokra bírja. Macedóniának 25, Boszniának 50, a FÁK országainak 100 millió dollárt ajánl fel. Bulgáriában amerikai egyetemet szervez, a két éve ostromlott Szarajevót műholdas telefon-összeköttetéssel kapcsolja ismét a külvilághoz, gáláns ösztöndíjak ezreivel igyekszik feltartóztatni a kelet-európai tudóselit tömeges kivándorlását. Mégis, miért teszi? - szögezik neki mindenütt a kérdést. „Csupán mert több pénzt keresek, mint amennyit magamra el tudnék költeni.” No igen: az előző évi két-milliárd dolláros üzlet: a nagy „fontfejés” után ez több mint nyilvánvaló... Ámde mégis: miért éppen itt - miért éppen velünk kísérletezik? „Csak mert örömet okoz, hogy a nyugati tőzsdéken szerzett profitom Kelet-Európa javára kamatoztathatom...”
Valóban, Soros befektetni akar, nem egyszerűen Jótékonykodni” - invesztálni érdemes ügyekbe, közhasznú, idővel önállósuló és önfenntartó kezdeményezésekbe. Ezekhez pedig a társult alapok - a „hedge fund”-ok - megrögzött híveként min-denütt, ahol csak megfordul, társakat keres, legyenek azok szellemiek, „know how” partnerek, nonprofit alapok vagy az adott ügyben elsődlegesen érintett, helyi kor-mányhivatalok. A politikai intrika, a dolog természete szerint, többnyire épp ez utób-biak ürügyén kezdi ki, ha olykor netán elvárja, hogy közhasznú iniciatíváinak finan-szírozásába az illetékes szaktárcák vagy a kedvezményezett állami intézmények is besegítsenek. Ilyenkor jön aztán a bősz felhördülés, a nacionalista sajtó harci riadója: „El a kezekkel a közpénzektől! Egy idegen ne nyúlkáljon a nemzet zsebében!” Láttuk: a prágai és budapesti kultuszminisztériummal való együttműködés lármás sajtó-botrányokkal kísért felmondása mintapéldája e kicsinyes rosszhiszeműségnek. Ám legalább ilyen kényes, makacsul visszatérő, ideologikus vád: „a nemzeti szuverenitás” állítólagos sérelme is valamely „gyanús” nemzetközi együttműködés (lásd Kárpátok-Eurorégió!) vagy diplomáciai erőfeszítés (lásd bolgár alkotmánymódosítás!) támo-gatása által. Maga Soros az amerikai törvényhozás előtt, nemzetközi fórumokon és alkalmi sajtónyilatkozataiban számtalanszor adta kihívó tanújelét, hogy korántsem tiszteli tabuként a térségbeli új „nemzetállamok” feltétlen illetékességét (egyebek közt emberi jogi, kulturális vagy környezetvédelmi ügyekben), s úgyszintén akadt néhány nem túl hízelgő szava a nemzeti, faji sovinizmus legújabb térségbeli „óriástörpéiről” is. (Vladimir Meciart például épp egy ilyen kendőzetlen nyilatkozattal sikerült végleg magára haragítania.) Mindezek miatt meg is gyűlt a baja - ha nem is mindjárt neki, némely „első vonalbeli”, közvetlen veszélyzónába telepített alapítványának. A retorziók legdurvább példáját „a háborúba ájult Szerbia” produkálta a Sonia Licht és a belgrádi iroda ellen folytatott hisztérikus hatósági hajszával, mindazonáltal Zágráb, Bukarest, Prága, Minszk stb. sem maradt adós e kéretlen „országpropagandáért”. Ugyanakkor, mint számos adalékán láttuk, nagyjából épp ez az az időszak, amikor az Open Society Institute felállásával sorra beindulnak a regionális célprog-ramok, melyek a térség országainak törvényhozási, önkormányzati és államigaz-gatási munkájához, a nemzetközi normákat érvényesítő emberi jogi kodifikációjához próbálnak magas szintű és összehangolt szakmai segédletet nyújtani.
Mindez újfent csak a Jótékonyság paradoxonát” igazolja: azt tudniillik, hogy -Szerb Antal fanyar aforizmájával: - „minden jótett elnyeri méltó büntetését”... Sajátos paradoxon ez, hogy sértett hiúságból, kisebbrendűségi érzés táplálta gőgből többnyire épp azok támadják leginkább, akiken a jótevő - esetünkben a Soros-mece-natúra - ellenszolgáltatást nem várva, nagylelkűn segített vagy segíteni próbált.11 Hogy miközben önerejükből csak mind újabb viszályokra, „törzsi háborúkra” futja, s a nyugati kormányszintű segítség is mindegyre késik, akad egy tehetős magánember, aki makacsul próbálja bekapcsolni e sorsukra hagyott, elszigetelt és egymással viszálykodó országokat a nemzetközi szellemi és gazdasági élet eleven véráramába. Valaki, aki az általános „protekcionizmus” rövidlátó és konfliktusokat generáló részérdekeivel szemben még nyílt és önkéntes participációban, esélyegyenlőségben s a térség valódi, önépítő integrációjában gondolkodik. Valaki, akit a sorozatos támadá-sok csak még inkább arra sarkallnak, hogy növelje másoknak kamatozó, jövőformáló „befektetéseit”.
A helyzet persze azóta - az elmúlt öt-hat évben - sokban megváltozott. A „gyűj-tőállamok” (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétesetek, a térségben majd mindenütt lezajlottak a második vagy harmadik parlamenti és helyhatósági választá-sok, melyek nyomán a kelet-európai nacionalizmusok „internacionáléja” sokban meg-bomlott, szétszakadozott. A Soros és intézményei elleni „össztűz” is csillapodni lát-szik, részben, mert fogytán a muníció, részben, mert a helyi politikai és közéleti „hadszíntéren” újabb ellenségek is feltűntek. Egyébként is ma már jóval nehezebb az erősen differenciálódott kelet-európai társadalmakkal elhitetni, hogy minden baj végső oka egyetlen nemzetközi „összeesküvés” diverzáns aknamunkája.
Talán eljön egyszer az az idő is, mikor a hidegháborús gyanakvás s a nemzeti, faji gyűlölködés megannyi makacs démona végleg a helyére kerül: egy lezárult és visszahozhatatlan korszak paranoiás politikai példatárába.
Jegyzetek
1HINT/Domokos, lejegyzetlen magnófelvétel.
2Apró adalék mindehhez, hogy Csurka István már idézett, 1990. tavaszi kampánycikkében - Együtt kormányozni?, Magyar Fórum, 1990. április 6. - többek közt nem átallja e sorokat leírni: „Soros úr sikeres tőzsde spekulációit követően 1987-ben a tőzsdekrach során pénzé-nek és ügyfelei pénzének elég jelentős részét vesztette el az Egyesült Államokban. Ezután érdeklődése láthatóan Magyarország felé fordult” stb. - Nos mindehhez csak annyit, hogy a Soros-irodalmi zsűri épp ez idő tájt, 1987 őszén ítél meg kétéves irodalmi ösztöndíjat „szolidaritási gyorssegélyként” a pártközponti szilenciummal sújtott írónak...