Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Második fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

MÁSODIK FEJEZET

Mi és ők
A demokrácia inkább folyamat, mint állapot.
Könnyen elveszíthető, és teljesen soha el nem érhető.
Lényege az állandó küzdelem.

Áttekintés

Az Első fejezet azzal foglalkozott, hogy mi határozza meg a társadalom szemében az egyén, az egyes ember identitását. Arról is szó esett, hogy ezeknek a tényezőknek egyikét-másikát miként használják fel arra, hogy egy-egy csoportból valakit kirekesszenek. A Második fejezet azt vizsgálja, milyen tényezők teremtik meg egy nemzet identitását. Ennek meghatározása óriási fontosságú, hiszen azt jelzi többek között, kié a hatalom egy országban. A nemzet identitása azt is körülhatárolja, hogy kik tartoznak a „kötelezettségi körébe", mely - Helen Fein meghatározása szerint - „azokat az egyéneket és csoportokat jelenti, melyek iránt a nemzet kötelezettségeket vállal, melyekre szabályok vonatkoznak, és akiknek a sérelmeit orvosolni kell".1
A világtörténelem során többnyire a születés határozta meg, hogy ki tartozott egy adott „kötelezettségi kör"-be, s ki nem. Mint Jacob Bronowski kifejtette, „...az én és a többiek közötti különbségtétel már az ősi vadászó közösségekben is fellelhető volt, ahol az élelem megszerzéséért folytatott verseny demarkációs vonalat húzott az emberek csoportjai közé, s ez tovább hagyományozódott a következő korokra is. Történelmi szempontból ez a különbségtétel meghatározó kategóriává vált; azt jelzi, valaki más mennyire hasonlít vagy nem hasonlít hozzánk, s e kategorizálás alapján az emberek -jelképesen - megszervezhetik, feloszthatják világukat, strukturálhatják a valóságot."2
Ebben a fejezetben e címkék és kategóriák erejéről lesz szó. Martba Minow jogász mutatott rá, hogy „amikor egy dologról megállapítjuk, hogy olyan, mint a többi, nem egyszerűen osztályozzuk a világot; a kategorizálásnak következményei vannak, s az adott jelentésnek megfelelő álláspontra helyezkedünk. Amikor egy dologról megállapítjuk, hogy nem olyan, mint a többi, a világot felosztjuk, az elnevezéssel kizárunk, esetleg hátrányosan megkülönböztetünk valamit."3
A fejezet olvasmányai végigkísérik azt a folyamatot, melynek során az Egyesült Államok, Franciaország és Németország felosztották a világot, és átrendezték a XVIII-XIX. századi helyzetet. A fejezet bemutatja, hogyan vezetett mindez az első világháborúhoz. Szó esik arról is, mit jelentett az „ők" kategóriájába kerülni. Megtűrték „őket" - vagy inkább „ezeket" -, a másságot? Kizsákmányolták őket, vagy féltek tőlük? Milyen körülmények között válhattak „ők" a nemzet teljes jogú tagjaivá? Vagy hogyan lettek számkivetettek, azaz a „mi" kötelezettségi körén kívül eső polgárok? Milyen lehetőségeik voltak a helyzetük megváltoztatására vagy megvédésére?
Többféle ideológia próbált választ adni ezekre a kérdésekre. Egyikük a nacionalizmus volt. „A nacionalizmus - írja Theodore Ábel szociológus - lehet pozitív érzés, büszkeség a nemzet teljesítményére, hatalmi helyzetére, a dicső nemzeti történelem alakjaira, intézményeire és a nemzeti hagyományokra."4 A másik ideológiai áramlat nem a kulturális különbségeket, hanem a hasonlóságokat hangsúlyozta. Legékesebben szóló példája az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776. július 4.), mely kimondja: „Vitathatatlanoknak és nyilvánvalóknak tartjuk a következő igazságokat: Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság joga; e jogok biztosítására az emberek kormányokat állítottak fel, amelyeknek jogos hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik."5
Ezek az ideológiai áramlatok óriási hatással voltak az emberekre világszerte. Ám szélsőséges helyzetekben mindkét felfogással vissza is éltek. „A nacionalizmus majdnem mindig etnocentrizmust is jelent -figyelmeztet Ábel -, azaz egy nemzet más nemzetek feletti felsőbbrendűségi érzését. Ez a nacionalizmust sovinizmussá változtathatja, mely egy nemzet felsőbbrendűségét kisajátítja, és az összes többi nemzetet ellenségnek tekinti."6 A XIX. század során a fajokról alkotott hamis felfogás tápot adott az etnocentrizmusnak és a sovinizmusnak. De a demokratikus eszméket is el lehet torzítani.


Európa - Vukovar, 1993

Az egyenlőség szellemében az emberek egy része gyanakvással tekintett a másságra, illetve a különbségek alapján kétségbe vonta mások emberi mivoltát.
A későbbiekhez hasonlóan ez a fejezet is eredeti forrásokat használ, hogy egy történelmi korszak segítségével megvilágítsa bizonyos eszmék, felfogások és nézetek tartalmát. „Ezek a források - írja Bronowski - segítenek abban, hogy következtetéseket vonjunk le abból, amit látunk arra, amit nem látunk, illetve segítenek abban, hogy felismerjük önmagunkat a múltunkban, a jelenhez vezető út lépéseiben."

1. OLVASMÁNY

Az első találkozások

Ha két ember először találkozik, jól szemügyre veszik egymást, főleg a különbségeket vizsgálják. Martha Minow arra figyelmeztet, hogy a különbségekre figyelésből „következik a kérdés: mitől különbözik? Én nem különbözöm jobban tőled, mint te tőlem. Egy alacsony ember csak egy magashoz viszonyítva, egy spanyol anyanyelvű ember csak egy angolhoz viszonyítva »különbözik«. A viszonyítási szempont megnevezéséről gyakran elfeledkezünk."7 A viszonyítási szempont megnevezését az mellőzheti, akinek hatalma van ahhoz, hogy a megkülönböztető címkéket alkalmazza.
Az európaiak és a bennszülött amerikaiak első találkozásairól szóló feljegyzések alátámasztják Minow megfigyelését. Peter N. Carroll és David W. Noble történészek első kézből szerezték a következő leírást:

Egy szokványos őszi nap reggelén a Karibi-szigetek arawak indiánjai furcsa formájú vitorlásokat fedeztek fel a horizonton, sokkal nagyobbakat, mint az ő kivájt kenuik. Ahogy ezek a hajók közeledtek, láthatóvá váltak rajtuk világos bőrű emberek, akik hevesen gesztikuláltak. Az arawak fiúk először csak figyelték a hajókat, majd közülük a bátrabbak a különös hajók felé kezdtek úszni.
Az idegenek piros sapkákat, üveggyöngyöket és más furcsa apróságokat kínáltak az arawakoknak. Cserébe az indiánok papagájokat, pamutcsomókat, nyilakat és más cikkeket adtak nekik.
Aztán az idegenek kardokat húztak elő, amit a tudatlan indiánok a pengénél fogtak meg, és megvágták magukat. Ez jelképes eseménynek tekinthető: véletlenül történő vérontás. Az arawakok és az idegenek a világot ellenkező szemszögből látták, s mindkettőjüket elkápráztatta, hogy a másik nem volt ilyen vagy olyan.
A bennszülött amerikaiak és az európaiak ilyesféle találkozása egyre szaporodott, amint mind több vállalkozó szellemű európai követte az első felfedezők hajóit az Atlanti-óceánon át. S függetlenül attól, hogy az európaiak spanyolok, angolok, franciák vagy portugálok, vagy hogy a bennszülöttek arawakok, juroki, irokéz vagy azték indiánok voltak, az első találkozások többnyire ugyanazt jelentették: két kultúra nézett egymással farkasszemet, s mindkét fél megütközött a másik másságán.8

Az arawakok szemszögéből az újonnan jöttek más nyelvet beszéltek, másként öltözködtek, más volt a bőrük színe, nem csoda, ha kételkedtek abban, hogy ők is emberi lények. Kolumbusz azt írta első amerikai útja után, hogy „az indiánok komolyan azt hiszik, hogy én ezekkel a hajókkal és emberekkel az égből szálltam alá". Más bennszülöttek is hasonlóképpen vélekedtek az európaiakról.
Kolumbusznak és az európaiaknak is voltak téves képzeteik. Például azt hitték, hogy a bennszülött amerikaiak „indiánok". Carroll és Noble írja: „Ez a hitük Kolumbusz alapvető tévedésében - melyre ő sosem jött rá - gyökerezett, hogy ha nyugat felé hajózik, eléri az Indiákat, mely utazásának elsődleges célja volt. Kolumbusz számára szó szerint felfoghatatlan lett volna, hogy addig ismeretlen földrészt fedezett fel. Mint európai kortársai, ő is szilárdan hitt az emberi tudás tökéletességében. Következésképpen amit látott, azt belefoglalta meglévő világképébe, és így lettek a bennszülött amerikaiak - az európaiak teljes megelégedésére - egyszerűen indiaiak, indiánok."9 Az „indiánok" leírásakor az európaiak nem azt hangsúlyozták, hogy milyenek az indiánok, hanem azt, hogy milyenek nem. Majd azt vették számba, hogy az őslakosoknak mijük nem volt. Például Amerigo Vespucci, akiről a kontinenst elnevezték, megjegyezte, hogy az indiánok sem nem muzulmánok, sem nem zsidók. Azt is hozzátette, hogy „rosszabbak, mint a pogányok, ugyanis nem láttuk, hogy áldozatot mutattak volna be, vagy lett volna olyan házuk, ahol imádkoztak". John Winthrop angol úriember, aki létrehozta a Massachussetts Bay Colonyt, azzal indokolta jogát az indiánok földjéhez, hogy azok „nem kerítik be a földjeiket, nincs állandó lakóhelyük vagy szelídített marhájuk".
Minden európai a maga előző tapasztalatai alapján kategorizálta a bennszülött amerikaiakat másikként. Az első angol telepesek abban az időben érkeztek Amerikába, amikor Írország gyarmatosítása is folyt. Nem csoda tehát - mutat rá Rónáid Takaki történész -, hogy az angolok kivetítették az ismerőst az
ismeretlenre, az írekről alkotott képüket Amerika bennszülöttjeire. Virginiában „vadnak és elmaradottnak találták a bennszülötteket, de nem adták fel a reményt, hogy fajuk és származásuk ellenére civilizálhatok. Pogány mivoltuk nem tűnt megmásíthatatlanul összefonódottnak sajátos fizikai megjelenésükkel, például a bőrszínükkel. "10 New Englandben más volt a nézet. Jóllehet az első felfedezők több bennszülött csoportról feljegyezték, hogy földműveléssel foglalkoznak, az angol gyarmatosítók nem így látták. Azt állították, hogy az indiánok lusták, s inkább éheznek, mint hogy dolgozzanak. „Mint a rókák vagy más vadak, az indiánok nem csinálnak mást, csak a fűben rohangásznak." Az újonnan érkezettek szemében a bennszülött amerikaiak nemcsak „elmaradottak", hanem veszélyesek is voltak. Takiki írja: „Azokat a tulajdonságokat testesítették meg, melyekkel a gyarmatosítók - saját maguk szerint - nem rendelkeztek, s - ami még fontosabb - amilyenekké nem is szabad válniuk. Mivel a civilizációtól távol, a vadonban éltek, a gyarmatosítók az indiánokra vonatkozó negatív megállapításaikban fogalmazták meg azt az erkölcsi kódexet, mely szerint élni kívántak. S ezzel dehumanizálták a bennszülött amerikaiakat. »Indiánná válni« egyre inkább azt jelentette, hogy a Sátánt szolgálni. Az indiánná válás a civilizáció levetkőzését, az elvadulást jelentette. Végeredményben az angolok valóban úgy vélték, hogy az indiánok civilizáción kívüli emberek."12
Ezek a vélemények legalább részben a vallásos meggyőződésben gyökereztek. A spanyol hódítókról írva Carroll és Noble rámutat: „.. .az európaiak Kolumbusz idejében a kereszténységet, tehát a maguk vallását tekintették a teremtés legtisztább hitének. Ezt az etnocentrikus meggyőződést erősítette a római katolikus egyház univerzális, azaz világközösséget építő eszmerendszere. Ez az univerzalizmus zárta ki a muzulmánokat a világközösségből, ezért viseltek évszázadokig vallási háborúkat a »hitetlenek« ellen, és ezért tekintették a zsidókat kívülállóknak az európai társadalmakban. A római katolikus egyház úgy vélte, hogy a nem hívőket vagy meg kell téríteni az egyetlen igaz hit számára, vagy ki kell irtani, esetleg rabságba kell vetni őket. Ez a vallásos meggyőződés alakította ki az európaiaknak az afrikaiakhoz és a bennszülött amerikaiakhoz fűződő viszonyát."13 Ez a hozzáállás nemcsak a katolikusokat, hanem a protestánsokat is jellemezte.
A bennszülött amerikaiak és az európaiak kapcsolatát erőteljesen befolyásolta az is, hogy az európai nemzetek között elkeseredett harc folyt a gazdagságért és a hatalomért. Miközben az európaiak az amerikai kontinens egyre nagyobb részét hódították meg, bennszülöttek millióit ölték meg, vetették rabságba, vagy szorították a földrész belseje felé.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Carroll és Noble azt írta Kolumbuszról: „Mint európai kortársai, ő is szilárdan hitt az emberi tudás tökéletességében. Következésképpen amit látott, azt belefoglalta meglévő világképébe." Végül is hogyan befolyásolta Kolumbusz utazása ezt a világképet? Hisznek ebben a világképben az emberek még ma is?
Kai Erikson szociológus szerint „valaki identitását, legyen szó egyénről vagy csoportról, úgy a legkönnyebb meghatározni, hogy felsoroljuk, az illető mi nem vagy milyen nem".14 Mi a hatása az ilyen negatív identitásnak, azaz azoknak a megállapításoknak, melyek szerint valaki nem ilyen vagy nem olyan? Hogyan működött ez a bennszülött amerikaiaknál? Az európaiaknál? Hallottál már saját magaddal kapcsolatban olyan meghatározást, amelynek az volt a lényege, milyen nem vagy? Ha igen, befolyásolta-e ez a magadról alkotott képedet? Mit gondolsz, miért a különbségekre és nem a hasonlóságokra koncentrálnak az emberek, amikor először találkoznak? Bátorítja-e ez a szokás a mítoszok és félreértések továbbélését?
Készítsd el a vadember és a pogány szavak munkadefinícióját! Mindkét szóban benne van az, hogy „ők" alacsonyabb rangúnak tekintett emberek, következésképpen fenyegetést jelentenek. Alex Bein szerint, ha meg akarjuk érteni az antijudaizmust, meg kell vizsgálnunk a zsidógyűlölet szókészletét. Alkalmazható-e ez a javaslata a bennszülött amerikaiakat elutasító jelenségre is? Hogyan befolyásolja a nyelv egy csoportnak a másik iránti toleranciáját? Hogyan vezethet a nyelv a dehumanizáláshoz?
Carroll és Noble azt írta, hogy Kolumbusz korának Európájában „a kereszténységet, tehát a maguk vallását tekintették a teremtés legtisztább hitének". Miért tartják ezt a nézetet a történészek etnocentrikusnak?
Egy fiatal bennszülött amerikai a következőket mondta egy interjúban: „Képzeld el, milyen lehet amerikai indiánok leszármazottjaként felnőni, tudni, hogy milyen különböző törzsek vére folyik az ereidben... Képzeld el, milyen úgy felnőni, hogy tudod, egy olyan kultúrát képviselsz, amelyik itt született, jóval azelőtt, hogy a fehér ember »felfedezte«. S próbáld elképzelni, milyen egy olyan kultúrához tartozónak vallani magad, amelyikről a társadalom nagy része azt vallja, hogy az nincs is. Képzeld el, hogy rendszeresen megpróbálnak meggyőzni, hogy te nem is vagy indián. Képzeld csak el."15 Mit árul el ez a részlet a címkézés hatalmáról? Mennyiben hasonlít ez a gondolatmenet A Medve, aki nem volt az történetéhez? Miben egyedi ez a történet?

2. OLVASMÁNY

Rabszolgaság és szabadság

Az amerikai kontinens egyes részein az európaiak rabszolgasorba vetették a bennszülött lakosságot, segítségükkel aknázták ki a területek gazdagságát és növelték hatalmukat. A kontinens többi részén - például a mai Egyesült Államok területén - az indiánok rabszolgasága meglehetősen ritka volt, több ok miatt is. Az indiánok tömegesen haltak meg az európaiak által akaratlanul behurcolt betegségekben. A túlélők pedig elszántan harcoltak a szabadságukért. A harcokban elfogott indiánok közül sem sok maradt rabságban. Jól ismerték a vidéket, tudták, hol találhatnak búvóhelyeket.
Az egyre növekvő munkaerőigényt az angolok először „szegődtetett szolgákkal" próbálták kielégíteni, olyan férfiakkal és nőkkel, akik négytől hét évig terjedő munkaszerződést kötöttek uraikkal. Kevés jött közülük önként Amerikába. Takaki így ír erről:

A szolgák egy része az ír „szolgakereskedelem" áldozata volt. Írországban különös szigorúsággal alkalmazták az angol szegénytörvényeket, melyek szerint büntetésként kényszermunkára lehetett ítélni a csavargókat és a naplopókat. Ezt kihasználva rengeteg fiatal ír férfit és nőt fogtak el, s küldtek Amerikába, hogy a gyarmatok munkaerőhelyzetén javítsanak. Egyikük, egy John King nevezetű férfi elmondta, hogyan rabolták el őt és társait: „Egy éjjel az ágyban törtek rá az angol katonák", és „minden tiltakozása ellenére" feltették egy hajóra. Az ír rabokat másnap reggel a „sírás és a kiabálás" ellenére Amerikába vitték.16

Az 1600-as évek elején az angolok már nemcsak Angliából és Írországból importálták a „szolgákat", hanem Afrikából is. Eleinte ekként is bántak velük, de a század közepétől az afrikaiakat életfogytiglani szolgáknak, sőt tulajdonnak kezdték tekinteni. A rabszolgaság nem volt új intézmény egyik kontinensen sem. Orlando Patterson szociológus szerint létezett „a történelem kezdetétől a XX. századig, a legprimitívebb és a legcivilizáltabb társadalmakban is. Nincs a világnak egyetlen olyan zuga, melyen valaha ne lett volna rabszolgaság. Nincs egy olyan nép, melynek ősei ne lettek volna rabszolgák vagy rabszolgatartók."17 Patterson szerint a rabszolgaság egyike azoknak a helyzeteknek, amikor egy ember hatalmat gyakorol a másik felett. A szociológus három fontos különbségre hívja fel a figyelmet. Először: a rabszolgák soha nem rendelkeztek hatalommal. Másodszor: társadalmi szempontból nem számítottak embereknek, azaz mindig kívülállóknak tekintették őket, akiknek nincsenek társadalmi kapcsolatai másokkal. Kívül estek mindenféle kötelezettségi körön, vagyis azoknak a körén, „akik iránt kötelezettségekkel tartozunk, akikre szabályok vonatkoznak, akiknek bántódását a közösségnek orvosolnia kell". Továbbá: az újonnan megszerzett rabszolgákat minden társadalom igyekezett izolálni. Többnyire meghatározott öltözéket kellett viselniük, vagy bizonyos módon vágták le a hajukat. Sok esetben tetoválással vagy a bőrbe égetett ábrával jelölték meg őket. Saját nevüket, nyelvüket, szokásaikat vagy hitüket többnyire nem tarthatták meg. Az Egyesült Államokban - Winthrop D. Jordán történész szerint - a rabszolgák hatalomnélkülisége és szociális elszigeteltsége vezetett ahhoz, hogy a „mi" a fehéreket, az angolokat, a szabadokat, az „ők" pedig a feketéket, a pogányokat, a rabszolgákat jelentette.18 Patterson kifejti, hogy ez az attitűd hogyan befolyásolta a rabszolgák identitástudatát és önbecsülését:

A rabszolgának is van múltja, ez biztos. De a múlt nem egyenlő az örökséggel. Mindennek van története, még a botoknak vagy a köveknek is. A rabszolgák abban különböztek a szabad emberektől, hogy nem folytathatták életükkel őseik hagyományait, nem magyarázhatták meg a számukra adott társadalmi valóságot az őseiktől származó tudással, s többé nem szőhettek bele a jelen tapasztalatait közösségük kollektív emlékezetébe. Nem kétséges, hogy megpróbáltak visszanyúlni a múltjukba, hogy a jelenükkel összekössék. De ehhez, másoktól eltérően, át kellett törniük azon a vasfüggönyön, melyet a tulajdonosuk s az ő közössége, az ő törvényei, rendőrei, felügyelői és öröksége jelentett.19

A rabszolgaságnak még egy sajátossága van. A rabszolgákat mindig megvetették. Frederick Douglass rabszolga volt és abolicionalista (a rabszolgaság eltörléséért harcolók így nevezték magukat - A szerk.). Nagyon jól megragadta a megvetettség és a hatalomnélküliség összefüggéseit, amikor arról számolt be, hogyan próbálta az ura betörni. Amikor végül szembeszegült tulajdonosával, Douglass visszaszerezte saját ember voltának érzését „.. .Előtte semmi se voltam, akkor ember lettem. Hatalom és erő nélkül az ember az emberi méltóságát is elveszíti. Az emberi természet olyan, hogy nem tudja a tehetetlen embert tisztelni, legfeljebb sajnálni, de azt sem sokáig, ha nem mutat fel erőt." Patterson az ellenállás jelentőségére hívja fel a figyelmet:

A rabszolga számtalan módon ellenállt, melyek közül csak egy, a lázadás volt nyílt. A helyzete ellenére azon igyekezett, hogy rendszerességet és kiszámíthatóságot vigyen az életébe. Rokonsági kapcsolatai törvénytelennek számítottak, de annál fontosabbak voltak számára. Az általános megvetés ellenére táplálta magában a méltóságérzetet. Formális elszigeteltsége miatt még érzékenyebb lett a közvetlen környezete eseményeire. A rabszolga anya felfokozott szeretetet tanúsított gyermeke iránt minden rabszolgatartó korban. A rabszolgák élni vágyása és szolidaritása mindenütt elképesztette a rabtartókat, s bárhogy is tagadták, minden kor rabszolgája megőrizte alapvető emberi méltóságát.20

„A szabadságért folytatott harc olyan vágyakat kényszerített a rabszolgára, amit senki más nem érezhetett át olyan mélyen: a felszabadítás, az el-nem-idegenedés, a társadalmi szempontból nem-számítás tagadását és a veleszületett emberi méltóság elismertetésének vágyát" - foglalja össze Patterson, s hozzáteszi: „És így született meg a szabadság a földön. A rabszolgaság előtt az emberek fel sem tudták volna fogni azt az eszmét, amit ma szabadságnak nevezünk. A premodern, nem rabszolgatartó társadalmakban az emberek nem tudták volna az elnyomás megszüntetését eszménynek tekinteni."
Az Amerikai Egyesült Államok megalakulása után az amerikaiak szembekerültek azzal a kérdéssel, hogy ki legyen az amerikai politikai nemzet tagja és ki ne. A Függetlenségi Nyilatkozatban Thomas Jefferson lefektette az alapelvet: „Minden ember szabadnak és egyenlőnek született." Ennek azonban ellentmondott, hogy a rabszolgákat megfosztották személyi szabadságuktól, és más csoportokkal együtt kizárták őket a polgárjogokból is.
A feketék a Függetlenségi Nyilatkozatra hivatkozva követelték mind a rabszolgaság eltörlését, mind a polgári jogokat. Néhány államban el is törölték a rabszolgaságot, politikai jogokat azonban ott sem kaptak a feketék. A problémát két körülmény is súlyosbította. Egyfelől az, hogy az 1790-es félmillióról 1860-ra több mint négymillióra nőtt a rabszolgák száma, másfelől egyre több amerikai tartotta az intézményt nem csupán szégyenletes és minél előbb megszüntetendő szükségmegoldásnak, viszont egyre kevesebb vélte az amerikai gazdaság szükséges és elfogadható részének. A rabszolgaság intézményének védelme végül tizenegy déli államot az unió elhagyására késztetett. Polgárháború tört ki e déli és az unióban maradt északi államok között, s a rabszolgaságot végül a polgárháború vége után, 1865-ben törölték el.
A politikai jogokból más csoportok is kiszorultak. Néhány államban csak keresztények szavazhattak és viselhettek hivatalt. A szavazójogot mindenütt - a liberális felfogásnak megfelelően - meghatározott vagyonhoz kötötték. Ugyancsak mindenütt kiszorultak a politikai jogokból a nők is.

A szabadságért folytatott harc olyan vágyakat kényszerített a rabszolgára, amit senki más nem érezhetett át olyan mélyen: a felszabadítás, az el-nem-idegenedés, a társadalmi szempontból nem-számítás tagadását és a veleszületett emberi méltóság elismertetésének vágyát.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan határozza meg Patterson a rabszolgaságot és a szabadságot? írd le ezek munkadefinícióit a naplódba! Hogyan viszonyul a kettő egymáshoz? Mi az összefüggés a rabszolgaság és a hatalom között? Hogyan különbözik a rabszolgaság más, hatalomra épülő emberi viszonyoktól? Mennyire fontosak ezek a különbségek?
Ki a „társadalmi szempontból nem számító" ember? Az 1900-as évek közepén Ralph Ellison „láthatatlan ember"-nek nevezte magát és afroamerikai társait. Mit gondolsz, mit jelent ez? Hogyan köthető össze ennek tartalma Patterson kifejezésével?
Hogyan magyarázzák meg Patterson rabszolgaságról vallott nézetei azt, hogy kevés bennszülött amerikai vált rabszolgává? Hogyan magyarázzák meg, hogy a fehér „szegődtetett szolgák" sem lettek azok?
James F. Gilligan azt mondta, hogy még nem fordult elő olyan súlyos erőszakos cselekedet, melynek „mozgatórugója ne a megszégyenülés, megaláztatás, a tiszteletlenség vagy a gúny lett volna, s amely ne azt célozta volna, hogy megelőzze vagy megtorolja a felsorolt esetek miatt bekövetkezett méltóságvesztést, lett légyen bármilyen súlyos büntetés - akár a halál - az erőszakos cselekmény következménye". Hogyan kapcsolható össze ez a megállapítás a rabszolgaság sajátosságaival? Keress példákat irodalmi és filmélményeidből rabszolgák ellenállására, szabotázsára! Látsz összefüggést az erőszak és a sértett méltóság között?
Miben különbözne és miben hasonlítana egy rabszolga identitásábrája egy szabad emberéhez?
Orlando Patterson azt írja, hogy a rabszolgák és az elnyomott népek „álarcot viselnek", amikor elnyomóikkal érintkeznek. Milyen álarcokról lehet szó? Miért viselik őket? Ismersz olyan valakit, aki ma -jelképesen - maszkot visel? Ha igen, mit gondolsz, miért teszi?
A paradoxon olyan igaz állítás, mely látszólagos ellentmondást rejt. Miért paradoxon a következő megállapítás: „Az első, a szabadságért harcoló férfiak és nők, akik önmagukra a szó valódi értelmében mint szabadokra gondolhattak, tulajdonképpen a felszabadított rabszolgák voltak."
Mi lehet a magyarázata, hogy a rabszolgák majdnem minden esetben kívülállók voltak, azaz olyan emberek, akiknek származása, vallása vagy nemzetisége eltért a rabszolgatartókétól?
Keress példákat a rabszolgaságra a világ különböző kontinensein! Kik lettek rabszolgák? Kik vetették őket rabszolgaságba? Hogyan bántak velük? Minek tekintették a rabszolgákat uraik? Hogyan gondoltak önmagukra a rabszolgák?
A Rassz és rabszolgaság a Közel-Keleten című könyvében Bemard Lewis rámutat arra, hogy a rabszolgaság intézményét „elfogadta és alkalmazta a judaizmus, a kereszténység, az iszlám és a többi világvallás is". Vajon miért terjedt el ennyire ez az intézmény? Milyen magatartásformáknak kellett megváltozniuk ahhoz, hogy a korábban a társadalom szerves részének tekintett rabszolgaságból rosszaik és elvetendő intézmény legyen?

Még nem fordult elő olyan súlyos erőszakos cselekedet, melynek „mozgatórugója ne a megszégyenülés, megaláztatás, a tiszteletlenség vagy a gúny lett volna, s amely ne azt célozta volna, hogy megelőzze vagy megtorolja a felsorolt esetek miatt bekövetkezett méltóságvesztést, lett légyen bármilyen súlyos büntetés - akár a halál - az erőszakos cselekmény következménye".

3. OLVASMÁNY

A nemzethez tartozás Magyarországon
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímea ˆ. Első közlés)

A Habsburg Birodalomban, amelynek Magyarország is a része volt, csak a nemeseknek voltak politikai jogaik, illetve néhány város jutott képviselethez, persze csak akkor, ha az országgyűlést összehívta az uralkodó. Ennek a politikai rendszernek a tarthatatlansága a nemesség legjobbjai előtt a XIX. század első felére nyilvánvalóvá lett. A változtatást egyre többen sürgették azért is, mert az érvényes jogszabályok lehetetlenné tették a modern gazdaság kifejlesztését.
A társadalmai átalakítás igényével egyidejűleg egy másik fontos folyamat is elkezdődött. A Habsburg Birodalomban igen sok nép és sokféle vallás élt együtt. A birodalomban élő népek a XVIII. század végén és a XIX. század elején kezdtek önálló voltukra ráébredni. Magyarország helyzete külön is érdekes volt ebből a szempontból, hiszen a soknemzetiségű birodalmon belül maga is igen kevert lakossággal bírt. Az ország lakosságának csupán valamivel kevesebb mint 40%-a volt magyar anyanyelvű. Az ország déli részén horvátok és szerbek éltek, mindkét nép már korábban is rendelkezett bizonyos fokú különállással. Északon szlovákok és rutének éltek. Erdélyben a politikai jogokból kirekesztett románok voltak sokan.
Jelentős volt a németek száma is. A nacionalizmus ebben az időszakban elsősorban a nemzeti kultúra ápolását jelentette. A magyar anyanyelvűek között ez a folyamat némileg korábban kezdődött, és talán erősebben összefonódott a birodalmon belüli függetlenség kérdésével. Megszülettek az első nyelvkönyvek, szótárak, anyanyelven alkotott irodalmi művek. Különösen fontos szerepet kapott a nemzeti történetírás. Az ekkor íródott nemzeti történelmek mindegyike már az ókortól igyekszik bemutatni nemzete dicső történetét. A dicső múlt felidézése az olvasónak lelkesedést és büszkeséget adhatott. Később azonban politikai követelések indoklásául szolgáltak ezek az elméletek: ezekkel igazolták, hogy ők voltak az adott terület régebbi lakói, így az aktuális politikai követeléseket a régi jogok helyreállításaként írták le. Ekkoriban a nemzetiségek nacionalizmusa elsősorban az adott nemzetiség értelmiségének ügye volt. A nemzetiségek kulturális-nyelvi követelései azonban hamar eljutottak az önálló politikaijogok követeléséig.
1848-ban Európa nagy részében és a Habsburg Birodalmon belül is forradalmak törtek ki. A forradalmi hullám meggyőzte az uralkodót és a reformokat ellenző nemeseket, hogy el kell fogadniuk az évtizedek óta sürgetett társadalmi változtatásokat, például a jobbágyrendszer eltörlését és a nemesi adómentesség megszüntetését, valamint a magyar nemesség által sürgetett politikai változásokat, elsősorban a független magyar kormány és országgyűlés felállítását Pest-Budán és az Erdéllyel való egyesülést. Az 1848-as törvények az addig a születésen alapuló politikai jogokat is kiterjesztették. A kor szokásának - pontosabban a liberális eszmerendszernek - megfelelően a választójogot bizonyos vagyonhoz kötötték, a vagyoni megkötés alól kivéve az értelmiséget, egészen a községi tanítókig és lelkészekig. A választójog csak a férfiakra terjedt ki. E megszorítások ellenére Európában Svájcot leszámítva Magyarországon volt a legnagyobb a választók aránya (7-8%). A magyar forradalom vezetőit őszintén meglepte, hogy ezek a változások nem elégítettek ki mindenkit. A nemzetiségek gyűléseken fogalmazták meg követeléseiket, amelyek a nyelvhasználattól a területi autonómia követeléséig terjedtek. Ezekkel a magyar kormány tagjai nem tudtak mit kezdeni, hiszen számukra egyértelmű volt, hogy Magyarországon egy politikai nemzet létezik, a magyar, amelynek mint egyének tagjai a nemzetiségiek is. A bécsi udvar kihasználta ezt az ellentétet. A nemzetiségeknek megígérte követeléseik teljesítését, így azok a szabadságharcban az osztrák erőket támogatták. 1849 tavaszán derült ki, hogy az ígéretek ígéretek maradnak: a bécsi udvar által kihirdetett alkotmány nem teljesítette őket. A magyarok és nemzetiségek közötti közeledés azonban idő hiányában csak jelképes maradt. Az országgyűlés 1849. július 28-án iktatta törvénybe, hogy „minden népiségnek szabad kifejlődése biztosíttatik".
A szabadságharc bukása utáni zsarnokság nem adott teret a politikai ügyek megvitatásának, így a nemzetiségi kérdésről való vitának sem. A szabadságharc emigrációban élő vezetői viszont megpróbálták feldolgozni az élményt, hiszen a nemzetiségek szembefordulása a forradalom ügyével mély sebet ejtett bennük. A legradikálisabban Teleki László szakított a nemesi liberális felfogással. Ő már 1849-ben is azt vallotta, hogy fel kell adni a magyar hegemónia, sőt még a magyar területi egység elvét is, és konföderációvá kell alakítani az országot: „Magyarhon jövője véleményem szerint attól függ, hogy a különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban mentői bőkezűbbek. Nemcsak Ausztria halt meg, Szent István Magyarországa is."21 Kossuth Lajos véleménye viszont változott a kérdésben. 1851-ben a nemzetiségeknek széles önkormányzatot javasolt, területi autonómiát azonban nem, mivel a történelmi Magyarország szétesésétől tartott. Tíz év alatt jutott el aztán a Duna-völgyi szövetség gondolatához, mely a népek szabad akaratából szerveződne. Ehhez azonban szükség lett volna a Habsburg Birodalom felbomlására és az itt élő népek kölcsönös kompromisszumkészségére. Az első világháború után kiderült, hogy a terv megvalósulásának az utóbbi feltétel hiánya a nagyobb akadálya.
Magyarországon a nemzetiségi kérdés az új politikai rendezéskor, 1867-ben került ismét előtérbe. Néhány nemzet, elsősorban a cseh, sérelmezte, hogy ekkor végül is a két legnagyobb nemzet, az osztrák és a magyar egyezett ki egymással. Magyarországon belül pedig csupán a horvátokkal született külön kiegyezés. A nemzetiségek helyzetét 1868-ban szabályozta törvény, mely kimondta: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenlő tagja." Az alapvető felfogás tehát nem változott. A nemzetiségek politikai követeléseit az 1848-as forradalomhoz hasonlóan meggyorsította az első világháború, amikor a területi autonómiától az önálló államok megalakításának követeléséig jutottak el.
Érdekes megvizsgálni az 1874-ben elfogadott választójogi törvényt! A választójogot ez is bizonyos vagyonhoz kötötte, ám annak nagyságát a különböző területeken eltérően állapította meg. Mégpedig úgy, hogy a nemzetiségi területeken kisebb volt az az alsó határ, amitől szavazhattak, így nyilván nagyobb arányban szavazhattak onnan, mint a magyarlakta területekről. Ugyancsak a nemzetiségek helyzetét erősítette a választási körzetek aránytalan elosztása: nemzetiségi területen ugyanis kisebb körzetek küldhették képviselőt. Ennek az volt az oka, hogy a nemzetiségi területeken a kormánypárt több szavazatot kapott, így hatalmának folyamatos biztosítása érdekében mindenféle nacionalista szólam ellenére is a nemzetiségeknek kedvező választójogi törvényt léptetett életbe. A dualizmus kori választójogi törvény egyébként az 1848-as törvényhez képest némileg szűkítette a választók számát. Nyugat-Európában a folyamat ellentétes volt, így a korszak végére jelentős különbség alakult ki a két régióban választójoggal bírók arányát tekintve.
A polgári forradalmakkal, a jogegyenlőség bevezetésével mindenütt előkerült a zsidó vallásúak jogegyenlőségének biztosítása is. Magyarországon a szabadságharc alatt a nemzetiségi törvénnyel egy időben iktatták törvénybe a zsidók polgári jogegyenlőségét. Ennek gyakorlati hatása természetesen nem volt. Az új közjogi rendezéskor, 1867-ben ismét kimondták az izraelita lakosok jogegyenlőségét. A zsidók helyzetét az 1890-es évek törvényei rendezték véglegesen: a polgári házasság bevezetésével (1894) lehetővé váltak a zsidókeresztény vegyes házasságok. A folyamatot a zsidó vallás törvényesen bevett vallássá nyilvánítása (1895) zárta le. A dualizmus korában lezajlott hatalmas -és főként nagyon gyors - gazdasági fejlődés és társadalmi átalakulás azonban új problémákat vetett fel, amelyeket ez a törvényi szabályozás nem tudott kezelni.

4. OLVASMÁNY

A cigányság Magyarországon
(Magyar kiegészítés. Zolnay Jánosˆ. Első közlés)

A cigányság és a többségi társadalom együttélésének feszültségei, az ezzel kapcsolatos indulatok viszonylag új keletűek. Nyelvi, kulturális és társadalmi értelemben a cigányság is meglehetősen tagolt, a többség azonban vajmi keveset tudott a romákról. A történeti Magyarországon a romák az egyébként nemzeti, kulturális, vallási értelemben rendkívül heterogén társadalom egészén kívül éltek. A magyarországi többségi társadalomnak persze mindig volt valamilyen laza kapcsolata a romákkal. Ismereteink első komoly bázisa az 1893-ban elvégzett cigányösszeírás. Eszerint az összeírás évében 274 ezer cigány élt az akkori Magyarországon, közülük cigányul mintegy 87 ezren beszéltek, 67 ezren pedig románul. A romák legnagyobb része kovács, szegkovács, üstkészítő volt, de sokan dolgoztak vályogvetőként, téglaégetőként. Közel 10%-uk teknővájással kereste kenyerét. Kicsiny, bizonyos értelemben elit csoportot alkottak a lókupecek. Nyelvi, kulturális és társadalmi értelemben a cigányság is meglehetősen tagolt. A 17 ezer muzsikus cigány elkülönült a roma társadalomtól. Az első összeírást követően közel nyolcvan évig kellett várni, amíg a magyar hivatalos vagy akadémikus érdeklődés ismét a cigányok felé fordult. 1971-ben Kemény István szociológus nagyszabású vizsgálata 320 ezerre becsülte a romák számát - természetesen az ország mai területén. A két vizsgálat között a magyarországi cigányok társadalmi helyzete lényegesen megváltozott. A hagyományos vándoriparos, kézműves foglalkozások iránti kereslet már a két világháború közötti időszakban csökkenni kezdett, ami fokozatosan aláásta megélhetésük hagyományos alapját. Megjelent a munkanélküliség, ami a romák számára máig a modernizáció legsúlyosabb következménye. Kemény István szerint a Horthy-korszakban a cigányok zöme már az agrártársadalom ipari proletárjaként próbálta megkeresni kenyerét mint bányász, kubikos, vasúti krampácsoló vagy éppen építőipari segédmunkás. Ebben az időszakban azonban vándoripari szolgáltatásaikra még szüksége volt a falvak népének.

Nyelvi, kulturális és társadalmi értelemben a cigányság is meglehetősen tagolt.

A cigányság mégis viszonylag kisszámú elitje, a muzsikusok révén „honosodott" meg a magyar köztudatban. A „kávéházi cigányzene" - ami persze meglehetősen távol áll a valódi cigány folklórtól - Kelet-Közép-Európában egyedülálló társadalmi szereppel ruházta fel a magyar cigány muzsikust. Pernye András zenetudós rámutatott, hogy itt is valami hasonlóról van szó, mint az északamerikai dzsessz esetében: a „jövevények" - Amerikában az afrikai eredetű feketék - saját zenei anyanyelvüket a többség megkívánta zenei világra alkalmazzák. Idehaza - képletesen szólva - a bor mellett sírva vigadó dzsentri „rendeli" a zenét, a cigány vonója pedig azt játssza, amit ő hallani akar. De a múlt századi irodalmi és nemzeti köztudat súlyosabb szerepet is osztott a muzsikusra, a romantika korában kialakult cigány figura végletes pillanatban a magyarság önarcképe. „Véred forrjon, mint az örvény árja, / Rendüljön meg a velő agyadban, / Szemed égjen, mint az üstökös láng, / Húrod zengjen vésznél szilajabban": csak Vörösmarty A vén cigánya képes megszólaltatni a mondhatatlant, hogy „Isten sírja reszket a szent honban". Gárdonyi várvédő cigánya valóságos társadalmi parabola. Megmenti a várat, de azért a harcban nem vesz részt -nem része a közösségnek. Egyszerre számkivetett pária és az égi machináció eszköze. A cigány intésre lép elő, hogy honnan, azt nem tudjuk. Ha ideje lejár, távozik, mondhatnánk kívül kerül a társadalmi tudaton. Kicsit félelmetes, kicsit vonzó figura. Az archaikusnak gondolt cigánytábor titkos elvágyódások helye: kötelékek nélküli, időnként zabolátlan érzelmek otthona, de a „valóságos" otthonoktól olyannyira távol eső, mesebeli világ, hogy nem veszélyezteti annak szigorú rendjét.
A romák kollektív emlékezete sokáig őrizte ugyan a Mária Terézia-féle „civilizációs kísérlet" sokkját - az uralkodónő rendeletére úgy igyekeztek felemelni a cigányokat, hogy erőszakosan elvették és magyar családoknak adták gyerekeiket -, de a cigányság jelenléte komoly társadalmi feszültséget hosszú ideig nem jelentett. Kársai László tanulmánya szerint 1945-ig a jogalkotás elsősorban a „kóborcigányok" regisztrálását, illetve a kóborlás visszaszorítását próbálta elérni -, kevés eredménnyel. A kiegyezéstől kezdve sorra születtek a rendeletek, amelyek büntették a csavargást, a közveszélyes munkakerülést, előírták, hogy az „illetőséggel" nem bíró személyeket valamely község kötelékébe kell utalni. Ezek mind a vándorcigányok helyhez kötését kívánták előmozdítani. Ugyanezen célból 1916-ban országos razziát tartottak, majd később általánossá váltak a félévenkénti razziák a romák körében. Mindhiába, a vándorcigányokat ez nem térítette el az országutaktól. Szolgáltatásaikra változatlanul szükség volt, a hatóságok pedig a lehetetlen vállalkozás helyett általában csak a megyehatáron toloncolták át az elfogott romákat. A zsidóellenes törvényeket hozó hivatalos antiszemitizmus időszakában a szélsőjobboldali politikusok alig foglalkoztak a cigányokkal. A cigányellenesség még a leghírhedtebb nyilas politikusok világképének sem volt része, jóllehet a náci Németországban részletes nyilvántartást készítettek az ottani cigányokról. A nyilas rémuralom hónapjaiban az ország nyugati megyéiben történtek tömeges cigányellenes gyilkosságok, illetve innen deportáltak haláltáborokba cigányokat.

A romantika korában kialakult cigány figura végletes pillanatban a magyarság önarcképe.

A cigányság jelenléte komoly társadalmi feszültséget hosszú ideig nem jelentett.

A második világháborút követően a magyarországi romák helyzete gyökeresen megváltozott, történelmi léptékben gyorsabban, mintsem erre a magyar társadalom reagálhatott volna. Az erőltetett iparosítás néhány évtized alatt szinte kisodorta a munkaképes korú cigány férfiakat és részben a nőket is korábbi életformájukból. A hetvenes években már nehéz olyan gyárat elképzelni, ahol nincsenek cigány segédmunkások, nem volt olyan nagyobb építkezés, útépítés, ahol ne dolgoztak volna romák. Nyugodtan mondhatjuk, a cigány munkavállalók nélkülözhetetlenekké váltak az alulképzett, olcsó munkaerőt nagy számban igénylő szocialista gazdaság számára.
A cigányokkal kapcsolatos hivatalos magatartás következetlen volt. Előbb életre hívták a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, majd 1961-ben felszámolták. Az ekkor született párthatározat a cigányok gyors asszimilációjában látta a megoldást, és megtiltott minden elkülönülő nemzetiségi, kulturális törekvést. Az erőszakos asszimilációs törekvések néha brutális akciókkal is együtt jártak. Időről időre rendőrök vették körül a cigánytelepeket, az ott élőket kényszerű és rendkívül megalázó fertőtlenítő eljárásnak vetették alá. Az 1961-es párthatározat előírta a cigánytelepek tervszerű felszámolását, és ezt megkönnyítendő kedvezményes kölcsönnel támogatott, „csökkentett értékű", tehát komfort nélküli, úgynevezett „CS" lakások építését kezdték meg. Az építési kölcsönt, illetve támogatást nem adták az építtető cigány családok kezébe, így a kivitelezők annyit számláztak, amennyit akartak, és olyan gyatra munkát végeztek, amilyet csak nem szégyelltek - senki nem ellenőrizte őket. A silány minőségű „CS" lakások révén a cigányok ismét csak „faluszéli" helyzetbe kerültek, ugyanakkor a telepítési akciók súlyos feszültségeket keltettek. Szolnok megyében például a megyei vezetés két falut jelölt ki, ahová felszámolt telepekről cigány családokat költöztet. Az egyik faluban „sakktáblaszerűen" költöztették a romákat, a szomszédos „magyar" családoktól várva a jövevények „átnevelését". Az eredmény az lett, hogy a régi gazdák közül, aki tudott, elmenekült a faluból. A szomszédos faluban az eredeti település mellett parcelláztak telkeket a cigányoknak. Az eredmény: két elkülönült falu jött létre.
A hetvenes évek településpolitikája - közigazgatási, majd iskola-összevonások révén - tervszerűen elsorvasztotta az aprófalvak nagy részét. Falvak százai veszítették el igazgatási önállóságukat, majd iskoláikat, intézményeiket. A „szerepkör nélküli" kategóriába sorolt falvakban még építési engedélyt sem adtak. Aki tudott, elköltözött a legközelebbi olyan településre, amelyet a központi településfejlesztési politika fejlesztendőnek ítélt. Az ország településhálózata rövid idő alatt drámai és bizonyára a politikusok által sem gondolt változásokat élt át. Egykor virágzó falvak mentek tönkre néhány év alatt, a hátrahagyott üresen maradó, olcsó házakba pedig sok cigány család költözött. „Cigány falvak" alakultak ki „magyar falvak" szomszédságában. Hasonló folyamat játszódott le a városokban is.
A magyar társadalom valójában csak ekkor, a hatvanas-hetvenes években „találkozott" a cigányokkal, méghozzá súlyos konfliktusok által. Magyarországon a romák már nem a társadalmon kívül, hanem annak szerves részeként éltek. Az ingázó, munkásszállón élő cigányok önálló otthonmegszerzésére törekedtek, gyerekeiket iskolába íratják. Már nem romantikus, meseszerű lények, hanem munkahelyi kollégák, falu- vagy ajtószomszédok.
KÉP
1979-ben egy párthatározat már „etnikai csoportnak" minősítette a romákat - ezzel közvetve beismerve az asszimilációs politika kudarcát.
A többségi társadalom és a romák mai együttélési módja az elmondottak következményeként három alapvető problémát hordoz. Ezek mindkét fél számára hosszú távon megoldandó feladatot, jelenleg pedig számtalan konfliktus forrását jelentik: a gettósodás, az iskoláztatás, illetve az iskoláztatás hiánya és a munkanélküliség.
Mivel a lakótelepi panellakásokat jórészt gyermekszám alapján osztották el a kérelmezők között, így sok cigány család költözött lakótelepi lakásba. Ezzel párhuzamosan, illetve a nyolcvanas évek közepétől a budapesti belső városrészek leromlása elősegítette a cigány családok nagyarányú beköltözése, ami kétségkívül meggyorsította a belső kerületek további leromlását. A falvak, ahol nem élnek cigányok, mindent elkövetnek azért, hogy roma családok ne is költözzenek oda: például üres telket vagy házat nem adnak el cigányoknak. Azok a települések, városrészek, ahol élnek roma közösségek, mindent elkövetnek azért, hogy megszabaduljanak tőlük. A romák mindennapi szokásai, vérmérséklete, mentalitása persze más, mint a többségé, és ez zavaró lehet. A valódi tét azonban nagyobb: a polgárok, az önkormányzatok telkeik, termőföldjeik, ingatlanaik értékét akarják megőrizni, illetve növelni, így keletkeznek a többségi társadalomtól térben elkülönülő és életformában is jelentősen különböző gettók.

A romák mindennapi szokásai, vérmérséklete, mentalitása persze más, mint a többségé, és ez zavaró lehet.

Az oktatás hagyományos menetét a cigány gyerekek többféle módon is nehezítik a pedagógusok számára: éhesek, nyugtalanok, tisztálkodási, testi szokásaik más kultúrán alapulnak, sokszor nyelvi nehézségeik is vannak. Ezért aztán az általános iskolába beiratkozó cigány gyerekeket gyakorta irányítják értelmi fogyatékosok számára létesített kisegítő iskolába. A családot meggyőzik arról, hogy ebben az esetben valamivel magasabb családi pótlékot kap, az iskolafenntartó önkormányzat pedig ugyancsak valamivel magasabb összegű állami támogatásban részesül a gyerek után. A kisegítő iskolába íratott gyerek viszont már hatéves korában behozhatatlan hátrányba kerül, holott mind a többségi társadalom, mind a romák számára az lenne az előnyös, ha növekedne az iskolázott, középiskolai és egyetemi végzettséggel rendelkező cigányok száma és aránya is.

Az oktatás hagyományos menetét a cigány gyerekek többféle módon is nehezítik a pedagógusok számára: éhesek, nyugtalanok, tisztálkodási, testi szokásaik más kultúrán alapulnak, sokszor nyelvi nehézségeik is vannak.

Kemény István és munkatársai 1995-ben újabb nagyszabású felmérést végeztek. Úgy találták, hogy a cigányok 45-50%-a regisztrált munkanélküli. (A munkanélküliség országos aránya 1992-ben volt a legmagasabb: 13%.) A romák munkapiaci helyzete alapvetően megváltozott: az alacsony képzettségű ipari munka iránti kereslet drasztikusan csökkent. Helyzetüket a munkapiaci diszkrimináció is nehezíti: sok munkáltató akkor sem vesz fel romákat, ha a jelentkező egyébként megfelelő lenne az adott feladatra.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Ha a cigányok körében az ijesztően magas munkanélküliség tartós marad, ha lakáspiaci helyzetük tovább romlik, ha a roma gyerekeket nem sikerül jó képzettséget nyújtó iskolákba íratni, akkor a „cigánykérdés" kezelhetetlenné duzzad. Ma Magyarországon megbízható becslés szerint 500 ezer cigány él. Ha egy ekkora tömegű népesség tartósan leszakad, dezintegrálódik, az az egész társadalom stabilitását veszélyeztetheti. Máris vannak figyelmeztető jelek. Szórványosan, de előfordulnak erőszakos cselekmények. Egyes lapok lassan „felfedezik" a cigányokat mint olyan csoportot, amely ellen könnyű indulatokat kelteni. Nem szabad elhallgatni, hogy a rendőrök gyakran lépnek fel törvénytelen módon cigányokkal szemben. Az emberi jogi szervezetek évente több száz rendőri visszaélést regisztrálnak. A romák valós problémái alig vannak jelen a köztudatban. Ugyanakkor a cigányközösség kultúrája igen erős, tagjainak biztonságot nyújt, egyszersmind megnehezíti a többségi kultúra szabályainak tiszteletben tartását.
A leleplezett bűnesetek nem kis részét cigányok követik el, a prostituáltak között sok cigánylány is van. Szerinted fontos információ, hogy egy elfogott tolvaj vagy betörő cigány? Információ vagy a közhangulat befolyásolása? Helyeselnéd, ha megírnák egy letartóztatott prostituáltról, hogy magyar? Te meg tudod különböztetni a cigányokat a nem cigányoktól? Az olaszoktól?
Keress a napilapokban olyan történeteket, amelyeknek a hőse vagy áldozata cigány! Mit tapasztaltál? Találtál pozitív kicsengésű történeteket? Milyen az arány? Mitől van ez szerinted? Ismersz híres cigányokat? Diplomásokat? Egyetlen diplomás roma sincs Magyarországon? Szerinted érdemes lenne a lapoknak különleges figyelmet fordítani az eredményes, iskolázott vagy sikeres cigányokra?
A lakásjuttatások kapcsán úgy tűnhetett, hogy nincs jó megoldás. Mit gondolsz erről? Szükség lenne gyors és jó megoldásokra? A magyar közösségek gyakran ellenállnak, ha cigányok akarnak beköltözni egy faluba vagy házba. Azok a települések, városrészek, ahol élnek roma közösségek, mindent elkövetnek azért, hogy megszabaduljanak tőlük. Úgy gondolják, településük jövőjének záloga, hogy ne éljenek ott cigányok. Az egyéni kalkuláció bizonyos fokig érthető. De a társadalom éppen azt nem veszi tudomásul, hogy minél inkább kirekeszti a cigányokat, annál súlyosabbá duzzasztja azt a problémát, amitől szabadulni akar. Lehet-e évszázados problémákat gyorsan és jól megoldani?
Természetesen vannak biztató fejlemények is. Mindenekelőtt az, hogy a kisebbségi politikai intézményrendszer létrejöttével kiépültek a cigány politizálás keretei is. Több száz cigány kisebbségi önkormányzat működik az országban, és többségük képes arra, hogy megfogalmazza és képviselje a helyi közösség érdekeit.


Budapesti cigány család otthonában

5. OLVASMÁNY

Nacionalizmus, hatalom és identitás Európában
„Akik könyveket égetnek el, egy nap embereket is elégethetnek. "
(heinrich heine)

Az európai nemzetek a Római Birodalom bukása után különböző utakat jártak be az egyén teljes alávetettségétől a személyiségjogainak különböző fokú elismeréséig. A franciák 1789-ben a királyságot olyan kormányzattal cserélték fel, melyben az embereknek beleszólásuk lett a jövőjük alakításába. A forradalom eszményeit Az emberi és polgári jogok deklaráció]''óban foglalták össze:

I. Az ember szabadnak és egyenlő jogúnak születik, és az is marad
….
IV. A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más embernek kárt nem okozunk
….
X. Senki sem üldözhető meggyőződése miatt, ideértve vallási meggyőződését is, ha annak nyilvántartása nem sérti a törvénnyel oltalmazott közrendet.22

A franciáknak el kellett dönteniük, hogyan fejezheti ki kormányzati rendszerük ezeket az eszményeket. Nyitva álljon-e az állampolgárság mindenki előtt, vagy legyenek korlátozások? A nemzetgyűlés végül is a demokratikus megoldást választotta, eltörölte a különbségeket a nemesek és a közemberek között. Úgy döntöttek, hogy a vallási kisebbségek tagjait, a zsidókat és a protestánsokat is megilletik az állampolgárság és az ezzel járó személyiségi jogok.
Franciaország új köztársasága nem volt hosszú életű. Napóleon magához ragadta a hatalmat, hódító háborúba kezdett, majd császárrá koronáztatta magát. Amint seregei egyik országot a másik után foglalták el, úgy terjesztették a forradalmi gondolatokat, különösen a szabadság és az egyenlőség eszméjét, valamint a világ egy új jelenségét, a hazafiságot és a nacionalizmust. Miközben az európai nemzetek a franciák ellen harcoltak, saját magukat is új szemszögből kezdték lát. Korábban az emberek az uraiknak tettek hűségnyilatkozatot, nem az országra esküdtek fel. A napóleoni háborúk idején kezdtek az emberek magukra mint németekre, osztrákokra, magyarokra, szlávokra vagy olaszokra gondolni. Ez az új gondolkodásmód Napóleon 1815-ös bukása után is megmaradt, jóllehet számos országban a régi rend állt vissza.
Hans Kohn történész fontos fordulópontnak ítéli, hogy az emberek egy nemzet tagjaiként kezdik meghatározni magukat. Szerinte a nacionalizmus „olyan lelkiállapot, mely elragadja az emberek többségét, és mindenkire hatni akar. Eszerint a nemzetállam a fő eszmény, a politikai szerveződés egyetlen legitim formája, ez hordozza az adott kultúra kreatív energiáit, és ez a záloga a nemzet gazdasági jólétének. "23

A nacionalizmus erősebb a hazaszeretetnél, az ország vidékeinek és szépségeinek szereteténél.

Theodore Abel szociológus szerint „a nacionalizmus erősebb a hazaszeretetnél, az ország vidékeinek és szépségeinek szereteténél", és figyelmeztet arra is, hogy „a hazafiság bizonyos mértékű etnocentrizmust is életre kelt, vagyis a saját nemzetüket hajlamosak az emberek a többieknél magasabb rendűnek tekinteni".24 Az 1800-as évek elején az európaiak meghatározása szerint a nemzet olyan emberek közösségét jelenti, amelynek közösek a hagyományai és a történelme. Számos német gondolkodó érvelt azzal, hogy egy nép tulajdonságait az un. Volkgeist vagy népszellem határozza meg, az az örök szellemiség, mely a történelem során egyre finomodik. Szerintük a nemzeti identitást a közös nyelv, történelem és kultúra hordozza. Egy német nacionalista ezt írta 1810-ben: „Egy állam a Volk (nép) nélkül semmi, lélektelen gépezet. A Volk az állam nélkül semmi, egy testetlen fantom, mint amilyenek a cigányok vagy a zsidók. Csak az állam és a Volk együtt alkothat Reichet (birodalom), és az ilyen Reich nem állhat fenn a Volkstum (népiség) nélkül."25 A hazafiság bizonyos mértékű etnocentrizmust is életre kelt, vagyis a saját nemzetüket hajlamosak az emberek a többieknél magasabb rendűnek tekinteni.
A német diákok ennek az eszménynek a hatása alatt hazafias társaságokat kezdtek szervezni, melyek célja Németország egyesítése volt. Azok a történelmi leírások inspirálták őket, melyek szerint őseik tiszta, tehetséges, bátor, szabad és lojális emberek voltak. Azokat, akik nem ezen ősök leszármazottai voltak, egyre inkább kívülállóknak tekintették, sőt olyan sötét erőknek, melyek a nemzet egységét fenyegetik. 1817-ben a hazafias körök képviselői összegyűltek Wartburgban, hogy megemlékezzenek Luther fellépésének és a protestantizmus kezdetének 300. évfordulójáról. Lutherban nemcsak a vallási vezetőt tisztelték, hanem a német nacionalistát is. Miután a diákok megesküdtek, hogy soha nem harcolnak más németek ellen, nem válnak cenzorokká vagy a titkos rendőrség tagjaivá, egy hatalmas máglyán könyveket égettek el. Egy szemtanú így írt erről az eseményről:

Ekkor egy hatalmas kosárban könyveket hoztak a máglya mellé, s nyilvánosan, az összegyűlt németeket szemtanúként megszólítva tűzre dobták őket az Igazság, a Haza és a Közösség Szelleme nevében. Azért tették ezt, hogy kifejezzék ítéletüket a gonosz könyvek felett, melyek nem tisztelték a Hazát, és tönkretették a közösségi szellemet. S azért is tették ezt, hogy megfélemlítsék a rosszul gondolkodókat és mindazokat, akik felszínességükkel -sajnos! - besározták és veszélyeztették a Volk ősi és tiszta hagyományait. Először valaki fennhangon felolvasta a könyvek címét, a tömeg pedig minden egyes alkalommal méltatlankodva felhördült: Tűzbe vele! Tűzre! A pokolra vele! Ezután a könyvet nagy üdvrivalgás mellett elnyelték a lángok.26

A hazafiaság bizonyos mértékű etnocentrizmust is életre kelt, vagyis a saját nemzetüket hajlamosak az emberek a többieknél magasabb rendűnek tekinteni.

A máglya körül összegyűlt ifjak számára a nacionalizmus keresztes hadjáratot jelentett. Nemcsak az volt a céljuk, hogy egységes nemzetet teremtsenek, hanem az is, hogy megőrizzék a nemzet tisztaságát. Ez az eszme olyan gondolkodókra is hatott, mint Friedrich Schlegel, aki a német Volk megteremtőit egy olyan tehetséges fajnak tekintette, akik a régmúlt időkben Indiából keltek útra, hogy nyelvüket és kultúrájukat nyugatra telepítsék. Schlegel nem talált nevet erre az ősi fajra, de mások indogermánnak, később - de nem Németországban! - indoeurópainak nevezték őket. Csak a század vége felé kezdték őket árjaként emlegetni. (Ez eredetileg az indiai és iráni nyelvek közös neve volt, de „nemes" jelentéssel is bírt.)
Az árja fajt az 1800-as években rengeteg romantikus elképzelés vette körül. Keletről nyugatra történő vándorlásukat egy német szerző a civilizáció jelképes útjaként írta le: „A kultúra terjedése, fő tendenciái mindig a nap járását követték." Egy francia szerző úgy vélte, hogy ez az útvonal „Indiából indult ki és Franciaországba tartott". A briteknek megvolt a maguk mítosza, őseiket, a „szabad angolszászokat" germán törzsekből eredeztették, s továbbvezették az útvonalat Németországból a Brit-szigetekre.27
A XVII-XVIII. században Franciaország Európa legerősebb állama volt. A németek viszont sok kis hercegségre, fejedelemségre tagolódtak. A franciák így a francia nemzet tagjának tekinthettek mindenkit, aki az ország határain belül élt. A németek viszont, mivel nem volt egységes államuk, kénytelenek voltak kevésbé kézzelfogható módon, a népszellem, a Volkgeist fogalmával meghatározni a német néphez tartozókat. E két fejlődést mintának tekinthetjük: a franciát az államnemzeti, a németet a kultúrnemzeti fejlődés példájának. Az utóbbi jellemzi Kelet-Közép- és Kelet-Európa népeinek történelmét is, hiszen a politikai határok itt sem estek egybe az etnikai határokkal. A két fejlődés között a kultúrnemzeti a bizonytalanabb: a nemzeti közösség kevésbé védett, sérülékenyebb, nemzeti kudarc esetén hajlamos az államon belül élő, de a többségi nemzettől valamiben különböző csoportokat okolni a kudarcért.
A két fejlődés közötti különbséget jól példázza a zsidók egyenjogúsításának kérdése. A francia forradalomban egyszerre és megszorítás nélkül egyenjogúsították a zsidókat. A német tartományokban viszont csak lépésenként kaptak jogokat, mintegy „jó viselkedésük" jutalmáért. Az így adott jogokat azonban a jogalkotó közösség bármikor visszavonhatta. Németországban a zsidók 1871-ben, a Német Császárság alaptörvényében kapták meg a polgárjogot, melynek megkérdőjelezése az első világháborús német vereség után, visszavonása pedig a náci hatalomátvétel után történt meg.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Kit tekintettek a franciák a kötelezettségi körükbe tartozónak? Kit a német diákok?
Az a mód, ahogy az emberek meghatározzák kötelezettségi köreiket, jelzi, ki rendelkezik a hatalommal, ki hozza a törvényeket. Az is kiderül belőle, kiket fog védeni a törvény, és kiket nem. Magyarországnak van-e népszelleme? Mi tartozik a magyar kultúrába? Miről gondolod biztosan, hogy beletartozik? Van valami, amiről biztosan azt gondolod, hogy nem tartozik a magyar kultúrába? Mit gondolsz, a cigánynóták beletartoznak?
A szilárdabb államnemzeti fejlődésben is voltak zökkenők. A francia forradalom polgárjogot adott a zsidóknak, 1807-ben Napóleon azonban összehívott hetvenegy rabbit és más zsidó vallási vezetőket, hogy segítsenek neki eldönteni, vajon a franciaországi zsidók részei-e a francia nemzetnek. A következőket kérdezte tőlük:

A zsidók szemében a franciák testvéreknek, felebarátoknak számítanak-e, vagy idegennek tekintik-e őket a zsidók? A Franciaországban születő és francia állampolgárként kezelt zsidók saját országuknak tekintik-e Franciaországot? Hajlandók lennének-e megvédeni az országot? Hajlandók-e a zsidók a francia törvényeknek engedelmeskedni és megfelelni a civil társadalmi elvárásoknak?

1807-ben zsidók már legalább kétezer éve éltek Franciaországban. Mit árulnak el a kérdések a róluk alkotott képről? Hogyan látta őket Napóleon? Mit szólnál, ha hasonló kérdéseket tennének fel neked azzal az embercsoporttal kapcsolatban, melyhez tartozol? Hogy felelnél?
A megkérdezett zsidók így válaszoltak Napóleonnak:

A zsidók szívében a hazaszeretet olyan természetes és erős, és annyira egybevág vallásos meggyőződésükkel, hogy egy francia zsidó Angliában idegennek tekinti magát még akkor is, ha zsidók között van, és ugyanez a helyzet az angol zsidókkal Franciaországban.
Ez az érzés olyan magaslatokra hágott bennünk, hogy a legutóbbi háborúban a francia zsidók elszántan harcoltak más zsidók ellen, akik a Franciaországgal szemben álló nemzetek csapataiban harcoltak.

Akik könyveket égetnek el, egy nap embereket is elégethetnek.

Mit fejezett ki a zsidók válasza? Mit próbáltak a császár tudomására hozni a saját magukról alkotott képről? A lojalitásukról? Mit gondolsz, miért kérdőjelezték meg a lojalitásukat? Az Első fejezetben körüljártuk azt az érzést, mely szerint az emberek szeretnek valakihez tartozni. Hogyan döntötte el Napóleon, hogy valaki a nemzethez tartozott vagy nem? Hogyan döntöttek erről a német diákok? Van-e hasonlóság a két döntés között? Mi a legszembetűnőbb különbség? egy nap embereket is elégethetnek.
A nacionalizmusnak van pozitív tartalma. Egyesíteni tud egy népet. Mikor
válik veszélyessé? Lehet bármilyen eszményt, ha pozitív is, rosszra használni? .
Mi a cenzúra? Hogy lehet, hogy a diákok, akik megvetették a cenzorokat, könyveket égettek el? Mi a szerepe a cenzúrának a szabad társadalomban? Mit jelent a gondolat szabadsága?
Heinrich Heine, XIX. századi német költő egy helyütt azt írta: „Akik könyveket égetnek el, egy nap embereket is elégethetnek." Mit gondolsz, mit értett ezen? Mit gondolsz, hogyan reagáltak volna a német diákok erre a megállapításra? Mit gondolsz, miért kerül arra sor, hogy az emberek tűzre vetnek olyan dolgokat, melyektől félnek, vagy melyeket rossznak tartanak?
Miért tekintették a német diákok Luthert német nacionalistának? Mit árul el ez arról, hogy kit tekintettek „igaz" németnek és kit nem? Igaz németnek tartották-e a katolikus németeket? Vagy a más vallást követő németeket? Válaszod után gondold át, miért tartjuk a demokrácia szempontjából döntőnek az állam és az egyház szétválasztását! Hogyan segíti elő az állam és az egyház szétválasztása Havel „civil társadalom" eszményének megvalósulását, azaz azon társadalomét, melyben a szó legteljesebb értelmében állampolgárok lehetünk, és az intolerancia minden megnyilvánulásától megszabadulhatunk?
Jegyezd fel naplódba, hogyan viszonyulsz az országodhoz és népedhez! Patriótának, tekinted magad? Nacionalistának.? Vagy sovinisztának?
Próbáld meg meghatározni a magad számára ezeknek a szavaknak a tartalmát. Keresd meg ezeket a szavakat az Idegen szavak szótárában. Te is így gondoltad?
Mi a különbség ezek között a fogalmak között?
Az emberek egy része új állampolgárságot vesz fel. Hogyan egyeztetik össze új hazájuk iránti lojalitásukat az elhagyott szülőhelyük iránti érzéseikkel?
Schlegel leírása az árja faj eredetéről inkább irodalom, mint tény. 1904-ben egy francia szerző mégis azt írta, hogy „ma 1000 művelt európaiból 999 bizonyítottan árja származású".28 Mit gondolsz, az ilyen nézetek mennyire befolyásolják egy nemzetnek az állampolgárairól alkotott képét? Vagy azt, aminek a polgárok magukat és másokat tekintették? A történészek azt vallják, hogy amit az emberek igaznak hisznek, sokszor fontosabb, mint maga a tényleges igazság. Igazolható-e ez a fenti megállapítás kapcsán? Egyetértesz a történészek állításával?
Hogyan vehet fel egy ember új állampolgárságot? Mi az eljárás itthon és más nemzeteknél? Keress példákat!

6. OLVASMÁNY

Nemzetépítés Németországban

A XIX. század elején a világ sok országában, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Németországban és Magyarországon is nagy viták folytak a szabadságról és egyenlőségről. Németországban különös jelentőséget adott a vitáknak, hogy az ország nem volt egységes, mintegy harminc autokrata kisállam laza konföderációjából állt, és mindegyikük féltékenyen őrizte a függetlenségét. (Autokráciáról akkor beszélünk, amikor néhány ember kezében szinte abszolút hatalom összpontosul.) A német uralkodók egyformán küzdöttek a demokratikus eszmények terjedése ellen és hatalmuk megtartásáért. Következésképpen a cenzúra rendkívül jelentős szerepet játszott minden német kisállamban. Mégis szinte mindenütt akadtak olyanok, akik terjesztették a demokratikus eszméket, bármennyire szigorúan is védelmezték megint mások az autokratikus hatalmat. A század közepén két olyan német férfi élt és dolgozott, aki a két ellenpólus megtestesítője volt. Bár mindketten a legnagyobb német államban, Poroszországban születtek, meglehetősen különböző körülmények között indultak. Cári Schurz parasztcsaládból származott, Ottó von Bismarck pedig junker, azaz nemes volt. Persze voltak olyan parasztok, akik az autokráciát, és voltak olyan nemesek, akik a demokráciát támogatták.
A két férfi 1848-ban vált közismertté. Ebben az évben a Franciaországban kezdődött forradalom átterjedt a német államokra is. Cári Schurz ekkor tizenkilenc éves egyetemista volt, s azonnal csatlakozott a felkelőkhöz. Később így írt: „A köztársasági eszmékről eleinte kevés szó esett. De a demokrácia jelszava gyorsan terjedt, és sokan természetesnek vélték, hogy ha a hercegek megpróbálják a néptől megtagadni a szabadságjogokat, a petíciók benyújtását felváltja majd az erőszak."29
Mire a forradalom híre elérte Ottó von Bismarck vidéki birtokát, Berlinben megkezdődtek a harcok. Bismarck azonnal uralkodója szolgálatára sietett. Reakcióját az az undor váltotta ki, melyet „a csőcselék politikába avatkozása" hírére érzett. Azt hangoztatta, hogy amikor az emberek választhatják a vezetőiket, „az aritmetika és a véletlen veszi át a logikus érvelés helyét".30
1848-ban Bismarck nem volt kedvező pozícióban. Az életüket féltő uralkodók sorozatban adták át a hatalmat a népnek. Májusra egy választott küldöttekből álló tanácskozást hívtak össze Frankfurtba, hogy kidolgozzák a Németországot egyesítő alkotmányt. Ez persze nem volt egyszerű feladat. Észak-Németország nagyrészt protestáns, a dél nagyrészt katolikus volt. Az államok területén különböző etnikai csoportok tucatjai éltek. Ezeket is németeknek kell vajon tekinteni? Meg kell-e nekik is adni az állampolgárságot? A küldöttek végül a demokratikus megoldásokat választották. Úgy döntöttek, hogy - először története során - a különböző etnikumú és vallású csoportok teljes jogú tagjai lehetnek a nemzetnek. A nőket azonban - etnikumtól függetlenül - változatlanul kirekesztették a jogok gyakorlásából.
Miközben a küldöttek lázasan dolgoztak az új kormány felállításán, megváltozott a légkör az országban, különösen a művelt és a gazdag körökben. Egyre többen ráébredtek, hogy egy demokratikus országban meg kell majd osztaniuk a politikai hatalmat nemcsak a kevésbé művelt és szegényebb rétegekkel, hanem azokkal is, akiknek gazdasági és politikai meggyőződése is különbözött az övéktől. E félelmek miatt a legtöbb német uralkodó visszaszerezte a hatalmát.
A felkelők többségének, köztük Schurznak el kellett menekülnie az országból, hogy elkerüljék a börtönt. Schurz az Egyesült Államokban telepedett le, ahol nemcsak a rabszolgaság eltörléséről folytatott vitákban, hanem a polgárháborúban is részt vett. Az Unió hadseregében ezredesi rangot ért el. A polgárháború után Missouri állam szenátora, később belügyminisztere lett. Tapasztalatai meggyőzték arról, hogy „a demokrácia nem az ideális megoldás, de mégis olyan körülményeket biztosít, melyben a jó erői szabadon felvehetik a harcot a rossz ellen".31
Bismarck Németországban maradt, és szolgálta uralkodóját. Változatlanul hitte, hogy „a kor nagy kérdéseire nem a beszédekkel vagy többségi döntésekkel kell válaszolni - ez volt 1848 hibája -, hanem vérrel és vassal". Poroszország katonai potenciálját Németország egyesítésére akarta felhasználni. Vezetése alatt Poroszország szövetséget kötött Ausztriával, hogy legyőzhesse Dániát, és megszerezze a német ajkú Schleswig-Holstein tartományt. A dán területek feletti porosz-osztrák vita újabb háborúhoz vezetett 1866-ban. Ebben a háborúban a Habsburg-monarchiának szüksége volt Magyarország támogatására, így a háború az osztrák-magyar kiegyezés egyik oka is volt. A győzelem következtében porosz fennhatóság alá került Németország nagy része és Kelet-Európa egyes területei. 1868-ra Bismarck uralkodója, a porosz király rendelkezett a legnagyobb hatalommal Németországban.
Ebben az évben Schurz hazalátogatott. Nagy meglepetésére Bismarck meghívta vacsorára. A beszélgetésük során Bismarck arra volt kíváncsi, egy kormány hogyan tud rendet tartani, ha a nép nem tiszteli a tekintélyt. Schurz így felelt: „.. .az amerikaiak aligha váltak volna önálló, energikus és progresszív emberekké, ha minden amerikai pocsolya mellett ott állt volna egy rendőr, nehogy az emberek belelépjenek." Schurz meggyőződése az volt, hogy a demokrácia a kormányzásnak egy nem túlszabályozott formája: „.. .egy visszafogott kormányzást jelentő demokráciában a részletekkel esetleg nincs minden rendben, de egészében jól mennek a dolgok. Egy monarchia esetében, ahol a kormányzat mindenható, nagy megelégedésre folyhatnak a dolgok a részletek tekintetében, de az összteljesítmény meglehetősen gyenge."
Bismarckot nem sikerült meggyőznie, mert így válaszolt Schurznak: „Nem vagyok, és nem is lehetek demokrata. Arisztokratának születtem, és annak neveltek. Az igazat megvallva ösztönösen a déliekkel, az arisztokrata párttal éreztem együtt az önök polgárháborúja során. De ez a távoli szimpátia egyáltalán nem befolyásolta arra vonatkozó nézeteimet, hogy országunknak milyen politikát kell az ügyben folytatnia."32
Bismarck a polgárháború során az északiakat támogatta, nem azért, mert szerinte nekik van igazuk, hanem mert ez volt az Egyesült Államok erősebb és hatalmasabb fele. Nézetei szerint a jogok a hatalmasnak járnak. „A nagy válságokból fújnak a Poroszország számára kedvező szelek, s a növekedésünk érdekében ki is aknázzuk ezeket félelem és habozás nélkül." 1870-ben újra háborút kezdett, ezúttal Franciaország ellen. A porosz Vilmos, új néven I. Vilmos német császár e háború idején, 1871. január 18-án kiáltotta ki az egyesített Német Birodalmat a franciaországi Versailles-ban. Négy hónappal később Bismarck lett a császárság kancellárja, azaz a politikai hatalom legfőbb letéteményese.
Németország egyesítése után Bismarck és Vilmos császár elkészítette az alkotmányt, mely az 1848-ashoz hasonlóan minden német férfi számára biztosította a szavazati jogot. Ám a Reichstagnak, a német parlamentnek valójában alig volt hatalma. A francia követ, Comte de St. Vallier színielőadáshoz hasonlította üléseiket:

A szabályokat pontosan alkalmazzák, a szokásokat pontosan betartják, röviden szólva mindent úgy tesznek, mintha a vitáknak súlya, a szavazásoknak jelentősége volna. De a színfalak mögött, a színpad hátterében mindig ott van a kancellár és a császár, hogy a kellő pillanatban beavatkozzék és elérje, amit akar, s mögöttük felsorakoznak az ország döntő erői: a fanatizmusig elhivatott hadsereg, a mesteri pálcával irányított bürokrácia, a nem kevésbé engedelmes bíróságok. És a nép, mely ritkán kérdőjelezi meg döntéseiket, mely gyorsan kritizál, de még gyorsabban hajlik meg a felsőbb akarat alatt.33

A rendszer működését jól jellemzi az a mód, ahogy Bismarck a Szociáldemokrata Párt egyre növekvő népszerűségére reagált. A szocialisták olyan kormányt akartak, mely a gazdasági és a politikai egyenlőséget tűzi a zászlajára. Bismarck hevesen vitába szállt ezekkel a nézetekkel, de nem lépett akcióba a csoport ellen egészen addig, míg politikai fenyegetést nem kezdtek jelenteni. 1871-ben a szocialistáknak két képviselőjük volt a Reichstagban, hat évvel később már tizenkettő. Ekkor határozta el Bismarck, hogy megszabadul ettől a csoporttól. Kezdeti elnyomó lépései azonban csak növelték a párt népszerűségét. Ezért Bismarck körültekintőbben kezdett eljárni.
Amikor 1878-ban több merényletet kíséreltek meg a császár ellen, Bismarck a szocialistákat vádolta, jóllehet bizonyítékai nem voltak. A vád maga azonban elég volt arra, hogy a Reichstag megszavazzon egy olyan határozatot, mely törvényen kívül helyezi az összes „szociáldemokrata, szocialisztikus vagy kommunisztikus nézeteket" valló csoportot, és elrendeli az ezeket támogató újságok megszüntetését.
A kancellár ezek után a szocialistákat támogató szavazóknak szentelte figyelmét. Miután kiderült, hogy többségük munkás, egy jól átgondolt jóléti programot, egyebek mellett nyugdíjat és egészségbiztosítást vezetett be. Azzal számolt, hogy az emberek anyagi biztonságérzetükért cserébe hajlandók a politikai szabadságjogok terén kompromisszumokat kötni. Az 1800-as évek végén számítása bevált.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Írd le, mit értesz a demokrácia és az autokrácia fogalmakon! Mi a közös a két kormányzati formában? Milyen szempontból különböznek lényegesen? Mit gondolsz, miért bújtatta Bismarck és Vilmos császár az autokráciát a parlamentarizmus köntösébe?
Melyek az erős és a gyenge pontjai Schurz érvelésének? Bismarckénak? Milyen kérdésekben értettek egyet? Miben ütközött véleményük? Jegyezd fel válaszaidat a naplódban! Később még szó lesz arról, hogy e két ember elképzelései hogyan befolyásolták a történelem menetét.
Az 1848-as forradalom kitörésekor Schurz azt írta: „.. .ha a hercegek megpróbálják megtagadni a néptől a szabadságjogokat, a petíciók benyújtását felváltja majd az erőszak." A Függetlenségi Nyilatkozat hasonló álláspontot fogalmaz meg, vagyis ha a kormányzat visszaél az emberek „élethez, szabadsághoz és boldogsághoz való jogával", az embereknek nemcsak joga, hanem „kötelessége is megdönteni az ilyen kormányt, hogy biztonságukat ez szavatolja". Mit tekintenek a kormányzat legfontosabb feladatának azok, akik egyetértenek az idézetben foglaltakkal? Egyetértene-e ezzel Bismarck?
Készítsd el Bismarck és Schurz identitásábráját! E két férfi értékrendszere és nézetei hogyan befolyásolták a forradalomhoz való viszonyukat? A demokráciához és az egyenlőséghez való viszonyukat? Ahogy az évek teltek, Lincoln egyre több demokratikus értéket vallott magáénak. Ha ő meg tudott változni, képes lett volna változásra olyasvalaki is, mint Bismarck?
Schurz szerint a demokrácia „olyan körülményeket biztosít, melyben a jó erői szabadon felvehetik a harcot a rossz ellen". Ha ez így van, vajon győznek-e mindig „a jó erői"? Vagy a jogok a hatalomhoz társulnak? Bismarcknak az amerikai polgárháborúról tett megállapításai mit: árulnak el arról, ahogyan ő a „kötelezettségek körét" értelmezte? És arról, hogy mi alapján ítélte meg önmagát és másokat?
Bismarck mindig gyorsan megnevezte, hogy kit vagy kiket kell okolni Németország problémáiért. Egyszer a szocialistákat, máskor a katolikusokat vagy a zsidókat. A rájuk ragasztott címke „a nemzet -ellenségei" elnevezés volt.
Mik a következményei annak, ha egy ország egyesítésére ellenségkép kialakításával kerül sor? Erre a kérdésre számos német tudós kereste a választ, miközben Bismarck örökségét kutatták. Max Weber szerint ez a népet „teljesen megfosztotta minden politikai akaratától". Theodor Mommsen történész, Bismarck kortársa és a kezdetekben támogatója szerint „Bismarck megtörte a nép gerincét". Mit jelentenek ezek az átvitt értelmű kifejezések?
Képzeld el, hogy részt veszel Bismarck és Schurz vacsoráján! Milyen kérdéseket tennél fel? Mivel kapcsolódnál be a beszélgetésbe? Rögzítsd ezeket a naplódban!

7. OLVASMÁNY

Változó világ

Az 1900-as években a világ soha nem látott gyorsasággal változott. Sok embert kétségbeejtettek ezek a változások. Vágyakoztak „a régi szép idők" után, amikor az élet még kiszámítható és biztonságos volt. Stephan Zweig, az Osztrák-Magyar Monarchiában felnőtt író így írt a régi, szép időkről:

Mindenki tudta, mennyije van, mi illeti meg, mit szabad, mi tilos. Mindennek normája volt, meghatározott súlya és mértéke. Aki vagyonnal bírt, kiszámíthatta, évente mekkora lesz a kamata, a hivatalnok, a tiszt ugyancsak bízhatott a naptárban, melyből kipereg majd az év, amikor ő előlép, amikor nyugdíjba megy. Minden családnak megvolt egy bizonyos költségvetése, tudták, mennyi megy el kosztra és lakásra, nyaralásokra és reprezentációra, s egy kis pénzt persze félre is tettek: váratlan eseményekre, betegségre, orvosra. Akinek háza volt, úgy tekinthette, mint gyermekeinek és unokáinak szilárd fészkét, a gazdaságok és a boltok apáról fiúra szálltak; a csecsemő még a bölcsőben ringott, amikor a perselyben vagy a takarékban elhelyezték javára az első obulust, egy kis »tartalékot« a jövőre. Ebben a nagy birodalomban minden a helyén volt, minden rendíthetetlennek látszott, leginkább a legmagasabb helyen az agg császár; hanem ha mégis meghalna az uralkodó, tudvalévő volt (legalábbis így hitte mindenki), újabb lép a helyébe, és semmi sem változik az örökletes renden. E jól kiszámított világban senki se tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. Az ész korában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak.34

A nagy változások valójában hamarabb elkezdődtek. Ezeket az ipari forradalom indította el, mely Angliában kezdődött a gőzgépek feltalálásával az 1700-as évek végén. Ez a találmány ezernyi másikhoz vezetett. Az emberek mindenütt érezni kezdték a változások szelét, akár otthon dolgoztak, akár a gomba módra szaporodó gyárak valamelyikében Európa országaiban vagy Amerikában.
Az ipari forradalom nemcsak a gyártási technikákat változtatta meg, hanem azt is, hogy a termékek hol készültek. Egyre több ember költözött a falvakból a nagyvárosokba. Sokan sajnálkoztak ezek miatt a változások miatt. Friedrich Tönnies szociológus vetette össze a régi és az új világot, hangsúlyozva a különbséget a hagyományok alapján működő társadalom és a modern, gyökértelen társadalom között, melyben a régi hagyományokat már nem tisztelték. A hagyományos társadalom jellegzetessége a kis, vidéki közösség volt Európában és az Egyesült Államok nagy részén is. Ezekben a kis közösségekben minden család kötődött valamilyen módon a többihez. Az emberek ismerték a szomszédaikat. A modern társadalom azonban létrehozta a nagy ipari városokat, ahol az emberek idegenek között éltek és dolgoztak.
Egy gyökértelen társadalomban könnyű másokat okolni az új és zavaró jelenségek miatt. A társadalom bajaiért „ők" a felelősek. „Mi" vétlenek vagyunk. Kik ezek az ők? Néha azok, akik népszerűtlen nézeteket vallanak. Például a kommunisták, a szocialisták vagy akár a feministák. De lehettek azok is, akik valamilyen módon mások voltak. A Török Birodalomban az örmények, a keresztény kisebbség jelentették a „mások"-at. Az Egyesült Államokban a bevándorlók, az afroamerikaiak, a bennszülött amerikaiak. Európa nagy részén pedig a zsidók számítottak „más"-nak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit sejtet Zweig utolsó mondata a gyerekkorát követő korról? Készítsd el a forradalom munkadefinícióját! Forradalom volt az ipari forradalom?
Martha Minow jogtudós írja: „...az emberek kategóriák, címkék segítségével fogalmazzák meg és szelektálják a világjelenségeit. Az egyes kiválasztott címkékkel gyakran jár valamilyen szociális vagy morális következmény, mert azt emeli ki, a címke hordozója hová tartozik, s nem folyik vita a címke jogosságáról."35 Hogyan befolyásolják ezek a címkék, hogy valakit befogadnak-e, eltűrnek-e vagy sem? A gyors változásokkal miért társul gyakran az intolerancia? Milyen állapotok bátorítják a rasszizmust? Milyen körülmények segítik a tolerancia terjedését? Keress mai példákat válaszaid alátámasztására!

8. OLVASMÁNY

A fajelmélet kialakulása
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímeaˆ. Első közlés)

Az amerikai és a francia forradalom az emberek egyenlőségének kimondására alapozta intézményeit. A forradalmi hagyomány az egyént önmaga miatt tartotta fontosnak. Az embert racionális lénynek tekintették, aki neveléssel alakítható, vitával meggyőzhető, éppen ezért a politikai döntésekben részt kell vennie.
A XIX. században ezt a racionalista, individualista és egyenlőséget hirdető felfogást több oldalról is kihívás érte. Ezek egyike a fajelmélet volt, mely egyrészt tagadta az emberi nemen belüli egyenlőséget, másrészt az egyént csak mint „fajának" megjelenését tartotta fontosnak, akinek önálló értéke nincs, mert faja eleve egy meghatározott szerepre jelölte ki.
A fajelmélet eredetét a XVIII. századra, a természettudományok fejlődésének időszakába vezethetjük vissza. Az akkori emberben élt a vágy, hogy a természettudományok világos, pontos fogalmait és módszereit az emberi társadalmakra is alkalmazza. Az egyik leggyorsabban fejlődő tudomány a biológia volt. Ebben a században alakult ki az embertan tudománya, amely megkísérelte objektív módszerrel csoportokba sorolni az embereket. Különböző külső jegyek, például a bőrszín, a koponya mérete és alakja alapján csoportosították az embereket. Az így megállapított csoportokat azonban igen korán elkezdték különböző morális, értelmi és kulturális minőségekkel összekapcsolni. Úgy vélték például, hogy bizonyos nagyságú koponya az illető csoport tagjainak alacsonyabb szellemi képességeit jelzi. Ezeket az értelmi és kulturális tulajdonságokat idővel kezdték - tévesen - örökölhetőnek tartani, ugyanúgy, ahogy a külső jegyek azok. Már nem kellett sok ahhoz, hogy az így meghatározott csoportokat eltérő minőségűnek is tartsák.
Az első rendszerezett fajelmélet megalkotója a francia Joseph Arthur Gobineau gróf volt. Az embereket három „fajba" sorolta. Szerinte a feketék nem képesek civilizációt alkotni. A sárgákat a szenvedélytelenség és a közepes értelmi képességek jellemzik, számukra a megfelelőnek a despotikus, de egalitárius (az alattvalókat egyformának tekintő) társadalmakat tartotta. A civilizáció hordozója szerinte a fehér faj. A civilizációk hanyatlását mindenütt a fajok keveredésével magyarázta. A fehér fajon belül is kiemelte az árjákat. Ezzel a következtetésével lett több más fajelmélet előfutára. A későbbi fajelméletek nagy részétől, például a hitleri fajelmélettől is, az különbözteti meg, hogy nem alakított ki egy kétpólusú világképet, amelyben a kiválasztott faj harcol az alacsonyabb rendűvel.
A XIX. században a biológia tudományának egyik legfontosabb alakja Charles Darwin volt. Elmélete szerint az állatvilág és maga az ember is fokozatos fejlődés során alakult ki. Ebben a fejlődésben általában azok az egyedek és azok a fajták maradtak életben, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni a környezethez, erősebbek és életképesebbek voltak a többinél. Az életben maradásért vívott harc elvét hamarosan alkalmazni kezdték az emberi társadalomra is. Ezt nevezzük szociáldarwinizmusnak., mely szerint az emberi társadalomban is meghatározó a létért való küzdelem, így a természeti törvénynek megfelelően az erősebb marad életben, a gyengébb pedig pusztulásra ítéltetett.
A XIX. század végére összekapcsolódott a fajelmélet és a szociáldarwinizmus. Ez az elmélet a különböző minőségű fajok közötti küzdelmet tartotta a történelem fő szervezőerejének.
A másik fontos változás, hogy a fajelméletek - a modern társadalom és gazdaság által okozott problémákra adott válaszul - a negatívan megítélt „fajt" egyre gyakrabban a zsidókkal azonosították. Az így kialakult új típusú fajelmélet egyik legnagyobb hatású képviselője az angol származású Houston Stewart Chamberlain volt. O a világtörténelmet a zsidók - mint a gonosz megtestesítői - és a németek küzdelmének tartotta. A civilizáció sorsát e harc kimenetelétől tette függővé: ha a zsidók győznek, a civilizáció elpusztul, ha a németek, akkor egy tisztább, nemesebb civilizáció jön létre. A két „faj" kozmikus harcának leírásával Chamberlain Hitler közvetlen ideológiai előzményének tekinthető.
A faj elmélet nem csupán a felvilágosodás és a forradalmak örökségét tagadta meg, hanem a zsidó-keresztény értékrendet is, amelynek alapja az emberiség Istentől való közös eredete, így az Isten előtti egyenlőség. A szociáldarwinizmus a zsidó-keresztény hagyomány másik alapelvét, a felebaráti szeretet eszméjét támadta meg, hiszen a létért való küzdelemben az embernek nem érdeke embertársa megsegítése. Nem véletlen tehát, hogy a fajelméletet következetesen vallók a kereszténységet is elutasították általában azzal az indoklással, hogy az is a zsidó szellem terméke.
Még egy gondolkodót kell említenünk, noha nem fajelméletet dolgozott ki. Friedrich Nietzsche is tagadta ugyanis az emberek egyenlőségét, az emberek közötti együttérzést pedig károsnak tekintette. Szerinte a történelem értelme a „felsőbbrendű ember" önmegvalósítása, ehhez a tömeg csak eszközül szolgálhat, sorsa teljesen érdektelen. A kiválasztott ember célja a hatalom megragadása, s célja eléréséhez bármilyen eszközt felhasználhat.
A XIX. század végére a „faji" gondolkodás széles körben elterjedt, és elfogadottá vált. Hatását az is jelzi, hogy sokszor akkor is a „faj" szót használták, amikor inkább nemzetet értettek alatta. A polgári demokrácia viszont az emberi jogokra épülő politikai kultúra, s ezek az emberi jogok természetükből eredően minden egyén egyenlő jogai. Ennek a politikai kultúrának a teljes tagadása a fajelmélet, amelynek gyakorlati megvalósítására a náci állam tette a legpusztítóbb kísérletet.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit gondolsz, miért a XIX. század végére terjedt el a „faji gondolkodás"? Milyen gazdasági folyamatokkal függhet ez össze? Milyen szociálpszichológiai folyamatok zajlottak a XIX. században? Mi a nemzettudat? Miben különbözött Németország nemzeti kialakulása a többi európai államétól? Mit gondolsz, miért vállalkoztak tudósok a „fajok" rangsorolására? Nietzsche nagy filozófus volt. Keresd meg a lexikonban, és jegyezd fel magadnak a számodra legfontosabb adatokat róla! Lehet-e objektív adatokkal igazolni a fajok közötti különbségeket? Napjaink tudósaira jellemző az objektivitás?
Határozd meg a tudományos szót! A szociáldarwinizmus tudományos felfogás? Meggyőzőbbek a tudományos bizonyítékok a nem tudományosaknál? A XIX. században a szociáldarwinizmust és más, a „fajokról" szóló eszméket a szószékről és az egyetemeken hirdették. Az Egyesült Államokban ezek az eszmék olyan vitákat eredményeztek, melyekben mind az üzenet, mind a közvetítőik hitelességét megkérdőjelezték néhányan. Más országokban a cenzúra miatt ezek a viták nem kerülhettek a nyilvánosság elé. Miért lényeges sajátja a szabad társadalomnak a nyilvánosság előtt folytatott vita?
Mi a veszélye annak, ha a nacionalizmus mellé fajelmélet is társul? Hogyan növeli ez a kisebbségek sebezhetőségét? Vagy a demokrácia törékenységét?
Próbálj felidézni olyan alkalmakat, amikor az előítéletek elvakítottak téged vagy valaki mást a környezetedben! Mi volt a reakciód? Mit ereztél? Mi a következménye, ha az előítéletek divatba jönnek? Egyetértesz Mosse megjegyzésével, hogy sokszor az igazságnál fontosabb az, amit az emberek igaznak hisznek?
Mi a szociáldarwinizmus öröksége? Hogyan vélekednek például néhányan a szociális segélyről vagy azokról, akik segélyre szorulnak?

9. OLVASMÁNY

Antiszemitizmus
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímeaˆ Első közlés)

A hagyományos társadalomban minden embernek megvolt a helye, amit szüleitől örökölt, és amivel világosan tisztában volt. A modern világ amellett, hogy jogokat biztosított az egyénnek, bizonytalanságnak is kitette őket, mind szellemi, mind anyagi téren. Megrendült a korábban támaszt adó intézmények, elsősorban az egyházak és az Isten kegyelméből uralkodó király tekintélye: helyükre hozzájuk hasonló abszolút tekintély nem lépett. A hagyományos értékek megkérdői éleződésén túl gazdasági bizonytalanság is uralkodott: az egyén egyre inkább saját ügyességére volt utalva ahhoz, hogy boldogulni tudjon. Nyugat-Európában ezek a változások viszonylag kényelmes ütemben zajlottak le, Észak-Amerika pedig már kezdettől modern társadalmat alakított ki. Kelet-Közép-Európában azonban a változások később kezdődtek, és a nyugati minták alapján gyorsabban zajlottak le. Az új körülményekhez való alkalmazkodás mindenütt nehéz volt a hagyományos világhoz szokott emberek számára, de különösen nehéz volt ez a közép- és kelet-európai térségben.
Magyarországon például igen nehezen alkalmazkodott a nemesség, a polgári foglalkozásokat egyszerűen rangon alulinak tartották és megvetették. Mindenütt nehezen alkalmazkodtak a kisiparosok és a kiskereskedők, akik a tömegtermelés miatt tönkrementek. A modern világ kialakulása tehát igen jelentős rétegek számára bizonytalanságot hozott. Ebben az általános bizonytalanságban sokan abban kerestek fogódzót, hogy megpróbálták megnevezni a változások okozóját, hogy őket tegyék felelőssé saját helyzetük megromlásáért. A bűnbak szerepére a legalkalmasabb csoport a zsidó közösség volt. A zsidók ugyanis ekkor nyerték el a jogegyenlőséget, és ekkor próbáltak betagozódni a társadalomba.
Időben egybeesett tehát a zsidók „láthatóvá válása" és a modern világ kialakulása által okozott problémák megjelenése, így nem volt nehéz a kettő között összefüggést felfedezni. Ezen túl az is erősítette a zsidókat okoló véleményeket, hogy Kelet-Közép-Európában a zsidóság egy része ügyesebben használta ki a kínálkozó lehetőségeket, mint a hagyományos körülményekhez szokottak. Ebben a régióban a polgárság nagy része zsidó volt, pontosan azért, mert a régi nemesi réteg idegenkedett a polgári foglalkozásoktól, a társadalmak nagy részét kitevő parasztság pedig csaknem mozdulatlan maradt.
A középkorban a zsidókat vallási másságuk és az abból következő, a keresztény jogalkotó által rájuk kényszerített gazdasági másságuk miatt különítették el, majd üldözték. A XIX. század folyamán ismét a zsidó lesz az a csoport, amelyet ellenségesen kezel a környezet. A két esetben azonban „csupán" a célpont ugyanaz, az ellenségesség eredete és oka más, így más lesz a következménye is. A modern zsidó ellenességet nevezzük antiszemitizmusnak, mely a XIX. század második felében alakult ki, magát a fogalmat is csupán 1879-ben használta először Wilhelm Marr. Az antiszemitizmus nem a közösségből kirekesztett csoport ellen irányul, mint az antijudaizmus, ellenkezőleg, a közösségbe betagozódni akaró és az ott sikereket elérő csoport ellen. Az antiszemita a „zsidóban" a modern világ szinonimáját látja: a zsidó számára a gazdasági ellenség, a bankár, a nagykereskedő és a nagytőkés, ugyancsak a zsidó a szellemi ellenség, a mindent cinikusan szemlélő újságíró, valamint a mindent felforgatni akaró szociáldemokrata és kommunista vezető. Az antijudaizmus és az antiszemitizmus között tehát nincs közvetlen kapcsolat, azonban az előbbi által keltett és a kulturális hagyomány részévé vált bizalmatlanság és idegenségérzet elősegítette az utóbbi elterjedését és elfogadását.
A modern antiszemitizmus történetében fontos volt az a mozzanat, amikor a zsidóellenességet áltudományos magyarázatokkal és bizonyítékokkal támasztották alá a különböző faj elméletek. Ezek azt akarták bizonyítani, hogy a zsidó biológiailag meghatározottan a rombolás ereje, aki ellen küzdeni kell. A fajelméletek lényegükből fakadóan nem vallási alapon határozták meg a zsidó fogalmát, a zsidó közösség így vallási csoportból leszármazási közösséggé, „fajjá" vált szemükben. Ez a felfogás nem teszi lehetővé, hogy a zsidónak minősített ember maga döntse el, hogy tagja marad-e a csoportnak: az így meghatározott csoportból nem lehetett kilépni. A fajelméletek áltudományossága segített az antiszemitizmus elfogadtatásában, míg végül az antiszemitizmus politikai erővé válhatott. A fajelméletek által duálissá egyszerűsített világkép szerint ugyanis a „zsidókérdés megoldása" az összes létező probléma megoldását is jelentette volna.
A modern antiszemitizmus első jelentős hulláma az 1873-as gazdasági válság után, az 1870-80-as években jelentkezett. Ekkor alakultak az első antiszemita pártok és mozgalmak. Németországban az Antiszemita Liga 1879-ben, a Német Antiszemita Szövetség 1884-ben. Az antiszemita hullám csúcsa Németországban 1893, amikor 16 antiszemita képviselőt választottak meg a birodalmi gyűlésbe. Magyarországon Istóczy Győző alakított antiszemita pártot. Volt néhány képviselőjük is az országgyűlésben, felszólalásaikat azonban általában kinevették a képviselők. Magyarországon egyébként az is alapot adott a zsidóellenességnek, hogy az oroszországi pogromok elől igen sok zsidó menekült az országba. A múlt század végi antiszemita hullám sokkal gyengébb volt, mint a XX. századi antiszemitizmus, jelentőségét inkább az adja, hogy érvrendszert és politikai mintát adott a későbbi antiszemitáknak.
A modern antiszemitizmus mellett tovább élt a régi típusú zsidóellenesség is. Ez volt a meghatározó az oroszországi pogromokban, de előfordult máshol is.
Az antijudaizmus egy jellegzetes esete Magyarországon történt. 1882 húsvétján Tiszaeszlárban, egy addig ismeretlen faluban eltűnt egy szolgálólány, Solymosi Eszter. Helybeli mendemonda alapján a falu zsidó lakóit és az ünnep alkalmából a községben tartózkodó idegen zsidókat vádolták azzal, hogy a lányt megölték és vérét felhasználták. A lány holttestét később megtalálták a Tiszában, és megállapították, hogy öngyilkos lett. A rituális gyilkossággal vádolt zsidókat végül felmentették a vád alól. Védőjük Eötvös Károly politikus, ügyvéd és író volt, akinek védői tevékenységét és nagyszabású védőbeszédét egész Európában figyelemmel kísérték. A per folyamán több városban pogromokra került sor, az antiszemiták pedig később is meg voltak győződve arról, hogy valóban rituális gyilkosság történt. (Egy régi tévhit szerint ugyanis a vallásos zsidóknak a húsvéti étel készítéséhez gyermekek vérére van szükségük - az ünnepi szertartás, a rítus része lenne az ilyen gyilkosság.)
A modern antiszemitizmus példájának helyszíne Franciaország. 1894-ben egy zsidó katonatisztet, Alfréd Dreyfust azzal vádolták, hogy hadititkokat adott át a németeknek. Az eset részletes ismertetését a 12. olvasmányban olvashatod.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Korábban azt mondtuk, hogy Franciaország története a közösségi hisztériáktól mentes államnemzeti fejlődés példája. Most viszont épp egy ilyen közösségi hisztériát említünk példaként. Franciaország nemzeti önképébe igencsak beletaposott a poroszoktól 1870-ben elszenvedett vereség. Olyannyira, hogy ezt az első világháború végéig sem tudták feldolgozni. A németektől elszenvedett sérelem indította a francia politikai vezetést arra, hogy a világháború után a németekre olyan ostobán szigorú békefeltételeket rójanak, ami a németekben alakított ki hasonló sértettséget.
A Dreyfus-per mindkét oldalról sokakat megmozgatott. A Dreyfus ártatlanságát bizonyítók között volt Emilé Zola író is, aki a következőket írta Levél a fiatalsághoz című röpiratában: „Léteznek fiatal antiszemiták? Vannak hát új elmék és új lelkek, akiket ez az ostoba méreg már megzavart? Micsoda szomorúság, micsoda nyugtalanság ez a most kezdődő XX. századnak! Száz évvel az Emberi jogok nyilatkozata után, száz évvel a türelmesség és a felszabadítás legfőbb törvénye után visszatérünk a vallásháborúkhoz, a legszégyenletesebb és a legostobább fanatizmushoz!"36
A második világháború után a Kelet-Európában kialakult kommunista rendszereknek is megvolt az a vonása, hogy az egyénnek, „hajói viselte magát", biztosították az alapvető dolgokat, a politikai jogok kivételével (legalábbis a rendszerek második szakaszában). Ez a kommunizmus összeomlásával megszűnt, és ezek az országok most akarnak polgári rendszereket létrehozni. A mostani bizonytalanságban vannak-e a múlt századihoz hasonló reakciók? Ha igen, akkor milyen csoportok ellen irányulnak és miért?

10. OLVASMÁNY

Zsidó válaszok
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímeaˆ. Első közlés)

A XVIII-XIX. században a zsidó közösséget két nagy kihívás érte, s ezekre valamilyen módon reagálniuk kellett. Az egyik az egyenjogúsítás, a másik az új típusú zsidóellenesség, az antiszemitizmus kialakulása volt. Az egyenjogúsítás azt jelentette, hogy a zsidó egyéneket a politikai jogokkal bíró közösség tagjává tették. Ez kihívást jelentett a zsidó vallási közösségnek és az egyenjogúsított egyéneknek is. A zsidó vallást modernizálni kellett annak érdekében, hogy a társadalomba betagozódni akaró zsidó egyén ne kényszerüljön feladni vallását. Az így létrejött zsidó vallás elsősorban külsőségeiben tért el a hagyományos zsidó vallástól. A zsidó egyénnek pedig az jelentett kihívást, hogy el kellett döntenie, hogy boldogulása érdekében mennyit akar feladni zsidó voltából, mennyire akar idomulni a többségi társadalomhoz. A többségi közösséghez való idomulást asszimilációnak nevezzük. Számtalan fokozata létezik az ortodox vallás külsőségeinek elhagyásától a névváltoztatáson keresztül a vallás elhagyásáig és a kikeresztelkedésig. Az asszimiláció folyamata Nyugat-Európában zökkenőmentesebben ment végbe, egyrészt azért, mert a zsidó lakosok aránya jóval kisebb volt (0,1-0,4 %9) mint Közép-Európában, másrészt azért, mert a folyamat hosszabb és szervesebb volt. Kelet-Közép- és Kelet-Európában az asszimiláció nem volt teljes: egyrészt tulajdonképpen nem volt olyan polgárság, amihez asszimilálódni lehetett volna, másrészt pedig a vallási különbségeknek ebben a régióban még mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, így a zsidó emberről a környezete számon tartotta, hogy zsidó. Ahhoz, hogy az asszimiláció lehetőségét valaki elfogadja, az kell, hogy az asszimilálandó csoport addig megkülönböztető jegyét megváltoztathatónak tartsa.
A zsidók esetében ez azt jelenti, hogy a zsidókat izraelita vallásukén! kell meghatározni, és ennek a vallási különbségnek nem szabad döntő jelentőséget tulajdonítani. Azonban a zsidó fogalmának a meghatározása az a másik pont, ahol súlyos kihívás érte a zsidó közösségeket. Megjelentek azok az elméletek, amelyek a zsidó közösséget leszármazási közösségként, „fajként" határozták meg. Ennek két következménye volt. Egyrészt e felfogás szerint a zsidó ember bármit tesz is, csak zsidó marad, hiszen a származás nem megváltoztatható, A fajelméletet vallók tehát az asszimilációt nem tartották lehetségesnek. Másrészt a származási alapon elkülönített zsidóság a nemzetállamon belül elkülönülő csoport, idegen, tehát nincs helye a nemzetállamban. A zsidó fogalmának erre az új meghatározására született válaszul az a zsidó önmeghatározás, amely szintén nem pusztán vallási közösségnek tekintette a közösséget, hanem önálló nemzetnek. E felfogáson belül, amely tehát politikai közösségnek tekintette a zsidókat, volt olyan, amelyik autonóm területet kívánt azon az államon belül, ahol addig is éltek, a jövő szempontjából azonban fontosabb volt az önálló zsidó államot követelő cionizmus. A cionizmus szellemi atyját, az egyébként Budapesten született, de Bécsben működő Theodor Herzl újságírót a Dreyfus-per (Második fejezet, 12. olvasmány) során tapasztalt antiszemitizmus indította arra a következtetésre, hogy a zsidóknak Európában nincs helyük, megoldást csupán egy zsidó állam megteremtése hozhat.
A múlt század végére tehát megszűnt a korábban a többségi közösséghez viszonyítva homogén közösség. A zsidók sokféle magatartás között választhattak. Két szélső típus volt: az uralkodó etnikummal teljesen azonosuló zsidó - Magyarországon egyébként a hivatalos állami politika ezt támogatta is, hiszen a magukat magyarnak valló zsidók növelték a magyarok arányát a nemzetiségekhez képest - és az ortodox vallást megőrző, a környezettől elzárkózó zsidó. Az előbbi Németországban és a Monarchia nagy részében volt jellemző, az utóbbi a lengyel és ukrán területeken, illetve a Kárpátalján és Erdély egyes területein. A kettő között azonban számtalan átmenet létezett. E sokszínű közösségnél tulajdonképpen csak az volt közös, hogy a környezetük a zsidót látta bennük, valamint az, hogy a tudat, hogy őket zsidónak tekintik, különböző módon befolyásolta az érintettek magatartását is.

11. OLVASMÁNY

Az állampolgárság és az afroamerikaiak

Európában az „ők" a zsidók voltak, Amerikában a feketék, az afroamerikaiak. Az Egyesült Államokban is a „tudományos fajelmélet" táplálta a régi mítoszokat és félreértéseket. Az 1800-as évek végén Philip A. Bruce és a hozzá hasonló fehér történészek azt állították, hogy a rabszolgaság eltörlése az afrikai eredetű amerikaiakat elvágta „a fehér társadalom szellemiségé"-től. Álláspontjuk szerint az emancipált rabszolgák visszaestek egy primitív és erőszakos állapotba. Bruce szerint a középosztálybeli fekete férfiak jelentették a legnagyobb veszélyt.
Ugyanis „ők azok, akik a legnagyobb valószínűséggel törekszenek a társadalmi egyenlőségre, akik a leghamarabb levetkőzik a rabszolgaság örökségét, mely megtanította őket a felsőbbrendű faj asszonyainak tiszteletére". A bulvárlapok ezt a jelenséget „az új négerbűnözés"-nek nevezték.
Az ilyen negatív vélemények visszahatottak arra is, ahogy az afroamerikaiak magukat és másokat látták. Paul Laurence Dunbar neves költő Álarcot viselünk című versében, melynek itt csak nyersfordítását adjuk, arról szól, hogy az afroamerikaiak hogyan reagáltak a róluk alkotott sztereotípiákra.

Álarcot viselünk - vigyorog s hazudik,
Elrejti arcunk, takarja szemünk.
Fizetjük a rossz emberek számláját
Szívünkben tüske, de ajkunk nevet,
Szánk sok mosolyárnyalatra képes.

Hát hogy is tudhatna a külvilág
Megannyi könnyünkről és sóhajunkról?
Nem is láthatnak meg minket, hiszen
Álarcot viselünk.

Mosolygunk, persze, drága Krisztusunk,
De jajszavunk is Tehozzád kiált.
Énekelünk, de hamis az agyag
A talpalatnyi földön, ahol járunk,
S tűrve, hogy a világ másnak véljen,
Álarcot viselünk.

Amikor az afroamerikaiak levették az álarcot, a fehérek gondoskodtak arról, hogy megmutassák nekik, „hol a feketék helye". Ahogy a faji gondolkodás „tekintélye" nőtt, úgy szaporodott az erőszakos cselekmények száma. Csak keveseknek volt bátorsága azt követelni, hogy az ilyen cselekedeteket büntessék meg. Közéjük tartozott egy afroamerikai asszony, Ida B. Wells. Abban az időben, amikor még kevés fekete s közöttük még kevesebb nő rendelkezett szavazati joggal, Wells országos kampányt indított a rasszista alapú erőszak ellen. Fellépését az váltotta ki, hogy a tömeg megölte barátját, Thomas Mosst, aki egy jól menő fűszerüzletet vezetett a tennessee-i Memphisben. A gyilkosság azt bizonyította Wells számára, hogy senki sem lehet biztonságban, amíg egy lincselésre büntetlenül kerülhet sor. Wells azzal próbálta a nemzet lelkiismeretét felébreszteni, hogy adatokat gyűjtött arról a 728 lincselési esetről, mely 1882 és 1892 márciusa, Moss halála között történt. Minél több információval rendelkezett, annál biztosabb lett abban, hogy a lincselés hátterében a rasszista nevelés áll. Az is kiderült, hogy sok áldozat olyan sikeres üzletember volt, aki éppen sikerességével veszélyeztethette a fehérek fennhatóságát. Számos nő és gyermek is volt az áldozatok között. A legtöbb lincselés olyan „bűnök" megtorlására történt, mint „tanúskodás fehérek ellen a bíróságon", „faji előítélet", „veszekedés fehérekkel", „fenyegetőzés". Az áldozatok egyharmadát nemi erőszakkal vádolták, köztük például olyan fekete férfiakat, akiknek fehér nővel volt viszonya. Abban az időben a legtöbb államban bűnnek számított, ha fekete férfinak fehér nővel volt viszonya. Alig volt olyan állam, mely egy ilyen párnak megadta volna a házasságkötési engedélyt. Fordítva is bűnnek számított a vegyes viszony, de ezt alig kérte számon valaki.
Wells kimutatta, hogy a lincselők nagy támogatottságot élveztek. Előfordult, hogy az egész város kitódult végignézni az eseményt és buzdítani a tömeget. S bár a legtöbb lincselésre a déli államokban került sor, a fehérek az ország más részeiben sem emelték fel szavukat, amit hallgatólagos bátorításként lehetett értelmezni.
Wells megtörte ezt a csendet azzal, hogy a nyilvánosság elé tárta a tényeket. A fehéreket megijesztette ez a kampány, s Wellsnek fegyvert kellett hordania, hogy megvédhesse magát. Miután felgyújtották az általa kiadott újság szerkesztőségét, el kellett hagyma Memphist, hogy az életét mentse. New Yorkban folytatta kampányát. A feketék újságjainak és klubjainak támogatásával, valamint néhány fehér bátorításával Wellsnek sikerült a lincselés ügyét országos üggyé változtatnia. S miután Nagy-Britanniában is előadás-sorozatot tartott, az ügynek nemzetközi visszhangja is lett. Amikor Wells 1931-ben meghalt, a kongresszus még mindig nem hagyta jóvá a lincselés elleni törvényt. De tizenhárom állam már igen, köztük Tennessee, és ekkorra a lincselések száma jelentősen csökkent országszerte. Wells kampánya nagy bátorítást jelentett később az 1950-es, 1960-as évek polgárjogi küzdelmei aktivistái számára.

Ahogy a faji gondolkodás „tekintélye" nőtt, úgy szaporodott m erőszakos cselekmények száma.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi az álarc szerepe? Az idézett versben mi a szerepe? Mit jelent, hogy „vigyorog s hazudik"? Mit rejt el? Paul Dunbar Walter Rathenau és Jakob Wassermann kortársa volt. A Dunbar leírta álarcot viselték ők is? Viselnek ma is álarcot az emberek? Ha igen, kik? Viseltél valaha te álarcot?
Miben hasonlított az afroamerikaiak helyzete az európai zsidókéhoz? Miben különbözött? Lehetséges volt az asszimiláció az afroamerikaiak számára? Frederick Douglass írta 1849-ben: „Ha nincs küzdelem, nincs haladás. A küzdelem folyhat morális vagy fizikai síkon, de folynia kell. A hatalom semmit sem ad fel követelés nélkül. Nem adott fel eddig sem, és nem is fog feladni semmit követelés nélkül." Hogyan igazolják Wells erőfeszítései ezt az álláspontot? Milyen síkon folyt az ő küzdelme: morális vagy fizikai síkon? Vagy mindkettőn?
A történelmi eseményekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy egyszeri ügynek azonnali következményei vannak. Miként példázza Wells hosszú küzdelme azt, hogy a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak?

12. OLVASMÁNY

„Faj" és identitás Franciaországban

A XIX. század utolsó harmadában Franciaországban más volt a légkör e tekintetben, mint akár az Egyesült Államokban, akár Németországban. A fekete bőrű amerikaiak gyakran szabadabbnak érezhették magukat Franciaországban, mint otthon. És a francia zsidók nem tapasztaltak semmiféle olyan nyílt antiszemitizmust, ami Németországot vagy épp Magyarországot - ahol egy darabig Antiszemita Párt is működött - ekkor jellemezte. De a franciáknak is szembe kellett nézniük a rasszizmushoz kapcsolható jelenségekkel. A Dreyfus-per kapcsán derült ki, hogy országszerte milyen heves reakciókat válthat ki ez a kérdés. A per fellebbentette a fátylat a mélyen gyökerező gyűlöletről, és elmérgesedett a vita arról, hogy ki az igazi állampolgár és ki nem.
Mint már említettük, 1894 novemberében Alfréd Dreyfus francia katonatisztet megvádolták, hogy katonai titkokat szolgáltatott ki a németeknek. Két hónap múlva hazaárulásért elítélték. Egy látványosan megrendezett szertartáson egy laktanya udvarán a hadsereg nyilvánosan lefokozta Dreyfust, egy csoport katonatiszt elé vezették, és azt mondták: „Alfréd Dreyfus, nem vagy arra méltó, hogy fegyvert viselj. A francia nép nevében ezennel megfosztunk rangodtól!" Egy magas rangú tiszt levágta Dreyfus váll-lapjait, gombjait, és kettétörte kardját. Ezután körbevezették a felsorakozott, némán figyelő egységek előtt. Dreyfus azonban nem maradt néma, ismételten azt kiáltotta, hogy egy ártatlan embert fokoznak le. Időközben odakint nagy tömeg gyűlt össze. Amikor meghallották, mit kiabál Dreyfus, nagy füttyszóval feleltek, és a „Halál Dreyfusra!", „Halál a zsidókra!" jelszavakat kezdték kórusban kiabálni. Dreyfus kegyelmet kapott, de ő perújrafelvételt kért, hiszen a kegyelemmel a vád alól nem, csupán a büntetés alól mentesült volna. A per alatt antiszemita tüntetésekre kerül sor. A Dreyfust vádolok a hazaárulást a tiszt „nem francia" voltából vezették le.
A perről szóló tudósítások rendszeresen megemlítették, hogy Dreyfus zsidó volt, jóllehet a vallásnak semmi köze nem volt az ügyhöz. Az antiszemita író, Leon Daudet például így írt: „Oly sok meggyőződés romjai között egyetlen hit maradt meggyőző és őszinte, az, amely védi fajunkat és nyelvünket, mely vér a vérünkből, s mely a szolidaritásban egyesít minket. Ez az elvetemült ember itt nem francia. Ez nyilvánvaló, ha a tettére, a magatartására és a fiziognómiájára gondolunk."
Az ítélet ellen először Dreyfus családtagjai és barátai tiltakoztak, de nemsokára mások is csatlakoztak hozzájuk. Az eset megosztotta a nemzetet. Emilé Zola Vádolok! címmel írt publicisztikájában kiállt a vádlott mellett, szembeszállva a közhangulattal. Egyesek szerint a per mozgatórugója az antiszemitizmus volt, ők így érveltek: „Azért tartóztatták le Dreyfust, mert zsidó, azért ítélték el, mert zsidó, s mivel zsidó, az igazság és az igazságosság hangját nem lehetett mellette felemelni." Mások számára a francia hadsereg és a becsület fontosabbak voltak, mint egy zsidó jogai. Azt gondolták, hogy a hadsereget - és ezen keresztül a nemzetet - gyengítené, ha újratárgyalnák a pert, és elismernék, hogy tévedés történt. Amikor egy katonatiszt bizonyítékot talált arra, hogy Dreyfus ártatlan, áthelyezték őt Észak-Afrikába, hogy elhallgattassák. A francia becsületet mások megint másként értelmezték, s úgy vélték, épp ez követelné meg a perújrafelvételt.
Egyre több bizonyítékra derült fény, melyek Dreyfus ártatlanságát bizonyították, s a viták újra fellángoltak. Gyakran végződtek verekedéssel, párbajjal, sőt tüntetésekkel. Végül 1899-ben újratárgyalták a pert, és Dreyfust ismét elítélték. A második ítéletet követő napon azonban kegyelmet kapott. De a vád alól egészen 1906-ig, azaz 12 évig nem mentették fel. Maga Dreyfus sajátos módon nem köszönte meg a kiállást ügye mellett, ugyanis megszállott katona volt, aki a hadsereg tekintélyét fontosabbnak érezte saját sorsánál.

A perről szóló tudósítások rendszeresen megemlítették, hogy Dreyfus zsidó volt, jóllehet a vallásnak semmi köze nem volt az ügyhöz.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi volt az oka, hogy a Dreyfus-per országos visszhangot váltott ki? Miért eredményezett tüntetéseket, demonstrációkat? Milyen hatást gyakorol a per tanúsága szerint a rasszizmus a demokráciára?
Hogyan határozták meg a franciák az 1800-as évek végén a kötelezettségi körüket? Ki sietett Dreyfus segítségére és ki nem?
Jean-Paul Sartre francia filozófus foglalkozott azokkal a választási lehetőségekkel, melyek az antiszemitává váló ember előtt állnak. „A gyűlölet az antiszemitát a rossz meggyőződésű emberek védő közösségébe vezeti, ahol a viselkedés uniformitásából kölcsönösen erőt tudnak meríteni... A »gyűlölöm a zsidókat« kifejezés olyan, melyet kórusban a legjobb hangoztatni. Kiejtésével az egyén egy hagyományhoz és egy közösséghez csatlakozik - a középszerűek hagyományához és közösségéhez."37 A Dreyfus-per hogyan példázza ezt a fajta egyéni választást? És a korábbi olvasmányokban említett esetek?
Az amerikai hazafiaknak, akiknek az a jelszavuk: „Rossz vagy jó, de az én hazám!", Carl Schurz azt felelte: „Nem egészen így! Az én hazám, tehát cselekedjen mindig helyesen, s ha nem így tenne, legyek én, aki segítem helyrehozni a tévedést."
Mit üzen tehát Schurz azoknak, akik szerint a nemzetek nem ismerhetik be tévedéseiket? Te egyetértesz ezzel?
Theodor Herzl egy osztrák újság tudósítójaként kísérte figyelemmel a Dreyfus-pert. Herzl ugyan zsidó volt, de nem volt vallásos, sőt egykor még a ki-keresztelkedést is fontolgatta. A Dreyfus-per kapcsán fellángoló zsidógyűlölet azonban nézetei drasztikus felülvizsgálatára késztették. 1896-ban a Der Judenstaat (A zsidó állam) című művében írta:

A zsidókérdés ma is létezik. Botorság lenne tagadni. Ez a középkor öröksége, amit a modern társadalmak sem tudnak levetkőzni, akárhogy is erőlködnek. Amikor bennünket emancipáltak, nemes próbálkozás volt. De a zsidókérdés megmaradt mindenütt, ahol észrevehető számban élnek zsidók. S ahol kevesebben vannak, a bevándorlók miatt ott is felbukkan a zsidókérdés. Természetes, hogy vándorlunk olyan helyekre, ahol nincs zsidóüldözés. De ahogy megjelenünk, kiváltjuk ezt a reakciót. Ez a helyzet minden országban, s ez is marad még a legcivilizáltabb országokban is -mint amilyen Franciaország - egészen addig, amíg a kérdés tisztességes politikai megoldást nem nyer.

Herzl abban látta a megoldást, hogy létre kell hozni a zsidó államot Palesztinában, mely a zsidók ősi földje. Abban reménykedett, hogy az európai politikusok segítenek majd ezt az államot létrehozni. A cionizmus, a nacionalizmus zsidó változata Herzl szerint mindenki számára előnyös megoldást kínál. Értékeld Herzl álláspontját! Mit gondolsz, hogyan reagálnának egy ilyen elképzelésre a Marr-féle antiszemiták?

„Rossz vagy jó, de az én hazám!” Nem egészen így! Az én hazám, tehát cselekedjen mindig helyesen, s ha nem így tenne, legyek én, aki segítem helyrehozni a tévedést.

13. OLVASMÁNY

Nacionalizmus, „faj" és a birodalmak

A nacionalizmus és a fajelmélet azt is befolyásolta, hogyan határozzák meg az egyes nemzetek vezetői nemzetük kötelezettségi körét. Minden ország arra törekedett, hogy a lehető legerősebb, leghatalmasabb legyen. A XIX. század végén az európai államok versenyeztek egymással a hatalomért. A gazdaságban a harc a nyersanyagokért és a piacokért folyt, politikai és katonai szempontból pedig a területszerzés volt a céljuk Európában és azon kívül. Nagy-Britannia, a minden szempontból leggazdagabb és legbefolyásosabb ország aggodalommal szemlélte a frissen egyesített Németország egyre növekvő gazdasági, katonai erejét és birodalomépítő szándékát. a szociáldarwinizmus új érvet szolgáltatott a hódítási törekvésekhez.
A hódító nemzetek a történelem során gazdasági, vallási vagy politikai érvekkel magyarázták a leigazolt ország feletti uralmukat. Most azonban a szociáldarwinizmus új érvet szolgáltatott a hódítási törekvésekhez. Sok európai és amerikai úgy vélte, hogy a felsőbbrendű fehér embernek kötelessége, sőt terhes kötelessége „felemelni" azokat, akik kevésbé fejlett körülmények között éltek. S mitől voltak a bennszülött amerikaiak, az ázsiaiak vagy az afrikaiak alacsonyabb rendűek? A választ egyre gyakrabban a faji hovatartozásban találták meg. 1884-ben Ottó von Bismarck német kancellár nagy nemzetközi tanácskozást hívott össze, mely a Berlini Kongresszus néven vonult be a történelembe. Tizenöt nyugati állam vezetői gyűltek össze, hogy megegyezzenek Afrika felosztásáról. Abban reménykedtek, hogy a háború a kontinensen elkerülhető, ha az európai vezetők betartják a kongresszuson elfogadott játékszabályokat. Nemigen törődtek azzal, hogy döntéseiknek milyen következményei lesznek az afrikai népekre. Azok, akik egyáltalán gondoltak az afrikaiakra, többnyire azon a véleményen voltak, hogy nem valók másra, mint az európai, a fehér ember szolgálatára, illetve, hogy az európaiaknak „védelmezni" kell őket, mint az önmagukért nem felelős gyerekeket.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Azokkal a címkékkel, melyeket korábban egy-egy országon belüli csoportra ragasztottak, most egész nemzeteket bélyegeztek meg.
Miért érezték úgy az európaiak, hogy valamilyen „felelősséget" kell vállalniuk a feketékért?
1863-ban a sajtó szabadságát korlátozó tőrvény lépett életbe Poroszországban. Egy szerkesztő így reagált: „A nemzet hajlandó elviselni a belső szabadság korlátozását, ha cserében külföldön nő az ország hatalma és tekintélye." Milyen veszélyei vannak ennek a magatartásnak? Mi történik, ha más nemzetek polgárai is hasonlóképpen kezdenek gondolkodni?
Nézd meg a világ 1900-as térképét! Melyek a leghatalmasabb nemzetek ekkor a világon? Hogyan tudod ezt megállapítani?
Ali A. Mazuri afrikai tudóst idézzük: „Afrikától megtagadhatták azt, hogy az emberi civilizáció részének tekintsék, de letagadható-e az, hogy ténylegesen hány km2 a területe? Nem próbálhatnánk meg olyan térképek és földgömbök használatát az iskolákban, melyek kevésbé torzítanak?"38
Egy gömbölyű testet, a Földet, nehéz síkban ábrázolni torzítás nélkül. Hasonlítsd össze, hogy néz ki Afrika két különböző világtérképen és egy földgömbön! Találsz különbséget? Mit gondolsz, ezek a különbségek hogyan befolyásolják az afrikai kontinensről alkotott képünket?
Melyek ma a befolyásos országok? Minek az alapján tudod ezt eldönteni? A katonai erőt tekinted döntőnek? Milyen más erőforrásai lehetnek egy országnak?

A hódító nemzetek a történelem során gazdasági, vallási vagy politikai érvekkel magyarázták a leigázott ország feletti uralmukat. Most azonban a szociáldarwinizmus új érvet szolgáltatott a hódítási törekvésekhez.

14. OLVASMÁNY

A világháború előestéjén

Az országok közötti verseny fokozódásával a világ egyre veszélyesebbé vált, hiszen egy ország csak egy másik rovására terjeszkedhetett. A feszültség növekedésével párhuzamosan egyre több hadihajót építettek, hatalmas mennyiségű fegyvert halmoztak fel, és egyre több katonát képeztek ki. S természetesen szövetségeseket kerestek.
Ennek következtében bármely két ország közötti konfliktus gyakorlatilag az egész világ háborújához vezethetett. Pontosan ez történt 1914 nyarán.
Június 28-án egy szerb nacionalista Szarajevóban megölte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét. Egy hónap múlva Ausztria hadat üzent Szerbiának. S ezt tette Ausztria szövetségese, Németország is. Aztán Oroszország lépett be a háborúba mint Szerbia szövetségese. Néhány nap múlva megindult az orosz szövetséges Franciaország elleni invázió. Nagy-Britannia akkor lépett be, amikor Németország Belgiumon keresztülgázolva támadta meg a franciákat. Belgium semleges ország volt, de Nagy-Britannia védelme alatt állt. 1915-ben a Török Birodalom is harcba lépett Németország oldalán. Olaszország Franciaország és Nagy-Britannia szövetségese lett. Valóban „világháború" tört ki. A háború befejezésekor, 1918-ban harminc nemzet állt harcban.
1914-ben az emberek nagy lelkesedéssel fogadták a háborút. A fiatal férfiak a lehető legizgalmasabb élettapasztalatnak tekintették a háborút, s sokan közülük attól féltek, hogy véget ér, mielőtt ők is bevonulhatnak.
A kor jelentős magyar költői, mint Ady Endre vagy Babits Mihály inkább a háború szenvedéseit foglalták verssorokba; a harcokban részt vevő költők kiváltképp (köztük Gyóni Géza a leghatásosabb). Mégis akadt olyan nagy költő, akit megérintett a lelkesedés egy ideig: Juhász Gyula.

VÉRTANÚK

Ma szívünk újra vérzik
És mély sebünk sajog,
Ma gondoljunk reájuk
kettős, nagy áhítattal,
Magyarok!

Ma országunk határán
Új hősi láng ragyog
S új vértanúk rohannak
Meghalni holnapunkért,
Magyarok!

E földön a legszentebb,
Legdrágább véradót
Fizettük és fizetjük.
Legtöbb jogunk van élni,
Magyarok!

(1914 őszén)

Az első világháború nem bizonyult sem dicsőséges kalandnak, sem villámháborúnak.

Az első világháború nem bizonyult sem dicsőséges kalandnak, sem villámháborúnak. Németország nyugati frontján mindkét fél hosszú időre beásta magát. A győzelmes előretöréseket nem kilométerben, csak méterekben lehetett kifejezni. S ahogy múltak a hónapok, a küzdő felek technikailag egyre fejlettebb fegyvereket vetettek be, hogy átlendüljenek a holtponton. A mérges gázok, a géppuskák, a bombázások és a tankok egyre nagyobb számban szedték az áldozatokat, de egyértelmű diadalt egyik fél sem tudott aratni. Egy, a frontról visszatérő brit katonatiszt azt mondta: „Nem tudom, mi ez. Hogy nem háború, az biztos."

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az európai szövetségek a következő elv alapján szerveződtek: „Ellenségem ellenségei a barátaim." Mi lehet a probléma az ilyen alapon szerveződő szövetségekkel? Alkalmazzák ma is ezt az elvet a nemzetek?
Szarajevó nevét újra sokszor olvashattad a hírekben. Látsz-e valamilyen összefüggést az akkori és a közelmúltban zajló események között? Vagy véletlen egybeesésről van szó? Indokold meg az álláspontodat!

15. OLVASMÁNY

Az állam kinevezett ellenségei: az örmények

A háború feszültségei közepette az előítéletek erősödtek, és az egyébként is sebezhető kisebbségek iránti tolerancia gyakran eltűnt. Woodrow Wilson amerikai elnök jegyezte meg egy héttel az USA háborúba lépése előtt: „Vezesd ezt a népet háborúba, és azonnal elfelejtik, hogy olyasmi, mint a tolerancia, létezett. Ha egy nemzet háborúba lép, nem tudja megőrizni a józanságát, sose tudta."39 Lehet, hogy az elnök arra a háborún belüli háborúra gondolt, mely a németekkel és az osztrákokkal szövetséges Török Birodalomban zajlott.
1915-ben, nem sokkal a háború kitörése után Törökország az ott élő örmények ellen fordult. Ez a keresztény kisebbség megszámlálhatatlanul sok nemzedék óta élt a mohamedán többségű Török Birodalom területén. Könnyű volt az örményeknek a birodalomhoz való lojalitását megkérdőjelezni - a vád a kettős, megosztott lojalitás volt -, hiszen örmények Oroszországban is éltek, s Oroszország ellenség volt. Áprilisban a törökök letartóztattak hatszáz örmény vezetőt. De a letartóztatások csak a kezdetet jelentették. Április 28-án a következő tudósítás jelent meg a New York Timesban:

Az Egyesült Államok ma beadvánnyal fordult a török kormányhoz, mivel jelentések érkeztek az örmény keresztények tömeges legyilkolásáról. Az Egyesült Államok a letartóztatottak elengedését és a további atrocitások beszüntetését kéri.
Az orosz kormány ez irányú kérését, mely Bakhmeteff nagykövet közvetítésével érkezett, William Jennings külügyminiszter táviratilag továbbította Henry Morgenthau nagykövetnek Konstantinápolyba, és utasította, hogy szólítsa fel a török kormányt a veszélyeztetett örmények megvédésére és a további vallási zavargások megakadályozására.

A zavargások megakadályozása helyett a török kormány is örményellenes lépéseket tett. Július 12-én a New York Times a negyedik oldalon közölte, hogy „a törökök helyi keresztényeket lakoltatnak ki". Október 4-én már a címlapon jelent meg beszámoló Az Örményországban történt szörnyűségek főcím alatt. Az alcímek hozták a részleteket: „Megbízható amerikai források szerint ezer év óta sose látott szörnyűségek történnek", „A török rekord megdönthetetlen", „Népirtási politika egy teljesen védtelen néppel szemben", „Teljesen kiirtott falvak", „Legyilkolt fiúk és férfiak, rabszolgaként vagy zsákmányként muzulmánoknak adott lányok és nők".
Az újságírók közreadták beszámolóikat az eseményekről, Morgenthau nagykövet pedig „titkos és bizalmas" jelentést küldött Washingtonnak:

Meggyőződésem, hogy ez a legsúlyosabb bűntett, amelyet valaha is elkövettek. Néhány nagykövet ismételt tiltakozása a mészárlások ellen - ez adhatta az ötletet a törököknek ennek a rettenetes deportálási tervnek a kivitelezésére, mely sátáni öldöklésbe torkollott, nemi erőszakkal, fosztogatással és erőszakos áttérítéssel párosulva. A török hatóságok azt állítják, hogy egy zászlóaljnál nem tudtak többet az örmények kíséretéül adni, s így a kurdok és mások megtámadhatták a deportáltak menetét. Ha ez így van, nem lett volna szabad a deportálásokat megkezdeni, hiszen a törökök tudhatták, hogy az örményeket meg fogják támadni, ki fogják fosztani és meg fogják ölni, hacsak nem élveznek védelmet. Halil Bej elismerte, hogy maguk a kíséretre rendelt zsandárok követték el a legszörnyűbb tettek némelyikét. Sajnos az örmények elleni korábbi atrocitásokat nem követte semmiféle tiltakozás a keresztény nagyhatalmak részéről, így a mostani elkövetők azt gondolhatták, hogy most is bocsánatot nyernek. 1914 májusában és júniusában száz-százötvenezer görögöt deportáltak sikeresen, anélkül, hogy a nagyhatalmak tiltakoztak volna.
Jogosan gondolhatták, hogy most, amikor négy nagyhatalom hiába próbálta megszállni országukat, és amikor két másik nagyhatalom a szövetségesük, végre zavartalanul megvalósíthatják régóta dédelgetett tervüket, az örmény faj kiirtását, s végre pontot tehetnek az örmény reformok kérdésére, mely oly sokszor szolgáltatott alapot európai beavatkozásra a török belügyekbe.40


Ábraham Hartunian örmény protestáns lelkész szemtanúként számolt be az eseményekről:

Augusztus 6-án szörnyű parancs érkezett: Az örményeknek mindenféle fegyvert be kell szolgáltatniuk. Ha bárkinél fegyver találtatik az ellenőrzés során, a tulajdonosát a helyszínen agyon kell lőni. A parancs a másnapi deportálásra való felkészülést is elrendelte.
S elérkezett a szombat, augusztus 7-e. A pokol napja! A börtönkapuk kinyíltak, és körülbelül száz dzsejtúni és fundedzsaki örményt vezettek ki. Egymáshoz voltak láncolva, úgy vezették őket az utcákon rájuk váró halálba, a törökök üdvrivalgása közepette. Néhányukat a város forgalmas terein felállított bitófákon akasztották fel. A többieket gyalog vezették az Agur-. hegyig, ahol nagy tömeg előtt agyonlőtték őket...
Ez a száz holttest még szerteszét hevert, amikor a pokol hírnökei a következővel száguldozták be az utcákat: „A tizenhét évesnél idősebb férfiak gyülekezzenek a városon kívül, a Marash körüli mezőn deportálás céljából. Aki ellenszegül, halál fia!"
Még most is elfog a remegés, ha arra a napra gondolok. Az emberi elme nem tud ekkora terhet elviselni. Tollam aligha tudja visszaadni a szörnyűségeket: zavarodottság! káosz! sírás! kiabálás! nyüszítés! kétségbeesés! Az apa megcsókolta a feleségét, a gyermekeit, és elindult sírva, zaklatottan. A fiú megcsókolta az anyját, az apját, a kisebb testvéreit, és elindult. Mindenki sírt, aki ment, és aki maradt. Sokan teljesen készületlenül indultak el, csak az a ruha és cipő volt velük, amit viseltek, pénz nélkül, élelem nélkül, sokan el sem búcsúzhattak szeretteiktől. Már férfiak ezrei gyűltek össze a kijelölt helyen, s zavarodottan egyre jöttek a többiek.
A búcsúzkodás olyan rettenetes volt, hogy még a legkeményebb szívű törökök sem bírták nézni. Egy második parancs érkezett: „Aki elment, elment, a többi maradjon! Ne menjenek többen."
Azokat az ezreket, akik már a vérszomjas zsandárok kezére adták magukat, a sivatagba terelték a vágóhidakhoz. A maradék a városban maradt, összetörve, sápadtan, remény nélkül, hogy a sorsára várjon. Nem volt titok, hogy megszületett a döntés az örmények megsemmisítésére.
Hogyan is írhatnám le azt a gyötrelmet, azt a rettenetes fájdalmat, amit akkor éreztem! Az aznapi események elvették az eszemet, megfosztottak az erőmtől és az akaratomtól. De ebben a teljes kimerültségben is támaszként kellett a családom, a népem maradéka mellett állnom. Megtettem, amit tudtam. Ellátogattam családokhoz, hogy vigaszt nyújtsak. Folyamodtam a kormányzóhoz és más tisztviselőkhöz, földig hajoltam előttük, sírtam, és kegyelemért könyörögtem a népem számára. És persze előttem is a deportálás útja állt.
A házam felszerelését dobozokba, batyukba csomagoltattam, és elküldtem az amerikai telepre. Az útra a legszükségesebbeket pakoltam: egy sátrat, kulacsokat és egy bölcsőt! Az összes pénzem nyolc líra volt. Hogyan lehet így feleséggel és öt gyerekkel útra kelni? Istenem, a gondolatra is összerándultam.
Augusztus 8-án, vasárnap a templomban a keresztrefeszítésről beszéltem. A népem függött a kereszten. Ettől a naptól kezdve a deportálást szisztematikusan hajtották végre. Mindennap új listát hoztak nyilvánosságra, s mindennap új menet kelt útra. Mindenki tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor.
Nem volt egy halovány reménysugár sem. Sőt a városban naponta elkövetett gyilkosságok hírére sokan várták, hogy nekivághassanak az útnak: ha jönnie kell a halálnak jöjjön hamarabb.
Ártatlan örményeket tucatjával akasztottak fel a város különböző pontjain. A himbálózó hullák látványa iszonyú félelmet váltott ki. Ez alatt a néhány nap alatt majdnem ötszáz örményt lőttek le vagy akasztottak fel a városban.
Augusztus 15-én, vasárnap a templomban lelki meditációnkat Jézus temetéséről folytattuk. A népemre a tömeges temetés várt.41

A genocídium (népirtás) szót a második világháború idején kezdték használni egy egész nép kiirtásának megnevezésére. Bár neve nem létezett még, a népirtás bűntettét már 1915-ben elkövették.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A török kormány az örményeket nevezte ki „az állam ellenségei”-nek. Kettős lojalitással vádolták őket. Mit jelent ez?
Milyen beszámolók kerültek a sajtóba az örmény eseményekről? Mit tehetett volna az Egyesült Államok és a többi ország? Mit kellett volna tenniük?
1915-ben az európaiak és az amerikaiak úgy vélték, hogy a Török Birodalomban lezajlott népirtásra a világ semelyik más országában nem kerülhetett volna sor. Egyetértesz ezzel?

313-1296

1. Fein, Helen: Accounting for Genocide. (A népirtás tette.) Free Press, 1979. 4.
2. Bronowski, Jacob: The Ascent of Man. (Az ember felemelkedése.) ˆ J. Bronowski, 1973. A BBC Books engedélyével közölve.
3. Minow, Martha: Making All the Difference. (Micsoda különbség.)
4. Abel, Theodore: Why Hitler Came to Power? (Miért került Hitler hatalomra?) Prentice Hall, 1938. 29.
5. Amerikai Függetknségi Nyilatkozat, In: Az emberi jogok dokumentumokban. Összeállította Kovács István és Szabó Imre. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.
6. Abel: i. m. 29.
7. Minow: i. m.
8. Carroll, Peter N.-Noble, David W.: The Free and the Unfree. A New History of the United States. (Szabadok és nem szabadok. Az Egyesült Államok új története.) Penguin, 1988. 34.
9. Carroll-Noble: i. m. 37.
10. Takaki, Ronald: A Different Mirror: A History of Multicultural America. (Egy másik tükör: A multikulturális Amerika története.) Little, Brown and Co., 1993. 34.
11. Takaki: i. m. 38.
12. Takaki:i. m. 40-41.
13. Carroll-Noble: i. m. 37.
14. Idézi Ronald Takaki: A Different Mirror. 41.
15. Hampton, Carol: A Heritage Denied. (A megtagadott örökség.) Soujourners, 1991. jan.
16. Idézi Ronald Takaki: A Different Mirror. 54.
17. Patterson, Orlando: Slavery and Social Death. (A rabszolgaság és a társadalmi halál.) Harvard University Press, 1982. VII.
18. Jordan, Winthrop D.: White Over Black: American Attitudes Towards the Negro, 1550-1812. (A fehérek a feketékről: Az amerikaiak bánásmódja a négerekkel, 1550-1812.) Norton and Co., 1968. 94.
19. Patterson: i. m. 5.
20. Patterson: i. m. 340.
21. Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában, III. Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1988. 74.
22. Az ember és polgár jogainak deklarációja, 1798. augusztus 26. In: Az emberi jogok dokumentumokban.
23. Kohn, Hans: Nationalism. D. van Nostrand, 1955. 9.
24. Abel, Theodore: i. m. 29.
25. Idézi Lucy S. Dawidowitz In: The War Against the Jews. (A zsidók elleni háború.) Holt-Rinehart-Winston, 1975. 27.
26. Idézi Hagen Schulze In: The Course of German Nationalism. (A német nacionalizmus története.) Cambridge University Press, 1991. 57.
27. Idézi Reginald Horsman In: Race and Manifest Destiny. (A faj és a látható sors.) Harvard University Press, 1981. 35-36.
28. Idézi Leon Poliakov In: The Aryan Myth. (Az árja mítosz.) Basic Books, 1974. 277.
29. Schurz, Carl: Sturmjahre. Lebenserinnerungen. 1829-1852. (Viharos évek. Visszaemlékezések, 1829-1852). Berlin, Verlag der Nation, 1973.
30. Bismarck von, Otto Fürst: Gedanken und Erinnerungen. (Gondolatok és emlékek.) Stuttgart-Berlin, Cotta, 1891-1901.
31. Schurz: i. m. 26.
32. Schurz: i. m. 28.
33. Comte St. Vallier, idézi Fritz Stern In: Gold and Iron. (Vas és arany.) Alfred Knopf, 1977. 205-206.
34. Zweig, Stephan: A tegnap világa. Fordította Tandori Dezső. Bp., Európa, 1981. 13-14.
35. Minow, Martba: i. m.
36. Émile Zola: Lettre á la jeunesse. In: Émile Zola: J'accuse...! La vérité en marche. Présentation de Henri Guillamin. Editions Complexe, 1988. 74.
37. Sartre, Jean-Paul: Vádirat az antiszemitizmus ellen,. Bp., Cserépfalvi-Göncöl, 1991.
38. Mazuri, Ali A.: The Africans: A Triple Heritage. (Az afrikaiak: Hármas örökség.) Little, Brown and Co., 1986.
39. Idézi John L. Heaton In: Cobb of „The World". E. P. Dutton and Co., 1924.
40. Morgenthau, Henry: Ambassador Morgenthau’s Story. (Morgenthau nagykövet története) New Age Publishers, 1991
41. Hartunian, Abraham: Neither to Laugh Nor to Weep. A Memoir of the Armenian Genocide. (Sem nevetni, sem sírni. Visszaemlékezés az örmény népirtásra.) Beacon, 1968. 63-65. ˆ A. Hartunian, engedéllyel közölve.

Kiadványok