Cím: | Süss fel nap - Lázár Péter: A Kedves-ház pedagógiája |
Szerző: | Fűzfa Balázs (szerk) |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Pilisborosjenő |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Pedagógus-továbbképzési módszertani és információs központ |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | pedagógia, tehetséggondozás |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 9049 24 7 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Lázár Péter
A Kedves-ház pedagógiája
(Megjelent a Soros Oktatási Fületek sorozatban, Budapest, 1998.) Egy pedagógiai irányzat
körvonalai életképekben
„A világnak leginkább azpk a z emberek hiányoznak,
akik mások hiányaival törődnek...
Csak azok lesznek közülünk igazán boldogok,
akik keresik és megtalálják a mások szolgálatához
vezető utat."
(Albert Schweitzer)
Életem új szakasza...
Nyírtelek nagyközség nyolc kilométerre van Nyíregyházától, a tokaji úton. 1990-ben költöztem ide népes családommal. Előtte hosszú éveken át egy nevelőotthonban dolgoztunk - a feleségem és én — nevelőtanárként (én egyébként mint állami gondozott itt is nőttem fel), s mikor költözésre került a sor, saját három gyerekünkkel együtt magunkkal vittünk még tíz, akkor végzett nyolcadikos kamaszodó cigány fiút, mert azt akartuk, hogy ők is családban nőjenek fel.
1994-ben a nagyfiúk többsége elvégezte a szakmunkásképzőt, nagykorúvá váltak, s kirepültek az atyai „alapítványi" házból a Nagy Életbe, én pedig — aki addig hivatásos apuka, nevelő és zenekarvezető voltam — egyszeriben állás nélkül maradtam. Küzdelmes négy év után ott álltam kissé megtörve, céltalanul, s nem tudtam, mihez kezdjek. S ekkor jutott el hozzám a híre, hogy a helyi iskolában megüresedett egy állás.
A megbeszélt időben felkerestem lakásán az igazgatónőt, hogy megtudjam, miféle állásról van szó. Ő elmondta, hogy sajnos jelenleg nem tud alkalmazni a szakomnak megfelelő munkakörben, viszont van itt egy korrekciós osztály (szám szerint 14 hátrányos helyzetű és többségükben túlkoros tanuló), amelyhez tanító kellene.
Pillanatnyi gondolkodás után kissé szomorúan, de határozottan azt mondtam, hogy sajnos én nem értek a tanítói módszertanhoz, még kevésbé a speciális fejlesztéshez, ide inkább egy jó gyógypedagógusra volna szükség. Aztán búcsúzóra fogva a dolgot felálltam és hozzátettem:
—Ha mégis megüresedne az a biológia—testnevelés szakos állás, akkor gondoljon rám.
Természetesen egyikünk sem hitt komolyan ennek a közeijövőbeli realitásában, de éreztem, hogy van itt még valami, mert az igazgatónő csak később állt fel az asztaltól, s látszott rajta, hogy komolyan viaskodik magában, aztán kissé bizonytalanul rám nézett és kibökte:
—Pedig nagyon bíztam benne, hogy elvállalja. Most igazán nem tudom, mi lesz ezekkel a cigány gyerekekkel, hol találok hozzájuk megfelelő tanítót!
—Ja? — ocsúdtam fel kissé meglepetten. — Ok cigány gyerekek?
—Igen.
—Akkor elvállalom az állást.
Aztán elköszöntem.
Akkor még nem sejtettem, most már tudom, hogy ezzel a találkozással életemnek új szakasza kezdődött el.
Néhány nappal később - szintén a megbeszélt időben - bementem az iskolába. Szerettem volna többet is megtudni leendő tanítványaimról, meg valamiféle segédanyagot kérni, amiből szeptemberig felkészülhetek a tanításra. Az igazgatónő és helyettese rendes nyári szüneti ügyeletüket töltvén épp az órarendek összeállításával bíbelődött. Tőlük kaptam tanmenetet, s egy ,,tavalyi" naplót is, amelyből egyértelműen kitűnt, hogy a rám bízott gyerekek többsége már másodszor próbálkozott az első osztállyal, nem sok sikerrel. A nevek gyakori ismédődéséből azt is megtudtam, hogy két-három család fiatalabb generációiról van szó. Kiderült az is, hogy többségük nagyon sokat hiányzott az iskolából.
Az adatokat és az osztályzatokat böngészve lassan megvilágosodott előttem, miért volt szükség az úgynevezett korrekciós osztályra...
1992-ben igazgatóváltás történt az iskolában. Ebben a tanévben iratkozott be a legtöbb cigány gyerek az iskolába, akik év végén többségükben meg is buktak. A párhuzamos osztályokból lebukottak kiegészültek az újonnan érkezőkkel, s így az 1993/94-es tanévben - tanulva az előző év tapasztalataiból - célszerűnek látszott cigány korrekciós osztály indítása. Egyrészt azért, hogy egyéni ütemben haladhassanak a tanulásban, másrészt azért, hogy ne zavarják a tanítást a többi osztályban. Az osztályt egy pályakezdő tanítónő kapta meg, aki hősiesen végigdolgozta a tanévet, majd elpályázott máshová.
Az igazgatónő elmondta, hogy kezdettől fogva gondot jelentett számára a roma gyerekek iskolai problémáinak megoldása. Súlyosbította a helyzetet, hogy ideje nagy részét lekötötték az iskola belső ügyei, az igazgatóválasztás során keletkezett feszültségek kezelése, az intézményátvilágítás gondjai, az „F" kategóriás furkálódások stb.
Végül is két év alatt az igazgatóhelyettessel együtt sikerült magunk mellé állítani egy energikus tantestületi magot, amely nyitott volt az újra, és akart kezdeni valamit az iskolával.
Az önkormányzatban szintén sikerült kijárni néhány dolgot, sőt a '94-es választásokon az igazgatónőt is beválasztották a képviselőtestületbe, így a továbbiakban hatékonyabban képviselhette az iskola érdekeit.
Csak a roma gyerekek iskolai gondjai nem oldódtak meg.
De mi volt a baj a cigány gyerekekkel?
Nos, inkább nekik volt bajuk az iskolával. A falu két általános iskolája közül ebbe járt a bejáró tanulók zöme. Ez azt jelentette, hogy a 350 gyerek 60z-a a Nyírtelekhez tartozó 14 tanyabokor valamelyikéből buszozott az iskolába reggelenként. A mintegy 50 roma gyerek is ezeken a külterületeken lakott, de minden évben akadt néhány, akiket jobbnak láttak felmenteni az iskolába járás alól (túlkorosság, hiányzások, magatartási problémák).
Azokkal is állandó problémák voltak, akik iskolába jártak közülük. Rendszeresen elkéstek, csak a kilences busszal értek be, s a harmadik óra után már el is slisszantak a tizenegyes busszal, megelégelve az aznapi fejtágítást.
A kisebb-nagyobb balhék így is mindennaposak voltak az iskolában a cigány gyerekek és a többiek között. Lopások és veszekedések is előfordultak. A cigány szülők általában csak akkor jelentek meg az iskolában, ha gyerekeikre nézve sérelmesnek érezték az igazságszolgáltatást. Egyébként sem az értesítésekre, sem a felszólításokra nem reagáltak.
Az igazgatónő szerint alapvető gondot jelentett az is, hogy a gyerekek ápolatlanul, mosdatlanul, koszos ruhában jelentek meg az iskolában. A kellemetlen szag miatt naponta többször kellett szellőztetni, s ezért a kollégák nem szívesen vállaltak helyettesítést ebben az osztályban.
Ezek után kíváncsi voltam, hol élnek ezek a családok, ahol még a mo-sakodás is problémás lehet, ezért még aznap kimentem a telepre. A telep kb. 15 km-re fekszik az iskolától, egy kis tanya szélén, egy örökké zúgó-zakatoló perlitgyár közveden szomszédságában. Valójában egyetlen, kb. 25 méter hosszú és mintegy 12 méter széles öreg, lepusztult téglaépületről volt szó, melyet a helybeliek csak így neveztek: a kaszárnya.
Nos, a valamikori uradalmi cselédek lakhelyéül szolgáló épület — első látásra - már a cigányok beköltözése előtti időkben is lelakott és elhanyagolt lehetett. A tetőszerkezet és a téglafal még masszívan tartotta ugyan magát, de a külső vakolat szinte mindenütt lepergett, s az idő vasfoga — na meg a salétrom is - rendesen elbánt a téglával, főleg a lábazaton. A tető több helyen megroggyant, itt-ott a cserepek is hiányoztak, sőt az épület elülső harmadának tetőszerkezete teljesen leszakadt, csak egy-két szarufa vagy tetőléc árválkodott rajta. Az ablakok helyén tátongó fekete lyuk, néhol zsírpapírral helyettesített ablaküvegek, körös-körül szemét, az udvaron egyeüen kút, előtte nagy tócsa és sár, körötte hancúrozó kutyák és gyerekek. Az aljnövényzetre rátelepedett a perlit köhögésre ingerlő finom pora, amitől az egész környék hamuszürkévé vált. Mikor először megláttam ezt az épületet (aminek elöl egy jó darabon hiányzott a teteje), rögtön éreztem, hogy itt a nyomor, a kirekesztettség, s a kiszolgáltatottság lakik. Az öreg BX-ből kiszállva csakhamar körbevettek a gyerekek és a szülők. Kezdeti bizalmatlanságuk megenyhült, mikor megtudták, hogy szeptembertől én fogom tanítani a gyermekeiket. Sőt be is mutatták azokat, akik már jártak iskolába. Aztán az egyik anyuka megkérdezte:
— Maga is cigány?
—Miért, nem látszik rajtam? - kérdeztem vissza.
Ettől aztán végleg megtört a jég. Behívtak otthonukba és kávéval kInáltak. Sötétedett már, mire hazaindultam.
Néhány nappal később, mikor újra kimentem a kaszárnyába, betértem minden családhoz, és amolyan környezettanulmányszerűen összeírtam mindent élet- és lakáskörülményeikről, anyagi és szociális helyzetükről. Őszintén megeredt a nyelvük, jólesett nekik, hogy végre valaki törődik velük. Otthon aztán kielemeztem a rögtönzött környezettanulmányt: hét család élt együtt (apraja-nagyja), összesen 47-eü, átlagban havi 2800 Ft/fő jövedelemből, hihetetlenül rossz egészségügyi körülmények között.
És aznap két dolgot értettem meg egészen biztosan: egyrészt azt, hogy milyen nagy úr a nyomor, mit jelenthet naponta szembenézni vele, s milyen különleges túlélési ösztön és technika kell ahhoz, hogy családok talpon maradjanak ilyen körülmények között is. Másrészt pedig azt, hogy ilyen nyomorult helyzetben a szülőnek mennyire lehet fontos az iskola vagy az, mosakodott-e gyermeke aznap vagy sem.
A környezettanulmány „jótékony" hatásáról csak annyit, hogy miután az igazgatónő átnézte s megmutatta az önkormányzati hivatal illetékeseinek, elindult a lakásépítési program, mely lassan ugyan, de három év után új lakáshoz juttatta ezeket a roma családokat. A kaszárnya épületét pedig ledózerolták.
Az 1994/95-ös tanév
Szeptemberben megkezdődött az iskola. Sose felejtem el az első napot.
A tanévnyitó után az osztályterem felé menet, az udvaron megszólított egy asszony, aki egy fekete, fürtös hajú kislány kezét fogta.
—Maga az a Lázár Péter?
—Igen, én vagyok.
—Hát vegye tudomásul, az én lányom nem fog ebbe a cigány osztályba járni! - s azzal elviharzott, vonszolva maga után a kislányt.
—Na, ez jól kezdődik - mondtam félhangosan, majd bementem az osztályba, ahol már vártak rám a nyáron megismert gyerekek. Szépek és úsztak voltak, s néhány szülő is eljött velük, sőt egyiküktől még virágot is kaptam jókívánságok kíséretében.
Tudtam, hogy ha a hagyományos módon fogok hozzá a tanításhoz, nem tudom elérni, hogy rendszeresen és mindannyian járjanak iskolába. Az igazgatónő szabad kezet adott a tanításban, én pedig éltem vele. Mivel tudtam, hol és hogyan élnek, mivel töltik az idejüket, nem volt nehéz kitalálnom, mi az, ami hiányzik nekik, amit nem kapnak meg otthon, de szeretnének megkapni.
Az első két hétben keveset tartózkodtunk az osztályteremben. Nagyokat mászkáltunk a határban, magvakat, terméseket gyűjtöttünk, növényeket és állatokat figyeltünk meg, s közben beszélgettünk mindenféle fontos dologról, de valahogy mindig a családhoz kanyarodtunk vissza. A gyerekek hozták a témákat, s én hagytam, hogy kibeszéljék magukat. Meglepett, mennyi növényt és állatot ismernek, csak nem tudják a nevüket pontosan. Az meg nekik volt meglepő, hogy a legtöbb mezei állatról vagy növényről — amit odahoztak nekem — tudtam valami érdekeset mondani. Például a héjakútmácsonyát úgy ismerték, hogy „tüskevirág". Nemcsak a rendes nevét tanulták meg nagyon hamar, de azt is, hogy azért hívják így, mert az esőcseppek, mint kis kutacskákban, összegyűlnek a szár tövének mélyedéseiben, s a madárkák ebből isznak. A két hét alatt megismertek egy csomó gyógynövényt, megtanulták, mire lehet használni a vérehulló fecskefüvet, az útifüvet stb. Amit lehetett - növényt és állatot —, bevittünk az osztályba is. Szárazvirágcsokrot készítettünk, leveleket ragasztottunk rajzlapokra, terméseket (kukoricát, bogyókat és magvakat) fűztünk fel, vagy különböző figurákat varázsoltunk belőlük. Sokat játszottunk a szabadban, főleg csapatjátékokat, így aztán a biológia és testnevelés szak adta tudásomat is felhasználhattam. Többször elmentünk kirándulni is. Mivel a gyerekek többsége még nem járt városban, nagy élmény volt számukra a nyíregyházi városnézés. S talán még nagyobb a debreceni állatkerti látogatás...
Az egyik nap esett az eső, nem lehetett az udvaron Adj király, katonát! játszani. Miközben az ablakon át unottan bámulták a szakadó esőt, egyikük azt kérdezte:
— Tanár bácsi, mi nem fogunk tanulni, nekünk nem lesznek könyveink?
S én visszakérdeztem:
—Miért? Ti tanulni akartok?
S ők kórusban felelték: - Igen!
—Akkor csináljunk egy olyan tornatermet, amelyik a miénk, s amelyben szeretünk tanulni! — mondtam.
Ok pedig elmondták, milyen osztályban tanulnának szívesen. Abban az időben velünk éltek még az állami gondozott nagyfiúk, s mivel éppen jött a hétvége, kimeszeltük a tantermet, lefestettük az ajtókat, ablakokat, az osztályterem melletti lomtárat kipakoltuk, berendeztük játékszobának. Az igazgatónőtől kaptunk játékokat és szőnyeget, a falakra mesealakokat és bábokat aggattunk, s a szárazvirágcsokrok meg a termésgyűjtemény is megfelelő helyre került. A gyerekek pedig hétfőn hozhatták saját kedvenceiket otthonról: babát, autót, képet a családról és minden egyebet.
Az első két hét nagyon fontos volt a továbbiak szempontjából. Akkor persze ez nem volt tudatosan megtervezett pedagógiai tevékenység, s a hatását is később mértem fel. Tulajdonképpen:
Kivártam a taníthatósági pillanatot, melyet a gyerekek belső motivációs szintjének emelkedése váltott ki.
Az együttlétek során szabadon, kötöttségek nélkül (45 perces órák nélkül) felszabadultabbak és közvedenebbek voltak velem a gyerekek, s azon túl, hogy ők is a bizalmukba fogadtak, megismertem őket egyenként, így most már be tudtam határolni képességszintjüket, s nagyjából tudhattam, kinél hol kell elkezdeni a fejlesztést.
Iskola az iskolában
Először szabályokat hoztunk. Ezek a munkával, a viselkedéssel, az osztállyal, a tízóraizással stb. voltak kapcsolatosak. Az első időben szinte naponta hoztunk egy-egy szabályt, amit minden nap különböző helyzetekben megerősítettünk, így aztán valóban olyan szokások alakultak ki, melyek az együttműködő kommunikáció alapjait jelentették egy sajátos tanulásszervezési struktúrába ágyazva. Nem ragaszkodtunk a hagyományos órakerethez, mi döntöttük el, mikor pihenünk, ha elfáradtunk a munkában.
Az otthonos osztályterem fontos szerepet játszott abban, hogy szívesen, rendszeresen (és tisztán) jártak iskolába a gyerekek. Az egyre gyarapodó gyermekmunkák a falon, a szőnyeg a játékokkal, a meseország a bábokkal és a paravánnal, a fényképek és családrajzok, a virágok - mind-mind a személyes kötődést erősítették. Gyakran zártuk a napot azzal, hogy: ,,én azért szeretem ezt az osztálytermet, mert..." (Otthon-osztálynak neveztük a tantermet, mert itt megvolt mindaz, ami otthon hiányzott).
A csoportépítésben kezdettől fogva nagy hangsúlyt kapott az öszetartozás érmésének erősítése és az egyéni értékek tisztelete. Nemcsak a közös játékok során, de a csoportmunkában és egymás munkájának csoport előtti értékelésében is megmutatkozhattak ezek: „Nekem azért tetszik Gabi rajza, mert...; Én azért becsülöm Julikát, mert..."
Magam is arra törekedtem, hogy értelmi biztonságot (is) nyújtsak minden gyereknek, hisz aki fél, tele van szorongással, azt nem lehet tanítani. Elég nehéz megszabadulnia a gátlásoktól annak, aki egy másfajta családi szocializációból érkezik, s már megtapasztalta, hogy az iskola elvárása egészen más, mint aminek ő képes megfelelni...
Ezért a tanításban minden tevékenység kiindulópontjaként arra az előzetes tudásra építettem, amelyet a gyerek születésétől kezdve a családban megtanult.
Ez később három ponton is éreztette pozitív hatását az előbbre jutásban:
Megerősítette a tanulók családban meglévő biztonsághelyzetét (vagy éppen pótolta azt), s ezáltal befogadóvá és elfogadóvá váltak.
A kulturális másság és a családi szocializáció sajátos (családonként is eltérő) elemei jól kiegészítették egymást, s ez a hozott tudás mint érték másfajta kulturális és erkölcsi értékek megszólíthatóságát is elősegítette.
Hol lehetett tetten érni ezeket az értékeket, s hogyan lehetett behozni az osztályba? Nos, ez ott volt a gyerekek családrajzaiban, álomrajzaiban, a hozott fényképekben, egy-egy újság kifejező fotójában, a cigány népmesékben, a gyerekversekben, a ritmusban, a zenében, a táncban, a ruhákban és a saját történetekben. Csak elő kellett hívni őket pedagógiai eszközökkel: meséléssel, gitározással, énekléssel, rajzolással, eljátszással, megformálással egyenként és közösen.
Vagyis helyzetbe hozni a gyerekeket ahhoz, hogy az élettapasztalataikba ágyazott előzetes tudás az érzéseken-élményeken keresztül felszInre kerüljön. Ezek állandó pozitív megerősítése pedig lassacskán megszabadította szorongásaiktól őket, értelmet adott eddigi életüknek, megnövelte önbizalmukat.
A harmadik fontos hatása az volt, hogy a családból hozott előzetes tudáshoz könnyen lehetett kapcsolni új ismeretanyagot. Vagyis kitágult előttük a világ, de úgy, hogy ők fedezhették fel benne az újat. Az egyik mesében „főztünk", elkezdtem lassan mondani: „Most megfogjuk a citromot, s ezzel a nem nagyon éles késsel kettévágjuk." Mindenki mutatta a mozdulatokat, de csak én nyeltem nagyokat, ők nem. Aztán átszaladtam a boltba, és hoztam egy igazi citromot. ..
Ebben az időben nagyon sokat tanultunk egymástól. Ok megosztották velem és egymással azokat az értékeket, amelyeket a családból hoztak, én pedig, hozzárakva a cigányság kultúrkincsének egy szeletét, s kiegészítve társadalmi és egyetemes emberi értékekkel, kitágítottam előttük a világot.
Hamar egyértelművé vált számomra, hogy ezek a gyerekek nem gyógypedagógiai értelemben szorultak korrekciós osztályba, hanem egyszerűen azért, mert eltérő családi szocializációjuk során nem fejlődhettek képességeik olyan szintre, amely alapjául szolgál a magyar iskolarendszerben való előrejutás feltételét jelentő iskolaérettségnek. (Sajnos a tanácsadókban ezek a vizsgálatok csak a mentális képességek vizsgálatára korlátozódnak.)
Az első félévben tehát a családi szocializációra építve a szocializációs hátrányok kompenzálására, a z egyéni és csoportidentitás erősítésére fektettem a jő hangsúlyt.
A rendszeres iskolába járás megfelelő szokásrend kialakulásához vezetett. Legtöbbször a csoportos munkaformát alkalmaztam, legritkábban a frontális osztálymunkát. Mindennap új élmény-tapasztalatot szereztek, melyek kapcsolódtak előző ismereteikhez is. Ahogy nőtt a terhelhetőségük és a munkabírásuk, úgy nőtt a kiscsoportos és az egyéni differenciálás gyakorisága is.
A tapasztalati úton való tanulás mellett az első félév után egyre nagyobb hangsúlyt kapott az absztrakt gondolkodást igénylő képességek fejlesztése. Főleg a kommunikációra és a drámajátékra épülő úgynevezett kiegészítő, előkészítő játékos foglalkozások voltak ezek, melyek a matematikai, az írás- és olvasási készség fejlesztését és előkészítését szolgálták (memóriajátékok, figyelemösszpontosító játék, problémamegoldó gondolkodás, térés időészleléssel kapcsolatos játékok stb.) így egy-egy mese feldolgozása során (is) rengeteg lehetőség kInálkozott a tantárgyi tudás fejlesztésére. (Ennek részletezésére itt most nem térek ki.)
Ebben a szakaszban a fokozatosság elve volt a meghatározó: úgy lehetett a mesét matematikai célra felhasználni, hogy a mesében előforduló számok mellől az állatok neve fokozatosan elmaradt, s önálló matematikai műveletek, feladatsorok lettek belőle. A második félévben tehát nagyobb hangsúlyt kapott az iskolai tantárgyak tanulásához szükséges készségek, képességek fejlesztése.
A munkaformák megválasztásakor figyelembe kellett vennem a korkülönbségeket és az egyéni képességek eltérését is. Az új ismeretek kapcsolásakor ekkor már legtöbbször a kiscsoportos munkaformát alkalmaztam.
Gyakran előfordult, hogy a kiscsoportok a nagycsoportok előtt bemutatták „tudományukat", így a kisebbek tanulhattak a nagyobbaktól és fordítva. Az ismeretek rögzítésekor nagyon fontosnak tartottam az egyéni munkát, a személyre szóló feladatokat. Ennek személyiségerősítő hatása volt, mert egyrészt fokozta a személyes elfogadás érzését, másrészt lehetővé tette, hogy ki-ki egyéni tempóban haladva, képességei szerint mélyedhessen el az adott anyagrészben.
Év végére tantárgyi tudásban is mérhető volt a fejlődés. Matematikából, írásból, olvasásból mindannyian elsajátították az első osztályban előírt csökkentett (korrekciós) követelményeket, sőt a legtöbben a normál tananyagnak is a végén jártak. A korosabbak pedig a második osztály követelményeivel is megbirkóztak. A normál követelmények tantárgyi felmérései (olvasás, helyesírás, matematika tárgyakból) átlagban gyenge közepes eredményt mutattak ugyan, de egyetlen tesztlappal sem lehetett volna mérni azt a pozitív változást, amely szeptembertől júliusig a gyerekekben végbement: magabiztosan mozogtak már az iskola világában, s a tanárok is elismerően beszéltek munkájukról. A második félév közepe táján volt egy egyhónapos időszak, amikor különösen nagy intenzitással tanultak a gyerekek, főleg a nagyobbak. Az egyéni feladatok megoldásában sokszor any-nyira elmélyedtek, hogy szinte erőszakkal kellett őket kitessékelni a szabad levegőre. Ez valószínűleg azért történhetett meg, mert hirtelen felismerték, hogy már képesek tanulni, és meg is akarnak felelni az iskola elvárásainak. A tanulási tevékenység pedig belső szükségletté vált, mely örömforrást és sikerélményt jelentett számukra. Hiszem, hogy ebben a meghatározó szerepe volt pedagógiai munkámnak. Mindennap tettem a dolgom hittel, a szakma iránti alázattal, személyes kötődéssel. Adni akartam és bebizonyítani, hogy ezek a hátrányok behozhatok, ha képesek vagyunk esélyt és lehetőséget adni a gyerekeknek.
A szülők támogatását leginkább azokkal a rejtett üzenetekkel sikerült elérnem, amelyeket a gyerekek naponta hazavittek. Képzeletemben mindig ott ült a szülő is gyerek mögött (őt is tanítani akartam), s ha megsimogattam, ha megmosdattam, ha megdicsértem a tanulót, az a szülőnek is szólt. Ha azt mondtam: „Holnap színházba megyünk, ugye mindenki szép lesz!", akkor a gyerek otthon nem azt mondta, hogy a tanár bácsi szerint piszkos a ruhám és mosakodjak meg, hanem azt: „Szép akarok lenni, mert a tanár bácsival színházba megyünk!" És sorolhatnám még a rejtett üzeneteket, melyek szelíd képzetként hatottak ugyan, de a szülők büszkeségből egyre többet és többet tettek gyerekeik iskolai sikereiért.
Szinte minden héten legalább egyszer kint voltam a kaszárnyában, segítettem ügyes-bajos dolgaik elintézésében (kérvény, családi pótlék, nevelési segély lakásépítéshez, szoc. pol. támogatás stb.). Karácsonykor az iskola ruhaadományokat gyűjtött a roma családoknak. A szülők is részt vettek a karácsonyi ünnepségen, ahol láthatták gyermekeiket verset mondani és énekelni. Az iskolába is meghívtuk őket (kisebb gyerekeikkel együtt) egy-egy napra, hogy lássák, hogyan haladnak a gyerekek a tanulásban. Ők pedig jöttek szívesen, és büszkék voltak a gyerekeikre. Eleinte előfordult, hogy valaki nem érte el reggel a buszt, mert a szülők nem ébresztették fel időben. Ilyenkor mindig szóltam az igazgatónőnek, aki küldött a csoporthoz egy helyettesítőt, én pedig autómba ültem, kimentem a telepre, és behoztam a gyerekeket az iskolába.
Kommunikációnkban kezdettől fogva valami — nem megmagyarázható — érzékenység működött, amit a romák éreznek egymás között a pozitív elfogadásban, s tudom, hogy ez nagyon erős lehet. Ők úgy szólítottak, hogy „Tanár úr", én pedig „Kezicsókolom!"-mal köszöntem nekik, s mindkét fél tudta, hogy e mögött elfogadás, bizalom, kölcsönös tisztelet rejlik. Büszkék voltak arra, hogy én tanítom a gyerekeket, felnéztek rám, a cigány emberre, a „Tanár úr"-ra. Az iskolában a kollégák is hamar elfogadtak, az iskolavezetés pedig minden segítséget megadott ahhoz, hogy sikeresen végezhessem a munkám. Soha nem éreztem előítéletességet a tantestületben, elfogadtak mint pedagógust, aki cigány. Most már tudom, hogy ez a két lábon álló hitelesség volt minden pozitív változás alapja.
A hiteles otthon-kollégium ötlete
Az ötlet '95 áprilisában pattant ki, mikor is az egyik délután az igazgatónő, az igazgatóhelyettes meg én az eddigi eredmények tükrében a „hogyan to-vább?"-ról beszélgettünk az osztályteremben.
Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a folytatáshoz szükség van a feltételek javítására, s abban is, hogy van még mit lefaragni a hátrányokból, ezért jobb, ha a csoport a következő évben is együtt marad.
Felmerült azonban néhány probléma, amelyekre választ kellett találnunk. Főleg a túlkoros gyerekeknél jelentett gondot, hogy a következő tanévben már nem látszott elégségesnek az iskolában eltöltött idő ahhoz, hogy teljesíteni tudják a megnövekedett tantárgyi követelményeket. Ahhoz ugyanis, hogy időben elvégezzék a nyolc osztályt (a 16. évük betöltéséig), és a továbbtanulásra is esélyük legyen, a jövő tanévben vizsgát kell tenniük a 3-4. osztály követelményeiből. Ez csak úgy lehetséges, ha délutánonként korrepetálásra az iskolában maradnak. De akkor hogyan és mivel járnak haza? S otthon hogyan fognak tanulni?
Volt már tehát a tanuláshoz érzelmi biztonság és megfelelő motiváció, valamint szülői támogatás, iskolai elfogadás, de nem volt meg a továbbfejlődéshez szükséges szociális biztonság. És aztán jött az ötlet: a hetes otthon-kollégium. Egy olyan kollégium, amely szociális hátteret, mentálhigiénés törődést is nyújt a gyerekeknek az iskolai tanuláshoz, és pozitívan hathat a családra is. Az alapítványi ház - ahol korábban a 10 nagyfiúval laktunk — ott állt üresen, alkalmasnak látszott erre a céka. Az öüetet aztán gyorsan tettek követték, s felgyorsultak az események. Telefonálás, levelezés, pályázatírás, minisztérium, Soros Alapítvány, programterv, önkormányzati hivatal, festés, tapétázás, KÖJÁLL, kollégiumi normatíva, működési engedély... Sok utánajárás, kilincselés után a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, valamint a Soros Alapítvány támogatásával végül is '95 szeptember végére beindult a kollégium.
A szülők eleinte idegenkedtek az ötlettől. Attól tartottak, hogy elvesz-szük tőlük a gyerekeiket, hogy intézetbe kerülnek. Lassacskán azonban megbarátkoztak a kollégium gondolatával, mert a rejtett üzenetek most is célba találtak. A gyerekekkel egyre többször beszélgettünk a kollégiumról, megterveztük az ottani életet, s ezzel egy „új ablak" nyílt meg számukra, egy másik világra. A szülők, miután megértették, hogy a kollégium nyitott lesz, gyermekük bármikor hazamehet, hogy ők is meglátogathatják őket, s hogy nem kell érte fizetni, egyre többen mondtak igent, s augusztus végére elvileg mind gyermek a kollégium lakója lett.
Kollégiumból Kedves-ház
A kollégium szeptember végén (egy csütörtök délután) fogadta először a gyerekeket. Ok nagyon vidámak és felszabadultak voltak. Vacsora után megfürödtek. Ahogy ott ültek szépen, tisztán, pizsamásán, nagyon jó volt végignézni rajtuk.
A takarodóhoz készülődve hirtelen átvillant az agyamon egy baljós gondolat. Ezek a gyerekek eddig nagyon rossz körülmények között ugyan, de a megszokott és biztonságot nyújtó családi környezetben aludtak el. Ma először fekszenek le a szüleik nélkül, frissen húzott, puha ágyba, egy barátságos, de még idegen szobában. Vajon könnyen alszanak-e el, vagy hiányozni fog a megszokott otthoni fészek? A sarokban álló zsákra mutattam, ami tele volt plüssállatkákkal. - Most mindenki választhat magának egy kedvest, és azzal mehet aludni - mondtam. Ők pedig boldogan szorították magukhoz a kedveseket, és szaladtak be a szobába. Egy félóra múlva már csak a nyugodt szuszogásuk hallatszott a nyitott ajtón át. Bekukkantottam, békésen aludtak, magukhoz szorítva a puha, meleg játékokat. A kedvenc állatkák azóta is ott vannak a párnákon. Ők a „Kedvesek", akik hétvégén vigyázzák az ágyukat, hétfőn pedig várják őket vissza a Kedvesházba.
Az állandó együttlét nagyon rövid idő után minőségi változást hozott iskolai életükben is. Nyugodtabbak lettek. Például csöndesebben és ráérősebben fogyasztották az ebédjüket. Alaposabban és nagyobb figyelemmel dolgoztak. Türelmesebbek, kedvesebbek voltak egymáshoz, s már egyre többet kommunikáltak az udvaron a gádzsókkal (a magyar gyerekekkel) is. Egyszóval elégedettséggel töltötte el őket az, hogy közös otthonuk vak, ahol minden este fürödhetnek, reggelente tiszta ruhában mehetnek iskolába. (Ebben már nincs különbség köztük és a nem-cigány gyerekek között.)
Az iskolában több idő jutott a közös kötetlen beszélgetésre, a játékos foglakozásokra, a közös éneklésre és a baseballozásra is, hiszen nem kellett hazamenniük a déli busszal. A tanulást igyekeztem úgy megszervezni és irányítani, hogy a nagyobbak segíthessenek a kisebbeknek (tanulópárok). Ennek két oka is volt:
nem győztem mindig személyre szóló feladatokkal ellátni őket, még kevésbé bírtam kijavítani a feladadapokat;
elősegítette az egymás iránti felelősségvállalást, egymás munkájának megbecsülését és értékelését.
Második félévtől azonban már két másik kolléga segítségére is rászorultam, mert képtelen voltam a különböző tantárgyakban és csoportokban összehangolni a tanulás ütemét és az értékelést. Az egyéni tempóban való haladás ugyanis teljesen felborította az addigi csoportkereteket, így három csoport alakult ki, amit az alábbi táblázat szemléltet:
CSOPORT | OSZTÁLY | LÉTSZÁM | TANANYAG | TÚLKOROSSÁG | ELÓZÓ FÉLÉVBEN TETT VIZSGA |
1. | 2. oszt. | 7 | normál 2. osztályos | 1 évvel | — |
2. | 3. oszt. | 4 | korrekciós és
normál 3. osztályos | 3—4 évvel | 2. osztály |
3. | 4. oszt. | 3 | korrekciós és
normál 4. osztályos | 3—4 évvel | 3. osztály |
A túlkorosság éveiből úgy faragtunk le, hogy a gyerekek félévente tettek vizsgát egy tanév „csökkentett" tananyagából, így gyorsan érték el a korosztályuknak megfelelő szintet.
Nehezítette a dolgot az is, hogy volt olyan tanuló, aki matematikából a harmadik osztályos anyagot tanulta, magyarból viszont már a negyedikest. Ezért aztán /egyre gyakrabban voltak olyan napok, amikor egyszerre mind a hárman tanítottunk az osztályteremben. (Minden kiscsoportot más és más.) Év végére végül is sikerült teljesíteni a kitűzött tanulmányi célokat. A következő tanévet már ki-ki a korának megfelelő normál osztályokban kezdhette úgy, hogy az osztályfőnöke egyben a patronáló tanára is volt (figyelemmel kísérte, milyen eredményeket ért el a gyerek az egyes tantárgyakból, és ahol gyengeséget látott, megszervezte hozzá a korrepetálást). Ezen kívül hetente többször találkozott a Kedves-házban délutáni foglalkozások alkalmával a gyerekekkel.
Természetesen még hosszan lehetne sorolni a Kedves-háznak az iskolai életre gyakorolt pozitív hatását egyes tanítási periódusok vagy konkrétan egy tanuló fejlődésében. Azt is tanulságos lenne végigkövetni, hogyan hatott az iskola egészére, s ezen keresztül milyen változásokat eredményezett a község közvéleményében...
Élet a Kedves-házban
A Kedves-ház kollégium fenntartója a Gyerekekért SOS '90 Alapítvány. Mivel az iskola háttérintézménye, ezért közösen működtetik. A kollégium jelenleg húsz halmozottan hátrányos helyzetű roma tanuló számára nyújt otthonos elhelyezést hétfőtől péntekig. Az itt lakó gyerekek valamennyien a Nyírtelek 1. sz. Általános Iskola tanulói. A kollégiumban két állandó nevelő dolgozik, valamint egy iskolai pedagógusokból álló csoport, akik délutánonként különböző foglalkozásokat tartanak a gyerekeknek. Alkalmazunk még egy háztartásvezetőt, egy védőnőt és egy karbantartót.
A gyerekeknek a kollégium szociális biztonságot, mentálhigiénés törődést, szeretetet és gondoskodást nyújt. A hétvégét mindenki a szüleivel tölti.
Élet- és munkarend
A kollégiumi és az iskolai tevékenységek egymásra épülnek, kiegészítik egymást. Ezt egy évente elkészített közös programterv biztosítja, melyben meghatározzuk a főbb feladatokat, célokat, fejlesztési irányokat.
Az élet- és munkarend keretét a házirend és a heti foglalkozási terv adja. A gyerekek által hozott törvények és szabályok a működés tartalmi szabályozói. A Kedves-házban a folyamatos együtüét nemcsak az egyéni fejlődést, hanem a csoportépítést is elősegíti. Több lehetőséget kInál a személyes megerősítésre, az iskolai hiányosságok pótlására, a speciális képességek fejlesztésére, az önkibontakoztatásra. Erre leginkább a délutáni foglalkozások és az esti csoportbeszélgetések nyújtanak lehetőséget. A beszélgetés nagyon fontos módszer a feszültségek levezetésére. Minden nap hoz valami új élményt, új tapasztalatot, s a gyerekek minden hétvégén hazaviszik azokat a bizonyos rejtett üzeneteket (a fogmosásról, a fürdésről, takarításról, a cigány dalokról, versekről, gyöngyfűzésről, focizásról, születésnapi tortáról).
Vagyis a gyerekek „hétvégén" nevelik a szüleiket. Ezt erősítik a kollégiumi szülői napok is, amikor együtt főzünk a szülőkkel, és megbeszéljük közös dolgainkat. Az egyik ilyen beszélgetésen vetette fel valamelyik szülő: „Tanár úr! Nekünk nem csinálna iskolát? Mi is tanulni szeretnénk, otthon már alig értjük ezeket a gyerekeket!" És csináltunk... 1997. december 19-én, nyolchónapos tanulás után 19 roma szülő sikeres vizsgát tett a dolgozók iskolája 7-8. osztálya anyagából Nagykállóban.
A program előrehaladása
Arculatának fejlődése
A Kedves-ház projekt az elmúlt tanévben jelentős változáson ment át. Országosan is elismert pedagógiai irányzattá fejlődött. Pedagógiai programjában az alapelvek, a célok egységes rendszert alkotnak, melyek áthatják a pedagógiai gyakorlatot.
A Kedves-ház-pedagógia legfontosabb filozófiai alapgondolatai, melyek lényegileg megkülönböztetik a többi alternatív pedagógiától, a következők:
a családi szocializáció értékeire alapozza az iskolai oktatást; a cigányság kulturális értékeinek megismertetésén keresztül alakítja ki és fejleszti a közösségi és egyéni identitástudatot (közösségfejlesztés, személyiségfejlesztés);
a szülők támogató kapcsolatának kiépítése révén a pedagógiai hatásfolyamat pozitívan hat a családi környezetre is;
az egész nevelés struktúráját átszövi a Kedves-ház kollégium értékközvetítő hatása. (Itt laknak hétfőtől péntekig gyerekek, s a tanulási feltételek biztosításán túl szociális biztonságot és mentálhigiénés törődést is kapnak.)
A projekt meg- és elismertetésére tett erőfeszítések s hatásaik
Az év folyamán közel 200 pedagógus látogatott el a Kedves-házba (és az iskolába), hogy „szakmai nap" keretében bepillantást nyerjenek pedagógiai gyakorlatunkba. Több mint 30 iskolában tartottam előadást, így ezernél is több pedagógus ismerhette meg az itt folyó munkát, az eddig megtett utat, s a fejlesztés lehetőségeit. (A Kedves-ház projekt pozitív kisugárzását mutatja az is, hogy a szakmai napok és előadások hatására több iskolában indultak el olyan fejlesztő programok, melyek a roma tanulók iskolai sikerességét segítik elő.)
A legnagyobb hazai pedagógiai folyóirat, az Új Pedagógiai Szemle májusi száma közölte A Kedves-ház című írásomat, így több ezer pedagógus ismerhette meg a Kedves-ház történetét s a tapasztalatokból kifejlődő pedagógiai irányzat lényeges elemeit. Ez egyben szakmai elismerését is jelzi az eddig végzett munkának.
A Kedves-ház projektnék. nem csak hazai vonatkozásban van jelentősége. Romániában (Bukarestben) a Back to School Alapítvány vezetőjének meghívására, illetve a magyarországi Open Society Institute felkérésre részt vettem a Street children program előkészítésében. A program a Bukarest utcáin bankákban csavargó gyereksereg élethelyzetének javítására keres megoldási módokat. Ott is egy Kedves-ház típusú iskola (iskolák) megszervezése és működtetése látszik a leginkább megvalósíthatónak, ami a gyerekeknek normális életfeltételeket (szociális biztonság) és olyan iskolakörnyezetet biztosítana, amelyik hitet és értelmes célokat is képes közvetíteni. Az előkészületek jó úton haladnak, valószInű, hogy hamarosan Romániában is lesznek Kedves-ház jellegű iskolák.
Amerikába is eljutott pedagógiánk híre. 1997 augusztusában, szintén az Open Society Institute Regionális roma programjának köszönhetően San Franciscóban részt vehettem a New College of California egyetem Teacher education programjának. háromhetes intenzív tanárképző tanfolyamán. Itt nagyrészt a multikulturalitásról, a marginalizálódott kisebbségek helyzetéről és az előítéletekről volt szó, illetve olyan módszerek és technikák bemutatására került sor, melyek hatékonyan alkalmazhatók a pedagógiai gyakorlatban. Egyedüli európaiként a roma kisebbségi kultúrát és a Kedves-ház pedagógiai filozófiáját, tanítási módszereit oszthattam meg a résztvevőkkel, amit az amerikaiak pozitívan és nagy érdeklődéssel fogadtak.
A fentieken túl a Kedves-ház projekt közveden, jótékony hatását elsősorban a Kedves-házban élő gyerekek, az iskola és a szülők érezhették.
Ebben a tanévben — mint említettem — 1 9 roma szülő ült az iskolapadba, és végezte el az általános iskola 7—8. osztályát. (Ok gyermekkorukban lemorzsolódtak, s eddig nem volt esélyük rá, hogy befejezzék az általános iskolát.) Én is tanítottam őket. Ez idő alatt sikerült közösséget formálni belőlük. Önálló szervezetet is alakítottak, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását, javítsák a maguk és gyermekeik életét. Pályázatok útján művelésre alkalmas földterületet és vetőmagvakat szereztek, s gazdálkodni kezdtek. Több nagy tervük, céljuk van a jövőre vonatkozóan. Egyesek tovább akarnak tanulni, mások állattenyésztésbe akarnak fogni, megint mások a szolgáltatóiparban látják a boldogulás lehetőségét. Figyelemmel kísérem a közösség fejlődését, s tőlem telhetőén segítem a szervezet munkáját. Az iskola a Kedves-ház projekt kapcsán országosan is elismert modell-iskola lett, s több olyan fejlesztési programot sikerült megvalósítania, melyekhez korábban nem voltak meg a lehetőségek. (Számítástechnika, nyelvi szakkörök, fejlesztő csoport, integrált oktatás, különböző szakkörök.) Ezenkívül módszertani bázisközponttá vált a térségben a cigány tanulók felzárkóztatása, integrációjának elősegítése területén, valamint a Hálófeszítés program révén mintegy 30 iskola számára nyújt hasznos információkat internetes számítógépes hálózaton keresztül. (Mint már említettem, év közben nagyon sok pedagógus tett szakmai látogatást az iskolában és a Kedves-házban.)
Az Oroszlánköröm-díj
A Kedves-házban lakó gyerekek is nagyon sokat fejlődtek az elmúlt egy évben. Ez megmutatkozik tanulmányi eredményükben, illetve közösségi életükben és a személyiségükben tapasztalható pozitív változásokban is. Az egyik kislány, Rákóczi Karolin külön is említést érdemel, hisz az újságokból és a tévéből az egész ország megismerhette. Ebben a tanévben ő kapta ugyanis a PORTOCOM Kft. által felajánlott Oroszlánköröm-díjat, egy mobil számítógépet, melyet szakmai zsűri ítél oda (immár harmadik éve) annak a gyermeknek, aki valamilyen kimagasló teljesítményt nyújt abban az évben. (Rákóczi Karolin 1994-ben még korrekciós első osztályba járt. Az idén végezte a normál negyedik osztályt, s a Kedves-ház értékelési rendszerében az első helyen végzett.) Ez a teljesítmény valóban rendkívüli, s az egész Kedves-ház elismerését is jelzi.
A hazai közoktatás-politikában is érezhető a Kedves-ház pozitív hatása. Az év folyamán több olyan magas szintű tanácskozáson, szakmai fórumon vettem részt, ahol a kisebbségi oktatás helyzetéről, a tartalmi fejlesztés irányairól és szabályozásáról volt szó. Elsősorban arra hívtam fel az oktás-irányítási szakemberek figyelmét, hogy a demográfiai előrejelzés szerint 2002-ben (főleg a kistelepüléseken, ahol a roma lakosság létszáma jelentős) nagyságrenddel több cigány gyermek lép be az iskolarendszerbe, mint korábban. Ez egyaránt kihívást jelent az oktatási kormányzatnak és az iskoláknak is. Egy regionális roma oktatásfejlesztési stratégia körvonalai című munkámban többek között a Kedves-ház alternatív pedagógiájának minél szélesebb körű elterjesztését szorgalmaztam, illetve ezzel kapcsolatban pedagógus-továbbképzések szervezését, valamint azt, hogy a főiskolákon és az egyetemeken a végzős hallgatók romológiai alapismeretekre tegyenek szert, és ismerjék meg a már működő roma oktatási programokat (például Kedves-ház).
A Kedves-ház mint modellértékű oktatásfejlesztési program bekerült a kormány által jóváhagyott, a cigányság élethelyzetét és társadalmi integrációját elősegítő kormányprogram csomagtervébe.
A Kedves-ház pedagógiájának minél szélesebb körű elterjesztése, a Kedves-házhoz hasonló típusú helyi kezdeményezések segítése (Kedves-házak létrehozása) céljából a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya felkérésére 1998 májusában megalakítottunk egy háromfős szakmai munkacsoportot (a nyírtelki teamet).
Elkészítettük az éves munkatervet, amelyben az említett feladatokon kívül egy oktatás-módszertani és információs központ működtetése is szerepel, melynek keretében képzéseket, továbbképzéseket szeretnénk szervezni és lebonyolítani.
Az intézményépítés másik irányvonala a Soros Alapítvány Roma oktatási programjához kapcsolódik. (A Soros Alapítvány a kezdetektől segítette a Kedves-ház létrejöttét, működését.)
Az előadás végén sokan kérték, hogy látogassam meg iskolájukat, és segítsek abban, hogy náluk is megvalósulhassanak hasonló fejlesztő programok. Ez adta az alább ismertetett, szeptembertől működő, s rövid idő alatt is komoly eredményeket elért program ötletét.
A Konzultációs program
A Konzultációs projekt segítő program, melyben 14 iskola vesz részt. A Soros Alapítvány támogatásával jött létre azzal a céllal, hogy az iskolák megismerhessék a Kedves-ház pedagógiáját. Egy egész tanévet étfogó, tantestületerősítő tanárképzési előadássorozat keretében nyújt segítséget az iskoláknak ahhoz, hogy a helyi sajátosságokhoz igazodva a Kedves-házhoz hasonló fejlesztési programokat tudjanak megvalósítani. Lényege, hogy konzulens párokból álló munkacsoportok (képzők) konzultációs tréningeket tartanak az iskolákban (1—2 napos tréningek, iskolánként hat alkalom), melyeken az egész tantestület aktívan részt vesz. Az alábbi témakörökben folynak konzultációk:
AZ ISKOLA MINT INTÉZMÉNY ÉS KAPCSOLATRENDSZERE
Öndiagnózis
Pedagógiai program és helyi tanterv korrekciója a kisebbségi tartalmak beépítési lehetőségeinek figyelembevételével (oktatási törvény, NAT, kisebbségi irányelvek összehangolása)
Az iskola kapcsolatrendszere (fenntartó, pedagógusok, szülők, helyi társadalom, iskolaszék, helyi szervezetek)
Helyi sajátosságokhoz igazodó fejlesztő programok
PEDAGÓGIAI GYAKORLAT
Tanulásszervezési stratégiák
Kedves-ház-pedagógia
Hatékony tanulási módszerek
Tanulási motivációk
Interkulturalitás, multikulturalitás
Hatékony kommunikáció
Kooperatív technikák
A PEDAGÓGUS ÉS AZ ELŐÍTÉLET
Önismeret
Iskola és mentálhigiéné
Attitűdváltozás a cigányság kulturális értékeinek megismerésén keresztül
Helyi megoldások keresése a diszkrimináció és az előítéletesség oldására
A Konzultációs program jelentősége, várható eredményei
A program országosan is egyedülállónak számít a pedagógus-továbbképzések rendszerében, mert egész tantestületet megmozgató „cooperative learning"-szerű tréningek keretében olyan ismeretekhez juthatnak a pedagógusok, melyek hiányoznak az iskolarendszerből, s bizonyíthatóan jól használhatók az oktató—nevelő munkában (romológiai ismeretek, tanulásszervezési stratégiák, tanulási motivációk, tanítási módszerek, pedagógus-attitűd, formáló hatások).
A program stratégiai céljai
A Kedves-ház-pedagógia minél szélesebb körben való megismertetése, a Kedves-házhoz hasonló kollégiumok létrejöttének segítése.
Mind a 14 iskolában olyan fejlesztési programok valósuljanak meg, melyek pozitív hatással vannak a környező iskolákra is.
Egy olyan iskolahálózat (Együttműködő Iskolák Hálózata) létrehozása és működtetése, melyben egymástól tanulhatnak az iskolák (megismerhetik egymás programjait, elősegíthetik a tehetséges roma tanulók továbbtanulását stb.).
A Képzők képzése program
Az intézményfejlesztés harmadik irányvonala a májusban elindított Képzők képzése program, melyet az alábbiakban röviden ismertetek.
A Konzultációs program előrehaladtával egyre több iskolából érkezett hozzám olyan igény, hogy ők is szívesen csatlakoznának (a 8 fős konzulenscsoport azonban nem képes több iskolát ellátni). Menet közben a visszajelzésekből és tapasztalatokból az is egyértelműen kiderült, hogy a Konzultációs program is csak akkor lehet hatékony és hosszú távon is életképes, ha párhuzamosan a képzők képzése is megvalósul. Ezért a Konzultációs progrmaban részt vevő 14 iskolából kiválasztottunk olyan pedagógusokat (iskolánként 1—2 pedagógust), akik vállalták, hogy részt vesznek egy komplex (120 órás) továbbképző tanfolyamon, melynek elvégzése után mint „kedves-házi pedagógusok" hasonló képzéseket vezetnek majd az egyre bővülő hálózatban.
A tanfolyam tematikájának összeállításakor arra törekedtem, hogy a Kedves-ház pedagógiája, valamint a hazai kisebbségi oktatás tartalmi fejlesztési irányai mellett hangsúlyt kapjanak az oktatás modernizációját elősegítő külföldi vonatkozások is (multi- és interkulturalitás, cooperative learning stb.).
A szeminárium vezetésére felkértem dr. Sudia Palomát, a New College of California Teacher Education program igazgatóját, aki részt vett a program előkészítésében és a tréningek vezetésében. Sudia Paloma a felkérést örömmel elfogadta. A tervek szerint négy alkalommal tartunk egyhetes intenzív tréningeket, melyeket együtt vezetünk.
Röviden ezek voltak a Kedves-ház projekt szakmai, tartalmi fejlődésének irányai.
A strukturális fejlesztés és a finanszírozás
A Kedves-ház kollégium fenntartója a Gyerekekért SOS '90 Alapítvány. Szintén az alapítvány a gazdája a Kedves-ház projektnek, valamint a hozzá kapcsolódó fejlesztő programoknak is (Konzultációs program, Képzők képzése program). A projekt tartalmi fejlődése széles körű szakmai kapcsolatrendszer kifejlődését eredményezte (minisztérium, különböző alapítványok, partneriskolák, hazai és külföldi oktatási szakemberek).
A megnövekedett feladatok miatt, illetve a minőségi munkavégzés érdekében szükség volt szerkezeti fejlesztésekre is. Egyrészt új emberi erőforrásokat, másrészt racionálisabb munkamegosztást jelentett az alábbi két területen:
1. A Kedves-ház kollégium működése: roma származású kollégiumi nevelő alkalmazása, két kollégiumi nevelő képzése és alkalmazása. (Nekem csupán az irányításban és a feltételek biztosításában van szerepem,
így több időm jut a fejlesztő programok megvalósítására.)
2. A Kedves-ház projekt és a ho zá kapcsolódó fejlesztő programok: létrejött egy stratégiai munkacsoport (velem együtt 4 fő), melynek feladata a programok előkészítése, a feladatok elosztása, pályázati források
felkutatása, a projekt menedzselése, az aktuális rendezvények meg szervezése. A Konzultációs program sikeres megvalósításának érdekében — mint erről már volt szó — felállítottam egy 8 főből álló kon
zulens munkacsoportot. A párokban dolgozó konzulensek tartják a kapcsolatot a partneriskoláinkkal, illetve 14 iskolában vezetnek konzultációs tréningeket.
A Kedves-ház kollégium működési költségeit az alapítvány az állami normatívákból fedezi. Ebből az összegből csak a minimális működési feltételeket tudjuk biztosítani. Minden más fejlesztő program megvalósításához pályázati forrásokból próbálunk anyagi támogatáshoz jutni.
Hálózatépítés
Az emberi erőforrások egyre bővülő körének kihasználásával körvonalazódni látszik egy hálózat kialakulásának lehetősége. Ez reményeim szerint egy—két év múlva kinövi az alapítvány kereteit, és más szervezeti alapokon nagyobb hatásfokkal segíti majd a projekt fejlődését, értékeinek terjesztését.
Száznál is több azoknak a száma, akik részt vesznek a Kedves-há zprojekt szervező, irányító munkájában, illetve valamilyen módon segítik annak fejlődését (pedagógusok, oktatási szakemberek, programszervezők, technikai dolgozók). A beindított képzések nyomán jövőre közel 500 pedagógus alkalmazhatja a gyakorlatban a Kedves-ház pedagógiai módszereit (14 iskola tantestülete).
A Képzők képzésével megvalósulhat a program értékeinek láncszerű továbbadása is, így a kedves-házi pedagógusok újabb iskolák fejlődését segíthetik elő.
A kiképzett kedves-házi pedagógusok közreműködésével létrehozható a képzők hálózata, a képzésben résztvevő iskolák tantestületeiből pedig az egyre bővülő Együttműködő Iskolák Hálózata. A közeljövőben öt településen látszik megvalósíthatónak a Kedves-házhoz hasonló kollégium létrehozása. Az előkészítés sok időt igényel, ennek nagyrészt az az oka, hogy míg egy iskola létesítésének megvan, a Kedves-házak létrehozásának nincs meg az állami gyakorlata.
Kedves-házhoz hasonló kollégiumokat tehát csak ott lehet létrehozni, ahol a helyi társadalmi igények ezt lehetővé és/vagy szükségessé teszik. Ennek első fontos lépése, hogy társadalmi csoportok (cigányság és többségi társadalom) között együttműködési készség alakuljon ki. E nyitott párbeszéd az alapja a helyzet reális felmérésének, illetve a megoldási lehetőségek közös keresésének. Több településen tartanak ezen a szinten a tárgyalások Kedves-ház ügyben. Jelentős előrelépésnek tartom, hogy iskola, iskolafenntartó, kisebbségi önkormányzat, szülők csoportja közös ügynek tekinti a településükön élő romák életesélyeinek javítását, s a romák bevonásával keresik a megoldási lehetőségeket (Ácsa, Hernádvécse, Kemecse, Hejőkeresztúr). Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, nehezíti az előrehaladást, hogy nagyon nehéz olyan hiteles személyeket találni, akik azonosulnak az üggyel, és „kitapossák az utat" megvalósításához. Ezért (is) szükségesek a képzések és továbbképzések, hogy a pozitív példa hatására az emberek akarjanak változásokat környezetükben. Az előző gondolatok bizonyságaként elmondhatom, hogy a Kedves-ház ma már nincs egyedül. „Testvérháznak" is tekinthető a Mánfán működő Collegium Martineum, ahol gimnazista fiúk és lányok élnek hasonló rendszerű életrend alapján, mint Nyírtelken. Létrehozóik a Kedves-házról vették a „mintát". Napokat töltöttek a Kedves-házban, tanulmányozva (részletesen is) az itt folyó munkát és életrendet. Kollégáim és én szívesen osztottuk meg velük tapasztalatainkat, illetve felhívtuk a figyelmüket az engedélyeztetés során felmerülő buktatókra is. A Collegium Martineum jól működik, dinamikus fejlődése három lelkes pedagógus kitartó és céltudatos munkájának köszönhető (Derdák Tibor, Varga Aranka, Heindl Péter). A közelmúltban egy másik nagyon érdekes és értékesnek tűnő kezdeményezés megvalósításához kérték segítségemet. Az egyik községben (Petneháza) egy, a Kedves-ház pedagógiája alapeveihez igazodó közösségi ház működését szeretnék megvalósítani a község aktivistái. A helyi sajátosságokból fakadó igények, szükségletek és lehetőségek itt is meghatározóak. A falu óvodája túlzsúfolt, s főleg a hátrányos helyzetű gyerekek számára nem tudja biztosítani azokat a személyi és tárgyi feltételeket, illetve azt a fejlesztő pedagógiai hatásfolyamatot, melynek meghatározó szerepe van az iskolakezdést követő kudarcok elkerülésében.
A másik probléma idős emberekkel kapcsolatos. Sok ember él itt, aki idős korára egyedül maradt. (A gyerekeik megnőttek, elköltöztek, házastársuk meghalt vagy betegek stb.) A magányosan élő idős emberek számára nincs közösségi ház, ahol együtt lehetnének, s megoszthatnák egymással gondjaikat, örömeiket. Egy óvónő és egy egészségügyi ápoló azt találta ki, hogy a faluban működjön egy olyan ház, ahol a magányos idős emberek és az óvoda hátrányos helyzetű gyerekei napközben együtt lehetnek. Ez a gyerekekre is pozitív hatással lenne, hiszen az öregektől szeretetet, gondoskodást kapnának, az idős emberek pedig átélhetnék a nélkülözött nagyszülői örömöket, illetve társaságban lehetnének.
Ez év tavaszán keresett meg a két asszony, s kérték a segítségemet ötletük megvalósításához. Több alkalommal jártam Petneházán, és megbeszéléseket folytattam az önkormányzat, az iskola, az óvoda képviselőivel. A tárgyalások jó úton haladnak. Összeállt egy helyi stratégiai munkacsapat, és együtt kidolgoztuk az idős—óvodás csoport pedagógiai programját, mely a Kedves-ház projekt pedagógiai alapelveire épül. A megvalósításhoz most már „csak" az anyagi-tárgyi feltételek hiányoznak. A közeljövőben szeretném létrehozni az Életház Alapítványt, azzal a céllal, hogy a működéshez szükséges feltételeket előteremtsük. Reményeim szerint két éven belül Petneházán megkezdődhet az élet az Eletházban.
Összegzés
A Kedves-ház projekt az elmúlt évben hatalmas fejlődésen ment át, s fejlesztő hatása nemcsak az oktatásban, hanem a társadalmi élet különböző területein (kultúra, civil önszerveződések) is érezhető. A Kedves-ház pedagógiája alternatív pedagógiai irányzattá fejlődött, mely a hazai közoktatás-fejlesztésben komoly előrelépést jelent a cigányság társadalmi integrációjának elősegítésében.
Nem csak a Kedves-házban élő gyerekek, a velük foglalkozó pedagógusok és az iskola számára nyitott új fejlődési lehetőséget a program. 19 szülő nyolchónapos kitartó tanulás eredményeként meg is kapta az általános iskoláról szóló bizonyítványt. Szervezetet hoztak létre, s most nagy tervekkel igyekeznek saját kezükbe venni sorsukat.
A program közvetett hatását ezernél is több pedagógus érezhette, akik különböző iskolákban keresik a lehetőséget a roma tanulók oktatási problémáinak megoldására. A Kedves-házban és az iskolában szakmai napok keretében a pedagógus-csoportok egymást váltották, hogy tapasztalatot szerezzenek az itt folyó munkáról (bemutató tanítások, beszélgetések, konzultációk). Több mint 30 iskolába kaptam meghívást, hogy megismertessem a Kedves-ház programját, és segítsek egy fejlesztő program megvalósításában, így Kemecsén közreműködésemmel beindíthattak a hátrányos helyzetű roma tanulók felzárkóztatására egy nulladik évfolyamot, ami enyhíti az óvoda—iskola átmenet nehézségeit, s megmenti a gyerekeket az iskolai kudarcoktól. Pátrohán iskolaszövetség alakult, ami 16 iskola pedagógusainak szervez közös rendezvényeket, melyeken a pedagógusok megoszthatják egymással tapasztalataikat, megismerhetik az új módszereket, programokat.
A Kedves-ház pedagógiája bekerült a kormány Roma oktatásfejlesztési programjába.. A minisztérium felkérésére megalakult a roma szakértői munkacsoport (a nyírtelki team), melynek feladta, hogy szakmai segítséget nyújtson azoknak az iskoláknak, amelyek hasonló fejlesztési programokat kívánnak megvalósítani. Több mint 30 iskolával van napi kapcsolatunk, s a Hálófeszítés nevű információs hálózaton keresztül minden érdeklődő iskolának tudunk információt küldeni Interneten.
A konzultációs program 14 iskola tantestületének nyújt egész tanévet átfogó tantestület-erősítő képzést, amelyet egy nyolcfős szakmai munkacsapat végez. A közeljövő egyik legfőbb feladata az, hogy a képzések tapasztalataiból merítve írásba foglaljuk a képzés anyagát, s akkreditáltassuk a minisztériumban.
A Kedves-ház értékközvetítő funkciója
A Kedves-ház olyan értékeket közvetít a gyermekek számára, melyek megerősítik önazonosságukat, és hozzásegítik őket, hogy etnikai identitásuk kiteljesedjen: képesek legyenek szabadon és felelősségteljesen döntést hozni, döntéseikért és cselekedeteikért felelősséget vállalni. A Kedves-ház értékrendjében meghatározó szerepet játszik a megszerezhető tudás, mely a cigányság egyetlen járható útja a társadalmi integrálódáshoz.
Végezetül: a Kedves-ház pedagógiája — mint pedagógiai irányzat — most van születőben. Ez a tanulmány arra vállalkozott, hogy történetiségében, életképekben villantsa fel azokat a lényeges elemeket, amelyek a gyakorlatban leginkább jelen vannak, és e pedagógia meghatározó arculatát adják. A tanulmány rövidsége miatt nem kerülhetett sor arra, hogy ismertessem a Kedves-ház-pedagógia filozófiáját és alapelveit, a tanulási-tanítási folyamat struktúráját, didaktikai cékendszerét, a tanítás módszereit és technikáit. Ennek a fontos kérdéskörnek a részletes tárgyalása egy újabb tanulmányt igényel.
Értékelési rendszer
Az értékelési rendszer a kollégiumhoz kötődik, de átfogja az iskolai tevékenységet is. Kidolgozása során a következő szempontokat vettük figyelembe:
egységes követelményrendszerre épüljön;
a gyerek számára ösztönző (és a szülők számára is rokonszenves) legyen;
egyénre szabott (a gyengébb képességű és lassabban haladó tanuló számára is teljesíthető és motiváló) legyen;
közvetítse és erősítse a program értékrendjét;
segítse a továbbtanulást, erősítse a pozitív jövőképet és reális életcélok kialakulását.
Hogyan értékelünk?
12 szempont alapján értékeljük a gyerekeket. Minden tevékenységi területen a pozitív viszonyulást, teljesítményt DICSÉRETTEL jutalmazzuk. Pontosan meg van határozva, hogy az egyes szempontok, tevékenységek milyen gyakorisággal értékelhetők, illetve bizonyos kategóriában egy napon maximum hány dicséret adható, illetve milyen kritériumok alapján kapható! Egy jó nap eredményeként akár 10 „D"-t is kaphat egy tanuló.
Minden gyereknek van egy kis értékelő füzete, amelynek az elején megtalálható az értékelési rendszer, illetve az, miből mennyi dicséretet szerezhet a gyerek, s mit kell érte tennie. Benne van még a pontérték-táblázat, valamint az, hogy milyen szinteket érhet el, s mit jelentenek a szimbólumok.
A Kis Értékelő Füzetet (KÉF) a gyerekek mindig magukkal hordják, s ha jól teljesítettek valamiből az iskolában, megkérik a tanár nénit, tanár bácsit, írja be érte a „D"-t, és írja is alá.
Este aztán a kollégiumban (az esti csoportfoglalkozáson) mindenki KEF-e a kollégiumi nevelő kezébe kerül, aki aláírja a napot, s felvezeti a szerzett „D"-ket a havi egyéni értékelő lapokra, s másnap kezdődik újra a „hajtás".
Heti értékelésre minden hétfőn este kerül sor (az előző hetet értékeljük). Havi értékelésre minden hónap első hétfő estéjén (az előző hónapot értékeljük). Havi értékeléskor tárgyjutalmat lehet kapni, illetve ilyenkor közös „bulizás" van.
Pontértékrendszer
(A gyerekek javaslatai alapján)
| 20 | Dicséret | „D" | = 1 kalap | | |
| 40 | Dicséret | „D". | = 2 kalap | | |
| 60 | Dicséret | „D" | = 3 kalap | | |
| 80 | Dicséret | „D" | = 4 kalap | | |
| 100 | Dicséret | „D" | = 5 kalap | = 1 korona | |
| 200 | Dicséret | „D" | = 10 kalap | = 2 korona | = fehér szalag |
| 300 | Dicséret | „D" | = 15 kalap . | = 3 korona | = sárga szalag |
| 400 | Dicséret | „D" | = 20 kalap | = 4 korona | = zöld szalag |
| 500 | Dicséret | „D" | = 25 kalap | = 5 korona | = kék szalag |
| 600 | Dicséret | „D" | = 30 kalap | = 6 korona | = piros szalag |
A szimbólumok (a kalap, a korona, a szalagok) nagyon fontos kellékei ennek a nagy játéknak, mert hozzájuk kötődnek (persze csak szimbokusan) az ÉRTÉKEK.
Például a KALAP.
A kalap a magabiztosságot jelenti. Viselője komoly, megfontolt, céltudatos, határozott jellem. Tudja, mit akar, s amit akar, azt általában el is éri. Aki kalapot visel (nő vagy férfi) udvarias, kulturált, kedves másokkal szemben. Környezete tiszteli őt.
Ha valaki „kalapos" lesz, apró fekete kalap-kitűző díszlik a kabátja vagy inge gallérján, amelyet annyi toll díszít, ahány kalap-dicséretet kapott a gyerek.
Természetesen a koronának és a különböző szalagoknak is megvan a praktikus jelentésük. A szalagszint elérésével kategóriaváltás kezdődik, amihez komoly jutalmazás is társul. A fehér szalag feltűzése igazi ünnepi esemény. Jelen vannak a kollégák, a szülők, az iskola és a kollégium vezetője, és ünnepelünk, mint egy születésnapon. A fehér szalaggal együtt kapja meg a gyerek az ERTEKKÖNYVET, amelyben egy csomó praktikus dolog van (naptár, térkép, mini zsebszámológép, országok fővárosai, mértékegységek stb.). Ezen kívül olyan gyönyörűséges gondolatok, melyek a léleknek és a szívnek szólnak, tele vannak szeretettel, kedves, gyöngéd, vigyázó intelmekkel, jó tanácsokkal. Például:
„Jól csak a szívével lát az ember!" (Saint-Exupéry)
„Soha ne fukarkodj a szeretettel, minél többet os ztas z szét belőle, annál több marad neked!" (Lázár)
„Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne!" (Tamási Áron)
„Ne feledd, hogy bizonyításba z mindig van tér, mégpedig szinte határtalan!" (Leber)
„Mindig arra gondolj, hogy mindennél fontosabb a siker vágya!" (Abraham Lincoln)
„A világon a legnagyobb különbség aközött van, hogy mik vagyunk s mik lehetnénk!" (Ben Herbster)
Ebben az ÉRTÉKKÖNYVBEN van ÉRTÉKLEVÉL (s kihagytunk a többi értéklevél számára is helyet), a következő szöveggel:
„A fehér szalag a tisztaságot, a tisztességet jelképezi: azt jelenti, hogy viselője tiszta, becsületes munkával érdemelte ki. Benn van több mint 200 dicséret, s ami még ennél is több, nevelőid és társaid bizalma, megbecsülése, melyet az eddig tapasztalt kedvességeddel, segítőkészségeddel, tisztelettudásoddal és kitartásoddal szereztél meg.
Vigyázz rá nagyon, mert a bizalom nagyon sokat ér!
Nehéz megszerezni, de nagyon könnyű elveszíteni!
Ragyogás! Egyszerűség! Szerénység!
E három fontos szót is magában rejti ez a fehér selyemszalag, melyet ezentúl viselsz. ]ól jegyezd meg, mit jelentenek, mert szükségesek a továbblépéshez.
RAGYOGÁS!
Az a megszerzett tudás, ami már ott csillog a szemedben, ami ott van a
szívedben és a fejedben. Ezt nem veheti el tőled senki, ez már a tied. De
messze még a cél!
Légy lelkes!
Tanulj tovább szorgalmasan és kitartóan!
Bízzál magadban és azokban, akik eddig segítettek!
Ne feledd: minél többet tudsz, annál többet tehetsz magadért és másokért!
A ragyogás a tudás, a tudás az ELET!
EGYSZERŰSÉG!
Ez azt jelenti, hogy céljaid legyenek egyszerűek, érthetőek és világosak. Mindig kis lépésekkel haladj előre, s mindenért dolgozz meg becsületesen! A következő célod: A SÁRGA SZALAG megszerzése.
SZERÉNYSÉG!
Ne akarj többnek látszani, mint ami vagy!
Ne utánozz másokat, mindig magadat add!
Ne dicsekedj, a munkád mindig kifejez téged!
Légy mindenben mértéktartó, oszd meg sikereidet azokkal, akik segítettek!
Tiszteld és szeresd szüléidet!
Légy őszinte barát, igazi társ!
Vésd a szívedbe: a fehér selyemszalag kötelez:
T. T. T. — Tisztaság, Tisztesség, Tisztelet.
R. E. Sz. — Ragyogás, Egyszerűség, Szerénység."
A szerző a nyírteleki I. sz. Altalános Iskola
pedagógusa és oktatási szakértője
A z iskola címe: 4465 Nyírtelek, Petőfi u. 42.
Tel.: (42) 210-007, e-mail: telek@telek.c3.hu