Cím: | TÉNY/SOROS II. - 2004 |
Szerző: | Nóvé Béla |
Sorozatcím: | TÉNY/SOROS |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 2004 |
Kiadó: | Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft |
Terjedelem: | 625 oldal |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | évkönyv, Soros Alapítvány, pályázat |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 14 2415 4 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
Január elsejétől az USA-ban ujjlenyomatot vesznek minden vízumköteles országból érkezőtől. A hónap elején Kínában ismét felüti fejét a SARS nevezetű kór. Az Euró pai Parlament három képviselője kap levélbombát. Január közepén vádat emelnek az Anna Lindh svéd külügyminiszter meggyilkolásával gyanúsított férfiellen.Izraeli főrabbik tesznek látogatást a Vatikánban. A hónap közepén felavatják a Selye János ról elnevezett első önálló szlovákiai magyar egyetemet Révkomáromban. Dél-Ázsiá ban halálos áldozatokat szed a madárinfluenza-járvány.Januárvégénfogolycseréről szóló megegyezés születik Izrael és a libanoni Hezbollah gerillaszervezet között.
Február elején véres zavargások törnek ki Haitin, a hónap közepén pedig Syd neyben támadnak őslakosok a rohamrendőrökre. A hónap közepén a gerillák vé res támadásokat intéznek az önálló iraki intézmények ellen Faludzsában. 29 euró pai ország 32 környezetvédő szervezete közös tömörülést alapít Európai Zöld Párt néven. Az LRA gerillaszervezet több száz ártatlan embert mészárol le egy ugandai menekülttáborban.
Március elején az USA által kinevezett kormányzótanács elfogadja az ideigle nes alkotmányt. Bagdadban és Kerbalában a síiták szent ünnepén százötven halálos áldozatot követelő robbantásos merényleteket hajtanak végre. Március 7-én „Hegyi Vihar” néven újabb amerikai katonai hadművelet indul Afganisztánban. Az Országgyűlés módosítja a büntető törvénykönyvet, melynek értelmében ez után akár két évig terjedő szabadságvesztés is járhat az állatkínzásért. A háborús bűncselekmények kivizsgálására alakult szerbiai különleges bíróság megkezdi első ügyének tárgyalását Belgrádban. Március 11-én Madridban kétszáz halálos áldo zatot és másfél ezer sebesültet követelő merényletsorozatot hajtanak végre ismeret lenek. Amerikai tudósok új égitestet fedeznek fel naprendszerünkben. Március kö zepén ismét etnikai összetűzések robbannak ki Koszovóban a helyi albán és szerb lakosság között. A hónap végén izraeli rakéták végeznek a Hamász szellemi vezérével, Ahmed Jaszin sejkkel Gázában.
Április elején közel félmillióan tüntetnek Németország-szerte a kormány megszorításokkal járó, Agenda 2010 nevű reformcsomagja ellen, amely többek között a szociális ellátórendszer radikális átalakítását célozza. Kiújulnak a harcok Irak ban, ahol az amerikaiak és a velük szövetséges erők kétfrontos harcra kényszerül nek a szunnita gerillák és a síita lázadók ellen. Sharon izraeli államfő magyarorszá gi látogatása során ünnepélyesen megnyitják a Holokauszt Emlékközpontot; ter rorcselekmény előkészületének gyanújával őrizetbe veszik a budapesti arab közös ség egyik vezetőjeként ismert Saleh Tayser, palesztin származású fogorvost. A hó nap közepén az új spanyol kormányfő, Luis Rodríguez Zapatero utasítást ad az iraki csapatkivonás megszervezésére.
Május elsején tíz ország - köztük hazánk - csatlakozásával 25 tagúvá bővül az Európai Unió. Világszerte felháborodást kelt, hogy mind több olyan felvétel ke rül nyilvánosságra, melyen amerikai katonák iraki foglyokat kínoznak. Május 9- én pokolgépes merénylet áldozatává lesz Ahmed Kadirov csecsen elnök. A hónap végén a közép-amerikai Hispaniola szigetén zajló trópusi esőzések több ezer áldozatot követelnek Június 13-án a szavazásra jogosultak 38%-ának részvételével Magyarországon is rendben lezajlanak az európai parlamenti választások, melyek eredményeként a Fidesz-MPSZ 11, az MSZP 9, az SZDSZ 2, az MDF pedig 1 mandátumot szerez a brüsszeli parlament első ízben megválasztott, 24 tagú magyar képviselőcsoportjá ban. A tagállamok vezetői elfogadják az Európai Unió új alkotmányát, amely ak kor lép hatályba, ha két éven belül az összes tagállamban ratifikálják. A június 30- i határidő előtt két nappal megtörténik az iraki hatalomátadás, beiktatják az Ijad Allavi vezette ideiglenes iraki kormányt. A hónap végén helyreáll a diplomáciai kapcsolat az USA és Líbia között.
Július közepén a dél-ázsiai özönvíz szerű esőzések következtében több millió embert kell kitelepíteni a veszélyeztetett térségből. Irakban folytatódnak az erősza kos cselekmények, a nyár folyamán iszlám szélsőségesek egyre több öngyilkos merényletet és túszejtést követnek el a világ számos pontján.
Augusztusban sorozatos zaklatások érik a vajdasági magyarokat; Szabadkán és környékén rendszeressé válnak a „magyar-verések”, melyek ügyében a budapesti külügyminisztérium Belgrádhoz és Brüsszelhez fordul jogorvoslatért. Augusztus 18-án a közvélemény számára váratlanul nyílt konfliktus támad Medgyessy Pé ter kormányátalakítási tervei miatt, majd két nap múlva nemcsak az SZDSZ, az MSZP is megvonja bizalmát a miniszterelnöktől. Az MSZP egy hét múlva meg tartott országos küldöttgyűlésén elsöprő többséggel Gyurcsány Ferenc ifjúsági és sportminisztert jelölik Medgyessy utódául, aki a konstruktív bizalmatlansági in dítvány elfogadása helyett sértetten inkább a lemondást választja. (Emiatt a törvé nyek szerint az országnak legkorábban csak szeptember végén lehet új miniszterel nöke.) Augusztus 29-én Athénban véget ér a példátlan biztonsági óvintézkedések kel kísért XXVIII. nyári olimpia, melyen a magyar sportolók 8 arany, 6 ezüst és 3 bronzérmet szereznek. (Sikereinket beárnyékolja néhány áldatlan doppingbotrány, mely utóbb két arany és egy ezüstérem visszavonásával zárul.) A hónap végén is meretlenek egyidejűleg robbantanak fel két orosz belföldi utasszállító gépet - komor előjeleként egy pár nap múlva bekövetkező, még súlyosabb merényletnek.
Szeptember 1-én az észak-oszétiai Beszlán városában csecsen és arab fegyvere sek 1200 túszt ejtenek egy helyi iskola tanévnyitóján a csecsenföldi orosz csapatok kivonását követelve. Harmadnapra az orosz biztonsági erők ostroma és a banditák kegyetlensége példátlan tömegmészárlásba torkollik, közel 400 halálos áldozattal és 700 sebesülttel, a többségük gyerek.
(Krónikánk itt megszakad - a kézirat lezárva: 2004. szeptember 5-én.)
Az év elején New Yorkban megjelenik Soros György újabb könyve The Bubble of American Supremacy címmel, amelyben élesen bírálja a Bush-kormányt és általá ban az amerikai világhatalmi arroganciát. Januártól megújul az Alapítvány inter netes honlapja, melyről közvetlenül elérhetővé válik a Közösségfejlesztők Egyesü letének közreműködésével összegyűjtött, keresési funkcióval ellátott alapítványi adattár és dokumentumgyűjtemény. A kuratórium meghívásos pályázat keretében fiatalmagyarfilmrendezőketkérfel,hogynyújtsákberövidfilmterveiket11 java solt témában, melyek mindegyike a civil társadalom mai dilemmáit érinti. (A pá lyázat két szakértője Jancsó Miklós és Majtényi László; az elkészült filmeketvárhatóan 2004 őszén láthatja a hazai közönség.) Február elején egyeztető megbeszélést tart a néhány héttel korábban meghirde tett Trust Intézményi támogatások program magyarországi irányításával megbí zott három partnerszervezet: az Ökotárs, a Civil Társadalom Fejlődésért és a Soros Alapítvány. Megkezdődik az Alapítvány teljes történeti iratanyagának még 2003 őszén elhatározott átadása és archiválása. Eszerint a mintegy 1200 ládányi pályá zati anyag és programdokumentáció a budapesti Nílt Társadalom Archívumába kerül, és módszeres feldolgozása után szabadon kutatható lesz.
Március közepén lezárul a Trust Intézményi támogatások program első fordu lójának pályázati határideje. Egy héttel későbbi ülésén a Kuratórium úgy dönt: az Alapítvány 31 szervezetet hív meg, hogy nyújtsa be részletes pályatervét a második fordulóra.
Április első napjaiban ismét összeül Budapesten a „Roma Évtized” program nemzetközi irányító bizottsága és elfogadja akciótervének első írásos változatát. A programot James Wolfensohn, a Világbank elnöke és Soros György kezdeményezte még 2003 nyarán, s abban a térség kilenc országa vállalt kormányszintű együttműködést a roma közösségek integrációját felgyorsítandó az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás és a lakhatás égető problémáinak megoldásával.
Május végén a kuratórium jóváhagyja a Trust Intézményi támogatások prog ram nyerteseinek végleges listáját. Eszerint három éven át 18 hazai civil szervezet kap vissza nem térítendő támogatást, összességében 188 millió Ft értékben.
A nyár folyamán az Alapító kívánságára a kuratórium úgy dönt, hogy a Soros Alapítvány Bolyai utcai székházát a Közép-európai Egyetemnek adományozza, s az Alapítvány 2005 januárjától a CEU egyik belvárosi irodájába költözve folytatja működését.
Augusztus végéig az East-East nemzetközi hálózati program keretében - mely a volt szocialista országok civil szervezeteinek együttműködését hivatott elősegíteni az OSI által évente rendelkezésre bocsátott keretből - a szokásosnál jóval több hazai pályázat nyert támogatást.
Szeptemberben a kuratórium várhatóan döntést hoz az Alapítvány hároméves stratégiájáról.
A tervek szerint november elején a Soros Alapítvány, fennállásának 20. évfor dulója alkalmából ünnepségsorozatot rendez, amelynek részeként a jelen kötet is napvilágot lát.
Az Alapítvány ez évre jóváhagyott költségkerete mintegy 1,4 millió dollár. (A kötet lezárásakor egész éves összesítésben tény-adatok még nem állnak rendelkezésre.) Távozó munkatársak: Arnold István programvezető (Kultúra és művészetek), Rácz Erzsébet programvezető (Soros Nonprofit Szolgáltató Központ) és Zalatnay Kálmán rendszergazda.
M = 1:1
„HA MAJD A JOGNAK ASZTALÁNÁL…”
VISSZAPILLANTÁS
A JOGI KURATÓRIUM HÁROM ÉVÉRE
2000-2002
Miképp kerül a jogi programokat kormányzó kuratórium élére egy nemzetközi jo gász, merülhetett fel a kérdés 2000-ben, az akkor létrehozott jogi szakkuratórium megalakulásakor. Két tényező magyarázhatta a választást: egyfelől a pénzelosztás kényes műveletében szereztem valamelyes gyakorlatot az Alapítvány szakkollégiu mi programjának kuratóriumában, s azt megelőzően a Nemzeti Kulturális Alap nál, másfelől talán szerencsés is volt, hogy nem valamely nagy jogág képviselője ült az elnöki székben, mert így a szakmai elfogulatlanság eleve adott volt. Az igazságos döntések meghozatalát a teljes időszakban nagyszerű és a programjainkhoz közeli szakmákban dolgozó kurátortársaim segítették: Bernád István (2001-2002), Hor vát István (2000-2001), Lányiné dr. Engelmayer Ágnes (2002), Szalai Éva (2000) és Tímár János (2001-2002).
A szakkuratórium nem a semmiből teremtett programokat, éppen ellenkező leg, izmos hagyományt folytathatott - vagy kellett félretennie -, hiszen a betegjo gi program és a roma jogvédelmi program - más átfogó keretekben - már létezett, és az emberi jogi programnak is volt előzménye, ha nem is nyilvános pályázat formájában.
A 2000-ben megalakult kuratórium a 2001-re meghirdetett programok arculatának megrajzolásához járulhatott hozzá alakítóan. Ezt két módon tette:
1. törekedett arra, hogy a pályázók világosabb és egyértelműbb megfogalmazá sokból olvashassák ki az Alapítvány preferenciáit a nyílt társadalom eszményének valóra váltása és terjesztése során, 2. új programok meghirdetésével mutatott rá az álláspontja szerint érzékeny, il letve még kellően fel nem fedezett területekre.
Ennek megfelelően a szakkuratórium 2001-ben az addig nyilvános kiírást és az összehasonlítást lehetővé tevő - beadási határidők nélküli - emberi jogi és korrupcióellenes programokat összevonta, és megegyezett a COLPI*-val mind a program
* COLPI = Constitutional Law and Policy Institute. Nemzetközi alkotmányjogi programokat támogató intézet az Open Society Institute finanszírozásával és felügyelete alatt.
meghirdetéséről, mind a formális közös döntéshozatalról. A betegjogi program jo gi elemeit - olykor az önsegélyező, eszközellátó törekvések rovására - erősítette, a roma jogvédelmi programban pedig világossá tette, hogy prioritása a regioná lis együttműködés vagy országos hatókör, az átlátható működés és a romák diszk riminációja elleni harc, nem egyszerűen a tetszőleges területen romáknak nyújtott jogi segítség.
A második célt három új program indításával kívánta szolgálni a kuratórium. Ezek: az esélyegyenlőség a joghoz jutásban, a civil jogérvényesítés a környezetvédelemben és a mozgó jogsegélyszolgálat.
Az esélyegyenlőség a joghoz jutásban az állami szociális háló résein is áthulló, kiváltképp nehéz helyzetű csoportokat (fogyatékosok, hajléktalanok, különösen szegények, elszigetelten élő öregek, állami gondozottak) támogatta a „joghoz ju tás” (access to justice) előmozdításával, azzal, hogy meglévő jogaikról nyújtott fel világosítást, illetve azok érvényesítéséhez biztosított (ügyvédi) támogatást. A kör nyezetvédelmi program nagyon speciális volt, hiszen ezen a területen léteztek más elérhető források. Ezért kifejezetten a civil részvételre koncentrált és az informáci óhoz hozzáférést, a környezeti döntéshozatalban való részvételt, illetve a környeze ti jogok sérelmének orvoslását támogatta a kuratórium, beleértve a felkészülést az éppen ezen jogokat rögzítő, akkor még Magyarországon hatályba nem lépett Aarhusi Egyezményre. A mozgó jogsegélyszolgálat volt talán a leginnovatívabb ötlet: a többi program, különösen az emberi jogi, a roma jogvédő és az esélyegyenlőség a joghoz jutásban gondolatvilágát egyesítő kezdeményezés azt szorgalmazta, hogy a fenti ügyekkel foglalkozó szervezetek egyedül vagy másokkal együttműködve csa patokat hozzanak létre, amelyek „házhoz jönnek”, ezzel elérik azokat is, akiknek nincs annyi erejük vagy pénzük, hogy a távolabbi településeken található jogvédő vagy segítő irodákba eljussanak.
Nem kétséges, hogy az esélyegyenlőség a joghoz jutásban és a mozgó jogsegély szolgálat létező hiányra reagált: aki belenéz a „nép ügyvédje” törvénybe, amit 2003 októberében fogadott el az Országgyűlés (2003. évi LXXX. tv), láthatja, hogy - mint oly sokszor az Alapítvány életében - az állami szabályozás átveszi a Soros Alapítvány gyakorlatában kialakított és bevált megoldásokat.
2002-ben nem következett be lényeges változás, csupán a mozgó jogsegélyszol gálati program indításáról mondtunk le, részben költségvetési okokból, részben azért, mert úgy látszott, nem lesz kellő számú kvalifikált pályázó. Ebben az év ben a kuratórium égisze alatt futott még két további program (Gondnokság és ér dekérvényesítés; Élj a jogaiddal - Menj el szavazni!), amelyeket nem a kuratórium tervelt ki. Az előbbi az úgynevezett Kitagolás program folytatása és lezárása volt, megerősített jogi komponenssel, az utóbbi pedig a 2002. évi tavaszi országgyűlési választások idején a Soros Alapítvány támogatásával megjelent és nagy visszhangot kiváltott, a választáson való részvételre buzdító kampányt igazgató program.
Ha hároméves tevékenységünkről mérleget kell vonnunk, mindkét serpenyő ben lesznek tételek. A pozitívumok között tartandó számon, hogy a jogi progra mok megerősítették a civil társadalom képességét arra, hogy a ciklikus választáso kon új ruhát öltő, de természetében keveset változó Leviathánnal szembeszálljon, hogy az állam végső bölcsességének és korlátlan hatalmának mítoszát tevékenyen rombolja, egyben serkentve az államgépezetet arra, hogy azokat szolgálja, akiknek a révén és kedvéért létrejött, s oly módon, hogy azzal a jogaik tudatában lévő pol gárok elégedettek lehessenek. Számos pályázónk támogatásunk révén vált szakte rületének legfontosabb szereplőjévé (vagy maradhatott meg annak), a joguralom éber őrévé, vagy a megalázottak és megszomorítottak professzionális segítőjévé.
Tökéletlenségeink közül a következetes ellenőrzés hiányát emelem ki. Bár az új kérelmek elbírálásakor megvizsgáltuk, hogy a korábban elnyert pályázati összeggel rendben elszámolt-e a jelentkező, arra általában már nem futotta erőnkből, hogy a beszámoló mögötti valóságos teljesítményt a helyszínen vagy részletes dokumentá ció alapján kontrolláljuk. Nem arattunk teljes sikert az Alapítvány sok-sok kurató riumára jellemző problémával birkózva sem: ti. azzal, hogy kialakult a pályázók nak, „a megszokott klieneseknek” egy viszonylag stabil köre, akik minden évben folyamodtak támogatásért - olykor szinte függetlenül attól, mit is kívántunk tá mogatni -, s nehezen értük el azokat, akik még soha nem fordultak hozzánk, bárha jó okkal tehették volna.
Legyen szabad néhány szubjektív szót is szólni a változó összetételű kuratóri um mindvégig változatlan jellemzőiről. Folyamatos élmény volt, hogy a kurató rium racionális diskurzus során, tagjainak egyéni preferenciáit háttérbe szorítva, hosszas eszmecserék nyomán döntött, sokszor iteratív lépésekben, az igazságosság közös képzete alapján. Ezért gyakorlatilag soha nem kellett szavaznunk, és a ku ratóriumon belüli csoportosulásnak nyoma sem volt. Az érvelő meggyőzés közös követelménye az üléseket a szokásosnál hosszabbra nyújtotta ugyan, de lehetővé tette, hogy az aznapra rendelt összegek elosztása után mindannyian abban a meg győződésben álljunk fel: mind azokkal, akik nem kaptak, mind azokkal, akik a kértnél kevesebbet kaptak, bátran szembenézhetünk, mert meg tudjuk indokolni, miért nem rájuk esett a választásunk.
Szakértőt ritkán vettünk igénybe, legtöbbször a kuratórium valamennyi tag ja az összes pályázatot - mellékleteivel együtt - elolvasta, kijegyzetelte, s a döntést úgy hoztuk, hogy minden egyes pályázat ügyében valamennyien állást foglaltunk. Volt arra is példa, hogy a kuratórium egyik tagja - aki az adott témában külö nösen kompetens volt - „belső szakértőként” működve kész javaslatcsomagot tárt elénk, indoklással, összehasonlító táblázatokkal, de az ilyen esetekben is összevetettük nézeteinket - és nemegyszer a „szakértő” javaslatától eltérően döntöttünk.
2003 óta nincs jogi szakkuratórium, azóta az Alapítvány kuratóriumának munkájában veszek részt. Nem feladatom megmaradt programjaink elemzése, s azt sem gondolom, hogy a folyamatos zsugorodással együttjáró szomorúságról kelle ne itt írnom. Inkább vessünk egy pillantást egy lehetséges jövőbeni alternatívára, olyanra, amelyben az Alapítvány fennmarad. Emellett szólna a holdudvarában ma még elérhető és mozgósítható hatalmas tudás és tapasztalat, felhalmozott szociális tőkéje és az igazságos, mégis nagyvonalú támogatás-osztásban szerzett gyakorlata. Fontosabb ennél, hogy úgy tűnik: marad küldetése, feladata, mégpedig két okból: egyfelől az állammal szemben fenn kell tartani a joguralom elfogulatlan, állami dotációktól független emberi jogi őreit, akik a hatóságok túlkapásai, részrehajlása ellen védenek, másfelől azért, mert a korlátlanság látszatát keltő új európai uniós források távolról sem azok és a civil szféra számos tartományát nem is érintik. Vég ződjön akkor ez a néhány bekezdés optimista hangon: szeretném, kívánnám, hogy az Alapítvány maradjon meg a magyar szellemi élet egyik világítótornyának, mely mögött kikötő húzódik meg, nem az egyetlen, de látogatásra feltétlenül érdemes. S ha azt kérdeznék, mivel foglalkozzon a fent írtakon túl, azt ajánlanám, támogas sa az alternatív, kritikai (ökológiai, társadalomelméleti) gondolkodást és az avant gárd komoly művészetet, vagyis olyan szellemi mozgásformákat, amelyeket a piac világa nem szívlel, de amelyek nélkül nyitott társadalom nem létezhet. Nagy Boldizsár
A jogi programokra megítélt támogatások 2000-2002
millió Ft
| 2000 | 2001 | 2002 |
| Emberi jogi és korrupcióellenes program | 45 | 46 | 53 |
| 68p/24ny | 24p/15ny | 38p/19ny |
| Roma jogvédelem | 28 | 50 | 19 |
| 42p/25ny | 33p/21ny | 64p/25ny |
| Betegjog | 23 | 19 | 19 |
| 227p/89ny | 74p/34ny | 52p/28ny |
| Esélyegyenlőség a joghoz jutáshoz | | 20 | 19 |
| | 47p/21ny | 64p/25ny |
| Civil jogérvényesítés a környezetvédelemben | | 3 | 10 |
| | 5p/4ny | 13p/7ny |
| Mozgó jogsegélyszolgálat | | 8 | |
| | 9p/2ny | |
| Gondnokság és érdekérvényesítés | | | 9 |
| | | | 10p/8ny |
| Élj a jogaiddal - Menj el szavazni! | | | 71 |
| Nyitott keret | 1 | 1 | 3 |
| Mindösszesen: | 97 | 147 | 203 |
p/ny= pályázók/nyertesek
AZ EÖTVÖS KÁROLY
KÖZPOLITIKAI INTÉZET ELSŐ ÉVE
Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet 2003 januárjában kezdte meg működését több hónapos tervezés és előkészítés után. Az intézetet létrehozó Soros Alapítvány elképzelése az volt, hogy - az Alapítvány átalakulásával összefüggésben - újsze rű, Magyarországon eddig még jószerével kipróbálatlan formákat kell létrehozni a demokratikus politikai kultúra és a kormánytól független intézmények megerő sítésére. Már maga a közpolitika fogalma is némi magyarázatra szorul, mivel a magyar politikai szóhasználatban még nem igazán honosodott meg ez a kifeje zés: közpolitikán általában a kormányzati tevékenység valamelyik körülhatárolha tó területén alkalmazott szabályozások, irányelvek és célok együttesét szokás érte ni. Így tehát a szociálpolitika, a lakáspolitika, az egészségügy-politika stb. mind a közpolitika (public policy) egy-egy területe, megkülönböztetendő a közönséges po litikától (politics), amely általában a pártoknak a politikai hatalomért folytatott demokratikus versengésével összefüggő jelenségekre utal. Az Eötvös Károly Köz politikai Intézet létrehozóiként - úgyis mint Majtényi László elnök, Baranyi Im re igazgató és Miklósi Zoltán kutatási koordinátor - kezdettől eldöntöttük, hogy a közpolitikát kiterjesztő módon értelmezzük: minden olyasmit közpolitikának - és ezzel az intézeti tevékenység lehetséges tárgyának - tekintünk, amit a közhatalom képviselői hivatalos minőségükben tesznek, s ami az állampolgárok életére hatás sal van. Ezen túlmenően, részben az intézet munkatársainak előélete és érdeklődé se okán, az is eldőlt, hogy megkülönböztetett figyelemmelfogjukkísérniazalkot mányossággal és a jogállamisággal összefüggő kérdéseket, valamint a közintézmények működésének hatékonyságát, átláthatóságát és beszámoltathatóságát.
Azt is eldöntöttük, hogy a nyilvánosság előtti megszólalásaink kérdését is meg engedőbben fogjuk értelmezni a klasszikus közpolitikai intézeti szerepfelfogás hoz képest: azaz kutatásainkkal és elemzéseinkkel nem kizárólag a szakértői-tu dósi közösségekhez, a szakmai nyilvánossághoz, illetve a politikai döntéshozók hoz kívánunk szólni, hanem a szélesebb nyilvánossághoz is fordulunk, amennyi ben olyan jelenségeket észlelünk, amelyek mindenképpen nyilvános állásfoglalást igényelnek. Ezek a nyilvános állásfoglalások képezik az Eötvös Károly Intézet tevékenységének leginkább „politizáló”, legharcosabb oldalát - ld. a két, alább idé zett példát -, ugyanakkor igyekeztünk önmérsékletet gyakorolni, amennyiben csak olyan kérdésekben adtunk közre állásfoglalást, amelyeknek valamilyen közjo gi vagy alapjogi vetülete is volt, és a magunkkal szemben támasztott elvárások sze rint e megszólalások elemző és érvelő jellegűek voltak. Az elmúlt bő egy év során többek között bíráltuk a kormányzatot a gyülekezési jog tervezett (majd elhalasz tott) szigorítása miatt, a torz tévékuratórium létrehozása miatt, elítéltük a „kórház törvény” ismételt parlamenti elfogadásának módját (ezt később az Alkotmánybí róság is elítélte), sürgettük a jogalkotási folyamat és a bíróságok működésének na gyobb nyilvánosságát, és vitába szálltunk a miniszterelnök közjogi reformelképzeléseivel.
Ugyanakkor arra is törekedtünk, hogy állásfoglalásainkkal ne csak olyan tényekre reflektáljunk, amelyeket a közvélemény már ismer, amelyek a kormányzat vagy a közhatalom más képviselőinek valamilyen konkrét, aktuális döntése nyomán kerültek a közfigyelem középpontjába, hanem vizsgálatainkkal új, korábban feltáratlan tényeket és összefüggéseket is a nyilvánosság elé tárjunk, trendeket mutassunk ki: dokumentálható mérésekkel támasszuk alá vagy cáfoljuk meg a köztársaság politikai állapotairól kialakított közkeletű elképzeléseket. Általános például az a vélekedés, hogy Magyarországon lassú az ügyintézés, a hivatal nem válaszol a levelekre, a kormány kerüli a parlamenti beszámolást és így tovább. Elhatároztuk, hogy utánajárunk: a bevett, általunk is osztott előítéletek kiállják-e a módszeres vizsgálat próbáját. Miként előre sejthető, az eredmény az lett, hogy az előítéletek egy része beigazolódott, másokat részben árnyalni kell, részben felülvizsgálni. Megnéztük például, hogy a miniszterelnök milyen rendszeresen jelenik meg az Országgyűlésben, hogy az ellenzék kérdéseire válaszolva beszámoljon a kormány tevékenységéről. E tekintetben előzetes várakozásaink beigazolódtak: dokumentálható, hogy a jelenleg hivatalban lévő miniszterelnök elődeihez hasonlóan kerüli a parlamenti beszámolást, ha teheti, nem jelenik meg az Országgyűlésben, és hetekig várakoztatja az aktuális ügyekben kérdező ellenzéki képviselőket. Egy másik vizsgálat során elektronikus levelet küldtünk huszonkét városi önkormányzat hivatalának, és különböző, a várospolitika egy-egy területére, illetve az önkormányzat működésére vonatkozó közérdekű információk kiadását kértük, a törvényi kötelezettségre hivatkozva. Arra voltunk kíváncsiak, vajon az önkormányzatok használják-e az új technológiákat, és válaszolnak-e időben és érdemben a feltett kérdésekre. Itt részben árnyalnunk kellett korábbi vélekedéseinket: az önkormányzatok egy-két kivételtől eltekintve viszonylag gyorsan válaszoltak az e-mailen feltett kérdésekre, igaz, a válaszok minősége a közérdekű információk tekintetében meglehetősen változó volt. Ugyanezt a vizsgálatot, más kérdésekkel, elvégeztük a megyei bíróságok körében is, és az eredmény az előzőhöz hasonló volt: a válaszok minősége igencsak bírálható, de a hivatalok alapvetően együttműködőnek bizonyultak.
Az előbbi vizsgálat kiterjesztéseként és betetőzéseként átfogó, komplex demok rácia-vizsgálatot végeztünk a huszonkét megyei jogú város önkormányzatának működéséről. Azt akartuk megtudni, hogy az önkormányzatok működése milyen mértékben elégíti ki a törvényesség, az átláthatóság, a beszámoltathatóság és a re ceptivitás alapkövetelményeit. Milyen gyakori, hogy a törvényességi felügyeletet gyakorló szerveknek meg kell semmisíteniük az önkormányzat egy-egy döntését, mennyi panasszal fordulnak a helyi lakók az önkormányzathoz és milyen gyors a panaszok kivizsgálása? Milyen a nyilvános és a zárt közgyűlési ülések aránya, hoz záférhetőek a közgyűlés döntései, milyen mértékben vonják be a lakókat és a helyi önkéntes állampolgári szervezeteket a döntések előkészítésébe és megvitatásába, milyen ellenőrző funkciókat juttatnak az ellenzéki pártoknak? A vizsgálat nem csak az önkormányzat működését, hanem a helyi társadalmi attitűdök demokra tikus voltát is érintette: a szavazási hajlandóságot, a civil szervezetek és helyi népi kezdeményezések számát és más hasonlókat. A kutatás érdekes összefüggéseket ta lált a városok politikai orientációja, földrajzi fekvése, működésének törvényessége, illetve a helyi társadalom szerkezete között. Meglehetősen újszerű, kísérleti jellegű kutatás volt ez, következtetéseivel épp ezért módfelett óvatosan kell bánni, azonban mindenképpen érdemes a folytatásra.
Az elmúlt egy év alatt végzett különböző kutatásokból lassacskán összeállt az is, hogy az Eötvös Károly Intézet tevékenységének - legalábbis rövid távon - mi lesz a fókusza. Több kutatásunk kapcsolódott valamilyen módon a nyilvánosság és az információszabadság kérdéséhez, és ezen belül különös figyelmet kapott az úgy nevezett elektronikus információszabadság kérdése. Az információszabadság álta lában az állampolgároknak azt a jogát jelenti, hogy megismerhessék a közhatalom működésére, döntéseire, kiadásaira stb. vonatkozó dokumentumokat. Az elektro nikus információszabadság, ami a közérdekű adatok közzétételének egy speciális módjára, nevezetesen az interneten való közzétételre összpontosít, egyelőre igen kevés országban vált törvényes kötelezettséggé. Az Eötvös Károly Intézet célja az, hogy a belátható, közeli jövőben szülessen olyan törvény Magyarországon, amely részletesen előírja, hogy mely közintézményeknek milyen információkat kell köz zétenniük hivatalos honlapjukon, hogyan kell eligazítani a tájékozódókat az ada tok sűrűjében, milyen gyakran kell frissíteni az adatokat, milyen szankciói lehet nek a közzététel elmulasztásának és így tovább. Ez az információszabadság megva lósulásának igen hatékony, alacsony költségű, és az állampolgár és a közintézmé nyek szempontjából egyaránt módfelett egyszerű formája lenne, ezért jelentős vál tozást hozhatna a közhatalmat gyakorlók és az állampolgárok viszonyában. A fen ti célkitűzéshez kapcsolódóan az Intézet kiterjedt vizsgálatokat végzett az elektro nikus információszabadság gyakorlati megvalósulása tekintetében. Különböző ál lami-önkormányzati intézmények körében megvizsgáltuk, hogy a gyakorlatban az egyes intézmények milyen mértékben használják hivatalos honlapjukat a közvélemény tájékoztatására, mennyit lehet megtudni működésükről, döntéseikről, költ ségeikről, a hivatal elérhetőségéről a honlapokat vizsgálva. A vizsgálat magába fog lalta a megyei jogú városokat, néhány országos hatáskörű szervet és a minisztériu mokat is. Azt tapasztaltuk, hogy kifejezett törvényi előírás hiányában is igen nagy mértékben előrehaladt az elektronikus információszabadság intézményesedése, de egyelőre nagyon hullámzó és kiszámíthatatlan, hogy az egyes intézmények milyen tartalommal töltik fel honlapjukat. Mindezen kutatási eredményekre is támasz kodva az Eötvös Károly Intézet nemzetközi összehasonlítást tartalmazó elemzést készített az Informatikai és Hírközlési Minisztérium megbízásából, amely már a reménybeli törvény alapelveire is javaslatot tesz.
Mindemellett az Intézet az elmúlt egy év során egy sor nyilvános rendezvényt is szervezett az általunk fontosnak és aktuálisnak tartott kérdésekről. Egyik első, bemutatkozó rendezvényünkön neves értelmiségiek fejtették ki egy kerekasztal-beszélgetésen azt, hogy mit tekintenek a mai magyar demokrácia leginkább aggasztó problémájának. A kerekasztal résztvevői Lányi András, Sajó András, Szalai Erzsébet és Tölgyessy Péter voltak. 2003 márciusában a Jogklinikával és a Nyílt Társadalom Intézettel közösen szerveztünk konferenciát a magyar bírósági szervezetnek az uniós csatlakozásra való felkészültségéről. Júniusban az akkor kirobbant botrányok (az egri kórház diszkriminációgyanús ügye) kapcsán a diszkrimináció bizonyíthatóságáról, az ezzel kapcsolatos jogi és gyakorlati kérdésekről tartottunk kerekasztal-vitát. Végül 2003 szeptemberében kétnapos, komoly figyelmet keltő konferenciát rendeztünk az alkotmányosság és az uniós csatlakozás összefüggéseiről, a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év legfontosabb alkotmányossági kérdéseiről. A konferencián előadott többek közt Kis János, Sólyom László, Arató András, Halmai Gábor is. A konferencia előadásaiból és hozzászólásaiból készülő kötet megjelenése küszöbön áll.
Az Intézet idei tervei között szerepel, egyebek mellett, a tavalyi vizsgálatok szisztematikus folytatása, az elektronikus információszabadság és adatvédelem kö rébe tartozó tanulmányok és monitoring-vizsgálatok végzése, részvétel egy európai esetjogi adatbázis létrehozására irányuló európai uniós projektben, valamint egy a kampány- és pártfinanszírozásról tartandó konferencia.
Korai volna megmondani, hogy az Eötvös Károly Intézet működése sikeres-e. De egy célkitűzésünket biztosan megvalósítottuk: egy év alatt sikerült észrevétet nünk magunkat, az Intézet létezéséről és elemzéseiről sokan tudnak. Az idő majd megmutatja, hogy ezt az eredményt miképpen tudjuk kamatoztatni. Miklósi Zoltán
Az Intézet két állásfoglalása
A GYÜLEKEZÉSI SZABADSÁGRÓL
A közelmúltban a közéleti viták napirendjére került a gyülekezési szabadság kérdé se. A rendszerváltás óta nem először fogalmazódott meg hangsúlyosan az az állás pont jelentős politikai erők részéről, hogy a gyülekezési jog jelenlegi szabályai túl ságosan megengedők, ezért szigorítani kellene a gyülekezési törvényt (1989. évi III. törvény). Az elmúlt hetek eseményei azt sugallják, hogy a rendőrség vezetése meg akar felelni a politikai elvárásoknak: 1989 óta példátlan módon, rendre-más ra tilt be tüntetéseket, kétséges indoklással, olyan helyszíneken, amelyeken az el múlt évtizedben számos nagy tömegeket vonzó demonstrációt rendeztek, a közrend és köznyugalom bármiféle néven nevezendő sérelme nélkül.
A gyülekezési szabadság alapjog, korlátozása csak akkor fogadható el, ha a szi gorítás valamely másik alapjog érvényesítéséhez feltétlenül szükséges, és a korlátozás mértéke az elhárítani kívánt sérelemmel arányos. A szigorítás szükségessége mellett érvelők nyilatkozataiból kivehető, hogy a védeni kívánt érdek ebben az esetben a közrend és a közerkölcs, valamint bizonyos közintézmények működőképességé nek biztosítása. Takács Albert ombudsman vonatkozó állásfoglalása (5205/2002) a szigorítás kétféle útjára utal. Technikai jellegű szigorítást jelentene a bejelentési határidő meghosszabbítása: a jelenlegi három napról nyolc napra kívánja emelni az előzetes bejelentés határidejét. Milyen jellegű események szűrhetők ki a határidő meghosszabbításával? A módosítást nem indokolhatja a váratlan, nagyarányú for galomkorlátozás vagy rendzavarás elkerülésének az igénye, hiszen ezeknek az érde keknek az érvényesítésére a jelenlegi szabályok is módot adnak (8. § (1)). Ezen túl menően a hatályos törvény előírja a gyülekezés békés jellegét (2.§ (1)), valamint, hogy a gyülekezési jog gyakorlása nem veszélyeztetheti a „népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését” (8.§ (1)). A javaslat csak azt akadályozná meg, hogy a gyülekezési jogukkal élni akarók a lehető legrövidebb időn belül ki mutathassák rokon- vagy ellenszenvüket valamely intézkedéssel, kijelentéssel vagy tervvel kapcsolatban. A demokratikus közélet ritmusa azonban időről időre elő idézheti az azonnali válasz igényét, hiszen előfordulhat, hogy a nyolc napon túl a tiltakozás időszerűségét veszti. Ezekben az esetekben a javasolt korlátozás a gyüle kezési szabadságnak mint a politikai kifejezés egyik alapvető formájának tényleges megvonását jelentené, miközben semmi olyan valódi veszély elhárítását nem ten né lehetővé, amelyet a jelenlegi szabályok nem zárnak ki. A határidő felemelése te hát nem szükséges a közrend megóvásához, az általa okozott szabadságelvonás pedig aránytalan. Ezért ez a javaslat elfogadhatatlan.
A szigorítás másik útja, amelyre az állásfoglalás utal, már tartalmi: a gyülekezé si szabadságot a gyülekezés céljai alapján korlátozná. E nézet szerint az alkotmány sértő célú tüntetéseket a rendőrség nem engedélyezhetné. Az elképzelés alapján a törvényhozó fogódzókat nyújtana a rendőrségnek, hogy mely esetekben kell meg tagadnia az engedélyezést. Önmagában kérdéses az, ha a rendőrségnek alapjogi tesztet kell alkalmaznia. Ez a fajta szigorítási javaslat sem indokolható a közrend és a közintézmények zavartalan működéséhez fűződő érdek védelmével. Ezeket az ér dekeket a fent hivatkozott szabályok már most is kielégítően védelmezik, és semmi nem támasztja alá, hogy a hatályos alkotmánnyal ellentétes célból szervezett, de a mai előírásokat egyébként betartó rendezvények jobban veszélyeztetnék ezeket az érdekeket, mint az egyéb rendezvények. A javasolt korlátozás nem alkalmas a rend zavaró gyülekezések kiszűrésére. A kezdeményezés megvalósulása esetén betiltha tók lennének például az alkotmány békés módosítása érdekében szervezett tünte tések is, ez a gyülekezési szabadság aránytalan korlátozását eredményezné. A gyü lekezési jog szorosan kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához, márpedig ennek a jognak az elfogadott, az Alkotmánybíróság által is megerősített értelme zése szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi” (30/1992. AB határozat). Ezért az alkot mánnyal ellentétes vélemények kinyilvánításának javasolt korlátozása - mivel más alapjog érvényesülését nem is szolgálná - pusztán azok tartalma alapján nem elfogadható.
Általánosságban megállapítható, hogy a gyülekezési törvény elfogadása óta el telt tizenhárom év tapasztalatai semmilyen mértékben nem igazolják, hogy a gyü lekezési szabadság gyakorlása veszélyeztetné a közrendet és a közintézmények ren des működését, vagy bármilyen más, alapjogok által védelmezett érdeket. Mind ezekért úgy gondoljuk, nem áll fenn semmi olyan indok, amely a törvényhozót általános szigorításra kényszerítené. Mindannyiunknak emlékeznünk kell arra is, hogy a harmadik köztársaság születésénél milyen szerepük volt azoknak a békés tüntetéseknek, melyek következményeként a hazai jogtörténet első gyülekezési törvénye egyúttal a szabadság, a rendszerváltás egyik jelképe lett.
A gyülekezési szabadság törvényi biztosítását az 1988-as demokratikus tömeg mozgalmak kényszerítették ki, ezzel fontos részévé vált a köztársaság történeti al kotmányának. Ezért kiváltképp nem lehet az alapjogok korlátozását általában, a gyülekezési jogét pedig különösen azzal indokolni, hogy fontosságuk azért csök kent, mert a demokratikus intézményrendszer már megszilárdult, a szabadságjo gokat pedig csak a jogállam intézményesülése idején kell az államhatalom erős korlátjának tekinteni.
2003. február
A MINISZTERELNÖK KÖZJOGI REFORMJAVASLATAIRÓL
A Magyar Köztársaság miniszterelnöke a napokban olyan javaslatokkal lépett az ország nyilvánossága elé, amelyek az alkotmányos berendezkedés alapjait érint hetik, illetve a magyar állampolgárok és az Európai Unió viszonyát változtatnák meg. Az Eötvös Károly Intézet a következő észrevételeket fogalmazza meg a kormányfő javaslataival kapcsolatban:
A miniszterelnök a közvetlen köztársaságielnök-választás és az Országgyűlés létszámának csökkentése - közvetve az egész választási rendszer megváltoztatása - felvetésével Magyarország államszerkezeti rendszerének legfontosabb alkotmá nyos alapkérdéseiről kezdeményezett vitát. Ebben a tekintetben általánosságban megfogalmazható az a követelmény, hogy alkotmányreformra csak speciális kö rülmények között ésszerű törekedni, nevezetesen akkor, ha az alkotmányos rend részben vagy egészben alkalmatlanná válik az ország és közjogi intézményeinek működtetésére, politikai viszonyainak szabályozására, és ha a legfontosabb politi kai szereplők egyetértenek abban, hogy alkotmányozási kényszerhelyzet van. Ha ezek a feltételek nem állnak fenn, akkor az átfogó alkotmánymódosítás felveté se a létező intézmények autoritását veszélyezteti. A kormányfő felvetése azt sugall ja, hogy az alkotmányos berendezkedéssel alapvető baj van. Az Eötvös Károly In tézet szerint ez az állítás megalapozatlan, és az alkotmányozás más említett felté telei sem teljesülnek. Ezért a kormányfő javaslatai - érdemi tartalmuktól függetlenül is - időszerűtlenek.
Áttérve a javaslatok érdemi vizsgálatára, a miniszterelnök felvetette, hogy a köztársasági elnököt az Országgyűlés helyett a választópolgárok válasszák meg. A közvetlen elnökválasztásnak csak akkor van értelme, ha a kormánytól végrehajtói jogosítványokat adnának át az elnöknek. Ha az elnöknek nincsen végrehajtó hatalma, akkor a választók nem választhatnak valódi, egymással vitázó programok közül. Ilyen körülmények között a közvetlen választás megalapozatlan várakozásokat ébreszt a választókban, ezért alkalmas az alkotmányos rend iránti bizalom csökkentésére. Ezért várjuk, hogy a kormányfő kifejtse, javaslata értelmében milyen jogköröket kívánna átadni a köztársasági elnöknek. Ez viszont teljesen átformálná az alkotmányos berendezkedést, a hatalmi ágak rendszerét, ezért önmagában is alapos indoklásra szorul.
Az Országgyűlés létszámának csökkentése megfontolásra érdemes elképzelés, jó érvek szólnak mellette - bár a miniszterelnök által említett takarékosság nem tartozik ezek közé. Logikus, ha a parlament létszáma az ország és nem az üléste rem méretéhez igazodik. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a törvényhozásban he lyet foglaló képviselők száma viszonylag alárendelt szempont az alkotmányos el rendezés egészét tekintve, és ha nincs sürgető szükség a reformra, akkor kérdéses, hogy ésszerű-e a választási rendszert megbolygatni. Ha a választási rendszer reformjára kerülne sor, akkor a törvényhozás létszáma csak egy a figyelembe veendő szempontok sorában.
A miniszterelnök azt is javasolta, hogy a négy parlamenti párt közös listát állít son az európai parlamenti választásokra. Ez az európai parlamenti képviselők nép általi megválasztását lényegében a pártok általi előre meghatározott arányok sze rinti delegálásra cserélné. A közös lista ellentétes a demokratikus pluralizmus szel lemével, de ellentétes az uniós intézmények fejlődési irányával is. A kormányfő javaslata szembefordul ezzel a fejlődési iránnyal.
2004. február
HOGYAN LETTÜNK EURÓPAI POLGÁROK?
Három év a Soros Alapítvány kuratóriumának élén nem csinál történelmet. És nem is csak azért, mert elődöm, Vásárhelyi Miklós 17 évet töltött el ezen a posz ton, hanem mindenekelőtt azért, mert a nekem jutott évek feltehetően a fokozatos visszavonulás időszakaként kerülnek be az Alapítvány történetébe. Pedig hát nem felszámolóbiztosnak szerződtem 2001 augusztusában, közvetlenül azt követően, hogy egy másik országba tértem haza Princetonból, mint ahonnan elmentem egy évvel korábban. Túl voltunk a rendszerváltás utáni első nyíltan antiszemita parla menti beszéden, amelynek - mint a zámolyi romák ügyében Jospin miniszterel nökhöz írott levél egyik aláírója - kicsit magamat is címzettjének érezhettem. Él ményeim hasonlóak lehettek Soros Györgyéihez, aki - mint mondják - az év jú niusában tett szokásos budapesti látogatása során szembesült először 1989 után a magyarországi antiszemitizmussal, mindenekelőtt Mihancsik ZsófiánakaDemok rata, a Magyar Fórum és a Vasárnapi Újság szövegeiből készült összeállításából. So ros következtetése az volt, hogy ebben a helyzetben a tervei szerint 2010-ig, 80. születésnapjáig lassan kivonuló Alapítvány sem maradhat tétlen. Amikor megbízá sából Rév István felkeresett, én is úgy éreztem, hogy van még mit tennie egy olyan szervezetnek is, amely már nyilván túl van missziójának történelmi jelentőségű periódusán. Annál is inkább, mert 1999-ben megszűnt a közoktatási és az egész ségügyi „megaprogram”, és ezzel negyedére apadt az évi 20 millió dolláros támo gatási keret. De ez a jelentősen csökkentett összeg még évi 5 millió dollár volt, ami sokféle érdemes ügyre és közhasznú kezdeményezésre elég. Persze tudtam, hogy az Alapítvány ezen túl sem szállhat be a politikába, de láttam lehetőséget arra, hogy a polgárok és a civil szféra társadalmi felelősségérzetére hatni lehessen.
Szerettem volna, ha Soros azt követően bíz meg a kuratórium irányításával, hogy megismeri terveimet. Ennek megtörténte után az igazán nagyszerű kuratóri um (Göncz Kinga, Bojár Gábor, Halpern László, Orsós László Jakab és az év végé ig maradó Enyedi György), ami rajtam kívül kiegészült még Klaniczay Gáborral és Majtényi Lászlóval, valóban nagy lelkesedéssel látott munkához. Emlékszem, hetente tartottunk gyakran egész napos kuratóriumi üléseket, amelyekre a kurátorokon kívül többször meghívtunk külső szakértőket is. Magam igyekeztem tájé kozódni a legsikeresebb Soros-alapítványoknál: Varsóban a civil szervezetek intéz ményi támogatásának hatékony módszereit tanulmányoztam, Pozsonyban pedig azt a kivételes civil kezdeményezést, az OK’98 programot, amelynek eredménye ként az 1998-as parlamenti választásokon 86%-os részvételt sikerült elérni. Októ berben Soros ismét Budapesten volt, nagy büszkén elhívtuk a kuratórium ülésé re - ami korábban nem volt szokás -, sőt közös sajtótájékoztatót is tartottunk ter veinkről. A kuratóriumi ülésen az Alapító érdeklődéssel hallgatta ambiciózus el képzeléseinket, de a maga részéről bejelentette, hogy Magyarország - és a többi csatlakozó ország - európai uniós tagsága idejétől jelentősen csökkenteni szándé kozik a nemzeti alapítványok támogatását. Persze nem voltunk boldogok a hír hal latán, de lelkesedésünk az éppen meghirdetett „Hogyan legyünk polgárok?” program kapcsán azért nem lankadt.
A csomag két legfontosabb eleme az „Élj a jogaiddal - menj el szavazni!”, illet ve a Közszolgálati média program volt. Az előbbi leglátványosabb és egyszersmind legvitatottabb része kétségtelenül a Geszti Péter vezette ARC által készített hét óri ásplakát volt. A Művész moziban tartott sajtótájékoztatón abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy az Alapítvány által támogatott és általam is nagyra becsült meleg és leszbikus szervezetektől bocsánatot kellett kérnem, amiért a két leszbikus lányt ábrázoló poszter megsértette érzékenységüket. Nem vitás, hogy célunk, ha nem is a polgárpukkasztás, de a minden áron való figyelemfelkeltés volt, a plakátokkal éppúgy, mint az Erzsébet-híd választások előtti feldíszítésével az „Egy csónakban evezünk!” felirattal. A közszolgálati típusú programok megjelenése a kereskedelmi rádiókban, televíziókban, mindenekelőtt a Klub Rádióban és az ATV-ben szintén biztosan hozzájárult a választópolgári aktivitás növeléséhez. Persze sohasem fogjuk megtudni, hogy a kampánynak mekkora szerepe volt abban, hogy a rendszerváltás óta sem korábban, sem azóta nem volt akkora - 70% feletti - a választási részvé tel, mint éppen 2002-ben. Azt is nehéz megállapítani, mekkora szerepe volt a ma gas részvételi aránynak abban, hogy a korábbi parlament szélsőséges, antiszemita résztvevője most kiszorult a törvényhozásból, de azt nem is tagadtuk, hogy az ál lampolgári aktivitás ösztönzése mellett az alkotmányos rend ellenségeinek kiszo rítása a parlamentből üdvös mellékhatása lenne a kampánynak. Merthogy meg voltunk győződve arról, hogy a választópolgárok nagy többsége elutasítja ezeket a szélsőségeket, és minél többen mennek el szavazni, annál inkább tükrözi az ered mény a polgároknak ezt az akaratát. Mindenesetre a választások másnapján Soros telefonon gratulált a kampány sikeréhez, és egyben megerősítette, hogy ilyen körülmények között végképp semmi szükség már rá Magyarországon.
Ez utóbbi, láthatóan komoly elhatározása arra ösztönözte a kuratóriumot, hogy elkezdje keresni a lehetőségeit, miként lehetne más bel- és külföldi forrásokat bevonni egy esetlegesen átalakítandó Alapítványnak a hazai civil szférát erősítő jövőbeni tevékenységébe. Megbíztunk egy profi céget annak feltárásával, milyen esé lyei lennének a pénzgyűjtésnek Magyarországon és külföldön, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. A tanulmány elkészültét követően meg kellett tapasztal nunk, hogy Soros nem lelkesedik az ötletért, még akkor sem, ha az Alapítvány más néven folytatná munkáját. A kuratórium pedig nem akart az Alapító szándé kaival szembekerülni, ezért a terv lekerült a napirendről. Maradt viszont az a terv, ami találkozott az Alapító elképzeléseivel, hogy egyrészt pályázzuk meg a civil tár sadalom fejlesztésére a térségből kivonuló nagy amerikai támogatók (köztük So ros) által létrehozott alap (Trust Fund for Civil Society) pénzeinek magyarországi szétosztását, másrészt hozzunk létre egy közpolitikai intézetet a különböző szakpolitikák befolyásolására.
Az utóbbi tűnt egyszerűbb feladatnak, márcsak azért is, mert engem szakmai lag is érdekelt annak megoldása. Ezért is vállaltam szívesen magamra a még meg sem alakult Intézet első rendezvénye, az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról szóló, sikeresnek bizonyult nemzetközi konferencia megszervezését, majd az erről szóló Ügynökök és akták című kötet szerkesztését, később pedig az alkot mányról szóló konferencia megszervezésében való aktív részvételt. Az Intézet meg szervezését külön megkönnyítette, hogy Majtényi László, a kuratórium tagja kész volt elvállalni a létrehozandó intézet vezetését, és ez garantálta, hogy a mi elképze léseink szerint jöjjön létre az intézmény, ami azután szervezetileg teljes mértékben függetlenedik az Alapítványtól. Ez viszont azt is jelentette, hogy a politikai pályá ra tért Göncz Kinga mellett elveszítettük még egy kiváló kurátorunkat, de szeren csére megnyertük a civil, illetve a jogi programokban már korábban is igen aktív Csongor Annát és Nagy Boldizsárt.
Nehezebb volt a Trust pályázat elnyerése. A kuratórium és a Varsóban széke lő management ugyanis nehéz szívvel adta volna a három évre szóló összeget egy olyan szervezetnek, amelynek jövője bizonytalan. Ezért azután előbb Soros Györ gyöt kellett meggyőzni arról, hogy a pályázat elnyerése érdekében világossá kell tennie elképzeléseit a jövőt illetően. Erre az időre Soros kialakította a csatlakozó országok 2004 utáni támogatásának azt a rendszerét, amelyben a tíz nemzeti ala pítvány egy 10 millió dolláros keretösszeg rájuk eső részére nyújthat be pályázatot. A mi elképzelésünk az volt, hogy ebből a keretből lényegében ugyanarra az intéz ményi támogatási programra pályázunk, ami a Trust-pályázatunknak is a közpon ti eleme. Ez a taktika bevált, mind a Trust, mind Soros New York-i kuratóriumát megnyugtatta, hogy nem egyedüli támogatói a tervnek.
Ugyanakkor az elmúlt közel két évtized szervezet- és programtámogatásairól áttérni az intézményi támogatásokra nem bizonyult egyszerűen kommunikálha tó feladatnak idehaza. Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a két-három évre szóló pénzeket nem a szervezet állandó költségeinek fedezésére, de még csak nem is valamilyen kitűnő program megvalósítására adjuk, hanem arra, hogy az illető szervezet - amely persze korábbi támogatottként már igazolta kiválóságát - fel tudjon készülni arra az időszakra, amikor már sem a Soros Alapítvány, sem más külföldi forrásokat felhasználó támogató nem lesz jelen. Meg kellett értetni a közvélemény nyel, hogy megszűnnek az Alapítvány olyan sikeres és népszerű programjai, mint például a kulturális, oktatási, egészségügyi pályázati lehetőségek. És meg kellett értetni egykori partnereinkkel, akiknek gyakran a villanyszámla kifizetése is gon dot okozott, hogy ezt a pénzt most fundraiserre vagy profi pályázatíróra költheti csak. Akinek ég a háza, ritkán gondol arra, hogy áldozzon a szelektív szemétgyűj tésre. A hagyományos támogatások megszűnését sokan - éppen a korábbi támoga tottak közül - egyszerűen az Alapítvány megszűnéseként élték meg. Ennek a be látható folyamatnak előjele volt a folyóirat-támogatások megszűnése/csökkenése a 90-es évek végétől kezdve. Ez a program egyike volt azoknak, amelyek a legin kább csípték Soros szemét. Sohasem értette, mi szükség van egy olyan kis ország ban, mint Magyarország, annyi, magát eltartani nem képes folyóiratra, amennyi nálunk szerencsére mindig is volt. Persze New Yorkból ő nem tudta megítélni e fo lyóiratok szerepét, miként azt sem, hogy azok állami támogatása mindig is politi kai szimpátia kérdése volt. Egy darabig az Alapítvány megpróbálta elrejteni ezeket a támogatásokat különböző programkeretek rubrikáiba, de azután 2003-tól már ez sem volt lehetséges. De amíg a kultúrával foglalkozó kuratórium még osztott ilyen támogatásokat, akkor sem adhatott olyan folyóiratoknak, amelyeket rosszul menedzseltek. (Az egyik, egyébként kiváló, de óriási remittendával dolgozó folyó irat hasábjain a főszerkesztő még antiszemitizmussal is megvádolt, amiért nem bí ráltam felül a szakkuratórium negatív döntését, és nem adtam támogatást nekik a hivatalba lépésem első napján megszüntetett elnöki keretből.) Az Alapítvány által tovább nem folytatható kulturális szponzoráció élénkíté sére 2004-ben Török András vezetésével Summa Artium néven létrehoztunk egy közhasznú társaságot, amely közvetítve az üzleti és kulturális világ között, igyek szik ösztönözni a kultúrára fordított üzleti szponzorációt, ezen belül is növelni a minőségi kortárs művészetek támogatását. Ugyancsak nem folytathatjuk az önfej lesztő roma iskolák, illetve az innovatív pedagógiai módszerek alkalmazásának tá mogatását a roma gyerekek iskolai sikeressége érdekében. Némi megnyugvást je lent ugyanakkor, hogy e programokat az oktatási kormányzat átvette, sőt ki is bő vítette. A kényszerűségből megszűnő roma támogatásokat persze nem fogja pótol ni, de egyfajta, nem is csak magyar, hanem regionális kormányzati erőfeszítéseket tesz szükségessé Magyarország - és az egész régió - cigányságának társadalmi in tegrációja érdekében Soros György 2005 januárjától induló azon kezdeményezése, amely a „Roma Integráció Évtizede” címet viseli.
Kétségtelen, hogy az uniós csatlakozás nem oldotta meg az államtól független, erős civil szervezeti szféra hiányának problémáját. A külföldi támogatók kivonulásával a legnehezebb helyzetben éppen azok a demokratikus hatalomgyakorlást ellenőrző, emberi jogvédő szervezetek vannak, amelyek külföldi támogatottsági füg gősége a civil szektorban az átlagos 6% helyett 74%-os volt. Ezeknek a szerveze teknek van legkisebb esélyük állami támogatásra is, hiszen fő funkciójuk az, hogy kellemetlenkedjenek a mindenkori kormányzatnak, ráadásul olyan szociálpoliti kai, egészségügyi szolgáltatásokat sem látnak el, amelyeket az állam szívesen áten ged a civileknek. Ezek a szervezetek kevéssé számíthatnak a privát és az üzleti szfé ra adományaira is. Persze ezzel nem azt kívánom mondani, hogy pusztán a rászo rultság indokolja az ideig-óráig tartó további támogatást, sokkal inkább az a fon tos szerep, amit a demokratikus értékek feletti őrködésben betöltenek, hogy jelzik az állami hatalomgyakorlás működési zavarait. A nemzeti alapítványok, köztük a mi alapítványunk javaslatára Soros György kezdeményezte az Európai Uniónál egy önálló alap létrehozását e „watch-dog” típusú szervezetek támogatására.
Húsz évvel az alapítás után tehát az Alapítvány két fontos szerepet játszik a mai magyar közéletben. Az egyik - amelyet az intézményi támogatási programon ke resztül igyekszünk megvalósítani - a független civil szféra megteremtésében való részvétel, a másik pedig - amelynek fő motorja az Eötvös Károly Közpolitikai In tézet - a magyarországi szakpolitikák befolyásolása. Mindkét feladatot úgy kell el látni, hogy az apparátus az én elnökségem három éve alatt is a negyedére csökkent, és megszűnt az összes szakkuratórium. Ez azt jelentette, hogy a „felszámolóbiz tos” és kurátortársai mellől fokozatosan eltávoztak kiváló szakértelmű kurátorok és apparátusi munkatársak. Köztük olyanok is, akik - mint közvetlen kolléganőm, Radvánszky Katalin - a megelőző 17 évben folyamatosan az Alapítványt szolgál ták. A munkának ezt a nehezen elviselhető, nyomasztó kísérőjelenségét csak egy olyan emberséges menedzser jelenléte tudta enyhíteni, amilyen Belia Anna igazga tó. A vigaszt nyújtó másik körülmény, hogy az Alapítvány - és ez két évtizedes tör ténetének talán legfontosabb, jelen sorok szerzőjétől független vívmánya - hozzá járult egy olyan szellemi kapacitás, a nyílt társadalom értékeit képviselő értelmisé gi bázis kialakulásához, amire mindannyian büszkék lehetünk. Ha van még hiva tása az Alapítványnak az elkövetkező években az említett feladatok megvalósítá sán túl, akkor az éppen ennek az értelmiségi bázisnak az összetartása, amely min dig elkötelezett híve marad a nyílt társadalom eszményének. Magam büszke va gyok rá, hogy az elmúlt húsz évben, előbb mint támogatott - kinek első két köny ve az Alapítvány támogatásával jelent meg, és aki messzi konferenciákra jutott el az Alapítvány jóvoltából -, majd mint egy támogatott szervezet, illetve folyóirat alapítója, később mint a felsőoktatási szakkuratórium tagja, illetve vezetője, végül mint a nagykuratórium elnöke része lehettem ennek a nemes társaságnak.
2004. szeptember 1. Halmai Gábor
„ÉLJ A JOGAIDDAL – MENJ EL SZAVAZNI!”
2002-es választási plakátok
IN MEMORIAM ANDORKA RUDOLF
BALASSA PÉTER
BOGDÁN JÁNOS
FORGÁCS PÁL
KARDOS LÁSZLÓ
LÁZÁR GUY
MÉSZÖLY MIKLÓS
ORBÁN OTTÓ
SOLT OTTILIA
SZENTPÉTERI ISTVÁN
VÁLYI GÁBOR
VÁSÁRHELYI MIKLÓS
Az itt következő oldalak az Alapítvány elmúlt tíz évben elhunyt külső és belső munka társainak emlékét idézik - portréik mellett egy-egy személyes hangú írásukat, nyilvános megszólalásukat is újfent közreadva.
ANDORKA RUDOLF
(1931-1997)
Szociológus, egyetemi tanár,
a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
rektora, az OTKA elnöke.
Az 1980-as években számos alapítványi pályázat
ajánlója és szakmai bírálója.
ANDORKA RUDOLF
BEVEZETÉS A SZOCIOLÓGIÁBA
(Részlet a tankönyv előszavából)
1931-ben születtem, így a második világháború és a totalitárius szocialista rendszer súlyos társadalmi következményeit előbb eszmélő tudattal, majd tudatos felnőtt ként éltem át. Családomat és életemet ezek a politikai események közvetlenül érin tették: apámat mint polgári liberális világnézetű politikust mind a Gestapo, mind az ÁVH letartóztatta, megjárta előbb a mauthauseni koncentrációs tábort, később az Andrássy út 60. börtönét, majd a kistarcsai internálótábort és a váci börtönt. Én magam voltam kitelepített a Szolnok megyei Besenyszög faluban, munkaszolgála tos katona, a forradalmi tömeg tagjaként részt vettem az 1956-os forradalomban, ezt követően öt hónapi börtönbüntetésre ítéltek. Miután a politika ilyen mélyen áthatotta életemet, ennek természetes folyománya ez iránti elkötelezettségem.
A rendszerváltásig megvalósulhatatlan álom maradt számomra a politikai pálya, ennek ellenére 1989-ben tudatosan döntöttem úgy, hogy mégsem leszek politikus. A politikai és ezekkel összefüggő társadalmi és gazdasági kérdések iránti tudományos érdeklődés érthetően következett múltamból és beállítottságomból. A társadalomtudósi hivatást úgy képzeltem el, hogy abba egyaránt beletartozik a társadalmi valóság feltárása, az oktatás, a tudományos ismeretek népszerűsítése és - nem utolsósorban - mindezen keresztül hozzájárulás a magyarországi állapotok megjavításához.
Amikor 1949-ben leérettségiztem, természetesen a tudományos pálya is elérhe tetlen ábrándnak tűnt. Segédmunkásként tudtam csak elhelyezkedni. A reményt, hogy valaha társadalomtudományi munkát végezhessek, soha nem adtam fel. 1962 őszén szerződéses állást kaptam a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárá ban, igaz, először napi négyórás munkaidőben. Úgy éreztem, az első lépés megtörtént az olyannyira áhított tudományos munka felé vezető úton.
Az ötvenes években nem szociológiai pályára készültem. Az igazat megvallva nem is igen tudtam a szociológia tudományának létezéséről. Ez a tény is jól jellem zi azt az intellektuális tudatlanságot, amelyben abban az időben Magyarországon éltünk. Varga István polgári közgazdászprofesszor, valamint néhány közgazdaságtani könyv, elsősorban Heller Farkas és Joseph Schumpeter, valamint John Maynard Keynes műveinek olvasása felkeltette érdeklődésem a közgazdaságtan iránt. Esti hallgatóként az ELTE jogi karán fél évig hallgattam Varga István demográfi ai előadásait is. A KSH Könyvtárában kerültek először a kezembe külföldi szocio lógiai munkák, az akkor ugyancsak ott dolgozó Szelényi Iván tanácsára kezdtem azokat figyelmesen tanulmányozni. Amikor 1963-ban a KSH Népességtudomá nyi Kutató Intézetének immár főállású munkatársa lettem, elsősorban szociológiai témákat, az alkoholizmust, majd a társadalmi mobilitást és az idős emberek hely zetét kutathattam. Ebben az időszakban alakult ki tudományos együttműködé sem és barátságom az ugyancsak KSH-ban dolgozó Cseh-Szombaty Lászlóval, aki a még 1949-ben feloszlatott Szalai Sándor-féle szociológiai tanszéken szerzett igen alapos szociológiai műveltséget.
Ahogyan egyre jobban elmélyültem a szociolóia szakirodalmának tanulmányozásában, úgy erősödött bennem az a törekvés, hogy szociológus szeretnék lenni. Nemcsak azért, mert a szociológia ad lehetőséget a társadalmi-gazdasági-politikai összefüggések legszélesebb körű megismerésére, tehát a társadalom megértésére, hanem valószínűleg azért is, mert a szociológiához eredendően hozzátartozik a szegények, elnyomottak, hátrányos helyzetűek melletti elkötelezettség, mely sem a közgazdaságtanban, sem a demográfiában nem található meg. Miért olyan fontos számomra ez? Három eltérő jellegű motívumot szeretnék megemlíteni. Fiatal korom óta a keresztény (azon belül evangélikus) hit tanításai szerint nevelkedtem, és így azonosultam Jézusnak a szegények és elnyomottak melletti nagyon határozott állásfoglalásával. Másrészt életemnek az a tizenegy éve, amelyet munkások és parasztok között éltem le, maradandó emlékeket hagyott bennem a magyar társadalom szegényeiről és elnyomottjairól. Becsületes, keményen dolgozó, szilárd erkölcsi elveket követő és egymás iránt - hozzáteszem, irántam is - szolidáris embereket ismertem meg bennük, akik közül néhánnyal a mai napig tart a barátság. Végül, családom is és magam is voltam szegény, olykor nagyon szegény, továbbá a hatalomnak kiszolgáltatottja, ezért nagyon is jól tudom, mit jelent szegénynek és elnyomottnak lenni.
Végső soron mélyen gyökeret vert bennem az a meggyőződés, hogy a szocioló gus igen sokat tehet a társadalmi viszonyok őszinte feltárásával. Amikor életpályá mat terveztem, mindig magyar szociológus akartam lenni, maradni, tehát nem gondoltam az ország elhagyására annak ellenére, hogy sokat publikáltam külföldön (a külföldi ismertség bizonyos védelmet biztosított Magyarországon is).
Szociológusi pályafutásom -1962-től 1983-ig a Központi Statisztikai Hivatal ban, majd 1984-től a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen - befolyásolta szociológiai felfogásom két olyan alapvető jellemzőjét, amelyet e tankönyv olva sója nyilván észre fog venni, és amelyet ezért érdemes itt világosan előre elmonda ni. Az első az, hogy nem voltam marxista. Sem a fent leírt intellektuális hatások, sem az 1970-től fokozatosan kiépülő külföldi tudományos kapcsolataim, barátaim nem vittek a marxizmus felé. Hozzáteszem, az amerikai strukturalista funkcionalizmus felé sem. Ha a világ szociológiájában intellektuális rokonokat kell megneveznem, akkor a neoweberiánus és az empirikus szociológusokra utalhatok. A neoweberiánus elméleti orientáció és az empirikus munka legtöbb esetben öszszekapcsolódik a hozzám közel álló szociológusoknál. Ezt a lazán körvonalazható irányzatot a dogmatizmus teljes hiánya és készség jellemzi arra, hogy a valóság megismerése alapján nézeteiket módosítsák.
Abból a tényből, hogy nem voltam marxista, következik talán az, hogy Marxot ma is nagyon fontos szociológusnak tartom, akinek fogalmait és nézőpontjait ha talmas tévedései ellenére sem lehet a mai szociológiából kiküszöbölni. Persze Max Weber még inkább „benne van” a mai szociológiában. A KSH-ban 20 évig első sorban a valósággal kellett foglalkoznom. Ez nagyon is megfelelt elképzeléseim nek. A valóságfeltárás elsődlegességéről ma is meg vagyok győződve, noha az egye temi oktatásban szükségképpen nagy figyelmet fordítok az elméletekre. Az utób biaknak azonban az a funkciójuk, hogy hozzásegítsenek ahhoz, hogy jól megfogalmazott kérdéseket tegyünk fel az empirikus kutatásban. (…) A mai magyar társadalmi jelenségek megértéséhez segítséget nyújt, ha tudjuk, mit tártak fel ezekről a jelenségekről a szociológiai vizsgálatok más országokban, elsősorban a fejlett országokban. A magyarországi és a fejlett országokban meg figyelt jelenségek és tendenciák sok tekintetben hasonlítanak; ilyenkor jó tudni, hogy nemcsak magyar, hanem általánosabb jelenségekkel, tendenciával van dol gunk, amelynek eltérő alakulására nem nagyon számíthatunk. A hasonlóságok nál még érdekesebbek azok az esetek, amikor a Magyarországon megfigyelt sajá tosságok (például a férfiak halandóságának romlása, az igen magas öngyilkossá gi arányszám) nem jellemzőek más fejlett országokra, ilyenkor ugyanis a speciális magyarországi okok feltárása nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi szociológia számára is igen érdekes következtetésekhez vezethet.
A magyar szociológiai kutatások természetesen nem folynak „elefántcsontto ronyban”, hanem szorosan összekapcsolódnak a magyarországi társadalmi prob lémák, például a szegénység, a deviáns viselkedések orvoslására való törekvéssel. Ezért röviden utalok arra is, hogy a tárgyalt problémákat hogyan lehet társadalompolitikai eszközökkel befolyásolni.
A szociológia természetesen nem maradhat meg a tények leírásánál, az adatok elemzésénél. Meg kell próbálnia azokat elméleti keretbe rendezni. A konkrét em pirikus kutatások összefoglaló magyarázata mellett az elméletnek az is a szerepe, hogy a jövőbeli empirikus kutatások számára kérdéseket fogalmaz meg. Ezért a nemzetközi és a magyarországi helyzet bemutatása előtt ismertetem a kérdéses je lenségre vonatkozó elméleti kérdéseket, a jelenség magyarázatára előadott külön böző elméleteket. Igyekszem több, sokszor ellentétes elméleti megközelítést bemutatni. Ezzel érzékeltetni kívánom, hogy a szociológia nem végső igazságként kezeli az elméleteket, hanem egy adott társadalmi jelenség magyarázatára szolgáló kí sérletként. Az empirikus vizsgálatok alapján dönthetjük el, hogy melyik elmélet áll a legközelebb a valósághoz. Általában jelzem azt is, hogy én melyik elméletet fo gadom el, de az olvasót arra szeretném ösztönözni, hogy maga is gondolkozzék el azon, neki melyik elmélet látszik a legelfogadhatóbbnak. (…) Bevezetés a szociológiába. Budapest, 1997, Osiris.
BALASSA PÉTER (1947-2003)
Filozófus, esztéta, irodalomtörténész.
1992-től három éven át
az Alapítvány könyvkiadás-támogatási
programjának kurátora.
BALASSA PÉTER
LEONÓRA PAPÍRJAI
(Részletek a szerző utolsó, befejezetlen esszéjéből)
2003. június 12.
(…) Biztosíthatom az Olvasót, legyen az korai vagy késői, nem naplót tart a ke zében; nem kívánok személyes vallomásokat tenni (tettem már ilyet, s meglehet, nem szerencsés formák között; ami nem azt jelenti, hogy úgy és annak kellett tör ténnie naplókísérleteim körül, aminek és ahogy). Arról is biztosíthatok mindenkit, hogy a fogadtatásban rejlő üdvös felejtés és a leváltás-mánia a nietzschei értelem ben hasznomra vált. És egy rám vetített hatalommániás apafiguradekonstrukciója úgyszintén. Lényeg az, hogy ez itt nem napló, amely a bomló idő mesterséges meg szigorításával és megállításával akarna rendet teremteni. Ez a könyv számadás sem akar lenni. Nincs különösebb célja, sem iránya (vagy ha igen, akkor az magától ki derül a haszonból és a kárból, vagy nem derül ki). A legkevésbé fikciós,esztétikai célkitűzései volnának ennek a könyvnek, de azért szeretném, ha mondataim eszté tikai programok nélkül is korrektek maradnának. Tudományosságuk pedig kimerülne abban, amiben mindig is: a tudás iránti vágyban.
Nem, ez inkább elmélkedés, megfosztva e szót minden közvetlen teológiai, lélektani, kultúrtörténeti húzóerejétől. Írom, amíg bírom, és írja a lejegyző, amíg bírja.
2003. június 14.
Persze a naplóírás túltermelése éppenséggel bizonytalanságra vall. Azért emlékezünk annyit, mert a felejtés nagy paradigmájában vagyunk, annak a védekezésnek a jegyé ben, amiről Nietzsche kétértelmű röpiratát írta. Az egész Nyugat, legalábbis 1945 óta, pregnánsan felejt, mert emlékei valamiképpen bűnösekké váltak, de itt most nem akarok továbbmenni, se morálteológiai irányba, se a teológia nélküli morál irányába. Mindenki tudja, miről van szó; és nem csupán egyvalaminek (civilizációnk példátlan barbarizálódásának) a felhalmozódásáról. Mindenesetre a napló mint emlékezés - mije? nem válsága, például? - éppen úgy érvényes bizonyos értelemben a természet- és orvostudományokra, mint a társadalomtudományokra. Különösen éles a historizmus válságában megmutatkozó törés e kettő vagy három elválása tekintetében. Ebben a folyamatban beteljesedik Keletnek és Nyugatnak az az eredendő különbsége, hogy a Nyugat fogalomképzése mindig kissé koloniális volt: mindig kellett lennie valami lyen nagyobb totalizáló általánosságnak, amely maga alá gyűri és leigázza a jelenségek nagy sokaságát, így építményszerűséget hozván létre, amelybe egy egyre rémesebb háziúr települt. A Kelet viszont, ha jól érzékelem egyáltalán, a kicsiben mint egyes ben pillantja meg, szó szerint láttatja, láthatóvá teszi azt, ami a Nyugat számára utol só pillanatként Platón barlangmozija, végpontként pedig Husserl és az ő fenomeno lógiája. A kicsi látványszerű, a nagy általánosság pedig építményszerű. Az ebből adó dó gondolkodásbeli, teológiai, logikai stb. különbség világokat állít szembe egymás sal. Ebből fakad a Nyugat számára a történelem megőrzésében rejlő monumentalitás, nem szólva a logikai rendről, mely különböző alakzatokat ölt magára, mint élet és ha lál kérdését. (Erre irányul az a mai és termékeny törekvés, amely a Semmivé magasz tosult szabadságtörténetben a Fenséges újraértelmezhetőségét teszi lehetővé. A Fensé ges XVIII. századi történetének korunkbeli francia, elsősorban újkanti alapokon tör ténő modernizálása a Nyugat ez idáig egyik legeredetibb kísérlete.) A Kelet számára viszont - s ez a Nyugat szempontjából végzetesen diadalmas - a látás és a látvány az elsődleges, ami kiolthatja a történetiséget, s hatalmi történelem helyett az Orient szá mára az esztétikai regulát tekinti elsődlegesnek. Az igazságnak két különlegesen meg hasonlott vágyformája ez. Jól látható ez a XX-XXI. század fordulóján, amikor a vizu ális világegyetem eluralkodása, a piktogramok, a vizuális kódok, egyszóval a digitális világegyetem, a keleti láthatóság mutatkozik egy hirtelennek látszó fordulattal győz tesnek, amely lemond az értelem túlfeszítéséről. Egyébként végső soron ez is via negativa: erőteljesen beszélni valamiről, ami nem egzisztál.
Akár innen nézve is beszélhetünk a história mint rossz apa végzetes trónfosztá sáról. Arról a megszámlálhatatlanul sok, nagy példányszámban megjelenő ars me moriaeről, amelyet alig olvas valaki, hogy annál inkább az ars oblivionis lomtárá ba kerüljön (lásd erről Harald Weinrich Léthé című könyvét, továbbá mindennapi életünk üdvös és kevésbé üdvös általános vizualizálódását, például a Holocaust-fil mek, Auschwitz vizualizálása, amit már ortodox-zsidó szempontból is képtelennek érzek, hiszen „Isten” nyilván negatívan is ábrázolhatatlan).
Mindaz, ami modernizációnak nevezhető, ’45 után és még inkább ’89 után, nem egyszerűen a ’45 utáni korszak hidegháborús időszakának megszakadását kö vető föleszmélés, hanem az archaikus nyugati történelemnek és minden archai kus forma végső ellehetetlenülésének, az amerikai kultúra (mert bízvást nevezhető ez annak) úgynevezett végső győzelmének látszik, egy egypólusú, amerikanizáló, monokultúrás korszak győzelmének, amit lehet globalizmusnak, musica mondanának stb. nevezni, szeretni vagy nem szeretni, édes mindegy. (…) A pax americanát (ami a legkevésbé sem pax) többnyire disharmonia terrestris nek lehet nevezni, amely tehát valami olyan tisztán emberiről rántja le a leplet, amely mögött vagy amelynek színe előtt nincsen semmi és senki. Ennek pártfogói azt mondják, s emellett súlyos érvek szólnak, hogy az ember amennyire szabad lény, annyira transzcendencia nélküli (transzcendentálásra állandóan kész). Lát juk, milyen könnyűszerrel eszkábálható egy finoman mozgatható dichotóm szer kezet. A tiszta modernitás sorsáról van szó. Ezen a ponton maga a dekonstrukció oltja ki magát, hiszen nincs mit leépíteni többé. A bábeli torony mint építmény - mese. A szabadsággal szemben nincsen semmi. A „földi”-vel szemben saját imma nenciája van, semmi egyéb. Létrejött a szabadság monokultúrája. Ez az épületsze rűségnek radikális sivataggá változása, ami még így is nagyszerű műalkotásokat hoz létre. Gondoljunk azokra, akiket magunk sem posztmodernnek, hanem utol só, nagy késő moderneknek nevezünk, például Beckettre vagy John Cage-re. Iro nikusan jegyzem meg, hogy posztmodernnek talán még azok sem mondhatók, akik a kiürülés nagy és tulajdonképpen a keleti paradigmát megújító szerzőinek nevezhetők (például ők). Mindenesetre a posztmodernben érdekes visszarettenés tapasztalható a radikális redukcionizmustól. (…)
2003. június 16.
Még mindig a XX. századnál maradva, hogy közelebb kerüljünk a XXI.-hez - a XIX. század agóniája ugyanis a XX. század rövid és gyalázatosan ronda vajúdásán át a XXI. század egyelőre értelmezhetetlen születéséhez vezetett.
Hogyan függhet össze a már sokszor felemlegetett historicitás és annak sokszo ros kritikája a radikálisok felől (Marx és Darwin, Nietzsche és Freud, Dosztojevsz kij és a legnagyobb időkritikus-írók, amilyenek Kafka és Musil, Joyce, Proust és az író Kirkegaard), mondjuk, a náci fiatalok, a bolsevik Ifjú Gárdisták, illetve pi tiánerebb változatban az áramvonalas Orbán-féle mozgalmárok történelemfelejté sével, történelmi hazugságaival és mindent relativizáló hamisításaival? A lényeg: a mára létrejött és virulens történelmi relativizmus és a tényekkel, nevekkel(!) szemben beteljesült közömbösség. Az ego nárcisztikus kivetítéstechnikája korunk projekciós jelenidő-diktatúrája. Hogyan jöhetett létre az Idő radikális kritikájá val kapcsolatosan a Tény és a Név közömbös használata? Ez szó szerint a volun tarizmusnak az a súlyos esete, amelyben minden azon a szubjektivizmuson alap szik, hogy minden az Én vagy a csoport közös konstruktumának tekinthető, s ami összeroskaszt mindent, ami tudás, mert magát a cserét és a különböződést állan dósítja, semmi egyebet; így kizárólag az analízis know-how-ja jön létre az analízis története nélkül. Történet helyett események, a mellérendelés fémesen csillogó fik tív tere. Ezenkívül konstruktummá emel mindent, amit hihetőnek, vagyis posztmodern tudománynak állít, ami módszeres ténykaleidoszkóppá változtatható.
Ha az eredetet és a folyamatosságot a már elemzett módon teljes mértékben dekonstruáljuk, akkor az Idő helyébe nem valamiféle mélyebb tagolás és változás kérdései lépnek, hanem a magyarázat szétzúzódik, az értelem pedig hiú történe lemcsinálássá változik. Az Idő így valóban pusztán a szubjektív marketing játéka. Olyan játék, amelyben ismét a darwini harc és játszma lép elénk.
A történelem egészében nem ítélhető meg morálisan, de morálisan megítélhető események lehetségesek benne, különösen azok, amelyekben én magam benne va gyok. A történelem belülről ítélhető meg. A történelem, amelyben én magam ben ne vagyok, részesedés és nem birtoklás. Az persze újabb darwini kérdés, hogy ki birtokolja majd utólagosan a fölényt. De ezt nem írta bele Darwin, mint ahogyan a Gulágot sem írta bele Marx A tőkébe. Ezek azok a bizonyos külső marketing-já tékok, amelyek reménytelenül szubjektivisztikussá züllesztik a történelmet vagy az időt és a gondolkodást (például pax sovieticus vagy pax americana); hiszen a cso port erőfölénye lényegében úgy működik már, mint az ego törekvése az erőfölény re; mintha birtokháborúnak látszana az egész. De ez nem egy archaikus világ szer kezete, hanem egy primitív káosz önarcképe. Létrejön ily módon egyfajta ahistori kus historizálás és cinkosság az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a múlt rend szerből szokásos utólagos beleírások, kinek ki volt a saját komonistája, spiclije, ügy nöke és feljelentője. Sőt még az is, utólag, hogy ki kinek a zsidója, ki kinek az Igaz Embere. Mindez végül Marx és Nietzsche morálkritikáját nagyon is indokolttá te szi; a posztmodern történelemellenességét viszont semmire se kötelező amorális blöffé. (…)
BOGDÁN JÁNOS
(1963-1999)
Pedagógus, a pécsi Gandhi Gimnázium
alapító igazgatója.
1997-től haláláig az alapítványi Roma Program
kurátora.
BOGDÁN JÁNOS
KIK PÓLYA ZOLTÁN SZÖVETSÉGESEI?
Ha valaki venné magának a fáradságot s az elmúlt negyven év romákkal kapcso latos állami és pártdokumentumait végig elemezné, láthatná, hogy az üdvözülést szolgáló programokban az iskolának kulcsszerepet tulajdonítanak. A gyermekekkel érdemes foglalkozni. Az iskola a csodaszer.
Pedagógus lévén akár hízelgő is lehetne ez az álláspont számomra. Tudjuk azon ban, hogy társadalmi problémákat megoldani az iskola révén - hiú ábránd. Sőt, a társadalmi problémák megoldása nélkül az iskolai problémák sem oldódnak meg.
Mindemellett hamar rá kellett jönnöm, hogy ez az álláspont egyben a szülők, felnőttek „leírását” is jelenti. Kultúrájuk, hagyományaik, akaratuk semmibevéte lét. Az állam, a párt, az iskola tudja, hogy mit kell tenni a gyermekekkel, a szülők nem.
1995 őszén-telén az alig elindult Gandhi Gimnázium felvételi vizsgáján két cse nyétei gyermek is felvételizett. Elért eredményeik alapján a felvételizők utolsó tizedében helyezkedtek el.
A csenyétei diákokat az iskola vezetője kísérte, s meghívására, valamint budapesti barátaink biztatására két kollégámmal 1996 áprilisában meglátogattuk iskolájukat. Olyan pedagógusokhoz mentünk, akikkel ismeretlenül s látatlanul összefűzött valamiféle szolidaritás, s akiknek elbizakodottságunkban tanácsot kívántunk adni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, az iskola veszélyes terep.
Csenyéte néhány utcáját járva Csongor Anna cigányosztályokról szóló tanul mányának mondatai jártak a fejemben. „Nem kétséges, hogy a világ errefelé (csak errefelé?) a szétesés felé tart. Nagyobb, majd egyre kisebb világokra esik szét, amelyek fizikai átjárhatósága is kétséges lesz.”* A „nyilvánvaló hanyagolás, megfosztás, kisemmizés”** itt nem az iskolára, hanem elsősorban a falura igaz.
* Csongor Anna: Szegregáció az általános iskolában. Cigány osztályok Magyarországon. Oktatáskutató Intézet, Budapest, 1991.
** Uo. (A szerk.)
Gyakori tapasztalatom azokról az alkalmakról, ahol roma gyermekeket tanító pedagógusok találkoznak roma vezetőkkel, időnként oktatási szakértőkkel, hogy bár láthatólag élénk vita - olykor veszekedés - folyik, a felek tulajdonképpen nem is egymáshoz beszélnek. A roma vezetők életük sikertelenségét kérik számon az is kolán, s azon életstratégiájuk kudarcát, mely szerint, ha nekik nem is sikerült, de gyermekeiknek már jobb lesz. Persze, nem lesz jobb, mitől is lenne.
A pedagógusok az elégedetlenségre sértődötten és felháborodottan reagálnak, hisz „még ez is”. Szintén egy szebb jövőképet dédelgetve, általában egy nagyobb város értelmiségi-egyetemi légkörében nevelkedve mennek falura „szolgálni”, ahol kulturális elszigeteltség, az urbánus infrastruktúra és a megbecsülés hiánya fogad ja őket. Ráadásul jönnek a cigány gyermekek, cigány osztályban, kisegítő osztály ban, vagy csak úgy, s bár ők hajlandók voltak foglalkozni velük, még ezért sem éri őket hála.
A saját „igazság” kimondásának szenvedélye, a pedagógusok társadalmi, s a szülők iskolai megbecsülésének hiánya nem termékeny állapot.
A csenyétei szülők számára a mindennapokban nem az iskola a központi kérdés. Amúgy, ha szólhatnának, egy „rendes”, „konzervatív” iskolát szeretnének. Osztá lyokkal, osztálynaplókkal, tanórákkal, feszített tananyaggal. Elsőként azt javasol tuk Pólya Zoltánéknak, hogy fogadják el ezt a kérést, ily módon legyen az iskola a szülőké. Hogy a szülők nem jót akarnak, hiszen a magyar oktatási rendszer intéz ményei nem jók? Hogy egész Magyarországon nehéz olyan iskolát találni a hagyo mányos módszerekkel dolgozók közül, ahol a diák jó teljesítményeket nyújt, s jól is érzi magát? Lehet. De biztos, hogy pedagógus és szülő kapcsolata, partnersége nélkül nem lehet sikereket elérni. Meddig becsüli az a gyermek az iskolát, akinek a szülei nem becsülik azt? S miért becsülne a szülő egy olyan intézményt, ahol a számára legfontosabb - a gyermeke jövője - formálódik, s nem hallgatják meg? A szülő, természetesen és magától értődően, gyermekét elsősorban biztonság ban szeretné tudni. Biztonságban a gyermekére leselkedő, a világból érkező fizi kai, szellemi és anyagi veszélyekkel szemben. Az iskolától is ezt várja el. Ha ezt az iskola jól csinálja - a fent említett, az elutasításból eredő közönyhöz hasonlóan -, ha teheti, nem érdeklődik az iskola iránt. A középosztálybéli szülők sem. Nagyobb részük egyfajta kötelességérzetből megy el a szülői értekezletekre is, bár általában feleslegesnek tartják. Meg akkor, ha baj van. S ez így van jól. Vagy inkább: ez így is jól van.
Az előbb említett biztonságérzethez tartozik, hogy a szülők tudhassák, hogy az adott iskolában megszerezhető tudással máshol is megállják helyüket gyermekeik. A csenyétei iskola esetében elsősorban a baktakéki általános iskolában, a környe ző városok szakmunkásképzőiben, szakközépiskoláiban, gimnáziumaiban. Ez azt a követelményt állítja minden oktatási intézmény elé, hogy valamilyen mértékig konform legyen a többi oktatási intézményhez. Második javaslatunk így az volt, érdemes az iskola másságát, alternativitását úgy korlátozni, hogy az ne veszélyeztesse a fenti követelményt.
Harmadik javaslatunk a tananyaggal volt kapcsolatos, s tulajdonképpen az el sőhöz is tartozik. Fontos lenne bevinni az iskolába a szülők etnikus kultúráját. Gyakran hallhatóak azok az ellenérvek, melyek szerint ez már csak nyomokban található meg, a szülők maguk sem akarják, vagy ezzel szemben kell hatékony ok tatást biztosítani. Ezek az ellenvetések részben helytállóak. Mi lehet azonban egy iskola szerepe, ha nem éppen az, hogy ráébressze a szülőket arra, hogy amijük van, az érték? Ennek révén állhat helyre önbecslésük. Az iskola visszahat a gyermek, a család önértékelésére. A cigányok nem egyszerűen szegények. A cigány kultúra nem azonos a szegénykultúrával. A magyarországi romák nem csupán hiányokkal jellemezhetők. Így nem egyszerűen abnormálisak.
Olyan országban élünk, ahol a többségi társdalom túlnyomó része szinte mit sem tud félmilliónyinál nagyobb kisebbségéről. A gyermekkorban elsajátítható előítéleteken, sztereotípiákon kívül nem feltétlenül kell, hogy érjen bárkit bármi információ. Hogy nem lehet általában cigányokról beszélni, újra és újra meglepetést kelt.
De nemcsak az etnikus kultúra mássága alapján nem lehet univerzális monda tokat alkalmazni a romák kapcsán. Az adott településhez, a modernizációhoz, a munkához jutáshoz való viszony alapján is sokszázféle közösségről beszélhetünk.
Addig, amíg a romákat általában jellemző kijelentések önmagukat beteljesítő jóslatként igazak nem lesznek. Amíg a nyomor homogenizáló hatása az abnormalitást nem teszi a legfőbb jellemzővé.
Fél évvel csenyétei látogatásunk után részt vettem Szófiában egy olyan konfe rencián, ahol kilenc ország roma értelmiségijei, politikusai találkoztak. A találko zó sztárvendégei a Magyarországról érkezett társaság tagjai lettek Kozma Blan ka két mondásának köszönhetően. „Kedves Barátaim! Csak magatokra számíthat tok!” - kezdte előadását, s dübörgő taps fogadta. Az elhagyatottság e keserű, dacos megállapításának bátor, tettekre buzdító kijelentése akkor, ott lelkesedést váltott ki. Mindenesetre számomra azóta is ez lett a legfontosabb mondat.
Nem tudom, hányan gondoltak arra, hogy ha Blanka mondata igaz, az mekkora baj. Vajon, ha a csenyéteiek csak magukra számíthatnak, mi történik? Vajon, ha a roma értelmiségiek csak magukban bízhatnak, mi történik? Vajon, ha igaz Blanka állítása, mit kell tennünk?
In: Csenyéte - antológia. Csenyéte-Budapest-Pécs, 2002,
Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium
FORGÁCS PÁL
(1923-1996)
Szakszervezeti vezető,
a TDDSZ és a LIGA szakszervezetek alapító elnöke,
a Soros Alapítvány legelső titkára.
FORGÁCS PÁL
ELNÖKI MEGNYITÓJA A TDDSZ
1988 MÁJUSI ALAKULÓ ÜLÉSÉN
Tisztelt Alakuló Gyűlés, igen tisztelt Vendégeink, kedves Barátaim!
Olyan eseményre jöttünk össze, amelyhez hasonlóra évtizedek óta nem volt példa a nagy múltú magyar szakszervezeti mozgalom évszázados történetében.
Szakszervezetet fogunk alakítani. Szakszervezet: ez a szó megkopott az utóbbi néhány évtizedben. Ahogy mondani szokás: „csak a legöregebb emberek emlékez nek rá”, milyen is egy valódi, alulról épülő, érdekeket védő, demokratikus szakszervezet.
Jómagam - 18 évesen - 1941-ben vettem részt először egy munkásszakszervezet szervezésében. Életem nagy elégtételének érzem, hogy most, valamicskével időseb ben, újra egy új szakszervezet alapításának örömteli, boldogító, reményekkel teljes munkájában vehetek részt.
Milyen szakszervezetet szeretnénk alapítani? Olyan szakszervezetet, amely fölött senkinek nem kell gyámkodnia, amely sza kít a dogmákkal és a merev, hierarchikus felépítéssel, amelynek nincsenek az ér dekvédelemmel ellentétes feladatai, amelyben a tagság a maga érdekeit demokratikus módon, korlátozás nélkül érvényre juttathatja.
A most megalakuló szakszervezet a legnemesebb hagyományokhoz visszanyúl va nem csupán saját tagságának érdekeit kell képviselje és védelmezze, hanem küz denie kell a társadalmi igazság érvényesítéséért, a hagyományos szolidaritás erősítéséért.
A Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete akkor alakul meg, amikor szerte a világon a szakszervezetek egy történelmi esemény 40. évforduló ját ünneplik: 1948 júniusában San Franciscóban a Nemzetközi Munkaügyi Kon ferencia elfogadta a szabad egyesülésről és a szervezkedési jog védelméről szóló egyezményt, amelyet a Magyar Népköztársaság is becikkelyezett.
Ez az egyezmény, amely a szakszervezetek évszázados harcának eredményeként jött létre, első ízben rögzítette, hogy „A dolgozóknak minden megkülönböztetés nélkül joguk van rá, hogy előzetes engedélyezés nélkül megalakítsák saját szervezetüket, és csupán e szervezet szabályainak vessék alá magukat, hogy megalkossák alapszabályaikat és megválasszák képviselőiket. A hatóságoknak tartózkodniuk kell minden beavatkozástól, amely gátolná e jog törvényes érvényesítését.” Ugyanezeket az alapelveket rögzíti a Szakszervezeti Szabadságjogokról szóló Egyetemes Deklaráció, amelynek kidolgozásában magam is részt vettem, és amelyet tíz évvel ezelőtt egyhangúan fogadott el a IX. Szakszervezeti Világkongreszszus.
E jogainkkal élve alakítjuk meg ma új, demokratikus szakszervezetünket. A jelenlévő illusztris résztvevőket nyilván nem kell figyelmeztetnem, hogy a gyűlés során - demokratikus jogaikkal élve - tartsák tiszteletben a többiek de mokratikus jogait is, s gyakorolják az egyik legszebb demokratikus erényt: a más véleményt megillető toleranciát.
Ebben a szellemben nyitom meg alakuló gyűlésünket.
FORGÁCS PÁL
MEGNYITÓJA A LIGA SZAKSZERVEZETEK HARMADIK,
1993 JANUÁRI KÜLDÖTTGYŰLÉSÉN:
A KÜLDÖTTGYŰLÉS ELÉ
Négy év
Négyéves a LIGA. Megalakulása minden volt, csak nem formális, hivatalos. Egy baráti lakáson született meg az első öt fiatal,függetlenszakszervezetügyvivőinek bizarr ötlete: létre kellene hozni maguk fölé valami közös „ernyőt”. Néhány nappal a TDDSZ első küldöttgyűlése után történt ez, az ottani siker lelkes hangulatában. Az akkor már több mint fél éve sikeresen működő első független szakszervezet el ső küldöttgyűlése komoly esemény lett, éjjel-nappal társadalmi munkában szer kesztettek, dekoráltak, szereltek, tolmácsoltak a szakszervezet aktivistái; rajtunk volt az ország szeme, sőt mondhatnám, a világ szeme is: tudósítók érkeztek kül földről, hogy hírt adjanak az eseményről. Akkor még nem tudtuk, hogy a pártál lam hamarosan összeomlik, de éreztük, hogy egy másmilyen, demokratikus Ma gyarországot készítünk elő. Azóta sok minden történt, mindnyájan ismerjük a fej leményeket, az újszülött demokrácia eufóriáját, majd a sokunk lelkét megtipró, ke serű csalódást. Merthogy miféle demokrácia az, amelyet rettegve kell félteni a dik tatórikus hajlamú szélsőségektől? Miféle demokrácia az, ahol a nép nem boldog, ahol az emberek létbiztonság-érzete meginog, ahol sokaknak ismét félniök kell a hatalomtól s ahol a kapitalizmus legigazságtalanabb, latin-amerikai típusú formája születik, keskeny, dúsgazdag réteggel és egyre szélesebb szegényedő tömeggel?
Önbizalom
Mégis, most a LIGA harmadik küldöttgyűlésén - minden csalódottság ellenére is - van okunk az önbizalomra. Ha létezik ebben a sok szempontból elfuserált demokráciában az önszerveződésnek hiteles, alulról növekvő produktuma, úgy a mi szakszervezeteink azok. Már fogantatásuk is demokratikus volt; kezdve az el ső független szakszervezettől, amely egyetlen magból, egyetlen munkahely spon tán kezdeményezéséből nőtt naggyá. Ma is demokratikusan születnek döntéseink. Nőtt a LIGA presztízse. Ma már a szakszervezeteinkről megjelenő cikkek, rádió- és tévéadások hangneme erősen a javunkra változott; a szakszerűségnek és erőnek kijáró elismerést, tekintélyt tükrözi. S ez a LIGA kitűnő aktivistáinak és döntően megjavult sajtómunkájának köszönhető; embereink ma is fáradhatatlanul, a haj dani lelkesedéssel szerveznek és tárgyalnak, lenn a munkahelyeken éppúgy, mint fönt az É(rdekegyeztető) T(anács) tárgyalóasztalánál.
A belharc megszűnéséről
A LIGA tekintélyének megnövekedését szolgálja egy újkeletű fejlemény: a szakszervezeti belharc megszűnőben van, az eddig főleg egymással csatázó szövetségek a legfontosabb kérdésekben megegyeztek, illetve egyeztetik álláspontjukat.
Ezzel kapcsolatban három dologra szeretném felhívni a figyelmet: Az egyik: tudom, sokaknak vannak vegyes érzelmeik ebben az ügyben. Nekem magamnak is. De ez nem érzelmek kérdése, nem is a régi vagy újabb sérelmeké, se azé a tényé, hogy mi lényegében épp az állampárti szakszervezetek ellenében jöt tünk létre. Ez nem érzelmek kérdése, hanem reálpolitika. Ha a veszély, a közös ve szély nagyobb az ellentéteknél, ha egyes hatalmi tényezők szívesen eltakarítanák az útból az összes szakszervezetet, mint holmi kellemetlen adalékot, akkor össze kell fogni. A legutóbbi ÉT-n, a Kupa Mihállyal elért eredmények is mutatják: a fel világosultabb kormánytényezők respektálják az egységesen föllépő munkavállalói érdekképviseleteket.
A második: ezt az összefogást a társadalom díjazza. Minden belharc, minden „kisgazdásodás” ellenszenvet kelt, éspedig az összes fél iránt, függetlenül attól, kinek van igaza.
A harmadik: ne feledjük, hogy az együttműködés megszületése döntően a LIGA érdeme. Bennünket igazol, hogy az MSZOSZ vezetői, ha késve is, de elfogadták három éve tett javaslatunkat, amelynek visszautasítása miatt a Kerekasztal felborult. A LIGA nélkül sose került volna sor a régi szakszervezetek modernizálódására: ezt ma már az MSZOSZ-nek azok a vezetői is látják, akik négy éve tűzzel-vassal küzdöttek ellenünk, rágalmaztak és denunciáltak. Ma már tudják: nélkülünk nem újultak volna meg. Hiszen ők az egypártrendszer kiszolgálására jöttek létre annak idején, mi pedig eleve a jogállamra szabtuk magunkat, még annak megszületése előtt.
Sokszínűség, erkölcsi tisztaság
Mielőtt a jogos önbizalom önhittséggé fajulna, hadd hívjam föl a figyelmet két olyan dologra, amelynek megőrzése nélkül a LIGA elveszti pozitív jellegét és létjogosultságát.
Az egyik a világnézeti sokszínűség. Mindezidáig többnyire kiválóan tudtak szervezeteinkben együtt dolgozni a különböző pártállású, világnézetű emberek, akiket összekötött a szakszervezeti eszmébe vetett hit. Ha napjaink súlyos megosztottsága közénk is behatol, akkor szakszervezeteink nem lesznek többé a demokrácia iskolái, mint eddig.
Ha egyetlen, kötelező világnézet válna uralkodóvá sorainkban, akkor miben különböznénk azoktól, akiktől kezdettől meg akarjuk különböztetni magun kat? Arról a jelenségről beszélek, amelyet röviden „szotosodásnak” szokás nevez ni. És ide vág az a másik jelenség is, amelytől szeretnék óva inteni mindenkit. So kat küszködtünk hajdan infrastruktúra nélkül, kezdetleges körülmények között, s magam is sok mindent megtettem azért, hogy nemzetközi kapcsolataink révén kiszabaduljunk ebből a helyzetből. Ma már jó körülmények között folyik a mun ka, de ennek is megvannak a veszélyei. A „szotosodás” riasztó és ellenszenves jelen sége tartson vissza mindenkit attól, hogy létrejöjjön sorainkban egy funkcionári us réteg, hogy elszakadjunk azoktól, akikért vagyunk: tagjainktól. Az anyagi esz közöknek nincs és nem is lehet más célja, mint tagjaink érdeke, a szolgáltató funkciónk ellátása.
Ne feledjük: a mi legfőbb tőkénk a tiszta múltunk, a lelkesedésünk és az erkölcsi tisztaságunk. Csak ezek megőrzésével maradhatunk hűek önmagunkhoz.
KALMÁR BÉLA BÚCSÚSZAVAI
FORGÁCS PÁL TEMETÉSÉN
Sokfelé megfordultál a világban, sokféle élmény és feladat részese voltál. Azt mondtad egyszer, hogy álmaidban legtöbbször és legélénkebben mégis a Dunán látod magadat. Ülsz a barátaiddal az evezős nyolcasban, egy ritmusra húzol a tár sakkal, érzed, hogy minden porcikád dolgozik, megtelik a tüdőd a friss folyami le vegővel, rebben a szél, jóleső permettel hűsíti arcodat. Kívánhatnék-e Neked most mást, mint vízre szállásokat párás hajnalokon, sok szigetcsúcs-kerülést az égi vizeken? Jó evezést a messzi folyókon, Pali!
KARDOS LÁSZLÓ
(1948-1999)
Jogász, szociológus,
a Szegényeket Támogató Alap (SZETA)
egyik alapító önkéntese.
1984-től a Soros Alapítvány titkára,
majd 1990-től 1994-ig igazgatója.
KARDOS LÁSZLÓ
SZETA
(Részletek)
Szép, tiszta és suta történet. Helyenként humoros, néha kicsit szomorú. Min dent egybevetve: bájos. Tucatnyi ágrólszakadt szervezetet alapít, hogy segítse a szegényeket, pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot, könyvet gyűjtsön nekik, el rendezze ügyeiket a hivatali útvesztőkben, ingyen ügyvédet kerítsen, ha arra van szükség. Egyszerű, szokványos karitás, szabad polgári társadalmakban mindennapos jelenség.
De a história ideje és helye 1979, Magyarország. Szervezetet alapítani tilos, mert a hatalom paranoiás, és nem engedi. Szegények pedig nincsenek, mert létük a ha talom ideológiájával összeegyeztethetetlen. „A Magyarországon állomásozó szegények nem magyarok” - írta később Petri György.
A társadalom túlnyomó többsége belesüppedt a kádári korszak langyos öröklé tébe, él, túlél, ki, ahogy tud. Az akkori norma szerinti komoly, józan, megállapo dott emberek szemében a SZETA-alapítók marginális figurák, flúgosok, balekok, sikertelenek. Le voltunk sajnálva.
Közösségünknek karizmatikus vezetői voltak: Kemény István és Solt Ottilia. A Szetát Solt Ottilia találta ki, de a történet Kemény Istvánnal kezdődik. A SZETA alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban 1969-72-ben.
Persze minden előzménynek van előzménye. Néhány évtizedig nem volt szoci ológia, be volt tiltva, burzsoá áltudománynak minősült, amelynek művelése fölös leges és veszélyes. Való igaz, hogy a szociológia mindig magában hordozza a társadalomkritikát vagy legalábbis annak lehetőségét. Az ötvenes években egyszerűen eltörölték.
A hatvanas években komplikáltabb utat választottak: hatalmi szóval életre hív ták, létesítettek egy darab szociológiai intézményt, és vezetőjévé kinevezték Ráko si Mátyás utolsó miniszterelnökét, Hegedűs Andrást. Ezután már nem volt meg állás. Hiába az óvatos hatalmi manőverezés, a szellemet már kiengedték a palack ból. Reformok és ellenreformok sodrában sorra alakultak a szociológia műhelyei, ahol a rendszer apologétái és ügyeskedő karrieristák mellett a szociológia igazi művelői is megjelentek. Mindenekelőtt Kemény István, akinek vizsgálatai nyomán a társadalom szerkezete és az azt formáló társadalmi folyamatok tisztán, világosan kirajzolódtak. Szelleme a legtermészetesebb módon összekapcsolta a tudományos igényességet és a valóság apró rezdüléseire is érzékeny emberi figyelmet. Amit írt és mondott, üdítően hiteles volt, mentes az ideológiai maszatolástól, a megalkuvó mellébeszéléstől. (…) Kemény még befejezhette a kutatásokat időszaki szerződésekkel, de a kutatást lezáró tanulmányokat már gondosan páncélszekrénybe zárták, nem hozták nyil vánosságra. Munkatársai néha munkához, kutatási lehetőséghez jutottak („a tör vény mindig fölfeslik valahol”), hónapról hónapra kellett szolidáris és jóindulatú kollégáktól megbízásokat kérni. Az is előfordult, hogy álnéven dolgoztunk, az is, hogy a vizsgálatnak volt álneve, azaz a hivatalos cím és a kutatás valódi tárgya nem fedték egymást. Ezért mondom, hogy 1979-ben tucatnyi ágrólszakadt alapította a SZETÁ-t. Volt köztünk, aki már nem kapott állást (Solt Ottilia, Nagy András, Lengyel Gabi), voltak, akik nem konfliktusok nélkül, de kutatóintézetben marad hattak, volt saját egyházából kiebrudalt lelkész (Iványi Gábor), szakmailag mindenképp a margón voltunk.
És nyakunkon a rendőrség. Nem úgy kell elképzelni, hogy ez mindennapos gondunk lett volna. Tudtuk, hogy figyelnek, de nem tudtuk, hogy személy szerint kik. És olyan nagyon nem is akartuk tudni. Nem akartunk energiát fordítani ar ra, hogy kiderítsük a besúgók, rendőrségi hírvivők kilétét. Miért jó az nekünk, ha eluralkodik köztünk a gyanakvás, miért legyünk partnerek egy olyan játszmában, amit nem mi találtunk ki. Persze voltak konspirációra hajlamosabbak köztünk, és olyanok, akik idegenkedtek ettől. És persze voltak helyzetek, amikor nem lehe tett nem tudomást venni a rendőrség irántunk tanúsított érdeklődéséről. Akkori ban már az is feltűnést keltett, ha idegenek jelentek meg egy faluban. Nemcsak az unatkozó, kapu előtt üldögélő nénikék, hanem a helyi hatalmasságok számára is. A községi rendőrök rendszeresen igazoltattak, tüzetesen vizsgálták „megbízólevél” feliratú papírjainkat, bekísértek beszélgetésre az őrszobára, majd fejcsóválva elen gedtek. Havas Gábor például egy egész éjszakát töltött egy baranyai falu fogdájá ban, mert a helyi rendőr egyszerűen gyanús idegennek minősítette. A SZETA-ala pító nyolcak pedig rendőri figyelmeztetést kaptak, és pénzbüntetést fizettek illegális szervezkedésért.
A manapság előkerülő III/III-as iratokban is nyomát leljük ezeknek az akciók nak, megfigyeléseknek. Két jelentés is szól arról, hogy Solt Ottilia, Havas Gábor és Kőszeg Ferenc Ózdon „szociológiai” felmérést végeztek. Az idézőjel rendőrsé gi minősítés. Az első jelentés záradéka szerint a városi hatóságok „akadályozó, kor látozó intézkedéseket tesznek, folyamatosan koordinálva a BM III/III. Csoport főnökséggel”. A második jelentés az utasítás végrehajtásáról szól, szerzője egy ezredes, címzettje a miniszterhelyettes elvtárs, tehát ezen a szinten döntöttek arról, hogy valami módon közbe kell avatkozni. A jelentés megállapítja, hogy „nevezet tek ózdi tevékenységéhez az engedélyt Havas Gábor hivatalos megbízása biztosí totta, a Művelődéskutató Intézet megbízása alapján Havas a felelőse az »Elcigá nyosodó kistelepülések« című kutatási témakörnek, és jogában áll a munkába bár kit bevonni”. A legalitás tehát sajnálatosan megállapítást nyert, de ha egyszer bein dul az „intézkedélyesség”, a szerveket ez nem tántorítja el, igaz, maguk is csak fél sikerről számolnak be: „Nevezettek ózdi útjáról a BM III/III. Csoportfőnökség le utazásukat követően értesült. Miután nem volt lehetőségük annak megakadályo zására, megszervezték - a megyei állambiztonsági szervvel közösen - hálózati el lenőrzésüket. Mozgásukat, tevékenységüket, kapcsolatépítési törekvéseiket befo lyásolni tudták.” Hogy ez magyarul és ténylegesen mit jelent - ki tudja. Talán elfordították az útjelző táblákat, műcigányokat küldtek az útjukba, vagy csupán fontoskodtak létüket igazolandó.
Az én helyzetem kezdettől különös volt. Nemcsak hogy állásban voltam, de rá adásul a Munkaügyi Minisztérium Szociálpolitikai Főosztályán dolgoztam. Ezt a részleget 1972-ben hozták létre, az új gazdasági mechanizmus egyik reformlépése ként, arra készülve, hogy a piacibbá váló körülmények között erősödni fog az álla mi szociális tevékenység. Addig a szociálpolitika intézményesen nem létezett az ál lamapparátusban, akkor hirtelen felbukkant, és azt is tervbe vették, hogy az lesz a majdani szociális vagy népjóléti minisztérium magja. De mire a nehézkes állami szervezet létrehozta a főosztályt, az új gazdasági mechanizmus megbukott vezető ivel együtt, Nyers Rezsőt, Fock Jenőt, Fehér Lajost leváltották, Biszku Béla és em berei kerültek előtérbe. A szociálpolitikai főosztály maradt, és valódi funkció nél kül vegetált még tíz évig. Az egész Keménnyel is megbeszélt elképzelés, hogy én erre a helyre bekerülve nyomon követem, netán befolyásolom is a szociálpolitikai reformokat, értelmét vesztette. Nem voltak szociálpolitikai reformok. És nem lett sem népjóléti, sem szociális minisztérium.
A lázas hivatali semmittevés leginkább zagyva nyelvű koncepciók gyártásá ban és értekezletekben merült ki. Kézenfekvő volt, hogy a mindenkori hivatalok ba özönlő beadványoknak én legyek az ügyintézője, mert ezt az „alja munkát” a törekvő hivatalnok nem szereti, én viszont az adott körülmények között ezt talál tam a leghasznosabb időtöltésnek. A helyi szociális ügyintézőknek, tanácsi veze tőknek írott leveleimben a „kérem, szíveskedjen megvizsgálni annak lehetőségét, hogy…” formulával segélyek, támogatások, társadalombiztosítási ellátások száza it juttattam a kérelmezőknek, kihasználva a minisztériumi pecsét mérsékelten má gikus erejét. Nem volt alkotó tevékenység, gondos mérlegelést sem kívánt, úgy voltam vele, hogy aki segélykérő levelet ír, az bizonyára szükséget szenved.
A SZETA megalakulásával ügyfélköröm kibővült. A SZETA-aktivisták számo latlanul hozták-küldték a kérelmeket elsősorban szociológiai munkájuk helyszínéről. Később már az ország legkülönbözőbb településeiről érkeztek a segítséget kérő levelek. Az előttem heverő pénzes postautalványokon Kunhegyes, Tiszakécske, Me rencsény, Lucfalva, Győrtelek, Horka, Nógrádmegyer, Alsózsolca, a szegedi börtön, Nyírlugas, Szatmárcseke, Tata, Turistvándi, Tiszaberek, Ercsi, Nyírcsaholy, Buda pest szerepel többek között címzésként, a feladó pedig váltakozva a SZETA, valame lyik SZETA-aktivista, egy idő után pedig álnevek, amikor kiderült, hogy néhány támogatottat zaklattak, mert kapcsolatban állt a SZETÁ-val. (…) Ami a szegények leveleit illeti, bizony azok formailag nem voltak tökéletesek. De jellemző Solt Ottilia és a SZETA ismertségére, hogy a legképtelenebb címzé sűek is eljutottak hozzá, így például akadt Soltész Offéliának írott levél is, amelyet éppúgy megkapott, mint a Solt Attilának vagy Olliciának szólót, mivel a SZETA szó szerepelt rajta. A ma is meglévő több száz levélből egy tanulságos könyv lenne összeválogatható. Egyszerre derűs és lehangoló olvasmány, és persze nagyon tanul ságos. A nyomorba hajló szegénység reménytelenül ismétlődő változatai betegség gel, alkoholizmussal, pénznélküliséggel, deprimáló tárgyi világgal. És a könyörgés kultúrája, az íráshoz nem szokottak nekiveselkedése, elképesztő nyelvi lelemények és esetlenségek kimeríthetetlen tárháza ez a levélhalmaz.
A SZETA szociológusai leggyakrabban szegény- és cigánytelepeken fordultak meg, de nem csak ott. Változatosak voltak társadalomkutató munkánk színhelyei, fővárosi és vidéki nagyvállalatoknál, helyi tanácsoknál, falusi iskolákban és egye temeken, mezőgazdasági téeszeknél, a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű embe rekkel interjúztunk. A szetások tehát nem zárt világban éltek, nem voltunk má niákusak, és a társadalom peremén járva nem kényszerképzeltük, hogy az maga a társadalom. Ilyesféle szellemi eltévelyedést nemcsak a hatalom tulajdonított ne künk, hanem az értelmiség egy része is, amely a maga számára próbálta racionalizálni, hogy miért nem közösködik velünk, miért tart tőlünk távolságot.
A mondottakból talán érzékelhető, hogy a SZETA megalakulása szervesen kö vetkezett abból a szociológiai munkából, amit Keménnyel elkezdtünk, és emigrálása után nélküle, de közösségként tovább létezve folytattunk.
Az első megbeszélés 1979 novemberében volt Solt Ottilia lakásán. Ő maga két személyhez kapcsolta későbbi visszaemlékezésében az ötlet megszületését. Egy tri poliszi asszonyhoz és Iványi Gáborhoz. Az előbbi egy szomszédja problémájával kereste meg őt, hosszú betegség után táppénzt már nem kapott, rokkantnyugdíjat még nem, a családnak nem volt megélhetése. Erre a tipikus helyzetre kereste Otti lia a megoldást, amikor felötlött benne, hogy az alkalmi segítségnyújtást rendsze ressé kellene tenni, és valamilyen szervezeti keretet kellene adni ennek a dolognak. Iványi Gábor már említett levele, amelyben beszámolt arról, hogy a Pestkörnyé ki Metodista Egyházközség fiataljai elhatározták a szegények megsegítését, tovább érlelték az elhatározást. (…) Ez a novemberi megbeszélés tekinthető a SZETA alakuló ülésének, és a munka elég gyorsan megkezdődött, hiszen a „SZE Könyv T” feliratú iskolai füzetben (90 fillér) az első dátum 1979. december 5. Az első alkalom, amikor összejöttünk, hogy döntsünk az összegyűjtött pénz szétosztásáról.
A „Felhívás Szegények Támogatására” csak a következő év tavaszán íródott, közzétettük a Naplóban, sokszorosítottuk, és több száz példányban jutott el bará tokhoz, ismerősökhöz, de terjedt más csatornákon is, és rövid idő alatt ismert lett értelmiségi körökben.
Az említett első alkalommal 8940 forint volt a befolyt adomány a kézzel írott jegyzőkönyv szerint, amely tételesen tartalmazta, hogy ki mennyit gyűjtött, és melyik család mennyit kap, és azt is, hogy a szóban forgó szegény család melyi künk kapcsolata. A jegyzőkönyv alján két aláírás, majd „ellenőrizte: Iványi Gá bor”. 6900 forint került szétosztásra, a maradék 2040-ről a következő, januári ülé sen döntöttünk. Ahogy a felhívásban is közzétettük: „megbeszéléseinket minden hónap harmadik keddjén tartjuk Lengyel Gabriellánál”. Címe pedig olvasható volt a felhívást aláíró másik hét személyével együtt, merthogy nyolcan - Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András - jegyezték a felhívást címmel, telefonnal, ami merő ben szokatlan eljárás volt, és jelezte, hogy a SZETA nyilvánosan és minden értelemben nyitottan kíván működni. (…) A pénzért, egyéb adományért, ügyvédi segítségért személyesen megkeresettek reakciója igen változatos volt. Csodálkozás, idegenkedés, zavarodottság a képte lennek tűnő ötletet hallva, ellenséges elutasítás, mérsékelt szimpátia, teljes azono sulás az üggyel - mindegyikre akadt példa. Engem személy szerint a racionális ér veken alapuló elhárítás bosszantott, mert csak a gyávaság és kényelmesség leplezé sét láttam benne. Ilyen volt a valóban csekély összegre történő hivatkozás, aminek a képtelensége könnyen belátható, hiszen ezen az alapon minden segítségnyújtás hiábavalósága kimutatható. A „hálót adj, ne halat” örökzöld baromsága a minden kori gazdagok és jólétben élők intellektuális kibúvója a szolidaritás gesztusai alól. Annyi bizonyos, hogy kitartást és szívósságot igényelt a szetázás, a minden látvá nyosságot nélkülöző hétköznapi munka is, és az a törekvésünk, hogy a társadal mi érdeklődést felkeltsük és ébren tartsuk. Ez utóbbi jegyében több művészeti ak ció kapcsolódott a SZETA történetéhez. Kocsis Zoltán hangversenyét Malina Já nos zenetörténeti előadásával párosítva 1980 szeptemberében a rendőrség megaka dályozta, a tervezett helyszín környékét megszállták, a bejáratot lezárták, és a szép számban összegyűlt tömeget hazaküldték. A jótékonysági koncert elmaradt.
Szűkebb körben ugyan, de sor kerülhetett Eörsi István, Dalos György és Konrád György felolvasóestjeire. Az alkalmankénti 6-10 ezer forint bevétel a SZETA kasszáját gyarapította. A legnagyobb hatású művészeti rendezvény kétségtelenül a képzőművészeti aukció volt ’80 decemberében. Hosszas alkudozás után kerülhetett rá sor. Nagy András még egykori egyetemi társát, a pártközpontos Bereczky Lórántot is felkereste, és egyezkedtek az aukció megrendezésének feltételeiről. Kb. 100 művész 200 kiállítási tárgya szerepelt a katalógusban. Barcsay Jenő, Bál int Endre, Balla Margit, Egyed László, Galántay György, Gyarmathy Tihamér, Keserű Ilona, Kő Pál, Lugossy László, Maurer Dóra, Melocco Miklós, Nádler Ist ván, Somogyi Győző, Szemadán György, Váli Dezső nevét említem kiragadott példaként.
A bevétel is jelentős összegnek számított akkoriban. Az összegyűlt 150 ezer fo rintról egy bizottság döntött, és végül egy szegény család számára sikerült házat venni ebből Nógrád megyében.
Több szempontból is nyűgösebb volt az irodalmi antológia megjelentetése, amelynek eredetileg tervezett címe Pilinszky János nyomán A mélypont ünnepélye lett volna. A szervezés 1981-ben kezdődött. Az írókat, költőket egyenként más-más SZETA-aktivista kereste meg és kérte fel, hogy jótékony céllal ajánlják fel egy-egy művüket. Irodalmi és grafikai gyűjtemény volt a tervezett kiadvány, és a grafikusok készséggel adtak egy-egy lapot a kötethez. Kőszeg Ferenc felkérő levelet írt, amely postán is eljutott a felkért személyekhez. Egy tisztán irodalmi antológia látszólag politikai szempontból is teljesen ártalmatlan ügy, de a cenzúra időszakában merész tervnek számított, és ezt igazolta az írók, költők reagálása is. Ahogy Kőszeg Ferenc bevezetője utalt rá, nem az egyértelmű elutasítás volt a jellemző, hanem a töprengés, a mérlegelés. Ő maga például Illyés Gyulával próbálkozott, a jelen lévő Kodolányi Gyula támogatta az ötletet, Illyés Gyuláné Flóra ellenezte, az író kitérő választ adott, végül nem szerepelt a kötetben. Mándy Iván sem, aki később egy bájos novellában megírta a történetet a SZETA nevének említése nélkül. Hogy őt felkereste egy fiatal lány ez ügyben, és ő mennyire feszengett. Az írás hangvétele ironikus a mozgalmi típusú akcióval szemben, önironikus saját maga habozását illetően, és egyértelmű beismeréssel zárul: egyszerűen gyáva voltam.
Nem szerepeltek az újholdasok. Nemes Nagy Ágnesék harmincévi tiltás után jelenhettek meg ezen a néven, volt mit kockáztatniuk. Csoóri Sándor és Csurka István talán akkor is épp egy folyóirat indítása ügyében tárgyaltak a hatalommal, de nekik elvi fenntartásaik is voltak, a hazai szegénység problémáját - ha az egyál talán létezik - alárendelték az erdélyi magyarság számukra sokkal fontosabb kér désének. A helyzetet nehezítette, hogy a hatalom tudott a készülő antológiáról, és megtette a maga lépéseit. Egyrészt kétszer le is csaptak, és elkoboztak kéziratokat, illetve a második alkalommal már az antológia teljes szedését is. Mivel így listájuk volt a lehetséges szerzőkről, igyekeztek azokat lebeszélni, behívatták, alig burkol tan fenyegették őket, és azt is előadták, hogy a SZETA félrevezeti őket, nem jóté konysági kötetről van szó, hanem politikai propagandáról. Néhányan ennek ha tására visszavonták írásukat. Az antológia eredetileg is alacsonyra tervezett 300- as példányszáma végül alig 100-ra apadt, és kb. 50 szerző szerepelt benne, többek között Konrád György, Mészöly Miklós, Gyurkovics Tibor, Jékely Zoltán, Hervay Gizella, Kiss Benedek, Karinthy Ferenc stb. Bemutatására 1983 februárjában került sor, a címe pedig Feketében lett. Példányai ma már alig fellelhetők, egy részük rendőrségi raktárban porosodhat.
A SZETA történetét talán majd megírja valaki, részletesen tárgyalva a most csak felvillantott mozzanatokat vagy az itt nem is említett történéseket, például a lengyel gyerekek nyaraltatását. Amúgy többen párhuzamot láttak a lengyel Szoli daritás és a SZETA akciói között, Adam Michnik például a SZETÁ-ról értesülve azt mondotta, „nálunk is így kezdődött”.
A történetek, mint tudjuk, más-más fordulatot vettek. A Szolidaritás hatalmas, birodalmat rengető mozgalommá vált, a SZETA szerényebb léptékű példázata a polgári tisztességnek. Soha senki nem gondolta, hogy egy ilyen szerveződéssel a szegénység felszámolható vagy akárcsak jelentősen csökkenthető. Ma úgy tudjuk, hogy amíg világ a világ, vannak és lesznek szegények (és persze gazdagok), de az is valószínű, hogy mindig vannak és lesznek, akik szólnak és tesznek a szegénység ellen, akár a hatalommal és az uralkodó társadalmi közérzettel is szembefordul va, ami által, így utólag, a pátosz kétes szelleme lengi körül ezt a valójában kedélyes történetet.
Beszélő, 1998/11.
LÁZÁR GUY
(1944-1996)
Szociológus, 1989-ig a Magyar Közvéleménykutató Intézet
munkatársa, majd egyik alapítója a Medián Közvélemény-
és Piackutató Intézetnek
és a Phralipe nevű független cigányszervezetnek.
A Szabad Rádiók Magyorországi Szervezetének elnöke;
1994-től haláláig a Soros Alapítvány
Elektronikus Média Programjának kurátora.
LÁZÁR GUY
EGY, KETTŐ, HÁROM, NÉGY…
A Rue des Saints-Pčres-ben még azt hittem, hogy ugyanolyan francia vagyok, mint az osztálytársaim.
A Márvány utcában már meg kellett tanulnom, hogy legalább annyira magyar vagyok, mint amennyire francia.
Egyszer azonban a szomszéd gyerekek azt mondták, hogy a házmester azt mondta, mi nem is magyarok vagyunk, hanem zsidók.
A zsidó szón nem ütköztem meg különösebben: veszekedő osztálytársaim sok szor vágták egymás fejéhez. Ám a nem is…, hanem… szerkezet megzavart: azt su gallta, hogy eltitkoltunk valamit, hogy másnak adtuk ki magunkat, mint amik va gyunk. Amiből két további dolog is következett: az, hogy csalók vagyunk, és az, hogy a zsidóságot szégyellni kell.
’56 októberének utolsó napjaiban azt is megtudtam, hogy miért: A Horváth kertben fölfedeztem egy fára rajzszögezett gépelt röplapot, amely a zsidókat okolta mindenért, kivált a kommunista parancsuralomért.
Ennek ellenére a származásom nem vált életem központi kérdésévé. Azt, hogy a gimnáziumban a zsidó osztálytársaim lettek a legjobb barátaim, csak akkor vet tem észre, amikor egyikük bejelentette, hogy Izraelbe emigrál. Én elsősorban iga zi kommunistának, a szó lukácsi értelmében vett ortodox marxistának tartottam magamat, és azért akartam Magyarországon élni, hogy részt vegyek a sztálinizmus maradványai ellen kibontakozó szellemi szabadságharcban.
Erről az elkötelezettségről azonban egy lélekbúvár kimutatta volna, hogy nem mentes a hárítástól, az elfojtástól, mert a nagy nyilvánosság előtt nem vállaltam a származásomat. Azt már tudtam, hogy nem bűn; de továbbra is úgy tettem, mintha az lenne, mert csak annak árultam el, vallottam be, akit nagyon szerettem.
Ebből a helyzetből sokan úgy próbálnak kitörni, hogy vállalják „bűnüket”, és zsidó származású magyarokból „ismét” magyar vagy éppenséggel magyarországi zsi dók lesznek. Ezeknek az embereknek nagyon nagy elismeréssel adózom, mert vé get vetnek annak a helyzetnek, amikor a zsidók hallgatása „bizonyítja” ezek bűnösségét. Példájukat azonban nem tudtam, tudom követni. Először is nem akartam kultúrát váltani: istentagadó európaiként legföljebb az Újszövetség istenének szelíd egyszülött fiával tudok azonosulni, az Ószövetség haragvó istenével nem. Másodszor meg úgy gondoltam: alapvető emberi jogom, hogy abban a kultúrában éljek, amelybe belenőttem vagy beleszülettem.
Azt viszont tudtam, hogy e jogomnak csak akkor szerezhetek érvényt, ha ezt mások: magyarországi zsidók, cigányok, svábok, erdélyi és felvidéki magyarok, franciaországi és izraeli arabok is megtehetik a magukéval. Ez késztetett arra, hogy egyre többet foglalkozzam a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel, és ezen belül a legki taszítottabb magyarországi kisebbség helyzetével. Ezért vállaltam szerepet a Phra lipe Független Cigányszervezetben, és ennek köszönhetem, hogy ma már legalább négy néphez tartozom.
Phralipe irodalmi és közéleti folyóirat, 1990/ 6.
MÉSZÖLY MIKLÓS
(1921-2001)
Író. 1989-től tíz éven át az Alapítvány irodalmi
kuratóriumának tagja, majd elnöke.
MÉSZÖLY MIKLÓS
A MÁSODIK SIVATAG
(Részlet egy interjúból)
Most, hogy a kultúra végre megszabadult pártállami korlátaitól, Ön milyennek ítéli a helyzetét? És milyennek látja az esélyeit?
Szerintem az egész mai helyzet megítélésénél nem helyes lehorgonyozni csak a pil lanathoz kötődő realitásoknál, hanem azt is kell nézni, hogy ezek hogyan buktat ják fel az alapvető művészeti, írói, alkotói problémákat. Nem lenne helyes ugyanis hozzákötni ezt az egészet egy olyan szituációhoz, aminek már csak hónapjai vannak hátra, és utána feltehetően, így vagy úgy, de valami más jön.
Ez az új helyzet egy alapvetőbb kérdést vet fel. Eddig a magyar irodalom meg határozója a korlátozás, a korlátozottság volt. Most egy viszonylagos szabadság vá kuumába került az irodalom, ehhez kell alkalmazkodnia az írónak, és ez, úgy tű nik, sokkal komplikáltabb, differenciáltabb tér, sokkal nehezebb létezni és lélegez ni ebben a ritka levegőben, mint a diktatúra tiltások által meghatározott, kicsire zsugorított terében. Abban a szorításban már otthonosan érezte magát a művész, most minden új és idegen.
A diktatúra tiltásokra épült struktúrájának ugyanis előnyei is vannak. Tudni illik kiszámítható, kalkulálható, áttekinthető és áttetsző. A diktatúra nem játszik hamis játékot. Ott minden egyértelmű, nyilvánvaló, és nagyon szűken és szigo rúan vonja meg azokat a határokat, amelyek között a személyes szabadság igényei meg tudnak valósulni. Ezért a diktatúrának olyan szabadság-alternatívája van, amit én valamikor az 50-es években az íróasztalom fölé kiírtam nagy betűkkel, hogy „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások ad ta végtelen szabadsággal”. Tudniillik ez a belső szabadság, amit a diktatúra ilyen formában előhív az emberből, nagyon csábító csapda is, hogy egy olyan határig fe szítse e különös szabadságnak a kereteit, amivel esetleg már lerombolja a kommu nikáció azon szabályait, melyek a művészetet éltetik. Vigyázni kell, hogy ne váljon az egész magánérdekű belső játékká, tehát iszonyatosan résen kell lenni.
Na most a szabadság vákuumának betöltése teljesen új problémákat vet fel, mert a magyar irodalom és magyar társadalom ezzel igen-igen régóta nem találkozott. A fiatal nemzedék egyáltalán nem, de még az én nemzedékem sem közvetle nül. (Tőlem kéznyújtásnyira volt legalább.) A fiatalabbak helyzete tehát sokkal ne hezebb, mert ilyen tekintetben nincs múltjuk, vagyis élmények nélkül kénytelenek a szabadságnak ezzel az új gubancával megharcolni. Szóval azt gondolom, hogy amit ma muszáj végiggondolnunk, az az, hogy ebbe a múltélmény nélküli szabad ságba bedobva milyen veszélyek leselkednek az íróra, milyen tünetekre számíthat, amelyek már jól felismerhetőek egyébként a mai irodalmi trendeket, divatokat, kezdeményezéseket figyelve. Nekem egyre erősödő és alapvető érzésem, hogy fia tal kollégáim megelégszenek egyfajta redukált életismerettel, és a szabadság part talan valóság-kínálatából igyekszik mindenki magának egy rettentően leszűkített, redukált technológiát vagy látásmódot kidolgozni, lemondva a nagy irodalomra mindig is jellemző televény-gazdagságról. Az esztétikailag és technikailag csodá latosan kifinomult „efemerség”-gel találkozunk állandóan, csakhogy ez nem jár együtt azzal a valóság- és életvízióval, ami mindenfajta megközelítésnek az alapja kell hogy legyen. Eluralkodóban van egy olyanfajta alkotásbeli gesztus-beidegzés, hogy a nagyon látványos és nagyon szép kötőanyagból építkezünk, habarcsból, és a tégla nem annyira fontos, vagy egyáltalán nem. Kötőanyagból azonban tartó san építeni nem lehet. Csudálatos dolgokat lehet a pillanatnyi esztétikai kielégü lés kedvéért nagyon hatásosan csinálni, de ez olyan, mint amikor fönn északon bi zonyos játékos napokon elhatározzák, hogy hóból fölépítenek vagy megfaragnak, megmintáznak egy kastélyt, egy szobrot; vagy a mészárosok is szoktak csudálatos michelangeloi másolatokat létrehozni zsírból − jó, ez télen megy, de mit csinálunk nyáron? Tehát az ilyen vállalkozásoknak évszakai vannak. És a nagy európai iro dalomból is csak valami felszíni technológia az, amit átveszünk, csak a felszínt, és nem a mélységet, elmarad a technika mögül a háttér, a lényeg, hiányzik az egész ből a megszenvedettség, a belső élmény. Ehelyett az önmagára reflektált nyelv csi nál egy pszeudo-valóságot. Itt érzek én − a vén csataló − sok vitathatóságot, kérdő jelet, kockázatot. Ez nem bírálat, nem ítélet, de erről tűnődnünk kell magunkban és egymás között és az íróasztal mellett.
Ezt a megszenvedettséget nyújtotta készen annak idején a diktatúra? A korlátozottság? A szorítás?
Egyszerűen a szenvedés mindennapos elviselésére késztetett, és ezáltal edzetté tett. A megszenvedettség mindennapos, köznapi és közönséges élmény volt. Most na gyon merész dolgot fogok mondani: a rosszul használt szabadság állapotánál sokkal jobban fejleszti a személyiséget a diktatúrának ez az iszonyata.
Szeretnék kilépni ebből a körből, s átlépni egy másikba, ami szintén ennek az átmeneti helyzetnek a része, ennek a mostani kulturális és művészeti életnek egy másik oldala. Amiről én azt tudom, hogy a családok nagyobbik fele ma már egyáltalán nem tud kultúrára költeni. Hogy a magyar film a végét járja. Hogy öszszeomlott és még nem alakult újjá a könyvkiadás, összeomlott a terjesztés. Hogy művészek egész sora zuhant ki egy korábbi, hatalom által védett bensőségből, miközben más művészek egy más hatalom által védett, másféle bensőségbe jutottak, ugyanakkor vannak művészek, akik napi megélhetési gondokkal küzdenek. Erről mi a véleménye?
Én úgy látom, ez a rendszerváltásunk utáni néhány év elképesztő analógiákat tud felmutatni azzal a mechanizmussal, amit elhagyott, s amitől szabadulni akart. A hatalom megtartásának azokat a mechanizmusait, amelyek korábban őket sújtották, azokat jó tanulóként most alkalmazzák, mert a saját bőrükön tapasztalták, hogy ezek hatásos mechanizmusok. A különbség csak abban van, hogy ennek a kurzusnak a korábbival ellentétben semmiféle affinitásanincsa kultúrához. Az eltelt három és fél évben ennek a kormányzatnak eddig még nem sikerült eljutnia. Ha − isten ne adja − a következő választás után is hatalmon maradnak, a dolgok belső természeténél fogva rá fognak jönni, hogy ez tarthatatlan, és bizonyos idő múlva kénytelenek lennének változni, rájönni arra, hogy így nem megy. Mert ebben a pillanatban ez a kormányzat a lélegző természetességgel létező kultúra iránt tökéletesen érzéketlen és ellenséges, és burkoltan, de időnként kimondva is értelmiségidegen és értelmiségellenes. Tehát ez a fiatalnemzedékaztérezheti, hogy még szándék sincsen − ahogyan volt az Aczél-korszakban − a szóértésre, még a szóba elegyedésre sem. A minisztériumi szinteken a megnyilatkozásaikban a kultúrát és az irodalmat egy olyan álságosan nép-nemzeti és álságosan klerikális, önmagát is neutralizáló szemlélettel és modorral próbálják kezelni, és úgy kínálják föl annak lehetőségét, „most tessék a kultúrának ebben a karanténban és ebben a cellában élni”, hogy ezt a mai fiatalokiszonyatosanterhesnekésnyomorúságosnak érezhetik.
De most nem kötelező ebbe a kalitkába besétálni, most nincs tűrt, támogatott meg tiltott művészet…
De ezeknek a fiataloknak élniük is kell. Családjuk van, meg vágyaik vannak, és olyan mindennapi, közönséges és materiális gondjaik, amelyek észrevétlenül is be folyásolják őket. És van azért ennek elegánsabb, tartózkodóbb formája is, mert a mindent átjáró piacosodás légkörében ehhez meg lehet találni a külföldi hívásokat és analógiákat is.
Másrészt viszont nem erre vártunk, nem ezt akartuk, hogy végre ne avatkozzanak bele felülről a dolgainkba? Hogy hagyjanak végre békén?
Természetesen, csak ez egy olyan társadalom, ahol a civil szféra még nem tudja át venni az államtól ezeket a funkciókat. És ha úgy tesznek ki a sivatagba, hogy tu dom, merre van a forrás, az más helyzet, mint ha nincs is forrás. Ebbe a második sivatagba, ebbe a szabadságba ugyanis bele lehet pusztulni. És az nem megoldha tó egy rendelettel, hogy legyen civil társadalom. A rendszerváltás nem úgy követ kezik be, hogy benyomnak egy gombot, és a képernyőn megjelenik a biztató „ma” vagy „holnap”. Ez egy folyamat, amelyben fel kell épülnie egy civil társadalom nak a maga intézményeivel. És ez történelmi vétke ennek a mai politikának, hogy ezt az elmúlt három és fél évet nem használta ki, mert ott voltunk a nulla ponton, olyan szabad kezünk volt, mint történelmünk során csak ritkán. Tehát tudnunk kell, hogy mindenről mi tehetünk, nincs áthárításra lehetőség.
Rádai Eszter interjúja. Mozgó Világ, 1994/1.
ORBÁN OTTÓ
(1936-2003)
Költő, műfordító. 1984-től 1989-ig az Alapítvány
irodalmi kurátora.
ORBÁN OTTÓ
A NINCS/VAN KAPU
1
Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé?
Az ember az Istené? Isten közelében,
ha van Isten, és a teremtés teremtés,
elhajlik az egyenesnek indult gondolat;
a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű,
egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört.
Isten léte mellett ugyannyi érv szól, mint ellene.
Hinni annyi, mint látni - vakon… Egy szakállas nemzetségfőt
fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött…
Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit,
ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat;
ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az,
aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel:
ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból!
2
Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet
(vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh,
ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom
renddé majd hivatallá értelmezi).
Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból,
hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk,
és minthogy a költői kép egy filmkockájánamindenségiselfér,
isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben…
Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot,
aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait,
lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt?
Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el -
Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk,
s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot…
3
Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb,
miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom?
Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy.
Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve
a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e,
vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé?
S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb?
Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom …
Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott
éreztük egymást, víz és hajó -
egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között…
Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem!
Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem,
emberi hangon, emberi szót forgatva a számban - él… élni… élet…
SOLT OTTILIA
(1944-1997)
Szociológus, újságíró, politikus,
a Beszélő című folyóirat és a SZETA alapítója.
1994-től haláláig
a Soros Alapítvány Roma programjának kurátora.
SOLT OTTILIA
A MARGÓ MARGÓJÁN
(Javaslat a Soros Alapítvány új szociális programjára)
A számos súlyos szociális probléma között, amellyel a magyar társadalom küzd, azt tartom a legveszélyesebbnek, hogy a szélsőségesen marginális helyzetbe ke rülők köre egyre nő. Szélsőségesen marginális helyzetnek a hajléktalanságot és a munkapiacról való tartós kiszorulást nevezem. A körnek szükségképpen nőnie kell, mert a hajléktalanná és munkanélkülivé válás okai nem szűnnek meg, ugyan akkor a peremről gyakorlatilag nincs visszaút a konszolidált, akár nélkülöző, mégis biztos világba.
Melyek ezek az okok? Három fő „forrásvidéket” vélek felfedezni. 1. A szocialista tervgazdaság hagyatékaképpen egzisztenciális és mentális okok ból tömegesen bomlanak a munkáscsaládok, főleg a nagy iparfejlesztés falusi ere detű, gyakran ma is falun vagy vidéki városban élő, első-második generációs mun kások családjai. Szerepet játszik ebben a korábbi ingázás, a csak fogyasztásra és fo gyasztási cikkek felhalmozására irányuló, gyarapodásra törekvő, kiüresedett élet forma, a megoldatlan férfiszerep, amelynek szinte elengedhetetlen tartozéka az al kohol. Ez a sivár és mindig is feszültséggel teli életforma - a tömegesebb a közel múlt magyar társadalmában - áldozatul esett a jövedelmek drasztikus csökkenésé nek, a vállalati munkahelyek tömeges megszűnésének. Ha nincs növekvő fogyasz tás, egyszerűen nincs, ami egyben tartsa a családot, nincs eszköze a családon belüli feszültségek kezelésének. A munkáscsaládok főleg a 30-50 év közötti férfiakat „lö kik ki”. A hajléktalanszállókon, feketemunka-adók fészerein, folyó építkezések zu gain osztoznak a már korábban kilököttekkel, akik akár évtizedek óta a szocialista nagyipar munkásszállóin húzódtak meg.
2. Az állami nevelés különféle formáiból − nevelőintézetből, nevelőszülőktől - kikerülő fiatalok legnagyobb része immár mindenféle kanyar és késleltetés nélkül a margó margóján talál csak helyet magának. Amíg a teljes foglalkoztatottság po litikájának jegyében bőven volt munkahely, állami vállalati munkásszálló, addig az állami nevelésből egy munkahelyre és munkásszállóra bocsátották a fiatalokat. Ez ugyan nem valami fényes életkezdés, de némi haladékot és esélyt ad: lakáshoz vezető munkahelyi karriert lehet kezdeni, be lehet házasodni egy családba. Most azonban az a GYIVI (Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet) vér szerinti családjához irányítva tizennyolc éves korában a neveltjét, amelyből „kiemelte”, amellyel nem tartott kapcsolatot, ahonnan néhány nap, legfeljebb néhány hónap múlva továbbáll, de nemegyszer egyenest a legközelebbi hajléktalanszállás címével indítja útnak a nagykorúvá vált fiatalt. (A legjobb eset, ha maga a gyermekvédő intézet alakít ki hajléktalanszállót ifjúsági szállás néven.) 3. Nagy kelepce a feketefoglalkoztatás. Lehetővé teszi a napi túlélést, de lehe tetlenné bármilyen stabilitást, s naponta kifizetett viszonylag magas béreivel (vagy a kannásbort és csempészett cigarettát is magába foglaló természetbeni ellátás sal) maga is akadályává válik annak, hogy a marginalizálódott emberek visszakapaszkodjanak a legális munkapiacra. Mit jelent teljes pompájában a feketemunka? A napokban egy bontás maga alá temetett néhány embert. Azt sem lehetett meg állapítani hirtelenjében, hogy hányat, mert a feketemunka-adók nyilván ködösítettek. (A munkások nevét feltehetőleg a legnagyobb jóindulattal sem tudták.) A feketemunkásnak nemhogy felmondási ideje, táppénze, balesetbiztosítása, nyug díj-jogosultsága, hanem individuális létezése sincs. A bérmunkának ez a formája még viszonylag jó kereseti lehetőség esetén sem akadályozza meg a peremre sodródást, sőt, maga is elindíthatja a szélsőséges marginalizálódást.
A vázolt folyamat és állapot megelőzése szerteágazó, a társadalom és a gazdaság nagy területeit átfogó, politikai akaratot feltételező erőfeszítést kíván, mondhatni parttalan. A Soros Alapítvány ismereteim szerint főképpen oktatási programjaival veszi ki ebből a részét.
1. Viszonylag jól körülhatárolható további terepe lehet a megelőzésnek a gyer mekvédelem, ezen belül is az állami gondoskodás alá vont gyermekeket érintő program. Tapasztalatom szerint ígéretes Diósy Ágnes egyedülálló, cigány nevelő szülőket kiválasztó, képző és támogató programja, ezt lehetne adaptálni nem-ro mákra is. Elsősorban nem a befogadó családok direkt anyagi támogatásáról van szó, hanem a nekik nyújtott humán szolgáltatásról, ami nemcsak a sikeresebb ne velést, hanem a potenciális nevelőszülői kör bővítését, fiatalítását mozdítaná elő. Szükség lenne olyan nevelőszülők felkutatására és alapos felkészítésére is, akik be fogadnák az antiszociális kamaszokat, nehezen nevelhető gyerekeket, akikkel a nevelőintézetek sem tudnak mit kezdeni, és a hagyományos nevelőszülőkhöz ki sem közvetítik őket. (Ez utóbbi esetben a befogadó család pénzbeli támogatásá ra is szükség van, mert az egyik szülőnek fel kell hagyni a házon kívüli kereső tevékenységgel.) 2. Eredményt érhet el a Soros Alapítvány a szélsőségesen marginális helyzetek orvoslásában is, segíthet kialakítani a társadalmi rehabilitáció jelenleg nagyon szegényes intézményhálózatát.
Viszonylag egyszerű, de fölöttébb hatékony program lenne a hajléktalanok fogpótlása. A családból (távolról sem ártatlanul) kipenderedett fiatal és középkorú férfiak (ritkán nők), akik eddigre már viharos, önpusztító időszakot hagytak maguk mögött, fogazatukon viselik lecsúszottságuk látványos jelét, s ez alaposan megne hezíti, hogy „új életet” kezdjenek. A fogpótláshoz, ami különben is bizonyos ki tartást kíván, egyszeri, elérhetetlenül nagy összeg is kell. A „nem tudom megcsi náltatni a fogamat” éppen azoknak ad felmentést, halasztást az erőfeszítések alól, akikben még van késztetés erre, akik marginális karrierjüknek még az elején tarta nak. Úgy képzelem, hogy hajléktalanellátó intézmények pályázhatnának „fogpót lási bónokra”, amellyel a szociális munkások gazdálkodnak a klienseikkel kötött megállapodásokban. A bónok a közepes árfekvésű fogorvosoknál lehetnének fel használhatók, s ellenértéküket az Alapítvány a fogorvosoknak fizetné ki. Egyszersmind szükség esetén állná még legalább öt évig a fogsor karbantartását, javítását.
A hajléktalanszállóról, a marginális társadalmi helyzetből többek között azért nincsen kiút, mert az albérlet drága, önálló lakáshoz jutni nem lehet, s albérlet fenntartása mellett puszta egyéni vállalkozásképpen reménytelen rá gyűjteni. Kel lene olyan átmeneti, de legalább néhány - három vagy öt - évig igénybe vehető fél-önálló szállás, ahol a lakástalanok egyedül lakhatnak egy szobában, egyedül használnak egy vécét és egy zuhanyzót, s be tudják zárni az ajtajukat. Önellátók, a fűtést, a villanyt, a vizet maguk állják, nem szolgálják ki őket étkezéssel, takarí tással, ágyneműmosással. Jóval többet fizetnek, mint átmeneti szállókon, de még sem annyit, mint egy „piaci” albérletben. (Az átmeneti szállókon 2000 forint kö rül kellene fizetni, ha a lakók nem tartoznának örökké, a legszerényebb albérlet is legalább 12 000, s legalább két hónapot kell előre kifizetni egy összegben. Ennek alapján 5000 forintos szállásdíjra gondolok.) A fizetést csökkenteni lehet, de csa kis akkor, ha a kliens lakáscélú megtakarítást folytat valamilyen formában. A „vé dett” albérlet állagmegóvását, karbantartását, s a magatartási szabályok betartását olyan mértékben ellenőrizné a hajléktalanellátó intézmény, mint egy szigorú házi úr. A „védett albérlet” alkalmi munkából, vagy alacsony stabil keresetből is fenn tartható, sokkal több erőfeszítést kíván és sokkal több autonómiát kínál, mint a hajléktalanszálló, de kevesebbet mint az önálló lakás. Ugródeszkája és edzőtábora a felnőtt, önrendelkező életmódnak. Csak akkor van értelme, és akkor méltányos a többi hajléktalannal szemben, ha a számlákat valóban fizetni kell, és a beköltö zéskor számított, szerződésbe foglalt időtávot is valóban be kell tartani. Ha vala ki ezt a nem irreálisan nagy költséget sem tudja állni, vagy öt év alatt nem tudott felkészülni a kiköltözésre, akkor újra a hajléktalanszállóra vezet az útja. Első lépés ben Budapesten legalább ötven, egy-két éven belül legalább száz, s a hajléktalan ság mai mértéke mellett végül legalább ezer ilyen szálláshelyre lenne szükség, hogy a kívánt rehabilitációs funkciót betöltse. Az okoz némi nehézséget, hogy (át)-épí tési, felújítási beruházás nélkül ilyen szálláshelyek nem teremthetők. A pályázók itt városi önkormányzatok lehetnek (csak öt-tíz nagyváros és a főváros - nem a kerületek! - jöhetnek szóba, kisebb településen az egésznek nincs igazi funkciója), az átépítendő ingatlanokat nekik kéne adni. Szóba sem jöhetnek elhagyott munkás szállások, laktanyák, mert a szegregáció és gettójelleg éppen a rehabilitációt teszi lehetetlenné. A programban részt vevő önkormányzatoknak üzemeltetési szerző dést kellene felmutatniuk a beruházási hozzájárulás elnyeréséhez hajléktalanellátó intézménnyel, amelyik aztán támogatást kapna a program végrehajtásához, és felelne a „védett szállások” elosztásáért, az egyéni rehabilitációk sikeréért.
A feketefoglalkoztatás visszaszorítására a munkáltatóra háruló közterhek rész leges átvállalása lenne az alkalmas eszköz. Ha a törvény valóban bevezeti az egész ségügyi ellátásért fizetendő minimális fejpénzt, akkor ezt kifizethetné a munka adóknak a Soros Alapítvány, föltéve, hogy valaki tartós munkanélküli hajléktalant foglalkoztat legalább fél évig. Három hónapig előlegeznie kellene a befizetést, amit csak akkor kapna meg, ha a munkaszerződés további három hónapig fennáll. (Az első három hónapot a fél év végén fizetné az Alapítvány.) A támogatást célszerű folytatni, legalább összesen egy évig, legfeljebb csökkenteni lehetne a minimáldíj bizonyos - az év utolsó három hónapjára már csak 50 - százalékára. A harmadik három hónapot célszerű lenne szintén csak utólag kifizetni. Az egészségbiztosítási díj átvállalását kötni lehet a Soros egészségügyi program keretében működő valamelyik célirányos projekthez való kapcsolódáshoz. (Szűrővizsgálat, gondozás.)
Kézirat, 1996. október 6.
SZENTPÉTERI ISTVÁN
(1926-2002)
Jogász, szociológus, a JATE Jogi Karának tanszékvezető egyetemi tanára.
1989-1990-ben az Alapítvány Külföldi ösztöndíjakat
elbíráló kuratóriumának tagja.
SZENTPÉTERI ISTVÁN
A SZEGEDI EGYETEM ÚJJÁALAKÍTÁSÁRÓL
(Részlet egy interjúból)
Hogyan szervezték újjá a jogi kart a háború után?
Amikor 1945-ben az egyetemre beiratkoztam, akkor szerveződött újjá a jogász képzés Szegeden. 1941 és 1945 között megszűnt az oktatás, mivel az egész kart át helyezték Kolozsvárra. A létesülő jogi kar igen mostoha körülmények között in dult útjára. Az újjászervezésre Purjesz Béla, akkori rektor adott megbízást Teleki Géza miniszter felhatalmazása alapján.
Mindenekelőtt a kar oktatószemélyzetének toborzásáról kellett gondoskod ni. Megindultak Kolozsvárról az ott maradt oktatók; előbb négy professzor jött át: Schneller Károly, Balás P. Elemér, Személyi Kálmán és Székely István, majd Marto nyi János, Bónis György és Buza László. Volt olyan is, aki politikai megfontolások miatt már nem Szegedre jött, hanem Pécsre vagy Debrecenbe, miközben Pécsről és Debrecenből jöttek ide mások. Így szerveződött újjá a jogi kar 1945-46-ban, küsz ködve mindazon problémával, ami a háborúval együtt járt. A bölcsész és jogi kar - kényszerűségből - „elfért” a mai Dugonics téri főépület második emeletén, mivel az oroszok az Ady téri épületet lefoglalták. Kolozsvár kiürítésekor a kar teljes könyvtá rát és iratanyagát egy vonatban indították útnak, de valahol Keszthely környékén a szerelvényt szétbombázták, s a dokumentumokat soha nem találták meg. (…) Sajnálatos, hogy mire a kar helyzete a tárgyi és személyi feltételek tekintetében 1946-47-ben konszolidálódott, szinte azonnal elkezdődött a fordulat évének po litikai előkészítése a felsőoktatásban, többek között a régi rendszerhez kötődő ok tatók és hallgatók fokozatos „leváltásával”, „eltanácsolásával”. Egyrészt tehát emel kedés jellemezte e két-három évet, másrészt kezdetét vette a klasszikus felsőokta tási rendszer lezüllesztése. Tény viszont, hogy 1945-46-ban a kar professzori tes tülete olyan kiváló szakemberekkel erősödött, mint Bibó István és Szabó József. A professzorok közül a jogi karon senki nem volt kommunista, s nem is volt remény arra, hogy valakit a marxizmusnak meg lehet nyerni. A kommunista párt ezért mindenek előtt a „forradalmi ifjúságra” támaszkodott a kar megtisztítása érdekében. Ennek vezércsoportját a népi kollégisták alkották. Halasy-Nagy József bölcsészprofesszor 1946-ban azt írta: a népi kollégiumok janicsárrá nevelő intézmények. Meg is kapta „az első számú közellenség” címet. (…) Egy később igen sikeres, jól megtollasodott jogász kollégánk például hatalmas kalapáccsal próbálta szétverni Verbőczy István Dóm téri emlékművét. A márvány ból készült alakzatból csupán az ujjakat, lábfejeket tudta letörni. Az ifjonti „nép harag” ilyen megnyilvánulása után jöttek a profi kőművesek, akik az egész emlék művet eltávolították. Más ifjú barátaink - a „klerikális reakció” elleni harc jegyé ben - a Szent Imre Kollégium berendezését törték össze. A kar politikai szétverése és legyengítése 1947-ben indult, s az első hullám 1949-re fejeződött be. Többeket nemkívánatos személynek minősíttettek. Ez kezdetben csak egyedi „mazsolázás” volt. 1948-1949-ben azután a párt módszeresen is megkezdte az egész magyar felsőoktatás és tudomány átrostálását.
Ezt hallgatóként lehetett érezni?
Lehetett. A hallgatók akarva-akaratlan belekeveredetek e politikai küzdelembe. A háború után a legtöbb párt, régi vagy új társadalmi intézmény (főként a történelmi egyházak) ifjúságitagozatothozottlétre.Voltakazegyetemenszociáldemokraták, kisgazdák, kommunisták és az egyházhoz kötődő konzervatív-keresztény fiatalok. Ezek a csoportok egy ideig megfértek egymás mellett, de a kommunisták fokoza tosan kiszorították a többi irányzatot az egyetemről. Pontosabban létrehozták az egyetemi ifjúság „egységes szervezetét”, a MEFESZ-t, amelyben vezető szerepet vívtak ki maguknak. A tisztogatás 1949-től egyre durvább eszközökkel folyt; sza bályos listákat készítgettek, hogy melyik karról kiket kell elküldeni. Ekkor helyez ték „rendelkezési állományba” Bibó Istvánt, Szabó Józsefet, ifj.BoérEleket,Szé kely Istvánt. Martonyi János például úgy úszta meg az elbocsátást, hogy egy jó ba rát azt tanácsolta neki, feküdjön be pár hónapra az idegklinikára. Aki jobban járt, más városba - pl. Pestre - költözött, aki rosszabbul, azt kitelepítették a Horto bágyra. Boér Elek például ott halt meg, nem annyira fizikai,mintpszichikaiöszszeomlása következtében. Állítólag azt mondta, ő nem kíván itt tovább élni.
Az ötvenes években azután új emberek kerültek az egyetemre, akik a tudomá nyos életben még nemigen voltak ismertek, de megfelelő politikai „múltjuk” (jele nük) volt. A megszüntetett debreceni jogi karról, az egri, a kecskeméti és miskolci jogi főiskolákból jöttek át oktatók; közülük töben nem tudtak itt meggyökerezni. Ez volt az az időszak, amikor az egyetem teljesen átstrukturálódott.
Milyen volt az egyetemen a kulturális élet?
A ’46-47-es években még viszonylag liberális, a későbbiekhez képest. Minden társadalmi csoportnak megvolt a maga kulturális élete. A katolikus házban (Dugonics tér 11-12.) tartották a katolikus leányegylet találkozóit, és működött a KA LOT. Én református létemre a Bethlen Gábor kör tagja lettem. Abban az időben virágzott a népi kultúra; népdal- és néptánc-csoportok szerveződtek, népi jogi élet kutatás folyt a karon. A Nagy Imre program meghirdetése után még virágzóbb lett a közösségi élet. Bridzsklubot alakítottunk, ami korábban megbocsáthatatlan bűnnek számított. A bölcsészek művészeti csoportokat hoztak létre. A későbbiek ben ezeket a kezdeményezéseket párthatározatok nyomán megregulázták. A párt kiadta a jelszót, hogy a „haladó hagyományokhoz” kell visszatérni, aminek csúcsa természetesen a Tanácsköztársaság volt. Ennek jegyében kezdődött meg például a népi mozgalom kisöprése a kultúrából.
Milyen volt a hallgatók és az oktatók közötti viszony és a hallgatói kapcsolatok?
A háború után viszonylag kevés hallgató és kevés oktató volt az egyetemen. Az elő adást maguk a professzorok tartották, sőt rendszerint a szemináriumokat is. Asz szisztencia, a mai értelemben, nem volt a jogi karon, vagy ha volt is, évekig alig ka pott oktatási feladatot (legfeljebb ritkán helyettesíthette a professzort). Emlékszem olyan „forradalmi” újításra, amikor Bibó István a szomszédos Jégkunyhóba hívta szemináriumunk tagjait. A professzor személyesen ismerte az előadására járó hallgatókat és szeminaristákat. (Már akik egyáltalán jártak előadásra.) Schneller Károly statisztikaprofesszor - az akkori dékán - is minden szemina ristáját közvetlenül ismerte: ki honnan (melyik városból) jött, kik a szülei, milyen körülmények közt éltek. Személyes jó barátként kezelt bennünket, beavatott az or szág és az egyetem napirenden lévő „ügyeibe”. 1948-ban nekem is kezembe adott egy 18 oldalas, sűrűn gépelt memorandumot, amelyben összegyűjtötte azokat az egyre szaporodó eseteket, amelyek jogtudata szerint az alapvető emberi jogokat, a törvényességet sértik. Azt mondta, ezt a kiáltványt kiküldi az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, de nagyon kíváncsi, hogy mi a véleményem az egész tartalmáról (nekem a harmadéves joghallgatónak). Elolvasva az anyagot megdöbbentem az er kölcsi bátorságtól, amit a professzor tanúsított. (…) Óvatosan feltettem a kérdést, nem fél a „következményektől”? Azt felelte, ő ezekkel a lehetőségekkel számolt, de erkölcsi, politikai meggyőződése mellett minden következményét vállalja. Csak évekkel később tudatosult bennem Schneller Károly kiállásának hősi dramaturgi ája. Akkor, amikor Bibó István 1956. november 4-én megtette felhívását a nemzetközi közvéleményhez. (…)
Az ’53-as új politikai irányvonal hozott-e változást?
Egészen új dolgok történtek. Ismét lehetett jogászbált rendezni, nem volt üldözött, ha órák alatt kártyáztak a hallgatók. Megszűnt az az állandó megfigyelés,amikorábban a megbújó osztályellenség leleplezésére szolgált. 1953 előtt a személyzeti osztály vezetője szünetben a hallgatók között sétált és beszélgetett velük. Még azt is megnézte, ki mit eszik. Amikor egy orosházi parasztgyereknél meglátta a ka csacombot, ebből az éberség meggyöngülésére következtetett: nevezetesen, hogy osztályellenség mégis befurakodott a karra. A botrány csak azért csitult el, mert a vizsgálat során kiderült, hogy az illető egyike azon kevés hallgatónak, aki belépett a kommunista pártba.
Mi történt 1956 után?
A „kompromittálódott” oktatókat, így például Perbíró Józsefet, majd Bónis Györ gyöt fegyelmivel távolították el. Azonnal menniük kellett, és még erősebb lett a szűrés. Ennek oka az volt, hogy a szegedi egyetem és ifjúságakülönösennagysze repet vállalt a forradalomban. A kari tanács a forradalom idején az 1950 után ide került, és a párt iránt túlságosan elkötelezett oktatókat „rendelkezési állományba” helyezte, azaz felfüggesztette.
1956 után az úgynevezett konszolidáció is nehezen akart beindulni az egyetemen, mert nem volt ember, aki szívesen részt vett volna a tisztogatásokban.
Az oktatók elbocsátását, kisebb-nagyobb fegyelmi büntetésekkel sújtását követ te a hallgatókkal szembeni retorzió. Több tucat fegyelmi büntetés született: az or szág összes egyeteméről való kitiltás, 2-4 félévre eltiltás stb. Kevés párttag volt, egy részük mint munkásőr egy idő után nagyon aktív lett. Pufajkába öltöztek és pisztollyal járkáltak.
Sorra jöttek a párthatározatok, amelyek a forradalom kirobbanásáért az egye temeket tették felelőssé. A párt úgy döntött, hogy meg kell erősíteni az egyete meket, megbízható kádereket kell helyezni a felsőoktatásba. Hoztak embereket a pártbizottságokról, rendőrségről és más „kipróbált helyekről” is. Olyanokat, akiknek semmilyen oktatói gyakorlatuk nem volt.
A hallgatókat is ellenőrizték?
A személyzetis - egy cipőfelsőrész-készítő, akinek semmiféle iskolázottsága nem volt, ám annál inkább osztály-ösztönös fenntartása az értelmiséggel szemben - állandóan kutakodott, a lakóhely szerinti pártbizottsággal tartotta a kapcsolatot. 1957 után ezeket a személyi anyagokat kiosztották, azt a látszatot keltve, hogy enyhülés lesz. De csak folytatódott az ellenőrzés. Ekkor már profiszemélyzetisek jöttek az egyetemekre, akik kifinomultabbeszközökkeldolgoztak.
Mikor normalizálódott a helyzet?
Semmikor, legalábbis a rendszerváltást megelőző néhány évig nem. A ’70-es évek ben a felszínen volt egyfajta nyitás, de a mélyben maradt minden a régiben. Ma radtak a nyilvántartások, a bizalmas tervek. A káderfejlesztési elképzeléseket tizen egynéhány évre előre elkészítették, hogy a párt VB tagjai milyen sorrendben lesznek dékánhelyettesek, dékánok stb. A korábbi ösztönösség tudatossá alakult.
Az egyetemek fokozódó politikai alárendelődésével párhuzamosan a hallga tói és oktatói létszám hatalmasra duzzadt. Karunkon is többszörösére emelkedett az asszisztencia, javultak az oktatás dologi (anyagi, technikai) feltételei. Rengeteg oktatási reformot tűzött napirendre a felősoktatási igazgatás, de ezek közül szá mos reform eleve kudarcra volt ítélve. (Így az egységes jogászképzés három tago zatra bontása, az általános szervezeti egységek minisztériumi vezényletű integrálá sa stb.) A felsőoktatás egy avulóban lévő ideológiára épülő politikai rendszer kény szerzubbonyában működött, így aztán rendre felszínre kerültek benne a diszfunkcionális - nem rendeltetésének megfelelő - jelenségek. (…)
Hangfelvételről lejegyzett interjú-kézirat, 1998.
VÁLYI GÁBOR (1922-2003)
Könyvtáros, művészettörténész, az Országgyűlési
Könyvtár főigazgatója. 1984-től 1987-ig az
MTA-Soros Alapítvány kuratóriumának tagja.
VÁLYI GÁBOR
EMLÉKEIMBŐL
(Részletek egy születésnapi interjúból)
Nyolc évtized hosszú idő. Különösen az egy olyan korban és világban, amely próbára tette az emberek lelkét, hitét és gerincét. A sajnálatos események, kísértések és fájdal mas elhatározások súlyos ismétlődése közepette nem hittem, hogy megérem az ez redfordulót, és nem is mindig vágytam rá. Rozogán, de halottaimra visszatekintve, ezt nem eléggé megszolgált csodának kell tekintsem. A könyv, a betű, az írás-olvasás mindenesetre egyike azoknak az értékeknek, amelyek végigkísérték életutamat.
Szombathelyen jártam iskolába. Gimnazista koromban nyaranta, amikor anyám húga Hévízen kúrálta beteg lábát, én helyettesítettem őt kis kölcsönkönyv tárában. Közben műkedvelő színvonalon megtanultam könyvet kötni, és a cser készjótettek jegyében, a segélyegylet részére, a gimnázium szegény sorsú tanulóinak kölcsönzött könyveket javítgattam, kötöttem.
1940-ben érettségiztem a premontrei gimnáziumban. A zsidótörvény miatt egyetemre azonban nem vettek fel. Így lettem ipari tanuló, majd műszerész a Magyar Optikai Művekben.
A második világháború alatt, 1943 októberében munkaszolgálatra hívtak be, nehéz körülmények között jártam meg Erdély, Lengyelország és Szlovákia pok lait. 1945. február 18-án Hidegségnél megszöktem a munkatáborból (a családo mat közben 1944 karácsonyán Szombathelyen letartóztatták, s csak 1945 márci usának végén szabadultak Sopronkőhidáról). Szombathelyen és Győrben bujkál tam egy ideig, utána hamis papírokkal szökve Steyerben egy gépgyárban dolgoztam 1945 májusáig.
A lerombolt MOM-ba nem mentem vissza, ehelyett Pesten egy ügyvédi irodá ban dolgoztam 1945 októberéig. Ekkor beiratkoztam a Külügyi Társaság diplo máciai tanfolyamára. Ennek elvégzése után, 1946 végén helyezkedtem el a Külügyminisztérium sajtóosztályán, ahol hamarosan osztályvezetőnek neveztek ki.
A Külügyminisztériumban e súlyos és ellentmondásokkal terhelt időszakban nem éreztem jól magam. Szívesen váltottam volna, de akkor önkényes távozás ra aligha lehetett gondolni. Rossz közérzetemet enyhítette, hogy a kötelezően elő írt nyelvtanulás és -gyakorlás lehetőségeit kihasználhattam. Így tudtam németből, angolból és oroszból felsőfokú, franciából pedig középfokú nyelvvizsgát tenni.
1955-től ugyancsak a külügyi előírások alapján beiratkozhattam az egyetemre művészettörténész-muzeológus szakra. Erre az inspirált, hogy akkortájt terveztük a Corvina Idegennyelvű Kiadó létrehozását. 1955 végén, 1956 elején a Kiadói Fő igazgatóság irányítása alatt a Corvina Kiadóban Cserépfalvi Imre igazgató mellett irodalmi vezető lettem. A diplomát pedig az ELTE bölcsészkarán szereztem meg 1960-ban.
Közel tíz évig - 1962-től 1971-ig - dolgoztam a Kulturális Kapcsolatok Intéze tében. A művelődési miniszter kíséretében rengeteg külföldi tárgyaláson vettem részt. A túlterheltség már az egészségemet is próbára tette, ezért 1970 végén áthe lyezésemet kértem - lehetőleg valamelyik társadalomtudományi könyvtárba. Ek koriban a Művelődésügyi Minisztérium az Országgyűlési Könyvtár igazgatójának nyugdíjazására készült. A könyvtár tehát megérett a vezetőváltásra.
Számomra, aki korábban évekig jártam ebbe a szép könyvtárba, és Klebelsberg Kunó hajdani vallás- és közoktatási miniszternek a nemzetközi kulturális kapcsolatokról írt cikkeit tanulmányoztam, ez a könyvtár volt a legszimpatikusabb. A megbízást így örömmel vállaltam el, és 1971. július 1-én beléptem az Országgyűlési Könyvtár kapuján.
A kép, amely elém tárult, eléggé siralmas volt. Az intézmény elavult szervezeti formában, mindenféle elmaradással, számos ellentmondás cipelésével működött. Ennek alátámasztására jellemzésül csak néhányat sorolnék fel. Alacsony volt a lét szám, kevés és korszerűtlen szolgáltatást nyújtottak. Hosszú idő óta nem került sor a könyv- és folyóirat-állomány leltározására. A külföldi gyarapodás évek óta elha nyagolt állapotban volt, miközben az erre kapott éves keretet megtakarítás címén visszaadták a minisztériumnak. A felső és középvezetés hiteltelenné vált. A parla menti különgyűjtemények feltárása, a könyvtári osztályozási munka és a tájékoz tatási tevékenység is számos problémával küszködött. A jogi könyvtári alaptevé kenység - jogvégzett szakemberek nélkül - csaknem szünetelt, a politikai szakirodalmi feltárás pedig meg sem indult.
Színvonalas tudományos szakkönyvtárt akartam, fejlett szolgáltatásokkal. Né hány év alatt lecseréltük a felső és középvezetőket, megerősítettük a régi osztá lyok vezetését, a létszámot és a könyvtári költségvetést megdupláztuk. Új osztá lyokat és csoportokat hoztunk létre (Információs és dokumentációs osztály, Jogi dokumentációs csoport, Gazdasági osztály), megindult a különgyűjtemények je lentős fejlesztése is, számos új szolgáltatást hoztunk létre (világpolitikai informá ció-feldolgozás és -szolgáltatás, tanácsi dokumentumok beszerzése és információi nak terjesztése, politikai és jogi információs szakközpont kialakítása), komoly szá mítógépesítést tudtunk elindítani. Végül a Soros Alapítvány révén személyi szá mítógépeket kaptunk, s az integrált könyvtári rendszer már kopogtatott az ajtóin kon. A Soros Alapítvány rengeteget segített a magyar könyvtáraknak. Számítógépeket, gyorsmásoló berendezéseket, külföldi könyveket és folyóiratokat kaptunk.
Ma már elképzelhetetlen, hogyan lehetett ezek nélkül könyvtárban dolgozni. Én voltam a kuratórium első könyvtáros tagja. Az Országos Széchényi Könyvtár kere tében restaurátorképző és restauráló műtermet szerveztünk. Többszörösére növel tük a vakok és gyengénlátók kapacitását. Jelentős támogatást kaptak az egyetemi és főiskolai könyvtárak, a megyei és városi könyvtárak is.
Volt, ami nem sikerült, de sok kitűnő személyiséggel találkoztam könyvtári te vékenységem során, és jó kapcsolatot tudtam kialakítani nagyon érdekes és érté kes olvasókkal. Rájöttem, hogy a könyvtárak sok tehetséges, félrevonuló ember nek adtak és adnak otthont. Örülök, hogy az Országgyűlési Könyvtárban - ott lé tem két évtizede alatt - tehetséges fiatalok alkalmazásával és nevelésével stabil, ma is eredményesen dolgozó gárdát sikerült kialakítani.
Könyv - Könyvtár - Könyvtáros, 2002. február
VÁLYI GÁBOR
FORGÁCSOK EMLÉKEIMBŐL
Beöthy Ottó és a partizánháború
A Beöthy családé volt a Grill könyvkereskedés. Ottó a második világháború után a szocdem párt javaslatára a parlamenti könyvtár vezetője lett. Csak felületesen is mertem, nálam idősebb, pipás elvtárs volt. Kinevezésem után néhány hónappal meglátogatott a könyvtárban. Elmesélte a szocdem-perben s a börtönben átélteket, és egy történetet, melyet jellemző anekdotaként érdemes megőrizni:
A negyvenes évek elején az egyik antikvárium kirakatában látott egy cirill betűs füzetet, a címe „Partizán háború” volt, a szerzője pedig a nevezetes félszemű orosz hadvezér: Kutuzov. Amikor Beöthy már otthon belelapozott, kézírásos bejegyzé seket talált, amelyek valószínűsítették, hogy a példány eredetileg Tolsztojnak szolgált forrásul.
Könyvtárigazgatói kinevezésekor eszébe jutott a kis füzet, és jópontokat akar ván szerezni, írt egy szép levelet a moszkvai Lenin Könyvtár igazgatójának, és el küldte neki a füzetet. Nem sokkal ezután letartóztatták, és hónapok múltán a börtönigazgató magához rendelte.
- Maga Boeti [sic!] őrizetes?
- Igenis.
- Moszkvából küldtek magának levelet, amelyben valami könyvet köszönnek meg, és két hét üdülésre meghívják Szocsiba. Értette? - Értettem.
- Akkor hátra arc, vigyék vissza a cellába!
Bibó István mint „vendég”
Bibó tanár urat még a fordulat éve előtt, egy előadásán ismertem meg. ’56-os ál lamminiszterségéért életfogytiglanira ítélték. Sok más között könyvtári múltja is volt, és szabadulása után Dányi Dezső munkát adott neki a Statisztikai Hivatal könyvtárában. Megkérdeztem, nem lenne-e kedve nekünk is dolgozni. Örömmel vállalta, hogy elkészíti a regnikoláris bizottság latin nyelvű dokumentumainak feltárását és bibliográfiáját.
Egy alkalommal telefonon keresték a titkárságon. Felszóltam a parlamenti kü löngyűjteménybe, ahol Bibó dolgozott, s még hallottam, hogy a terem végéből odakiabálnak neki: „Bibó tanár úr, telefon!” Kis idő múltán lejött a különgyűj teményből egy olvasó, és azt kérdezte, hogy ez a Bibó tanár úr azonos-e azzal, aki olyan sokáig, úgymond, „nálunk volt vendég”. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit jelent a „nálunk”, s azt még kevésbé, hogy mit a „vendég”, de azt tudom, hogy ő az.
Pintér Kati, akkor még az én titkárnőm, bár nem tanult latinul, segített Bibó nak, és kézirataiból hibátlan, gyönyörű, sokszorosításra alkalmas gépiratot készí tett. Amikor a kiadvány készen lett, Bibó a címlapra kézírással ráírta, hogy „Nihil obstat - kriksz-kraksz - a váci börtön igazgatója”, és adott egy példányt.
Pintér Katival együtt mentünk ki a temetésére. A Rajk-temetéshez hasonló eső, szél és hideg volt. Rengeteg ember vett részt a búcsúztatáson, a sírnál még eléne keltük a Szózatot, miközben többen fényképezték a tömeget. Egy mellettem álló férfi, esőkabátját fejére húzva, filmet próbált cserélni. Nagyon kínlódott a viharos szélben. Megkérdeztem: miért vesződik annyira? Válasz: parancs az parancs…
VÁSÁRHELYI MIKLÓS (1917-2001)
Politikus, újságíró, sajtótörténész.
A magyar Soros Alapítvány alapító elnöke,
tizenhét éven át legfőbb irányítója.
VÁSÁRHELYI MIKLÓS
A NAGY ÁBRÁND
Nemzeti emléknapon írom e sorokat. 1999. június 16-án. Pontosan 41 esztendővel ezelőtt, 1958. hajnalán végezték ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc törvényes kormányának elnökét, Nagy Imrét, a kor mány honvédelmi miniszterét, Maléter Pál tábornokot és a miniszterelnök két kö zeli munkatársát, Szilágyi József kabinetfőnököt, Gimes Miklós újságírót. Loson czy Géza államminiszter a vizsgálat folyamán börtöncellájában halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. A Nagy Imre per tíz vádlottja közül ötöt meggyilkoltak, ötöt pedig - köztük jómagamat - börtönbüntetésre ítéltek.
Pontosan tíz évvel ezelőtt, 1989. június 16-án, az akasztás évfordulóján Buda pesten, a Hősök terén, félmilliós tömeg jelenlétével ünnepélyes gyászszertartáson temették Nagy Imrét és vádlott-társait, jelképesen a forradalom valamennyi (több mint 350) mártírját, és történelmi igazságot szolgáltattak a forradalomnak, ame lyet a katonai intervencióval restaurált szovjet csatlósrendszer, a pártdiktatúra több mint három évtizeden át becsmérelt, rágalmazott és ellenforradalomként megbé lyegzett. Ezzel mélységesen megsértette a magyar népet, amely a forradalmat mindig a maga ügyének tekintette.
A magyar nép 1989. június 16-án erkölcsi elégtételben részesült. Megerősödött az igazságba és az emberi méltóságba vetett hit, felvillant a szabad, demokratikus társadalom megvalósításának reménye. Ezeréves történelme során a magyar névnek nem volt még ilyen elismerése szerte a világon.
Egy évtizede ezt a szerepet történelmi fordulópontként ünnepeltük. Nekem máig életem ünnepe marad. Csalódások, kudarcok, méltánytalanságok nem töröl ték ki ezt az élményemet. Olvasóim csodálkozására be kell vallanom, hogy azóta elveszett nagyon sok illúzió, de az igazi, a nagy illúzióm nem rendült meg. Válto zatlanul hiszek abban, hogy az emberiség és benne az én nemzetem soha sem adja fel a küzdelmet, hogy szabadon, igazságos, méltányos társadalomban éljen. Uno káim, dédunokáim ebből már nálam többet fognak megélni. Aminthogy én is különbül élek, mint elődeink, őseink.
*
Újraolvastam két korábbi olasz kötetemet. A kettő között mindössze nyolc év telt el. Megjelenésük dátuma: 1988. és 1996. Közben persze nagyot változott a világ. De az csak most tudatosult bennem, hogy mekkorát változtam jómagam is. Tem pora mutantur et nos mutabimur in illis. Optimista küzdőből rezignált kétkedővé váltam. Elfáradtam. Kijózanodtam. Mégis, ha túl a nyolcadik X-en visszatekintek az elmúlt évtizedekre, borzadály tölt el annak puszta gondolatára, hogy a koráb bi rendszerek bármelyikében kellene élnem, és a sok gond, bánat ellenére a maga ménak tudom a nehezen kibontakozó demokratikus rendet. Ragaszkodom hozzá. Féltve őrzöm.
Amikor első olasz nyelvű könyvem - hála olasz barátaimnak, elsősorban Fede rigo Argentierinek - megjelent Magyarországon, „non person” voltam. A közélet ben, a nyilvánosságnak nem léteztem. Nem szólalhattam meg közügyekben, de még legszemélyesebb magánügyben sem. Így például nem szólhattam 1956-ról és a perről, amelynek vádlottja és elítéltje voltam. A legfelsőbb igazságügyi fellebbe zési fórum, a Legfőbb Ügyészség éppen ebben az esztendőben, 1988-ban utasította el ismét per-újrafelvételi kérelmemet. Sőt nem tekinthettem meg saját perem ira tait, de még az ítéletet sem. A pártfőtitkár-miniszterelnök, tehát a hatalom feje pe dig még az év végén újra kijelentette, hogy sem a forradalmat, sem Nagy Imrét so ha nem fogják rehabilitálni. Mint a nagy per utolsó itthon maradt túlélőjének (öt vádlott-társamat meggyilkolták, három elítélt meghalt, Kopácsi Sándor Kanadába emigrált) erkölcsi kötelességem és létérdekem volt szembeszállni ezzel a hivatalos párt-állami döntéssel. Évek óta hadakoztam a második nyilvánosságban, külföldi sajtóban, rádióban. Az olasz kötet, a törvényes, nyilvános megjelenés és ennek ked vező külföldi visszhangja nagy segítségemre volt. Biztos voltam ügyünk igazságos ságában és győzelmében. Ennek a hitnek izzó és vakító fényében küzdöttem. Fel szabadultabban, mint az 1989-es felszabadulás után. Tudtam, mitől akarok megszabadulni, nem érzékeltem még az áhított szabadság gátjait.
Szellemi szabadságomat nem terhelték gátlások. Magyar szülők gyermekeként az olasz Fiumében születtem, olaszul tanultam meg az abc-t, az egyszeregyet, írni olvasni, dalolni, játszani. Olaszul elmondani az igazat, számomra spontán kitöré si lehetőséget jelentett. És mindenek felett fiumano maradok életem végéig. Lokál patrióta. Annak a városnak hűséges, a sírig elkötelezett fia, amelynek címere azt hirdeti: „indeficienter”. Rendíthetetlenül. Amikor ez év tavaszán összegyűltünk a világban szétszórt, a meggyötört, kiirtott fiumanók töredékei, olaszok, magyarok, horvátok, szlovének, dalmátok, németek, úgy gondoltuk, ha egyszer megvalósul Európa, akkor történelmében talán jut egy sor annak a kis adriai kikötővárosnak, amely már több mint egy százada élteti - ha hagyják - az európai szellemiséget: az együttműködést, a megértést, a toleranciát, az etnikumok etikáját. Több mint fél évszázadig kellett várnunk. Aztán találkozhattunk a városban, amelynek megváltozott a neve, arculata, lakossága, de szellemiségét őrizzük és átörökítjük gyermekeinknek, unokáinknak. Az európai civilizáció üzenetét: szeresd felebarátodat mint tenmagadat, a más nemzetiségűt, a más vallásút, a másképp gondolkodókat, mindent, ami más. Mert szabad csak akkor leszel, ha elismered a más szabadságát. A fiumano patrióta szívügye az olasz-magyar barátság, amelynek ezeréves hagyománya van. Sok olasz és magyar hazafi szentelte életét ennek az ügynek. Igyekeztem a nyomukba lépni.
Fiumei szívem nagyot dobbant, amikor 1986. október 23-án, a forradalom kitö résének harmincadik évfordulóján az Unitŕ közölte a forradalmat idéző cikkemet. Sokat jelentett ez az akkori magyar ellenzéki mozgalomnak. A hatalom diszkrimi natív szándékaival szemben legitimálta a mi tiltakozásunk és ellenállásunk demok ratikus, progresszív jellegét. S ez csak a kezdete volt az együttműködésnek. 1988- ban Rómában találkoztam Massimo D’Alemával, aki akkor az Unitŕ főszerkesztője volt. Szót értettünk. A lap folyamatosan közölte írásaimat. Többször voltam vendége és előadója a Festa dell’Unitŕnak.
Európa sem tudott talpra állni külső segítség nélkül. A mi térségünk is csak ily módon stabilizálódhat. Ez nemcsak a mi ügyünk, hanem Európa és a nemzetkö zi biztonság ügye, amelyet nem lehet szövetségekkel, szervezetekkel, okos hitel- és piacpolitikával rendezni. Egy orosz válságnak, egy Boszniának, Koszovónak sok kal súlyosabb az ára, mint egy nagyvonalú, hatékony és a jövőben gyümölcsöző támogatásnak. Újabb meg újabb tűzfészkek keletkeznek, amelyek aztán általános tűzvésszé terebélyesedhetnek.
Koszovó mindannyiunkat megtaníthatott arra, milyen bonyolult és megoldha tatlan helyzetek alakulhatnak ki. Az ilyen szituációkat kell megelőznie a józan ész nek és az érzékeny emberi léleknek. Az alternatíva: diktatúrák, vérontás, maffia, korrupció.
Vannak egy nemzet életében ritka, megismételhetetlen, elillanó pillanatok. Az üdvösség ujja érinti meg az országot. Nem történelmet, mesét írunk. Visszaemlékezni is csak így tudunk reá: egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… Ilyen volt 1989. június 16-a. Valóban egy ritmusban dobogott az ország szí ve. Emberemlékezet óta először, önként, minden szervezés nélkül hatalmas tömeg gyűlt össze az ország minden részéből. Háttérbe szorultak a világnézeti, társadalmi ellentétek. A gyászban és a forradalom megdicsőülésében egyek voltunk.
Ezen a napon megszűnt a Kádár rendszer legitimitása. Hiszen ennek alapja az a hazugság volt, hogy a szovjet intervenció az ellenforradalomból, a fehér terrortól mentette meg az országot. Amikor a még hatalmon lévő rendszer miniszterelnöke és helyettesei tőlünk, a temetés rendezőitől, a Történelmi Igazságtétel Bizottságtól kértek hozzájárulást, hogy részt vehessenek a gyászszertartáson, és díszőrséget áll tak a kivégzett „ellenforradalmárok”, a forradalom mártírjainak koporsóinál, ak kor az a harminchárom évig táplált hazugság-tákolmány ország-világ előtt összeomlott.
Felelevenedik emlékezetemben, hogy a temetésen részt vett Achille Occhetto, az OKP akkori főtitkára is. Budapesti tartózkodása alatt felkereste Grósz Károlyt, a magyar kommunista párt főtitkárát, aki rosszallotta az olasz párt vezetőjének el határozását. Miközben saját kormányának tagjai olasz társaikkal együtt tisztelegtek a forradalom hőseinek emléke előtt.
Ez volt a vég kezdete. Egy év múlva megszületett a demokratikus Magyaror szág, amelynek első köztársasági elnöke Göncz Árpád lett, a gyászszertartást megnyitó szónok.
*
Röviddel a második világháború kitörése előtt, hatvan évvel ezelőtt, diákkorom ban láttam Jean Renoir film-remekművét,aNagy ábrándot. A történet az első vi lágháború idején játszódik egy német hadifogoly-táborban. A tábor lakói francia katonák, tisztek. A háború borzalmai, a világpolitikai ellentétek nem ölik ki a hu mánumot, az emberi érzelmeket. A művészet azt sugallja, hogy a lélek hullámhosszán ősi ellenségek, németek és franciák megérthetik egymást.
A történelmi múlt és az elkövetkező évek az ellenkezőjét látszottak igazolni. Minden más csak jámbor óhajnak, művészi álomnak tűnt.
A Nagy ábránd ma élő történelem. A művész Jean Renoir, a porosz táborparancsnok Eric von Stroheim, a francia fogoly-tiszt Jean Gabin álma megvalósul.
A nagy ábránd a jövő megsejtése, a végső igazság.
1999. június 16.