Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Hetedik fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

HETEDIK FEJEZET

A fokozódó erőszak
A régi mondás ma is igaz: A nemzetek nem tölgyből és sziklából vannak,
hanem emberekből, és a nemzetek olyanok, amilyenek az emberek.
(Milton Mayer)

Áttekintés


A Második fejezetben láttuk, hogy minden egyénnek és minden nemzetnek megvan a maga „kötelezettségi köre". A Hetedik fejezet azzal foglalkozik, hogy milyen módon határozták meg az egyének és nemzetek saját „kötelezettségi körüket" a 30-as évek végén, és elemzi ezeknek a döntéseknek a következményeit.
Hitler nem titkolta rasszista nézeteit, illetve terveit a „Nagy-Németország" létrehozására: már 1923-ban, a Mein Kampfban megfogalmazta őket. Minden benne volt: az antiszemitizmus, a militarizmus, és igénye a Lebensraumra, vagyis a Keleten kiterjedő élettérre. A 30-as évek folyamán ezeket a terveket lépésről lépésre valósította meg. Ha valamelyik akciója - egy ember vagy egy nemzet ellen - csak kevés ellenállásra talált, vagy semmilyet sem váltott ki, a következő lépéssel kicsit messzebbre ment el. Ez a fejezet azokat a lépéseket mutatja be, melyeket 1936 és 1940 között tett, és a következő kérdéseket teszik fel: Miért nem állították meg maguk a németek Hitlert, amikor a hazai kisebbségeket fenyegette? Mikor fordult a szomszédos országok felé? Miért nem foglaltak állást a világ vezetői?
A fejezet azzal is foglalkozik, hogy mit jelentett a kötelezettségi körön kívülinek, Richard Rubinstein szavai szerint „feleslegesnek" lenni. „Egy ember politikai jogok nélkül felesleges ember. Nincs joga az élethez és az emberi méltósághoz. A politikai jogok nem Istentől származnak, nem autonómok és nem érvényesülnek maguktól. A németek megértették, hogy egyetlen ember sem rendelkezhet jogokkal, amíg azok védelmét egy hatalommal rendelkező szervezet nem garantálja."1 Ez az állítás nemzetek vonatkozásában ugyanúgy igaz, mint egyénekében.

1. OLVASMÁNY

Hitler „szombati meglepetései"

Hitler külpolitikai és belpolitikai gyakorlatában egyaránt azt a meggyőződését követte, amely szerint „minden út célravezető". Már 1933-ban rájött, hogy maga alakíthatja a nemzetközi kapcsolatok kereteit azzal, ha kifogásolja a versailles-i szerződés feltételeit. Ez lehetővé tette számára, hogy saját magát úgy jelenítse meg, mint hazafit, aki csupán igazságot akar hazájának. Októberben az egyezményt arra használta, hogy megmagyarázza Németország kivonulását a Népszövetségből. Valójában semmi összefüggés nem volt a két esemény között. Az egyezmény nem kényszerítette Németországot, hogy belépjen a Népszövetségbe. A német vezetők döntöttek így, évekkel az egyezmény aláírása után. Mégsem vitatta senki Hitler álláspontját. Tudták, hogy a békeszerződés Németországot tette felelőssé, noha nem Németország volt a háborúért egyedül hibáztatható nemzet. Ezért Hitler megjegyzései néhányukban némi bűntudatot ébresztettek. Mások meg attól féltek, hogy Hitler felelősségre vonása háborúhoz vezetne, és csaknem mindenki el akarta kerülni az újabb háborút. Voltak persze más okok is, amelyeket senki sem mondott ki. Sokan csodálták Hitler kommunizmusellenes álláspontját. Ők ugyancsak az oroszokat tekintették az „ellenségnek". Bár Hitlernek azt a meggyőződését, hogy létezik egy tevékeny zsidó világ-összeesküvés, kevesen osztották a világon, viszont sokan tartották a zsidókat „különbözőnek", sőt veszélyesnek. Voltak persze olyan vezető politikusok, akik nem értettek egyet Hitler nézeteivel, de kevesen hitték, hogy Hitler a céljai eléréséért háborút robbant ki. Következésképpen Hitler úgy tapasztalta, hogy a konfrontáció kockáztatása nélkül lehetnek erőszakos követelései.
Első „szombati meglepetését" 1935. március 8-án zúdította a világra. Mint később a többit is, a hírt egy hétvégén hozták nyilvánosságra, amikor a brit vezetők köztudomásúan visszavonulnak vidéki házaikba. Hitler bejelentette, hogy átszervezik Németország légierejét; újra bevezeti a sorozásokat, és újra felfegyverzi az országot. Biztosította a világot afelől, hogy csupán „védelmi" lépésekről van szó. Azt állította, hogy „minden háború legfőbb hatása, hogy megsemmisíti a nemzet virágát. Németországnak szüksége van békére, és vágyik a békére." Fogadalmat tett, hogy „a német kormány kész egyezségre lépni a főleg támadásra alkalmas nehézfegyverzet, a nehéz tüzérség és tankok leszerelése tekintetében". És figyelmeztetett arra, hogy „bárki legyen is az, aki meggyújtja Európában a háború fáklyáját, nem akarhat mást, mint káoszt".
A beszédet otthon és külföldön is elismeréssel fogadták. Amikor William Shirer újságíró, Hitler korai bírálóinak egyike, 45 évvel később újraolvasta naplóját, megdöbbenve fedezte fel, hogy ő maga is, csakúgy mint oly sokan „azon az estén azzal a meggyőződéssel hagytam el a Reichstagot, hogy Hitler, minden vele kapcsolatos fenntartásom ellenére, igazán békét akar, és - legalábbis a Nyugatnak - komoly ajánlatot tett. Gúnyolódtam a németeken, mert lenyelték Hitler propagandáját. Magamat is közéjük kellett volna számítanom."
A második „szombati meglepetésre" 1936. március 7-én került sor. Azon a napon a német katonák német vadászgépek kíséretével bevonultak a Rajna-vidékre. A versaillesi szerződés a Rajna-vidék hozzávetőleg 50 km széles sávját „ütközőként" őrizte meg Németország és Franciaország, illetve Belgium között. Bár hivatalosan ez a terület Németország része volt, nem tarthattak ott csapato-kat, és nem építhettek ezen a területen erődöket. Ezúttal Hitler egyszerűen nem vette tudomásul az egyezményt.
A német tábornokok nem értettek egyet a bevonulással a Rajna-vidékre. Attól tartottak, hogy a franciák órákon belül megsemmisíthetik félig kiképzett, nem megfelelően felszerelt hadseregüket. Hitler azonban annyira bizonyos volt abban, hogy a franciák nem lépnek közbe, hogy visszavonulást ígért tábornokainak, ha a franciák megpróbálnák megállítani az inváziót. Fredric Zeller így emlékezik az eseményekre:

Mindenki összegörnyedve, visszafojtott lélegzettel ült. De semmi sem történt. Semmi. Franciaország és Anglia nem csinált semmit. A sajtó ujjongott. Az utcákon tombolt az eufória. Idegenek, fegyvertársak mosolyogtak egymásra. Sőt a szüleim náciellenes barátai szerint is Hitler valami jót tett Németországért.
„Németország túl sokáig volt térdre kényszerítve", ismételték, miközben mutatóujjukkal fenyegetőn hadonásztak. „És a munkanélküliség... bizonyára azzal is kezd majd valamit."
Szüleim nem válaszoltak. Később hallottam tőlük: - Felszámolja a munkanélküliséget... igen, de hogyan? A Reichsarbeitsdienst - Általános Munkaszolgálat - nehéz munka, gyakorlatilag semmi fizetségért. Milliókat hívtak be katonai szolgálatra. Fegyvergyártás. Nem látják az emberek, hova vezet ez az egész? Az utolsó keresztény barátainkból is nácik lesznek?
Apa ezután egy spandaui zsidó kereskedőt említett, aki szerint Hitler tényleg jót tesz Németországnak.
- Erőssé tesz minket - mondta Herbert. - Egészen rendes lenne, ha nem volna ez az ügye a zsidókkal.
Apa rajtakapott, amint figyeltem a beszélgetést. Látta, ahogy szemem kitágul, amikor azt mondta - erőssé tesz „minket" —, és elmosolyodott:
- Igen...az az ember azt mondta: Minket.2

Miért nem szegültek ellen a franciák Hitlernek? Nem akartak egy újabb háborút. Túl sok francia emlé-kezett még az első világháború csatáira, melyekben ezrek haltak meg egy- vagy kétmérföldnyi területért. Az angol támogatás hiánya szintén visszatartotta a franciákat. Geoffrey Dawson, a Times szerkesztője sok angol ember véleményét képviselte, amikor azt kérdezte: Mi közünk van az egészhez? Ugye semmi közünk hozzá? A saját hátsó udvaruk az, ahova most besétálnak.
Winston Churchill, akkoriban a brit parlament tagja, azon kevesek közé tartozott, akik más véleményen voltak, így érvelt: „A Rajna-vidék helyzetének megsértése komoly lépés, mivel fenyegetést jelent Hollandia, Belgium és Franciaország számára. Veszélyes azért is, mert ha ez a sáv megerősödik... sorompóként védi Németország kapuját, és lehetővé teszi majd, hogy kitörjenek Kelet, illetve Dél felé a hátsó ajtón keresztül."3 Churchill, akárcsak a legtöbb európai, Sztálint, a Szovjetunió vezérét tartotta Európa legveszélyesebb vezetőjének. 1936-ra azonban már Hitlert tekintette nagyobb fenyegetésnek.
A legtöbb ember viszont lényegében elhitte, hogy Hitler őszinte volt, amikor a Rajna-vidéki inváziót pusztán védelmi mozdulatnak nevezte. Éljeneztek, amikor kijelentette: „Nincsenek semmiféle területi követeléseink Európában." És felbátorodtak arra a fogadalmára, hogy „Németország soha nem szegi meg a békét". Sokan hittek neki, mert féltek attól, hogy ha Hitler megbukik, a kommunisták veszik át Németország vezetését. Szerintük egy kommunista Németország sokkal nagyobb veszélyt jelentene a világbékére, mint egy fasiszta Németország.
Mások egyszerűen csak el akartak kerülni egy újabb világháborút. Angliában ezer és ezer fiatal fogadkozott, hogy soha nem megy háborúba - függetlenül a körülményektől. 1935-ben az Egyesült Államok kongresszusa meghozta első semlegességi törvényét. Ezekben a tőrvényekben az állt, hogy az Egyesült Államok többet szándékozik tenni, mint csupán kimaradni minden „idegen háborúból". Az Egyesült Államok nem ad kölcsönöket, nem ad el fegyvereket, és nem nyújt semmilyen egyéb segítséget a háborúzó népeknek.

Voltak persze olyan vezető politikusok, akik nem értettek egyet Hitler nézeteivel, de kevesen hitték, hogy Hitler a céljai eléréséért háborút robbantan ki. Következésképen Hitler úgy tapasztalta, hogy a konfrontáció kockáztatása nélkül lehetnek erőszakos követelései.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

1936-ra William Shirer sokkal szkeptikusabbá vált Hitler szavai iránt. Miután befejezte cikkét Hitler Rajna-vidéki inváziójának bejelentéséről és legutolsó békejavaslatáról, ezt írta naplójába: „A (béke)javaslat puszta csalás, és ha lenne merszem, vagy az amerikai újságírásnak lenne mersze, ezt kimondtam volna. De nekem nem az a dolgom, hogy a véleményemet írjam meg.”4
Mi a riporter kötelessége? Leírni az eseményeket? Vagy bírálni azokat?
Mit gondolsz, megírhatja egy esemény kapcsán a riporter a véleményét? Te kíváncsi vagy a riporter véleményére, vagy csak arra, hogy mit látott és tapasztalt? Szerinted szétválasztható egy esemény ismertetése és értelmezése? Mi a különbség közöttük? Elemezzetek kisebb csoportokban egy-egy riportot, más-más újságból! Nézzétek meg, mennyire ismerhető meg belőle a riporter véleménye, akarja-e befolyásolni az olvasót. Hasonlítsátok össze, amit találtatok!
Hogyan használta Hitler az olyan szavakat, mint a béke és védelem ? A tényeket elfedő szavak voltak ezek, vagy a szokásos értelmükben használta őket?
Mit feltételezett Hitler az emberi viselkedésről? Más nemzetek külpolitikai céljairól? Mit feltételeztek más népek vezetői az ő céljairól? Mennyire voltak pontosak ezek a feltételezések? Jegyezd fel a válaszaidat, hogy a későbbiekben tudjál rájuk hivatkozni!
Miért lepődtek meg Fredric Zeller és szülei a zsidó kereskedő reakcióján a Rajna-vidék megszállásával kapcsolatban? Mit sugall az ő reakciója az embereknek arról a készségéről, hogy inkább nem veszik észre a rosszat, annyira vágynak a jóra? Mit nem volt hajlandó ez a kereskedő észrevenni? Mit remélt ezzel elérni?
Mit színlelt az Egyesült Államok, amikor a semlegességi törvényeket hozta? Mit sugalmaznak ezek a törvények arról, hogyan határozták meg a kongresszus tagjai a népek „kötelezettségi körét"?
Mikor avatkozzon be az egyik ország a másik ország bonyodalmaiba? Hogyan döntsenek a vezetők?
Hogyan jelentkezett ez a jugoszláviai háború kapcsán? Szerinted mi lenne az ENSZ feladata a szerb - horvát-bosnyák konfliktus kapcsán?
Helyesled, hogy Magyarország megfigyelő csapatokat küldött Horvátországba? Különbözik-e Magyarország követendő magatartása más nemzetekétől? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Helyesled, hogy nemzetközi csapatok segítenek a béke megteremtésében a Balkánon?

2. OLVASMÁNY

Ausztria elfoglalása: az Anschluss

Hitlernek megvolt a maga egyértelmű célkitűzése, ez szabta meg, hogyan bánt más nemzetekkel. „Nekünk, nemzetiszocialistáknak rendíthetetlenül ragaszkodnunk kell külpolitikánk céljához, nevezetesen biztosítani kell a német embereknek a területet és a földet, melyhez joguk van." Hitler érvei szerint ezeknek a földeknek egy része az első világháború után keleten elcsatolt területekből származik majd. „Oroszország és hűbéri határállamai" ugyancsak Németországtól Keletre helyezkedtek el, és Hitler ezeket a területeket is a németeknek követelte. Ezenkívül az oroszok nemcsak kommunisták voltak, de szlávok is, vagyis szerinte „alsóbbrendű" lények, akik hasonlóan más „alsóbbrendű" lényekhez, puszta létükkel fenyegették a németek fajtisztaságát.
1936 őszén Hitler szövetségre lépett Olaszországgal. Az egyezménynek egy sor következménye volt. Mussolininak etiópiai inváziójában jelentett segítséget a német támogatás, és megnyitotta az utat az Anschluss, vagyis Németország és Ausztria egyesítése felé. Ebben Mussolini állt Németország mellé. 1938-ra Hitler készen állt a lépésre. Február 12-én titkos megbeszélésre hívta Kurt von Schuschniggot, az osztrák miniszterelnököt. A 11 órán át tartó tanácskozás sértegetésekből és fenyegetésekből állt. Az egyik pontnál a Führer dühbe gurult, és üvöltve mondta, hogy Ausztriának Nagy-Németország részévé kell válnia.
Schuschnigg nem értett ezzel egyet, ezért Hitler három napot adott neki, hogy meggondolja magát. Az osztrák vezető ezt az időt arra használta ki, hogy népszavazást rendezzen, hogy az osztrákok maguk dönthessenek a csatlakozás dolgában.
Mielőtt a szavazás megtörténhetett volna, a Führer bejelentette, hogy ha Schuschnigg és az osztrák államelnök nem mond le, lerohanja az országot, hogy „visszaállítsa a rendet ebben a kaotikus országban". Schuschnigg rádióbeszédben válaszolt: „Kijelentem a világ előtt, hogy a munkások rendbontásairól, vérontásokról és a kormány számára kezelhetetlenné vált helyzetről szóló németországi híresztelések egytől-egyig hazugságok." A hírek tényleg hamisak voltak. Mégis, amikor a német csapatok március 11-én bevonultak Ausztriába, senki sem kelt Ausztria védelmére. Amikor a nácik néhány héttel az invázió után az Anschlussra való szavazásra szólítottak fel, az osztrák szavazók 99,7%-a beleegyezését fejezte ki. Sokan ítélték meg úgy, hogy Ausztria nem ér annyit, hogy harcoljanak miatta. Churchill ismételten nem értett egyet. Németországot „egy kecskét vagy őzet elnyelő boa constrictorhoz (óriáskígyóhoz)" hasonlítva figyelmeztetett arra, hogy a következő Csehszlovákia lesz. Sokan azzal utasították el megjegyzéseit, hogy „háborúra uszít".

Hitler hitte, hogy minden út célszerű, beleértve a hazugságot.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hitler hitte, hogy minden út célszerű, beleértve a hazugságot. Milyen hatalmat adott neki ez az álláspont a világ többi vezetője felett?
Mire gondolt Churchill, amikor Németországot egy boa consrtictorhoz hasonlította? Ki az „őz"?
Schuschnigg később elmondta Hitlerrel lezajlott megbeszéléséről, hogy a Führer akár „hindusztániul is beszélhetett" volna, egy „másik világból jött ember volt". Mit gondolsz, tényleg elveszítette az önuralmát, vagy a sértegetések és fenyegetések stratégiájának részei voltak?
Az Ötödik fejezet (15. olvasmány) egyik interjújában egy német professzor leírta azokat a kis, látszólag jelentéktelen kompromisszumokat, amelyek később a nagyobbakhoz vezettek el. Vajon az Anschluss is egy kis lépés volt, amely később a nagyobb kompromisszumhoz vezetett? Hogyan tudja valaki a maga számára és hogyan a népek vezetői megállapítani azt, hogy mely kompromisszumok jelentősek és melyek nem? William Manchester írja, hogy Churchillnek „erkölcsi iránytűje" volt, mely vezérelte reakcióit Hitler akcióira. Mi az „erkölcsi iránytű"? Milyen fokig vezérli a ma vezetőit? Hogyan vezérel téged?

3. OLVASMÁNY

Hontalan emberek

A Mein Kampfban Adolf Hitler azzal érvelt, hogy „a faji kérdés nemcsak a világ történelméhez kulcs, hanem a világ kultúrájához is". Így folytatta: „Nincs semmilyen más forradalom, csak a faji. Sem gazdasági, sem politikai, sem szociális forradalom nem létezik. Csak az alacsonyabb fajok harca létezik a meghatározó, magasabb rendű fajok ellen." Ahogy Hitler terjeszkedett kelet felé, ezeket a nézeteit azokra a népekre alkalmazta, melyek irányítása alá kerültek. Először Ausztria kétszázezer zsidó polgára jött rá, mit is értett ezen.
Megfigyelők már hetekkel az Anschluss után több száz antiszemita incidensről számoltak be. Néhányan felfigyeltek az öngyilkosságok hirtelen megnövekedett számára, amit az váltott ki, hogy a zsidók elkeseredetten kivándorolni próbáló ezrei csak akadályokba ütköztek. A Nagy-Németország elhagyásával kapcsolatos nehézségekért nem csak a nácik okolhatók. A nácik égtek a vágytól, hogy lássák a zsidókat távozni, amennyiben azok maguk mögött hagyják pénzűket és vagyonukat. Adolf Eichmann, egy ifjú SS-tiszt, aki önmagát szakértővé képezte „zsidó kérdésekben", és később a magyarországi zsidók szervezett deportálásában volt vezető szerepe, mindössze hat hónap leforgása alatt 50 000 zsidót toloncolt ki Ausztriából. A probléma a többi nemzettel volt. Semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy befogadjanak sok ezernyi nincstelen zsidó menekültet.
Nem sokkal az Anschluss után Franklin Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke nemzetközi konferenciát hívott össze a növekvő menekült krízis megtárgyalására. 1938. júliusában 32 nemzet delegációja találkozott a franciaországi Évianban. A konferencián minden képviselő kifejezte szomorúságát a „menekültek" és „deportáltak" növekvő száma miatt, dicsekedvén nemzete hagyományos vendégszeretetével, azonban kijelentették, hogy a „jelenlegi helyzetben" képtelenek többet tenni. Az angolok megjegyezték, hogy számos menekült Palesztinába akar menni, amely akkor angol uralom alatt volt. Ők szeretnék befogadni őket, de az állandó zsidó-arab konfliktus miatt ez nem lehetséges megoldás.
A franciák kijelentették, hogy ők már bőven megtették azt, amit lehetett. Az amerikaiak megjegyezték, hogy a bevándorlással kapcsolatos bármilyen változtatáshoz a kongresszus jóváhagyása szükséges. A delegációk általánosságokban beszéltek, és kevesen hivatkoztak a menekültekre zsidókként.
Csak egy képviselő foglalkozott a valóságos problémával: M. J. M. Yepes Kolumbiából azt mondta, hogy a kongresszusnak két alapvető kérdésre kell válaszolnia. Az elsőre minden nemzetnek magának kell felelnie: Hány menekültet lenne képes befogadni? A második már elvi kérdés: „Megteheti-e egy állam anélkül, hogy a civilizációnk alapjait kérdőjelezné meg, hogy polgáraitól önkényesen megvonja az állampolgárságot, ezáltal hontalanná téve őket, hontalanokká, akiket egyetlen ország sem akar befogadni?"
Yepes hozzátette, hogy amíg a legfőbb problémát meg nem oldják, a kongresszus eredménytelen lesz, és ez veszélyes példát jelent, olyan példát, ami álláspontja szerint „lakhatatlanná" teheti a világot. A legtöbb küldött azonban nem akart foglalkozni egyik témával sem.
A palesztinai zsidó megfigyelő, Golda Meir - aki később Izrael miniszterelnöke lett - nem szólalhatott fel. Később ezt írta: „Nem hiszem, hogy bárki, aki nem élte mindezt át, megértené, mit éreztem ott, Évianban - szomorúság, gyűlölet, tehetetlenség és iszonyat keverékét. Föl akartam kelteni őket, és rájuk üvölteni: Nem értitek, hogy ezek az úgynevezett számok - emberek, akik lehet, hogy életük hátralévő részét koncentrációs táborokban töltik, vagy vándorolnak ide-oda a világban, mint a leprások, ha nem fogadjátok be őket? Természetesen akkor nem tudtam, hogy nem koncentrációs, hanem haláltáborok várnak a menekültekre, akik nem kellettek senkinek."5
Csak a Dominikai Köztársaság volt hajlandó befogadni a kivándorlókat. A nemzet vezetője, Rafael Trujillo Molina azt remélte, hogy a zsidók össze fognak házasodni az ott élőkkel, és ezzel „világosabb" bőrűvé teszik a lakosságot. Abban is bízott, hogy mivel a zsidók nagyon értenek a gazdasághoz, valóságos „főnyereményt" jelentenek majd az országnak. Vízumot adott ezer zsidónak, akiket Sosuában, egy számukra létrehozott községben telepítettek le. A konferencia után Hitler kijelentette: „Senkinek sem kellenek ezek a bűnözők."

Megteheti-e egy állam anélkül, hogy a civilizációnk alapjait kérdőjelezné meg, hogy polgáraitól önkényesen megvonja az állampolgárságot, ezáltal hontalanná téve őket, hontalanokká, akiket egyetlen ország sem akar befogadni?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent a politikai menekült kifejezés? Hogyan tekintenek rájuk ma a nemzetek? Mit gondolsz, hogyan lehetne meghatározni azt, ahogy ma értelmezik különböző országok a saját „kötelezettségi körüket"?
Hogyan viselkedik Magyarország a délszláv háború menekültjeivel? Hogyan az erdélyi menekültekkel? Hogyan a távoli országok színes bőrű állampolgáraival? Olvassátok el a magyar bevándorlási és menekültügyi törvényeket! Milyen felfogást tükröz a bevándorlási törvény? És a menekültügyi? Változott-e az utolsó években Magyarország álláspontja ezekben a kérdésekben?
Hasonlítsd össze modernebb felfogásokkal azt, ahogyan az éviani konferencia résztvevői határozták meg „kötelezettségi körüket"! Milyen hasonlóságokat találsz? Vizsgáld meg, hogyan viselkedik ma a világ a menekültekkel!
Nem Németország volt az egyetlen, amely „hontalanná" tette polgárait. Az 1920-as években a szovjet kormány körülbelül 1,5 millió embert fosztott meg állampolgárságától. Legtöbbjük az új kommunista hatalom ellensége volt. Az ezt követő időkben a hontalan emberek száma egyre nőtt. Legtöbbjük - különösen az oroszok - akkor váltak jogfosztottá, amikor lázadásaikat leverték. Mások azért lettek hontalanok, mert ők voltak az utált és félt kisebbség. Ezeket az embereket nevezte Richard Rubinstein „törvényen kívülieknek":

Egyes emberek „törvényen kívülivé" váltak - nem a szó szokásos értelmében, nem azért, mert valamit elkövettek, hanem azért, mert a hivatalok vagy a rendőrségi bürokrácia megváltoztatta a helyzetüket. Ezzel mintegy feleslegessé váltak... Nem a képességük, az intelligenciájuk vagy hasznavehetőségük hiánya miatt váltak feleslegessé. Voltak köztük tehetséges fizikusok, jogászok, tudósok és mérnökök. Mindazonáltal, mivel nem tartoztak egyetlen politikai közösséghez sem, nem lehetett törvényes foglalkozásuk. Ez különösen igaz volt a zsidó menekültekre, de semmi esetre sem csak rájuk.6

E fejezet bevezetőjében már idéztük Rubinstein szavait: „Egy ember politikai jogok nélkül felesleges ember. Nincs joga az élethez és az emberi méltósághoz. A politikai jogok nem Istentől származnak, nem autonómok és nem érvényesülnek maguktól. A németek megértették, hogy egyetlen ember sem rendelkezhet jogokkal, amíg azok védelmét egy hatalommal rendelkező szervezet nem garantálja." Hogyan támasztja alá ez az olvasmány Rubinstein állítását? Milyen mai eseményeket tudnál sorolni, amelyek ezt a gondolatot támasztják alá? És amelyek cáfolják?

4. OLVASMÁNY

Megbékíthető-e Hitler?

Mint ahogy a zsidóknak sem segített senki, az egyes nemzetek is egyedül és elszigetelten álltak szemben Hitlerrel, amikor az az ő szabadságukat fenyegette. Ausztria volt az első. Utána Hitler Csehszlovákia felé fordult, ahogy azt Churchill jó előre megjósolta. Csehszlovákia nyugati határvidékén, a Szudéta-vidéken körülbelül hárommillió német anyanyelvű ember élt, ők 1938-ban - a nácik titkos propagandája nyomán - izgatottan várták a „visszatérést a Birodalomba". Nyár elején Hitler már nyíltan támogatta követeléseiket. A megrettent csehek szövetségeseikhez fordultak segítségért. Franciaország és a Szovjetunió azok közé a nemzetek közé tartoztak, amelyek felajánlották segítségüket az ország függetlenségének megvédésére.
Ahogy a feszültség nőtt, Neville Chamberlain, Anglia miniszterelnöke úgy döntött, megpróbálja megoldani a helyzetet, és kibékíteni a németeket. Azaz megpróbál engedményeket tenni, hogy elkerülje a háborút. Látványos külsőségek között Németországba repült, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Nem sokkal érkezése után így írt húgának, Idának: „Sikerült némi bizalmat kiépítenem -miként ez célom is volt. Ami engem illet, a keménység és könyörtelenség ellenére, amit az arcáról leolvasni vélek, az a benyomásom támadt, hogy ebben az emberben meg lehet bízni, ha valamire a szavát adta."
Az ezután következő néhány hét alatt azonban Chamberlain nem tudott olyan megoldást találni, amelybe Hitler is beleegyezett volna, hiszen ragaszkodott a Szudéta-vidékkel kapcsolatos követeléséhez. A csehek ugyancsak szilárdan visszautasították a terület átadását. Ekkor, mintegy az utolsó pillanatban, Mussolini felvetette, hogy a válság megoldására a német, az olasz, a francia és az angol kormány vezetői találkozzanak Münchenben. A müncheni egyezményben a négy ország megegyezett abban, hogy Németország megkapja a Szudéta-vidéket. Hitler viszont megígérte, hogy ez lesz az utolsó területi követelése.
A csehek felháborodtak a megállapodástól. És akik aláírták az egyezményt, maguk is aggódtak. Edouard Daladier, Franciaország miniszterelnöke Münchenből hazatérve felkészült rá, hogy gúnyolni fogják, mert nem volt képes fellépni a németek ellen. Ehelyett otthon hősnek kijáró fogadtatásban volt része. Csak a fejét rázta, és azt motyogta, hogy akik most ünneplik őt, mindannyian bolondok.
Chamberlaint is ünnepelték. Rajongó németek ezrei vonultak az utcákra, hogy éltessék a brit vezetőt útban a repülőtér felé. Londonba érkezvén, újabb elragadtatott tömeg hallgatta, hogy a megállapodás „béke, amíg csak élünk". Hozzátette, hogy ez „becsületes béke". Akik bírálták az egyezményt, kevésbé voltak optimisták, mégis a legtöbben úgy érezték, hogy sikerült a békét néhány évre megőrizni. Csak Winston Churchill nem értett ezzel egyet. Azt mondta Chamberlainnek: „Választhattál a háború és a becstelenség között. A becstelenséget választottad, és háborúzni fogsz."
Sztálin hajlandó lett volna csapatokat küldeni a csehek segítésére, de sem Lengyelország, sem Románia nem engedte a csapatokat saját területén átvonulni. Féltek, hogy ha ezt megteszik, az belesodorhatja őket az újabb háborúba. Végül Csehszlovákia egyedül maradt.

Választhattál a háború és a becstelenség között. A becstelenséget választottad, és háborúzni fogsz.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Winston Churchill úgy határozta meg a „békítőt", mint „aki eteti a krokodilt, abban a reményben, hogy az őt fogja megenni utoljára". Egyetértesz ezzel? Vagy a békítő olyan valaki, aki nem veszi tudomásul a rosszat, hogy megvalósíthassa a jót -jelen esetben a békét? Mennyire voltak hasonlóak Hitler Csehszlovákiával szemben alkalmazott módszerei az Ausztriával szemben alkalmazottakhoz? Melyek a legszembetűnőbb különbségek?
Nézd meg Európa 1938-as térképét! Miután a németek elfoglalták Ausztriát és a Szudéta-vidéket, mely országoknak lehetett a legtöbb oka félni?
A legnagyobb könyvtárakban megtalálhatod az 1938. őszi napilapokat és hetilapokat. Nézz utána, hogyan írtak a müncheni egyezményről!
Kielemezhető-e, hogy mit gondoltak az olvasók? Vannak olvasólevelek? Vesd össze azt, amit találtál, az 1994. őszi lapokkal. Mit írtak a jugoszláviai harcokról? Mit írnak az olvasók? Látsz a két esemény között valamilyen hasonlóságot? Melyek a legfeltűnőbb különbségek?

5. OLVASMÁNY

A pogrom éjszakája

Kolumbia küldötte Évianban alapvető kérdést tett fel: Megteheti-e egy állam anélkül, hogy a civilizációnk alapjait kérdőjelezné meg, hogy polgáraitól önkényesen megvonja az állampolgárságot, ezáltal hontalanná téve őket, hontalanokká, akiket egyetlen ország sem akar befogadni? Akkor júliusban senki nem válaszolt erre a kérdésre - novemberre ez újabb válsághoz vezethetett.
1938 folyamán Hitler és magas rangú munkatársai egyre erőteljesebb kampányt folytattak legfőbb ellenségeik, a zsidók ellen. Az első lépés az addig önkéntes jellegű zsidótlanítás kötelezővé tétele volt. A nácik ettől kezdve megkövetelték, hogy a zsidók az addig tulajdonukban lévő vállalatokat árjáknak adják el, általában tényleges értékük töredékéért. Júliusban összefogdosták azokat a zsidókat, akiket korábban valamilyen bűnügyben elítéltek, hogy eltávolítsák a lakosság „bűnöző elemeit". Bár sokan csupán közlekedési vétséget követtek el, ötszáz férfit „társadalomellenesnek" minősítettek, és a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborba vittek.
Augusztusban egy új törvény előírta, hogy 1939. január 1-jéig minden zsidónak zsidó keresztneve legyen. Amennyiben a választott név nem volt megtalálható a jóváhagyott zsidó keresztnevek listáján, a nácik az Izrael nevet adták a férfiaknak és a Sárát a nőknek. Szeptemberben a kormány bejelentette, hogy a zsidó jogászok nem folytathatják tovább foglalkozásukat. Egy hónappal később Svájc követelésére - melyet egyre több menekülő zsidó ostromolt - a nácik elkezdték a zsidók útleveleit megjelölni. Ezután a nácik azokra a zsidókra összpontosítottak, akik nem német állampolgárok voltak. Először az orosz zsidók kerültek sorra.
Miután a nácik kiűztek minden orosz útlevéllel rendelkező zsidót, a lengyel kormány amiatt aggódott, hogy a következők a lengyel útlevéllel rendelkező zsidók lesznek. Hogy visszatartsák őket a Lengyelországba való visszatéréstől, az emberek speciális bélyegzőt kaptak az útlevelükbe. A rendelkezés kb. 70 000, Németországban élő zsidót érintett. Bár kevesen akartak visszatérni Lengyelországba, szükségük volt útlevélre, hogy más országba vándorolhassanak. Mégis, amikor megpróbálták megszerezni a szükséges bélyegzőt, a lengyel hivatalnokok elutasították őket.
Amikor a lengyel kormány bejelentette, hogy október 31-e a bélyegzés utolsó napja, a nácik erre október 26-án az összes lengyel zsidó kitoloncolásával válaszoltak. Mivel Lengyelország nem fogadta be őket, ezer és ezer zsidó férfi, nő és gyermek kötött ki a német-lengyel határon lévő menekülttáborokban. Közöttük voltak a tizenhét éves Herschel Grynszpan szülei is.
Grynszpan abban az időben Franciaországban élt. Tehetetlensége feletti dühében és elkeseredésében, hogy nem tud a családjának segíteni, november 7-én berontott a párizsi német nagykövetségre, és lelőtt egy náci hivatalnokot. A németek elhatározták, hogy megbosszulják. A november 9-ről 10-re virradó éjszaka kristályéjszaka néven vált ismertté. Azon az éjszakán a nácik több ezer zsidó otthont és üzletet fosztottak ki és semmisítettek meg szerte az országban. Felgyújtottak 191 zsinagógát, több mint kilencven zsidót megöltek, és további harmincezret küldtek koncentrációs táborokba.
Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere másnap sajtótájékoztatót tartott, ahol a riportereknek elmondta, hogy a kristályéjszaka nem a kormány akciója volt, hanem a németek zsidókkal szembeni elégedetlenségének „spontán" megnyilvánulása. „Nem tűrhető tovább, hogy a határainkon belül évek óta sok ezer zsidó birtokol sokutcányi üzletet, népesíti be üdülőhelyeinket, és a szálláshelyekért külföldi tulajdonosként zsebeli be a pénzt német bérlőktől, mialatt fajtársai külföldön agitálnak a Németország elleni háborúra, és német hivatalnokokat lőnek le." Két nappal később a kormány a lázadásban megsemmisített vagyonért 11 milliárd márkára büntette a zsidó közösséget.
Frederic Morton, akinek a családja a kristályéjszaka útin menekült el Bécsből, soha nem felejti el azt az éjszakát.




A kristályéjszaka után, a berlini utca reggel

A nap azzal kezdődött, hogy a párnámon át valami dübörgést hallottam. Jolts ébresztett. Ezután, mint egy ébresztőóra, az ajtócsengő szólalt meg. Reggel hat óra volt. Apám, anyám, kisöcsém és jómagam, mindnyájan a hallba szaladtunk, úgy ahogy voltunk, hálóruhákban. Még nem tudtuk pontosan, mi történt. De éreztük. Zsidók voltunk Bécsben, 1938-ban. Az egész életünk borotvaélen táncolt.
Apám kinyitotta az ajtót. Az ajtó előtt Eckelné, a házmester sepregetett.
- Itt vannak lent... mindent szétdobálnak - mondta. Elfordult. Folytatta reggeli sepregetését. Keze remegett.
Lenéztünk az udvarra, ahol jókedvű SS-katonák beszélgettek és fütyörésztek. Felaprított bútorok röpködtek ki az ablakokon. A katonák nagyon sportosan egy halomba dobáltak mindent. Az egyik a Víg özvegyből dúdolt valamit.
- Franz! Menjünk valahova! - mondta anyám apámnak.
Az utcára néző ablakhoz mentünk. A ház bejáratánál két katona kért tüzet egymástól. Társaik az alattunk lévő emeleti zsinagógában törtek-zúztak, hajigálták ki a tórák és a padok roncsait.
- Magasságos Isten! - sóhajtott anyám.
Valami forróságot éreztem a szememben, mely szabadulni akart. Nem engedhettem. Az egész talán nem lehet igaz addig, amíg a könnyek nem csordulnak ki. Elkeseredett, utolsó remény a sorssal való alkudozásban.
- Rendben - mondta apám. - Közben öltözködjünk fel.
A „közben" azt jelentette, hogy amíg ideérnek. Több zsidó nem lakott a házban. Hátsó kijárat nem volt. Amíg vissza tudom tartani a könnyeimet, addig lent tudom tartani őket. Amíg lent rombolnak, addig nem jönnek fel. Amíg a padló rengése tart, amíg a fejszék hasogatását hallani, amíg a kőtörő kalapácsok zuhognak, addig élünk.
Aznap az első órám testnevelés volt. Fölvettem a tornacipőmet. Tudtam, hogy aznap nem lesz iskola. Nem törődtem azzal, hogy tudom. Csak azzal foglalkoztam, hogy ne sírjak. Az összes józan eszemet arra összpontosítottam, hogy befűzzem a cipőmet.
A nappaliban gyülekeztünk. Groteszkül hatott, ahogy ott álltunk felöltözve, mintha semmi különös nem történne, mialatt alattunk a teljes pusztulás zajlott. Egyszerre csend lett. A rengés és a dörömbölés leállt. Csend. Más hangok. Közeledő nehéz bakancsok dübörgése. Kifűztem a tornacipőmet.
Apám feltette a kalapját. - Mindenki jöjjön ide mellém - mondta. -Fiúk, tegyétek a kezeteket a fejetekre!
Ahogy mondta, kezünket a fejünkre tettük, mint valami kalapot. Apám átkarolta a vállunkat - anyámét, öcsémét és az enyémet.
- Sömá Yisroel- mondta apám. - Mondjátok utánam: Sömá Yisroel Adonáj Eloihenu... [Halljad, ó, Izrael: Urunk, Istenünk, egy az Úr.]
Megszólalt a csengő. Egyszer. Az Anschluss óta mindig két gyorsat csengettünk egymás után, jelezve, hogy ez ártalmatlan csengetés, nem ijesztő. Most az ijesztő is megjött.
- Hansi, te mész - szólt apám.
- Nem! - kiáltott anyám.
- Hansi az egyetlen, akit talán nem bántanak, ha meglátják – mondta apám. - Hansi, menj.
Öcsém, a vékony, szőke, nyolcéves, árja kinézetű baba ment.
Egy perc múlva visszajött. Utána legalább tíz, csákányokkal felszerelt SS-katona vonult be. Fiatalok, az arcuk ragyogott, izgatottak voltak. Tíz vőlegény az esküvője napján. Egyik szeplős volt. Hogyan ölhetne minket meg egy szeplős ember? A szeplők segítettek, hogy visszatartsam a sírást.
- Házkutatás - mondta a vezetőjük - Senki ne mozduljon.
Apám kivételével mind a fal mellett álltunk. Ó, kalappal a fején, egy lépéssel előttünk állt.
Minden fiókot kirángattak, minden szekrényünket kiforgatták, tárgyaink a levegőben röpködtek. Az evőeszközök csörömpöltek a padlón, a szétszórt ruháinkon áttaposva hajigálták széjjel a következő fiókok tartalmát. Elképesztő volt, mennyire élvezték, amit csináltak. És ugyancsak elképesztő volt, hogy egyik sem emelte fel a fejszéjét, hogy a koponyánkat széthasítsa vele.
- Lehet, hogy visszajövünk - mondta a vezetőjük. Távozóban még áthajította vállán a gyöngyház hamutartónkat, mintha csak konfettit szórna. Nem szóltunk, nem mozdultunk, sőt nem is vettünk levegőt, míg csak meg nem hallottuk bakancsaik dübörgését kint a járdán.
- Megyek az irodába - mondta apám. - Lehet, hogy Breitel tud segíteni.
Breitel, „birodalmi megbízott" apám divatékszergyárában, „jó" náci volt. Egyszer megemlítette, hogy ha bármi gondunk lenne, forduljunk hozzá. Apám elment. Anyám sírt a megkönnyebbüléstől és a rettegéstől, magához ölelve ringatta kicsit kábult öcsémet. Elfordultam tőle. Esküdöztem, hogy nem sírom el magamat.
Elkezdtem szedegetni a szétszórt ruhákat, amikor megszólalt a csengő. Apám volt.
- Két percem van.
- Micsoda? - kérdezte anyám. Pedig tudta. Szeme üvegessé vált.
- Egy másik csapat várt rám lent. Két percet adtak.
Ekkor roppantam össze. Apám volt az egyetlen, aki nem sírt. Szeme kék üveg, könyörtelenül száraz. Borostás arca szúrt, amikor megcsókolt. Azon a reggelen még nem borotválkozott. Még egyszer átölelte anyámat, elindult az ajtó felé, sarkon fordult, és magához hívott:
- Fritz!
Szipogva odaszaladtam hozzá.
- Hagyd abba a sírást! Nem bírtam abbahagyni. Keményen megfogta a vállamat.
- Ha nem jönnék vissza, állj bosszút értem!
Elment. Az ujjaiból áradó düh szinte lángolt. Szinte a bőrömbe égette vele a feladatot. Abbahagytam a sírást.
Négy hónappal később kétszer csengett a csengő; ott állt, kopaszra borotvált fejjel, csont soványan, Dachauból elbocsátva, éppen, hogy élt.
Ma, negyven múltán, tangót táncol anyámmal Miami Beachen. Hansi, a kisöcsém a Queens Főiskola politikai tudományok tanszékének vezetője.
Én író vagyok Amerikában, a családom amerikai. Korántsem jellemző módon szerencsések vagyunk. De a mai napig is, mindannyian, az amerikai csengőinket is kétszer nyomjuk meg.7

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A németek a kristályéjszakát a pogrom éjszakájának nevezik. A pogrom valamilyen csoport, különösen a zsidók ellen irányuló mészárlás. A pogrom szó orosz eredetű, jelentése szó szerint „lázadás" vagy „rombolás". Több mint száz évvel ezelőtt Szentpétervár nemesei azt akarták, hogy az emberek haragja forduljon a zsidók ellen. Ennek a felszólításnak eleget téve a közeli falu parasztjai hajtották végre a modern idők első pogromját. Egy orosz író az egymást követő gyilkosságokat, megerőszakolásokat, fosztogatásokat a vallási és etnikai kisebbség „vég nélküli gyötrelmének" nevezte. Vajon pogrom volt a kristályéjszaka is? Mi a bizonyíték arra, hogy előre meg volt tervezve? Hogy a náci hivatalnok meggyilkolása csak ürügy és nem ok volt a zendülésre?
Az első pogrom idején az orosz kormány a zsidókat okolta az erőszakért. Kit okoltak a németek? Mindig az áldozatok azok, akiket az ellenük elkövetett erőszakért okolnak?
Morton szemtanúja volt a kristályéjszaka eseményeinek. Mennyiben különbözik az ő véleménye a hivatalostól? Szerinte mi az oka annak, hogy sok zsidó a kristályéjszakát tartja fordulópontnak?
Edwin Landau (Ötödik fejezet, 4. olvasmány) az 1933-as zsidó üzletek elleni náci bojkottról mondja: „Számomra az egész hihetetlen volt. Ilyen mélyre nem süllyedhettünk. Ehhez mérhető képtelenséget a XX. században egyszerűen nem lehet találni. Ilyen és ehhez hasonló dolgok utoljára a középkorban történtek."
Mit gondolsz, mit mondott volna Landau erre az új gaztettre? A történtek ugyanúgy sokkolták volna 1938-ban, mint 1933-ban? Gondold végig azokat a lépéseket, melyek a kristályéjszakához vezettek! Hogyan készítette fel minden egyes lépés a nyilvánosságot a nemzeten belüli kisebbség elleni államilag támogatott erőszakra? Milyen hozzáállás és erkölcs kellett ahhoz, hogy az emberek csendben maradjanak, mialatt a szomszédjaikat polgári jogaiktól fosztották meg?
Mit jelez a kristályéjszaka elnevezés? Hogyan homályosítja el a név azt a tényt, hogy az éjszaka inkább az eltört életek éjszakája volt, mint az eltört üvegeké?

6. OLVASMÁNY

Állást foglalni

A német zsidók fordulópontnak tekintették a kristályéjszakát. Ezt tette sok német árja is. Ők is fontos döntéseket hoztak azon az éjszakán és az azt követő napokban. Dan Bar-On, izraeli pszichológus írta le egy ilyen család döntését:

1938 őszén történt. Andreas tizenkét éves volt, a szüleivel élt egy kis északnémetországi városban. Egyik este a fiú az ifjúsági mozgalom gyűléséről jött haza.
- Apu - szólt az apjához -, azt mondták, hogy holnap elmegyünk és bedobáljuk kövekkel a zsidó boltok ablakait a városban. Elmenjek én is?
Az apja ránézett.
- Te mit gondolsz?
- Nem tudom, mit tegyek. Nincs semmi, ami miatt a zsidók ellen fordulnék, alig ismerem őket, de holnap mindenki ott lesz. Mit csináljak?
Folytatták a beszélgetést, a fiú sok mindent kérdezett az apjától, az apa pedig feltette neki a saját kérdéseit.
- Most már értem - mondta. - Azt akarod, hogy saját magam döntsek. Most sétálok egyet. Ha majd visszajövök, elmondom, hogyan határoztam.
Mikor nem sokkal később visszajött, egyenest a szüleihez ment, akik az asztalnál ülve várták.
- Döntöttem, de a döntésem titeket is érint.
- Hogy határoztál?
- Úgy döntöttem, hogy nem fogom kövekkel dobálni a zsidó boltokat. De holnap mindenki azt fogja mondani, hogy az X-ék Andreasa nem volt hajlandó megdobálni a boltokat. Ellenetek fognak fordulni. Mit fogtok csinálni? Az apa sóhaja megkönnyebbülést és egy árnyalatnyi büszkeséget jelzett.
- Amíg nem voltál itthon, anyád és én megbeszéltük a dolgot. Úgy döntöttünk, hogy ha úgy határozol, hogy elmész, elfogadjuk a döntésedet, miután mi akartuk, hogy te dönts. De ha úgy döntesz, hogy nem teszed meg, azonnal elhagyjuk az országot.
Így is tettek. A következő napon Andreas és családja elhagyta Németországot.8

Más németek más döntéseket hoztak. Néhányan a náci pártból való kilépésükkel tiltakoztak - bár egyértelművé tették, hogy ők nem az antiszemitizmus ellen tiltakoznak, hanem a csőcselék megmozdulásai ellen. Mások tiltakozásul névtelen leveleket küldtek idegen nagykövetségeknek. Megint mások élelmet és szükségleti cikkeket adtak zsidó családoknak, akiket mindettől megfosztottak. Egy zsidó asszonynak a szomszédai azt mondták: az, hogy segítenek neki, lehetőség, hogy „megmutassák a zsidóknak: a német emberek nem vállalnak szerepet mindebben, mindez Goebbels és bandájának munkája".
A legtöbb német mégis úgy reagált, ahogy Melita Maschmann tette. Berlin egyik kisebb külvárosában élt, és semmit sem tudott a kristályéjszakáról egészen másnap reggelig. Ahogy munkába menet átgázolt a törött üvegdarabokon, megkérdezett egy rendőrt, hogy mi történt, így emlékezik a pillanatra, amikor megtudta:

Fejemet csóválva mentem az úton. Egy másodperc alatt tudomásul vettem, hogy valami szörnyűség történt. Valami rémisztőén kegyetlen. De csaknem azonnal elfogadtam azt, ami történt, nem bíráltam felül. Azt mondtam magamnak: a zsidók ellenségei az új Németországnak. Tegnap este megérthették, mit jelent ez... Ilyen és ehhez hasonló dolgokat találtam ki mentségül a pogromra. De mindenesetre kényszerítettem magam, hogy kitöröljem a tudatomból az emlékét, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Ahogy az évek teltek, hasonló alkalmakkor ezzel a módszerrel egyre inkább ki tudtam kapcsolni az eseményeket.9

Nem Maschmann volt az egyetlen, aki a történteket ilyen perspektívába helyezte. Dietrich Goldschmidt, a Hitvalló Egyház tisztviselője elmagyarázta, hogy a legtöbb német számára „a zsidók üldözése, ez az egyre fokozódó üldözés, és november 9-e - bizonyos értelemben csak egy volt a többi tett között, amelyek nagy része nagyon is elégtételül szolgált, íme, a híres cselekedetek, melyeket Hitler végrehajtott: Megszüntette a munkanélküliséget, felépíttette az autópályákat, az emberek újra kezdtek jobban élni, és helyreállította nemzeti büszkeségünket. Az embernek össze kellett mérnie a dolgokat egymással."10

Egy másodperc alatt tudomásul vettem, hogy valami szörnyűség történt. Valami rémisztően kegyetlen. De csaknem azonnal elfogadtam azt, ami történt, nem bíráltam felül.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az olvasmányban idézettek mindegyike valamilyen döntést hozott a kristályéjszakával kapcsolatban. Hogy sikerült ezeknek az embereknek dönteniük? Milyen értékek és hitek alakították ki nézőpontjukat?
Mik voltak döntéseik rövid távú következményei? Mik voltak a hosszú távúak?
Mit gondolsz, mi történt például azokkal a nem zsidókkal, akik kiléptek a náci pártból? Megpróbáltak kivándorolni? Tiltakoztak? Mit árul el minden egyes döntés meghozója „kötelezettségi köréről"? Mennyire voltak nyíltak a lehetőségek a döntéshozatalra 1933-ban? 1935-ben?
Mit értett Melita Maschmann azon, hogy „a magam számára mentséget találtam a pogromra"? Miért találta ezt szükségesnek? Mit értett azon, hogy évek múltán egyre ügyesebben „kényszerítettem magam, hogy a programhoz hasonló eseményeket olyan gyorsan kitöröljem a tudatomból, amilyen gyorsan csak lehet"?
Elemezd Goldschmidt magyarázatát arról, hogy miért nem tartottak sokáig a nyilvános erőszakoskodások! A jó ellensúlyozta-e az „egyebeket"?

7. OLVASMÁNY

A világ reagálása

A sajtó világszerte beszámolt a kristályéjszakáról. Otto D. Tolischus tudósítása a New York Timesban meglehetősen jellemző volt.

A harmincéves háború óta példátlan méretű pusztítás, fosztogatás, gyújtogatás hulláma söpört át ma Nagy-Németországon, amikor nemzetiszocialista csoportok bosszulták meg zsidó boltokon, hivatalokon és zsinagógákon a párizsi német nagykövetség harmad titkárának meggyilkolását, amit egy lengyel zsidó, Ernst von Rath követett el.
Módszeresen, az országban szinte minden városban és faluban a kora reggeli órákban elkezdődött a pusztítás, fosztogatás és gyújtogatás, és egész nap tartott. Hatalmas, de többnyire csendes tömegek figyelték, a rendőrség a közlekedés szabályozására és zsidók tömeges letartóztatására - „saját védelmük érdekében" - korlátozta magát. A bevásárló-negyedek, akárcsak Berlin többi utcája, visszhangoztak a járdákra zuhanó kirakatüvegek csörömpölésétől, a bútorok tompa puffanásától, a zsidó boltokat és zsinagógákat felgyújtani rohanó csoportok kiáltásaitól. A lángban álló boltokat hamar eloltották, de a zsinagógák esetében csak azt akadályozták meg, hogy a tűz továbbterjedjen a szomszédos épületekre.11


A kristályéjszaka híre egy angol nyelvű újság

Az emberek mindenütt megrendültek a hírtől. Ahogy Canterbury érseke, Cosmo Gordon Lang írta a Times szerkesztőjéhez intézett levelében: „Vannak idők, amikor a hallgatást a puszta emberi ösztön teszi lehetetlenné."
Habár a kristály éj szaka próbára tette a megbékítési politikát, nem vetett véget annak. A brit parlament tagjai elvárták Neville Chamberlaintől, hogy ítélje el a pogromot, de ő pusztán kijelentette, hogy az újsághírek „alapjában véve igazak". Ezenkívül „mély és általános együttérzéséről" biztosította azokat, akiknek „szenvedniük kellett a Párizsban elkövetett értelmetlen bűnért".
A hasonló francia magatartás kényszerítette a La Lumiére című újság szerkesztőjét, hogy figyelmeztessen: „A múltban, amikor az etiópiai, kínai és spanyolországi mészárlások ellen tiltakoztunk, azt mondták nekünk: Csönd! Háborút szítotok! Mikor felléptünk Csehszlovákia megcsonkítása ellen, azt mondták: Maradjatok csöndben! Háborús párt vagytok! Ma, amikor védtelen zsidók, feleségük és gyermekeik hitvány üldözése ellen tiltakozunk, azt mondják: Csöndben legyetek! Franciaország fél."12
Az egyetlen, aki állást foglalt az ügyben, Franklin D. Roosevelt volt. Ő is csak számos egyéni tiltakozó és csoport unszolására volt hajlandó beszélni. November 15-én, hat nappal a kristályéjszaka után sajtókonferenciát hívott össze, melyet a következő kijelentéssel kezdett: „A néhány napja Németországból érkező hírek mélyen megrázták a közvéleményt az Egyesült Államokban. Hasonló hírek a világ bármely tájáról hasonló reakciókat váltanának ki az amerikai emberekben, az ország minden táján. Jómagam rémülten veszem tudomásul, hogy ehhez hasonló dolgok előfordulhatnak a XX. században." Annak ellenére, hogy bejelentette: az Egyesült Államok visszahívja nagykövetét Németországból, nem volt hajlandó segíteni a több ezer zsidónak, akik kétségbeesetten próbálták elhagyni a Harmadik Birodalmat.
Kevés amerikai bírálta Roosevelt álláspontját. Egy akkor lezajlott közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 57%-a helyeselte a nagykövet visszahívását, de 72% nem akart több zsidó menekültet beengedni az Államokba, továbbá az embereknek több mint a fele megtagadta volna a segítségnyújtást attól is, aki valahol máshol szeretett volna letelepedni.

Vannak idők, amikor a hallgatást a puszta emberi ösztön teszi lehetetlené.

Aki biztosítani akarja saját szabadságát, annak meg kell óvnia az ellenségeit is az elnyomástól, mert ha megszegi ezt a kötelességét, olyan precedenst hoz létre, amely ő ellene fordulhat.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit értett Canterbury érseke azon, hogy „vannak idők, amikor a hallgatást a puszta emberi ösztön teszi lehetetlenné"? Mik ezek az „ösztönök"? Minden ember rendelkezik velük? Milyen idők azok, amikor a hallgatás lehetetlen? Hogyan befolyásolják azok az idők a kormányok mai döntéseit? És az emberek döntéseit?
Thomas Paine 1776-ban azt mondta: „Aki biztosítani akarja saját szabadságát, annak meg kell óvnia az ellenségeit is az elnyomástól, mert ha megszegi ezt a kötelességét, olyan precedenst hoz létre, amely ő ellene fordulhat." Hogyan határozza meg ezzel a saját „kötelezettségi körét"? Az érsek, Chamberlain, a La Lumiére szerkesztője vagy Roosevelt osztotta ezt a véleményt? Melyikük értett volna egyet vele?
Mit sugall a közvélemény-kutatás arról, hogy hogyan határozta meg sok amerikai saját „kötelezettségi körét"? Mit sugall arról, hogy az emberek milyen mértékű erőszakot viselnek el? Szerinted min múlik egy ember erőszaktűrő képessége? A neveltetésén? Az anyagi helyzetén? A személyiségén? Hasonlítsd össze, hogyan reagáltak a németek és a külföldiek a kristályéjszaka eseményeire! Milyen hasonlóságokat fedezel fel? Melyek a legszembetűnőbb különbségek?

8. OLVASMÁNY

A szűkülő kör

A német vezetők szintén reagáltak a kristályéjszakára, és az azt követő általános felháborodásra. November 10-én Joseph Goebbels propagandaminiszter sajtókonferenciát hívott össze, „hogy eloszlassák a külföldi jelentésekben megnyilvánuló félreértéseket". Figyelmeztetett arra, hogy ha a zsidók folytatják „a tegnap történtek eltúlzását, mint ahogy azt az amerikai lapok vezércikkeiben tették, ezzel saját maguk végét okozzák, és megássák a Németországban levő zsidók sírját".
Igen sok kormányhivatalnok volt, aki nem helyeselte a kristályéjszakát, és más „fegyelmezetlen népi akciókat". És valóban; a pogrom éjszakája volt az utolsó alkalom, amikor a zsidóknak utcai erőszaktól kellett félniük. A kristályéjszaka után a huligánokat elkergették, a bürokraták kerekedtek felül - írta Rubinstein. Az elkövetkező hetekben a legfőbb náci hivatalnokok, élükön Heinrich Himmlerrel megállapították, hogy a zsidók elleni fellépések szigorúan „törvényesek" voltak. November 15-én kizártak minden zsidó gyereket az állami iskolákból. December 6-ra a zsidók többé nem járhattak gyalog vagy autóval a fontosabb városok bizonyos részeiben. Azok a zsidók, akik ilyen helyeken laktak, rendőrségi engedéllyel mehettek haza. Azt tanácsolták nekik, hogy költözzenek el, vagy cseréljenek lakást olyan árjákkal, akik „zsidó városrészekben" laktak.
Körülbelül ezzel egy időben jelentette be a kormány, hogy zsidók nem látogathatják az egyetemeket. Néhány nappal később Himmler megtiltotta, hogy a zsidóknak saját autójuk lehessen, vagy hogy egyáltalán vezessenek. Továbbá ki lettek tiltva a színházakból, mozikból, koncerttermekből, stadionokból, parkokból és strandokról. A Gestapo házról házra járva minden, zsidó család birtokában lévő rádiót elkobzott.

A pogrom éjszakája volt az utolsó alkalom, amikor a zsidóknak utcai erőszaktól kellett félniük. A kristályéjszaka után a huligánokat elkergették, a bürokraták kerekedtek felül.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A zsidók, akik azokban az években Németországban éltek, „szűkülő körről" beszéltek. Mit érthettek ezalatt? Milyen lenne a te életed, ha nem járhatnál többé iskolába, nem vásárolhatnál, nem mehetnél moziba, nem játszhatnál a téren, és nem nézhetnél tévét?
Mennyire volt jelentős döntés a huligánok elkergetése és a hivatalnokok felülkerekedése? Mennyiben hasonlít ez a nácik tetteihez, melyeket a hosszú kések éjszakáján (Ötödik fejezet, 17. olvasmány) követtek el? Miben különbözik? Véleményed szerint hogyan befolyásolta a kristályéjszaka eseményei feletti felháborodás a döntést? Fordulópont volt-e a kristályéjszaka a nácik számára?


9. OLVASMÁNY

Halálos fenyegetések és megszegett ígéretek

1939. január 30-án, hat évvel kancellárrá választása után Hitler azt mondta a Reichstagban, hogy a többi nemzet képmutató volt, amikor bírálták Németországot, amiért rosszul bánik a zsidókkal.

Saját kijelentéseik szerint sem találnak egyetlen indokot, mely magyarázattal szolgálna arra, miért utasították vissza ezen értékes faj befogadását országaikba. Én sem látok okot, miért kellene e faj tagjainak ráakaszkodniuk a német nemzetre, amikor az Egyesült Államok, mely olyannyira lelkesedik ezért a „ragyogó népért", hirtelen minden elképzelhető indokkal visszautasítja letelepedési szándékukat. Az a véleményem, hogy minél hamarabb oldódik meg ez a probléma, annál jobb; Európa nem nyugodhat meg, míg a zsidókérdés nem tisztázódott...
Egy dolgot szeretnék még elmondani ezen a napon, amely emlékezetes maradhat másoknak is, és nekünk, németeknek is. Életem folyamán sokszor voltam látnok, és sokszor kinevettek érte. A hatalomért vívott harcom során elsősorban a zsidó faj nevetett jövendöléseimen, hogy egy napon én leszek az, aki átveszi az állam és ezzel együtt az egész nemzet vezetését, és én fogom, sok más probléma között, megoldani a zsidókérdést. Bár harsányan nevettek, mégis, azt hiszem, bizonyos ideje arcukra fagyott a mosoly. Ma ismét próféta leszek: ha a nemzetközi - európai és egyéb - finánc-tőkének sikerül ismét egy világháborúba taszítani a nemzeteket, akkor az eredmény nem a Föld bolsevizálása, és így a zsidóság győzelme, hanem az európai zsidóság megsemmisülése lesz!

Nem egész két hónappal később Hitler elfoglalta Csehszlovákiát. „Korunk békéje" hat hónapig tartott. A világ vezetői feltűnően csendben maradtak. Neville Chamberlain csak akkor szólalt meg, amikor Hitler megfenyegette Lengyelországot. Fogadkozott, hogy támadás esetén Anglia a segítségükre lesz. Franciaország hasonló ígéretet tett. Bár az Egyesült Államokat egy óceán választotta el az eseményektől, Roosevelt is aggódott. Mussolinitól és Hitlertől ígéretet kért, hogy nem támadnak meg harminc meghatározott országot. William Shirer így írja le Hitler válaszát:

Azt állította, hogy megkérdezte a nemzeteket, melyeket Roosevelt fenyegetettnek tartott, vajon annak tartják-e magukat, és a válasz „minden esetben negatív volt". Olyan országokat, mint Szíria, nem tudott megkérdezni, mert „jelenleg nincsenek szabadságuk birtokában, megszállás alatt állnak, és a demokratikus országok katonai ügynökei folyamatosan megfosztják őket jogaiktól". És „bizonyára elkerülte Roosevelt úr figyelmét az a tény, hogy Palesztinát jelen pillanatban nem a német csapatok, hanem az angolok tartják megszállva". És folytatta a maga szarkasztikus modorában, melyből mesteri ráérzessél - Hitler remek színész volt - mindig ki tudta facsarni az irónia utolsó cseppjét is. Amerika síkra száll a viták rendezéséért? Nem ő volt-e az első nemzet, amely meghátrált a Népszövetségben való részvételtől? „Nem sokkal később én is úgy határoztam, hogy követem Amerika példáját, és ugyancsak elhagyom a világ legnagyobb tanácskozását."13

Végül Hitler „Roosevelt úr óhaja szerinti biztosítékot adott", és az értekezletet Danzig (Gdańsk) város és Lengyelország egy részének visszakövetelésével fejezte be. Ez egyszer ismét megígérte, hogy ez lesz az utolsó területi követelése Európában.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi volt a zsidókérdés megoldása Hitler szerint? Ötlet vagy stratégia volt ez a részéről? Milyen válaszra számított a többi nemzettől?
Igazak voltak-e Hitler vádjai? Hihetők voltak az érvei? Ha igen, kit győztek meg? Hogyan használta fel a történelmet arra, hogy vádaskodjék? Hogyan torzította el a múltat? Szerinted a Rooseveltnek adott válaszai őszinték voltak, vagy csak színészkedett?

10. OLVASMÁNY

A megtagadott segítség

1939-re egyre több zsidót gyötört a kényszer, hogy „papírokat" kell szerezniük. Hivatalos útlevél kellett, hogy elhagyhassák Németországot, Ausztriát és a többi, náci uralom alatt lévő országot. Ahhoz is hivatalos papírokra volt szükségük, hogy más országba beléphessenek. A „megfelelő iratokra" várók között volt 937 férfi, nő és gyerek, akik május 14-én szálltak a St. Louis fedélzetére. Fejenként - 1939-ben óriási összegnek számító - 150 dollárt fizettek, hogy Kubában partra szállhassanak. Csak néhányuk számára jelentette Kuba a végállomást. A legtöbben arra vártak, hogy továbbutazhassanak az Egyesült Államokba.
Ahogy a St. Louis Kubához közeledett, Federico Laredo Bru államelnök hirtelen visszavonta a zsidó utasok részére kiadott kiszállási engedélyeket. Az utasok és különböző nemzetközi zsidó csoportok megpróbálták rávenni döntése megváltoztatására, ezért a hajó kapitánya optimista volt. Azzal érvelt, hogy a legtöbb utas végül úgyis megkapja a beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. Ezért, még ha a kubai helyzet rosszabbodna is, az amerikai kormány a problémát gyorsan megoldja azzal, hogy kicsit hamarabb fogadja be őket. Az utasok kevésbé voltak bizakodóak; ketten öngyilkosságot kíséreltek meg. Hogy megelőzze a további kísérleteket, a legénység mentőcsónakokat eresztett vízre, és a hajó körül a vizet megvilágították. Amikor a kapitány fülébe jutottak a rémhírek egy készülő tömeges öngyilkosságról, megerősítette a járőrszolgálatot.
Amikor az első öngyilkossági kísérletről szóló hírek eljutottak az Egyesült Államokba (a másik titokban maradt), sok amerikai követelte kormányától, hogy fogadja be az utasokat. Mások tiltakozó táviratokban próbálták rávenni Bru elnököt, hogy fontolja meg álláspontját, de ő visszautasította. A hajó a kubai vizeket június 2-án hagyta el, 30 kivételével az összes utassal a fedélzeten. Az a 30 ember vagy nem volt zsidó származású, vagy különleges vízummal rendelkező zsidó volt. Mivel a kapitány bizonytalan volt afelől, hová szállítsa az utasokat, a tárgyalások haladékot jelentettek. Amikor június 7-én a tárgyalások eredménytelenül értek véget, a kapitány kénytelen volt visszaindulni Németországba. Miközben a hajó átszelte az Atlanti-óceánt, az elkeseredett utasok táviratoztak Neville Chamberlainnek: „Könyörgünk, mentsen meg minket, nyújtson menedéket Angliában vagy legalább engedélyezze a partraszállást Southhamptonban, mivel Hamburgba a visszatérés lehetetlen, az elkeseredett cselekedetek elkerülhetetlenné válhatnak."
A nácik az incidenst propagandafogásként használták fel. Arra figyelmeztettek, hogy ez az eset is mutatja, milyen ellenszenvvel és bizalmatlansággal viseltetnek az emberek világszerte a zsidókkal szemben. Június 10-én Belgium bejelentette, hogy befogad kétszáz utast. Két nappal később Hollandia 194 ember befogadására tett ígéretet. A többinek Anglia és Franciaország nyújtott menedéket. Az Egyesült Államok nem tett semmit. A Virginia állambeli Richmond város egyik lakója, afölötti dühében, ahogy az Egyesült Államok kormánya viselkedett a krízisben, ezt írta a helyi lapba:

A sajtó beszámolt arról, hogy a hajó olyan közel volt Miami partjaihoz, hogy az utasok látták a város fényeit. A sajtó ugyancsak megírta, hogy a parti őrség, Washington utasítására, követte a hajót... megelőzendő akár egyetlen utas partraszállását. És mialatt ilyen szörnyű tragédia zajlott le szinte a küszöbünk előtt, a mi washingtoni kormányunk semmi erőfeszítést nem tett azért, hogy segítsen ezeknek az embereknek az elkeserítő helyzetén, sőt olyan rendelkezéseket hoz, melyekkel távol tartja őket az országtól... Az, hogy semmit nem tettek azért, hogy bárhogyan is segítsenek ezeken a nyomorult üldözött zsidókon szörnyű óráikban, az egyik leggyalázatosabb cselekedet volt Amerika történelmében, és a szégyen foltját hagyja a nemzet emlékezetében.14

A 30-as években az amerikaiakat sokkal jobban aggasztotta az otthoni munkanélküliség, mint az európai hontalan zsidók, bár sokan hajlandók voltak elfogadni néhány híres írót, művészt és tudóst, akik véletlenül zsidónak születtek. Kevésbé voltak viszont hajlandók beengedni sok ezer egyszerű zsidót. 1939-ben egy közvélemény-kutatás megmagyarázta ennek okát. Több mint 5000 embert kérdeztek meg, melyikkel értenek egyet a következő állításokból:

- Az Egyesült Államokban a zsidóknak ugyanaz a társadalmi helyzetük, mint a többi embernek, és minden tekintetben ugyanolyan bánásmódban kell részesülniük, mint az amerikaiaknak.
- A zsidók bizonyos tekintetben különböznek a többi amerikaitól, de tiszteletreméltó és hasznos állampolgárok lehetnek egészen addig, míg nem próbálnak szociálisan keveredni ott, ahol nem kívánatosak.
- A zsidóknak kissé más üzleti módszereik vannak, ezért olyan rendelkezéseket kell hozni, hogy megakadályozzák őket abban, hogy túl nagy hatalomra tegyenek szert az üzleti életben.
- Törekednünk kell arra, hogy a lehető leggyorsabban és humánusmódszerekkel toloncoljuk ki a zsidókat az országból.15

Bár 39% az első állítással értett egyet, 53% a zsidókat különbözőnek tartotta az „igazi amerikaiaktól". Körülbelül 32% akarta korlátozni „kereskedői módszereiket", és durván 10% támogatta deportálásukat. 8% nem válaszolt. A többi közvélemény-kutatás is hasonló eredményt hozott. Kevés amerikai vallott kimondottan antiszemita nézeteket, de sokan érezték úgy, hogy a zsidókat „ott kell tartani, ahova valók".
A nemzeti bevándorlási törvény hatálybalépése ismét megerősítette a fenti véleményeket. Az Egyesült Államok évente 26 000 bevándorlót fogadhatott. 1934-ben a külügyminisztérium mégis csak 5000 ember bevándorlásához járult hozzá. 1935-ben 6000 engedélyt adtak ki, 1936-ban nem egészen 11000-et.
1939 februárjában Robert Wagner New York-i szenátor és a massachusettsi Edith Nourse Rogers támogatott egy törvényjavaslatot, amely kikerülné a bevándorlási törvényt, és ideiglenesen beengedne 20 000 zsidó gyereket, akik csak addig tartózkodnának az országban, amíg visszatérésük hazájukba biztonságossá nem válik. Mivel többségük túl fiatal volt ahhoz, hogy munkát vállaljon, nem veszélyeztetnék az amerikaiak munkahelyeit. Ezenfelül az ő ott-tartózkodásuk egy fillérbe sem kerülne az adófizetőknek, mert különféle zsidó csoportok magukra vállalták a pénzügyi felelősséget a gyerekekért.
A javaslat mégis erős ellenállásba ütközött. Miért nem terjed ki a lengyelországi vagy kínai keresztény gyerekekre is (Japán 1933-ban megtámadta Kínát), kérdezte az ellenzék. Mások nyílt antiszemita megjegyzéseket tettek. - Az a húszezer gyerek hamarosan húszezer csúnya felnőtté nő föl - emlékeztettek mások. A törvényjavaslatot nem fogadták el.

1939-re egyre több zsidót gyötört a kényszer, hogy „papírokat” kell szerezniük.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Nem a St. Louis volt az egyetlen hajó, amelyet visszairányítottak az Egyesült Államokból a 30-as évek végén. Mit sugallnak az ilyenfajta incidensek a népek „kötelezettségi köréről"?
Hogyan válaszolnál a virginiai újságban megjelent levélre? Mit gondolsz, hogyan válaszolna egy kormányhivatalnok?

11. OLVASMÁNY

Az ellenségek szövetségessé válnak

1939-re a háború Európában elkerülhetetlennek tűnt. Sokan kíváncsian várták, hogyan reagál a Szovjetunió. A 30-as évek közepén Sztálin az addig az összes kapitalista országgal szemben tanúsított ellenséges magatartását a fasiszta rendszerű országok ellen fordította. Még senki sem tudhatta biztosan, mit tesz majd Sztálin vagy Hitler.
A müncheni egyezmény felrúgását Hitler már nem tudta az önrendelkezési elvvel igazolni. Az európai államok számára világos lett, hogy ebből előbb-utóbb háború lesz. A Szovjetunió is megpróbált szövetségeseket keresni, amire már csak azért is szüksége volt, mert pár évvel korábban a szovjet hadsereg tisztikarának jó részét Sztálin kivégeztette. 1939 tavaszán Sztálin Nagy-Britanniával és Franciaországgal akart tárgyalni, de a németek felé is tapogatózott, egyelőre még csak gazdasági tárgyalásokkal. A nyugati hatalmak azonban bizalmatlanok voltak Sztálinnal szemben, és a tárgyalásokra alacsony rangú és felhatalmazás nélküli küldöttséget küldtek. E tárgyalások kudarca után fordult Sztálin a németek felé.
Hitler tartott a kétfrontos háborútól, ez indíthatta a szovjetekkel való megegyezésre. Csehszlovákia megszállása után ugyanis a nyugati országok garanciát adtak Lengyelország határainak megvédésére, ami azt jelentette, hogy ha Németország megtámadja Lengyelországot, akkor hadat üzennek a támadónak.
1939. augusztus 23-án sokként érte a világot az a bejelentés, hogy a két diktátor megnemtámadási egyezményt kötött. Titokban megállapodtak Lengyelország felosztásában is. Ezenkívül Hitler szabad kezet adott Sztálinnak Finnországgal, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával és Besszarábiával - az első világháború előtt az Orosz Birodalomhoz tartozó országokkal kapcsolatban. Bár az egyezmény nem változtatott egyik vezér hosszú távú politikáján sem, Oroszországban és Németországban egyaránt megijesztette az embereket. Max von der Grün tizenhárom éves volt, amikor az egyezményt aláírták.

A megegyezés napjára úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Az, hogy a megegyezés ekkora szenzációt keltett és oly sok embert felkavart, valószínűleg azért volt, mert 1933 óta a németek fejébe azt verték, hogy élethalálharcot kell folytatniuk a bolsevizmus hatalma ellen. És most pont a nácik kötöttek szerződést az oroszokkal. Az emberek nem értették; zavarban voltak, és hirtelen elkezdtek kételkedni a Führerben.

Azon az estén von der Grün egy Hitlerjugend-gyűlésre ment. A fiúk megkérték szakaszvezetőjüket, magyarázza el nekik, miért lépett Hitler szövetségre fő ellenségével, Sztálinnal. Von der Grün így emlékszik vissza:

A szakaszvezető... azt mondta, hogy valójában a magyarázat egészen egyszerű: Az biztos, hogy Hitler mindig a bolsevizmus ellen volt, de csak a Német Birodalmon belüli bolsevizmus ellen, nem a Szovjetunióban lévő ellen; ezért a paktum logikus, érthető, sőt régóta esedékes...
És mégis, az emberek továbbra is bizonytalanok voltak. Azon ritka alkalmakkor, amikor közülünk, gyerekek közül valaki kérdést tett fel, tanáraink nem tudtak mit válaszolni. Azokat a dolgokat ismételgették, melyeket a rádió is bemondott, és amelyeket Goebbels ellenőrzött. A Führer, ahogy mondták, bizonyára tudja, mit csinál, és ezért akár magával az ördöggel is joga van szerződést kötni, ha úgy akarja. Történelemtanárunk is pontosan ezt mondta nekünk.16

A megegyezés nem csupán a kortársaknak okozott megdöbbenést, hanem a háború után kényes problémát jelentett a Szovjetuniónak és a kelet-európai kommunista országoknak. A világháború után ugyanis Sztálin és a Szovjetunió sokak számára a nácik legyőzéséért minden áldozatot meghozni képes hős országot szimbolizálta, és ebbe a képbe nem illett bele a Hitlerrel megegyezést kötő, Kelet-Európán osztozkodó Sztálin képe. A dilemmát úgy oldották meg, hogy a titkos záradékot letagadták, az egyezményt pedig úgy állították be, hogy azzal Sztálin csak időt akart nyerni. A hivatalos szovjet politika a titkos záradék létezését csak az 1989-90-es változások után ismerte be.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért volt a németek számára olyan kényes a Szovjetunióval kötött egyezmény? Mit sugall rossz érzésük a német propaganda gyengeségeiről és erősségeiről? Több mint húsz éven át a németeket arra tanították, hogy a bolsevikokat ellenségüknek kell tekinteni. Most mást mondtak nekik. Hogyan válik az ellenségből szövetséges? Hogyan jut el egy átlag állampolgár tudatába, hogy aki előzőleg ellenség volt, az most baráttá válik? Milyen szerepet játszik a propaganda az ellenséggé válásban? És ugyanazon ellenségek szövetségesekké való átváltozásában? Hogyan lehet semmissé tenni az évek alatt a fejekbe sulykolt gyűlöletet?

12. OLVASMÁNY

Akik az életre méltatlannak találtattak

Amint Hitler bel- és külföldön egyaránt megszilárdította a hatalmát, újabb ellenség ellen fordult. Ezt az ellenséget a leginkább esendő németek képviselték - azok, akiket „felesleges szájaknak" nevezett. Idetartoztak az epilepsziások, alkoholisták, születési rendellenességtől, halláskárosodástól szenvedők, szellemileg elmaradottak, személyiségzavarokkal küszködök csakúgy, mint azok, akiknek szemmel látható mozgássérülésük, fejlődési rendellenességük vagy egyéb ortopédiai problémájuk volt. Megítélése szerint ezek az emberek „az emberi lét határán" vannak, akiknek a túléléséért külön erőfeszítést kell tenni egy olyan időszakban, amikor a nemzet a háborúra készül.
Az első megsemmisítendők túl fiatalok voltak ahhoz, hogy saját nevükben megszólalhattak volna. 1938 őszén egy súlyosan rokkant kisgyermek szülei Hitlerhez intézett kérelmükben gyermekük megöléséhez kérték a jogot. Kérésüket Hitler teljesítette, és megragadta a lehetőséget, hogy biztassa a társadalmat arra, amit „kegyes halálnak" vagy „eutanáziának" nevezett. Legfőbb orvosi tanácsadója szerint „a Führer azon a véleményen volt, hogy egy ilyen program sokkal simábban és gyorsabban megvalósítható háborús időkben, és hogy a háború általános felfordulásában az egyház részéről várható nyílt ellenállás nem játszik majd olyan szerepet, mint az egyéb körülmények között történne".
A rákövetkező tavasz folyamán Hitler orvosi bizottságot állított fel, amelynek feladata a rokkant és fogyatékos gyermekek megölésének előkészítése volt. A Súlyos öröklött és veleszületett betegségek tudományos kezelését szolgáló birodalmi bizottság néven ismert csoportnak saját küldetését titokban kellett tartania. Később, két héttel Lengyelország megtámadása előtt, a csoport tagjai arra kérték az orvosokat és szülésznőket, hogy minden testi fogyatékos gyermekről töltsenek ki egy kérdőívet. A hangsúly a három év alatti gyermekeken volt. A bizottság az adatok gyűjtését azzal magyarázta, hogy azok „bizonyos tudományos kérdések tisztázásához" kellenek. A valóságban ezek az információk szolgáltak alapul annak meghatározására, melyik gyermek élhet tovább.
A bizottság a kérdőívek alapján döntött. Tagjai nem vizsgálták meg személyesen a gyermekeket, nem konzultáltak más orvosokkal, és döntésükbe nem vonták be a családot. Amint a döntés megszületett, a bizottság csak annyit mondott a szülőknek, hogy gyermeküket egy speciális kórházban helyezték el, ahol „jobb" kezelést kaphat. A halál gyorsan jött. A háború után, a programban részt vevő egyik orvos Robert Jay Liftonnak a következőket mondta: „Az akkori gondolkodás szerint gyermekek esetében a gyilkolás valahogy jogosnak tetszett... míg egy szellemileg beteg felnőtt esetében feltétlenül gyilkosság volt."17 Majd elmondta, hogyan utasították a nővéreket olyan nyugtatok beadására a gyermekeknek, melyek kis adagban ártalmatlanok, de nagy mennyiségben halálosak voltak. „És ezektől a nyugtatóktól... a gyermek alszik. Ha valaki nem tudja, mi történik, akkor a gyerek alszik. Mégis tudnia kellett, hogy... valójában éppen megölik, és nem nyugtatják." Lifton hozzátette:

Dr. F. elismerte, hogy ha valaki mégis kíváncsi lett volna, hogy „miért alszik olyan sokat az a gyermek?", ő ragaszkodott volna ahhoz (elég tévesen), hogy ezt a kérdést nem is kell figyelembe venni, hiszen „ezeknek a [meggyilkolt] gyerekeknek a halálozási aránya nem haladta meg a normális gyerekek halálozási mértékét". Hangsúlyozta, hogy nem volt közvetlen utasítás („Ha arra utasítanak, hogy öljek... nem tudom, de [azt hiszem] nem teljesíteném... de... mi tényleg nem kaptunk ilyen utasítást") vagy szemmel látható gyilkosság. („Arra gondolok, hogy ha utasították volna a nővért, hogy lője le a gyermekeket, egymás után, ahogy az ágyakban fekszenek,... az nem ment volna.") így, az igazat megvallva, nem is volt semmilyen gyilkolás... Az emberek úgy vették, hogy ez nem öles, csak elaltatás."18

A programot később kiterjesztették a tizenévesekre és a felnőttekre is. Az egyik „eutanázia-szakember" a következő érvekkel magyarázta a gyilkolások jogosságát: „Számomra elviselhetetlen az a tudat, hogy a legjobbak, ifjúságunk legjava veszíti el az életét a fronton azért, hogy a gyengeelméjűeknek és aszociális elemeknek biztonságos élete legyen a menedékhelyeken." Egy másik szerint az orvos kötelessége megmenteni a jövőbe „illőt" azzal, hogy kigyomlálja a jelenbe „nem illőt".
Néhány helyen az orvosok elgázosító teherautókat használtak a gyilkosságok végrehajtásához. 1940-re a teherkocsikat felváltották a mérgesgázt árasztó zuhanyrózsák. 1939 és 1941 között legalább 70 000 embert öltek meg. Sok szakértő magasabbnak ítéli ezt a számot. Ők legalább negyedmillió meggyilkoltról beszélnek.

Ha utasították volna a nővért, hogy lője le a gyermekeket, egymás után, ahogy az ágyakban fekszenek,… az nem ment volna. Így, az igazat megvallva, nem is volt semmilyen gyilkolás… Az emberek úgy vették, hogy ez nem ölés, csak elaltatás.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent „könyörületből ölni"? Mi az eutanázia? A náci program célja valóban az „eutanázia" volt? „Könyörületből" öltek? Ki döntött arról, ki fog élni és ki nem? Számít egyáltalán, hogy ki az, aki ezt eldönti?
Egy, a náci Németországban széles körben terjesztett plakát a következőket állította: „Egy nyomorék vagy vak ember napi 5-6 birodalmi márkába kerül, egy szellemi fogyatékos 4-be, egy bűnöző 3,50-be. Egy munkás 3-4 birodalmi márkát költhet naponta a családjára." Mit sugall a plakát? Hogyan veszi védelmébe a gyilkosságokat anélkül, hogy egyáltalán említené őket?
Milyen megkülönböztetést tesz a Lifton által megkérdezett orvos az „ölés" és „elaltatás" között? A gyermekek és felnőttek megölése között? Hogyan teszi egy megszépítő kifejezés könnyebbé az ölést? Segítenek az elkövetőknek racionalizálni cselekedeteiket?
Egy náci eugenetikai - népegészségügyi, „fajnemesítési" - kézikönyv az orvosokat mint „a biológia készenlétben álló katonáit" említi. Mit jelent ez az elnevezés? Te hogyan határoznád meg az orvosokat?
Az „új gondolkodásmód" bevezetésére kiépült a bürokrácia is. Ez nemcsak az orvosokat, nővéreket és a többi egyészségügyit foglalta magába, hanem az adminisztrátorokat, titkárnőket, irattárosokat is. Ők ügyeltek a stratégia „megfelelő" végrehajtására.
Milyen döntéseket hoztak ezek a nők és férfiak, miközben munkájukat végezték? Hogyan magyaráznád meg azt, hogy soha nem lázadoztak? Ki tartozott „kötelezettségi körükbe"? Ki nem?
Hogyan homályosította el a Súlyos öröklött és veleszületett betegségek tudományos kezelését szolgáló birodalmi bizottság elnevezés a csoport tényleges tevékenységét? Miért döntöttek a nácik úgy, hogy elfedik valódi feladatát?
A 30-as években az USA államai közül többnek voltak olyan törvényei, melyek a rokkant egyének sterilizálását rendelték el. És néhány orvos nyíltan úgy beszélt az eutanáziáról mint egy nem működő dologgal való bánásmódról. Mégsem engedélyezte egyik állam sem a törvény végrehajtását. Miért csak eddig voltak hajlandóak az amerikaiak elmenni, miért nem tovább?
Mi a helyzet Magyarországon? Nézz utána, milyen álláspontok vannak az eutanáziáról! Mit gondolnak az orvosok? Egyformán gondolkodnak? Mit gondolnak az idős emberek? A fiatalok? Te mit gondolsz? Nézz utána a magyar törvényeknek!

13. OLVASMÁNY

Ellenállás az „eutanáziával" szemben

A kormányhivatalnokok komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az eutanáziaprogramot titokban tartsák. Eltérően más náci elképzelésektől, ezt nem kísérte harsány hírverés. Ahhoz viszont, hogy az igazság ne szivárogjon ki, túl sok ember tudott róla. A családok, vallási vezetők és a kórházak személyzete gyanakodva figyelte az eseményeket. Amikor az első kínos kérdéseket feltették a kormánynak, az vagy tagadta, hogy bármi ilyesmi történne, vagy egyszerűen megtagadta a válaszadást azzal, hogy a háborús időkre való tekintettel szükség van a titoktartásra.
Ahogy terjedt a szóbeszéd, egyre több ember követelte a választ. Közöttük volt Friedrich von Bodelschwing és Paul-Gerhard Braune. A két férfi lelkész volt, és rokkant embereket gondozó intézményeket vezettek. Amint rájöttek, mire használják a kitöltött kérdőíveket, megtagadták azok kitöltését, kifejezvén kételyeiket bizonyos náci hivatalnokokkal szemben, és ameddig csak lehetett, megakadályozták, hogy pácienseiket elvigyék.
Félve attól, hogy nyilvános állásfoglalásukkal veszélyeztetnék betegeik életét, mindketten háttérben maradtak. Braune mégis küldött egy hosszú beszámolót a náci felsőbb vezetőknek, felsorolva egy sor részletes bizonyítékot a gyilkosságokra. A beszámolóban fel is tette a kérdést: „Milyen messzire megy el vajon az úgynevezett életre méltatlanok megsemmisítése? A lezajlott tömeges akciókról mostanra kiderült, hogy sok olyan embert vittek el, akik nagyrészt tiszta és józan elméjűek voltak. Hol van vajon a határ? Ki az abnormális, antiszociális, ki az, aki gyógyíthatatlanul beteg?... Veszélyes vállalkozás egy embert az integritásától jogalap nélkül megfosztani. .. Nem veszélyezteti-e az egész lakosság erkölcsi tudatát az, hogy az emberi élet ilyen keveset ér?"19
Egy hónappal később Braune börtönbe került a „birodalom rendelkezéseinek felelőtlen módon való szabotálásáért". Lelkipásztor barátaitól kevés segítséget kapott. Többen bizonyítékokat követeltek, mielőtt állást foglaltak. Azon kevesek, akik szót emeltek, falvakban és kisvárosokban éltek. Nem volt mód arra, hogy mondandójuk lakhelyükön túl is hallatsszék.
Ezek után, 1941 májusában a Súlyos öröklött és veleszületett betegségek tudományos kezelését szolgáló birodalmi bizottság elkezdte a kérdőívek kiküldését az öregeket gondozó otthonokba. Néhány hónappal később Clemens Graf von Galen katolikus püspök megkérdezte gyülekezetétől: „Vajon önöknek vagy nekem csak addig van jogunk élni, míg produktívak vagyunk?" Ha igen, „akkor valakinek csak ki kell adnia egy titkos rendeletet, hogy a szellemileg elmaradottakon már kipróbált módszereket terjesszék ki a többi úgynevezett nem produktív emberre is, és így alkalmazható legyen azokra, akik gyógyíthatatlan tüdőbetegek, vagy idős koruk miatt legyengültek, vagy megrokkantak a munkában, vagy akár súlyosan sérült katonák. Akkor egyikünk sem lehet soha többé biztos saját élete felől."20
A prédikációt titokban lemásolták és terjesztették Németország-szerte. Három héttel ezután Hitler hivatalos rendeletet írt alá a program befejezésére. Valójában azonban nem fejeződött be. Titokban tovább folytatódott az egész háború alatt, és valószínűleg még százezrek életét követelte.

Veszélyes vállalkozás egy embert a integritástól jogalap nélkül megfosztani… Nem veszélyezteti-e az egész lakosság erkölcsi tudatát az, hogy az emberi élet ilyen keveset ér?

Vajon önöknek vagy nekem csak addig van jogunk élni, míg produktívak vagyunk?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent a méltatlan az életre kifejezés? Mik a következményei annak a meggyőződésnek, hogy valakik „méltatlanok az életre"?
Hogyan válaszoltak a nácik a Brauné beszámolójában feltett kérdésekre? A püspök kérdéseire? Mit válaszoltak a német emberek 1939-ben? Mit válaszolnál te?
Brauné megkérdezte: „Nem veszélyezteti-e az egész lakosság erkölcsi tudatát, hogy az emberi élet ilyen keveset ér?" Mit válaszolnál? Feltette-e valaki ezt a kérdést nyilvánosan? Feltette valaki akkor, amikor a nácik első lépéseiket tették a más felfogásúak és hitűek, azaz a kommunisták és zsidók ellen? Mikor késő már megszólalni? Vajon önöknek vagy nekem csak addig van jogunk élni, míg produktívak vagyunk?
Bár a nácik tetteit hangos propaganda kísérte, az „eutanáziaprogram" titokban maradt. Mit gondolsz, miért? Hogyan magyarázod azt a tényt, hogy kevés német tiltakozott az „eutanázia" ellen, noha az a német árják ellen éppúgy irányult, mint a zsidók és a többi kisebbség ellen?

14. OLVASMÁNY

Cél: a cigányok

A háborúra készülődve a nácik a cigányok ellen is felléptek. Először megelégedtek azzal, hogy érvényt szerezzenek a már létező romaellenes törvényeknek. Idővel módosították azokat a rendelkezéseket, melyek bizonyos csoportok ellen irányultak úgy, hogy azok a cigányokra is vonatkozzanak. Ezek között volt az 1933. évi törvény, mely a „szellemi fogyatékosok" sterilizálását követelte, az 1934. évi törvény, mely jóváhagyta a „nemkívánatos külföldiek" deportálását, és az 1935. évi, a zsidókat megcélzó nürnbergi törvények. A nácik új törvényt is hoztak Harc a cigány veszély ellen megnevezéssel. Alkotói a következőket állították: „A cigányveszély elleni harcban szerzett tapasztalatok és a fajbiológiai kutatásból származó ismeretek kimutatták, hogy a cigányprobléma megfelelő kezelése a faji megközelítés lesz."
Az új törvény alapján a romáknak a rendőrségen kellett nyilvántartásba vétetni magukat. Speciális iratokat kaptak, megjelölve azokon „faji" hovatartozásukat. A következő lépés a deportálás volt. Egy részük gettókba került, másokat speciális „cigánytáborokba" küldtek, még másokat a buchenwaldi, dachaui és ravensbrücki koncentrációs táborokba tereltek. Egy férfi, akkor még fiú, akit Bubiliként ismertek, így emlékezik arra a napra, amikor az SS eljött a családjukért.

1939. június 26-a reggelén (soha nem felejtem el ezt a dátumot) az SS és az osztrák rendőrség bekerítette szekereinket. Nagynéném megpróbálta jelezni, hogy meneküljek. Roma nyelven énekelt, amilyen hangosan csak bírta: Bubili, fuss! De hiába, ha az ember fiatal, olyan mélyen tud aludni. Amikor nem ébredtem fel, még hangosabban énekelt. - Fuss, fuss, a rendőrség itt van. A halálfejesek megjöttek.
Felkaptam a nadrágomat és kiugrottam az ajtón. Egy várakozó SS-katona elkapott.
- Te - mondta, mialatt lefelé lökdösött a dombon - menj a többiekhez.
- Segítek a nagybátyámnak kihozni a lovakat az istállóból, hogy elhúzzák a kocsit a rendőrségre - mondtam.
- Nem - mondta az SS-katona. - Hagyd őket az istállóban. Te magad fogod húzni a kocsit.
A nagybátyámnak csak egy lába volt. A nagynéném, én és még két másik ember, befogtuk magunkat a kocsi elé. A város szélén megpróbáltam kiugrani. De egy SS elkapott. A rendőrállomás udvarán már olyan sok cigány volt, hogy úgy álltunk ott, mint a heringek a hordóban.
Mialatt a rendőrség felírta a férfiakat, a nagynéném odasúgta: Bubili, bújj a szoknyám alá. A mi asszonyaink három vagy négy, földig érő szoknyát hordanak. Vékony és fürge voltam, könnyen elrejtőzhettem volna.
- Nem lehet. A bácsikámnak fél lába van. Segítenem kell neki.
Másnap a németek minden fiatal férfit arra kényszerítettek, hogy buszokra és teherautókra szálljanak. 1035 férfi között én voltam az egyetlen fiatal fiú. A nőket és a gyerekeket hazaengedték. Hol volt apám?
Őt egy korábbi razziánál vitték el Bruck an der Murba. Az állomáson jött rá, hogy nagybátyámat és engem is elvittek. Kérte a németeket, engedjék, hogy ugyanabban a tehervagonban utazhassunk. Két nappal később, június 28-án a vonat megállt Dachau kapui előtt.
Körülbelül háromnegyed órát vártunk a zárt, levegőtlen vagonban. Aztán kiabálást hallottunk, amint harminc vagy negyven fiatal SS leszedte a reteszeket. - Osztrák disznók! - üvöltöttek. - Kifelé, ti kongói niggerek, kifelé! - Korbácsaik csattogtak rajtunk, két embert megöltek, amint futottunk Dachau kapui felé.
- Sorakozó. Arccal a nap felé! - Az egész tér csíkos ruhás rabokkal volttele. Sokan sárga csillagot viseltek ingeiken. Másoknak különböző színű háromszög volt az egyenruhájukon.
A gyülekezőtéren álltunk, a nap kora reggeltől délután háromig égetett minket. Nem volt szabad felsegítenünk azokat, akik összeestek. Aztán egy SS-tiszt, korbáccsal a kezében, bevezetett minket egy épületbe.
- Leülni - mondta az őr. Egy táblát tartott mellmagasságban elém, rajta a nevem és a 34016-os szám. A fényképész lefényképezett. Utána lábbal meglökött egy emelőkart, amelyik szöget szúrt az ülepembe. Mint egy idomított majom ugrottam át egy kisablakon, mely az ellátmányi szobába vezetett. Miért nem szólhattak egyszerűen, hogy álljunk fel, miért kellett szöggel böködni minket?
Az ellátmányi teremben az őrök ránk ordítottak: - Levetni az összes ruhát! Minden mást a két kosárba, ékszereket, papírokat, pénzt! - Meztelenül mentünk az őrök kíséretében a zuhanyokhoz. A zuhany után lenyírták a hajam. Kíváncsi voltam, mit tudnak még velünk a nácik csinálni.
A ruhákat osztogató ügyeletes rabok röhögve dobálták felénk a ruhákat. Aki magas volt, túl rövid csíkos nadrágot kapott, aki alacsony volt, túl hosszút. Nem akartam nevetséges lenni. „Találtam" cérnát és felhajtottam a nadrágomat.
A cipőkkel még rosszabb volt a helyzet. Csak a kapóknak, azaz a többi rabot felügyelő rabnak és az úgynevezett legöregebbeknek, a blokkok vezetőinek volt bőrcipőjük. Nekünk, többieknek facipőt dobtak oda. A facipő sértette és feltörte a lábamat. Ki kellett találnom, hogyan juthatok bőrcipőhöz. Nyár volt, gazdákhoz voltunk kirendelve segíteni a betakarításban. Életemet kockáztatva csempésztem az ingem alá rejtve néhány krumplit a táborba. A pálinka nagyon értékes árucikk volt. Árucserével szereztem pálinkát, melyet valaki egy SS-től lopott. Azt cseréltem bőrcipőre.21

A nácik véleménye megoszlott a táborban lévő romák sorsa felől. Egy részük a sterilizálás, mint a cigányok „biológiailag ártalmatlanná" tétele mellett foglalt állást. Mások a megsemmisítést pártolták.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mennyiben hasonlított a cigányok elszigetelésének módja a zsidók izolálását célzókhoz? Melyek a legszembetűnőbb különbségek?
Mit jelent az emberek „biológiailag ártalmatlanná" tétele? Mit sugall maga a kifejezés afelől, hogyan tekintettek a nácik a cigányokra? Mit gondolsz, miért hívták őket kongói niggereknek?
1956-ban a Nyugat-Németországi Szövetségi Legfelsőbb Bíróság olyan határozatot hozott, mely szerint „az 1943 májusáig végrehajtott cigánydeportálások többségének oka nem faji, hanem katonai", illetve „bűnözésmegelőző" jellegű intézkedés volt. Ebből kifolyólag a német kormánytól a cigányok csupán jelképes kártérítést kaptak: kb. 3 dollárt minden, a haláltáborban eltöltött nap után.
1992-ben fiatal németek támadtak meg cigányokat. A kormány azzal reagált, hogy kitoloncolta a romákat. Milyen sztereotípiák fedezhetők fel a bírósági szabályzásban? És a deportálásokban?
Üldözték a nyilasok is a cigányokat? Magyarországról hány cigányt hurcoltak táborokba? Hány halt meg? Sok információt ismersz ezzel kapcsolatban? Mit gondolsz, miért nem esik ezekről a tettekről szó?
Tudsz valamilyen magyarországi döntésről, amelyik hasonlít az 1956-os nyugatnémet döntésre?
Mi az, hogy cigánybűnözés'?

15. OLVASMÁNY

Cél: Lengyelország

1939. augusztus 31-én a nácik elvittek egy csoport rabot a lengyel határon fekvő gleiwitzi koncentrációs táborból. A rabokat először a lengyel hadsereg egyenruhájába öltöztették, aztán megölték őket. A következő reggelen a német hadsereg és az SS bevonult Lengyelországba, állításuk szerint a Gleiwitzet ért lengyel támadás megtorlásaként.
Max von der Grün nagyszülei azon kevesek közé tartoztak egy németországi kis faluban, akiknek volt rádiójuk. Akkor este náluk gyülekeztek a rokonok, szomszédok, hogy meghallgassák, amint Hitler hadat üzen Lengyelországnak.

Senki nem örvendezett a beszéd végén, még a nagynéném sem, aki mindig éljenezte Hitlert; senki nem kiabálta: „Heil!", és senki nem bukfencezett örömében. Zavar látszódott az arcokon. Senki nem beszélt, még a szomszédaink, akik átjöttek hozzánk rádiót hallgatni, ők sem szóltak egy szót sem.
Nagyapám sírt. Alig bírtam elhinni, hogy ezt az öreg, megfáradt embert sírni látom. Senki nem kérdezte, miért sír. Mindnyájan szomorúak voltak, mert tudták, min ment át nagyapám az első világháború alatt. Gyakran mesélt róla.
Senki nem mutatott semmilyen lelkesedést. Sem az iskolában, sem az utcákon, sem a boltokban, még a Hitlerjugend tagjai közül sem örvendezett senki. Az emberek nem mertek egymásra nézni. Mindenki attól félt, hátha megkérdezik tőle, mit gondol a háborúról.
Természetesen nem mindenki érzett így. Néhány fiú az osztályomból -tizenhárom évesek voltunk - titkolta, hogy még nem idősebb, abban a reményben, hogy esetleg behívják őket katonának; én közben azzal vigasztaltam önmagamat, hogy a háború úgyis véget ér, mire befejezem az iskolát...
Három nappal azután, hogy Hitler megtámadta Lengyelországot, Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak...
Az emberek, akik korábban szemben álltak Hitlerrel, most vonakodva kénytelenek voltak elismerni, hogy nagy hadvezér és államférfi. Mindent összevetve, 18 nap alatt legyőzte Lengyelországot.22

Németország vezérkari főnöke, Eduard Wagner ezredes közvetlenül az invázió után a következőket írta naplójába: „A Führer és Göring szándéka, hogy elpusztítsa és kiirtsa a lengyel nemzetet. De erre írásban még célozni sem lehet." Jacob Birnbaum, a Piotrków nevű városban élő zsidó hamarosan rájött, mit jelentenek ezek a titkos tervek a lengyel zsidók számára.
Aki állítólag azért húzza meg a ravaszt - bárhol és bármikor -, hogy helyrehozza a történelem tévedéseit, az hazudik.

A következő napon, szombaton, szeptember 2-án reggel 8.30-kor Piotrków városát sok emberéletet követelő erős bombázás érte. A súlyos bombázások a következő napon folytatódtak, megsemmisítettek egy sor középületet, többek közt a városházát, a rendőrség épületét, az Állami Bankot, postahivatalt és a városi vízműveket. Kedden, szeptember 5-én délután 4 órakor a német csapatok bevonultak Piotrkówba, és kétórás utcai harc után elfoglalták a várost. Ugyanazon a napon megkezdték a zsidók felkutatását a majdnem sivataggá tett városban. Húszat találtak, köztük Yechiel Meir Fromnitsky rabbit. Mindnyájukat hidegvérrel lelőtték. Ez volt a kezdet.
Másnap, szeptember 6-án a németek felgyújtották a zsidónegyed utcáit, és lelőttek minden, a házából a tűz elől menekülő zsidót.... Egyénileg is és csapatostul is támadták a németek a zsidó házakat, és raboltak mindent, amit lehetett - ruhákat, ágyneműt, bundákat, szőnyegeket, értékes könyveket. Sokszor hívták fosztogatni az utcán járó lengyeleket is. Azután a levegőbe lőttek, hogy azt a benyomást keltsék, mintha ezzel riasztanák el a lengyel „tolvajokat". A németek le is fényképezték ezeket a jeleneteket, hogy ezzel bizonyítsák, ők csak védték a zsidók vagyonát a lengyel bűnözőktől. A zsidókat, köztük sok öreget, elraboltak és munkatáborokba küldtek, ahol kínozták és verték őket - sokszor eszméletvesztésig. Ezek az emberrablások a Ros Hasónót [A zsidó újév kétnapos ünnepe. Szó szerint: az év feje. - szerk.] megelőző napokon történtek, és folytatódtak a megszentelt nap folyamán is. A zsidó emberek pincékbe, padlásokra és mindenhova bújtak, mégis elfogták őket. A legrosszabb sorsra azok jutottak, akiket az SS-zónába vittek. A dolgoztatás fő célja nem a termelés, hanem a kínzás volt. Például arra kényszerítették őket, hogy „tornagyakorlatokat végezzenek", mialatt verték őket vagy más megaláztatásnak voltak kitéve ...
A további megaláztatás, amely a zsidókat az új rendszer első napjaiban érte, az volt, hogy elzavarták vagy megverték őket, amikor a többi lakossal együtt élelemért álltak sorba. Mindenkit, aki megpróbált ellenállni, azonnal agyonlőttek.
A Ros Hasónó szent napjai alatt, amint a zsidók sietve gyülekeztek imádkozni a zsinagógákba és otthonaikba, egyre több szenvedésnek voltak kitéve. Néhány német tiszt bement a központi zsinagógába, nagy izgalmat okozva ezzel az istentiszteleten részt vevő emberek között, akik közül sokan megkísérelték a szökést. Huszonkilenc embert vertek meg brutálisan és hurcoltak börtönbe, közöttük a gyülekezet vezetőjét.
Az incidens híre gyorsan elterjedt a városban, nagy rémületet, megdöbbenést és nyugtalanságot okozva. Az ünnep másnapján egyetlen ember sem ment el a zsinagógába.
Két nappal a Jom Kippur [Az engesztelés napja egy héttel Ros Hasónó után. - szerk.] előtt a német tisztek és katonák behatoltak a zárt zsinagógába, szétverték a bútorokat, és teljesen megsemmisítették a gyönyörűen díszített keleti falat.23

Lengyelországot azonban nem csupán Németország támadta meg. Az augusztusi megállapodásnak megfelelően pár héttel a német támadás után a szovjet csapatok is megjelentek, és az ország keleti feléből a számukra kijelölt területeket elfoglalták. Ezt később a kommunista történetírás úgy indokolta, hogy így akarták a terület lakóit megvédeni a német támadástól. Erről azonban szó sem volt. Mutatja ezt annak a pár ezer lengyel katonatisztnek a halála, akiket a kątyni erdőben mészároltak le a szovjetek. A háború után ez is a kényes tények közé tartozott a Szovjetunió számára. Kątynról nem lehetett beszélni, vagy ha szóba került, akkor azt állították róla, hogy a tiszteket a németek ölték meg.

A Führer és Göring szándéka, hogy elpusztítsa és kiirtsa a lengyel nemzetet.

Aki - bárhol és bármikor - azt állítja, hogy azért húzza meg a ravaszt, hogy helyrehozza a történelem tévedéseit, az hazudik.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hitler úgy gondolta, ha egy hazugság elég meghökkentő, azt az emberek elhiszik. Hogyan tükrözi a háborúhoz vezető incidens ezt a hitét?
Hogyan magyarázod a Max von der Grün falujában élő emberek reakcióját az invázió hírére?
1933-ban a nácik elszigetelték a kommunistákat. Ezt követően a homoszexuálisok, zsidók és cigányok ellen fordultak. 1939-re célba vették a rokkantakat. Most egy egész nemzetet bélyegeztek meg életképtelennek és félállatinak. Hogyan készítette elő minden egyes lépés az azt követőt? Hogyan nehezítette az ellenállást az a tétel, hogy valamely csoport minden tagja „félig állat" vagy „alkalmatlan, illetve méltatlan az életre"? Hol volt az ellenzék?
Mit árul el számodra Jacob Birnbaum leírása a piotrkówi eseményekről, a nácik lengyelországi stratégiájáról?
Az 1990-es években a szerbek, horvátok és bosnyákok területért és hatalomért harcolnak abban az országban, amely valaha Jugoszlávia volt. Joseph Brodsky Nobel-díjas költő így ír a konfliktusról:

Az, ami most a Balkánon történik, nagyon egyszerű: vérontás. Olyan fogalmaknak, mint „szerbek", „horvátok", „bosnyákok", semmi jelentőségük sincs. A magán- és mássalhangzók bármilyen más kombinációja is csak ugyanahhoz vezetne: emberek megöléséhez. Sem a vallási hovatartozásból : - görögkeleti, katolikus, mohamedán -, sem az etnikaiból nem következik semmi. Az előbbi az első gyilkosságnál érvényét veszti [a „Ne ölj!" minden egyes keresztény vallásban megtalálható], a másik meg azért értelmetlen, mert ezeket a népeket mindet a fehér emberhez sorolják.
A történelem felidézése itt merő képtelenség. Aki - bárhol és bármikor - azt állítja, hogy azért húzza meg a ravaszt, hogy helyrehozza a történelem tévedéseit, az hazudik. Mindenki mindig önérdekből húzza meg a ravaszt, utána pedig a történelmet okolja, hogy megszabaduljon a felelősségtől és a lelkiismeret-furdalástól. Senkinek sincs lehetősége arra - legkevésbé egy állam vezetőjének, hogy bűneit, különösen az emberek megölését, rögtönzött kategóriákkal igazolja.24

Hogyan vonatkoztathatók Brodsky megjegyzései az Európában a 30-as években történt eseményekre? És a világ más tájain előforduló erőszakra?

16. OLVASMÁNY

A Kelet meghódítása

Lengyelország kapitulációja után, 1939 őszén a nácik Nyugat-Lengyelországot, valamint Közép-, illetve Dél-Lengyelország bizonyos részeit nagyon rövid időn belül Németországhoz csatolták, és ezeket a területeket elnevezték Warthegaunak, ami nagyjából annyit jelent, mint az Őrség tájnév. Hitler az ország többi részét Lengyel Főkormányzóságnak nevezte el, és Hans Franknak, egyik főtanácsadójának a felügyelete alá helyezte. A nácik, hogy árjásítsák a Warthegaut, lengyelek, zsidók és cigányok millióit deportálták a Főkormányzóság területére. A nácik elejétől fogva kimondták, amit akartak: „Azok a lengyelek, akik nem értették meg, hogy ők a legyőzőitek, és mi vagyunk a legyőzők, és a rendelkezések ellenére tesznek valamit ... a legszigorúbb büntetésnek teszik ki magukat." A rendeletek szerint a lengyeleknek „utat kellett engedniük a járdán" hódítóiknak; a boltokban az eladók a németeket és a német származású lengyeleket voltak kötelesek elsőnek kiszolgálni, és kalapot kellett emelni az „állam, a kormány és a haderő fontos személyiségei" előtt, de nem mondhatták: Heil Hitler!
Az iskolázott lengyeleket önkényes indokkal letartóztatták. 1939 novemberének elején a nácik a krakkói egyetem 167 professzorát hurcolták Sachsenhausenbe, a Berlin mellett lévő koncentrációs táborba. Decemberben Hitler kiadott egy rendeletet, melynek értelmében lehetséges lett „nyom nélkül eltüntetni az éjszakában és a ködben" mindenkit, aki Németország biztonságát fenyegette.
Hat hónappal később, 1940 májusában, Heinrich Himmler eltervezte a lengyel gyermekek jövőjét. „A keleti nem német lakosságnak nem kell az általános iskola első négy osztályánál magasabb szintű oktatás. Ezen oktatás egyedüli célja megtanítani őket a legegyszerűbb számtanra, épp csak annyira, hogy 500-ig elszámoljanak; leírják nevüket, és tudják, hogy szent törvény engedelmeskedni a németeknek... Szerintem az olvasás nemkívánatos." Csak az „értelmileg értékes" gyerekek - lengyel gyerekek „árja" vonásokkal és háttérrel - voltak kivételek. Hogy valódi „árjákká" változtassák őket, a nácik az általuk megfelelőnek talált kétszázezer gyermeket elrabolták és elhurcolták Németországba. Ott a fiúkat a katonaságra, a lányokat az anyaságra készítették fel.
Még mielőtt Varsó a nácik hatalma alá került, Reinhard Heydrich, a Birodalmi Központi Biztonsági Hivatal parancsnoka, különböző Einsatzgruppeként ismert SS-egységek - bevetési csoportok - parancsnokait hívta össze egy értekezletre Berlinben. Az értekezleten Heydrich megkülönböztetéssel szólt a végső megoldásról (mely hosszabb időt vesz majd igénybe) és a végső megoldáshoz vezető lépésekről (melyek rövid időn belül véghezvihetők). Azzal kezdte, hogy elrendelte a zsidók összegyűjtését vidékről a nagyobb városokba. Az olyan zsidó településeket, ahol ötszáznál kevesebb ember élt, meg kellett szüntetni, az ott élőket pedig a legközelebbi koncentrációs központba kellett költöztetni.
1939 végétől minden zsidó köteles volt viselni a sárga csillagot. A zsidók az őket sújtó kijárási tilalom miatt este 9 órától reggel 5-ig nem léphettek ki az utcára. Ennek vagy bármely más törvénynek a megszegése 10 év börtönt is jelenthetett.
A nácik csaknem 400 gettót és 437 munkatábort létesítettek a megszállt Lengyelországban. Hónapokon belül hajtották végre azt, amit Németországban hat év alatt és kis lépésekben tettek meg. Annak ellenére, hogy a lengyel zsidók már hosszú ideje együtt éltek az antiszemitizmussal, a nácikra nem voltak felkészülve.
Varsó a maga 350 000 zsidó lakosával az egyik legnagyobb zsidók lakta város volt Európában. Bár itt a nácik 1940 őszéig nem létesítettek gettót, a terror uralma szinte azonnal megkezdődött. 1939 decemberében Chaim Kaplan, a varsói héber iskola igazgatója, két történetet jegyzett fel naplójába, melyek Łódż városában, a zsidóság legfőbb központjában játszódtak le. Az első egy csoport lánnyal történt meg.

Ezeket a lányokat arra kényszerítették, hogy a latrinákat takarítsák - távolítsák el az ürüléket, és tisztítsák ki. De eszközöket nem kaptak. Arra a kérdésükre, hogy mivel dolgozzanak, a nácik azzal válaszoltak: a blúzotokkal. A lányok levetették blúzaikat, és azokkal takarították el az ürüléket. Amikor a munkát befejezték, megkapták érte jutalmukat; a nácik az arcukra tekerték ürüléktől szennyes blúzaikat, és harsányan nevettek. Mindezt azért, mert a „zsidó Anglia" a Führer ellen harcol a zsidók támogatásával.

A másik történet egy rabbiról szól, akit arra kényszerítettek, hogy a tórára, Mózes Öt Könyvére köpjön.

Életét féltve engedelmeskedett, és megszentségtelenítette azt, ami szent volt számára és emberei számára. Hamarosan már nem volt nyála, szája kiszáradt. A nácik kérdésére is, hogy miért hagyta abba a köpködést, ezt válaszolta. Akkor a felsőbb faj fia elkezdett a rabbi nyitott szájába köpködni, és a rabbinak tovább kellett köpködnie a tórát.25

Ezek az események nem csak Kaplant sokkolták. Néhány németet is felháborítottak. Amikor az egyik egészségügyi tiszt arra panaszkodott, hogy a katonákat zavarja az ilyen kegyetlenkedés, akkor Hitler „először eléggé nyugodtan vette tudomásul, de aztán hosszú beszédben ecsetelte a hadsereg vezérkarában a durva bánásmódról uralkodó, állítólag gyermeteg gyerekes elképzeléseket; és hogy a háborúkban nem lehet az Üdvhadsereg módszereivel harcolni".
Néhány tábornok is panaszkodott. A legelső közülük Johannes Blaskowitz, a keleti területek főparancsnoka volt. Az incidenseknek az embereire tett hatása miatt aggódott. Szerinte eredményük a „mérhetetlen brutalitás és erkölcsi romlottság, mely oly gyorsan terjed a precíz német munkaerő között, mint a járvány". Figyelmeztetett, hogy „ha a magas rangú SS- és rendőrtisztek követelik és nyíltan dicsérik az erőszak és brutalitás megnyilvánulásait, nemsokára többségben lesznek azok, akik csak az erőszakot művelik".26
Hans Frank azzal reagált, hogy elbocsátással fenyegette meg Blaskowitzot. Végül Blaskowitz mégis megtartotta állását, és később a német csapatok parancsnoka lett Hollandiában. És mi lett azokkal az eljárásokkal, melyek ellen tiltakozott? Folytatódtak. A náciknak eszükbe sem jutott felhagyni velük.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Vajon minden ellenség egyenlő? Hasonlítsd össze azt, ahogy a németek a zsidó vallású és a nem zsidó lengyelekre tekintettek! Milyen hasonlóságokat fedezel fel? Melyek a legszembetűnőbb eltérések? Vajon, ami egy embercsoporttal megtörténik, megtörténhet-e a társadalom többi csoportjával is?
Mit mondanak neked a Kaplan által feljegyzett történetek a varsói életről? Mit gondolsz, vajon miért jegyezte őket le a naplójában?
Egyetértesz-e Blaskowitz véleményével, hogy az erőszak megnyilvánulásai „mérhetetlen brutalitáshoz és erkölcsi romlottsághoz" vezetnek? Hogyan vonatkoztathatók megjegyzései a mai társadalomban megnyilvánuló erőszakra?
Milyen következtetéseket vonhatsz le Blaskowitz tiltakozásaiból? Mit sugallnak „kötelezettségi koréról"? Milyen következtetéseket vonhatsz le abból a tényből, hogy tiltakozásai ellenére nem veszítette el állását?
Miért tartott a németeknek hat évig a német zsidók és csak néhány hétig a lengyel zsidók elszigetelése? Mit sugall válaszod a németek „kötelezettségi köréről"?

17. OLVASMÁNY

Vissza a gettóba

1941 nyarára a zsidókat Kelet-Európa-szerte gettókba kényszerítették. Mindössze két héttel a varsói zsidónegyed lezárása előtt Kaplan Chaim ezt írta a naplójába. „A zsidó gettó hagyományos értelemben elképzelhetetlen. Sok templom és kormányépület áll a gettó közepén. Nem lehet őket nélkülözni, mert fontos funkciókat töltenek be. Ezenkívül nem lehet elvágni a város egyik végéből a másikba a gettón keresztül vezető trolivonalakat sem... Egy nemzet állampolgárait faji hovatartozás szerint megkülönböztetni és felosztani beteges elképzelés." Két nappal később Kaplan feljegyezte: „Varsó arculata annyira megváltozott, hogy az, aki ismerte, most nem ismerne rá. Kintről most emberek nem jönnek, és ha mégis olyan csoda történne, hogy valaki az elmenekült lakosok közül visszatér, bizonyára megkérdezné: Vajon ez tényleg Varsó?"27
Régen egy három méter magas téglafal kerítette el a varsói gettót. Annak ellenére, hogy a városi csatornák és egyéb vezetékek még mindig hozzácsatolták a városhoz, a lakók szinte minden egyéb tekintetben elszigetelve éltek. A gettó falai között, a város területének kevesebb mint 3%-án a lakosság kb. 33%-a élt. A nácik csupán a gettólakosság 20%-ának elegendő élelmiszert biztosítottak. Az eredmény az volt, hogy az emberek csaknem egyötöde halt meg „természetes halállal" - alultápláltság és ezzel összefüggő betegségek miatt.
Ennek ellenére sok zsidó szerint a gettó még mindig bizonyos mértékű védelmet nyújtott. Bíztak abban, hogy amíg zsidók között vannak, addig biztonságban is vannak. A nácik bátorították is őket ebben a tévhitben azzal, hogy Judenratokat, vagyis zsidó tanácsokat alakítottak minden gettóban.
Ezek azt a benyomást voltak hivatottak kelteni, hogy saját közösségükön belül a Judenratoknak bizonyos hatalmuk van. Valójában nem volt. Shmuel Zygelboim, a varsói Judenrat tagja a következőket írta:

Egy tiszt vezetésével (kb.) 50 gestapós lépett a terembe. Mindnyájuknál pisztoly vagy korbács volt... A tiszt fenyegető, éles hangon azt mondta: „Zsidók, hallgassatok ide, de nagyon figyeljetek! A parancsnok elrendelte, hogy minden varsói zsidónak el kell hagynia jelenlegi lakhelyét, és még kedd előtt be kell költözniük azokba az utcákba, melyek a gettó helyéül lettek kijelölve. Annak biztosítékául, hogy a parancsot pontosan végrehajtsák, mind a 24 tagot túszként fogva tartjuk. Életükkel felelnek a parancs végrehajtásáért. Ti, a Judenrat tagjai is életetekkel feleltek. Egyszerűen csak azért nem viszünk el benneteket, mert valakinek itt kell maradnia, hogy felügyelje a parancs teljesítését." Azt a 24 zsidót, akik csak véletlenül voltak jelen, a gestapósok körbefogták. Kiadták a parancsot:
- Előre, indulj! - és kivonultak. Kint az utcán teherautók vártak, és a zsidókat elszállították.28

A terror a mindennapi élet részévé vált. Arról, ahogy a nácik egy hároméves kisgyereket belelöktek a hóba, Emanuel Ringelblum a következőket írta: „Az anya kiugrott a vagonból, és megpróbálta menteni gyermekét. Az őr revolverrel fenyegette. Az anya nem hátrált, mert életének semmi értelme nem volt gyermeke nélkül. Ezek után a németek azzal fenyegetőztek, hogy agyonlövik a vagonban lévő összes zsidót. Miután az anya visszatért Varsóba, megőrült."29
A zsidó tanácsok tagjainak a nácik az első időben a zsidó közösségek régi vezetőit nevezték ki. Az így kijelölteknek azt kellett eldönteniük, hogy vállalják-e a tisztséget, mert azt tudták, hogy ha egyszer vállalták a tisztet, akkor önálló lépéseik csak a német parancsok teljesítésének körén belül lehetnek. A legtöbb kijelölt vezető vállalta a feladatot. A zsidó tanácsok ellentmondásos helyzete abból eredt, hogy a nácik hozták őket létre azzal a céllal, hogy a „végső megoldás" folyamatát zökkenőmentesebbé tegyék, tehát gyakorlatilag eszköznek szánták a tanácsokat. A zsidók számára viszont a tanács mégiscsak saját vezetőiket jelentette. Ez egyrészt biztonságérzetet adhatott nekik, hogy esetleg mégsem olyan tragikus a helyzet. Ebben a tanácsok tagjai is hittek, így a lengyelországi gettók nagy részében úgy próbálták túlélni az eseményeket, hogy megpróbálták hasznossá tenni magukat a németek számára. Viszont az a tény, hogy a tanácsok tagjai is a zsidó közösségből kerültek ki, vádakat is szült ellenük. Sokan azt gondolták, hogy a tanácsok tagjai személyes biztonságuk érdekében feláldozzák a közösséget.
A tanácstagok számára akkor súlyosbodott az erkölcsi dilemma, amikor elkezdődtek a gettóból a deportálások, amihez nekik kellett a névjegyzékeket összeállítaniuk. A deportálás előrehaladtával a tanácsok tagsága általában kicserélődött: a régi vezetők helyére a németek újakat állítottak, akik sokszor nem is helybeliek voltak, akiket a közösség nem nagyon ismert.
A tanácsok problémája ma is nagy feszültséget jelent a zsidó közösségen belül, hiszen ez a zsidók egy részének a felelősségét veti fel, így a hagyományos elkövető-áldozat kettősséget megkérdőjelezi. Ez volt a véleménye Hannah Arendtnek, aki szerint a tanácsok részvétele saját népük elpusztításában az áldozatok között fellépő morális összeomlást jelzi.

Varsó arculata annyira megváltozott, hogy az aki ismerte, most nem ismerne rá. Kintről most emberek nem jönnek, és ha mégis olyan csoda történne, hogy valaki az elmenekült lakosok közül visszatér, bizonyára megkérdezné: Vajon ez tényleg Varsó?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Richard Rubinstein írja:

[A történész Raul] Hilberg szerint az éheztetés kiszabása azok közé a rendelkezések közé tartozott, melyek a köztisztviselő bürokraták számára könnyebbé tették áldozataik elpusztítását. Az olyan bürokratikus társadalomban, melyben minden egyes fajt precízen el lehet különíteni, az éheztetés az erőszak „tiszta" módszere volt. Egy irodában száz mérföldekkel arrébb néhány számot mozgattak... és milliókat ítélnek hosszú és fájdalmas halálra. Ezenfelül ugyanazok a bürokraták könnyen szabályozhatták a halálozási rátát és a kívánt életképesség szintjét. Ahogy az éhínség fokozódott, az áldozat kinézete olyannyira megváltozott, hogy amíg a halál meg nem váltotta őt, alig tűnt megmentésre érdemes emberi lénynek.30

Mennyiben hasonlítottak azok a megkülönböztetések, melyeket a bürokraták tettek az éheztetés és a halál egyéb formái között azokhoz, amelyeket a német orvosok tettek az emberölés és az „elaltatás" között? Mik a legszembetűnőbb különbségek?
Heinz Jost német katona, egyet a ritka szabadnapjaiból (éppen a születésnapja volt) azzal töltött, hogy fényképeket készített a varsói gettóban. Az általa készített 129 fotóból kiállítást rendeztek Egy nap a varsói gettóban címmel. A kiállításról szóló cikkben a Newsweek arról ír, hogy „aznap este a születésnapi vacsoráján nem volt semmihez étvágya. A háború ezt követő ideje alatt hazaírt leveleiben soha nem említette, amit azon a napon látott." Hogyan magyarázod ezt a reakcióját? Mennyiben hasonlít arra, ahogy sok német reagált a kristályéjszaka eseményeire?
A Varsói gettó című videofilm elkészítéséhez a BBC producerei náci filmhíradó- és dokumentumfilmeket használtak fel. A film erőteljes bizonyossággal mutatja meg, mi történik akkor, ha egy embercsoport a másikat alsóbbrendűnek tartja. Lucy Dawidovicz történész viszont a fényképek propagandaként történő használata feletti aggodalmát fejezte ki.

Napjainkban a fotománia idejét éljük, amikor a fotókra úgy tekintünk, mint valamiféle varázskulcsra a múlt ajtajához, amelyet azelőtt csak a történelem alapos tanulmányozásával lehetett kinyitni. Az emberek manapság a fotókat tömény igazságnak tartják, és közben elfelejtik, hogy az írott dokumentumokhoz hasonlóan a képek is tudnak hazudni, és el tudják ferdíteni a múltat. A fényképezőgép még az írásnál is jobban meg tudja hamisítani az objektív realitást, mert a realitás illúzióját kelti.
A képek túl gyakran szolgálnak propagandaként. A szándékosan beállított vagy elrendezett tárgy, technikai trükkök, melyek létezőként mutatják a nem létezőt - ezek azok a módszerek, melyek segítségével a fényképezőgép hazudik. Túl gyakran használják fel olyan célokra, melyek sem a művészeti, sem a történelmi igazságot nem szolgálják.31

Egyetértesz vele?

18. OLVASMÁNY

Vissza a hagyományokhoz?

Sok európai zsidó számára a náci törvények és előírások azt a képzetet keltették, mintha visszatérnének a középkorba (Első fejezet, 14. olvasmány). A középkorban ugyanis az egyház törvények sokaságával próbálta elkülöníteni a zsidókat szomszédaiktól.
Sulamith Ish-Kishor Egy fiú a régi Prágából című regényében leírja, hogy milyen hatással voltak ezek egy fiatal keresztényre 1556-ban. Thomas úgy nőtt fel, hogy mindent elhitt a gettóról, amit az emberektől hallott, egészen addig a napig, amíg mestere el nem küldte a riadt fiút, hogy egy zsidónál dolgozzon.

Egy szót sem szóltam egész úton, amíg Paul és Girard a kapuhoz vonszoltak. Háromszor füttyentettek, és az őr lassan kijött a gettó fala mellett álló kunyhójából. Az őr keresztény ember volt, és meglehetősen gúnyosan pillantott rám, nekem legalábbis úgy tűnt. Miután beléptünk a kapun, minden félelmetes történet eszembe jutott a boszorkánykodástól a fekete mágiáig, amit csak a zsidókról hallottam. Egy éjszaka képe ugrott be, amikor a fiúkkal a konyhai tűzhely körül ültünk, diót ettünk almával, és szörnyű történeteket meséltünk a zsidókról: Egy zsidó feldarabolta magát, berakta testrészeit egy palackba, és halhatatlanná vált; egy másik láthatatlanná tette magát az androméda nevű gyógynövénnyel, amikor az ördög a lelkéért jött; egy másik vörös színűre változtatta a napot a heliotrop nevezetű kővel; egy harmadik levágta az árnyékát, és odaadta mesterének, az ördögnek egy barlangban, és végül egy zsidó borzasztó vihart idézett elő egy rézmedence segítségével. Úgy tűnt, mintha magát az ördögöt láttam volna rám vigyorogni a falakról. Elmondtam egy imát Szűz Máriához, és elájultam...
A magas, sötét, teljesen fekete házak nagyon ijesztőek voltak az éjszakában: úgy tűnt, mintha az oromzatuk gúnyolódna, remegne, a világos ablakok pedig az ördög szemeként merednének rám. Nem értettem, hogy lehet ilyen kegyetlen az Úr, ezt téve egy keresztény lélekkel. Végül átgázolva a sáros úton, meggörnyedve, mintha a sas karmaiban lennénk, odaértünk egy magas, sötét házhoz.
Egy fekete macska tekergett lábaim között, amitől majdnem ismét elveszítettem az eszméletemet, annyira gyenge voltam a félelemtől...
- Itt a fiú, akit a gazdám ígért önnek - mondta összehúzott szemöldökkel Girard. - Vigyázzon rá, ne vágja ki a szívét, és ne süsse meg a sátánnak vacsorára.
Az öreg zsidó kinyitotta az ajtót, és egy nagy meleg szoba előtt álltam, ahol keleti szőnyeg volt a földön és sok dívány a fal mellett. Tűz égett a rács mögött. A zsidó egyedül hagyott egy kis időre. Közelebb mentem a tűzhöz, és körülnéztem a szobában. Volt ott egy alacsony asztal, rajta egy deszkalap vörös és fekete négyzetekkel díszítve és vicces kis fafigurákkal, amelyek egy mellettük lévő dobozból dőltek ki. Arra gondoltam, hogy ezek olyan babák, melyeket a zsidók arra készítettek, hogy megszurkálva őket azoknak a keresztényeknek a halálát okozzák, akiket megszemélyesítenek. A földön arccal felfelé feküdt egy kifestett rongybaba.
Felpillantottam, és majdnem belezuhantam a tűzbe. A zsidó közeledett felém egy nagy késsel a kezében! Most már tudtam, miért vett meg! Rövidesen itt lesz a zsidó húsvét, amikor a zsidók keresztényeket gyilkolnak, hogy vérükből ihassanak. A fejbőröm bizsergett, a vérem nehéznek és száraznak tűnt, a szívem gyorsan és hangosan vert, és egy másodpercig semmit sem láttam.
A zsidó előttem állt és várt.
- Összekötve akarsz aludni, mint egy állat? - kiáltott mogorván. Mögém állva nekifogott elvágni a kezemet összekötő kötelet. A vesémnél a hátam fájdalmasan összezsugorodott, várva a kés éles, átható fájdalmát. Mereven álltam, és több imát mondtam el egy perc alatt, mint valaha életemben. De semmi sem történt velem.
A kötél leesett a kezemről, és a zsidó odavezetett az asztalhoz, amin egy nagy darab barna kenyér és jó néhány szelet húsdarab volt. így jöttem rá, hogy most mégse leszek lemészárolva.

Idővel Thomas rájött, hogy a zsidók nem démonok, hanem hozzá hasonló emberek. Ha nem küldték volna közéjük dolgozni, ezt sosem tudta volna meg. Azzal, hogy Hitler a zsidókat a kívülálló kategóriába sorolta, életre keltette a régi előítéleteket. Raul Hilberg történész rávilágított a múlt és jelen közötti kapcsolatra, amikor összehasonlította a náci törvényeket a középkori egyházi törvényekkel.

Egyházi törvények

1. Tilos a vegyes házasság és szexuális kapcsolat keresztény és zsidó között (Kr. u.306, elvirai zsinat)
2. Zsidók és keresztények nem ehetnek együtt.
3. Zsidó nem viselhet hivatalt (Kr. u. 535 clermonti zsinat)
4. Zsidónak tilos a keresztény szolga vagy rabszolga tartása (harmadik orleans-i zsinat, 538)
5. Zsidóknak tilos az utcákon tartózkodni a nagyhét alatt (uo.)
6. A Talmud és más könyvek elégetéséről (12. toledói zsinat, 691)
7. Keresztény nem támogathat zsidó orvosokat (truláni zsinat, 1050)
8. Keresztények nem lakhatnak zsidó házakban (narboni zsinat, 1050)
9. A zsidók ugyanúgy kötelesek adózni az egyháznak, mint a keresztények (genovai zsinat, 1078)
10. Zsidóknak tilos pereskedni vagy tanúskodni keresztényekkel szemben a bíróságokon (3. lateráni tanácskozás, 1179)
11. Zsidók ruháikat jelvénnyel lássák el (oxfordi tanácskozás, 1222)
12. Új zsinagógák építése tilos (uo.)
13. Keresztény nem vehet részt zsidó szertartásokon (bécsi zsinat, 1267)
14. Gettók felállítása (breslaui zsinat, 1267)
15. Keresztény nem adhat el zsidónak és nem bérelhet zsidó tulajdont (budai zsinat, 1279)
16. Megkeresztelt zsidó visszatérése korábbi hitére vagy a zsidó vallás felvétele keresztény által eretnekségnek számít (rnainzi zsinat, 1310)
17. Zsidóknak tilos egyetemi diploma megszerzése (bázeli tanácskozás, 1434)

Náci törvények

1. Törvény a német vér és méltóság védelmére (1935. szeptember 15.)
2. Zsidók kitiltása étkezőkocsikból (1939. december 30.)
3. Törvény a köztisztviselői kar újjászervezéséről (lásd 1.)
4. (lásd 1.)
5. Dekrétum, mely a helyi hatóságokat feljogosítja a zsidók utcán való tartózkodásának megtiltására bizonyos napokon (1938. december 3.)
6. Könyvégetések Németországban 1933-ban
7. 1938. július 25-i dekrétum
8. Göring 1938. december 18-i utasítása arról, hogy gondoskodjanak a zsidók külön házakban történő összegyűjtéséről
9. Zsidóknak külön jövedelemadót kell fizetni a náci párt támogatására (1940. december 24.)
10. Zsidók nem indíthatnak polgári peres eljárást (1942. szeptember 9.)
11. 1941. szeptember 1-jei dekrétum
12. Minden zsinagóga elpusztítása a birodalom egész területén (1938. november 10.)
13. Tilos a baráti kapcsolat zsidókkal (1941. október 24.)
14. Heydrich 1939. szeptember 21-i rendelete
15. Zsidó tulajdon kötelező eladásáról szóló dekrétum (1938. december 3.)
16. Zsidó vallás felvétele azzal a veszéllyel járhat keresztények számára, hogy a zsidókat illető elbírálás alá kerül (1942. június 26.)
17. Törvény a német iskolák és egyetemek túltelítettségével kapcsolatban (1933. április

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mint korának sok embere, Thomas nem tudott sem írni, sem olvasni. Akkor hol tanult meg gyűlölni? Hogyan tanulta meg, hogy kitől féljen? Kit gyűlöljön?
A történet egy pontján Thomas attól félt, hogy a zsidó meg akarja ölni, és inni akar a véréből. Ez a rémkép bizonyos történeteknek az eredménye, melyekben a zsidók démonokkal fogtak össze, s melyek alapján sokan hitték, hogy a zsidók vallási okokból gyilkolnak meg keresztény gyerekeket. Thomas félelme mutatja a történetek hatását. Hogyan ösztönzik az ilyen történetek a gyűlöletet és az erőszakot? Mit mondanak arról, ahogy a félelem elhomályosítja az ember éleslátását? Arról, ahogyan a sablonok eltorzítják az igazságot?
Hogyan definiálja az értelmező szótár a mítosz szót? Mi a kapcsolat a mítosz és a félrevezető tájékoztatás között?
Mennyiben alapultak Thomas nézetei mítoszokon? Mennyiben segíti elő az elzártság a mítoszok kialakulását? Mennyiben befolyásolja erejüket az, ha a mítoszok a hagyományban gyökereznek? Az emberek inkább az új vagy a régi eszmék követésére hajlamosak?
Határozd meg a magad számára a gettó szó jelentését! Hasonlítsd össze a XVI. század gettóit azokkal, melyeket a nácik hoztak létre a XX. században! Mennyiben hasonlítanak egymásra? Mik a legszembetűnőbb eltérések?
Hogyan keltették életre a nácik a régi előítéleteket? Teszik-e ugyanezt a politika mai irányítói?
Lydia Gazman-Csato mindössze 15 éves volt, amikor a nácik átvették a hatalmat Romániában. Az új törvények megalázó voltát úgy írja le, mint ami „olyan rossz, mint a haláltusa. Megalázás. A méltóság hiánya... Az emberi méltóságot olyan fontosnak tartom, mint az ételt vagy a levegőt, és ez volt az, amitől megfosztottak." Hasonlítsd össze reagálását Frederic Douglass álláspontjával a rabszolgaságról (Második fejezet, 2. olvasmány)! Mik a legszembetűnőbb hasonlóságok?

19. OLVASMÁNY

Hódítások Nyugaton

1940 tavaszán a nácik figyelmüket Nyugat felé fordították. Áprilisban meghódították Dániát és Norvégiát. Május elején lerohanták Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot. Június 22-re Franciaország is elesett. Hitler ezzel - Anglia kivételével - ellenőrzése alá vonta egész Nyugat-Európát. Mialatt az angolok egyedül harcoltak, sok meghódított nemzet száműzetésben levő kormányt alakított Londonban. Mindegyik arra a napra készült, amikor népe ismét szabad lesz.
A náci győzelmek változásokhoz vezettek az angol vezetésben. 1940 májusában Winston Churchill lett a miniszterelnök. Mikor átvette megbízatását, így fejezte be parlamenti beszédét: „Azt kérdezik, mi a politikánk? Azt mondom: a háború. A tengereken, a szárazföldön és a levegőben, minden erőnkkel és minden lelkierőnkkel, amit Isten adhat. Háború egy szörnyűséges zsarnokság ellen, amelynél iszonyúbb nem akad az emberi bűnök sötét, siralmas történetében. Ez a politikánk. Azt kérdezik, mi a célunk? Egy szóval válaszolhatok: a győzelem. Győzelem mindenáron, győzelem minden megfélemlítés ellenére, győzelem, bármilyen hosszú és nehéz lesz is a hozzá vezető út, mert e győzelem nélkül nem maradhatunk fenn."33
Churchill a háború egyik legrosszabb pillanatában mondta el beszédét. A nácik és szövetségeseik csaknem egész Európát felügyeletük alatt tartották. Csak Spanyolország, Portugália, Svájc és Svédország volt még mindig semleges. Németország sikerei felbátorították szövetségeseit és majdnem szövetségeseit, Európában és Ázsiában egyaránt. A Közép-Keleten Jeruzsálem főmuftija, a muzulmán vezér, kedvező alkalmat látott ezekben a sikerekben.

Németország és Olaszország felismerte, hogy a Palesztin Zsidó Haza nélkülözi a jogalapot. Palesztinának és a többi arab országnak megadták azt a jogot, hogy a palesztinai és más arab országbeli zsidó elemek problémáját az arabok érdekeinek megfelelően oldják meg, ugyanazokkal a módszerekkel, ahogyan a kérdés a tengelyhatalmak országaiban került elrendezésre. Ezen egyezmény értelmében semmilyen zsidó bevándorlás arab országokba nem volna szabad.34

A legtöbb megszállt országban a nácik új kormányt alakítottak. Némely helyen ez katonai kormány volt, máshol civilek vezették, megint máshol az SS. Némely helyen a három partner bonyolult vegyülete jött létre. Franciaország három különböző kormány uralma alá került. Elzász-Lotaringia, vagyis azok a területek, melyeket Németország az első világháborúban elveszített, ismét vissza lettek csatolva az „anyaországhoz". Német katonai parancsnok kormányozta Észak-Franciaországot és az Atlanti-óceán partszakaszán elterülő területeket. Henri Philippe Pétain, az első világháborús hős és Pierre Laval francia politikus kormányozták az ország fennmaradó, német katonák által meg nem szállt részét. Miután ők ketten beleegyeztek, hogy a nácikkal együttműködnek, engedélyt kaptak kormány létesítésére Vichy városában.
Az antiszemitizmus hivatalos politika volt minden legyőzött országban. Bár a zsidóknak hivatalosan ugyanolyan jogaik voltak, mint a többi állampolgárnak, hamarosan szomszédaiktól elszigetelve találták magukat. A Vichyben működő kollaboráns kormány egyik első rendelete szerint a zsidók alsóbbrendűek, és ezért meg kell őket fosztani munkahelyeiktől a kormányban, hadügyben, oktatásban vagy médiában. A zsidó orvosok és jogászok számát is korlátozták. Kivételek a megkülönböztetett harci kitüntetéssel rendelkező háborús veteránok voltak.
Amikor a francia zsidókat arra utasították, hogy bejegyeztessék magukat a helyi rendőrségeknél, sokan tiltakoztak. Közöttük volt Marc Haguenau, aki később a Szabad Franciaországért folytatott antifasiszta harcban esett el. „Túl sok, különböző politikai rendszerben - monarchiák, császárságok, köztársaságok - élt francia zsidó generáció van a családomban ahhoz, hogy ne tudnám megítélni, mekkora visszalépést jelent ez hazánk számára mindazon szellemi értékek tekintetében, amelyek között felnőttem és amelyekhez ragaszkodom. A méltóságommal éreztem volna ellentétesnek, ha nem teszem meg ezt a rövid és haszon nélküli nyilatkozatot."35
Marion Pritchard, aki akkoriban diák volt, arra emlékszik, hogyan szigetelték el a németek a zsidókat az „árjáktól" Hollandiában is.

A németek fokozatosan szervezték meg és hajtották végre a zsidók izolálását és deportálását. Olyan sok, látszólag apró lépésben hajtották ezeket végre, hogy nehéz volt eldönteni, hol és mikor foglaljon állást az ember. Egyik korai, nagyon jelentős rendelkezés volt az árjaság igazolása: minden köztisztviselőnek nyilatkozatot kellett aláírnia, árja-e vagy sem. Könnyű utólag bölcsnek lenni, de abban az időben csak kevés felvilágosult ember ismerte fel a veszélyt és tagadta meg az aláírást. Ezután a többi rendelkezés következett: a zsidók bizonyos kijelölt területein lakhattak annak a városnak, ahol egyébként éltek, és a kijárási tilalom rájuk sokkal szigorúbban vonatkozott, mint a lakosság többi részére. A hat évnél idősebb zsidóknak viselniük kellett a sárga csillagot; a zsidó gyerekek nem járhattak közös iskolába a nem zsidó gyerekekkel; a zsidók nem folytathatták foglalkozásukat, nem utazhattak tömegközlekedési eszközökön, taxival, nem vásárolhattak a nem zsidó üzletekben, nem mehettek a tengerpartra, parkba, moziba, koncerttermekbe vagy múzeumokba.
A zsidó tanács azt az utasítást kapta a németektől, hogy egy napilapot kell kiadnia, melyben mindezek a rendelkezések megjelennek; a holland sajtó nem közölhetett semmit a zsidó ügyekről.36

Amikor 1941 februárjában a németek négyszáz zsidót akartak elhurcolni, a holland keresztények úgy döntöttek, hogy állást foglalnak ez ügyben. Miep van Santan Gies, aki később Anna Frankot és családját bújtatta, a következőket idézi fel:

Azért, hogy mi, hollandok megmutassuk teljes mértékű felháborodásunkat afelett, ahogyan a zsidó emberekkel bánnak, általános sztrájkot hirdettünk február 25-re. Azt akartuk, hogy zsidó társaink lássák, mennyire aggaszt minket az, ami velük éppen történik.
Február 25-én kitört a pokol! A közlekedés és az ipar teljesen megbénult. A sztrájk élén mi, dokkmunkások álltunk, és az összes többi munkás követett minket. A német megszállást megelőzőleg Hollandiában sok-sok különböző párt és politikai csoport működött. Most hirtelen csak egy lett: a németellenes.
A februári sztrájk három gyönyörű napig tartott. Hallottam, hogy a holland zsidók belső tartása sokat javult; mindenkit megérintett az a szolidaritás, mely a sztrájkra ösztönözte az embereket. Igen, veszélyes, de csodálatos dolog tenni valamit az elnyomó ellen. De három nap után a nácik brutális megtorlással válaszoltak.37

Miután a nácik véget vetettek a sztrájknak, a zsidókat haláltáborokba hurcolták. Elkezdődött a tömeges deportálás. 1941-re Hitler elérte külpolitikája legtöbb célját. Éppen egy évvel korábban Joseph Goebbels egy német újságírókkal tartott titkos találkozón így elmélkedett módszerein:

Ez idáig Németország valós célkitűzéseit éppúgy sikerült az ellenség előtt homályba burkolni, mint 1932 előtt, amikor belső ellenségeink soha nem tudták, merre tartunk, és hogy törvényességi fogadalmunk csak trükk volt. Törvényesen akartunk a hatalomhoz jutni, de a hatalmat nem használtuk törvényesen... Elhallgattathattak volna minket. 1925-ben egy párat közülünk börtönbe zárhattak volna, és ez a véget jelentette volna. De nem, ők hagytak minket áttörni a veszélyes zónán. És ugyanez történt a külpolitikában is... 1933-ban a francia miniszterelnöknek a következőket kellett volna kimondania (és ha én lettem volna a francia miniszterelnök, én kimondtam volna): „Az új birodalmi kancellár az az ember, aki a Mein Kampfot írta, melyben ezt és azt mondja. Ezt az embert nem tűrhetjük közelünkben. Vagy eltűnik, vagy elsöpörjük!" De nem tették. Békében hagytak minket, és hagytak minket átcsúszni a kockázatos zónán, és mi képesek voltunk vitorlázni a veszélyes zátonyok között. És amikor mi készen álltunk, és jól fel voltunk fegyverkezve, jobban, mint ők, akkor ők kezdték el a háborút!

Törvényesen akartunk a hatalomhoz jutni, de a hatalmat nem használtuk törvényesen… 1933-ban a francia miniszterelnöknek a következőket kellett volna kimondania: „Az új birodalom kancellára az az ember, aki a Mein Kampfot írta, melyben ezt és azt mondja. Ezt az embert nem tűrhetjük közelünkben. Vagy eltűnik, vagy elsöpörjük!” De nem tették. Békében hagytak minket.

A demokráciák nem szeretik a rossz híreket. A demokráciák nem akarnak azon gondolkodni, mik lehetnek a rossz lehetőségek a jövőben. A demokráciák nem akarják ,hogy kényelmüket vagy eredményeiket bármi is zavarja. A demokráciák hosszú távon vagy győznek vagy nem. Nagyon valószínű, hogy eddig pusztán szerencséjük volt.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Törvényesen akartunk a hatalomhoz jutni, de a hatalmat nem használtuk törvényesen... 1933-ban a francia miniszterelnöknek a következőket kellett volna kimondania: „Az új birodalmi kancellár az az ember, aki a Mein Kampfot írta, melyben ezt és azt mondja. Ezt az embert nem tűrhetjük közelünkben. Vagy eltűnik, vagy elsöpörjük!" De nem tették. Békében hagytak minket.
Mennyiben különbözött a nácik nyugat-európai politikája a kelet-európaitól? Mivel magyarázod ezeket a különbségeket?
Készíts egy identitásábrát Marc Haguenauról! Mit értett ezen: „A méltóságommal éreztem volna ellentétesnek, ha nem teszem meg ezt a rövid és haszon nélküli nyilatkozatot"?
Mit demonstrál az antiszemitizmusra adott holland válasz? Mit sugall azokról a választásokról, melyekkel a meghódított országok emberei rendelkeztek? Valóban, miért nem állította meg a francia miniszterelnök vagy bárki más a nácikat? William Pfaff újságíró összehasonlította az 1990-es és 1930-as évek világméretű problémáit:

Az 1930-as években bizonyára nem volt népszerű gondolat a demokráciákban, hogy meggátolják Hitlert a Rajna-vidék felfegyverzésében, Ausztria Németországhoz csatolásában vagy Csehszlovákia felosztásában. Chamberlain és Daladier népszerű politikusok voltak, nyugodtak és megfontoltak, akik visszautasítottak bármilyen kockázatvállalást távoli témákban vagy valószínűtlen veszélyekben. A nyilvánosság csak akkor fordult Churchill és de Gaulle felé, amikor a békítés és (együttműködés) mindenféle kombinációját már kipróbálták, de kudarcot vallottak.
Szóval semmi új nincs abban, ami történik. De a leckét nem árt feleleveníteni. Azok a kormányok, melyek passzívan lesték a közvéleményt, ahogy az a demokráciákban általános szabály, nem képesek kezelni az életeket követelő hosszú távú fenyegetéseket vagy azokat a helyzeteket, ahol komoly kockázata van életek elveszítésének, még akkor sem, ha így hosszú távon életeket lehet megmenteni...
A tény az, hogy a demokráciák rosszul kezelik a despotizmust. A demokráciák nem szeretik az áldozatokat vagy azokat a politikusokat, akik áldozatokat követelnek. A demokráciák nem jól képviselik biztonsági érdekeiket, amíg a fegyvert a fejükhöz nem szegezik. A demokráciák nem szeretik a rossz híreket. A demokráciák nem akarnak azon gondolkodni, mik lehetnek a rossz lehetőségek a jövőben. A demokráciák nem akarják, hogy kényelmüket vagy eredményeiket bármi zavarja. A demokráciák hosszú távon vagy győznek, vagy nem. Nagyon valószínű, hogy eddig pusztán szerencséjük volt.38

Mennyiben hasonlítanak Pfaff figyelmeztetései Lincolnéihoz? Mik a legszembetűnőbb különbségek? Mi a demokratikus vezetők felelőssége; követni a közvéleményt, vagy kiállni azok mellett a dolgok mellett, melyekről meggyőződésük, hogy igazságosak? Mi a polgár felelőssége?

20. OLVASMÁNY

Oroszország lerohanása

Hitler számára a második világháború több volt, mint ütközetek sorozata rivális hadseregek között. „Faji" háborúnak tartotta azok ellen, akik szerinte „alsóbbrendűek", „félállatiak" vagy egyszerűen csak „érdemtelenek az életre". Azt mondta tisztjeinek: „Tudom, hogy önök nem értik, miért szükséges ilyen módszerekkel vívni a háborút, de nem tudom és nem is fogom megváltoztatni parancsaimat, ragaszkodom hozzájuk, amelyeket maguk feltétel nélkül és vakon végre fognak hajtani." Ez a felszólítás egyre többször hangzott el. 1941. június 22-én Hitler elrendelte az Oroszország elleni inváziót, mely egyszer és mindenkorra megszünteti a zsidó-bolsevik fenyegetést. Ahogy a német haderők egyre beljebb vonultak az akkori Szovjetunió területén, négy, Einsatzgruppe néven ismert SS-alakulat követte őket. Mindegyiknek megvolt a saját területe: az A alakulaté északon, a B alakulaté a közép-oroszországi fronton, a C alakulaté Észak-Ukrajnában, a D alakulat területe pedig Dél-Ukrajnát, a Kaukázust és a Krímet foglalta magába. Feladatuk volt megölni mindenkit, akit a nácik az ország ellenségének tartottak. Gyilkosságok előfordultak már az invázió előtt is, mostanra azonban szisztematikussá, szándékossá és rutinossá váltak. Július 31-én Hermann Göring a következő parancsot adta Reinhard Heydrichnek, a titkosrendőrség vezetőjének:

Ezennel utasítom, hogy a szervezeti és pénzügyi helyzetet figyelembe véve tegyen meg minden szükséges előkészületet a zsidókérdés végleges megoldására Németországban és az általa befolyásolt területeken.
Minden közhivatal, bárhol legyen is, köteles önnel együttműködni.
Továbbá utasítom, hogy minél előbb küldjön egy átfogó, tényeket tartalmazó szervezési és intézkedési tervet, mely biztosítja a zsidókérdés kívánt megoldásának végrehajtását.39

Göring nem beszélt nyíltan, hogy megvédje az üzenet titkosságát. 1941. október 10-én a keleti front főparancsnoka viszont igen nyersen szólt a katonáihoz:

A hadművelet alapvető célja a zsidó-bolsevik rendszer hatalmának teljes megsemmisítése és az ázsiai hatás megszüntetése az európai kultúrájú területeken.
Mindezek a katonák számára kiszabott feladatok, melyek túlszárnyalják az egyoldalú gyakorlatokat, a hagyományos katonáskodást. A keleti területeken a katona nem csupán harcos, aki követi a háború szabályait, hanem egy rendíthetetlen nemzeti eszme és a német népet és faji rokonságát ért durva támadások kiváltotta bosszúállás képviselője.
Tehát a katonának teljes egészében tudatában kell lennie a zsidó félállatok szigorú, de igazságos bűnhődésének szükségességével. Továbbá a hadsereg által elfoglalt területen esetleg szerveződő lázadást csírájában kell elfojtani.
Tekintet nélkül bármilyen, a jövőre vonatkozó politikai megfontolásra, a katonának két feladatot kell teljesítenie:
1. A szovjet állam hamis bolsevik tanításainak és az ország haderőinek teljes megsemmisítése;
2. Az ellenséges árulások és kegyetlenség könyörtelen megtorlása, ezzel védelmezvén a német életeket az orosz frontokon.
Ez az egyetlen mód arra, hogy eleget tegyünk történelmi feladatunknak, a német nép felszabadításának egyszer s mindenkorra az ázsiai zsidó veszély alól.40

Az orosz zsidóknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen veszélyben vannak. A német beszámolók szerint „figyelemre méltóan rosszul tájékozottak" voltak. „Nem tudták, milyen a németországi zsidók helyzete, vagy ami még fontosabb, a varsói zsidóké, ami nem is volt olyan messze tőlük." 1941 végére nagyon is tisztában lettek vele. Akkorra a németek több mint hétszázezer zsidót öltek meg. Ezenkívül ukránok, cigányok, lengyelek és más „ellenségek" ezreivel is végeztek.

Előítélet és fajgyűlölet az embertelenné válás sarkkövei.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan álcázták a németek tevékenységeiket és terveiket? Hogyan használták fel ehhez a beszédet?
Mit gondolsz, miért beszélt a tábornok zsidó félállatokról, amikor áldozataira célzott? Vajon az ember alatti lény jogosult-e ugyanarra a tiszteletre, mint az emberi? A németek csak a zsidókat tekintették félállatnak? Kiket még?
Bár néhányan a dehumanizálást, az embertelenné válást egy olyan „skála legvégső' pontjának tartották, melybe beletartozik az előítélet és fajgyűlölet is", Bohdan Wytwycky azzal érvelt, hogy ez „veszélyesen megtévesztő'" nézet. Ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy az „előítélet és fajgyűlölet az embertelenné válás sarkkövei". Óvott attól, hogy „a tömeges atrocitások lehetősége oly távolinak tűnik, hogy kétséges számunkra, kell-e komoly figyelmet fordítanunk az ilyen mérgező magatartások első megjelenésére. Pedig ha a szociális feltételekben váratlan és drámai változás történik, a dehumanizálás a fertőzött talajban könnyen válik végzetessé."41
Miben támasztja alá ez az olvasmány Wytwycky nézeteit? Miben vonatkoztathatók figyelmeztetései a ma eseményeire?

21. OLVASMÁNY

Kamenyec-Podolszk
(Magyar kiegészítés)

Az Einsatzgruppék nem csak az eredetileg a volt szovjet területeken lakott zsidók közül szedték áldozataikat. 1941 nyarán, nem sokkal a Szovjetunió megtámadása után Magyarországon a „hontalan", azaz a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidókat elkezdték összegyűjteni, majd a Körösmezőn levő táboron keresztül átküldték őket a német megszállás alatt levő területre.
A németek nem voltak felkészülve ennek a 15-18 ezer zsidónak a fogadására, így a deportálás leállítását kérték. A deportált zsidókat 1941. augusztus 27-28-án gyilkolta meg az Einsatzgruppe-C.
Elie Wiesel Éjszaka című regényében így írta le, ahogy a Magyarországon maradt többi zsidó reagált a történtekre:

Ám egy napon kiutasították Szigetről a külföldi zsidókat. És Samesz Mojse külföldi volt.
Ezek a zsidók, akiket marhavagonba tereltek a magyar csendőrök, fojtottan zokogtak. És mi is sírtunk, lenn a peronon. A vonat eltűnt a láthatár mögött, és csupán sűrű, piszkos füst maradt utána.
Mögöttem felsóhajtott az egyik zsidó:
- Mit akarnak? Háború van...
A deportáltakat hamar elfelejtették. Néhány nappal a távozásuk után az a hír járta róluk, hogy Galíciában vannak, ott dolgoznak, s elégedettek a sorsukkal. [...]
Egy szép napon, amint éppen belépni készültem a zsinagógába, Samesz Mojsét pillantottam meg a kapu közelében álló padon.
Elbeszélte a maga meg a társai történetét. A deportáltak vonata átlépte a magyar határt, és lengyel területen átvette a Gestapo. Egyszer csak megállt a vonat. A zsidókat leszállították és teherautókra parancsolták. Elindultak a teherautók az erdő felé. Az erdőszélén a zsidóknak ki kellett szállniuk, és széles árkokat ásattak velük. Amikor befejezték a munkájukat, a Gestapo emberei megkezdték a magukét. Minden indulat, minden sietség nélkül lőtték le foglyaikat. Minden egyes fogolynak az árokhoz kellett lépnie, s oda kellett tartania a tarkóját a puskacsőhöz. Csecsemőket dobtak fel a nácik a levegőbe, célpontul a gépfegyvereknek. Egy galíciai erdőben történt mindez, Kolomija közelében. Hogy miként sikerült Samesz Mojsénak megmenekülnie? Csodával határos módon. Csak a lábán sebesült meg, de holtnak hitték...
Megváltozott ez a Mojse... Szeméből már nem vidámság sugárzott. Nem dúdolgatott már. S nem beszélt nekem Istenről meg a Kabbaláról, hanem csak arról, amit látott. Az emberek pedig nemhogy hinni nem akartak neki, de még meghallgatni se voltak hajlandók.
- Azt akarja, hogy megszánjuk - mondogatták. - Micsoda fantáziája van! Vagy pedig:
- Ez bizony megbolondult, szegény.
Mojse viszont folyton sírt:
- Hallgassatok meg, zsidók! Csak ennyit kérek tőletek! Nem kell nekem se pénz, se szánalom. De hallgassatok meg! - kiabálta a zsinagógában a késő délutáni és az esti ima között. [...]
Egyszer azt kérdeztem tőle:
- Miért akarod olyan nagyon, hogy elhiggyék, amit mondasz? Engem a te helyedben nem érdekelne, hisznek-e nekem, vagy sem...
Behunyta szemét, mint aki időt akar nyerni:
- Nem érted te ezt - mondta végül kétségbeesetten. - Nem is értheted. Én megmenekültem valami csoda folytán. Sikerült visszajönnöm ide. Miből merítettem erőt? Mindenáron vissza akartam jönni Szigetre, hogy beszámoljak nektek a halálomról. Hogy tehessek valamit, amíg nem késő. Élni? Nem ragaszkodom én már az élethez. Egymagam vagyok. De vissza akartam jönni, hogy figyelmeztesselek benneteket. És tessék: senki sem hallgat rám...42

Nemcsak Szigetbe ért vissza túlélő, hanem Budapestre is. A deportáltak sorsáról érkezett hírek hatására Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter leállíttatta a deportálásokat.

22. OLVASMÁNY

Az Egyesült Államok belép a háborúba

1941 vége felé a nácik átértékelték terveiket. Arra számítottak, hogy az orosz katonák a kommunista vezérek ellen fordulnak majd. Ehelyett bátran harcoltak egyik csatában a másik után. Ugyanez jellemezte az orosz embereket is. Ahelyett, hogy fellázadtak volna a kommunisták ellen, elszántan védték hazájukat. A körülzárt leningrádiak közel két és fél évig kitartottak a németek ellen. És végül a németek voltak azok, akik visszavonultak. Ahogy a háború egyre inkább elhúzódott, a nácik már két éve háborút vívtak, egy szárazföldi háborút a szovjetek ellen, és egy főként légi háborút a britek ellen Nyugaton.
Aztán 1941. december 8-án az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak. Az ezt megelőző napon a japánok bombatámadást hajtottak végre Pearl Harbor, az amerikaiak Hawaiin lévő légi támaszpontja ellen. Japán és Németország szövetségesek voltak. Ezért december 9-én reggel a németországi japán nagykövet támogatást kért Hitlertől az Egyesült Államok ellen. Néhányan a Führer tanácsadói közül úgy érveltek, hogy Japán provokálta az amerikaiakat Pearl Harbor bombázásával, ezért Németország nem köteles segítséget nyújtani neki. Ám Hitler nem keresett kibúvót a segítségnyújtás alól. December 11-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Ezzel a lépésével három erős nemzet - Anglia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok - szövetségét idézte elő Németország ellen. Bár ez a három nem mindig értett egyet, közös volt az az elhatározásuk, hogy megnyerik a háborút.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az, hogy miért döntött Hitler úgy, hogy hadat üzen az Egyesült Államoknak, a háború rejtélye. Hogyan magyarázod ezt a döntését? Lehet, hogy némi kutatást szeretnél végezni, mielőtt véleményt mondasz. Például, utánanézhetnél, vajon volt-e stratégiai haszna a háború kiterjesztésének. Vagy talán megvizsgálod az Egyesült Államok hadi erejét 1941-ben. Vajon volt-e Hitlernek oka azt hinni, hogy az Egyesült Államok túl gyenge ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen?

23. OLVASMÁNY

A nyulak a bűnösök

James Thurber, a társadalom fonákságait bíráló amerikai humorista a szerzője egy mesének, amelyben az állatok emberként viselkednek.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nyúlcsalád egy farkashorda szomszédságában. A farkasok többször is jelezték, hogy nem tetszik nekik az, ahogyan a nyulak élnek (a farkasok nagyon nagyra tartották saját életformájukat, azt tartották az egyetlen lehetséges életmódnak).
Egyik éjszaka sok farkas pusztult el egy földrengéstől. A farkasok a földrengésért a nyulakat vádolták, hiszen köztudomású, hogy a nyulak hátsó lábukkal a földre dobbantanak, ami földrengést okoz.
Egy másik éjjel egy farkast villám csapott agyon, és erről is a nyulak tehettek, ugyanis köztudomású, hogy a salátafalók villámlást gerjesztenek.
A farkasok megfenyegették a nyulakat, hogy majd megfegyelmezik őket, ha nem viselkednek megfelelően.
A nyulak elhatározták, hogy elmenekülnek egy lakatlan szigetre, de a többi állat, akik tőlük messze laktak, azt mondta, hogy „maradjatok a helyeteken és legyetek bátrak. Ez nem a megfutamodók világa. Ha a farkasok megtámadnak benneteket, azonnal a segítségetekre sietünk." így a nyulak továbbra is ott maradtak a farkasok szomszédságában.
Egy nap azonban hatalmas árvíz öntötte el a területet, és sok farkast elsodort. Ennek - magától értetődően - szintén a nyulak voltak az okozói, hiszen köztudomású, hogy a réparágcsáló hosszúfülűek áradást idéznek elő.
A farkasok lerohanták a nyulakat, és saját érdekükben egy sötét barlangba zárták őket. Miután néhány hétig semmit sem lehetett hallani a nyulakról, a többi állat tudni akarta, mi történik velük.
A farkasok azt mondták, hogy megették a nyulakat, és miután megették őket, a dolog szigorúan belügynek számít.
Erre a többi állat megfenyegette a farkasokat, hogy összefognak és közösen megtámadják őket, ha nem adnak elfogadható magyarázatot a nyulak megölésére.
- Megpróbáltak elmenekülni - mondták a farkasok -, és mint tudjátok, ez nem a menekülők világa.
Tanulság: Ne sétálj, rohanj a legközelebbi lakatlan szigetre.43

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

- Megpróbáltok elmenekülni -mondták a farkasok -, és mint tudjátok, ez nem a menekülők világa.
Magyarázd meg a mese tanulságát! Kire vonatkozik? Miért? Hogyan vonatkozik a mese arra, amit eddig a könyvben olvastál? Milyen egyéb tanulsággal egészítenéd ki? Miért?

1. Rubinstein, Richard: The Cunning of History. (A történelem fortélyossága.) Harper-Row, 1975. 33.
2. Zeller, Fredric: When Time Ran Out: Comng of Age in the Third Reich. (Amikor kifutunk az időből. Nagykorúvá válásom a Harmadik Birodalomban.) The Permanent Press, 1989. 82-83.
3. Idézi William Manchester in: The Last Lion. Winston Spencer Churchill; Alone 1932-40. (Az utolsó oroszlán. W. S. Churchill, egyedül 1932 és 1940 között.) Little, Brown and Co., 1988. 189.
4. Shirer, William: Berlin Diary. i. m. 51.
5. Meir, Golda: My Life. (Életem) G. P. Putnam's Sons, 1975. 158.
6. Rubinstein: i. m. 15.
7. Morton, Frederic: „Kristallnacht. " (Kristályéjszaka.) The New York Times, 1978. nov. 10. ˆ The New York Times Company, 1978. Engedéllyel közölve.
8. Bar-On, Dan: Legacy of Silence. (A hallgatás öröksége.)
9. Maschmann, Melita: Account Settled. (A kiegyenlített számla.) 56-57.
10. Idézi Victoria Barnett in: For the Soul of the People. 142.
11. Tolischus, Otto D.: The Pogrom. The New York Times, 1938. nov. 19. ˆ The New York Times Company, 1938. Engedéllyel közölve.
12. Idézi Anthony Read és David Fisher in: Kristallnacht; The Unleashing of the Holocaust. (A kristályéjszaka. A holocaust elszabadulása.) Peter Bedrick Books, 1989. 155.
13. Shirer: i. m. 166.
14. Idézi Arthur Morse in: While Six Million Died. (Miért haltak meg hatmillióan.) Overlook Press, 1985. 280.
15. Stember, Charles (szerk.) Jews in the Mind of Amerika. (A zsidók az amerikai köztudatban.) 1966. 120-125.
16. Grün v., Max: Howl With the Wolves. (Üvölts a farkasokkal.)
17. Lifton, Robert Jay: Nazi Doctors. (Náci orvosok.) Basic Books, 1986. ˆ Robert Jay Lifton, 1986. Harper Collins Publishers Inc. engedélyével közölve.
18. Lifton: i.m.
19. Idézi Victoria Barnett in: For the Soul of the People. 110-111.
20. i. m. 117.
21. Idézi Ina Friedman in: The Other Victims. (A többi áldozat.) Houghton Mifflin, 1990. 10.
22. Grün v.: i. m.
23. Birnbaum, Jacob: Account of the Piotrkow Ghetto. (Beszámoló a piotrkówi gettóról.) Kiadatlan kézirat a Facing History Alapítvány tulajdonában.
24. Brodsky, Joseph: Blood, Lies and the Trigger of History. (Vér, hazugságok és a történelem ravasza.) New York Times, 1993. aug. 4. ˆ The New York Times Company, 1993. Engedéllyel közölve.
25. Kaplan, Chaim: Scroll of Agony. The Warsaw Diary of Chaim Kaplan. (A szenvedés tekercsei. Chaim Kaplan varsói naplója.) ˆ Macmillan, 1965. Engedéllyel közölve.
26. Idézet in: The Good Old Days (Azok a régi szép napok.) Szerk.: Ernst Klee. The Free Press, 1991. 5.
27. Kaplan: i. m.
28. A Zygelboim-könyvet idézi Nora Levin in: The Holocaust Years. Krieger, 1990. 203.
29. Gilbert, Martin: The Second World War. (A második világháború.) Henry Holt, 1989. 152.
30. Rubinstein: i. m. 25-26.
31. Dawidowicz, Lucy: Visualising the Warsaw Ghetto. (A varsói gettó felidézése.) Mainstream
32. Hilberg, Raul: The Destruction of the European Jews. (Az európai zsidók elpusztítása.) Holms - Meier, 1985. 11-12. (Adaptálva.)
33. Churchill, Winston Spencer: A második világháború. I. Ford. Betlen János. Budapest, Európa, 1989.
34. Idézet in: During WWII, Grand Mufti Plotted to Do Away with All Jews in the Mideast. (A második világháború idején a főmufti összeesküvést szőtt a közel-keleti zsidóktól való megszabadulásra.) Válasz: The Wisenthal Center World Report, 1991. ősz, 2-3.
35. Idézi Leon Poliakov in: Harvest of Hate. (A harag aratása.) Greenwood Press, 1951. 54.
36. Idézet in: Courage to Care. 28-29.
37. Gies, Miep és Gold, Alison Leslie: Anne Frank Remembered. The Story of the Women Who Helped Hide the Frank Family. (Anne Frankra emlékezve. A Frank család rejtőzését segítő nők története.) Simon-Schuster, 1987. 68.
38. Pfaff, William: The Complacent Democracies. (Az öntelt demokráciák.) ˆ Los Angeles Times Syndicate, 1993. Engedéllyel közölve.
39. Idézi Nora Levin in: The Holocaust Years. 234.
40. Wytwycky, Bohdan: The Other Holocaust. (A másik holocaust.) 82-83.
41. Uo.
42. Wesel, Elie: Éjszaka. Budapest, Láng, 1990. 14-16.
43. Thurber, James: The Rabbits Who Caused All the Trouble. (A nyulak a bűnösök.) in: Thurber

Kiadványok