Cím: | TÉNY/SOROS - 1985 |
Szerző: | Nové Béla |
Sorozatcím: | |
A kiadás helye: | Budapest |
A kiadás éve: | 1999 |
Kiadó: | Balassi Kiadó |
Terjedelem: | |
Nyelv: | magyar |
Tárgyszavak: | Soros Alapítvány |
Állomány: | |
Megjegyzés: |  |
Annotáció: | |
ISBN: | 963 506 265 6 |
ISSN: | |
Raktári jelzet: | E |
(*Expedíciónaplónk mostantól: az Alapítvány első teljes naptári évétől új rendet tart. Ezentúl évenként vizsgáljuk majd az eseményeket - mégpedig hármas „léptékarányban”.
Elsőként az M = 1 : 100 jelzet alatt a nagyvilág és az ország fontosabb történéseit idézzük fel afféle általános - jórészt politikai és kulturális érdekű - háttérvázlatként.
Ezután M = 1 : 10 felcímmel az Alapítvány az évi hírösszefoglalója következik. Itt sorra bemu-tatjuk a költségvetés főbb tételeit, az aktuális szervezeti és személyi változásokat, s időrendben ha-ladva utalunk néhány új programra, egyezményre és nyilatkozatra is.
Az év krónikáját végül az M = 1 : 1 rész közelképei zárják. Ezek többnyire önálló epizódok, programelemzések vagy dokumentált esettanulmányok az Alapítvány valamely közéleti, nagypoli-tikai szerepvállalásáról - időnként egy-egy alkalmi esszébetéttel színesítve.
E hármas közelítésben remélhetőleg árnyaltabb lesz az összkép, s egyben könnyebb minden tár-gyi és időrendi „finomkeresés”...)
Január 1-jén életbe lép az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a szigorított javító-nevelő munka bevezetéséről, amelynek deklarált célja a „közveszélyes munkakerülők” hatósági munkára szorítása. A Minisztertanács az MTA előter-jesztése nyomán elfogadja a tudománypolitikai koncepciót, melyben a számítástech-nika, a távközlés, az energetikai és orvostudományi kutatás kiemelt céltámogatást élvez. Január 19-én minisztertanácsi közlemény tudatja a tejtermékek árának 11-40, a cukor 16, az energia 18-30, a közlekedés 55-100, a postai díjszabások 84%-os áremelését.
Február elején A nyolcvanas évek kapitalizmusa: válság és kiútkeresés címmel országos elméleti tanácskozást tartanak Kaposvárott. Február 13-án a főváros fel-szabadulásának 40. évfordulóján Grósz Károly budapesti első titkár ünnepi beszé-dében kihívón „elvállalja” a Rákosi-korszak örökségét. („Vannak azonban, akik mostanában mind gyakrabban és mind számonkérőbb hangsúllyal kutatják, kik is csinálták az ötvenes éveket. Ne keressék őket! Itt vagyunk.”) Merőben másfajta örökségvállalást jelez, hogy Esztergomban ezzel egyidejűleg az Új Ember és a História háromnapos egyháztörténeti konferenciát rendez a magyar katolicizmus ezer évéről. A hónap végén Budapesten felavatják a Finta József tervezte Kongresszusi Köz-pontot.
Március elejétől bevezetik a gyermekgondozási díjat (gyed). Március 11-én az elhunyt Konsztantyin Csernyenko utódaként Mihail Gorbacsovot választják az SZKP új főtitkárává. Genfben hosszas „mosolyszünet” után újabb szovjet-amerikai tár-gyalások kezdődnek az atom- és űrfegyverek korlátozásáról. A hónap végén -”Tovább a lenini úton!” jelszóval - megtartják az MSZMP XIII. kongresszusát. Noha a tanácskozáson szokatlanul kritikus hozzászólások is elhangzanak, utóbb mégis a megalapozatlan növekedési stratégiát hagyják jóvá, s a tisztújítást is egy sor kétes kompromisszum jellemzi. (A KB főtitkárhelyettese: Németh Károly, titkárai: Berecz János, Havasi Ferenc, Horváth István, Óvári Miklós, Pál Lénárd, Szűrös Mátyás, a PB-be Benke Valéria, Korom Mihály és Méhes Károly helyére Grósz Károlyt, Hámori Csabát és Szabó Istvánt választják.)
Április 2-án ismét megnyitják a nagyközönség előtt a Nemzeti Múzeumból a Budavári Palota felújított délnyugati szárnyába költöztetett Országos Széchényi Könyvtárat. Április 4-én a hatalom díszszemlével és országos protokollrendezvények sorával emlékeztet a „felszabadulás” 40. évfordulójára. A hónap közepén nemzetközi tudományos konferenciát tartanak Budapesten Lukács György születésének 100. év-fordulója alkalmából. 26-án Varsóban a tagországok párt- és állami vezetői ünnepé-lyesen aláírják a Varsói Szerződés hatályának további 30 éves meghosszabbítását. Ugyanezen a napon átadják a Városliget új ifjúsági centrumát: a Petőfi Csarnokot.
Május elején a Magyar Tudományos Akadémia 145. tisztújító közgyűlésén elnökké Berend T. Ivánt, főtitkárrá Láng Istvánt választják. Május 12-én Zelnik József vezetésével az óbudai Selyemgombolyítóban megalakul a Közművelődési Infor-mációs Központ. Cannes-ban Szabó István Redl ezredes című filmje nyeri a zsűri különdíját. A hónap végén megnyílik az ünnepi könyvhét. (Az előző évi 130 cím helyett mindössze 78 új kötet jelenik meg - pl. Bari Károly: Tűzpiros kígyócska, Magyarországi és erdélyi cigány népköltészet, Csepeli György: A nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években, Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág, Csorba Győző: Görbül az idő, Csurka István: Dagonyázás, Hamvas Béla: Karnevál I-II, Karinthy Ferenc: Halállista, Lammel Annamária-Nagy Ilona: Parasztbiblia, Tamás Menyhért: Mérleges idő, Vas István: Mégis.)
Június 8-án - 1949 óta először - Magyarországon ismét egyéni szisztéma alapján kerül sor az országgyűlési képviselő- és tanácstagválasztásokra. A jelölteket jórészt továbbra is a Népfront állítja, ám a többes jelölés mindenütt kötelező. A felemás újdonság Budapest néhány választókerületében már a tavaszi jelölőgyűlések során botrányos manipulációkba fullad. (A független jelölteket - így Bauer Tamást, Langmár Ferencet, Ráday Mihályt, Rajk Lászlót, Tamás Gáspár Miklóst - sorra kibuktatják, a szavazatszámlálást meghamisítják stb.) A választások nyomán mind-azonáltal közel kétharmad arányban kicserélődik az országgyűlés (386 képviselőből 244 új!), s számos régi káder (Fock Jenő, Biszku Béla, Benkei András, Púja Frigyes stb.) is kibukik. A választási reformmal valójában a helyi - főként a vidéki - hatalmi elitek jutnak az addiginál jóval erősebb országos képviselethez. - Június 12-én dél-franciaországi otthonában, 93 évesen meghal a „vörös grófnő”, Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka. Június 13-án Köpeczi Béla művelődési miniszter - közel hatévnyi huzavona után - rendeletileg engedélyezi a Bethlen Gábor Alapítvány nyilvános működését. A hónap közepén a monori erdei kempingben Donáth Ferenc kezdeményezésére 45 ismert hazai értelmiségi tart háromnapos tanácskozást, amely-nek fő témái: 1956 politikai öröksége, a határon túli magyarság helyzete, az emberi és állampolgári jogok és a gazdasági reformok esélyei. (A referátumokat a Donáth által szorgalmazott „ellenzéki népfront” jegyében Csurka István, Csoóri Sándor, Bauer Tamás és Kis János tartja.)
Augusztus elején Budapesten vendégszerepel a népszerű amerikai karmester: Leonard Bernstein, aki sportcsarnokbeli nagy sikerű koncertjén az Ifjúsági Világ-zenekart vezényli. Ugyanezen napokban rendezik Moszkvában a XII. - és egyben utolsó látványos - Világifjúsági Találkozót, amelyre Hámori Csaba vezetésével 650 fős magyar KISZ-küldöttség utazik ki.
Szeptember a bizarr, „nagyvilági” hírek hónapja. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke politikai turnénak álcázott afrikai vadászkörútra indul. Az Egészségügyi Mi-nisztérium nyugati mintára kötelezővé teszi az AIDS-megbetegedések bejelentését és regisztrálását. 10-én, Londonban a magyar állam képviselői egyezményt írnak alá az Eccleston-céggel. Eszerint 1986 nyarától Budapesten öt éven át Forma-1-es autóversenyeket rendeznek Magyar Nagydíj néven, jelentős kormányzati hozzájárulással.
Október elején az Állami Ifjúsági Bizottság operatív javaslattervet készíttet a kábítószer-fogyasztás megelőzésére, kezelésére és utógondozására. Hosszú szünet után Magyarországon ismét szépségkirálynő-választást rendeznek. (A győztes egy tizennyolc éves diáklány, aki nem sokra rá öngyilkosságba menekül a „sztárcsinálók” gátlástalan hajszája elől.) Október közepétől hat héten át Budapesten ülésezik az Európai Kulturális Fórum. A közös zárónyilatkozat aláírása a szovjet küldöttség obstrukciója miatt elmarad. (Bár magánlakásokba szorulva, az ellenzéki szervezésű független Fórum párhuzamos rendezvényei is komoly visszhangot kapnak a résztvevő nyugati diplomaták, újságírók és emberi jogi aktivisták révén.) Október 24-én felavatják az újvidéki magyar színházat. A hónap végén Kádár János - Margaret Thatcher brit miniszterelnök egy évvel korábbi látogatását viszonozva - Londonban tárgyal.
Novemberben átadják a Ferihegy 2. repülőtér légiforgalmi utasváróját, valamint a debreceni Atommagkutató Intézet új részecskegyorsító berendezését. Moszkvában az amerikai Garri Kaszparovnak a 24. játszmában végre sikerül legyőznie a világ-bajnoki cím szovjet védőjét, Anatolij Karpovot. A szenzációs sporthír merész követ-keztetésekre csábítja a világpolitikai „sakkjátszmák” elemzőit az épp tíz nap múlva esedékes, genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó kimeneteléről. A protokoll-látszat azonban egyelőre csak óvatos fogáspróbákat sejtet: november 19-én és 20-án a Reagan és Gorbacsov házaspár szívélyes mosollyal állja a világsajtó rohamát.
Decemberben a kormány létrehozza az Országos Tudományos Kutatásfejlesztési Alapot, az OTKA-t. A pártközpont Agitációs és Propaganda Bizottsága betiltja a Kossuth Klubban az év utolsó heteiben Reform és demokrácia címmel meghirdetett kerekasztal-beszélgetéseket. Az értelmiségi és egyetemista körökben nagy várakozás-sal fogadott vitaesteken Pozsgay Imre és Nyers Rezső - utóbb elégtelennek bizonyult „védnöksége” alatt számos reformközgazdász, szociológus, történész és író fejtette volna ki aktuálpolitikai mondandóját, egyebek közt: Lengyel László, Bihari Mihály, Bauer Tamás, Csurka István, Fekete Gyula és mások). Karácsony előtt egy héttel összeül a HNF VIII. kongresszusa, amely a párton belüli ellentétek demonstratív jeleként immár nyíltan a Pozsgay-féle nemzeti reformszárny politikai bázisaként lép fel. (Új vezetőségébe egy sor népi értelmiségit és reformközgazdászt is beválasztanak pl. Márton Jánost, Bihari Mihályt, Bauer Tamást stb.). Ez évben Stockholmban a magyarországi Duna-körnek ítélik oda az „alternatív Nobel-díjat” (Right Livelihood Award).
1985 az Alapítvány első teljes éve, mind időtartamát, mind „kapacitásbeli kihasználtságát” tekintve. Ez a köztörténetileg is rendkívül eleven, mozgalmas év számos új elemet hoz a csak nemrég indult intézmény életében is. Tartalmiakat, „ügyrendieket” és személyieket egyaránt - mindenesetre olyanokat, melyek immár távlatosan is kirajzolják lehetőségeit és egész karakterét.
Mindenekelőtt életbe lép a „profilbeli pluralizmus”: a már 1984 végén jóváha-gyott új pályázati rendszer, amely az „általános” vagy „nyitott” kategória fenntartása mellett egy sor tematikus - társintézmények vagy önálló szakkuratóriumok által irányított - programot vezet be. Ekkortól válnak rendszeressé az olyan (már az előző év nyarától ter-vezett, sőt részben beindult) támogatások, mint a közművelődési intézmények - az OKT-vel közösen szervezett - videopályázata, a könyvtárak könyvsegély- és fénymásoló-programja, a különféle vezetőképzők (OVK, BME, MKKE stb.) s a Kortárs Képzőművé-szeti Dokumentációs Központ (Műcsarnok) egyedi céltámogatásai. Ugyancsak ekkortól intézményesülnek a külföldi tanulmányút- és konferencia-hozzájárulások, a Művelődési Minisztériummal és az Országos Oktatástechnikai Központtal közösen meghirdetett középiskolai és felnőtt angol nyelvoktatási programok, miként hosszas előkészítő tárgyalások után ez év tavaszától állnak fel az irodalmi és társadalomtudományi szakku-ratóriumok is. A „reguláris” intézményesülés e hangsúlyos, új elemei azonban továbbra sem szorítják háttérbe a kísérletező kedvet, s az Alapítvány egészét változatlanul a nyi-tottság, az intenzív szerepkeresés jellemzi. Mi sem mutatja ezt inkább, mint az a sokféle ötlet, tervezet és háttértanulmány, ami ez évből maradt fenn lehetséges új célprogramok esélyeit látóivá a tánc, a zene, a film, a színház, a környezetvédelem, az oktatás- és az egészségügy terén. Egy efféle javaslatterv záradékában ugyanakkor Hankiss Elemér mint-egy a kuratóriumnak szánt belső intelemként megjegyzi: „Nem szabad függőségbe kerül-nünk egyetlen programtól vagy szakértői csoporttól sem.”
A napi ügymenet is mindinkább „bejáratódik”. Kialakul a pályáztatás, az el-bírálás, a szerződéskötések és a pályázati beszámolók rendje, egyre jobban szétválik a Bizottság, az új szakkuratóriumok és a Titkárság feladatköre. Ez utóbbi a „személy-zeti” konfliktusok előző évi megpróbáltatásait sikerrel túlélve lassan hosszú távra is kezd berendezkedni a prímási palota Lant utcai két oldalszobájában. (Annál inkább, mivel minden kérvény és ígéret ellenére úgy tűnik: egyelőre hiába is remél más, alkal-masabb „telephelyet” magának.) A kezdeti nehézségek után ígéretesen alakul a csapatmunka: a New York-i, budapesti irodák koordinációja is, s a hiányzó tárgyi fel-tételeket (telefon, fax stb.) a mintegy féltucatnyi állandó munkatárs némi lelemén-nyel s önkéntes többletmunkával pótolni tudja. Az Alapítványnak - habár a hivatalos sajtó továbbra sem népszerűsíti - lassanként híre megy, és munkatársai láthatóan adnak is arra, hogy ez a „hír” lehetőleg jó és bizalomkeltő legyen - legalábbis a pályá-zók körében. Alighanem ezt igazolja vissza az első nagyobb „nekibátorodás” is: a szakosított programok ez év tavaszi meghirdetése után beérkező több száz jelentkező. (Április végéig - az 1984 végi 150-hez képest - alig négy hónap alatt közel hatszoro-sára: 850-re ugrik a pályázatok száma!)
Az ez évi költségvetésről az alapítványi iratok között sajnálatosan nem maradt fenn részletes kimutatás. (A legelső - 1986-ban megjelent - évkönyv is csupán össze-sített adatokat közöl 1984-85-re vonatkozóan.) Szerencsére a főbb tételeket megőrizte egy, a pártközpontnak írott későbbi bizalmas jelentés pénzügyi melléklete (lásd a 45. dokumentumot!) Eszerint 1985-ben az ún. „nyílt pályázatokra” 34 326 728 Ft-ot szavazott meg a Bizottság. Ennek főbb céltételei:
| 1. Előadóművészet: | 14 036 610 Ft |
| 2. Társadalomtudomány: | 9 299 000 Ft |
| 3. Közművelődés: | 4 342 800 Ft |
| 4. Vizuális művészet: | 3 155 318 Ft |
| 5. Egészségügy: | 710 000 Ft |
| 6. Nyelvoktatás: | 500 000 Ft |
| 7. Egyéb: | 2 283 000 Ft |
| Nyílt pályázatokra összesen: | 34.326 728 Ft |
Egyéni ösztöndíjakra ez évben 13 829 100 Ft-ot ítéltek oda. Ezen belül:
| 1. Irodalmi ösztöndíjakra: | 7 169 000 Ft |
| 2. Társadalomtudományiakra: | 6 660 100 Ft |
| Ösztöndíjakra összesen: | 13 829 100 Ft |
A mintegy 3 millió Ft-os működési költségekkel együtt mindez durván 51 millió forintot tesz ki. Ehhez járulnak még a mintegy 1,5 milliós dollártámogatások főként a menedzser-továbbképző, a könyvtárfejlesztő és a fénymásoló programok javára. (Ez, mint már több ízben jeleztük, voltaképp kedvezményes valutaváltást jelent, amelynek befizetett forintellenértéke a belföldi programokat és ösztöndíjakat fedezi.) A térítésmentes dollártámogatások sorában egy alkalmi kuriózumot is találni: a Translation című amerikai folyóirat 1985. októberi magyar számának 7500 dolláros tételét. A Columbia Egyetem Műfordító Központja által kiadott lap tematikus külön-számának vendégszerkesztője ez alkalommal Vajda Miklós volt, aki a 20. századi ma-gyar irodalom színe-javának angolra fordított szemelvényeiből állított össze repre-zentatív válogatást.
Ám lássuk közelebbről: miféle belső rend alakult ki a pályáztatási gyakorlatban! Már a starthelyzet se volt egyszerű, részben mivel létező hazai alapítványok híján nem volt átvehető gyakorlati minta, részben pedig mert az „MTA-Soros” maga sem volt szuverén intézmény: döntéseit és információit egy sor állami testülettel kellett akarva-akaratlanul megosztania. Már csak rendhagyó konstrukciója miatt is, hisz annak idején maga az Alapító fundálta ki az évről évre feltöltendő, „kétfenekű” alapítvány modelljét: hogy egyrészt lehessen dollárra vagy dollárigényű eszközökre pályázni, másrészt ezek forintellenértékét a Bizottság további hazai pályázók között ossza szét immár ingyenes adományként. A dollártámogatási igények és a külföldi ösztöndíjkérelmek fölött kezdettől Soros és a New York-i Soros Foundation diszponált - ezekre nézve a budapesti Bizottság legfeljebb ajánlásokat tehetett. Hogy az Alapító mennyire komolyan vette ezt, jól jelzi a már hivatkozott, Forgács Pálhoz írt, 1984. őszi telexüzenet, amelynek lényege, hogy a budapesti Titkárság még az esetben se ártsa magát a dollárkedvezményezettek ügyébe, ha emiatt netán átmeneti likviditási gondjai támadnának. (Forgács, mint emlékezetes, egy-két vezetőképző intézet kése-delmes forintbefizetését tette szóvá.) Másrészről kezdettől éppoly makacsul próbáltak érvényt szerezni annak a másik „hatásköri elvnek” is, hogy a belföldi pályázatok ügyében kizárólag a budapesti Bizottság legyen az illetékes. (Ezt mutatja számos New Yorkot rejtélyes kerülő úton megjárt kérvény, amelyet rendre ugyanazzal az el-utasító formulával postáznak vissza: „Soros Györgynek határozott elve, hogy nem szól bele a Bizottság döntési körébe tartozó ügyekbe. Pályázatával forduljon biza-lommal a budapesti Titkársághoz!”)
De vajon mennyiben volt valóban „döntő szava” a Bizottságnak, az Alapítvány nagykuratóriumának az itthoni pályázati ügyekben? Azt mondhatni: sokban - bár korántsem kizárólagosan... A megszorítás annak szól, hogy jogosítványaiból - rész-ben önként, részben a viszonyok diktálta kényszerűségből - maga is átruházott egyet s mást néhány „házon belüli” vagy külső testületre. Az előbbire példa a Titkárság majd a szakkuratóriumok jórészt helybenhagyott előszűrési, javaslattételi joga - az utóbbira az Akadémia megkerülhetetlen „szolgálati” (értsd: párt- és belügyi) vona-lainak legalábbis hallgatólagos jóváhagyása. Láttuk: a „konszenzuskényszer”, avagy nevén nevezve: a hatalom vétójoga „ultima ratióként” eleve be volt építve a Bizottság döntési mechanizmusába, még ha annak gyakorlati érvényesítését a Vásárhelyi és Kulcsár közt ekkortájt menetrendszerűvé váló informális egyeztetések jórészt fölöslegessé tették is. Mindenesetre tény, hogy egy-egy kuratóriumi ülés előtt a dön-tésre előkészített pályázatok titkársági összesítőjét (nemkülönben az eredménylistát és más fontos belső dokumentumokat) 4 példányban rendszeresen megküldték az Akadémiának, melyekből egy-egy példány „hivatalból” és automatikusan a III/III-as belügyi összekötő tisztnek, illetve a pártközpont illetékes TKKO-munkatársának „járt”. Emellett az új oktatási és kulturális programok miatt ez évtől egyre szorosabb a munkakapcsolat a Művelődési Minisztériummal is, amelynek nemzetközi főosztály-vezetőjét és egyes szakreferenseit rendszeresen meghívják az ülésekre, s javaslataikat többnyire nem hagyják figyelmen kívül. Végül túlzó következtetések levonása nélkül azt sem hallgathatjuk el, hogy a döntési jogkör „szétterítésével” majd minden újon-nan felálló szakkuratóriumban feltűnik egy vagy több „hivatalból” delegált avagy megbízható „útitárs” hírében álló döntnök (párttag akadémikus, egyetemi tanár stb.), akinek „józan ítélőképességére” adott esetben a hatalom is méltán számíthat. Megnevezésüktől ezúttal tartózkodunk, már csak azért is, mivel egy-két, valóban sokat ártó intrikustól eltekintve jórészt igaztalan lenne párttagságuk vagy hivatali pozíciójuk miatt „beépített emberekként” citálni őket. Mindenesetre, még ha döntési pozíciójukban ők maguk nem tanúsítottak is különösebb cenzori igyekezetet, az egykori párt- és belügyi aktákból jól látni: a hatalom „személyzeti főnökei” nagyon is számon tartották őket.
Ám térjünk még pár szó erejéig vissza a legfontosabbra: a pályázatok elbírálási rendjére. Említettük, hogy a Titkárság tagjai már korábban is éltek erre nézve néhány sikeres javaslattal, így Betlen János már egy 1984. október 23-ai(!) keltű, házi feljegyzésben szorgalmazza, hogy a Bizottság adjon felhatalmazást a Titkárságnak az egyre nagyobb számban érkező pályázatok „előzetes szelekciójára”, hogy mindazon beadványt, amelyek nyilvánvalóan „kívül esnek az Alapítvány tevékenységi körén” vagy amelytől „semmiféle számottevő szellemi érték nem várható”, kiszűrjék, s „ha a Bizottság tagjaitól 15 napon belül nem érkezik ellenvetés”, úgy a Titkárság automatikusan elpostázhassa az elutasító végzést. „Minden további pályázatról el-utasítási és támogatási javaslat nélkül készül a kivonatos ismertető, azzal a céllal, hogy a Bizottság tagjai tájékozódjanak, és szakértőket nevezhessenek meg. Ha ilyen javaslat 15 napon belül nem érkezik, a Titkárság maga keres szakértőt.” Az ajánlást jóváhagyták, csakúgy, mint Quittner János indítványát, hogy „azon személyek, akik külföldi tanulmányutat, illetve külföldön való kutatást pályáznak meg - a Bizottság támogató határozata után, a Soros Foundation Igazgató Tanácsához való felterjesztés előtt - szerezzék meg munkahelyük, illetve a munkahelyük szerint illetékes főható-ság engedélyét.” A Bizottság egyben „felkéri a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy a munkahellyel nem rendelkező személyek útlevél-engedélyeztetési ügyét vállalja magára”. Ez utóbbi - látszólag „technikai” vagy „ügyrendi”-javaslat célja az volt, hogy az esetleges „kétes” (szabadúszó stb.) pályázók ügyét az adminisztratív előírá-soknak eleget téve, jó előre lefedezze, nehogy a már megítélt pályázatokat ilyen-olyan formális ürüggyel a BM Útlevélosztálya vagy más „titkos döntnök” vétózza meg.
A pályázati kiírásokban is közzétett formai feltételek egyébként nem voltak rigiden bürokratikusak: többnyire csak a pályatervre, egy rövid szakmai bemutatkozás-ra (publikációs jegyzékre) és két ajánlóra szorítkoztak. A beérkező pályázatokat sorszámmal ellátva és tematikusan csoportosítva a Titkárság készítette elő a két-három havonta ülésező Bizottságnak, vagy a némivel ritkábban (általában ősszel és tavasszal) összeülő szakkuratóriumoknak. Az utóbbiak anyagait jórészt előminősítés nélkül továbbították, az „általános” vagy „nyílt” pályázatokat viszont már 1985 tavaszától - a Titkárság növekvő döntésbeli súlyát jelezve - rövid tartalmi ismer-tetőkkel és különféle ajánló jelzetekkel ellátva terjesztették a Bizottság elé. (Az „SZ” a további szakértésre”, az „E” a szakértés nélküli elutasításra, a „P” a szakértés nélküli elfogadásra, a „Cs” a csökkentett összegű támogatásra javasolt pályázatok egységes jelzete volt.)
A szelekció további műhelytitkaira az egyes programokról szólva még részlete-sen kitérünk.
M = 1 : 1
„Több fényt - vagy fénymásolót!”
Az Alapítvány talán legelső, nagy sikerű kezdeményezése a gyorsmásológépek tömeges behozatala és elterjesztése volt. Egy Vályi Gáborral készült interjú1 tanúsá-ga szerint a Xerox-program ötlete, valójában már az Alapítvány hivatalos létrejötte előtt felmerül, amikor 1984 tavaszán Soros, Betlen kíséretében, először keresi fel az Országgyűlési Könyvtár egykori igazgatóját, hogy a támogatásra érdemes könyvtári ügyeket, programokat és Vályi esetleges kurátori szerepvállalását kötetlenül meg-vitassák.
Ha valaki, úgy ez idő szerint Vályi Gábor tudta leginkább, hogy a hazai könyv-tárak és kutatóintézetek mennyire nélkülözik e Nyugaton ekkor már széles körben bevett, köznapi segédeszközöket, hisz alig két éve az Országos Könyvtárügyi Tanács elnökeként maga kezdeményezett egy felmérést a magyarországi közkönyvtárak fénymásoló-ellátottságáról. Az eredmény magáért beszél: 1982-ben még alig egy-tucatnyi fénymásoló üzemelt az ország néhány kiváltságosnak számító, nagyobb könyvtárában, azok is javarészt egy elavult széria rekvizítumai voltak. (A gépeket - méregdrágán - egy állami monopolcég importálta, használatukat a BM engedélyezte és felügyelte.) Így aztán, amikor a rákövetkező évben sikerült némi dollárt vissza-szerezni a Marjaiék által előzőleg drákóian megnyirbált könyvtári valutakeretből, Vályi azt az OKT elnökeként újabb másológépek behozatalára fordíttatta. A szocia-lista „költségvetési lobbyalkuk” e sokban jellegzetes epizódjára ő maga így emlékszik vissza: „Volt egy nagy OKT-akció, tulajdonképpen az egyetlen, amelyben a szakma - némi joggal - szembefordult velem, mivel Marjai utasítására le kellett faragjunk 2 millió dollárt abból az 5-ből, amit a külföldi folyóirat-beszerzések éves kereteként az évre országosan előirányoztak. A lefaragott kettőből a PM utóbb mégis visszaadott egymilliót, úgyhogy ebből vehettük meg végül az első, valóban korszerű gyors-másolókat az itthoni könyvtáraknak.”2
Vályi szerint Soros az ötlet első felvetésére „kapva kapott a dolgon”, nyomban átlátva, hogy a gyorsmásolók behozatala nemcsak hasznos, ám egyben merészen tabutörő újítás is lehet a korabeli magyar információs és hatalmi monopolviszonyok közepette. Egy olyan országban, ahol a hatályos belügyi rendeletek ez idő szerint még a hivatali villanyírógépek bejelentését is kötelezően előírták, ahol a masinákról idő-ről időre írásmintákat vettek, sőt a kényesebb évfordulók (március 15-e, október 23-a stb.) előtt központi óvintézkedésként még gondosan el is záratták őket. (Sok derék, mennydörgő szavú, NDK Robotron-gép nem is értette: ugyan ki merné az éj leple alatt holmi titkos diverzióra használni őket?)
A Xerox-program ígéretes tervét így hát sokan üdvözölték, még ha akadtak is jó páran, akik eleve kétségbe vonták megvalósíthatóságát. „Csak a BM-nek tesztek vele szívességet!”, „Előbb-utóbb úgyis lakat alá kerülnek a gépek!” - aggályoskodtak ez utóbbiak... Való igaz, kezdetben ugyancsak kérdéses volt, vajon sikerül-e az új ma-sinákkal nemcsak egy szűkebben vett technológiai, hanem mindjárt egy spontán és önvezérelt „információs forradalmat” is beindítani... Egyelőre még bizonyításra várt a marxista káderképzők ősközhelye, miszerint „a mennyiségi változások egy ponton túl szükségképp minőségi változásba csapnak át”. Vajon így lesz-e csakugyan? Nos, a prófétaként tisztelt szemináriumi kútfőt „feje tetejéről talpára állítva”, ez egyszer tán még ez a csoda is megeshet! Hisz az iratok - és általuk a tények, gondolatok - spon-tán szaporulata elvben nagyon is alkalmas arra, hogy rendre kikezdje a pártállami bürokrácia megannyi avíttan kicsinyes monopóliumát - s ezzel végső soron a plura-lizmus nyugati szabadalmú, spontán „fénymásolatát” készítse elő... Joggal írta hát egy ismeretlen kéz az egykori pályázati dossziéra az állítólagos voltaire-i végszavak parafrázisát: „Több fényt - vagy fénymásolót!”
Az új masinák nyárvégi tömeges feltűnése egyként próbára tett mindenkit: az alapítványi döntnököket éppúgy, mint a pályázó intézmények vezetőit, vagy éppen-séggel az elszabaduló (röp)iratforgalomtól rettegő felügyeleti-belügyeleti „szerve-ket”... Magáért beszélő adalék, hogy a program indulása előtt egy magas rangú bel-ügyi tiszt külön is felkereste Vályit,3 hogy diszkréten figyelmeztesse a másológépek esetleges „állambiztonsági kockázatára” (zárolt anyagok, szolgálati iratok engedély nélküli másolása, szamizdat- és röpirat-sokszorosítás stb.).
Ami azt illeti, akadt néhány komolyan számba veendő, gyakorlati dilemma - még ha a kurátoroknak nem az iménti „veszély” okozta is a legnagyobb fejtörést... Hol a legnagyobb a szükség? Milyen könyvtárakat és közintézményeket kellene előnyben részesíteni, s ezeken belül is vajon mekkora körre terjedjen ki a géphasználat joga? Ingyenes legyen-e a könyvtári másolás, kedvezményes, költségarányos, netán - a jövőbeni javítást, papír- és festékutánpótlást fedezendő - szolidan nyereséges? És végül: mennyiben szolgáljon az új eszköz hivatali és közcélokat, szakmai és magán-igényeket?
Minderről nemegyszer komoly „elvi” és gyakorlati viták támadtak a kuratóriu-mi üléseken is, kiváltképp amikor az első tereptapasztalatok már a buktatókat is jelezték. (Akadtak könyvtárak, ahol eleinte ilyen-olyan „szakmai” ürüggyel tényleg elzárták a gépeket a nagyközönség elől, másutt magánszemélyeknek legfeljebb felár-ral vállaltak másolást - ami már csak azért is visszás volt, mivel a másolókhoz szük-séges festék és pótalkatrész többnyire egy fillérjükbe se került.) A kurátorok sorában némelyek a program jövőjét féltve kezdetben inkább az óvatosságra hajlottak, mások a teljes nyíltság, a legszélesebb hozzáférhetőség mellett álltak ki.
Az új program sikere - mint később is annyiszor! - végső soron a fogadó-intézmények tisztességén, vezetőik személyes kurázsiján múlott. A „kockázat” persze távolról sem volt mindenütt egyforma, hisz egy elit orvosi kutatóintézet archívumá-nak védett falai közt nyilván jóval kevesebb „balesetveszéllyel” kellett számolni, mint egy nagy forgalmú egyetemi könyvtár olvasószolgálatán, netán egy, a gyanakvó helyi hatalmasok által eleve rövid pórázra fogott, vidéki művelődési házban. A röpirat- és szamizdat-sokszorosítás, az archívumok zárolt iratainak kimásolása mindazonáltal összességében megalapozatlan cenzori aggálynak bizonyult, hiszen tömegével, kirívó trendként nemigen fordultak elő ilyen esetek.4 Mindez legfeljebb két-három év múltán vált valós „veszéllyé”, ám ekkorra a rezsim felgyorsult eróziója már amúgy is meghiúsított minden hatékony óvintézkedést és retorziót. Egy-egy célzott akciót, helyi túlbuzgóságot leszámítva maguk az „illetékesek” is láthatóan mind kelletlenebbül tettek eleget e jobbára bürokratikus nyűgnek tekintett ellenőrzési kötelezett-ségüknek - amint azt a belügyi iratok és a visszaemlékezések egybehangzóan megerősítik. Igaz, a rendeletileg előírt bejelentési kötelezettség mindvégig fennmaradt, s így még az a paradox helyzet is előállhatott, hogy az Alapítvány - vagy félezer nagy teljesítményű gyorsmásoló behozatala és országos „terítése” után! -, akárcsak a többi kedvezményezett, még 1989 januárjában is kénytelen a kerületi rendőrkapitányság-gal közölni saját használatra szánt, új masinájának gyári paramétereit és a kezelésé-vel megbízott titkársági munkatárs adatait...
A program mérlege előtt ide kívánkozik néhány praktikus adalék. A gépeket a könyvtárak és más közintézmények jórészt forinttérítés ellenében kapták. Akkor hát - kérdezheti az olvasó - mi volt mindebben a „támogatás”? Először is a kedvez-ményezetti kör nagyságrendekkel való kiszélesedése - hisz a behozatal korábban erősen korlátozva volt, s az esetek zömében még az az intézmény sem jutott géphez, amelynek egyébként meglett volna hozzá a forintfedezete, hisz a monopolhelyzetű állami importőr cég egyszerűen „hatóságként” szelektált az igények felett. Ami köze-lebbről a gépek beszerzési költségét illeti, ebben a Soros-támogatás mindenekelőtt a hivatalos kényszerárfolyam és a szabadpiaci dollár-forint arány közötti tetemes különbség, továbbá az államilag garantált vámmentesség és a gépek - a New York-i alapítványi iroda által közvetlenül a brit gyártótól kialkudott - nagybani árkedvezménye. (Mindez együttvéve csaknem felével olcsóbbá tette a beszerzést az egyedi importnál!) Ezenfelül az Alapítvány egy-egy mostohább adottságú intézménynek részben vagy egészben a forinttérítést is elengedte - habár a gépek ajándékozása inkább csak 1989-től, a civil szervezetek tömeges jelentkezésével lesz számottevő.
A program ugyanakkor az Alapítványnak is hozott - ha nem is mindjárt „üzleti” hasznot - legalábbis két fontos, gyakorlati nyereséget... Az egyik, hogy e széles körű és az állami koordináló szervek (MTA, OKT, MM stb.) által is szentesített akció sokat segített abban, hogy az új intézmény országos hírét, respektusát megalapozza - ezzel is pótolván a hiányzó sajtópublicitást -, s hogy eközben maga is közvetlen tereptapasztalatokat szerezzen a hazai tudományos, oktatási és művelődési alapintézmé-nyek helyzetéről, innovációs törekvéseiről. A másik gyakorlati nyereség, hogy a buda-pesti alapítványi kasszát folyamatosan feltöltő forinttérítések jótékonyan áthidalták a nagy összegű pénzváltások s a tengerentúli számlalehívások nem csekély kezdeti adminisztratív gondját, s így ettől fogva állandó készpénztartalékot biztosítottak más belföldi programokhoz. (A fénymásolók utáni sokmilliós befizetések a kezdeti évek-ben a hazai ösztöndíjak és más forintkiadások mintegy harmadát, felét fedezték, noha ez utóbb más nagyszabású programok - orvosi műszer, számítógép stb. - belépésével arányosan csökkent.)
Néhány szót a gyakorlati szervezésről... A tengerentúli könyvadományokat leszámítva valójában ez volt az első komolyabb, sok éven át rendszeres szervező-munkát igénylő program - ha tetszik, a New York-i és budapesti irodák afféle mene-dzselési „tűzkeresztsége”. A New York-i operatív „stáb” ekkor még mindössze két emberből állt: az irodavezető Lónyai Máriából és asszisztenséből, Elizabeth Lóránt-ból. A sok száz másológép beszerzését, kifizetését és importját ők intézték, részben közvetlenül a brit gyártó céggel, részben a program budapesti szervezőivel együtt-működve. Az új gépek várományosai persze mit se tudtak e bonyolult háttérmunká-ról: a megrendelők, az ár- és vámkedvezmények, szállításszervezések és -kifizetések nemegyszer üzleti és adminisztratív buktatókkal teli ügymenetéről, a napi telefonálások, telexek és levelek állandó körforgalmáról. Apró - bár a piacgazdaság „áldásaitól” ekkor még védett, hazai viszonyokhoz képest ugyancsak jellemző - háttéradalék, hogy még a New York-i megrendelők és átutalások időzítése is külön figyelmet igényelt, mivel a dollár-font árfolyam ekkoriban erősen ingadozott, s ez százas nagyságrend esetén akár ±4-5 gépet is jelenthetett. (Ennyiben tehát feltétlenül hasznos volt, hogy a New York-i „anyaalapítványnak” az üzleti élet szívében: a Quantum Fund Colombus Circle-i székhelyén szorítottak eleinte igencsak szerény: alig félirodányi „albérletet”...)
Miként az eddigi utalásokból is kitűnhetett, a fénymásoló program nem állt meg a könyvtáraknál - levéltárak, kutatóintézetek, egészségügyi, művelődési és egyházi intézmények sokasága jutott általa elsőrendű munkaeszközéhez. (Mi több, pályázati kuriózumként még az MSZMP KB Párttörténeti Intézetét is ott találni a legelső ked-vezményezettek listáján.) Mivel összefoglaló elemzés mindeddig nem készült, alább talán hasznos lesz röviden megvonni e sokéves alapítványi program mérlegét.
Az elsőként 1985 tavaszán meghirdetett pályázatot „közkívánatra” majd tíz éven át folyamatosan prolongálták - akár önálló programként (1993 őszéig), akár más pro-gramokba integrálva (Folyóirat- és Könyvtártámogatási, Demokrata, Help to Help, Roma, Hesp stb.); mi több e lehetőség mára sem szűnt meg bizonyos intézményi pályázók eszköztámogatásaként. Az elbírálás ügyrendje persze idővel változott, ám lényegében a szakmai testületek (Országos Könyvtárügyi Tanács, Magyar Könyv-tárosok Egyesülete, MTA, MM stb.) közreműködésével a mindenkori alapítványi Titkárság állította össze a várományos listát, amit aztán a kuratórium - módosítva vagy anélkül - jóváhagyott. A tíz év alatt csaknem ezer gép került az ország köz-művelődési, kutatási és oktatási intézményhálózatába, nemkülönben több száz civil szervezet használatába. Az előbbiekhez zömmel forinttérítés fejében - az utóbbiak-hoz többnyire ingyenes adományként.
Magától értődő módon a program debütálása volt a legsikeresebb, és vele az a néhány, 1989-90-ig gyorsan lepergő esztendő, amit egyrészt az általános valutaszűke, másrészt az intézményi innováció nem kevésbé általános trendje jellemez. 1985-ben a Magyar Könyvtárosok Egyesülete és az Országos Könyvtárügyi Tanács útján meg-hirdetett pályázatra alig két hónap alatt 376 igény fut be, amelynek közel egyhar-madát (113) hagyja jóvá a Bizottság. Az önálló program 638 000 dollárral megnyitott keretéből a nyár végére zömmel fővárosi és vidéki egyetemek, főiskolák, kórházak, rendelőintézetek könyvtárai és dokumentációs archívumai jutnak gyorsmásolókhoz, illetve rajtuk kívül még néhány országos kutatóintézet, múzeum és vagy három tucat megyei könyvtár, művelődési ház. (Összesen 113 Rank-Xerox 1025-ös gép, darabon-ként 3370 USD értékben + további 80-100 000 USD keret fogyóeszközökre: festékre, pótalkatrészre.)
1986-ban tovább bővül a profil: a fenti intézménytípusokon kívül megkezdődik az állami és egyházi levéltárak, a megyei TIT-központok, a városi könyvtárak és az egyetemek, főiskolák tanszékeinek módszeres „gépesítése” is. Összesen 100 új gép kerül forgalomba több mint 450 000 dollár értékben. Ezekből 30 könyvtáraknak, 55 más intézményeknek, 15 pedig olyan középiskoláknak jut, amelyek részt vesznek az Alapítvány által felkarolt kísérleti angol nyelvoktatásban.
1987-ben újabb 100 gépet osztanak szét: 45-öt könyvtárak, 55-öt más - főként oktatási - intézmények között. A kimutatások szerint mind nagyobb összegeket emészt fel az alkatrész- és festékutánpótlás is. (1986-87-ben kizárólag e célra 150 000 dollárt fordít az Alapítvány.)
„1988-ra csak fogyóeszközre tervez támogatást a Bizottság” - jelenti be az átmeneti „moratóriumot” szűkszavúan egy kuratóriumi emlékeztető. (Lám, minden program-csoda három évig tart!) Ám hiába a fogadkozás - húsz gépet utóbb mégis-csak megítélnek e „szűk” esztendőben is -, annak jeléül, hogy a már bejáratott, orszá-gosan népszerű programot még időlegesen sem lehet szüneteltetni.
1989 - a csúcsév - azután annál többeket kárpótol a kényszerű várakozásért. Ez évben 132 gyorsmásoló talál gazdára, közülük 49 már ingyen, a demokratikus szervezeteket támogató program keretében. A kilencvenes években az önálló prog-ram elhal, s a forinttérítéses, kedvezményes beszerzés helyett évről évre mintegy 40-60 gépet gratis eszköztámogatásként osztanak szét a különféle programok pályá-zói között.
A végösszesítés: 1989 decemberéig 475 gép, azóta (1997 végéig) közel ugyanennyi - egy bő évtized alatt tehát csaknem 1000 masina... A számokat kivételesen azért hagytuk ily hosszan „beszélni”, mivel teljes összesítés eleddig még nem jelent meg, s ekképp a valós nagyságrendet időnként még az alapítványi nyilatkozatok is hajla-mosak nagyvonalúan alá- vagy túlbecsülni („tíz év alatt sok száz” avagy: „több ezer gépről” beszélve). Holott sokszorosítókról lévén szó kivételesen nem árt a tényleges példányszámot pontosan „belőni”...
A Kortárs Művészeti Központ indulása
„Magyarországon a hetvenes évektől viszonylag élénk avantgárd művészeti élet bontakozott ki - írja Sugár János egy kéziratos tanulmányában.5 Léteztek politikai, képzőművészeti, filmes, színházi és zenei avantgárd csoportok, csakhogy ezek zöm-mel földalatti mozgalmak maradtak. Az úgynevezett »második kulturális nyil-vánossághoz tartozó csoportok legfeljebb informális összejöveteleken értek össze egységes kortárs művészetté. Ezek az alkotócsoportok jobbára a Kádár-rendszer »tűrés-tiltás« határán ingadoztak, támogatásról szó sem lehetett. A nyolcvanas évek-től kezdve a Néray Katalin jóvoltából a csúcsra jutott Műcsarnok és a Soros Ala-pítvány teremtette meg e »második nyilvánosság” legális színrelépésének lehetőségét. A Soros Alapítvány kezdettől fogva éppen kreativitásával tűnt ki: azzal, hogy kilépve a meglévő és nem működő rendszerből, új rendszert teremtett. Más munkamorált, új stílust, új módszereket hozott a kulturális életbe. Beindulhatott az olyannyira hiányzó módszeres dokumentáció elkészítése, munkát kaptak rosszul fizetett művészettörténészek, és végül, de nem utolsósorban a magyar kortárs művészek is bekapcsolódhattak a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe. A Kortárs Művészeti Központ elsőként tette bárki számára hozzáférhetővé a külföldi ösztöndíjkiírásokat, pályázatokat, és máig is egyfajta előretolt „kulturális helyőrségként” működik Ma-gyarországon.”
Sugár János fenti - még 1994 tavaszán készült - értékelése lényegében helytálló, bár néhány sommás tézise bizonnyal további elemző korrekcióra szorulna. Messzire vezetne persze, ha az aczéli kultúrpolitika reális mérlegét kívánnánk megvonni (amint azt Révész Sándor tette nemrég megjelent kitűnő monográfiájában6), netán a szovjet típusú államszocializmus és a kortárs - ezen belül is az avantgárdnak címkézett - képzőművészet ugyancsak ellentmondásos viszonyát próbálnánk fel-idézni a húszas, negyvenes-ötvenes, vagy akár csak a hetvenes évek elejéig vissza-nyúlva. Tény, hogy a hivatalos ideológia és az állami mecenatúra - még ha e kettő olykor látványos „elcsúszásokat” produkált is - a rendszer utolsó egy, másfél évtizedében már közel sem „fedte le” a hazai művészeti élet egészét. Részben, mivel erre akarva se lett volna képes, részben pedig mert - Aczél minden korábbi „személy-zeti” bravúrja és integráló szándéka ellenére - ekkor már nem is igen ambicionálta ezt. Mindennek persze a kultúrát politikai aduásznak tekintő hatalmi elitcsoportok (a gazdasági, kultúrpolitikai, adminisztratív és belügyi káderek) belterjes lobbyharcán túl megannyi konkrét oka volt: „anyagiak és erkölcsiek”, személyiek, generá-ciósak és ízlésbeliek egyaránt.
Nem mintha Zsdanov, Révai vagy Lukács óta a rendszernek bármely művészeti ágban szilárdan lecövekelt „esztétikai” elvei lettek volna... Az aczéli kultúrpolitika a maga hatvanas, hetvenes évekbeli látványos sikereit éppen üdítőn elvtelen „társ-utas”-toborzásával, mérsékelten „modernizáló” - népies és nyugatos törekvéseket egyként felkaroló - mecenatúrájával alapozta meg, miközben a kényes ízlésű fő-cenzor, az aljamunkát másokra hagyva, az önzetlen műpártoló, az előkóstoló házi ínyenc szerepében tetszeleghetett... Ekként, ha a „létező szocializmus”-nak többé nem volt is hivatalos „esztétikája”, a sztálinizmus és az '56 utáni megtorlások véréből-szennyéből kimosdva minden erejével azon volt, hogy legalább tulajdon poli-tikai imázsát „esztétizálja” egyfajta nyájas és kultúrabarát felvilágosult abszolutiz-mus jegyében. A hazai szubkultúrák döngölt altalajából időről időre feltámadó, zabolátlan avantgárd persze aligha volt alkalmas e reprezentációs célra. (Ennek leg-első intő példája maga volt az őseredeti avantgárd ős: Kassák, aki élete alkonyán se hagyta magát holmi mozgalmi művész-veteránná mumifikálni.) Mert bár a rezsim kultúrkorifeusai nemegyszer előszeretettel hamiskás társasági bon mot-vá stilizálták aktuálpolitikai üzeneteiket - „Inkább kedvelem az írókat, mint az aláírókat” A. Gy. -, s ha csak tehették, jobb szerettek anekdotázni a hatalmi ökölrázás helyett, a kihívó játszmarontást nagyon is zokon vették: ha a művészek netán a konszolidált álarcos-bál etikettjét félresöpörve úgymond nyílt „politikai botránykeltésre” vetemedtek.
A hetvenes, nyolcvanas évek - a hajdani Mozgó Világ által „évtized/határ/híd-ként” jelzett - fordulóján már számos jele van annak, hogy az aczéli kultúrpolitika mindinkább kifullad, és hagyományos klientúrájával egyfajta jellegtelen, álmodern konzervativizmussá merevedik. A bőkezű kegyosztogatás ideje lejárt, ugyanakkor megsokasodnak a kisstílű és mind durvább hatalmi beavatkozások: a film-, a színházi premier- és lapszám-betiltások, a szerzői szilenciumok és írószövetség körüli botrányok, a karhatalmilag „átrendezett” tárlatok, happeningek... Mindezekért az új művésznemzedékek markáns tehetségeinek egyre kevesebb esélye és affinitása marad a szolid „betagozódásra”...
A hazai képzőművészet sajátosan - mert tulajdon „kicsapongásaitól” is - védett, belterjes világa maga is új kihívások elé néz. Habár a nyíltan „aktivista”, politizáló művészet (Inconnu, Artéria Galéria) továbbra is marginális marad, s nemcsak a hivatalossággal, hanem a „céhbeli” többség kiváltságféltő, konok elutasításával is szembetalálja magát, mégis: a már ismert, egyszemélyes „avantgárd-intézmények”: Erdély Miklós, Galántai György mellett számos új markáns egyéniség, „alternatív” művészcsoport is színre lép - így a szentendrei Vajda Lajos Stúdió, a Helyettes Szomjazok vagy az Indigó csoport alkotói. Méghozzá nem is csupán a már bevettnek számító kiállítóhelyeken - a Fiatal Művészek Klubjában, az Egyetemi Színpadon, a BME Bercsényi úti kollégiumában vagy a Fészek Művészklub Galériájában -, hanem mind gyakrabban bizonyos, szélesebb nyilvánosságot és „legitimitást” jelentő, reprezentatív kortárs seregszemléken is. E látványos áttöréshez néhány jó hírű kiál-lítóhely és gyűjtemény - a budapesti Műcsarnok, Székesfehérvár, Pécs - elkötelezett szakemberén túl nagyban hozzájárul az is, hogy 1982-ben végre feloldják a múzeu-mokon kívül rendezett tárlatok „alapos cenzúráját”, azaz a Képzőművészeti Alap kötelező előzsűriztetését. Perneczky Géza, a hazai avantgárd ekkor már több éve Németországban élő kritikusa maga is erre az új jelenségre hívja fel a figyelmet egy 1984 őszén, az Új Symposionban közölt tanulmányában az „új vadak” - Kelemen Károly, Birkás Ákos, Wahorn András, Pincehelyi Sándor, a Méhes-Vető páros és mások - munkái kapcsán: „Fontos - és magyar viszonylatban meglehetősen új - jelen-ség, hogy ezek az új festőiséget képviselő képek szinte meg sem száradtak, s máris kiállításra kerülhetnek. Budapest és a kulturális rendezvényekből részt kérő néhány vidéki város galériái és kiállítótermei az utolsó két évben egy sor tárlaton mutatták be a fölsorolt művészek munkáit.”7
Ezek után joggal merül fel a kérdés: vajon létezik-e még egyáltalán művészeti cenzúra a korabeli Magyarországon, s ha igen, miként? Nos a válaszért megint csak egy korabeli szöveget érdemes fellapoznunk, Bence Györgynek az 1985 őszi budapesti Kulturális Fórumra készített beszámolóját. „A művészeti cenzúra rendszere - írja Bence - a Szabálysértési Rendelet 159. szakaszához van lehorgonyozva. Ez a groteszk »Művészeti szabálysértés« címet viseli, és pénzbüntetést helyez kilátásba arra az esetre, ha valaki elbírálás és engedély nélkül tesz közszemlére művészeti alkotást. A horgony maga jó erősnek látszik, utoljára 1983-ban kalapálták ki, a rendelet megújításakor.8 A horgonykötelek azonban meglazultak, s a művészet hajóját meglehetősen szabadon sodorja ide-oda minden áramlat.
A közületi vásárlásokra felajánlott és a nagyobb jelentőségű (»országos«) kiál-lításokra benyújtott műveket egy igazi cenzúrabizottság: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus bírálja el. Kisebb kiállításoknál a művészek maguk választhatnak bírálót a lektorátus által összeállított névjegyzékből. Az állami vagy tanácsi intézményként működő múzeumok nem tartoznak a lektorátus fennhatósága alá, de kiállítási ter-veiket jóvá kell hagyatniuk felügyelő hatóságukkal. Az elbíráláson alapuló engedé-lyezési rendszer is hierarchikusan megosztott: részint a Művelődési Minisztérium, részint a tanácsok művelődési osztályai adják ki az engedélyeket.
A rendszer legérdekesebb eleme az említett szakértői lista. Művészeti körökben általánosan elfogadott nézet, hogy jószerivel minden irányzat képviselői megtalál-hatók rajta, alkotók és kritikusok egyaránt. A cenzúra fontos funkciói tehát magára a szakmai közösségre vannak bízva, mégpedig többé-kevésbé reprezentatív módon. Ez az utóbbi években lehetővé tette, hogy a kisebb galériákban, s nemritkán a nagyob-bakban is, szinte minden akadályoztatás nélkül közönség elé kerüljenek a legújabb művészeti törekvések termékei.”9
Mindezek alapján jól látható, hogy a rezsim - a tapsot Nyugattól, az ideológiai szemhunyást Moszkvától váró - szende kultúr-exhibicionizmusának a közvetlen belpolitikai „botránymentesítésen” túl hovatovább a kelet-nyugati szalonképesség maradt egyetlen talmi és üresen etatista „esztétikai” mércéje.
Jól példázza ezt az év kiemelt diplomáciai protokolleseménye: a helsinki záró-egyezmény aláíróinak ősszel hat héten át Budapesten rendezett Kulturális Fóruma s annak kísérő eseményei. A hivatalosak és „alternatívák”: a parfümös Opera-gálák és kultúrdiplomáciai fogadások - s a hazai politikus avantgárd párhuzamosan időzített „ráadásszámai”, a nyugati újságíróknak, emberi jogi aktivistáknak zsúfolt magán-lakásokon tartott ellenzéki tájékoztatók... A hivatalos propaganda az eseményre szolidan jellegtelen propagandaplakátot - az Inconnu független művészcsoport rendőrzubbonyos Mona Lisa-matricát nyomatott... S miközben előtte, utána szorgosan folytak a szamizdat utáni hajszák és házkutatások - eminensen bizonyos festékszagú grafikai műhelyekben! -, a Műcsarnok egy csöndes zugában végre elkezdődnek egy régóta hiányzó kortárs magyar művészeti dokumentáció praktikus előmunkálatai...
Ez utóbbit persze nem ártott előbb legalizálni, intézményesen „lefedni”. Az Alapítvány épp ezért 1985 májusában együttműködési megállapodást kötött a Mű-csarnok igazgatójával, Néray Katalinnal egy közösen létrehozandó kortárs művészeti központ ügyében. Eszerint az új kezdeményezés célja, hogy „támogassa és dokumentálja a hazai kortárs képzőművészet alkotásait, továbbá, hogy újfajta lehetőségeket teremtsen a hazai művészek és a nemzetközi művészvilág párbeszédéhez. Ennek jegyében a központ által készítendő minden életmű-dokumentáció egyben a washing-toni Nemzeti Galériában is hozzáférhető lesz.”
A Dokumentációs Központ munkáját egy tíztagú (részint nemzetközi, részint hazai szakemberekből álló) testület irányítja, mely alakuló ülését - Néray Katalin és a Műcsarnok vendégeként - 1985. június 21-én tartotta meg Budapesten. A reprezen-tatív nemzetközi lista: Carter Brown, a washingtoni Nemzeti Galéria, Thomas Messer, a New York-i Guggenheim Múzeum, Michael Compton, a londoni Tate Galery, Dieter Ronte, a bécsi Modern Művészeti Múzeum igazgatói, valamint Meda Mladek, washingtoni kritikus és művészettörténész. A hazai kuratórium elnöke: Németh Lajos, tagjai: Beke László, Hegyi Lóránt, Kovalovszky Márta és Szabó Júlia, valamint Néray Katalin mint a program „háziasszonya”.
Mielőtt a központ munkáját bemutatnánk, érdemes pár szóban kitérni az előz-ményekre is, melyek ez idő tájt már közel egy évre nyúlnak vissza. Az ügy ötletadója és „első mozgatója” még 1984 nyarának végén Meda Mladek cseh származású, amerikai művészettörténész volt, Soros egy amerikai üzletember barátjának felesége. Ő győzi meg Sorost - akinek felesége, Suzanne Weber Soros mellesleg maga is művészettörténész, és akinek Colombus Circle-i irodáját ez idő tájt számos Kassák-kép10 díszíti - egy Nyugaton is hozzáférhető kelet-európai kortárs archívum szük-ségességéről, jóllehet a közel egy éven át formálódó terv gyakorlati és koncepcionális elemeit Soros másokkal is megvitatja (így az előkészítésben tevékenyen részt vevő Lónyai Máriával vagy a budapesti kuratórium értő mentorával, Vályi Gáborral, aki egykor maga is Fülep-tanítvány volt). Meda Mladek 1984 nyárutóján Magyarországra érkezik, tárgyal a Művelődési Minisztériummal, több múzeum és művészeti intézmény vezetőjével, s végül - Marosi Ernő és más szakértők ajánlása nyomán - a Néray Katalin vezette Műcsarnokban találja meg az elképzelés leginkább fogadókész intéz-ményi partnerét.
Ám a dokumentációs központ ügye a biztató kezdetek ellenére is csak nehezen jut előbbre. Amint jeleztük: már a megállapodás-tervezet legelső változata is komoly - a pártközpontig gyűrűző - vitát vált ki a leendő intézmény hatáskörét és „politikai felügyeletét” illetően, majd nem sokkal ezután a hazai és nemzetközi szakértő stáb jogosítványairól és összetételéről kezdődik elhúzódó, színfalak mögötti alkudozás. Minderről Néray Katalin, Szekeres Andrea és Lónyai Mária visszaemlékezésein túl fölöttébb beavató adalék az a Tóth Dezső miniszterhelyettes által Radics Katalinnak címzett egykori „önigazoló” levél, amelyre válaszul az MTA (Tardos és Kulcsár) úgyszintén nem késik megküldeni az üggyel kapcsolatos „magamentségét” a pártközpont illetékes osztályvezetőjének (lásd a 37. dokumentumot!). Az apparátusi és hivatalközi perlekedés e bennfentes részleteit ezúttal szükségtelen idézni, a kon-fliktus lényegét elégségesen érzékelteti Tóth Dezső nyersen szókimondó levele is. Eszerint az alapvető nézetkülönbség a leendő intézmény rendeltetésének szűkebb és tágabb értelmezése között volt.
A hivatalos állami kultúrpolitika láthatóan nem bánja ugyan a magyar művészek Soros vállalta önzetlen „kiajánlását”, nyugati reprezentá-cióját - egy markánsan önálló, hazai mecenatúráról azonban hallani sem akar. Bár óvatos fenntartásokkal hajlandó vállalni a program hazai kipróbálásának „kockáza-tát”, de esetleges kelet-európai kiterjesztését - a „testvérországok” moszkvai intrikáitól tartva - mereven elutasítja...
Ugyanez a túlbiztosítási igény jellemzi a személyi és felügyeleti kérdéseket is. A hazai művész- és értelmiségi körökben - többek közt a Mozgó Világ és az írószövetség körüli szilaj komiszár szerepe miatt - nem túl népszerű miniszterhelyettesnek kezdetben nagyon is imponál, hogy az ügyben a nagyvilág elsőrangú kortárs gyűjteményeinek (Guggenheim, National Galery, Tate stb.) főigazgatói „instanciáznak” nála, sokat próbált kultúrkáderként azonban nagyon is jól tudja: végzetes „személyzeti hiba” volna a gyeplőt könnyelmű nagyvonalúsággal e mégoly avatott, nyugati szaktekintélyek kezébe engedni, így azután 1984 őszétől 1985 májusáig hosszas alkudozás kezdődik a nemzetközi és a magyar szakértői stáb arányairól, személyi összetételéről. Kezdetben a hazai tanácsadó testületet igyekeznek túlsúlyba juttatni - az inkább csak protokolláris „védnökségnek” tekintett nemzetközi rová-sára -, jó ideig ragaszkodván ahhoz, hogy a képzőművészeti ügyek pártreferense: Bereczky Lóránd is helyet kapjon benne. (Utóbb közös kompromisszumként Hofmann Tamást fogadják el helyette.) Végül mégis sikerül egyfajta „paritásos” - 5-5 fős - konstrukcióban kiegyezni, a külföldiek mellett egy sor jó nevű hazai szakember elfogadtatásával. Hasonló kölcsönös engedménnyel zárul az intézményes felügyelet és a gyakorlati szervezés-menedzselés egy sor más kérdése is. A májusi megállapodásban benne marad ugyan a kitétel, hogy a „Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcso-latok Főosztályát rendszeresen tájékoztatni kell a Központ munkájáról” - de Néray Katalin emlékei szerint „erre az én időmben egyszer sem került sor, és a végén erről valahogy mindenki megfeledkezett...”11 Az operatív rendelkezések szerint a felek közösen viselik a felmerülő költségeket: a Műcsarnok biztosítja a helyet és az infra-struktúrát, az Alapítvány pedig a szakértői díjak, útiköltségek és a dokumentációs munka dologi, személyi kiadásainak fedezetét. Apró, ám jellemző adalék a késő kádári bürokrácia slamposságára, hogy a fenti állami kötelezettségvállalásra végül is sosem kerül rá a Pénzügyminisztérium pecsétje, előírásszerű ellenjegyzése... (Utóbb ez lett a Műcsarnokból való 1992-es kiválás egyik formális indoka - mármint az a vád, hogy az Alapítvány egy formailag kifogásolható „pártállami” szerződés jegyében úgy-mond „ingyen” használja a múzeumi infrastruktúrát, s csak a két állandó munkatárs - Szekeres Andrea és Mészöly Suzanne - bérét fizeti.)
A nem kevés viszontagság után végül is 1985 nyarán létrejött Központ voltaképp az Alapítvány első saját pályára állított „kísérleti műholdja”, önálló bolygóintéz-ménye lett: külön operatív stábbal, szakmai irányító testülettel és évenként meg-szavazott önálló költségvetésekkel. (A legelső év 700 000 Ft-os keretét felerészt a magyar kuratórium New York-i tanulmányútjára, felerészt a közvetlen mecenatú-rára fordítják - 100 000 Ft-ot egy Haraszty-mobil megvásárlására, 240 000-et a Galántai-Klaniczay-féle ART-POOL dokumentációra és 72 000-et Veress Pál egyéni ösztöndíjára.) Röviden talán érdemes kitérni a program első évekbeli alakulására s a Központ további sorsára. Már csak azért is, mivel a szélesebb nyilvánosság sokáig vajmi keveset tudhatott arról: miféle szakmai háttérmunka folyik a Műcsarnok-Soros együttműködés égisze alatt.
Az első három-négy évet jórészt csakugyan a csöndes háttérmunka jellemezte: a művészportrék, életmű-dokumentációk készítése, angolra fordítása stb. Ehhez képest viszonylag szerény, inkább csak kiegészítő szerep jutott a kortárs művészek közvetlen támogatásának - részben alkotói ösztöndíjak, részben kiállítások, katalógusok alkal-mi költségátvállalása formájában. 1988-89-től jelentős változás áll be: ettől kezdve a Központ saját, megemelt keretéből évente maga rendez különféle tematikus kiállítá-sokat (1988: 11 textil, 1989: Más-kép - kortárs magyar kísérleti fotográfia, 1990: Architektonikus gondolkodás - ma stb.), egyúttal tevékeny részt vállalva közel más-fél tucat, hozzá hasonló, Soros-finanszírozta kelet-európai intézmény elindulásában és hálózati együttműködésében - a Baltikumtól a Balkánig. További változás, hogy
1990-től kezdődően áttérnek a számítógépes-diapozitíves dokumentációra. 1991 nyarán a Központ az Olof Palme sétány városligeti önálló épületébe költözik. 1992-től szervezetileg is kiválik a Műcsarnok kötelékéből, majd pár év múlva új otthonába: az Országház utcai „C3”-központba települ át, ahol ma is működik. Önálló finanszírozásáról a tervek szerint az Alapítvány az ezredfordulóig gondoskodik - ezt követően várhatóan új működési formát, új intézményi partnereket kell találnia. A Központ tízéves tevékenységéről egyébként két angol nyelvű, gazdagon illusztrált, reprezentatív kiadványban is számot ad (Modern and Contemporary Hungárián Art 1985-1990:, SCCA Bulletin 1991-1994).
E bő évtized alatt persze a hazai és nemzetközi stáb is számos változást ért meg. Ami a magyar munkatársakat illeti, elég csak a három legjelentősebbre utalni: Németh Lajos kuratóriumi elnök pár év múltán bekövetkező halálára, Néray Katalin 1992-es kiválására (mind a programból, mind a Műcsarnokból) és Mészöly Suzanne 1988-as csatlakozására. Idővel az állandó nemzetközi grémium is „elfogy”: három év múlva már csak Dieter Ronte marad meg tanácsadóként, mivel a testület rendszeres utaztatásának tetemes költségét az Alapítvány jobbnak találja közvetlen gyakorlati munkára fordítani.
Ez utóbbi változásnak persze másfajta háttérokai is voltak... A külföldi testület elnöke: Thomas Messer (a New York-i Guggenheim Múzeum igazgatója) kezdettől elkötelezetten pártolta a magyarországi szakmai munkát, csakúgy, mint Dieter Ronte, a bécsi Modern Művészeti Múzeum irányítója vagy Henry Millan és Steven Mansbach, akik Carter Brown utódaként nem sokkal az indulás után a washingtoni National Galeryt képviselték. Ennek ellenére sajnálatosan korán kialakult egy részben személyes, részben koncepcionális ellentét, amelynek legfőbb kiváltója éppen a program kezdeményezője: Meda Mladek asszony volt. A művészettörténész asszony a még szerény budapesti kezdeményezést ugyanis inkább csak afféle „kelet-európai hídfőállásnak” szánta, s a program sorsát saját ambícióinak és elkötelezettségeinek alárendelve mindenáron a látványos további terjeszkedést sürgette, holott annak -akkor még - a legszükségesebb feltételei sem voltak adottak (történetesen egy, a budapestihez hasonló, hivatalos prágai fogadókészség). Mindebből, a dolog termé-szete szerint, hamarosan sértődések és intrikák támadtak, amelyek hatására nem egész két év múlva a Központ kis híján beszüntette működését. (Az iménti mondat alanyául persze sokkal inkább Soros neve kívánkoznék.) Ezen „bizalmi válság” után került sor a népes külföldi tanácsadói testület fokozatos leépítésére is.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Központ addigi eredményeit nemcsak Meda Mladek kevesellte. „Mi sem voltunk elégedettek - idézi emlékeit Szekeres Andrea, a dokumentációs munka operatív szervezője -, bár ekkor már ketten dolgoztunk Mayer Mariann művészettörténésszel.” Időközben ugyanis kiderült: hiába ment ki az egész hazai kuratórium és programstáb, hogy tanulmányozza és adaptálja a washingtoni National Galery ekkor már számítógépen tárolt kortárs dokumentációját, az itthoni életmű-katalógusok eleinte csak lassan és nehézkesen készültek. Ahhoz ugyanis, hogy a munkának gyakorlati haszna és értelme legyen, komolyan kellett venni a Standard Cataloquing System nemzetközileg elismert, „kompatibilis” alapmintáját -csakhogy ez idehaza egy sor nem várt személyi és technikai akadállyal járt. Először is ki kellett választani azon kortárs művészeket és életműveket, akik és amelyek az archívum „törzsállományát” alkotnák. Ez magában ugyan még nem jelentett külö-nösebb gondot, hisz Beke László, Hegyi Lóránt, Szabó Júlia és mások ajánlásai nyomán aránylag hamar összeállt egy durván száz névből álló lista. Ám a neheze - a pályarajzok és műtárgyleírások szakszerű elkészítése és lefordítása, az illusztrációs anyagok összeállítása - még csak ezután kezdődött. Egy-egy jelentős, de szétszórt vagy sokban „lappangó” életművet csak nagy nehézségek árán sikerült dokumentál-ni, az illusztrációk esetenként nem feleltek meg egy reprezentatív nemzetközi kataló-gus igényének stb. A legtöbb gyakorlati gond mindazonáltal a személyi esendőségekből adódott. A hazai képzőművészet és a művészettörténész, kritikus szakma vi-szonylagos belterjessége miatt nemegyszer fogós feladványnak bizonyult olyan külső munkatársakat találni, akik nemcsak elvállalták, de a kívánt határidőre értőn meg is írták egy-egy kortárs hazai művész bemutatását, s akiket - korántsem mellesleg! - maguk a művészek is elfogadtak avatott „életműkalauzuknak”. Volt, aki elvállalt egy portrét, és máig adós vele - mások elkészült pályaértékelésével szemben utólag a művész emelt kifogást. Mindezek miatt a munka költséges volt, és eleinte csak las-san, akadozva haladt - inkább az ad hoc személyi konstellációk lehetőségei szerint, mintsem az előzőleg jóváhagyott prioritások rendjében.
A dokumentációs rendszer végül is kétszintes lett. A kezdeti években mintegy 40 átfogó „életmű-dokumentáció” készült, többek közt Bálint Endre, Deim Pál, FeLugossy László, Galántai György, Hajas Tibor, Jovánovics György, El Kazovszkij, Erdély Miklós, Karátson Gábor, Keserű Ilona, Korniss Dezső, Maurer Dóra, Nádler István, Ország Lili, Schaár Erzsébet, Vető János, Vilt Tibor és mások munkásságáról. Ezt a „törzsanyagot” egészíti ki mindazon kortárs hazai művészek azóta is bővülő dokumentációja, akik életrajzukat és jelentősebbnek ítélt munkáik diapozitívjait a gyűjtemény rendelkezésére bocsátják. 1994 őszén, az Alapítvány fennállásának tize-dik évfordulóján a támogatott művészek munkájából reprezentatív tárlat nyílt a Ludwig Múzeumban Több mint tíz címmel. (A kiállító művészek: Erdély Miklós, Kelemen Károly, Bak Imre, El Kazovszkij, Samu Géza, a Helyettes Szomjazok, Fehér László, Kovács Attila; Sugár János, El-Hassan Róza, Bukta Imre, a Zuzu-Vető páros, Trombitás Tamás, Ádám Zoltán, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Nádler István, az Újlak Csoport, Gerber Pál, Szűcs Attila, Szirtes János, Várnai Gyula.)
A jelenleg is a „C3” (Center for Culture and Communication) központban (Bp. I. ker. Országház utca 9.) tárolt angol és magyar nyelvű anyag nyitva áll a magyar és a külföldi érdeklődők, művészettörténészek, kiállításszervezők és műgyűjtők előtt.
„Líra és logika” I - az irodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjprogramok
A pályázatok rendszerezésének és módszeres elbírálásának igénye, mint láttuk, már 1984 őszén felmerült. Ekkorra az első próbameríték alapján már többé-kevésbé kirajzolódott, melyek azok a jellegzetes igények, fontosabb szakterületek, amelyekre az Alapítvány távlati stratégiáját alapozni lehet. Ami az egyéni pályázatokat illeti, itt leginkább két markáns csoport tűnt ki: az irodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjkérelmeké. Kezdjük az előbbiekkel, egyszersmind vázlatosan felidézve a kor iro-dalmi „közállapotait”.
A korabeli irodalompolitika ellensúlyozása
„Nálunk nincs cenzúra” - állítja büszkén és öntudatosan Aczél György egy Paul Lendvainak adott interjúban.12 Az MSZMP az évi, XIII. kongresszusán - amelynek, mellesleg éppen ő lesz az egyik legfőbb vesztese - további nagyívű beszédben méltat-ja a rendszer és saját kultúrpolitikai érdemeit: „Hazánk történelmében először valósult meg olyan egységes kulturális értékrend, amelyben találkozott a művészeti élet és a kulturális politika, a mérvadó kritika és az értő közönség ítélete. A magyar történelemben - ahol a művészek ellenzékisége évszázados tradíció volt - példa nélküli, hogy a művészetek, az irodalom és a politika olyan jó, vitázó egyetértésben, szövetségben dolgozott, alkotott volna, mint a hatvanas évektől.”13
A sajátos magyar „irodalompolitika”, a két évtizeden át többé-kevésbé bevált Kádár-Aczél-féle konszolidációs recept („az írók írjanak, és ne ártsák magukat a poli-tikába!”) a nyolcvanas évek elejére látványosan elveszti „történelmi szavatosságát”. Szaporodnak a nyílt és egyre kezelhetetlenebb konfliktusok: a szilenciumok, főszerkesztőmenesztések és lapszámbetiltások (Mozgó Világ, Új Forrás, Tiszatáj), s egy-egy írószövetségi kongresszus hovatovább a reformkori országgyűlések „gravaminális” légkörét idézi. (Kiváltképp igaz ez az 1981-esre és az 1986 őszire, amelynek megújított választmányából tüntetően kiszavazták a hivatalos kultúrpolitika jelölt-jeit.) A fiatalabb írónemzedék megcsappant integrálódási esélyét - és szándékát, késztetését - jól jelzik az írószövetség „fíliájaként” bejegyzett FIJAK (Fiatal írók József Attila Köre), majd: JAK körül ekkortájt felizzó viták és pamflet-csatározások.14 A nagynevű „útitársak” (Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula) egymás utáni kihalásával az öncenzúrára alapozott, „klasszicizáló” irodalompolitikának mind keve-sebb reprezentatív partnere maradt. Defenzív, hovatovább nyíltan adminisztratív stílusváltását jól példázzák a fokozott „irodalomrendészeti” óvintézkedések: az APÓ által rendszeresített, zordon főszerkesztő-eligazítások, avagy az 1980 végétől beveze-tett, később több ízben is megerősített „kettős publikálási tilalom”, mely utóbbi keményen szankcionálta, ha egy szerző az engedélyezett hazai sajtón kívül netán a „második nyilvánosság”-ban vagy Nyugaton is megjelentette írásait. De nem okvet-lenül kellett intranzigens ellenzékinek lenni ahhoz, hogy valaki lépten-nyomon az irányított kultúra bürokratikus korlátaiba ütközzék, és akarva-akaratlan eltűnődjék a „cenzúra esztétikájának” mind kirívóbb anakronizmusán.15
Irodalompolitika - politizáló irodalom: kölcsönös határsértés, szaporodó inci-densekkel ... Az egykori nyilvános és magánviták, a hazai íróvilág és a várakozásteli közönség egyik legfőbb napi dilemmája a - Babarczy Eszter tanulmánycíméből vett - kérdés: „Mikor politika az irodalom?” Nyilván akkor, ha a kortársi „recepció” eleve kizárja a parnasszista vagy „tiszta” irodalomélvezet lehetőségét, akár valamely érin-tett tabutéma, akár a szerző kihívón direkt szándéka miatt (lásd pl. gyászversek, pamfletek, politikai szatírák, kulcsregények). Ez a kettő persze nem okvetlenül azo-nos kategória (nem szólva itt ama későbbi „műfaji” dilemmákról, amikor pártvezér-ré lett literátorok „dolgozatait” politikai ellenlábasaik „írói munkásságuk részévé” igyekeznek visszaminősíteni). A hazai irodalmi középnemzedék néhány markáns alakja - Konrád, Eörsi, Petri, Kenedi - ekkor már évek óta öntudatosan viseli az „ellenzékiség” stigmáját, másokat egy-egy alkalmi emlékvers vagy tanulmány sodor a margóra, ám a kor jellegzetességeként szép számmal akadnak olyanok is, akiket valamely váratlanul kiéleződő közéleti, publicisztikai vita tesz szalonképtelenné a hatalom szemében. A nemzetféltő, „morális kényszerből” politizáló író küldetés-tudatát - a rendszer mélyülő válságát észlelve - leginkább a népiek igyekeznek fel-éleszteni (Csurka, Fekete Gyula és az Illyés örökébe 1983 után lépő Csoóri), ámbár e patinás, ekkor már több mint félszázados múltú szerepvállalás mindvégig ingadozni látszik a lojális ellenzékiség és a radikális rendszerbírálat között.16 Szembetűnő ugyanakkor, hogy a hatvanas, hetvenes évek uralkodó „parnasszizmusa”: apolitikus vagy langyosan álközéleti magatartása sokak számára immár hitelét vesztett szerep (erre vall, hogy a tiltakozó és szolidaritási íveket mind többen „dedikálják” a már beérkezett, egész polcnyi „életművesek” közül is), s a hivatalvállalással exponált társ-utasság hovatovább egyet jelent a „kollaboráns” szégyenbélyegével. (Lásd a komoly „káderutánpótlási” gondokat az írószövetség, a kiadók és folyóiratok élén!)
Ez a kép persze nyilván csalóka így, hiszen a hivatalos „irodalompolitika”, a maga jóval tágabb és tagoltabb „infrastruktúrájával” ekkor - a nyolcvanas évek első felében - még korántsem mutat ily drámai mérvű amortizációt. Már csak azért sem, mivel sajátos eszköztárába nemcsak - sőt nem is elsődlegesen - a renitens írók, költők személyzeti „adminisztrációja” tartozott bele, ám éppúgy a köznapi praxis megannyi „rendszerfenntartó” eleme: dologiak, intézményiek és személyiek a legkülönfélébb szinteken. Diplomás „íróavatás” - a szovjet, kínai vagy keletnémet gyakorlattól el-térően - nálunk nem volt ugyan, ám annál állhatatosabban folyt az irodalmi „szakmunkások” tömeges kiképzése: a vidéki népművelők, könyvtárosok légióitól az évről évre ezerszám kibocsátott általános és középiskolai magyartanárokon át egész a párt-emlőn nevelkedett kultúrkáder és kritikusnemzedékek gondos pályára állításáig. Mindez - jó három évtizedre kivetítve - akár egy „termelési nagyregénnyel” is felér! Az ankétok és antológiák, a menetrendszerű író-olvasó találkozók, az aktuálpolitikai üzeneteket kihangosító évfordulók, a Király István, Pándi Pál, Sőtér István és Szabolcsi Miklós elnökölte tudományos viták, avagy a szorgos lexikon- és „Spenót-gyártás” (a hatkötetes, akadémiai irodalomtörténet fáradtzöld borítójával és „rostos” béltartalmával kiérdemelt hajdani beceneve!) - semmi kétség, mennyiségi mutatói szerint önmagában is impozáns teljesítmény. Hát még ha hozzávesszük az irodalom-politika diszkrétebb stimulusait: a Kossuth- és József Attila-díjakat, a gyorssegély-ként kiutalt honorelőlegeket, a főiskolai, egyetemi és akadémiai kinevezéseket! Annak felelősségteljes eldöntését, hogy a világirodalom klasszikusai közül ki és mi érett meg a fordításra és újrafordításra - sajátjaink közül a cenzurális revízióra. (Lásd Kosztolányi, Babits, József Attila és más életművek posztumusz „korrekcióját”.) Hogy kiből lehet a „Ki mit tud?”-ok és szavalóversenyek biztos dobogós szerzője, kisiskolások memoritere, érettségizők, egyetemisták obligát vizsgatétele. És persze, ami az „írószövetségi szakosztályokba” préselt hazai poétáknak, regény- és dráma-faragóknak leginkább az elevenébe vágott: a könyvkiadás makacs állami monopóliu-ma, azazhogy ki milyen gyakran és mekkora példányszámban kísértheti meg a hal-hatatlanságot...
A csak nemrég létrejött MTA-Soros Alapítvány irodalompártolásának aligha lehetett efféle átfogó „ízlés- és tudatformáló” ambíciója. Nem is volt... Szerény, kísér-leti kezdeményként indult, amolyan diszkrét kiegészítő mecenatúraként, mely leginkább az Aczél-féle „három T” tűréstartományát igyekezett kiszélesíteni - né-mely egykori és későbbi bírálója szerint még azt sem minden ellentmondás, minőségi vagy személyi engedmény nélkül... Ám, hiába: „közös Pegazusnak túrós a háta” - kiváltképp ha azt egyszerre próbálják megülni amatőrök és profik, pályakezdők, mester zsokék és kiérdemesült istállómesterek - avagy a különféle műfajok szerint: szépírók, fordítók, esztéták, kritikusok és irodalomtörténészek... Valóban, mindjárt a rajtnál a legszerencsétlenebb kompromisszum talán az volt, hogy a sokféle, egymás-sal feleselő szempont miatt kezdettől zavaróan tisztázatlan maradt: voltaképp kik alá is szánják e „lovat”. (Mint látjuk majd: a „profiltisztításra” csak jó négy év múlva, 1989 őszén kerül sor, amikor is az Irodalmi Albizottság kettéválik egy „tisztán” Szépirodalmi és egy Esztétikai Szakkuratóriumra - s ezzel egyidejűleg a nyílt pályázati rendszert felváltja a különféle díjak reprezentatív mecenatúrája, valamint az irodalmi folyóiratok és könyvkiadók közvetlen támogatása.)
A program izgalmas előtörténetébe részben a emlékezők, részben az egykori ira-tok avatnak be. Az 1984. október 18-i kuratóriumi ülés jegyzőkönyve szerint: „Soros György javasolja, hogy a szépirodalom, a kritikai irodalom, irodalomtörténet, vala-mint a társadalomtudományok művelői részére az MTA-Soros Foundation Bizottság ösztöndíjakat hirdessen meg. Soros György írásbeli tervezetet ismertet az ösztöndíjakra szóló pályázat kiírására. Kulcsár Kálmán közli, hogy a tervezetet az MTA-nak még tanulmányoznia kell, ezért javasolja, hogy a Bizottság ebben a kérdésben csak következő ülésén hozzon döntést. A Bizottság Kulcsár Kálmán javaslatát elfo-gadta.”17
Vajon mi állt Soros fent hivatkozott írásos tervezetében, s ugyan miért kellett azt az MTA-nak még külön „tanulmányoznia”? A kérdés első felére viszonylag egyszerű a válasz. Az alig másfél oldalnyi tervezet mindenekelőtt az ösztöndíjprogram szándékát jelöli meg. Eszerint az „MTA-Soros Foundation Bizottság ösztöndíjakat hirdet a magyar szépirodalom, kritikai irodalom, irodalomtörténet és társadalomtudományok művelői részére, annak érdekében, hogy a pályázat arra érdemes részt-vevőinek a gondtalan alkotómunka feltételeit biztosítva ösztönözzön művészileg vagy tudományos szempontból értékesnek ígérkező művek létrehozására. Az ösztöndíjak időtartama három hónaptól huszonnégy hónapig terjedhet. Összege: havi 6000-10 000 Ft.” Ezek után néhány pontba foglalva röviden ismerteti az írásban benyúj-tandó pályázatok formakövetelményeit (témamegjelölés, szellemi önéletrajz, szakmai referenciák stb.), majd közli, hogy „az ösztöndíjak odaítéléséről két, öttagú kurató-rium (az egyik irodalmi, a másik társadalomtudományi) folyamatosan dönt, s dönté-seiről értesíti a pályázókat”. Az írásos tervezet végül személyi javaslatokat tesz a leendő kuratóriumok összetételére, a két lista: Almási Miklós, Cseres Tibor, Domokos Mátyás, Mészöly Miklós, Török Endre - illetve Berend T. Iván, Gyenes Antal, Eörsi Gyula, Szűcs Jenő és Tardos Márton. (Közülük Cseres és Mészöly helyére utóbb Vas István és Orbán Ottó - Berend T. és Tardos helyére Hoch Róbert és Lukács József kerül az 1985 márciusában felálló, végleges testületekbe.)
Ami a kérdés másik felét illeti, azt tudniillik, hogy mi volt mindebben „tanulmányoznivaló”, nos, erre sem túl nehéz a válasz. Leginkább persze a kuratóriumok névlistái s a pályázati konstrukció esetleges, rejtett „kultúrpolitikai csapdái”. Nem mintha a kurta és merőben gyakorlatias fogalmazvány különösebb szövegkritikai vagy szemantikai elemzőmunkát igényelt volna. Sokkal inkább arról volt szó - mint később is, valahányszor Kulcsár „időt kért” -, hogy a hivatali minőségében eljáró társelnök nem érzett kellő felhatalmazást arra, hogy az indítvány ügyében spontán módon „állást foglaljon”, és bölcsebbnek vélte, ha azt előbb a megfelelő szolgálati (párt és állami) csatornákon „leegyezteti”.
Mikulásra végre megtörtént ez is. Nem egész két hónap elteltével a december 6-i bizottsági ülés emlékeztetője már biztató előrelépésről tudósít. Eszerint „Kulcsár Kálmán tájékoztatást adott a szépirodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjak meg-hirdetéséről. A két pályázati konstrukció kialakítását a Soros Foundation és az MTA is szükségesnek tartja, az alapelvekről megegyezés született. Az új pályázati rendszer még nem tisztázott tartalmi és formai kérdéseit Kulcsár Kálmán és Vásárhelyi Miklós megtárgyalják, ezt követően kerülhet sor a pályázat meghirdetésére. A szóban forgó pályázatok keretében megítélhető havi ösztöndíjak összege 5-8000 Ft lehet. Ettől csak kivételes jelleggel, rendkívül indokolt esetben térhet el a Bizottság.”18
Ám ha - mint azt a fenti jegyzőkönyv állítja - „az alapelvekről megegyezés született”, úgy vajon miféle tisztázatlan „tartalmi, formai kérdésekről” kellett még Vásárhelyinek, Kulcsárnak tárgyalnia? Nyilván továbbra is a programok „személyi garanciáiról”, a két kuratórium összetételéről. (Ezt igazolja Kulcsár egy négy nap múlva kelt, Radics Katalinhoz címzett „szolgálati” jelentése is - lásd a 40. dokumen-tumot -, mely immár a Vásárhelyivel való megállapodás tényét, a végleges kurátor-listákat tudatja.) Mészöllyel, Cseressel szemben írószövetségi és más - például a még ugyancsak „forró” Duray-ügyben való - aktív szerepvállalásuk miatt erős fenntartás-sal élt a hivatalosság. Vásárhelyi és az alapítványi vezetés ugyanakkor maga se tar-totta volna kívánatosnak, hogy az újonnan felállítandó irodalmi zsűrit valamely exponált népi író (Csoóri vagy Csurka) „a maga képére formálja”. Elnök persze min-denképp kellett a testület élére, méghozzá lehetőleg elismert, széles körben respek-tált szépíró „doyen”, ám erre a szerepre a többi kurátorjelölt: Almási, Domokos, Török Endre - minden szakmai kvalitásuk ellenére - aligha volt alkalmas. Annál inkább a költő Vas István, a második Nyugat-nemzedék nagy öregje, akinek Aczél Györgyhöz fűződő közismert, személyes kötődése ('44 őszén ő bújtatta és látta el papírokkal) még némi kultúrpolitikai „védettséget” is ígért az újonnan létesült testület háborítatlan működéséhez.
Így jött létre végül 1985 elején az öttagú irodalmi zsűri Vas István elnökletével, Almási Miklós, Domokos Mátyás, Orbán Ottó, Török Endre részvételével, továbbá az új testület mellé rendelt Quittner János állandó titkári közreműködésével. A pályá-zati felhívást a fent idézett szöveggel a február eleji sajtó (Élet és Irodalom, Népszabadság) közölte, az első döntésfordulóra április 30-án került sor. (Ettől kezdve közel öt éven át rendszeres úzus lesz, hogy a kuratórium évente kétszer, tavasszal és ősszel ül össze alkalmanként átlag 3-5 millió forintot felosztva kb. 25-35 ösztöndíjas között, akik az összes pályázó durván harmadát, negyedét teszik ki.) A Vas István elnökletével megtartott első kuratóriumi ülés emlékeztetője szerint „április 20-ig 53 pályázat érkezett be, a pályázók által kért támogatás összege: 7 808 000 Ft volt”. A kuratórium „a pályázatok általános színvonalát jónak találta. A pályázók között több élvonalbeli író és kutató is akadt, s az ösztöndíjban nem részesült pályázók közül is többen figyelemre méltó pályázatot nyújtottak be.” Ám mindez csak a kezdet, az igazi dömping őszre marad, amikor is a november 12-i ülésen a kuratórium 140 benyújtott közül már 35 pályatervet díjaz.
Vas István elnöksége nem tartott sokáig... Valójában már az első kuratóriumi ülés után visszavonult, terhesnek érezve a protokollszerepet, hogy amolyan kiérde-mesült irodalmi „díszpintyként” elnököljön a grémium felett. Quittner János, a kuratórium titkára szerint lemondása hátterében alighanem némi sértettség is volt, talán mert zokon vette, hogy a nála fiatalabb kurátortársak túl nagy elánnal látnak munkához, s az ő komótosan „prezidáló” ülésvezetését nemigen respektálja senki. (Tény, hogy Vas István elnök-utódai: Vészi és Sőtér idején is mindvégig Domokos Mátyás és Török Endre marad a Soros-irodalmi zsűri két leginkább aktív, meg-határozó tagja.) Quittner János mindenesetre máig őrzi azt a kötegnyi katalógus-cédulát, amit a néhai, korán leköszönt elnök az első ülés után az asztalon felejtett... Rajtuk a pályázók akkurátusan kijegyzett adatai (név, munkahely, pályaterv, ajánlók) mellett többnyire ott áll Vas István pár szavas kommentárja is. Íme néhány annak posztumusz bizonyságaként, hogy mennyire komolyan vette tisztét: - „Fontos lehet.” - „Érdekes.” - „Drámáit nem ismerem.” - „Semmit sem olvastam tőle.” - „Regényt, útirajzot, tanulmánykötetet - egyetlen év alatt?” - „Az ajánlók garanciája kétes.” - ”Hol a gépirat (imprimatúra)?” - „Megér ez egy ösztöndíjat?” - egy ifjú költőnőre: „Sylvia Plath-tal kíván „»foglalkozni«...” - egy ismert esztétára: „A jó svádájú halandzsamester” - egy drámaelmélet-íróra „A Nagyvilág mellett még lehet dolgoz-ni” - egy pályakezdő novellistára: „Ajánlója: Galgóczi nevét y-nal írja!” - Néha még
az üresen hagyott cédulák is beszédesek: többnyire az idősebb pályatárs „kollegiális tapintatának” kifejezői - hisz a nevesebb szerzők (Esterházy, Göncz, Kornis, Lengyel Péter, Mészöly, Nádas, Réz Pál stb.) alkotóterveit rendre tartózkodik minősíteni.
Az irodalmi ösztöndíjprogram teljes curricullumát még két külön folytatásban próbáljuk megrajzolni, itt csupán a kezdetek bemutatására vállalkozunk. Ami az el-bírálás tartalmi szempontjait illeti, a kuratórium kezdettől egy sor „elvi” dilemmával kényszerült szembesülni, melyekre szükségképpen csak alkalmi részmegoldásokat, jobb-rosszabb eseti kompromisszumokat találhatott. Milyen arányban osztozzék a támogatásokon a szépirodalom és az irodalomtudomány? Mennyiben preferálják az egyes műnemeket és műfajokat: a lírát, epikát, drámát, műfordítást, esszét, kritikát, az irodalomtörténeti, és poétikai pályaterveket? Egyáltalán, mi számítson inkább: a teljesítmény, az „ígéret”, netán más eseti - például szociális vagy személyes - mérlegelések? Mindebben kétféle véglet kísértett: egyfelől a léha és merőben szimpátia-alapú kegyosztogatás - másfelől a rigid és személytelen túlszabályozás veszélye. A járatlan középutat valahol e kettő közt kellett megtalálni a valóság megannyi útvesztőjében. Végső soron annak módját, miként lehet Magyarországon mindezen dilemmák ellenére újrahonosítani egy tisztes, értékelvű magánmecenatúrát - Baumgarten Ferenc, Hatvány Lajos, Kornfeld Móricz és társaik után két-három ember-öltővel ...
Sajátos paradoxon, hogy kezdetben az új irodalmi ösztöndíjprogrammal szemben az Alapító is sokban hasonló (eredendően konzervatív) fenntartásokkal élt, akár a hivatalosság - ámbár korábban a cseh, lengyel, orosz és magyar ellenzéki írók (például Eörsi vagy Haraszti) félhivatalos amerikai ösztöndíj-meghívásai esetében még távolról sem voltak efféle skrupulusai... Hisz az még csak hagyján, ha az Aka-démia és személy szerint Kulcsár jobb szerette volna az Alapítvány sokfelé tapo-gatózó, egyelőre még képlékeny szerepvállalását inkább a tudomány, mintsem a kultúra irányába terelni - ahogy azt többször is nyíltan szóvá tette, és döntéseiben, ha csak lehetett, érvényesíteni igyekezett. Végül is ezt kívánta meg a „szakma”, a hivatali és presztízsérdek, és korántsem mellesleg: ez volt az a könnyebben kontrol-lálható, tekintélyelvű, bürokrata trend, ami a pártközpont elvárásainak is jobban megfelelt. Annál bizarrabb adalék, hogy - az egykori fültanúk szerint - Sorost nemkülönben a „személyi garanciák” és a „kontroll” iránti aggályok foglalkoztatták leginkább a leendő irodalmi mecenatúrája ügyében. Legalábbis ezt hozta nagy nyo-matékkal szóba azon a már említett, Margit-kerti vacsorán, amelyre 1984 őszén a hazai irodalmi élet több jelesét: Csoórit, Csurkát, Domokost, Mészölyt, Réz Pált és Vajda Miklóst is meghívta. A vendéglátó itt ugyanis két tányérváltás közt váltig arról faggatta asztaltársait: miként lehetne szavatolni, hogy majdani irodalmi ösztöndíja-sai betartsák „szerződésben vállalt kötelezettségeiket”. Más szóval: mi módon mér-hető ez esetben a tényleges „teljesítmény”, és mit lehet tenni, ha némely támogatott netán kétévi tisztes apanázs ellenére sem készül el nagy garral beígért, korszakos remekművével? A jelen lévő szűkebb és öblösebb torkú literátorok közül ki-ki meg-próbált józan és konsziliáns érvekkel előhozakodni, ám a fogós kérdésre kétségkívül a fanyar humorú Réz Pál adta meg a leginkább frappáns feleletet. Először is, mint mondta (Lónyai Mária emlékezete szerint), abból kell kiindulni, hogy mindenki legkevesebb egy Háború és békét szeretne megírni, ha pedig ez valamely okból - mint az esetek zömében - mégsem sikerülne, úgy az magában is épp elég trauma a frusztrált szerzőnek, fölösleges még külön is büntetni érte... Valójában - folytatta Réz, a közderültséget fokozva - inkább afféle ösztöndíjakra lenne szükség, amelyek az írókat legalábbis egy időre önkéntes szilenciumra kötelezik, hisz amúgy is mindenki „túlírja” a maga életművét, s egy-egy Ottlikot, Pilinszkyt nem számítva az egész papírpusztító, magyar írócéh menthetetlenül grafomániás...19
Nos, ha efféle „szilencium-díjak” nem lettek is, néhány publikációs tilalommal sújtott, hivatalos szilenciumra ítéltnek a Soros-zsűri nemegyszer elsőként sietett némi szolidaritási gyorssegélyt odaítélni. (Például Csurka Istvánnak 1987 őszén - mint arról még szó lesz.) És ha már szóba jött, ám lássuk: mennyire preferálta a zsűri a betiltott vagy ellenzékinek minősített szerzőket! Már csak azért is, mert egy máig közkeletű vád (utóbb dicséret - majd ismét vád) szerint a Soros-programok úgymond kezdettől a demokratikus ellenzék „logisztikai háttérbázisát” célozták megterem-teni... Nos, tény, hogy Kis János neve például mindjárt a legelső nyertesek sorában felbukkan (Kant A tiszta ész kritikájának fordítására kapott - Antal László és Ludassy Mária ajánlásával - két évre havi 6000 Ft-ot), miként elvétve később is akad egy-egy „lefeketedett” irodalmi ösztöndíjas (így Kenedi János vagy Radnóti Sándor), noha Petri György jelölését egy, a „Szürke Házból” jött kategorikus ukázzal nyíltan megvétózták... Igazság szerint azonban nem volna méltányos ez ügyben a párt-központ és a BM hivatalos - nemegyszer következetlen és rögtönzött - „klasszifiká-cióját” átvenni, hisz bizonyos színvonal, tartás és kritikai szellem úgyszólván bárkit bármikor „alábuktathatott”, s a kultúrpolitikai stigma, mint nem egy eset mutatja, olykor csak alkalmi, személyi intrikákon múlott. (Lásd erről Dérer Miklós, a TKKO egykori munkatársának később még bőven idézendő háttéradalékait!) Ennél alig-hanem jóval többet mond, ha egy futó pillantást vetünk a 1985 tavaszi, legelső ered-ménylistára, melyről máris egy tucatnyi erkölcsi és esztétikai megalkuvást nem isme-rő, markánsan szuverén szerző neve ötlik a szemünkbe. A teljesség igénye nélkül: Balassa Péter, Bárdos László, Göncz Árpád, Hankiss Ágnes, Kis János, Kornis Mihály, Krasznahorkai László, Lengyel Péter, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Petrőczy Éva... Hasonlóan impozáns a kezdeti ajánlók listája is: Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter, Fodor András, Csoóri Sándor, Csurka István, Réz Pál, Vargha Balázs, Bojtár Endre, Klaniczay Tibor, Nemeskürty István, Pomogáts Béla, Ludassy Mária, Vályi Nagy Ervin stb.
Persze, ez esetben is igaz a közhely: ízlésítéletekkel hiábavaló vitatkozni... Az irodalmi zsűri döntéseit az évek során nem egy bírálat érte, s a kurátorok működését - amint az efféle grémiumokkal lenni szokott - olykor a társasági pletyka sem kímélte. Mindenesetre az a tény, hogy a tíz év alatt összességében 330 pályázó nyert egyéni irodalmi vagy esztétikai ösztöndíjat, s az Alapítvány a kilencvenes évek elejétől további félszáz szerző munkáját ismerte el az államiakkal vetekedő, reprezentatív életműdíjakkal („Ady”, „Kassák”, „Kosztolányi”, „Krúdy”, „Madách”, „Weöres” stb.), magában is meggyőző statisztikai cáfolata annak, hogy az irodalmi Soros-mecenatúra holmi szűkkeblű vagy részrehajló intézmény lett volna. Kiváltképp igaztalan ez a vád az 1990 előtti gyakorlatra, amely a lehető legszélesebbre próbálta kiterjeszteni a támogatott írók, irodalmárok körét. Példaként elég csak említeni, hogy az egykori díjazottak sorában éppúgy ott találni a későbbi politikai ellenfelek - Balaskó Jenő, Czakó Gábor, Csengey Dénes, Kulin Ferenc vagy Lezsák Sándor - nevét, mint más eszmei és ízlésirányok képviselőiét.
„A líra logika, de nem tudomány / kertemben érik a leveles dohány” - idézhet-nénk méltó zárszóként József Attila két híres töredék-sorát, úgy is, mint e kényes műfaj „ápolási instrukcióját”... A Soros-támogatás - az államitól eltérően - sem-minemű lojalitásigényt, személyi avagy ideológiai elvárást nem támasztott a díjazot-takkal szemben. Ellenkezőleg: az Alapítvány kínosan kerülte még a látszatát is, hogy adományainak bármi „ihlető” vagy „sugalmazó” célzata legyen. (Ekként például sohasem írt ki tematikus vagy műfaji pályázatokat - bár elvben megtehette volna.) Ebbéli igyekezetében olykor akár a „logikátlanságig” is elment, azok kertjében is buzgón serkentvén a „dohányérést”, akik erre utóbb kevésbé bizonyultak méltónak. (A „hiánylistákra”, a beváltatlan ígéretekre még kitérünk.) Mindenesetre, ha csak annyi haszna volt, hogy egy-két anyagi gondtól mentes alkotóévet biztosított néhány száz hazai szerzőnek, már azzal is nagyban előmozdította a művészi önérték, a szelle-mi autonómia feltétel nélküli elismertetését. (Az első fél évtized, majd a kilencvenes évek további példákkal illusztrált, összegző elemzését lásd az 1988-as és 1993-as fejezetekben „Líra és logika” II-III. alcímek alatt.)
A humaniórák hazai helyzete - és a kezdeti Soros-támogatások
Az együtt indult és sok éven át párhuzamosan fejlődő két „ikerprogram” mási-ka: a társadalomtudományi ösztöndíjaké számos hasonlóságot mutat az irodalmival - előzményeit, lehetőségeit és korlátait tekintve egyaránt. Ez utóbbiak reális szám-bavételéhez persze elengedhetetlen volt az adott közeg mélyebb ismerete. Amiként mi sem spórolhatunk meg legalább egy vázlatos kitérőt arról, mi jellemezte a nyolc-vanas évek Magyarországán a tudomány és a politika viszonyát.
„A cenzúra ma jobban sújtja a társadalomtudományos irodalmat, mint a szépiro-dalmat, s jobban az elvont gondolkodást, mint a tényfeltárást - írja Kőszeg Ferenc egykori helyzetértékelésében.20 - Egy szociográfia, amelyből kiderül, hogy seregnyi községben fertőzött az ivóvíz, s a hatóságok mit sem törődnek vele, bizonnyal inkább megingatja az átlagolvasó - és minden normális emberi lény - hitét a marxizmus-leninizmus boldogító ígéreteiben, mint az a megállapítás, hogy Engels tételei a ter-mészet dialektikájáról részben banálisak, részben értelmetlenek. Az előbbit mégis le lehet írni, az utóbbit nem: a filozófiai irodalomban a cenzúra a - már sehol komolyan nem vett - Tan védelmét szolgálja.”
Nos, igaz-e vajon Kőszeg állítása, hogy a pártállami felügyelet elnézőbb lett volna a szép- sőt a tényirodalom iránt, mint az elméleti vagy tudományos munkák meg-ítélésekor? Általában igen - bár csak lényegi megszorításokkal... Először is, Kőszeg a fentiekben legfeljebb a korabeli publikációs (vagy negatív meghatározásban: a cen-zori) gyakorlatot összegzi, s ekként állításainak érvénye szükségképp nem terjed ki a struktúra egészére: a tudomány, a tudományos ismeretterjesztés, a felsőoktatás ugyancsak összetett és sok szinten kontrollált intézményvilágára. Másodszor, az álta-la felhozott példa - jóllehet frappánsan jellemzi a mindenkori ideológiai főcenzorok „szelektív érzékenységét” - korántsem feledteti a kortársak emlékeiben még élénken élő számos ellenpéldát: amikor éppenséggel empirikus terepkutatók, megszállott dokumentaristák önkéntes „vízminőség-vizsgálataiból” támadtak (nemritkán jóval a nyilvánosságra kerülés esélye előtt) botrányos konfliktusok. Ez utóbbi esetek pedig mindegyre arra intenek, hogy ne csupán az ideológiai vezénylés és kontroll egynémely központi „trafóházát” és „generátortelepét” - a Tudománypolitikai Bizottság, az ille-tékes KB-osztályok vagy a Kiadói Főigazgatóság szerepét vizsgáljuk, hanem a tudo-mány, az oktatás, a sajtó és könyvkiadás teljes rendszerét, köznapi működésmódját, annak valahány helyi feszültségével és biztosítékával. Más szóval azt a kiterjedt in-tézményhálózatot, amely e kivételesen hosszú „békekorban” folyton bővült és válto-zott - nagyobbrészt a hatalom akarata és elvárásai szerint, ám néha - spontán „diszfunkcióként” - azok ellenére...
Minderre persze itt nem vállalkozhatunk, legfeljebb a hazai humaniórák helyze-téről adhatunk elnagyolt vázlatképet három évtized fontosabb szellemi és struk-turális változásai mentén. Maga a társadalomtudományi kutatás a hatvanas évek ele-jétől mindinkább fellélegezni látszott a korábbi nyomasztó ideológiai kontroll és közvetlen pártvezénylet alól. Mindezt tágabb értelemben kétségkívül a világpolitikai enyhülés és a kádári konszolidáció tette lehetővé, még ha eredményei közel sem csak a rezsim kegyének vagy önmérsékletének, hanem egy sor külső és belső tényező sajá-tos együttesének tulajdoníthatók. Egyebek közt annak, hogy majd minden fontosabb tudományágban nagyjából ekkorra megy végbe egy újabb nemzedékváltás, s az elmé-leti, empirikus és módszertani újdonságokra éhes, viszonylag fiatal tudósok közül mind többen írhatnak külföldi szaklapokba, juthatnak ki nyugati konferenciákra, egyetemekre és kutatóközpontba (lásd például a Ford-ösztöndíjasok csapatos kiraj-zását a hatvanas évek derekán!). Annak, hogy az új szellemi hatásokkal párhuza-mosan szép csöndben sorra rehabilitáltatnak korábban „polgárinak” bélyegzett el-méletek, iskolák, életművek (a történet- és irodalomtudomány, a művészettörténet, a nyelvészet, a közgazdaságtan szűkebb-tágabb körében), mi több a vulgármarxizmus sáncain egykor kevélyen kívül rekesztett egész diszciplínák is (pl. szociológia, lélek-tan). Végül annak tulajdoníthatók, hogy a hatalom némivel differenciáltabban kezel-te a tabutémákat, lazább pórázra engedte a tudományos kiadók és folyóiratok szerkesztését, a szakmai műhelyvitákat, sőt lelkiismeretén könnyítve utóbb azt is elnézte, hogy számos börtönviselt '56-os - ha nem is mindjárt egyetemi katedrát - legalább szolid intézeti vagy könyvtári archivista állást vállaljon, csöndben folytatván ma-gányos alkotómunkáját. (Lásd Bibó István és mások - nemegyszer életfogytiglan tartó - belső száműzetését.)
Mindez persze korántsem ment zökkenőmentesen, hisz az engedmények fejében megkövetelt „apolitikusság” egy sor társadalomtudomány esetében eleve abszurd és tarthatatlan volt - elvi, gyakorlati és hivatásetikai okokból egyaránt. Közismertek a hatvanas-hetvenes évek fordulójának tudománypolitikai „balesetei”: a Kemény István vezette kutatócsoport látványos száműzése a Szociológiai, majd a Lukács--tanítványok kitoloncolása a Filozófiai Intézetből - és részben az országból. A hiva-talostól markánsan elütő szakmai különvélemény, egy-egy nyílt politikai állásfoglalás (lásd a Charta '77 szolidaritási ívének aláíróit) később is számos kutatót kényszerített a margóra, sőt nemegyszer végleges pályaelhagyásra. Ám éppúgy közismert az is, hogy a „hatalom védte bensőség” egyben a retorziókat enyhítő értelmiségi szolidari-tásra is egy sor lehetőséget hagyott, s hogy csaknem minden humán tudományágban akadtak is olyanok, akik rendszeres „négermunkával” - fordítással, recenzió- vagy háttértanulmány-megrendeléssel, kérdőívkódolással - igyekeztek segíteni „lebukott” pályatársaikon. Vajon miként volt mindez lehetséges, azaz: hogyan következett e sajátos szereposztás a tudományos intézményvilág egész struktúrájából?
Nos, többek közt erről szól emlékeit idézve a Történettudományi Intézet egykori makacs renitense, a legalitás és illegalitás határhelyzeteit sorra végigpróbáló Szabó Miklós: „...érdemes lenne megbeszélni azt a kérdést, hogy mi volt az egyes kutató-intézetek szerepe a Kádár-rendszerben. Nagyon sok olyan intézet volt ugyanis, ame-lyik vagy a periférián, vagy a félperiférián volt, és igen nagy szerepe volt abban, hogy valamiképpen akár az '56-os múlttal rendelkező embereknek, akár később az ellen-zékben valamilyen módon részt vevő embereknek intézményes hátteret biztosított. A Történettudományi Intézet is ilyen intézet lehetett. Kemény Istvánnak például - hogy csak őt említsem - akkor is voltak itt vizsgálatai, amikor másutt már tiltva volt. Milyen volt tehát a kutatóintézetek szerepe a Kádár-rendszerben? Nyílt ellenzéki
kutatóintézet, mint olyan, azt gondolom, nemigen volt, legfeljebb talán a Szövet-kezeti Kutatóintézet, ahol később, a nyolcvanas évek elején a Beszélőt nyíltan árul-ták. De nagyon-nagyon fontos volt mégis ezeknek a félperiferikus intézeteknek a szerepe. Azt lehet mondani, ha nincsenek ezek az intézetek, amelyek hátországot jelentettek, akkor talán az ellenzék kialakulása se lehetett volna olyan, amilyen lett. A tudományos kutatóintézetek szerepe rögtön '56 leverésével kezdődik, s akkor gyakorlatilag csak az akadémiai intézetekről volt szó. Az akadémiai intézetek akkori vezetésén múlott, hogy az egyetemekről kirúgott embereket felveszik-e kutatónak. Ebben kétségtelenül élen járt a Történettudományi Intézet. A többi: a későbbi kor-szakban nagyobb ellenzéki szerephez jutott Filozófiai Intézet még akkor nem, a Szociológiai még messze nem volt ellenzéki, [... ] az Irodalomtudományi nem, vagy jóval kevésbé - de ebben benne volt az agit-prop. osztály értelmiségi politikája is... Azzal ugyanis, hogy volt tanárokat tömegesen kutatóintézetekbe helyeztek, elérték, hogy ezek az emberek elszakadjanak az oktatástól, az ifjúságtól, tehát hogy ne tud-janak - úgymond - bomlasztani. Tudták: ha bezárják az értelmiséget egy ezoterikus szakmai közegbe, ott nem árthatnak. Kis idő múlva ez a visszájára fordult, mert ezek-ből az intézetekből, műhelyekből gócok lettek, éppen mert ezek az emberek egymás közt voltak. Először a Filozófiai Intézet vált fontossá, mint a »Lukács-unokák« köz-pontja. Majd megalakul Hegedűs András igazgatósága alatt előbb a szociológiai ku-tatócsoport, ami azután '68-ra már intézetként működik. Ez egy másik ellenzéki góc lesz. A Történettudományi Intézet ekkor még különösebb ellenzéki szerepet nem ját-szik, főleg korábbi '56-os érintetteket vett át, akik sokkal elnyomottabb helyzetben voltak. Őket sokkal veszedelmesebbnek tartották. A hetvenes években alakult ki aztán egy másik intézettípus, az úgynevezett »háttérintézet«. Ennek bizonyos köze van a gazdasági reform-próbálkozásokhoz. Mindenfajta, leginkább gazdasággal fog-lalkozó főhatóságnak, minisztériumnak, egyebeknek meglett a maguk háttérintézete. Ebben a párt járt az élen, akkor hozták létre a Politikai Bizottság közvetlen aláren-deltségében a Társadalomtudományi Intézetet, mint az MSZMP háttérintézetét, és még egy sor nevezetes háttérintézet alakult. [...] Ezek az intézetek a tudománypoli-tikai irányelvek elvi intenciói alapján működtek. Az elkészült kutatási anyagokat vi-szonylag szabad szellemben lehetett megvitatni, de nem lehetett nyilvánosságra hozni. Az, hogy ez így volt, óriási mértékben kiszélesítette az ellenzéki értelmiségi gárdát és annak utánpótlását. Fiatal, új emberek kerültek ebbe a helyzetbe, és ebbe beletanultak. Utána jött a második lépés, hogy ezt a nyilvánosság elől tiltó szabályt kijátszották, a belső anyagokat - amelyeket még nem lehet »szamizdatoknak« nevezni - sokszorosították és egymás közt terjesztették. Ezek nagy része szociológiai, gazdasági háttéranyag és esettanulmány volt, például a »Szövkutban«: téeszekről, mezőgazdaságról, ipari üzemekről. Az ellenzék előtörténetének igen fontos szereplői nőnek fel ilyen háttérintézményekben. Az egyik a Tervhivatal háttérintézetében Jánossy Ferenc csoportja és Jánossy koncepciója az extenzív és intenzív fejlesztésről, ami már egy eléggé komoly rendszerbírálat lehetséges szemléleti alapja volt, és ezt így is fogták föl. A másik, még forradalmibb erejű teljesítmény. [...]: a Konrád-Szelényi-féle redisztribúció-koncepció. Ők a VÁTI-ból, az Építésügyi Minisztérium tervező-irodájának háttérintézeteként szereplő szociológiai csoportból nőttek ki. [...] A terv-hivatali csapat és Konrádék mellett a harmadik irányzat Kemény István iskolája volt. Őt a Statisztikai Hivatal háttérintézete foglalkoztatta, ahol volt egy szegénységvizs-gálat, egy azzal párhuzamosan futó cigányvizsgálat, és időben körülbelül ugyanakkor egy gazdasági vezető-vizsgálat is. Ezeknek elsősorban nem elméleti jelentőségük volt, hanem az az óriási politikai jelentőségük, hogy tabut döntöttek. [...] Az én munkahelyem: a Történettudományi Intézet a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években válik lényegessé. Azt mondhatjuk, amíg a marxizmus kérdése a legfontosabb, addig van a filozófia, aztán amikor a társadalom megismerése a fő, akkor jön a szocioló-gia, majd utána jön a történelem, amely egy egészen másfajta, tágabb politikai ho-rizontot ad, és addig kevéssé ismert hagyományokat fedez fel. Ekkor valóban az addig »kitelelő« '56-osokból álló Történettudományi Intézet előreugrik az ellenzéken belül.”21
Mindezek fontos előzmények, bár aligha adnak teljes képet (nem szólva itt a feltűnően szerkesztetlen élőszöveg szükségképpeni elnagyoltságáról). Hiszen a fen-tiekből mit se tudhatunk meg a tudományfinanszírozás célzott és szelektív mecha-nizmusáról: az egyes „kutatási főirányokról”, OTKA-programokról, a Tudományos Minősítő Bizottság kamarillatitkairól, az egyetemi és akadémiai kinevezések rend-jéről, vagy épp a túlképzés levezető szelepéül szánt egyetemi „aspirantúra” intézményéről, melyet az állástalan friss diplomások számára a nyolcvanas évek ele-jén vezettek be afféle félpénzes munkahelypótlékként. Ugyanígy nem szólnak a fen-tiek a felülről vezényelt struktúraátalakítási kampányokról és azok felemás kompromisszumairól, csöndes elszabotálásáról sem. Történetesen arról, hogy 1983 elején, amikor Kulcsár Kálmánt kinevezik az Akadémia társadalomtudományi főtitkárhe-lyettesévé, az elnök (Szentágothai János) és a főtitkár (Pál Lénárd) szerencsekívánatuk kaján nyomatékául nem mulasztják el figyelmeztetni, hogy Aczél György és a pártközpont legújabb direktívája nyomán legelső hivatali teendője egy sor akadémiai kutatóintézet felszámolása és betagolása leend a felsőoktatási intézményhálózatba. (Utóbb Csak a Filozófiai Intézetet, a Néprajzi Kutatócsoportot és a Művészettörténeti Intézetet próbálják „áttelepíteni” a bölcsészkarokra, ám az érintettek és az egyete-mek makacs ellenállása miatt hamarosan ez is elsikkad.)22 Végül nincs szó a fentiekben azon nyolcvanas évekbeli komor tapasztalatokról sem, hogy mi várható, ha netán a tudományos észérvek szembekerülnek a politikai vezetés makacs voluntarizmusával, mint arra a Bős-Nagymaros ügyében hozott hiábavaló akadémiai állásfoglalás vagy épp a szerencsétlen ez évi, XIII. Pártkongresszus adott csattanós választ, a maga növekedést (és további vészes eladósodást) erőltető határozatával - egy sor reform-közgazdász és akadémiai bizottság hangsúlyos óvása ellenére...
Ám lássuk, miként is illeszkedett a társadalomtudományi Soros-ösztöndíjak rendszere e fentiekben vázolt, sajátos közegbe? Szóhasználatunk az imént korántsem volt esetleges, hisz javarészt csakugyan „illeszkedésről” volt szó - mind szakmai, mind politikai értelemben. Szakmailag, mivel az új ösztöndíjprogram nem próbált kezdeményező módon orientálni, nem tűzött ki tematikus vagy műfaji célpályáza-tokat, csupán a beérkező egyéni és csoportos (történelmi, szociológiai, közgazdasági stb.) kutatótervek közül szelektált, jobbára a minőség és a hiánypótlás kettős mér-céjét követve. Ámde „illeszkedőnek” minősíthető a program politikai értelemben is, hisz távolról sem azzal a kihívó igénnyel lépett fel, hogy rivális szellemi műhelyeket és alternatív tudomány-mecenatúrát teremt a létező szocializmus sok évtizede meggyökerezett intézménystruktúrája ellenében.
Nem tehette ezt, már csak azért sem, mivel a magát hiú becsvággyal „tudo-mányos alapon” definiáló rendszer kezdettől érezhetően nagyobb befolyásolási és felügyeleti igénnyel lépett fel a társadalomtudományi programmal szemben, mint ikertársával: a szépirodalmival. (Kőszeg bevezetőül idézett tézise - itt és ennyiben - tehát csakugyan igazoltnak tűnik.) Erre vall, hogy az új program kuratóriumát csu-pán elhúzódó alkuk és kényszerű engedmények árán sikerül létrehozni (Vásárhelyi jelöltjeit: Tardos Mártont, Lengyel Lászlót a TKKO és az Akadémia makacsul elutasítja), vagy éppen az a feltűnő kezdeti trend, hogy jó néhány „áramvonalas” - nem annyira a szakma, inkább a pártállami nómenklatúra elitjébe tartozó - tan-széki, kutatóintézeti team minisztériumi és akadémiai ösztönzésre az újonnan meg-nyitott programkasszát afféle „OTKA-pótzsebként” igyekezett „hasznosítani.”23
Utóbb maga a zsűri is népesebb lett az irodalminál, és bár nem számottevően, rendre túltett annak „költekezésén”. (Lásd a „Líra és logika” II. tételes adatait az 1988-as fejezetben!) A kezdő kuratórium elnöke az ELTE ekkor már nagybetegjogász rektora: Eörsi Gyula lett, tagjai: Berend T. Iván, Gyenes Antal, Lukács József és Szűcs Jenő, állandó titkára: Kardos László. (Az időközben akadémiai elnökké avanzsált Berend T. Ivánt egy év múlva Hoch Róbert váltja fel, majd 1987 elejétől Szűcs Jenő kivételével a teljes kuratórium átalakul: új elnöke Király Tibor lesz, tag-jai: Bihari Mihály, Kiefer Ferenc, Pataki Ferenc és Szentes Tamás.) A pályázati me-netrend egyébiránt jobbára megegyezik az irodalmiéval. Az új ösztöndíj-lehetőséget elsőként 1985 februárjában hirdetik meg, s az első két döntésfordulóra, áprilisban és novemberben kerül sor. (Áprilisban a 47-ből 18-at - novemberben a 155-ből már 38-at javasol a szakzsűri támogatásra.)
Ám térjünk még vissza röviden a program előzményeire. Fentebb már idéztük az 1984. december 6-i kuratóriumi ülés egy talányos mondatát, miszerint: „Az új pályázati rendszer még nem tisztázott tartalmi és formai kérdéseit Kulcsár Kálmán és Vásárhelyi Miklós megtárgyalják, ezt követően kerülhet sor a pályázat meghirde-tésére.” Nos, közelebbről a társadalomtudományi ösztöndíjrendszert illetően vajon mit is jelentett és miként zajlott mindez?
Íme Vásárhelyi Miklós válasza: „Ez úgy történt, hogy elmentem Kulcsár Kál-mánhoz, és fehéren-feketén megbeszéltük - hiszen itt nem volt értelme a köntör-falazásnak -, hogy mi az, amit mi szeretnénk, és mi az, amit ő elfogadhatónak tart. Körülbelül az volt a lényege a megegyezésnek, hogy a tudományos életből már egyértelműen kirekesztett és az ún. »második nyilvánossághoz« tartozó embereknek nem tudunk ösztöndíjakat adni, mert ebbe az MTA mint állami szerv egyszerűen nem tud belemenni, de messzemenően támogatunk mindenkit, aki ennek határán van, tehát úgymond a megtűrt kategóriába tartozik [...], és különösen minden olyan té-mát, amely kiszorul az intézményi kutatás hivatalos lehetőségeiből.”24
Nos, mennyiben teljesült ez az előzetes, „elvi” megállapodás? Átnézve az első két forduló 1985. tavaszi és őszi eredménylistáját azt látni, hogy a többség - a pályázók személyét és a kutatási témákat tekintve is - csakugyan valahol az egykori kultúr-politikai tűréshatár tágas „szellemi gyepűvonalán” mozog. Merészebb és hovatovább trendekké összeálló alkalmi „kihágások” inkább csak később, a szakkuratórium 1987. eleji megújulásától tűnnek fel: így Krokovay Zsolt a pártközpont által előzetesen, Pünkösti Árpád utólag megóvott, avagy Szilágyi Sándor rejtélyes okból átengedett pályaterve. (Krokovay John Stuart Millel, Pünkösti Rákosi Mátyással, Szilágyi Bibó István irathagyatékával kapcsolatban nyújtott be kutató munkaprogramot.) Az 1989 tavaszán, őszén egy sor ismert ellenzéki értelmiségi - így Radnóti Sándor, Solt Ottilia, Szabó Miklós - részére megítélt támogatásoknak, a tudománypolitika sok évtizedes „műszaki határzárának” látványos eltávolítása után valójában már nem volt sem-miféle „politikai kockázata”.
Igazság szerint jóval a szakosított ösztöndíj program meghirdetése előtt, már az 1984. őszi „nyílt” pályázatok sorában is akadt néhány figyelemre méltó társadalom-tudományi munkaterv - így Bojtár Endre baltisztikai tanulmányai, Bába Iván cseh és szlovák nemzettudat-vizsgálata, Komoróczy Géza tervezett Polányi-kiadása, Pethő Bertalan elméleti pszichiátriai munkája, Majsai Tamás református lelkész svájci levéltári kutatása a magyarországi protestáns egyházak második világháború alatti szerepéről vagy épp a Bence György, Schmidt Mária és Zeke Gyula által benyújtott többéves pályaterv a magyar zsidóság újkori történetének dokumentálására és fel-dolgozására. (Ez utóbbi „intézményen kívüli”, féllegális teammunka támogatásával az alapítványi vezetés mellesleg mindjárt az első komolyabb „konspiratív” próbát is kiállta - részben a pályázók személye, részben az ekkor még csak félszívvel, „adagol-va” felszabadított, kényes tabutéma okán. A Hanák Péter és Lackó Miklós által aján-lott pályaterv felett utóbb Ránki György, a Történettudományi Intézet helyettes igaz-gatója vállalt szakmai védnökséget, magát a támogatást pedig Vásárhelyi, Kulcsár közreműködésével végül a Goldmark Alapítvány révén juttatták el az önálló kutató-csoportnak.) Ugyanígy határesetnek számítottak Liska Tibor vagy Törzsök Erika és kutatócsoportja „szocialista vállalkozás”-elemzései, avagy Csákó Mihály, Kisbali László, Szálai Pál elsők közt megítélt ösztöndíjai is - ha nem is a pályatervek témája, inkább a pályázók kétes „szabadúszó” státusa és ismert ellenzéki aktivitása okán. Apró, személyes adalékként ide tartozik az is, hogy e sorok írója, állásától frissen megszabadulva, egykor maga is az elsők közt pályázott társadalomtudományi ösztön-díjra, jóllehet lelkes munkatervét - „Történelem, mint terápia”: egy nevelőotthoni játékkísérlet feldolgozása, ajánlók: Gerevich József és Szabad György - a kuratórium végül is nem díjazta. (Nota bene! a tárgyalt tíz év alatt ez volt az egyetlen múló emlékű, személyes epizódja az Alapítvánnyal.)
Az őszi, második döntésforduló már jelzi, hogy az új ösztöndíj-pályázati lehetőség vidéken is egyre ismertebb lesz, s hogy népszerűsége majd minden jelentősebb tudo-mányágban (történelem, régészet, művészettörténet, szociológia, néprajz, nyelvészet, közgazdaságtan, pszichológia) szépen felfutóban van. A november 11-én összeülő szakzsűri a 155 pályatervből 38-at honorál együttvéve 3 751 000 Ft-tal. Döntéseit két hétre rá az Alapítvány nagykuratóriuma is jóváhagyja, azzal a kitétellel, hogy a megítélt ösztöndíjak 1996 elejétől folyósíthatók. (Látni fogjuk: a jóváhagyás távolról sem volt automatikus, s a bizottsági tagok - Vásárhelyi, Vámos vagy Hankiss - nemegyszer felülbírálták a Jellegtelennek”, „aránytalannak” ítélt előzetes szelek-ciót. Konkrét példákon illusztrálva ugyanígy kitérünk majd a pártközpont eseti óvásaira is.)
A teljesség kedvéért itt kíván említést, hogy a humaniórák hazai művelőinek Soros-támogatása az első egy-másfél év után már közel sem csak erre az egyetlen belföldi ösztöndíj-lehetőségre korlátozódik, s ekképp e többi alternatív forma sokban feljavítja mind a támogatási eszköztárat, mind a pályázói kör általános színvonalát. A New York-i Open Society Fund jóvoltából a nyolcvanas évek második felében a korábbinál jóval többen - évente mintegy két-három tucatnyian - kapnak nyugat--európai és amerikai kutatói, vendégtanári meghívásokat (egyebek közt Ránki György, Deák István, Szelényi Iván, Litván György és mások közvetítése nyomán), s emellett mind többen élhetnek a budapesti Alapítvány által kínált különféle kiadvány-, tanul-mányút- és konferenciatámogatásokkal, az oxfordi, leuweni, dubrovniki és más külföldi ösztöndíjak bővülő lehetőségeivel is. Hasonlóképp ez év őszétől kezdődik biz-tató precedensként az új szellemű és igényes társadalomtudományi értelmiségi képzés (és önképzés) módszeres felkarolása is az egyetemi kollégiumok és szakkollégiumok eseti céltámogatásával. (Az első sikeres pályázók: az Eötvös Kollégium, az ELTE Jogász Szakkollégiuma, az MKKE Rajk László Szakkollégiuma és a JATE Móra Ferenc Kollégiuma.) Mindezen felül már a legelső évektől akadt néhány kiemelten támogatott társadalomtudományi műhely - így az MKKE Andorka Rudolf vezette Szociológiai Tanszéke (modernizációvizsgálat), a Vitányi Iván-féle Művelődéskutató Intézet (életmódkutatás) -, önállósuló kortörténeti dokumentáció - Oral History Archívum, OSZK Történeti Interjúk Videotára -, amely többéves, komolyabb munka-programra szerződött az Alapítvánnyal. Mindez azonban, mint jeleztük, összes-ségében nemigen ment túl az „illeszkedésen”, azaz a legális keretek közt maradva legfőképp a hiánypótlást, az általános színvonalemelést célozta. A társadalomtudományok átfogó, intézményes megújítási kísérleteit - a Bölcsész reformprogramot, a HESP-et, a Közép-Európai Egyetemet - csupán az évtized végének radikális eszmei, politikai változásai hívják életre.
Az első pártközponti visszhangok
Aki a fenti cím nyomán túl sokat - netán személyes döntésekbe beavató, egykori dokumentumokat - vár, az sajnos, csalódni fog. Az „első pártközponti visszhangok” ugyanis jobbára máig kifürkészhetetlenek... Részben mindörökre elnyelték azokat a párnázott hivatali ajtók s az azóta rég lecserélt „K-vonalas” telefonkészülékek, részben maguk az egykori funkcionáriusok és az utódarchívumok „nyelik” azóta is mélyen magukba mindazon érdemi információt, ami még hozzáférhető volna... Itt tehát a máig hatályos „tükös” trükkök mementójaként (Tük = titkos ügyiratkezelés) legtisztesebb volna néhány üres oldalt hagyni az utókorra, mindaddig, amíg például a Magyar Országos Levéltár MDP és MSZMP Iratok Osztálya az ez irányú kutatói kérvényre nem egy-két semmitmondó, amúgy is ismert KB-határozatba enged bete-kintést, de valóban érdemi iratokkal szolgál a félmúltat felelősséggel faggató történésznek. Például: korabeli tárgyalási és vitajegyzőkönyvekkel, egyes KB-szervek által megrendelt háttéranyagokkal vagy éppen Lakatos Ernő, Berecz János, Pál Lénárd, Tétényi Pál, Radics Katalin, Knopp András etc. bizonnyal méltán közérdeklődésre számot tartó, forrásértékű hivatali levelezésével.
A helyzet tehát - ez idő szerint - reménytelen, ám csüggedésre azért semmi ok... Vannak ugyanis más, „forráspótló források”, melyekből legalábbis következtetni lehet az egykori pártközponti elvárásokra és eseti reakciókra. Ilyenek mindenekelőtt Kulcsár Kálmán és Dérer Miklós magnóra mondott személyes emlékei (melyekből „HINT/Kulcsár” és „HINT/Dérer” jelzettel később még bőven idézünk), vagy azok a pártközpontnak címzett bizalmas „szolgálati jelentések”, Tóth Dezső, Láng István, Kulcsár Kálmán, Boross Róbert, Tardos József által jegyzett minisztériumi, akadé-miai levelek, melyeket kötetvégi dokumentumtárunk is teljes szöveggel közread. Itt kell jeleznünk azonban, hogy ezúttal csupán az Alapítvány kezdeti működésének 1984-85-ös hivatalos visszhangját próbáljuk rekonstruálni, a távlati elemzést az elkövetkező évek két újabb fejezetére hagyván (A KB - avagy a nagy kultúrpolitikai „körülbelül”, 1986 - A botrányok ősze: az MM-körlevél és a HVG-pausa, 1987).
Hivatalos megalakulása után vagy három-négy hónapig jótékony szélcsend honol az Alapítvány körül. Kulcsár Kálmán már két héttel a Bizottság alakuló ülése után levélben számol be a pártközpontnak - ám ekkor még legfeljebb néhány nyitott ügy-rendi, technikai részletkérdésről írhat (a Titkárság státusa, jogköre, SZMSZ, iroda-keresés stb.), hisz nyár végéig valójában nem történik semmi érdemleges az új és még „hajléktalan” intézmény körül. Az „írhat” megengedő feltételes módja amúgy kettős értelemben is érvényes, hiszen e legelső hivatalos tájékoztatónak, sajnos, nem akad-tunk a nyomára. Létezésére csak Radics Katalin egy októberi levele utal, amely Kulcsárt korábbi ígéretére emlékeztetve újabb tájékoztatást kér arról, hogy „az 1984. június 15-i levelében októberre előre jelzett változások az MTA-Soros Foundation
Bizottság titkárságában hogyan alakultak”. (Lásd a 32. dokumentumot!) A TKKO egykori osztályvezető-helyettesének szűkszavú átirata mindazonáltal több beszédes momentumot is sejteni enged. Mindenekelőtt azt, hogy az eltelt négy hónap alatt vél-hetően sem telefonon, sem élőszóban nem „konzultáltak” egymással az Alapítványról, azaz ez ügyben ekkor még nemigen alakulhatott ki rendszeres hivatalközi „munkakapcsolat” az Akadémia és a pártközpont között. (Megerősíti e feltevést Dérer Miklós is, akit a TKKO újonnan felvett munkatársaként csupán 1985 őszén neveznek ki - a napi operatív szinten mindaddig gazdátlan - alapítványi ügyek „reszortosává”.) Másrészt sokatmondó időzítésével e levél arra vall, hogy a sűrűsödő őszi konfliktusok - az újra feléledő SZMSZ-vita, Vásárhelyi belépése, Kardos alkal-mazásának belügyi vétója - hovatovább a pártközponti apparátust is mozgásba hoz-zák. Emlékeztetőül, íme néhány már korábban ismertetett, nyilván szorosan össze-tartozó mozzanat:
- Október 12. - Az imént idézett, tájékoztatást kérő Radics-levél kelte (32. dok.).
- Október 23. - Kulcsár részletes beszámolója (Problémák az MTA-Soros Foundation egyezmény végrehajtása során [(34-35. dok.]) - egyebek közt Tétényi Pál és Radics Katalin részére szolgálati úton megküldve.
- Október 23. - Aczél György, kulturális KB-titkár felhatalmazást nyer az MSZMP Politikai Bizottságától, hogy Soros Györgyöt hivatalában fogadja (33. dok.).
- Október 25. - Aczél és Soros, kölcsönös „szakítópróbával” felérő, négyszem-közti találkozója.
- Október 26. - Alapítványi bizottsági ülés a két társelnök (Soros és Kulcsár) részvételével, amelyen egyebek közt kompromisszumos személyi döntések születnek a Titkárság ügyében. (Betlen és Forgács marad, Quittnert titkárságvezetővé nevezik ki, Kardos szerződését az év végéig meghosszabbítják, további alkalmazását függőben hagyva.)
- Október 30. - Az iménti döntésekről tudósító újabb Kulcsár-levél Radics Katalinhoz (37. dok.).
Ám ezzel még koránt sincs vége. Az események újabb sűrűsödése valójában csak ezután következik, éspedig több - eminensen „személyzeti” - ügy miatt, melyekben a szorosabb Kulcsár-Radics egyeztetés, immár úgy tűnik, elengedhetetlen. Ezek egyike a már többször idézett Kulcsár-Tóth Dezső vita a tervezett Képzőművészeti Dokumentációs Központ ügyében (37-38-39. dok.), amelynek kronológiája mintegy az iméntit folytatja:
- Október 30. - Tóth Dezső miniszterhelyettes indignált hangú, önigazoló „Feljegyzése” - többek közt Radics Katalinnak is megküldve (37. dok.).
- November 5. - Radics továbbítja Tóth Dezső „Feljegyzését” Kulcsárhoz, azzal, hogy „mondanivalóját hasznosítsák a Soros-MTA Alapítvánnyal kapcsolatos további munkában” (37. dok.).
- November 14. - Tardos József „pro domo” feljegyzést készít, melyben hivatali főnökének, Kulcsárnak tényeket, érveket szállít munícióként a kipattant hatásköri vitához (38. dok.).
- November 26. - Kulcsár Kálmán „személyes megbeszélést” folytat (telefonon? - élőszóban?) Radics Katalinnal, majd hozzá címezve még aznap megírja az ügyről saját hivatali „észrevételeit és javaslatait” (39. dok.).
Ez volt tehát az egyik „személyzeti” szál. A másik - a fontosabb - az új prog-ramokhoz felkérendő irodalmi és társadalomtudományi zsűri összetétele, amelyről fentebb már úgyszintén bőven esett szó. Nos, szedjük ezt is időrendbe - ha már így belelendültünk a kronológiagyártásba:
- 1984. október 18. - Alapítványi bizottsági ülés, melyen a Soros által javasolt új ösztöndíjprogramok megfontolásához Kulcsár „időt kér”.
- December 6. - Alapítványi bizottsági ülés, amelynek jegyzőkönyve szerint „a két pályázati konstrukció alapelveiről megegyezés született - a még nyitott „tartalmi, formai kérdéseket” Kulcsár és Vásárhelyi hivatott együttesen rendezni.
- December 6. és 10. között - Kulcsár és Vásárhelyi négyszemközti „egyeztető tárgyalást” folytat Kulcsár akadémiai hivatalában a felkérendő zsűritagok szemé-lyéről.
- December 10. - Kulcsár újabb levelet intéz Radicshoz, tudatván a Vásárhelyivel való kompromisszumos megegyezés eredményét a két kuratórium összetételét ille-tően (40. dok.).
- 1985. február 7. - Kulcsár Kálmán megküldi a TKKO-nak újabb részletes „Tájékoztatóját”, amelyben az addigi problémák tételes felsorolása ellenére az MTA-Soros együttműködést „alapvetően pozitívan értékeli” (42. dok.).
A soron következő, 1985. őszi tájékoztatót - Tardos, Kulcsár és Dérer előkészítő, szövegező munkája nyomán - már Láng István akadémiai főtitkár jegyzi, s ezúttal a címzett is más: a KB Agitációs és Propaganda Bizottsága, amely soron következő ülésén az Alapítvány „addigi tapasztalatait” is megtárgyalja. Tanulságos adalék az is, ahogy a hivatali jelentést visszadobják és újólag átszövegeztetik (lásd a 43. dokumen-tum kettős verzióját!).
Nos, vajon mi szűrhető le mindebből - túl azon, hogy a létező szocialista bürokrá-ciánál csak egyvalami lehet sorvasztóbb: annak mértéktelen utólagos (meg)idézése? Anélkül, hogy e dokumentumok körülményesen „kidekázott” tézismondatait idemá-solnánk, íme néhány pontokba foglalható tanulság:
1. Az egykori párt- és állami hivatalok - MSZMP KB TKKO, APB, MM, BM, MTA - láthatóan csak lassan és nehézkesen birkóznak meg a rendhagyó, új intézmény adminisztratív felügyeletével. Eközben egymással is minduntalan hatás-köri vitákba bonyolódnak, igyekeznek e nem túl hálás többletmunkát egymásra hárí-tani, ami utó végre mindenütt az operatív szintek másod-, harmad vonalát erősíti (MTA: Tardos József, MM: Boross Róbert stb.)
2. A személyi, „személyzeti” ügyek változatlanul kiemelt fontosságúak marad-nak. Ezt látszik igazolni a Titkárság és a szakkuratóriumok összetétele körül támadt makacs állóháború, amely az alapítványi stáb és a tevékenységi kör lendületes bővülésével mind újabb „frontokat” nyit. Ki-ki igyekszik biztosítani a maga bizalmi pozícióit, s ha kifogása támad a másik emberével szemben, azt többnyire újabb személyek és ügyek bevonásával próbálja ellentételezni. (Lásd Kardos és Quittner felvételét, a kurátorok és - részben - a pályázók „paritásos” szelekcióját.)
3. A fentiek ellenére a kísérlet konszolidálásához, az eseti megegyezéshez mind-két félnek láthatóan erős érdeke fűződik. Végső soron ezt tükrözik Vásárhelyi és Kulcsár, Kulcsár és Radics rendszeres háttéregyeztetései, Soros és Aczél kölcsönös visszakozással záruló, alkalmi „fogáspróbája”, valamint az a tény, hogy a hivatalos állásfoglalásokban aránylag ritka a gyanakvó ellenségesség, a mereven doktriner hangütés (ezért is oly feltűnő Tóth Dezső indulatos szókimondása!) Mindezek nyomán a kezdetben sokak által tiszavirágéletűnek jósolt kezdeményezés fokról fokra megszilárdulni látszik, közeli megszűnésével vagy megszüntetésével immár senki se számol reális esélyként.
4. A konszolidáció leginkább hatékony eszköze - itt is, ott is - az apológia. Mindkét fél igyekszik elhinni és elhitetni, hogy hasznos és jó ügyet szolgál - miként javarészt így is van! -, s hogy az új vállalkozás elsősorban a maga céljait, értékrend-jét szolgálja - nos, ezt már kevésbé hitelesítik a tények... Egy biztos, valaki javára előbb-utóbb el kell billenjen a mérleg, s ezzel többé-kevésbé minden egykori szereplő tisztában van. Vagy a korporatív, paternalista államérdek, a presztízs és reprezentá-ció kerekedik fölül - vagy a szellemi és közösségi autonómiatörekvések „profitálnak” mind többet az alapítványi támogatásokból, hogy végső soron a „nevető harmadik”: a társadalom kerüljön ki győztesen e félig nyílt, félig konspiratív eszközökkel folyta-tott, sajátos vetélkedésből.
5. A kezdeti egy-másfél év trendje lassan, de biztosan az utóbbi felé mutat. Az egymást követő szolgálati jelentések (kiváltképp a 36., 37., 42., 43. dokumentumok) jól jelzik, hogy a pályázatok teremtette újfajta nyilvánosság, a plurális választék, az alternatív támogatási formák mind komolyabb kihívást jelentenek a hatalom szá-mára. Minden valószínűség szerint a pártközpont szóbeli direktíváit és aggályos óv-intézkedéseit sejtetik az Alapítvány „fölös kapacitását” lekötni hivatott intézményes ellenprogram-javaslatok (orvosi műszerbeszerzések, nyelvoktatási, kutatóintézeti tá-mogatások stb.), az ellenzéki pályázók árgus szemmel tartása és általában az Alapít-vány körüli nyilvánosság fokozott kontrollja is. A magabiztos fölényt mindazonáltal egyre gyakrabban kezdi ki a defenzív önigazolási kényszer, amint azt árulkodón példázza az APB-nek szánt - részben TKKO-s segédlettel készült - 1985. őszi „Tájékoztató” kettős szövegváltozata (43. dokumentum). Mindez pedig együttvéve végső soron a kádári „puha diktatúra” ekkortájt kezdődő, rohamos további fel-puhulását jelzi.
Jegyzetek
1 OSZK Történeti Interjúk Videotára, 156, V G. int, lejegyzett változat, V. dosszié, 30.
2 Vályi, uo.,V/37.
3 HINT/Vályi, 4.
4 Végigtekintve a hazai szamizdat repertóriumán és jó egy évtizedes „technika-történetén” - a stenciltől és szitanyomattól a kisebb vállalati, szövetkezeti nyomdákban ofszetnyomással készült engedély nélküli kiadványokig -, azt látni, hogy a nyolcvanas évek közepe táján feltűnő fénymásolt anyagok mindezek sorában legfeljebb átmeneti és viszonylag szerény jelentőségűek. Az egykori másológépek még a szolidaritási és tiltakozó ívek készséges sza-porításával szerezték a legtöbb „mozgalmi” érdemet maguknak, vagy az olyan, kisebb for-mátumú és példányszámú hírlevelek, periodikák előállításával, mint a jelen sorok írója által szerkesztett Határ/idő/napló - amelynek 1987. márciusi nyitószámát szintén egy Soros-xeroxgép „vállalta” nagylelkűen magára az Országos Széchényi Könyvtár egy csöndes zugában...
5. A vizuális kultúra előretolt helyőrsége, JÖSSZ, 1994. március.
6. Révész Sándor, Aczél és korunk, Sík Kiadó, Bp., 1997.
7 Perneczky Géza, Az új festőiség magyarországi jelentkezése, Új Symposion, 1984, 9, 26.
8 Lásd az 1983. április 15-én kelt 19/1983 sz. minisztertanácsi rendeletet.
9 Bence György, Cenzúrázott és alternatív közlési lehetőségek a magyar kultúrában. Beszámoló a budapesti Kulturális Fórum alkalmából, AB Hírmondó, 1985, 4, 20-21.
10 A nyár folyamán kilátogató magyar művészettörténész-delegáció maga is megcsodálhatta e képeket, bár némelyek szerint legfeljebb „pszeudo-Kassákokról”, egy Fájó János által kassákos konstruktivista modorban készített „posztumusz szériáról” van szó, amelynek darabjai egy magyar származású New York-i műkereskedő közvetítésével kerülhettek Soros birtokába. Szekeres Andrea szóbeli közlései.
11 HINT/Néray, leíratlan magnókazetta.
12 Aczél György, Szocializmus, nemzet, kultúra, Bp., 1985, 168.
13 Aczél György kongresszusi beszéde, Népszabadság, 1985. március 27.
14 Lásd erről Révész már idézett Aczél-monográfiáját, ill. a Beszélő egykori híradásait és doku-mentumközléseit.
15 A hetvenes évek végétől mind több értelmiségit foglalkoztat az államosított kultúra meg-annyi diszfunkciója s ennek részeként a cenzúra és az „öncenzúra” naponként felmerülő erkölcsi, esztétikai dilemmái. Utóbbiak művészi lenyomatát máig is híven őrzik Mészöly, Konrád, Haraszti, Esterházy és mások ekkoriban született írásai. Akit a konszolidáció kul-túrpolitikájának sajátos „fejlődésregénye”, belső ellentmondásai és egykori elméleti modell-vitája is érdekel, az további fontos adalékokra lel, ha fellapozza a nevezetes Haraszti-dolgo-zat (A cenzúra esztétikája) bírálóinak, Petri Györgynek és Klaniczay Gábornak az egykori Beszélőben közzétett, gondolatgazdag fejtegetését, (BÖK, l, 94 és 210), Kőszeg Ferenc eset- gyűjteményét, Könyvkiadói cenzúra Magyarországon l-II. (BÖK, l, 239 és 518), illetve az AB Hírmondó 1985. 4. számát, benne a demokratikus ellenzék Kulturális Fórumhoz inté-zett felhívásával, Bence György, Tamás Gáspár Miklós tanulmányával, Konrád György esszéjével és más tipikus „cenzurológiai” leletekkel.
16 Erre nézve érdemes idézni kuriózumként Kádár két egykori spontán Jellemzését” a népiek vezéralakjairól: „Csurka megéri a pénzét, amikor a politika területére téved, agresszív, szemtelen, de gyáva is. [...] Hozzáfűzöm, én Csoórit nem tartom kifejezetten ellenségnek vagy imperialista ügynöknek. Politikailag felelőtlen, nacionalista ifjú titán, ő is valakinek az utódja akar lenni, ahogy más Veres Péter utódja szeretne lenni.” Megnyitó beszéd az MSZMP PB 1986. szeptember 9-i ülésén.
17 Idézet az 1984. október 18-i bizottsági ülés emlékeztetőjéből. AHA.
18 Uo.
19 Az anekdota forrása: HINT/Lónyai, 62.
20 Kőszeg Ferenc, Könyvkiadói cenzúra Magyarországon, I, BÖK, l, 239.
21 Szabó Miklós interjúja, in Csizmadia Ervin, i. m., Interjúk 75-77.
22 HINT/Kulcsár, 8.
23 Lásd erről HINT/Dornbach, HINT/Forgács + a kezdeti évek pályázati eredménylistáit.
24 HINT/Vásárhelyi, 27.