Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Kiadványok

Cím:	Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Ötödik fejezet
Szerző:	Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1997
Kiadó:	Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:	963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:	E

ÖTÖDIK FEJEZET

A nácik magukhoz ragadják a hatalmat
Aki a nemzetiszocializmust mindössze egy politikai mozgalomként kezeli,
nem érti annak lényegét. A nemzetiszocializmus több, mint egy vallás.
Annak eltökélt szándéka, hogy megteremtsük az új embertípust.
(Adolf Hitler)

Áttekintés

Hatalomra jutása után Adolf Hitler néhány hét alatt megváltoztatta a németek életét, Joseph Goebbels, egyik legközelebbi munkatársa a következőkkel büszkélkedett 1933-ban:

„Az általunk véghezvitt forradalom totális forradalom. A közélet valamennyi területét érinti a legapróbbtól a legkiemelkedőbbig... Az egyéniséget kollektív faji tudattal helyettesítettük, az egyént pedig a közösséggel... Létre kell hoznunk azokat a szervezeteket, melyekben minden egyes polgár életének valamennyi mozzanatát a párt fogja szabályozni, mint az egész német nép megszemélyesítője. Nincs többé önhatalmú akarat. Nincs többé szabadon szárnyaló képzelet, melyben az egyén önmaga lehet... A személyes boldogság ideje lejárt."1

Hogyan csinálta ezt Hitler? Hogyan rombolta le a weimari köztársaságot, és hogyan változtatta át olyan totális rendszerré, mely az ember életének valamennyi mozzanatát ellenőrzi?
Sokan mutattak rá arra, hogy Hitler nem egy csapásra pusztította el a demokráciát, hanem lépésről lépésre: az egyik, látszatra kis kompromisszumot követte a másik, majd még egy. Mikor már többen is rádöbbentek a veszélyre, addigra egyedül maradtak, elszigetelve. Ez a fejezet ezeket a lépéseket vizsgálja meg. Arra is megpróbál fényt deríteni, hogy miért tiltakozott olyan kevés német szabadságának elvesztése miatt, miközben a többség lelkesen üdvözölte a nácik által bevezetett változásokat. Fritz Stern történész szerint „a nemzetiszocializmus vonzerejét, és talán más totalitárius diktatúrákét is ebben a században, a mindenek feletti tekintély és hatalom ígérete jelentette. Világos volt és egyszerű." Ennek eléréséhez a németek feladták azt, „amit oly sokáig fontosnak tartottak: a fennálló jogrendet, a szabad sajtót, a szólásszabadságot és a habeas corpus nyújtotta elemi védelmet".2

A. J. P. Taylor angol történész Adolf Hitlernek arra a különleges tulajdonságára helyezi a hangsúlyt, „mellyel az elcsépelt gondolatokat tettekre fordította. Nagyon komolyan vette azt, ami mások számára csak puszta fecsegés volt. A benne lévő hajtóerő egyfajta kíméletlen ragaszkodás volt a leírtakhoz. Irodalmi előfutárai fél évszázadon keresztül pocskondiázták a demokráciát. Hitler létrehozta a totalitárius diktatúrát... Az antiszemitizmusban sem volt semmi új... Minden, amit Hitler a zsidók ellen tett, logikusan következett azokból a faji dogmákból, melyekben a legtöbb német többé-kevésbé hitt. Ugyanez volt a helyzet a külpolitikával. Hitler szavukon fogta a németeket. Arra kényszerítette őket, hogy meggyőződéseik szerint éljenek, illetve idővel elfeledtette velük azokat, legnagyobb sajnálatukra."3
Más tudósok arra mutatnak rá, hogy amint hivatalba lépett, ígéretek és követelések forgószelét indította el, terrorizálva ellenfeleit és megosztva a német népet. Ahogy egy szemtanú Milton Mayer könyvében visszaemlékezik, „nem volt idő gondolkodni... A diktatúra és a létrejövő új rendszer legfőképpen figyelemelterelő volt. Felmentette a gondolkodás alól azokat, akik különben sem akartak gondolkodni."4
Hannah Arendt, aki a 30-as években hagyta el Németországot, hosszú időn keresztül vizsgálta a totalitárius rendszereket. Arra a megállapításra jutott, hogy „a szabadságot megszüntető összes politikai rendszer közül csak a totalitárius törekszik tudatosan arra, hogy kiküszöbölje a gondolkodást. Az embereket nem lehet elhallgattatni, csak a beszédtől eltiltani lehet. Minden egyéb külső körülmény mellett, még korunk egyre növekvő lármájában is, a gondolkodás lehetséges marad."5

1. OLVASMÁNY

A demokrata és a diktátor

A 30-as évek elején nagyon súlyos válság fenyegette az országokat világszerte. A munkanélküliség növekedésével egyre több ember gondolta úgy, hogy nemcsak vezetőik hibáztak, hanem magában a rendszerben is baj van. Szinte valamennyi választás új vezetőket emelt hatalomba mindenhol. Közülük sokan, mint Adolf Hitler, a demokrácia ellenségei voltak.
Három évvel hatalomra kerülése előtt Hitler nyilvánosan kijelentette: „mi, nemzetiszocialisták sohasem állítottuk, hogy demokratikus nézeteket vallunk. Már többször is nyíltan kijelentettük, hogy a demokratikus eszközökre csak a hatalom megragadásáig tartunk igényt, és miután a kezünkben lesz a hatalom, megtagadjuk ellenfeleinktől azokat az eszközöket, melyek nekünk megengedettek voltak ellenzéki korunkban... Számunkra a parlament nem végső cél, csak egy eszköz annak eléréséhez." Túl kevesen voltak, akik szó szerint vették Hitler szavait. A többség inkább „szemet hunyt, és elnézte a nemzetiszocializmus baljóslatú és alapvetőién gonosz elemeit. Figyelmüket inkább a hirdetett eszme vallásszerűsége keltette fel, az üdvözülés ígérete, mely oly agyafúrtan és oly sokféleképpen kínálkozott" - írja Fritz Stern.6
Bernt Engelmann tizenkét éves volt 1933. január 30-án - azon a napon, amikor Hitler Németország kancellárja lett -, de sosem fogja elfelejteni annak a napnak az eseményeit. Azon az estén a család a rádióból egy új bemondó hangját hallotta, így ír erről:

A hangja teljesen más volt, nem olyan, mint amilyent megszoktunk: megszűnt a nyugodt tárgyilagosság, a hang fanatikus szenvedéllyel áradt... Sok évvel később, amikor a Harmadik Birodalom már a múlté volt, kutatni kezdtem egy kölni rádió archívumában, és megtaláltam azt a bizonyos szöveget, amit a bemondó január 30-án este felolvasott. Gondos átolvasás után ugyanaz az elképedés és undor töltött el, mint 12 éves koromban.
De ott volt félreérthetetlenül, a bemondó úgy mondta a szöveget, ahogy egy felhangolt szemtanú a monacói nagydíj finiséről számolna be:
„Lángoló fáklyák ezrei özönlenek végig a Wilhelmstrassén... Elmasíroznak a Brandenburgikapu alatt az SA barna oszlopai, egy hosszú és fáradságos harc győztesei, egy harcé, mely sok áldozatot követelt. A lobogók vérvörösen izzanak, fehér mezőben ragyog a horogkereszt, a felkelő nap szimbóluma. Diadalmas, lelkesítőjel.
És most - igen! Ebben a pillanatban meghalljuk dél felől a vonuló lábak dübörgését. A Stalhelm egység érkezik. A tömeg visszafojtott lélegzettel figyel, a fáklyák lobognak... Fáklyák, fáklyák mindenütt, fáklyák és vidám tömeg. Százezer hang kiáltja boldogan: Sieg Heil! Heil Hitler!
És ott, az ablakban, magasan az éljenző tömeg és a fáklyalángok tengere felett áll von Hindenburg birodalmi elnök, a tiszteletreméltó tábornagy... Vigyázzban áll, mélyen meghatódva a pillanattól. És a szomszédban, a Birodalmi Kancelláriában a Führer, igen, a Führer! Ott áll minisztereivel Adolf Hitler... Az első világháború ismeretlen katonája, a be nem hódolt harcos, a szabadság zászlóvivője..."7

Az akkor 15 éves Melita Maschmann egyike volt a felvonuláson részt vevő németek ezreinek. Később mesélte, hogy „néhány hátborzongató emléke annak az éjszakának máig megmaradt. A lábak földhöz csapódásának zaja, a vörös és fekete zászlók komor pompája, a fáklyák fellobbanó fénye az arcokon, és a dalok, melyek dallama egyszerre volt agresszív és szentimentális."8

Másnap Hitler így szólt a német néphez:

Az új nemzeti kormány első és legfontosabb feladatának az egységes nemzeti akarat és lélek visszaállítását tartja. Őrizni és védeni fogja azokat az alapokat, melyeken nemzetünk ereje nyugszik. Szigorúan védelmezni fogja a kereszténységet, erkölcsiségünk alapját; védeni fogja a családot, államunk és népünk alapegységét. Minden társadalmi rend és osztály felett állva fogjuk népünket újra nemzeti és politikai egységének tudatára és az ebből következő feladataira ébreszteni.
A kormány Németország ifjúságának oktatását nagyszerű múltunk tiszteletére és régi hagyományaink iránt érzett büszkeségre kívánja alapozni. Ennek érdekében harcot hirdet a szellemi, politikai és kulturális nihilizmussal szemben. Németországnak nem szabad sem most, sem a jövőben az anarchikus kommunizmus áldozatául esnie.
A féktelen ösztönök helyett a kormány újra a nemzeti fegyelmet teszi irányadóvá. Ennek keretében nagy gondot fog fordítani mindazokra az intézményekre, melyek nemzetünk erejének és hatalmának igazi biztosítékai.

Max von der Grün családja és barátai körében hallgatta a beszédet.

Hitler február elsején jelentette be hivatalosan új kormányának megalakulását. Nem a Reichstagban, a megválasztott parlamentben, hanem a rádión keresztül. A szándék elég egyértelmű volt. Most mindenki megtudhatta, hogy Hitlernek nincs többé szüksége a parlamentre.
Vajon tisztában voltak-e az emberek azzal, hogy Hitler megveti a parlamentet? Kétlem. Mindenesetre a családom számára elég egyértelmű volt, hogy Hitler nem kívánt beszédet intézni ahhoz a „tömeghez", értsd: a Reichstag képviselőihez, hanem közvetlenül a néphez fordult. A nagyanyám ezt óriási előrelépésnek tartotta.9

1933. március 4-én - pont egy hónappal Hitler hivatalba lépése után - Franklin Delano Roosevelt lett az Egyesült Államok elnöke egy olyan választáson, melyre kétség és bizonytalanság nyomta rá bélyegét. Ahogyan Thomas L. Stokes újságíró megjegyezte: „az emberek sokkal inkább valami ellen szavaztak, mintsem valamire".
A beiktatás napján Roosevelt rádióbeszédben nyugtatta az aggódó amerikaiakat: „Ez a nagy nemzet fenn fog maradni, ahogy eddig is fennmaradt, újjászületik és virágozni fog. Ezért először is hadd hangsúlyozzam szilárd meggyőződésemet, hogy az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga - a névtelen, értelmetlen, indokolatlan rettegés, ami megbénít minden szükséges erőfeszítést, ami a hátrányt előnnyé változtatná... Nem kételkedünk a nélkülözhetetlen demokrácia jövőjében. Az Egyesült Államok népe nem vallott kudarcot. Választásukkal kifejezték, hogy érdekeik közvetlen, erőteljes akciókat kívánnak... Kívánságaik végrehajtójának engem választottak, és én ezt ajándékként elfogadom."
Stokes azt mondja az elnök hivatalban töltött első éveiről, hogy „Roosevelt 1933-ban diktátorrá válhatott volna, de nem vált azzá... Az első feladata az volt, hogy valamit tegyen, mégpedig gyorsan az ország bankrendszerének megmentésére. .. Ezt megoldhatta volna egy csapásra a bankok államosításával, de nem ezt tette, bár erre ösztökélték. Ezzel szemben a bankokat visszaadta tulajdonosaiknak és működtetőiknek, és célját a rendszer lassú, a törvényt tiszteletben tartó reformjával valósította meg."10

Mi nemzetiszocialisták sohasem állítottuk, hogy demokratikus nézeteket vallunk… Számunkra a parlament nem végső cél, csak egy eszköz annak eléréséhez.

Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga - a névtelen, értelmetlen. indokolatlan rettegés, ami megbénít minden szükséges erőfeszítést, ami a hátrányt előnnyé változtatná… Nem kételkedünk a nélkülözhetetlen demokrácia jövőjében.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Bár Fritz Stern még hétéves sem volt 1933-ban, Bernt Engelmannhoz hasonlóan sosem fogja elfelejteni azt, amit Hitler beiktatásának napján látott és hallott. Mivel magyarázod, hogy a legtöbb német sohasem felejtette el ezt a napot? Stern „politikai nevelése" kezdetének nevezte.
Véleményed szerint mit értett meg ezekben a napokban a vezetők és a vezetettek viszonyáról? Az állampolgárok szerepéről a demokráciában?
Mennyire képes egy parádé lenyűgözni az embereket - különös tekintettel az éjszakai fáklyás felvonulásra? Mi történik az egyénnel a tömegben? Mit gondolsz, miért váltják ki a nagygyűlések és a parádék ezt a hatást? Hogyan fordította ezt Hitler a maga javára?
Mit értett Hitler azon a fogadalmán, hogy az új nemzeti kormány meg fogja „védeni a kereszténységet"? Jézus azt tanította követőinek, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Hogyan lehetséges az, hogy valaki a kereszténységet a szomszédok egymásra uszításával akarja megvédeni? Hitler fogadalmat tett, hogy harcot indít a „szellemi, politikai és kulturális nihilizmus" ellen. A nihilizmust gyakran úgy definiálják, mint a tapasztalat valóságának szisztematikus tagadását és a tapasztalatból származó minden érték és jelentés elvetését. Kiknek a „szellemi, politikai és kulturális" tudatát akarta Hitler elismerni és kikét megtagadni? Hogyan használta fel a nyelvet igazi mondanivalója elrejtésére? Hogy elterelje a figyelmet céljairól? Hogyan válhatnak a hallgatók éberebbé azzal szemben, ahogyan néhány beszélő a nyelvet mondanivalója elrejtésére használja?
Miután Hitler átvette hivatalát, a New York Times vezércikke a következő címmel jelent meg: A megszelídült Hitler. A cikk elismerte Hitler múltjának vadságát, a törvényességgel való szembehelyezkedését, a jövővel kapcsolatban azonban bizakodó volt. „Ilyen típusú átalakulásokra mindig számíthatunk, ha egy demagóg felelősségteljes pozícióba küzdi fel magát" - írta a szerkesztő, majd így folytatta: „Állítólagos programjának legerőszakosabb részei" enyhülni fognak vagy el is tűnnek. Tapasztalataid szerint megváltoznak az emberek, ha felelősségteljes pozícióba kerülnek? Mit gondolsz, miért döntöttek sokan úgy, hogy elhiszik, Hitler megváltozott? Mit kellett volna tenniük, ha nem hittek volna ebben az „átváltozásban"? Mit értett Roosevelt azon, hogy „az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga - a névtelen, értelmetlen, indokolatlan rettegés"? Hogyan használta fel Hitler ezt a félelmet?
Bibó István magyar politológus hasonlóan gondolkozott 1948-ban. A demokratát ő is félelem nélkül élő emberként írja le.11
Hasonlítsd össze Hitler február 1-jei proklamációját Roosevelt beiktatási beszédével! Milyen értékek tükröződnek a beszédekben? És a vezetők szemléletmódjában a változásokat illetően?
A rádió feltalálásának köszönhetően a 30-as években a világ vezetői sokkal közelebb kerültek az emberekhez, mint korábban bármikor. A polgárok először hallhatták maguk is a világ vezetőit. Bili Moyers televíziós újságíró még most is fel tudja idézni Roosevelt és Hitler hangját. Margot Stern Strom, a FacingHistory Alapítvány igazgatója interjút készített Moyersszel. Az újságíró így emlékezik: „Bár előtte sohasem hallottam még róla, szinte éreztem azt az ördögi szenvedélyt, ami Hitlert irányította, azt a vak indulatot és hipnotizált őrületet, ami úrrá lett rajta és követőin és Németország nagy részén.
És ezután, Rooseveltet hallgatva, meghallottam ezt a megértő, nagylelkű és némiképp paternalisztikus személyiséget, aki, bár gazdagságban és kiváltságos környezetben nőtt fel, jól ismerte a mélyebb társadalmi problémákat is. Az emberi hangban tükröződnek a beszélő jellem- és személyiségvonásai."12
Manapság nemcsak halljuk, láthatjuk is a világ vezetőit. Mennyire hatásos a látvány? Mit tudhatsz meg egy emberről hanghordozásából? Abból, ahogyan megjelenik a televízióban?

2. OLVASMÁNY

A demokráciát fenyegető veszélyek

A 30-as években a világgazdasági válság hatására az emberek egy része a kommunisták felé fordult. Másokra a fasizmus gyakorolt hatást, amely látszólag egyszerre kínált alternatívát a demokráciával és a kommunizmussal szemben. A fasiszták a demokráciát „túl lassúnak" találták, és úgy látták, hogy megosztja a nemzetet. Azt állították, hogy a demokraták önös, egyéni érdekeiket az állam szükségletei elé helyezik. Ezzel szemben ők egy erős, karizmatikus vezetőben bíztak, aki kifejezi a nemzet akaratát, és kielégíti a tömegek vágyait.
Az első fasiszta kormányt Benito Mussolini - aki korábban a szocialista párt tagja volt - alakította 1922-ben Olaszországban. Ez szolgált modellként Németország számára. Mindkét politikai rendszerben a Dúcé vagy a Führer szava volt a törvény. Nem függtek a törvényhozástól, bíróságoktól, de még a választóktól sem. Amikor megváltoztatták álláspontjukat, a politikai vélemény is változott. Hitler ezt így fogalmazta meg: a Führer olyan vezető, „akinek a nevében történik minden, akit mindenért »felelősnek« tartanak, de akinek a tetteit sehol sem lehet megkérdőjelezni", ugyanis „ő az a lángelme vagy hős, aki a tiszta faj embereként ölt testet". Az ilyen típusú vezető nem császár és nem is az élettől távoli, magába zárkózó diktátor. Tudja, hogy mi történik körülötte. Hitler szavaival élve, ő tulajdonképpen „gyakorló" pszichológus és szervező is egyúttal. Pszichológus - amennyiben tökéletesen birtokolja azokat a módszereket, melyekkel a lehető legnagyobb számban szerezhet passzív követőket, és szervező, hogy kiépíthesse támogatóinak szilárd csapatát, akik megőrzik az elért eredményeket. A követők közül kerül ki a tanácsadók elit csoportja, akik „fajilag a legrátermettebbek", és akik „a hatalomért folytatott természetes harc során emelkedtek ki".
A nemzet vezetőinek ilyenfajta dicsőítése azon a hiten alapult, hogy az emberek „nem intelligensek és nem hősiesek". „Erőszakos és durva érzések uralják őket, a gyűlölet, a fanatizmus és a hisztéria." Ezért a „legegyszerűbb érveket" kell „újra és újra ismételni". „Fanatikusan egyoldalúvá kell válniuk, olyanokká, akik az igazságot, a pártatlanságot és a játékszabályokat gátlástalanul figyelmen kívül hagyják."
Hitler és Mussolini szilárdan meg voltak győződve arról, hogy csak kevés ember rendelkezik annyi intelligenciával, hogy sokra vigye az életben, és hogy ezeknek az embereknek kötelességük a többiek felett uralkodni. A döntéshozatal túl bonyolult ahhoz, hogysem az emberekre lehetne bízni. A „nép egy olyan gyermeke" kell erre a feladatra, aki képes irányítani népét, kik ezért feltétel nélküli engedelmességgel tartoznak neki.
A 30-as években sokan találták vonzónak a fasizmust. Nemcsak Németországban és Olaszországban, hanem Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban is voltak fasiszta csoportosulások. A szociálpszichológus Zabedi Barbi szerint sokan azért vonzódtak a fasizmushoz, mert „problémáik megoldását ígérte, valamint erőt és célt adott számukra". Más kutatók a fasizmus felemelkedését a gazdasághoz kötik. Rámutatnak, hogy a fasisztákat gyakran azok a gazdag és jelentős befolyással rendelkező emberek juttatták be a hatalomba, akik presztízsüket, vagyonukat, befolyásukat féltették a demokráciától. Mások, mint Fritz Stern, úgy gondolják, hogy a fasiszták sikere az általuk kínált megoldások egyszerűségében és érthetőségében rejlett.

A fasizmus nem német vagy olasz eltévelyedés, sem pedig az 1930 - 1940-es évek valamilyen speciális történelmi jelensége. Bármikor megjelenhet, ha a társadalom immunrendszerét gazdasági hanyatlás vagy politikai hisztéria gyengíti meg, bárhol, ahol a demokratikus politikusok a szélsőjobboldali kihívásra a faji vagy kulturális tisztogatással történő kiegyezéssel válaszolnak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Készíts diagramot annak bemutatására, hogyan oszlik meg a hatalom a demokráciában! Kik gyakorolják a hatalmat? Milyen szerepet játszanak a törvények? Készíts diagramot a hatalom megosztásáról egy fasiszta államban! Kinek a kezében van a hatalom? Milyen szerepet játszanak az emberek? És a törvények? Mennyiben felelnek meg a diagramok a valóságnak?
Olvasd el még egyszer Carl Schurz és Otto von Bismarck álláspontját (Második fejezet, 5. olvasmány)! Hitler mely ötleteit találták volna vonzónak? Csatlakozott volna valamelyikük a nácikhoz?
Hogyan kapcsolódik össze Hitlernél a rasszizmus és az emberek irányítása? Vizsgáld meg Mussolini gondolatait a fajokról és a vezetésről! Mennyiben hasonlítanak ezek Hitleréhez? Melyek a legszembetűnőbb eltérések?
Hitler azt állította, hogy az emberek „nem hősiesek és nem is elég intelligensek". Szerinte „erőszakos és durva érzések uralják őket, a gyűlölet, a fanatizmus és a hisztéria". Mennyiben épült ezekre a hiedelmekre az első olvasmányban leírt beszéd és felvonulás? A fasizmus nem német vagy olasz eltévelyedés, sem pedig az 1930-40-es évek valamilyen speciális történelmi jelensége. Bármikor megjelenhet, ha a társadalom immunrendszerét gazdasági hanyatlás vagy politikai hisztéria gyengíti meg, bárhol, ahol a demokratikus politikusok a szélsőjobboldali kihívásra faji vagy kulturális tisztogatással történő kiegyezéssel válaszolnak.
1993-ban sokan meglepődtek azon, hogy a volt Szovjetunióban és a többi csatlós államban megjelent a fajgyűlölet. Eörsi István író és publicista nem osztja a meglepetést. Egy interjúban éppenséggel „a kommunista rendszer bűneinek legvisszataszítóbb következményeként" beszélt a rasszizmusról, s úgy látta, hogy a kommunizmus „még a fasisztoid szellemiséggel sem bírt végezni, s az negyvenéves Csipkerózsika-álmából felébredve ott folytatta, ahol 1944-ben abbahagyta". Eörsi interjúja igen éles reakciókat váltott ki.
Mit gondolsz álláspontjáról? Miért „alhatott Csipkerózsika-álmot" a fajgyűlölet a kommunista rendszerekben?
Mi a legjobb módszer a fasizmus legyőzésére? I. F. Stone újságíró szerint „a szabadság hagyományának ébrentartása. A szabadságot újra és újra tanítani kell, elmagyarázni minden új nemzedék számára. Az olyan társadalom - állította -, amelyikben az emberek nem mondhatják ki, amit gondolnak, nem jó társadalom, tekintet nélkül arra, hogy milyen gazdasági előnyöket kínál keveseknek vagy sokaknak. Az egyetlen abszolút érték, szeretném ezt hangsúlyozni, a gondolkodás szabadsága. Anélkül nincs szociális igazság sem, amelynek megteremtése pedig kötelességünk."13
Hasonlítsd össze ezt az álláspontot Hannah Arendtéével! Milyen kapcsolatot látnak mindketten a gondolkodás szabadsága és a szociális igazság között?

3. OLVASMÁNY

Célpont: a kommunisták

Hitler már az első perctől kezdve kereste és meg is találta azokat a lehetőségeket, melyekkel a politikai jogokat eltörölheti. Az elsőre hivatalba lépése után még egy hónapot sem kellett várnia. A Reichstag épületében tűz ütött ki. Hitler azonnal a helyszínre sietett, és ott a füstben és a zűrzavarban fogadalmat tett a felelősök szigorú megbüntetésére. Ahhoz sem kellett sok idő, hogy eldöntse, kik voltak a bűnösök. „Most majd megmutatjuk nekik!" - üvöltötte azon az éjszakán. „Most nincs kegyelem, aki az utunkba áll, azt eltiporjuk. A német nép túl sokáig volt engedékeny. Minden kommunista funkcionáriust le kell lőni. A kommunista képviselőket még ma éjjel fel kell akasztani. Minden kommunistaszimpatizánst be kell csukni. A szociáldemokratákra ... ugyanez a sors vár!" Hitler azonnal letartóztatási parancsot adott ki a kommunista párt vezetői, a kommunista szakszervezeti vezetők és minden olyan személy ellen, akinek bármi köze volt a kommunistákhoz. A náci rohamosztagok négyezer kommunistát és más radikálist hurcoltak táborokba napokon belül. Aki tudott, elrejtőzött. Ezt tette a fiatal képzőművész Wolfgang Roth is, akinek semmi köze nem volt a gyújtogatáshoz, de mint radikálist őt is gyanúsították, így emlékezett vissza azokra a napokra, melyeket barátaival „illegalitásban" töltött el:

Metával együtt minden éjszaka a városban másutt aludtunk. Nem bízhattunk senkiben, még a jó barátokban sem, ugyanis időközben náci besúgókká válhattak. A mindennapi létezés vált veszélyessé számunkra, és sosem tudhattuk, hogy szabad emberként éljük-e meg a következő éjszakát, a kővetkező napot... Az illegális csoportok többnyire négy-öt, egymást szinte alig ismerő emberből álltak. Ezek közül a sejtek közül néhány lebukott, ugyanis mindenhol besúgók vettek körül bennünket. Kávéházakban találkoztunk, és úgy tettünk, mintha sakkoznánk, pedig még azt sem tudtuk, hogy hogyan kell játszani, de csak így tudtunk találkozni és beszélni egymással.14

A rendőrség később bevitte kihallgatásra Rothot. Csak akkor engedték ki, amikor tisztviselők, akik régóta a szomszédai voltak, kezeskedtek érte. A barátai azonban nem voltak ilyen szerencsések, közülük sokat meggyilkoltak. Hitler nem törődött annak a kiderítésével, hogy vádolhatók-e gyújtogatással. Kiváló lehetőséget látott arra, hogy leszámoljon ellenfeleivel, és ő élt is ezzel.
A gyújtogatás utáni napon a kancellár két rendeletet bocsátott ki. A rendeletek elnevezései - A nemzet és az állam védelmére és Hazaárulás és a német nemzet elleni hazaáruló tevékenységek - egyértelműen jelzik, hogy Hitler terveiben milyen célt szolgált a gyújtogatás. További intézkedésig felfüggesztette az alkotmánynak azokat a részeit, melyek a személyi szabadságra vonatkoztak. Ettől kezdve a kormány lehetőséget kapott a posta átvizsgálására, magán-telefonbeszélgetések lehallgatására és táviratok elolvasására, valamint házkutatásra és vagyonelkobzásra.
A németeknek ettől kezdve megszűntek azok a polgári jogaik, melyeket az alkotmányuk garantált, bár szavazati joguk még megvolt, így az előzetes terveknek megfelelően március ötödikén választásokat tartottak.
A nácik ugyan megszerezték a szavazatok 44%-át, de nem lett többségük a Reichstagban. Sőt annak ellenére, hogy a kommunistákat „az állam ellenségeiként" bélyegezték meg, a párt 12%-ot, 81 helyet szerzett a választáson. De ezek a képviselők sosem tudták helyeiket elfoglalni, hiszen letartóztatás fenyegette őket, ha megjelennek a nyilvánosság előtt. Más ellenzéki pártok is megtartották pozícióikat: a szociáldemokraták 119 helyet szereztek, a katolikus Centrumpárt pedig 70-ről 73-ra növelte képviselői számát. A Néppárt és más konzervatív csoportok gyengén szerepeltek. A választási eredmények nem állították meg Hitlert. Úgy folytatta terveinek végrehajtását, mintha nem is lettek volna választások. Március 11-én kinevezte Joseph Goebbelst egy új kormányhivatal, a Népfelvilágosító és Propaganda Minisztérium élére. Hitler ezt nagyon fontos lépésnek tartotta a fasiszta állam kiépítése során: Goebbels és munkatársai majd megmondják az embereknek, hogy kit-kiket és miért kell gyűlölni. Még két hét sem telt el, amikor március 23-án a kormány bejelentette az első koncentrációs tábor megnyitását Dachauban. Az első lakók kommunisták voltak, kétszázan.
Ugyanazon a napon a Reichstag 411:94 arányú elsöprő többséggel megszavazta a Törvény a nép és a nemzet szenvedéseinek megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. A felhatalmazási törvényként is ismert jogszabály rövid és lényegretörő volt. „Lehetővé tette" Hitler számára, hogy megbüntessen bárkit, akit az állam ellenségének tart. A törvény azt is kimondta, hogy „a kormány által elfogadott törvények eltérhetnek az alkotmánytól". Csak a szociáldemokraták szavaztak a törvényjavaslat ellen, a Hitlerrel szemben álló többi képviselő már elmenekült. Az új törvénynek köszönhetően a nácik elkezdték a demokrácia szétrombolásának lassú, de szisztematikus folyamatát.

Most nincs kegyelem. Aki az utunkba áll, azt eltiporjuk. A német nép túl sokáig volt engedékeny. Minden kommunista funkcionáriust le kell lőni. A kommunista képviselőket még ma éjjel fel kell akasztani. Minden kommunistaszimpatizánst be kell csukni. A szociáldemokratákra… ugyanez a sors vár!

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Helen Fein az Accounting for Genocide (Elszámolás a népirtással) című könyv szerzője szerint egy csoport kiszemelésének határait nem szabad túlértékelni. Azt írja, hogy a népirtás valamennyi esetében „az áldozatokat már korábban a hatalommal rendelkező csoport kötelezettségi körén kívül lévőként" határozzák meg. Mit ért a kötelezettségi kör alatt? Kik a te kötelezettségi köröd tagjai?
Képzeld el, hogy a rendőrség egy nagyvárosban néhány nap alatt letartóztat négyezer embert. Körülbelül hány ember hallhatta, amint a rendőrség házról házra jár? Hány láthatta, amint négyezer férfit és nőt rendőrautóba tuszkolnak? Hány vette észre a váratlanul eltűnt munkatársakat, szomszédokat, barátokat? Miért nem emelte fel senki sem a szavát? Mit gondolsz, mennyiben befolyásolta az egyes emberek reakcióját az, hogy rohamosztagosok jöttek a kommunistákért? A németek kötelezettségi körük részeseinek tartották a kommunistákat? A februárban kihirdetett rendeletek felfüggesztették az alkotmánynak azokat a részeit, amelyek az egyéni jogokat védték. Ettől kezdve a kormány elolvashatta az emberek postáját, lehallgathatott minden telefonbeszélgetést, házkutatást rendelhetett el minden magyarázat nélkül.
Miért adta Hitler a személyi szabadságot felfüggesztő dekrétumoknak A nemzet és az állam védelmére, illetve A német nemzet elleni hazaárulás elkövetése és hazaáruló tevékenységek elnevezést? Miért adta annak a rendelkezésnek, mely lehetővé tette számára bírósági eljárás nélkül bárkinek a megbüntetését, akit ő ellenségesnek tart, a Törvény a nép és a nemzet szenvedéseinek megszüntetéséről elnevezést? Hogyan használta a nyelvet arra, hogy elrejtse céljait? Milyen volt a hangulat a Reichstagban, amikor elfogadták ezeket a törvényeket? Mennyiben segített ez Hitlernek?
A Harmadik fejezetben Molly Ivinstől idéztük, hogy „a legbizarrabb ötletnek" számít az, hogy „minél kevesebb a szabadságunk, annál nagyobb biztonságban vagyunk". Mennyiben vonatkoznak megjegyzései a német emberekre 1933 februárjában? Tényleg hittek abban, hogy nagyobb biztonságban vannak, amikor kevésbé voltak szabadok? Valóban nagyobb biztonságban voltak? Mennyiben igaz ez a kijelentés a kommunista rendszerekre? A mondat igazsága milyen következménnyel járhat totalitárius rendszerek bukása után?
Miért sikerült a Reichstaggal megszavaztatni a felhatalmazási törvényt? Miért fogadták el az emberek? Mik voltak döntéseik rövid távú következményei? És a hosszú távúak?
Roth azt mondta: „Nem bízhattunk senkiben, még a jó barátokban sem, ugyanis időközben náci besúgókká válhattak." Mit sugall ez arról, ahogyan a nácik elérték az engedelmességet?
Hogyan lehet egy demokráciát diktatúrává alakítani? Milyen lépésekből áll a folyamat? írd le válaszaidat a naplódba!
Nézd át az első fejezethez készített személyiségrajzot! Képzeld el, hogy téged, egyéni erényeiddel, gyengeségeiddel, képzettársításaiddal és neveltetéseddel az 1933-as Németországba visznek. Hogyan reagáltál volna annak a bizonyos napnak az eseményeire? Mit tudtál volna biztosan Hitlerről és a nácikról márciusban? Mi nem lett volna olyan egyértelmű? Kiben bíznál? Milyen politikát támogatnál? Milyet elleneznél?
Feltétlenül rögzítsd érzéseidet és álláspontodat a helyzettel kapcsolatban a naplódba! Félsz? Bizonytalan, netán magabiztos vagy?

4. OLVASMÁNY

Célpont: a zsidók

Hogy sikerre vigye forradalmát, Hitlernek ellenfeleit először izolálnia, majd megsemmisítenie kellett. Miután a kommunisták kikerültek a jogrend védelme alól, figyelmét a zsidókra irányította. Arra utasította a náci vezetőket, hogy „a zsidókérdést újra meg újra, megállás nélkül napirenden kell tartani. Minden érzelmi idegenkedést, bármily csekély is, kíméletlenül fel kell használni. Alapvető szabály, hogy az értelmiségiek körében a zsidókérdést a faj tudomány, a magas rendű etika eredményeinek felhasználásával kell megvitatni. Ugyanakkor a munkásosztály tagjainál csak az érzelmekre kell hatni, minden eszközzel fokozni kell a zsidókkal szembeni ellenszenvet."
A kampány részeként a kormány egynapos bojkottot rendelt el a zsidó üzletekkel, vállalkozásokkal szemben. Április 1-jén, egy szombati napon a németek nem vásároltak a zsidók boltjaiban, és nem kötöttek üzletet zsidó cégekkel. Julius Streicher, a bojkott irányítója, az antiszemita Der Stürmer című lap kiadója teremtette meg azt a hazugságot, amelyet ezután állandóan visszhangoztak, követve Hitler instrukcióit:

Az a zsidó, aki Németországot a véres első világháborúba belerángatta, és később elkövette a novemberi forradalom szörnyűségeit (a weimari köztársaság kikiáltása), most azzal foglalkozik, hogy hátba szúrja Németországot, lehetetlenné téve számára a felépülést a nyomorból és a szégyenből... A zsidó ismét a közhangulat megmérgezésével foglalkozik. A zsidó világ ismét a német nép meggyalázására készül. Április 1-jén, szombaton 10 órakor kezdetét veszi a német nép védekező akciója a bűnös zsidó világgal szemben. Olyan védelmi harc kezdődik, amelyre évszázadokon keresztül még sohasem mertek vállalkozni.15

Bár a bojkott nem volt olyan sikeres, mint ahogy a nácik remélték, sok zsidó aggódni kezdett a jövőjéért. Edwin Landau így írta le, milyen volt a bojkott Nyugat-Poroszországban lévő szülővárosában:

A reggeli órákban náci egyenruhások álltak minden zsidó bolt és gyár elé, és minden vásárlót figyelmeztettek, nehogy zsidó terméket vegyenek. A mi boltunk előtt is két fiatal náci posztolt, megakadályozva a vásárlók belépését. Számomra az egész hihetetlen volt. Ilyen mélyre nem süllyedhettünk. Ehhez mérhető képtelenséget a XX. században egyszerűen nem lehet találni. Ilyen és ehhez hasonló dolgok utoljára a középkorban történtek. Akárhogy is, a keserű valóság ott állt az ajtó előtt: két fiú barna ingben: Hitler végrehajtói.
És ezért a nemzetért kellett nekünk, fiatal zsidóknak a lövészárkokban állni esőben és hidegben, és védelméért vérünket hullatni. Megszűnt a régi idők bajtársiassága azokkal, akik megfertőződtek az új kortól?
Amint elsétáltak az utcán - közülük jó néhányon segítettünk többször is -, mosolyuk elárulta, hogy élvezik, amit tesznek.
Feltűztem háborús kitüntetéseimet, kimentem az utcára, és betértem néhány zsidó üzletbe, de mindenhol megállítottak, mielőtt beléptem volna. Forrongott bennem a düh, és szerettem volna a gyűlöletemet ezeknek a barbároknak a képébe ordítani. Gyűlölet, gyűlölet - mikor költözött belém? Csak néhány órával ezelőtt következett be bennem a változás. Az ország és a nép, melyet eddig szerettem és tiszteltem, ellenséggé vált.
Többé már nem voltam német, legalábbis ők nem tartottak annak. Ehhez persze nem lehet hozzászokni néhány óra alatt, de amit azonnal éreztem, az a szégyenérzet volt: szégyelltem magam, hogy valaha is ehhez a néphez tartoztam. Szégyelltem magam, hogy valaha is bizalmamba fogadtam sokat azok közül, akik most az ellenségüknek nyilvánítanak engem. Hirtelen az utca, sőt az egész város idegenné vált számomra. Szavakkal nem tudom kifejezni azt, amit azokban az órákban éreztem. Hazafelé tartva odamentem az egyik őrhöz, akivel ismertük egymást, és a következőket mondtam neki: „Még pelenkás voltál, amikor én már harcoltam ezért az országért." A következőt válaszolta: „Ne tegyen szemrehányásokat a korom miatt, uram... Arra utasítottak, hogy álljak ide." Ránéztem fiatal arcára, és megsajnáltam. Szegény, félrevezetett fiatalember!16

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen hazugságot mondott Streicher a beszédében? Milyen érzelmekre apellált? Miért használta a védekezőszót annak az akciónak a leírására, amit a németektől várt?
A bojkottot megelőző éjszakán Joseph Goebbels, az újonnan kinevezett népfelvilágosító és propagandaminiszter beszédében úgy utalt a németországi zsidókra, mint „vendégekre". Azt mondta hallgatóinak, hogy „ha azt hiszik, hogy visszaélhetnek vendégszeretetünkkel, akkor nagyot tévednek". Mire célzott Goebbels a zsidó származású német állampolgárokkal kapcsolatban? Mit mondott arról, hogy van-e joguk Németországban élni?
írd le a magad számára a bojkott szó magyarázatát!
Készíts identitásrajzot Edwin Landauról a bojkott előtt és után! Hogyan változott meg az önmagáról alkotott képe? Hogyan magyarázod a változásokat? Miért gondolta azt, hogy ilyen jellegű bojkott csak a középkorban volt lehetséges? Miben különbözött a középkortól a XX. század - az emberek voltak mások vagy kormányaik?
Milyen választási lehetőségei voltak az „árja" németeknek, amikor a nácik kihirdették a bojkottot? Milyenek a német zsidóknak? Mennyiben befolyásolta ezeket az intézkedéseket az, ami a kommunistákkal történt? Mik voltak az egyes választási lehetőségek rövid távú következményei? Mit gondolsz, mik lehettek volna a hosszú távú következmények? 1933-ban „kötelezettségi körük" részének tartotta-e a németek többsége a zsidókat?
A bojkott nem volt kötelező. Bár zaklattak minden „árját", aki zsidó tulajdonú boltba lépett be, senkit sem büntettek meg érte. Mit gondolsz: azok a németek, akik mégis úgy döntöttek, hogy zsidó kereskedőtől vásárolnak, tudhatták, hogy ezért nem büntetik meg őket? Talán a bűnhődéstől való félelem tarthatta vissza a többi németet attól, hogy zsidó üzletbe térjen be? Indokold válaszaidat!
A zsidó Hilda G., aki 1933-ban fiatal vidéki lány volt, a bojkottot felidézve elmeséli, hogy a németek hirtelen szembefordultak zsidó szomszédaikkal. Az akkor Berlinben élő Peter Gay csak kisebb antiszemitizmusra emlékezik a bojkott időszakában. Mit gondolsz, a vidéken élő zsidókat miért izolálták gyorsabban, mint a városiakat?

5. OLVASMÁNY

A rasszizmus törvényesítése

A bojkott előkészítette a terepet Hitler „faji" politikájának következő lépéseihez. Az emberek már jóval a hivatalos bejelentés előtt suttogtak a tervekről. Paul von Hindenburg elnök is tudomást szerzett a készülő zsidóellenes törvényekről, és április 4-én arra kérte Hitlert, hogy mentesítse a tőrvény hatálya alól a zsidó veteránokat, apáikat és fiaikat. Az első világháború alatt a német hadseregben több mint százezer zsidó szolgált, és közülük 12 000 halt meg szolgálat közben. Körülbelül harmincötezren kaptak kitüntetést. Mindezek tudatában az elnök a következőket írta: „Ha méltóak voltak arra, hogy harcoljanak és vérezzenek Németországért, akkor méltónak kellene tartani őket arra is, hogy a haza iránti szolgálatukat a szakmájukban folytathassák." Hitler Hindenburghoz intézett válaszlevelében méltatta az elnök „nemes szándékait", és megígérte, hogy megfontolja az elnök javaslatainak törvénybe iktatását. Ehelyett azonban emlékeztette az elnököt a törvények szükségességének okaira.

Az első az az égbekiáltó igazságtalanság, melyet az állam hihetetlen mértékű diszkriminációja eredményez hű német alattvalóival szemben. Ugyanis manapság számos szellemi munkakörben - például a jogi és orvosi pályákon - Németország számos részén, Berlinben és másutt a zsidók birtokolják a munkahelyek 80%-át.
Ugyanakkor német értelmiségiek százezrei, köztük számtalan veterán próbál megélni munkanélküli-segélyből, vagy az összeomlás határán állnak megalázó körülményeik miatt. A másik pedig az az államigazgatást ért megrázkódtatás, melynek oka abban rejlik, hogy egy teljesen idegen test, amely sosem vált eggyé a német néppel, és amelynek tehetsége elsődlegesen az üzleti életben nyilvánul meg, most a kormányzati pozíciók irányába nyomul, és elhinti egy olyan erkölcsi romlás magvát, melynek nagyságával a ma embere még megközelítőleg sincs tisztában. Annak, hogy a régi porosz állam oly tiszta volt, az egyik fő oka abban keresendő, hogy a zsidók számára csak korlátozott számban engedélyezték az állami hivatalok viselését. A tisztviselőkar megőrizte majdnem teljes tisztaságát.17

Április 7-én új törvény lépett életbe Törvény a köztisztviselői kar tisztességének helyreállítására címmel. Eltávolította a „nem árjákat" munkahelyeikről, hogy visszaadja a köztisztviselői állásokat az „igazi németeknek". Csak azok a zsidók tarthatták meg munkahelyüket, akik háborús veteránok, azok apja vagy gyermekei voltak. Aznap még egy rendelkezést bocsátottak ki, mely megfosztotta állásuktól a zsidó államügyészeket. Még a hónap vége előtt elbocsátották azokat a zsidó orvosokat, akik a társadalombiztosítási rendszer keretein belül tevékenykedtek. Közel ezzel egy időben a kormány drasztikusan korlátozta a középiskolákban oktató és tanuló zsidók számát is. E rendelkezések hatására a németországi zsidók 20%-a elvesztette állását. A következő hónapokban a törvényeket egyre több emberre terjesztették ki. Az év végén a németországi zsidó lakosság egyharmada nem keresett elegendő pénzt ahhoz, hogy kifizesse adóit. Az új törvények a zsidók gazdasági elszigetelésének kezdetét jelezték.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az 1933. áprilisi levélváltás Hindenburg és Hitler között bepillantást enged a két német vezető politikai beállítottságába. Mi késztette Hindenburgot az írásra? Ki tartozott az ő „kötelezettségi körébe"? Hogyan reagált Hitler? Milyen volt levelének hangneme? Hitler a zsidókat „idegen testnek" írta le, a német tisztikart pedig „tisztának". Mire célzott a zsidókkal kapcsolatban? Mennyiben alapultak nézetei a valóságon? Igaza volt Hitlernek? Tényleg zsidó volt az orvosok és a jogászok többsége? 1933-ban egy összeírás kimutatta, hogy az ország jogászainak 16,2%-a, orvosainak 10,8%-a, bíráinak pedig 2,7%-a volt zsidó. Néhány történész azt mondja, hogy a múlt megértésében az igazság kevésbé fontos, mint az, amit az emberek igaznak gondolnak. Mit érthetnek ezen? Egyetértesz? Hitler egyetértett volna?
Miben hasonlít a helyreállítás szó hitleri értelmezése a védekező szó streicheri értelmezéséhez?

6. OLVASMÁNY

A demokrácia szétrombolása

A Törvény a köztisztviselői kar helyreállítására nem csak a zsidókat érintette károsan. A kormány a törvény alapján elbocsáthatott minden olyan tisztviselőt, aki politikailag nemkívánatos nézeteket vallott, illetve aki „nem támogatná mindenkor a hazát fenntartások nélkül". A kormánynak nem kellett többé valós ok az elbocsátáshoz, megtehette anélkül is. A törvénynek azonban más hatásai is voltak. A bíráktól többé nem várták el a pártatlanságot. Éppen ellenkezőleg, azt kívánták, hogy „egészséges előítélettel" közelítsék meg az eseteket, és hogy „olyan ítéleteket hozzanak, melyek megfelelnek a nemzeti szocialista jogrendnek és a politikai vezetés akaratának". Az üzenet világos volt: „A mindennapi joggyakorlatban akkor jelenik meg a legjobban az eredeti nemzetiszocializmus, ha némán, de hűen követik a Führer gondolatait."
Bernhard Rust, az új oktatási miniszter egy alkalommal kijelentette: „Sokkal kevésbé fontos, hogy egy professzor kutatásokat folytasson, mint hogy asszisztenseit a helyes világnézetre nevelje." Ezzel más hivatalnokok is mélyen egyetértettek. Hans Schemm bajor kulturális miniszter kijelentette, hogy a tudomány értéke nem abban rejlik, hogy mennyi köze van az igazsághoz, hanem „a nemzetiszocialista forradalom szelleméhez" való hűségében. A köztisztviselőknek el kellett fogadniuk az új szabályokat, különben elvesztették állásukat. Nagyon kevesen nyújtották be lemondásukat. Horst Krüger édesapjának reakciója nagyon hasonlít sok más tisztviselőéhez.

Világéletében reggel 8.23-kor indult el otthonról a minisztériumba, és mindig másodosztályon utazott. Otthon elolvasta a régivágású újságot és a helyi napilapot. Sosem lépett be a pártba, sosem tudott semmit Auschwitzról, sosem fizetett elő a Völkischer Beobachterre, a náci párt lapjára, de minden reggel húsz percig, amíg a vonat be nem futott a friedrichstrassei állomásra, maga elé tartotta a lapot (mintha olvasná), hogy az emberek láthassák, milyen lojális a nép új államához. Az újságot aztán az állomáson hagyta...
Világéletében 4.21-kor jött haza, mindig ugyanazzal a vonattal, mindig ugyanabban a másodosztályú kocsiban, ha lehetett, mindig ugyanannál az ablaknál ülve. Jobb kezében mindig egy munkával teli irattáskát hordott, a ballal mutatta fel a bérletét, és sosem ugrott le a mozgó vonatról. Elérte célját: német közalkalmazott volt attól függetlenül hogy Noske, Ebert, Scheidemann vagy Bruning, Papen vagy akár Hitler vezette a kormányt, hűség és lojalitás vezérelték. A hivatal volt az ő világa.18

A mindennapi joggyakorlatban akkor jelenik meg a legjobban az eredeti nemzetiszocializmus, ha némán, de hűen követik a Führer gondolatait.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi a törvények célja? Hogyan használták fel a nácik a törvényeket a szabad véleménynyilvánítás korlátozására? Az emberek jogaiktól való megfosztására? Kik támogatták erőfeszítéseiket?
Ahogy olvastátok, Hitler egy másik tanácsadója is kifejtette, hogy a nemzetiszocialista forradalomnak nem célja az igazság. Mi volt a célja? Mit gondolsz, miért volt az „igazság" a forradalom első áldozata?
Készíts egy személyiségábrát Horst Kruger apjáról! Hogyan tudott a demokrácia támogatói és ellenzői számára is dolgozni? Kihez volt lojális? Mennyiben hasonlít a Medve, aki nem volt az című mesében lévő hivatalnokokra (Első fejezet, 1. olvasmány)? Mik a legszembetűnőbb eltérések? Léteznek ma is ilyen emberek?

7. OLVASMÁNY

Mindenki mindenki ellen

Hitler egyik munkatársa így jellemezte az új kormány viszonyát az ellenzékhez: „A kormány kíméletlenül elnyom mindenkit, aki szembeszáll vele. Nem mondjuk azt, hogy szemet szemért, fogat fogért, de aki kiveri egyik szemünket, annak lecsapjuk a fejét, és aki kiüti egyik fogunkat, annak szétverjük a képét."
Rudolf Diels, a berlini rendőrség politikai osztályának volt vezetője szerint ez a bánásmód a város utcáin nyilvánult meg a legszembetűnőbben. „Minden SA-tag az »ellenség sarkában« volt; mindegyik tudta, mi a kötelessége. A rohamosztagosok kitakarították a kerületeket... Nemcsak a kommunisták voltak veszélyben, hanem mindenki, aki valaha is kifejezte szembenállását Hitler mozgalmával szemben. Néhányukat a dachauihoz hasonló koncentrációs táborokba zárták. Mások »magánbörtönökben« találták magukat, melyeket Diels »pokoli gyötrelemként« jellemzett."19
A rohamosztagosok törvényellenesen végezték tevékenységüket, mégis nagyon csekély ellenállással találkoztak. Sőt sokan nyíltan támogatták tevékenységüket. Cristopher Isherwood angol író egy rövid történetben leírja, hogyan reagáltak a németek a nácikra:

Helyeslően mosolyogtak a hatalmas csizmákban feszítő fiatalokra, akik majd meghiúsítják a versailles-i szerződést. Elégedettek voltak, ugyanis rövidesen jön a nyár, Hitler megígérte, hogy megvédi a kiskereskedőket, mert az újságokban azt olvasták, hogy jobb idők következnek.
Hirtelen büszkék lettek szőkeségükre. Titkos borzongás futott át rajtuk, mint az iskolásfiúkon, érzéki gyönyörűség, hogy a zsidókról, üzleti riválisokról és a marxistákról, egy bizonytalanul meghatározott kisebbségről, akikhez nekik nincs közük, megnyugtatóan sikerült bebizonyítani, hogy ők tehetnek a vereségről és az inflációról.20

Április 26-ra a nácik már elég magabiztosak voltak ahhoz, hogy egy lépéssel fokozzák a terrort és a megfélemlítést. Létrehoztak egy speciális hivatalt, amelynek akciókat kellett végrehajtania a politikai ellenfelek ellen. A Hermann Göring vezetése alatt álló Gestapót (a Ceheime Staats Polizei - Titkos Államrendőrség - szavak kezdőbetűiből összeállított mozaikszó) felhatalmazták a „közbiztonság és a rend védelmére", melyhez a kihallgatástól az emberek „magánbörtönbe", majd később koncentrációs táborokba hurcolásáig terjedő eszközök széles skálája állt rendelkezésükre. Michael Burleigh és Wolfgang Wippermann történészek szerint a Gestapo tevékenységét nem bírói döntések alapozták meg, és akcióik nem képezték bírói felülvizsgálat tárgyát sem.21
A Kabaré című film ebben az időszakban játszódik. Ha módod van rá, nézd meg, esetleg a csoporttársaiddal együtt, majd ha akarjátok, beszéljétek meg!

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan használták fel a nácik a háborús nyelvezetet politikai ellenfeleik ábrázolására? A rettegés és megfélemlítés hangulatának kialakítására?
Korábban már felmerült, hogyan lehet egy demokráciát diktatúrává változtatni. Melyek a lépések? Fontos volt az itt leírt lépés? Mennyiben teszi érthetővé Isherwood azt, hogy miért választották sokan inkább a hallgatást? Te hogyan magyaráznád meg?
Fritz Stern és más történészek vitatják, hogy Hitlert „valaha is aggasztotta volna az általa kiváltott hazai és külföldi reakció". Uralmának első néhány hónapja azonban csak eléggé elenyésző aktív ellenállást váltott ki. Minden lépését „csend, hallgatólagos beleegyezés vagy támogatás" bátorította.22
Milyen más választási lehetőségük volt az átlagembereknek 1933 tavaszán? Mit tehettek volna? Mik lehettek volna tetteik rövid távú következményei? A hosszú távúak?

8. OLVASMÁNY

Az egyetemek elfoglalása

Miközben a Gestapo megfélemlítő akcióit szervezte, egyik csoport a másik után ajánlotta, fel támogatását a nemzetiszocializmusnak. Ez a folyamat a legszembetűnőbb az egyetemeken volt, amelyek mindig is függetlenségükkel kérkedtek. Peter Drucker osztrák közgazdász, akkor a frankfurti egyetem előadója, Hitler Németországgal kapcsolatos terveitől megrettenve elhagyni készült az országot, bár bízott benne, hogy ezt mégsem kell megtennie. Egy incidens azonban meggyőzte ennek ellenkezőjéről.

Ami mindössze néhány héttel Hitler hatalomra kerülése után meggyőzött arról, hogy azonnal el kell hagynom Németországot, az első náci irányítás alatt lezajlott kari értekezlet volt. A frankfurti volt az első egyetem, amelyet a nácik precízen bekebeleztek, ugyanis a vezető német egyetemek között ez volt a leghatározottabban liberális, olyan oktatói karral, mely büszke volt a tudományokhoz, a lelkiismereti szabadsághoz és a demokráciához való hűségére, így a nácik tudták, hogy a frankfurti egyetem ellenőrzése egyet jelent a német egyetemi világ ellenőrzésével. Ezzel az egyetemen is mindenki tisztában volt.
Mindezek mellett Frankfurtban a természettudományi kar mind tudományos tevékenységét, mind liberális beállítottságát tekintve kiemelkedő volt. A frankfurti tudósok közül is kiemelkedett egy Nobel-díj kaliberű biokémikus-fiziológus tudós, abszolút liberális beállítottságával.
Amikor a frankfurti náci komisszár kinevezését bejelentették (abban az évben február 25-e körül), és az egyetem valamennyi oktatója és tanársegéde összegyűlt a kari értekezletre, hogy hallhassa új urát, már mindenki ; tudta, hogy az erőpróba a küszöbön áll. Ezt megelőzően sohasem vettem részt kari értekezleten, de erre most elmentem.
Az új náci komisszár nem vesztegette idejét udvariaskodással. Rögtön közölte, hogy a zsidóknak ezek után tilos belépni az egyetem területére, és az itt dolgozó zsidók március 15-én, fizetés nélkül el lesznek bocsátva. Erre még a nácik haragos antiszemitizmusa ellenére sem számított senki. Ezután belekezdett egy olyan durva, mocskos és ordenáré szóáradatba, amilyent még a laktanyákban sem hall az ember, nemhogy az egyetemek világában. Egymás után mutogatva a tanszékvezetőkre, közölte, „vagy megcsinálják, amit mondok maguknak, vagy koncentrációs táborba viszik magukat". Amikor befejezte, csönd volt, mindenki a kitűnő biokémikus-fiziológusra várt. A nagy liberális felállt, megköszörülte a torkát, majd a következőket mondta:
„Nagyon érdekes volt, komisszár úr, és bizonyos szempontból tanulságos, de egyvalami nem volt számomra elég világos: lesz több pénz fiziológiai kutatásokra?"
A megbeszélés röviddel ezután véget ért, hogy a komisszár biztosította a tudóst arról, hogy rengeteg pénz lesz majd a „fajilag tiszta tudományokra". Néhány professzorban megvolt a bátorság, hogy zsidó kollégáikkal együtt távozzanak, de a többség biztonságos távolban maradt azoktól, akik néhány órája még közeli barátaik voltak. Torkig voltam az egésszel, és tudtam, hogy negyvennyolc órán belül elhagyom Németországot.23

Más professzorok más irányba indultak el. Martin Heidegger, a híres filozófus, akinek a szabadságról vallott gondolatai olyan diákokat ihlettek meg, mint Hannah Arendt, most azt mondta diákjainak és kollégáinak, hogy Németország szellemének friss levegőre van szüksége, és ezt a nemzetiszocializmus fogja biztosítani számára. Azt hangoztatta, hogy a kutatás szabadsága és a szólásszabadság negatív és önző gondolatok. Arra buzdította tanítványait, hogy ehelyett teljesítsék kötelezettségeiket a nemzettel szemben „gondolatban és tettben" egyaránt.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit mond Drucker arról a módszerről, ahogyan a nácik ellenőrzésük alá vonták az egyetemeket? Arról, ahogyan a német élet más területeit is ellenőrzésük alá akarták vonni? Liberális gondolkodású az az ember, aki az egyéni szabadság híve, és elfogadja az eltérő véleményeket. Mit gondolsz, a nácik miért döntöttek úgy, hogy először a legliberálisabb egyetemeket kebelezik be?
Egy német fizikus, Max Planck kérte Hitlert, hogy a zsidó tudósok megtarthassák állásaikat. Hitler a következőképpen reagált: „Ha a zsidó tudósok elbocsátása azt jelenti, hogy a kortárs német tudományos életet megsemmisítjük, akkor néhány évig tudomány nélkül fogunk élni." Mit sugall Hitler válasza saját értékrendjéről? És mit Planck kérése a sajátjáéról?
Ismersz-e olyan magyar tudósokat, művészeket, akik tiltakozásból vagy félelemből emigráltak Magyarországról a XX. században? Csak zsidó származásúak hagyták el Magyarországot?
A diákok gyakran tekintik példaképnek tanáraikat. Heidegger egyfajta megoldást kínált, Max Planck és néhány kollégája pedig másmilyet, amikor kegyeleti megemlékezést tartottak egy száműzetésben meghalt nem árja kémikus halála alkalmából. Noha az Oktatási Minisztérium erőfeszítéseket tett, hogy a professzorokat a részvételtől távol tartsa, sokan mégis úgy döntöttek, hogy leróják tiszteletüket a volt kolléga előtt. Planck így foglalta össze álláspontjukat: „Haber lojális maradt hozzánk, mi is lojálisak maradtunk hozzá." Hogyan határozta meg Heidegger a lojalitást? És Planck? Milyen példát mutattak tanítványaiknak? A nemzetnek?
„Nem szabad elfelejtenünk - írja Fritz Stern történész -, hogy az új rezsim első heteiben még megvolt a lehetőség az óvatos kritikára anélkül, hogy mártírsággal kellett volna fizetni érte. Olyan időszak volt az, amikor még maguk a nemzetiszocialisták is bizonytalanok voltak; amelyben a hatalom új birtokosai heves erőszakkal támadtak a kommunistákra, szociáldemokratákra és a prominens zsidókra, de óvatosak és gyakorlatlanok voltak a »tiszteletreméltó« emberekkel szemben."24 Hozzáteszi még, hogy néhány ember és csoport ellenállt, de a többség nem. Mivel magyarázod a cselekvés hiányát? Milyen szerepet játszott ebben az engedelmesség? Az alkalmazkodás igénye? A félelem? A rasszizmus? A munkahelyi előmenetel?
A tudósok kutatásaikat és gondolataikat úgy osztják meg egymással, hogy eredményeiket könyvekben, folyóiratokban hozzák nyilvánosságra, és előadásokat tartanak nemzetközi találkozókon. 1933 nyarára néhány amerikai és brit tudós attól tartott, hogy Németországban a tudományos szabadságot alárendelik olyan „politikai és egyéb szempontoknak, melyek a valódi tudományos kutatások és tudományok szempontjából lényegtelenek". Ezek után pedig el kellett dönteniük, hogy megszakítják-e kapcsolataikat német kollégáikkal. Nem tették. Mi motiválhatta őket? Igazuk volt?
Jacob Bronowski írja: „1933-ban, amikor Hitler megérkezett, a tudományos élet eddigi hagyományai egy éjszaka alatt semmivé lettek... Európa többé nem volt fogékony a fantáziára - és nem csak a tudományos elképzelésekre. A kultúráról alkotott teljes gondolatkör, a teljes koncepció, amely szerint az emberi tudás egyéni és felelősségteljes, egy véget nem érő kaland, a bizonytalanság peremén meghátrált."25 Drucker egyike volt azoknak a tudósoknak, akik 1933-ban elhagyták Németországot. Sokan cselekedtek így, például Albert Einstein, Sigmund Freud, Max Born, Thomas Mann, Szilárd Leó és Bartók Béla. Milyen hatással volt távozásuk a német és a magyar tudományos életre? A társadalomra?

9. OLVASMÁNY

Változások az iskolában

Ellen Switzer az 1930-as években volt diák Németországban, így meséli el egy Ruth nevű osztálytársa reakcióját a zsidók elkülönítésére irányuló intézkedésekre:

Legszimpatikusabb tulajdonsága az abszolút őszinteség volt, és az a jószándék, hogy mindenét megossza azzal, aki bármiben is hiányt szenved. Ha például hideg volt az iskolában... Ruth mindig odaadta a pulcsiját; mondván, hogy őt a hideg levegő felfrissíti. Ha valaki nem hozott tízórait, Ruth adott a sajátjából; akkor éppen nem volt éhes. Ugyanolyan nagylelkűséggel, ahogy ruháit és ennivalóját, gondolatait is megosztotta velünk, Ruth ízig-vérig náci volt.
Az iskolai holmija mellett mindig volt a táskájában jó néhány pamflet, brosúra, propagandaújság. Ha bárki ruhákról, a tanárával való problémájáról vagy a szüleiről akart vele beszélni, Ruth mindig készségesen rendelkezésre állt. A beszélgetés azonban mindig valahogy a politikára terelődött. .. „Nézd csak ezt a könyvet, ez pontosan elmagyarázza azt, amiről beszélek" - szokta mondani, miközben kezünkbe nyomott egy könyvet, amely őszinte meglepődésünkre pontosan arra vonatkozott, amiről vitatkoztunk. ..
Közülünk néhányan, főleg azok, akiket Ruth könyvei nem árjáknak (és ebből következően teljesen gonosznak) neveztek, gyakran kérdezgették tőle, hogy lehet az, hogy vannak zsidó, illetve zsidó származású barátai, amikor olvasmányaiból a gyűlölet sugárzik rájuk és őseikre. „Természetesen ezek nem rátok vonatkoznak" - mondta őszintén. „Ti jó németek vagytok. A többi zsidó, pacifista, szocialista és liberális az, aki elárulta Németországot, és Hitler meg akarja fosztani őket befolyásuktól..."
Amikor Hitler ténylegesen hatalomra került, és a helyzet úgy alakult, hogy a zsidó származású diákok, vagyis azok, akik zsidók voltak, vagy egyik ősük volt zsidó, még akkor is, ha maguk keresztények voltak, el lettek különítve úgy, hogy az „árják" nem kerülhettek velük kapcsolatba, Ruth odament és elnézést kért azoktól, akikkel ezután már nem tudott beszélni. „Lehet, hogy az egész egy félreértés - mondta -, és a dolgok majd bizonyára tisztázódnak. Hitlernek tudnia kell, hogy mit csinál, és én követem az utasításait." Nemcsak hogy nem beszélt többé kiközösített osztálytársaival, hanem gondosan felírta azokat, akik ezt megtették, és fel is jelentette őket.26

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan lehetséges az, hogy valaki olyan kedves, mint Ruth, de emellett náci is? Mit sugall az ő története azokról, akik a nácik tanításait vonzónak tartották? Mit értett Ruth azon, amikor azt mondta: „Ezek természetesen nem rátok vonatkoznak"? Mondtál-e vagy hallottál-e már hasonló megjegyzést, ha a csoportra jellemző kép nem illett egy tagjára?
A háború után volt iskolaigazgatójával beszélgetve Ellen megtudta, hogy Ruth egy olyan koncentrációs táborban dolgozott nővérként, ahol „úgynevezett kísérleteket végeztek magatehetetlen elmebetegeken". Az igazgatónő a következőket mondta Ruthról: „Nem volt ő igazából gonosz ember, én inkább ideológusnak nevezném. Ha egyszer elkezd hinni valamiben - mindegy, menynyire romlott, értelmetlen és gonosz is -, nem tud szabadulni tőle. Most börtönben ül, de valószínűleg változatlanul meg van győződve hitének igazáról." Egyetértesz ezzel az értékeléssel?

10. OLVASMÁNY

Megleckéztetés

A tavasz végére a németek egy része már nyíltan szembefordult szomszédaival. Quentin Reynolds amerikai újságíró egy, az „új" Németországban történt zavaró incidensről számolt be:

Akkor történt, amikor Bili és Martha Dodds, nagykövetünk gyerekei meghívtak magukkal Ausztriába, a salzburgi zenei fesztiválra. Útközben megálltunk Németországban egy éjszakára. Már voltam ott egy alkalommal, és nyugodt, csendes városnak ismertem meg. Amikor éjfél körül megérkeztünk a Königstrassén levő szállodánk elé, az utca tele volt izgatott boldog emberekkel, és úgy tűnt, mintha a bábkészítők fesztiváljába keveredtünk volna. „Díszfelvonulás lesz?" - kérdeztem a szálloda alkalmazottját, miközben bejelentkeztünk... Jókedvű fickó volt, és úgy nevetett, hogy még a bajsza vége is rázkódott. Aztán így szólt: „Hát éppen díszfelvonulásnak is nevezhetnénk: valakit móresre tanítanak."
Martha, Bili és én csatlakoztunk a tömeghez. Mindenki nagyon izgatott volt, nevettek, beszélgettek... Meghallottuk a zenét: hangos és harsogó volt. Az emberek a járdán gyülekeztek, várakozással teli nevetés hangzott mindenütt. Ekkor meghallottuk a tömeg üvöltését, három háztömbnyiről, egyre erősödő, harsogó nevetés keveredett a zenével.
A banda, amelyet most már láttam is, egy SA-zenekar volt, nem bábosok. Fáklyafény és horogkeresztes zászlók kíséretében elvonultak mellettünk. Mögöttük két hat láb magas (kb. 183 cm) rohamosztagos jött, félig támogatva, félig vonszolva egy emberi alakot. Az első percben nem tudtam eldönteni, vajon férfi vagy nő az illető. A feje kopaszra volt nyírva, és az egész koponyája be volt kenve fehér porral. Bár az illetőn szoknya volt, akár bohócnak öltözött férfi is lehetett volna. A tömeg körülöttem ordítozott a látványtól. És amint az SA-legény teljesen felemelte, megláttuk a nyakába akasztott táblát: „Zsidóval akartam együtt élni!"
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy férfi vagy nő-e, és a körülöttem levő emberek túl hangosan nevettek ahhoz, hogy megértsék a kérdéseimet. Miután elhaladt mellettünk az alak, a tömeg magával ragadott az utcára. Egy emeletes busz dübörgött be az utcára, és a tömegbe kerülve leállt. A sofőr megadásképpen jóindulatúan felemelte kezeit. Arcok jelentek meg a busz ablakaiban. Az emeleten az emberek nevettek, és az alakra mutogattak. Az SA-legény felemelte, hogy jobban láthassák.
Ekkor hirtelen valakinek az az ötlete támadt, hogy azzal a valamivel masírozzanak be a szállodánk előcsarnokába. El is indultak, és a tömeg nagy része követte őket. A banda közben játszott tovább az utcán. Ekkorra megtudtam, hogy az a valami egy lány volt, és Anna Rathnak hívták. A roham-osztagosok újra kivitték az utcára, és a tömeg tovább hömpölygőit velük a következő szállodába.
Azután hirtelen mindenki egy kicsit belefáradt a tréfába. Már későre járt, és holnapra is voltak még mókák. A banda játszani kezdte a Horst Wessel-dalt. A Königstrassén végig legalább ötezer ember énekelt együtt vigyázba állva, jobb kezét előre lendítve. A mulatság véget ért. A zászlók, a banda és a felvonulók eltűntek az utca végén.
A szálloda bárjában, miután az utolsó állandó vendég is elment, Anna Rathról kezdtük kérdezgetni a bárpultost. Elsuttogta a nő történetét és S. úr szerepét az ő életében. „Bizonyára hallottak már S. úrról, aki itt lakik" - kérdezte. Bólintottunk. Julius Streicherről beszélt, Hitler antiszemita cirkuszának irányítójáról. Azt mondják, hogy Berlinben zsidókat és más nemkívánatos elemeket kínoznak az Ismeretlen Katona sírja melletti rendőrségi épület alagsorában. Bárhogy is történt, kiáltásaik nem hallatszottak fel az utcára. Nürnbergben az agyafúrt Streicher megadta az embereknek azt a mulatságot, amire vágytak.
Megtudtuk, hogy Anna Rath elkövette azt a hibát, hogy megpróbált feleségül menni zsidó vőlegényéhez, az árja-zsidó vegyes házasságot megtiltó rendelkezés után.
Felmentem a szobámba és felhívtam Hawleyt Berlinben. A nácik mindig is letagadták az atrocitásokról időnként külföldön lábra kelő híreket, de itt volt a cáfolhatatlan bizonyíték. Rajtam kívül még újságíró nem látott atrocitást. Hawley egyetértett abban, hogy óriási sztorira akadtam, de kétségbe vonta, hogy távírón le lehet ezt adni, ezért azt javasolta, hogy ne említsem Doddsékat, ne kerüljön bele a nagykövet.
A történet leírása közben észrevettem, hogy remegek. Anna Rath groteszk fehér arca nem hagyott békén. Reggel elküldtem a történetet Barry Farisnak.
Aztán továbbmentünk, és a hét hátralévő részét Ausztriában töltöttük. Amikor visszatértem Berlinbe, a sok rám váró üzenet között volt egy távirat is Barrytől, amelyben írta, hogy nagy sikere van a történetemnek. Volt emellett még egy kérés is, hogy azonnal tájékoztassam Ernst Haufstaengl (ismertebb nevén Putzi, egy Harvardon tanult náci) irodáját.
Putzi roppant ideges volt, amin persze nem lepődtem meg. „Egy átkozott szó sem igaz a maga történetében!" - üvöltötte. - „Beszéltem a nürnbergi embereinkkel, és ők semmi ilyesmiről nem tájékoztattak."
Nagyon élveztem ezt a pillanatot. Rávigyorogtam és közöltem vele, hogy „abszolút igaza van". Csak fel akartam kelteni a New York-i irodám érdeklődését, ezért készítettem ezt az álhírt, ami az elejétől a végéig koholmány.
Putzi olyan éktelen lármát csapott, mintha a zongorát verte volna. Ennek gyorsan véget vetettem azzal a bejelentéssel, hogy az esetnek rajtam kívül még két hiteles szemtanúja volt. Amikor megmondtam a nevüket, Putzi nagyon rémült képet vágott. Beleroskadt a székbe, és a fejét fogva azt morogta, hogy nem kellett volna beugratnom. Amikor azt kérdeztem, hogy fel akarja-e hívni megerősítésként Doddsékat, azt mondta, hogy nem szükséges.
Néhány nap múlva dr. Göbbels sajtókonferenciát tartott, melyen úgy negyven riporter vett részt. Göbbels, aki ha összeszedte minden erejét, nagyon megnyerő tudott lenni, maga hozta elő a zsidók elleni atrocitások kérdését, közölve, hogy mindössze néhány elszigetelt jelenség fordult elő, melyet felelőtlen egyének követtek el.
Az első sorban ült Norman Ebbert, a London Times berlini irodájának vezetője, aki finom modorú férfi volt, de könyörtelen az újságírói tényfeltáró munkában.
„De miniszter úr - hallottam meg a hangját -, bizonyára hallott egy Anna Rath nevű árja lányról, akit végighurcoltak Nürnbergben csak azért, mert egy zsidóhoz akart férjhez menni." Göbbels elmosolyodott. „Tudom, hogy a Hearst Press és többek között az ön lapja is érdeklődik a történtek iránt. Hadd meséljem el önnek, hogyan fordulhatnak elő alkalmanként ehhez hasonló dolgok. A weimari időszak tizenkét évét embereink gyakorlatilag börtönben töltötték. Most a mi pártunk van hatalmon, és ők újra szabadok. Ha egy férfi tizenkét évet tölt börtönben, és hirtelen kiszabadul, örömében elképzelhető, hogy valami irracionális, akár még brutális dolgot is művelhet. Ez nem fordulhat elő az ön hazájában?"
„Ha ez történne - mondta Ebbert nyugodtan -, az illetőt azonnal visszadugnánk a börtönbe." Göbbels arca elkomorodott. Majd ismét elmosolyodott, és megkérdezte: „Vannak még kérdéseik?" így ért véget a sajtókonferencia, de Anna Rath története még nem zárult le. A történet végét Norman Ebberttől tudtam meg. Egy kollégája elment Nürnbergbe, és Annát egy elmegyógyintézetbe zárva találta meg.27

A NÁCIK MAGUKHOZ RAGADJAK. A HATALMAT

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit mond Quentin Reynolds története a náci Németországban zajló életről? Hogyan jellemeznéd a felvonuláson részt vevő embereket? Mit gondolsz, miért nevettek olyan sokat?
A szálloda alkalmazottja szerint megleckéztetés történt. Mi volt a lecke? Kinek szánták: az áldozatnák vagy a bámészkodóknak? Megtörténhetne-e a Reynolds által leírt jelenet az Egyesült Államokban?
Hát Szerbiában vagy Horvátországban? Magyarországon?

11. OLVASMÁNY

Kivégzett gondolatok

Májusra a nácik már könyveket égettek. Az első könyvégetés 1933. május 6-án történt. A berlini testnevelési főiskola hallgatói szétverték a Nemiségtudományi Intézetet, az egyik első, homoszexualitást vizsgáló kutatócsoportot, az intézmény alapítójának mellszobrát szertartásosan felakasztották, és a német himnuszt énekelve tizenkétezernyi könyvet égettek el. Négy nap múlva a Német Náci Diákok Szövetsége újabb máglyákon zsidó és egyéb „nemkívánatos" szerzők műveit égette el. Az egyik ilyen gyűlésen Joseph Goebbels ezt mondta az éljenző tömegnek: „A német nép lelke végre ismét megszólalhat. Ezek a lángok nemcsak egy régi korszak végét, hanem egy új korszak kezdetét világítják be!" Egy akkoriban Németországban élő amerikai, Lilian T. Mowrer így írta le az eseményt:

Lélegzet-visszafojtva néztem, ahogyan az első könyvet a tűzbe hajítja: akár-ha embert égettek volna. Azután sorra jöttek a diákok, nyalábnyi könyvvel a kézben, s közben iskolás gyerekek a mikrofonba üvöltöttek, hogy ítélik meg ezt és azt az írót, a nevek hallatán a tömeg pedig pfujozott és sziszegett. Érezni lehetett Goebbels mérgét a gyalázásokban. Tizennégy éves gyerekek szitkokat szórnak Heinére! A leghangosabban Erich Remarque regényét, a Nyugaton a helyzet változatlant gyalázták... megengedhetetlen, hogy a háborúnak ez a deheroizáló leírása elkedvetlenítse a Harmadik Birodalom katonáit.28

1933 tavaszának németországi eseményei közül a könyvégetésekre figyelt föl leginkább a külvilág. Helen Keller amerikai író később levelet írt a szervezőknek: „Nem tanultak semmit a történelemből, ha azt gondolják, az eszméket meg lehet ölni. A zsarnokok már sokszor próbálkoztak ezzel, de az eszmék feltámadtak és megdöntötték hatalmukat. Önök is elégethetik a könyveket, Európa legnagyobb elméinek könyveit, de a könyvekből az eszmék már régen kiszivárogtak, millió csatornán keresztül, és megannyi más elmét fognak felébreszteni."29 Mások a zsidó származású nagy német költő, Heinrich Heine szavait idézték. A XIX. századi könyvégetések kapcsán S mondta: „Ahol könyveket égetnek, előbb-utóbb embereket is égetni fognak." Ám a Heinét idézők sem igazán hitték, hogy ez bekövetkezhet.

A könyvek amelyeket olvastunk - Thomas Mann, Bernard Shaw, Stefan Zweig vagy Paul Claudel -, a társadalom elleni vádirattá váltak. Arra kényszerítettek bennünket, hogy nézzünk szembe a nemzetiszocializmussal. Ellenszegülésre ösztönöztek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Szerinted a nácik miért éppen a homoszexuálisokról szóló könyvekkel kezdték a könyvégetéseket? Milyen más könyveket égettek el? Miért éppen azokat választották ki? Ki döntött erről?
Lilian T. Mowrer így emlékezett: „Semmi sem botránkoztatott meg annyira, mint a könyvégetés. A máglyán égetett vértanúk látványa sem döbbentett volna meg ennyire, mert noha az emberek kínzása szörnyű dolog, az egyéniség ilyen parancsuralmi semmibe vétele végső soron sokkalta aljasabb, és a nácik egyre kíméletlenebbül alkalmazták fajelméletüket." Szerinted Mowrer miért reagált ilyen hevesen a könyvégetésekre? Hogyan magyarázod Helen Keller reakcióját? Te hogyan reagáltál volna? Miben különbözik egy könyvégetés egy felvonulástól vagy parádétól? Melyek a legfeltűnőbb különbségek? Szerinted a könyvégetések légköre hogyan hat arra, hogy mit írnak, mit adnak közre?
Inge Schollra másképpen hatott a könyvégetés. Noha ő is és testvérei is vonzódtak a nácikhoz, a tiltott könyveket továbbra is olvasták és továbbadták egymásnak:

A könyvek, amelyeket olvastunk - Thomas Mann, Bernard Shaw, Stefan Zweig vagy Paul Claudel -, a társadalom elleni vádirattá váltak. Arra kényszerítettek bennünket, hogy nézzünk szembe a nemzetiszocializmussal. Ellenszegülésre ösztönöztek.
Ezek a könyvek persze nem véletlenül kerültek a kezünkbe, barátainktól kaptuk őket... Ők már tudták, hogy a tapasztalatok nem az ember olvasmányaiból származnak, hanem tetteiből. A könyvek ösztönözhetnek, gondolatra ébreszthetnek, lámpást gyújthatnak. De a felismeréseknek csak akkor lesz valódi értelmük az ember saját életében, ha azt, amit helyesnek talált, a gyakorlatba is átülteti.30

A legtöbb önkényuralmi rendszerben az emberek könyveket csempésznek ki az országból és be az országba. Vajon az olvasás forradalmi tett-e?
Igaza volt Hitlernek és a többi zsarnoknak, hogy veszélyesnek tartotta a könyveket?

12. OLVASMÁNY

Ketten, hárman összegyűlnek

1933 tavaszán és nyár elején a nácik egymás után félemlítették meg a legkülönbözőbb csoportokat, szervezeteket. Májusra felszámolták a szakszervezeteket, a munkásoknak ezután a Náci Munkafront nevű új szervezetbe kellett belépniük. A cél az volt, hogy a munkásokat, akik közül sokan a szociáldemokratákat vagy a kommunistákat támogatták, a náci államba integrálják. Ezt követően júniusban Hitler törvényen kívül helyezte a szociáldemokrata pártot. Július közepére a náci párt volt az egyetlen politikai mozgalom egy olyan országban, ahol a parlament nem hozott többé törvényeket, és az alkotmány nem védte a polgári jogokat. A változások nem titokban zajlottak, épp ellenkezőleg: nagy csinnadrattával jelentették be és ünnepelték őket.
Más szervezetek is sorra kerültek. Még a speciális érdeklődési körök egyesületei, például énekkarok, focicsapatok, történelmi társaságok sem működhettek önállóan. Ahogy William Schreidan Allen történész mondta: „Valahányszor ketten, hárman összegyűltek, a Führer is jelen volt." Nem fogadta el mindenki a változásokat. Több mint 27 000 ember került börtönbe. Több ezren, köztük 63000 zsidó hagyta el az országot 1934-re. Az ország hatvanmilliós lakosságának többsége azonban maradt és alkalmazkodott az „új Németországban" való élethez.

Az a vágy, hogy az ember olyan jól élhesse életét, ahogy tudja, végezhesse munkáját és felnevelhesse gyermekeit, nem ítélhető el. Ahhoz pedig, hogy megérthessük az átlagos berlinit 1933-ban, meg kell próbálnunk elképzelni, mit tennénk egy ilyen szituációban.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Készíts a magad számára meghatározást az önkényuralom kifejezésre! A definíciód alapján írd le egy diktatórikus kormány működését.
Azt jelenti-e az önkényuralom, hogy valahányszor két-három ember összehajol, a Führer mindig jelen van? Mit gondolsz, a nácik miért akartak minden összejövetelt „náci gyűléssé" változtatni?
Milyenfajta ellenállásra volt szükség 1933-ban? Mik lehettek a következményeik az ilyen jellegű szembenállásoknak?
Before the Deluge (Özönvíz előtt) című könyvében írja Otto Friedrich, hogy „az a vágy, hogy az ember olyan jól élhesse életét, ahogy tudja, végezhesse munkáját és felnevelhesse gyermekeit, nem ítélhető el. Ahhoz pedig, hogy megérthessük az átlagos berlinit 1933-ban, meg kell próbálnunk elképzelni, mit tennénk egy ilyen szituációban." Mit gondolsz, te hogyan reagáltál volna?
Szedd időrendbe a náci törvényeket! Gondold végig, mely törvényeket hirdették ki először és miért? Hogyan készítette elő a terepet az a sorrend, ahogyan a törvényeket kihirdették, ahhoz, amelyek ezután következtek? Ezt követően olvasd el újra a nácik 1920-as programját (Harmadik fejezet, 5. olvasmány)! Mely pontjait valósították meg 1933-ra? Mit gondolsz, mi történt később? Hogyan védi az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése az amerikaiak azon jogait, hogy klubokat, politikai csoportokat, szakszervezeteket és más egyesületeket hozzanak létre? A válaszhoz tanulmányozd a Második fejezetet!
Hogyan szabályozza a gyülekezési és szólásszabadságot a magyar alkotmány? Milyen következményei vannak a gyülekezési szabadságnak? Milyen előnyei és hátrányai?

13. OLVASMÁNY

Az új német faj kitenyésztése

1933 júliusában a nácik a társadalom egy újabb csoportjával fordultak szembe. Kihirdették az örökletes betegségek terjedésének megakadályozásáról szóló töményt. A törvény lehetővé tette a német kormány számára, hogy sterilizáltasson bárkit, aki olyan veleszületett betegségtől szenved, mint a gyengeelméjűség, skizofrénia, mániás-depresszió, epilepszia, vakság, süketség és az alkoholizmus néhány formája. A törvény célja az volt, hogy „mindig legyen elegendő számú genetikailag egészséges család, sok magasrendű, fajilag értékes gyermekkel. Az egészséges faj eszméjének lényege a tenyésztés. A törvény végrehajtóinak tisztában kell lenniük a német nép tenyésztési céljaival."
- A törvény arra irányult, hogy segítségével létrehozzák az „árják" tiszta fajú társadalmát, a nácik által alsóbbrendűnek minősítettek elkülönítésével és megsemmisítésével. Ahogy Hitler a Mein Kampfban mondta: „Minden, amit ma csodálunk a Földön - tudomány, művészet, technika és találmányok -, az néhány nép és eredetileg természetesen egy faj (az árják) kreatív alkotása. Rajtuk alapul egész kultúránk létezése. Ha ők elpusztulnak, Földünk szépsége velük együtt szállna sírba." Céljuk elérése érdekében a nácik elhatározták, hogy sterilizálják az alsóbbrendű faj vérével „beszennyezett" nőket. Ezzel tervük szerint lehetetlenné teszik, hogy a vegyes házasságokból („árják" és zsidók, feketék vagy cigányok közötti házasságokból) származó lányoknak gyermekeik legyenek.
A nácik sterilizálni akarták a rokkant vagy testi fogyatékos árja nőket is. Az ötlet nem volt új keletű. Egy 1929-es „tudományos fajelmélettel" foglalkozó mű azt állította, hogy „a degenerált egyének születésének száma elsősorban a fogamzásra képes degenerált nők számától függ. így a fajtisztaság szempontjából lényegesen fontosabb a degenerált nők sterilizálása, mint a degenerált férfiaké."
A németek új sterilizációs törvényeik kialakításakor az ehhez hasonló egyesült államokbeli törvényeket vették mintának. Az USA-ban 1907 és 1930 között 29 államban fogadtak el kötelező érvényű sterilizációs törvényeket, és kb. 11 000 embert sterilizáltak. Számos államban voltak érvényben olyan törvények, melyek megtiltották a házasságot fehérek és feketék, indiánok és ázsiaiak között. Mindkét törvénycsomagot az az óhaj teremtette, hogy „kiküszöböljék azokat a fajtákat, melyek terhet jelentenek a nemzet számára vagy önmagukra, és javítsák az emberi nem standardját a fogyatékosok szaporodásának megakadályozásával". A nácik célja sokkal nagyralátóbb volt, mint az amerikaiaké.
Egy amerikai pedagógus, Gregor Ziemer meglátogatott olyan kórházakat, melyekben sterilizálásokat hajtottak végre, hogy a törvény eredményeit vizsgálja. Kísérője tájékoztatta arról, hogy a páciensek „szellemileg visszamaradott, betegségekkel szemben alacsony ellenálló képességű nők voltak, olyanok, akikről már korábbi szüléseiknél is bebizonyosodott, hogy utódaik nem életképesek. Olyan nők, akik fogyatékosságoktól szenvedtek... néhányat azonban azért sterilizáltak, mert az állam politikai ellenfelei voltak." Közölték vele, hogy „mi már a színvakságot is gyökerestől kiirtottuk a Harmadik Birodalomban... Nem lehetnek olyan katonáink, akik színvakok. A színvakságot csak nők örökíthetik." Amikor Ziemer megkérdezte, hogy ki hozott erről döntést, kísérője kérkedve közölte: „Vannak bíróságaink. Minden a jogszabályoknak megfelelően történt, erről nyugodt lehet. Nálunk törvény és rend honol."31
A törvény végrehajtására a nácik létrehozták a Gén- és Fajvédelmi Minisztériumot, valamint „genetikai egészségügyi bíróságokat" állítottak fel. Orvosok és jogászok dolgoztak itt, közösen döntve arról, hogy kit sterilizáljanak. Az egyénnek természetesen nem volt ebbe beleszólása. A törvény alapján 1933 és 1939 között körülbelül 320 000 német nőt sterilizáltak, néhányat 14 évesen. 1945-re ez a szám nagyjából 3 millióra növekedett.
A nácik, csakúgy mint az amerikaiak, a sterilizációt „negatív fajnemesítésnek" tartották. Támogatták azonban azt is, amit ők „pozitív fajnemesítésnek" neveztek: a felsőbbrendű faj tenyésztését. Heinrich Himmler, az SS vezetője különösen nagy fontosságot tulajdonított emberei „faji minőségének". Minden újoncot alaposan lekádereztek. A család árja voltát legalább 1750-ig visszamenőleg bizonyítani kellett. Himmler és a „faji hivatalok" vezetői minden jelentkező fényképét is alaposan megvizsgálták, hogy megbizonyosodjanak arról, nem hordja-e az arcuk a bűn olyan szennyfoltjait, mint például a „keleties" kiugró arccsont, „mongol hasított szemek, fekete göndör haj, a testhez viszonyítottan túl rövid lábak, a karokhoz viszonyítottan túl hosszú test, szemüveges, zsidó értelmiségi küllem". Azoknak az indoeurópai törzseknek egyenes leszármazottjait keresték, melyek Jütlandról (Dánia) vándoroltak ki, és a későbbi Németország területén telepedtek meg a Kr. e. III. századtól kezdve. Ők alkották azt a törzset, melyből az új teuton faj kitenyésztődött, és közülük toborozták az SS-t. Nemcsak minden SS-tagnak, hanem leendő menyasszonyaiknak is át kellett esniük a teszten.

A fajnemesítés nem csodaszer, amely majd meggyógyítja az emberiség betegségeit, hanem inkább egy veszélyes fegyver, amelynek az éle az ellen fordulhat, aki bízik erejében.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A fasizmus tanulmányozása során Irving Horowitz arra a következtetésre jutott, hogy „a tömeges kiirtás előfeltétele a tudatosan előkészített elembertelenítés: az állampolgárok ellenséggé változtatása". Felismered az embertelenítés folyamatát ebben az olvasmányban?
írd le a naplódba, szerinted mit jelent az elembertelenítés! Mit gondolsz, milyen hatással voltak a mozgássérültekkel és a „kevésbé értékes fajokkal" szembeni régi előítéletek az emberek reakcióira az új törvénnyel kapcsolatban? Mit gondolsz, hogyan hatott az emberek reagálására az a tény, hogy az új törvényt orvosok és professzorok alkották? Elárulták ezek az orvosok és professzorok a német népet?
Náci hivatalnokok gyakran hangoztatták azt az álláspontjukat, hogy a nemzetiszocializmus „nem más, mint alkalmazott biológia". A biológia mely aspektusait alkalmazták? Milyen célból? Mit jelent a negatív genetika? Mennyiben különbözik a pozitív genetikától? Menynyire fontos a különbség?
1907 és 1930 között kb. 11 000 embert sterilizáltak az Egyesült Államokban, 1964-re 53000-t. 1933 előtt Németországban nem volt sterilizálási törvény. Mindössze hat év alatt azonban 320 000 embert sterilizáltak, és tizenkét év múlva ez a szám elérte a hárommilliót. Hogyan magyarázod a számok közötti különbséget? Hogyan magyarázod azt a tényt, hogy az Egyesült Államok volt az első ország, ahol a gyakorlatban valósították meg a „negatív genetikát"?
1927-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága jóváhagyta az alsófokú bíróságoknak azt a döntését, mely engedélyezte egy 18 éves nő, Carrie Buck sterilizálását. Azzal a megjegyzéssel, hogy ő, az édesanyja és gyermeke is valamennyien „szellemi fogyatékosak", a bíróság elrendelte az „értelmi fogyatékosok" sterilizációját a páciens egészsége és a „társadalom boldogulásának" elősegítése érdekében. Hasonlítsd össze az ebben az esetben használt nyelvezetet azzal, melyet a nácik használtak sterilizációs törvényeik igazolására! Milyen hasonlóságokat veszel észre? Mely különbségek a legszembetűnőbbek?
Az egyik német kórházban tett látogatásakor azt közölték Ziemmerrel: „Vannak bíróságaink. Minden a jogszabályoknak megfelelően történt, erről nyugodt lehet. Nálunk törvény és rend honol." Milyen lehetőségük volt az áldozatoknak a szembeszállásra? Kihez fordulhattak tiltakozásukkal? Az Emberi jogok nyilatkozata és az Egyesült Államok alkotmányának első tíz kiegészítése valamennyi amerikai állampolgár jogait védi. Még ilyen védelem mellett is amerikaiak százait sterilizálták. Mit mondanak ezek az esetek arról, amiért a kisebbségeket sokan „sebezhetőnek" tartják?
Franz Boa, a Columbia Egyetem antropológiai professzora 1916-ban amellett érvelt, hogy „a fajnemesítés nem csodaszer, amely majd meggyógyítja az emberiség betegségeit, hanem inkább egy veszélyes fegyver, amelynek az éle az ellen fordulhat, aki bízik erejében". Mit gondolsz, miért tartotta a fajnemesítést „veszélyes fegyvernek"? Miben rejlik a veszély?

14. OLVASMÁNY

„Egy nemzet! Egy Isteni Egy birodalom! Egy egyház!

A nácik egyre nagyobb mértékben tartották ellenőrzésük alatt a német nép életét. Következő célpontjuk az egyházak voltak. A nemzetiszocializmusnak nem lehetett konkurenciája. Elsőként a katolikusokat szemelték ki. Ők tették ki a lakosság közel egyharmadát. Kisebbségként egy protestáns többségű országban, a katolikusok mindig is sebezhetőnek érezték magukat azokkal a vádakkal szemben, hogy nem „hűséges németek", mivel ők „Rómából kapják az utasításokat". A megelőző évek során a Katolikus Középpárt megszervezésével és támogatásával védték érdekeiket. Most azonban a katolikusoknak magánemberként és csoportként is el kellett dönteniük, hogy támogassák-e a nácikat. Már jóval korábban, 1931-ben számos püspök figyelmeztette a hívőket arra, hogy „amit a nemzetiszocialisták kereszténységnek neveznek, az nem a krisztusi kereszténység". Mások a náci tevékenységek bojkottját sürgették. 1933 tavaszára az ilyen jellegű hozzáállások azonban megváltoztak. Néhány katolikus vezető csodálattal kezdett adózni Hitler „győzzük le a németektől idegen szellemet" felhívásának. Mások változatlanul szembeszálltak a rendszerrel, de óvatosságra intettek. Azon a júliuson Hitler és XI. Pius pápa aláírtak egy konkordátumot. Fritz Stern történész a következőket mondta a megegyezésről:

Látszatra óriási győzelmet könyvelhetett el a Vatikán. A weimari köztársaság egyik kormánya sem írt volna alá olyan konkordátumot, mely előjogokat biztosít az egyháznak, előjogokat, amelyek megvédenék az egyházat a múltban elviselt megkülönböztetésekkel szemben. A konkordátumban az egyház lemondott minden politikai tevékenységéről, ennek fejében az állam garantálta a szabad vallásgyakorlatot, a pásztori levelek körözését, a katolikus iskolák és ingatlanok fenntartását. A Vatikán elégedett lehetett: a katolikusok jogait új alapra helyezték, és ezzel egyidejűleg egy rendszer megerősödött a Vatikán azon álláspontjának megfelelően, amely szerint Mussolini és Hitler nélkülözhetetlen védőbástyák a bolsevizmussal szemben.
Hitlernek még több oka volt az elégedettségre. A konkordátum volt az első nemzetközi egyezménye, és egyúttal mérhetetlenül megnövelte jó hírét Németországban és külföldön, hiszen egy nagy erkölcsi tekintély hitt a szavának. De vajon a Vatikán... valóban elhitte, hogy a nemzetiszocializmus ragaszkodni fog a konkordátumhoz, volt-e annak igazán nagy valószínűsége, hogy a kormányzat érintetlenül hagy egy rivális szervezetet, dogmáival és az oktatás feletti elsöprő befolyásával?"32

A megállapodás aláírása után tíz nappal a nácik hozzáláttak a Katolikus Ifjúsági Liga felszámolásának. A következő hónapokban számos katolikus vezetőt tartóztattak le, és jó néhányat meggyilkoltak. A pápa 1937-ig mégsem bírálta nyíltan a nácikat. Akkorra azonban már túl késő volt. A római katolikus ellenzék elszigetelt egyénekre korlátozódott, akiket könnyen el lehetett távolítani állásaikból.
A katolikusok egyetlen egyházhoz tartoztak, Németország 45 millió protestánsa azonban nem. Nemcsak vallási gyakorlatukban, hanem politikai nézeteikben is különböztek egymástól. Néhányan nyíltan szembeszegültek a nácikkal, miközben mások semlegesnek tekintették magukat. Megint mások aktívan támogatták a fasizmust, annyira, hogy „Jézus Krisztus rohamcsapatának" nevezték magukat. Számos protestáns lelkésszel vezetett konfliktushoz, hogy Hitler nyíltan támogatta ezeket a „német keresztényeket".
Az első akkor támadt, amikor Hitler azt sürgette, hogy Németország 28 regionális protestáns egyháza egy Birodalmi Egyházban egyesüljön. Sok egyházi vezető támogatta az ötletet, de nem értettek egyet a Hitler által az egyesült egyház vezetőjének szánt ember személyével. A lelkészek Friedrich von Bodelschwinghet, egy szellemi fogyatékosokat és rokkantakat kezelő nagy intézet vezetőjét támogatták. Hitler és a „német keresztények" Ludwig Müllert, egy kevésbé ismert lelkészt támogattak, aki viszont már hosszú ideje tagja volt a náci pártnak. Amikor Müller vereséget szenvedett, a kulturális miniszter számos lelkész elbocsátását, felfüggesztését vagy letartóztatását rendelte el. Rövid idő múlva pedig Bodelschwinghet is lemondatták.
Az új választást 1933 júliusában tartották. Ekkor azonban már nem kockáztattak a nácik. Amikor a protestánsok beléptek templomaikba, hogy megválasszák képviselőiket a kerületi szinódusra, SA-szendvicsemberekkel találták szembe magukat, akik ruhájukra „német keresztény" jelöltek neveit írták. A megfélemlítés működött: „német keresztények" nyerték el a kerületi gyülekezetek szavazatainak kétharmadát, így készítve elő az utat Müller megválasztásához.
1934 januárjára Müller ünnepélyesen esküt tett, hogy megtisztítja a kereszténységet minden zsidó befolyástól, és elősegíti a „német keresztény mozgalom" erősödését. Azt állította, hogy „a mindenható Isten alkotott nemzetünk számára egy törvényt, amely különleges a maga nemében. Adolf Hitlerben, a vezérben öltött testet és az általa megalkotott nemzetiszocialista államban. Ez a törvény népünk történetéből szól hozzánk... A törvényhez fűző lojalitásunk megkívánja tőlünk a becsületért és a szabadságért való küzdelmet... Egy nemzet! Egy Isten! Egy birodalom! Egy egyház!"
Néhány protestáns számára Müller szavai istenkáromlásnak minősültek. Az államnak az egyházi ügyekbe történő egyre növekvő beavatkozását jelezték. Azt is előírták, hogy az egyház átkozzon ki minden zsidó származású keresztényt. Tiltakozásul Dietrich Bonhöffer, Martin Niemöller és más lelkészek létrehozták a Hitvalló Egyházat, amely azt tanította, hogy a zsidó keresztényeknek „sérthetetlen" joguk van a kereszténységben maradni.
Röviddel a csoport létrehozása után Niemöller és három vezető társa találkoztak Hitlerrel és vezető tanácsadóival. A találkozót Hermann Göring, a Gestapo vezetője nyitotta meg, tájékoztatva az egybegyűlteket Niemöller egy aznapi beszélgetésének részleteiről. Ezután bemutatta nekik a mind a négy lelkészről és kapcsolataikról készült Gestapo-aktákat. Ennek hatására a vallási vezetők megerősítették, hogy változatlanul támogatni fogják Hitler bel- és külpolitikáját. Mindössze csak azt a lehetőséget kérték, hogy vallási ügyekben más álláspontot foglalhassanak el. Hitler dühösen rájuk üvöltött: „Maguk a nép árulói. A haza ellenségei és Németország romba döntői."
Hertha von Klewitz, Niemöller lánya később azt mondta, hogy Hitler kitörésének nyílt ellenállást kellett volna kiváltania, de nem így történt. Bár az ország 16500 lelkészéből 7000 nyíltan támogatta a Hitvalló Egyházat, szembenállásukat a protestáns tanítás náci befolyástól való védelmére szűkítették. „Egyházi ellenállás volt, nem politikai" -jegyezte meg szomorúan Klewitz.
Csak egy keresztény csoport helyezkedett határozottan szembe Hitlerrel már a kezdetektől. A Jehova Tanúi megtagadtak mindenfajta együttműködést az új rendszerrel. A Gestapo lerombolta országos központjukat, a szektát törvényen kívülre helyezték, de ezután sem voltak hajlandóak arra, hogy engedményeket tegyenek hitükben, akárcsak a Heil Hitler kimondásával. Gyülekezetük tagjainak közel fele koncentrációs táborban végezte. Ugyanez a hit, amely a nácikkal szembeni oly határozott ellenállást táplálta, volt az, ami nem engedte nekik, hogy szavazzanak a weimari köztársaság éveiben. Ellenállásuk hitük megtartására korlátozódott.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A konkordátum hivatalos szerződés vagy megállapodás. Az egyetértést jelentő latin szóból származik. Minek az elérésében bízott a katolikus egyház a konkordátum aláírásával? Minek az elérésében hitt Hitler? Milyen engedményeket tett a pápa? Milyeneket Hitler? Az egyház tartotta magát az alkuhoz? Mit tett az egyház, amikor Hitler megszegte ígéreteit? Milyen más választási lehetőségei voltak? Mik voltak e választási lehetőségek rövid távú következményei? És a hosszú távúak?
Hitler már a kezdetektől politikai fenyegetést látott a Hitvalló Egyházban annak ellenére, hogy tagjai ígéretet tettek kül- és belpolitikájának támogatására. Kurt Scharf, a Hitvalló Egyház lelkésze később így magyarázta ennek okát: „Ha egy csoport egy totalitárius rendszer egyetlen elemét ellenzi, akkor politikai ellenzékké válhat a rendszer összes követelésével szemben."33 Mit mond Scharf az egyház és az állam szétválasztásáról egy totális rendszerben? Egyetértesz? Hogyan módosulhatott volna a történelem, ha a Hitvalló Egyház lelkészei jobban megérthették volna a totalitarizmust 1933-ban?
Elizabeth Dopazo édesapja, a Jehova Tanúi egyház tagja így írta le álláspontját: „Mi már hűséget fogadtunk Istennek, így nem fogadhatunk hűséget egy halandó embernek, és főleg nem egy olyannak, mint Hitler!" Sok amerikai is így gondolja. Néhány évvel később mégis bajba került fiatal Jehova tanúk egy csoportja az Egyesült Államokban, amikor megtagadták, hogy felesküdjenek az amerikai zászlóra. Miben hasonlít a két eset?
Magyarországon az egypártrendszer idején Állami Egyházügyi Hivatal működött. Az itt dolgozó emberek a párt akaratát érvényesítették az egyházak életében, sokan közülük talán abban a meggyőződésben, hogy így jót tehetnek. Próbálj meg információt szerezni különböző magyarországi egyházak működéséről 1949 és 1990 között! Látsz hasonlóságot? Különbséget?
Te mit csinálnál hasonló helyzetben? Lehetséges egy ügyet jól szolgálni az ügy ellenfeleivel együttműködve?

15. OLVASMÁNY

Sodródó emberek, sodródó társadalom

Milton Mayer amerikai egyetemi tanár azt akarta kideríteni, hogyan reagáltak az egyszerű emberek Hitler politikájára és filozófiájára. Hét évvel a háború után interjúsorozatot készített olyan emberekkel, akik a német társadalom valamennyi rétegét reprezentálták. Egy egyetemi tanár például a következőket mesélte Mayernek saját reagálásáról:

Rengeteg munka

Az én életem a középfelnémet nyelv volt. Csak ezzel foglalkoztam. Tudós voltam, szakember. És egyszer csak, ahogy az egyetem az új szituációban működött, hirtelen teljesen új tevékenységbe keveredve találtam magamat; értekezletek, konferenciák, beszélgetések és mindenekelőtt kitöltendő papírok, beszámolók, bibliográfiák, listák, kérdőívek. És főként ott voltak a közösségi programok, rendezvények, ahol részt kellett venni, ahol elvárták, hogy az ember ott legyen, rendezvények, amelyek korábban nem voltak, vagy nem voltak fontosak.
Mindez nagyon zűrös volt, de hát az ember minden energiáját felemésztette az, hogy a munkájában a legtöbbet hozza ki magából...
Láthatja, milyen könnyen ment, hogy ne is gondoljunk a lényeges dolgokra. Arra nem volt idő.

Túl elfoglalt ahhoz, hogy gondolkodjon

...A diktatúra és létrejöttének egész folyamata mindenekelőtt figyelemelterelő volt. Felmentette a gondolkodás alól azokat, akik különben sem akartak gondolkodni.
Ne feledje, nem a kisemberekről, a pékről és társairól beszélek, hanem kollégáimról és magamról, a tanult emberekről... Többségük nem akart az alapvető dolgokról gondolkodni, és soha nem is gondolkodott. Nem volt rá szükség. A nácizmus adott számunkra néhány borzasztó, lényegbevágó gondolkodnivalót -jóravaló emberek voltunk -, és lefoglalt bennünket a folyamatos változásokkal és „válsághelyzetekkel", és elkápráztatott, igen, elkápráztatott a „nemzet külső és belső ellenségeinek" a ténykedéseivel, úgyhogy nem volt időnk gondolkodni azokról a borzasztó dolgokról, amelyek apránként növekedtek körülöttünk. Tudat alatt, azt hiszem, hálásak voltunk. Ki akar gondolkodni?

Kivárás

Az ember nem tudja pontosan, hová és hogyan lépjen. Higgye el nekem, ez az igazság. Minden egyes tett, minden egyes helyzet rosszabb, mint az előző, de csak egy kicsit. Csak vársz egy nagy megrázó eseményre, és úgy gondolod, hogy mások veled együtt valamilyen fajta ellenállásba tömörülnek majd, ha egy ilyen csapás bekövetkezik. Egyedül nem akarsz cselekedni, vagy akár még beszélni sem. Nem akarsz „letérni a saját utadról, nehogy bajt okozz". Miért nem? Nos, nem szokásod ilyet tenni. És nemcsak a félelem, az egyedül maradás félelme tart vissza, hanem az eredendő bizonytalanság.

Bizonytalanság

A bizonytalanság nagyon fontos tényező, és ahelyett, hogy az idő múlásával csökkent volna, egyre növekedett. Kint az utcán, a nagy közösségben „mindenki" boldog. Az ember nem hall ellenállásról, és természetesen nem látja annak jelét sem. Tudja, Franciaországban vagy Olaszországban falakra vagy kerítésekre felfestett jelszavak lettek volna a kormány ellen. Németországban a nagyvárosokon kívül talán még ez sem.
Az egyetemen és barátaid körében bizalmasan beszélgetsz kollégáiddal, közülük olyanokkal is, akik hasonlóan éreznek; de mit mondanak? Azt mondják: „Nem is olyan rossz" vagy „Képzelődsz" vagy „Vészmadár vagy". És vészmadár vagy. Azt mondod, hogy ez ide és ide fog vezetni, és nem tudod bizonyítani. Ez a kezdet, igen, de hogyan lehetsz benne biztos, ha nem tudod a végét, és milyennek gondolod vagy legalább sejted a végét? Egyrészt megfélemlítenek az ellenfeleid: a törvények, a rendszer, a párt. Másrészt a kollégáid kinevetnek, mert pesszimistának, akár még idegbetegnek is tartanak. Ott maradsz legszűkebb baráti köröddel, akiknek magától értetődően hozzád hasonlóak a gondolatai.
De most már kevesebb a barátod. Néhányan elsodródtak valamerre, vagy munkájukba temetkeztek. Többé már nem látsz annyit, mint korábban az értekezleteken és összejöveteleken. A baráti társaságok egyre kisebbek lesznek, csökken a kis szervezetek látogatottsága, és maguk a szervezetek elsorvadnak. Ha régi barátaiddal találkozol, egyre inkább úgy érzed, hogy önmagatokkal beszélgettek, hogy el vagytok szigetelve a valóságtól. Ez még tovább csökkenti az önbizalmadat, és még jobban elrettent - mitől is? Az pedig egyre világosabbá válik, hogy ha tenni akarsz valamit, alkalmat kell teremteni annak megtételére, és már nyilvánvalóan felforgató elem vagy. Ezért csak vársz és vársz.

Apró lépések

De az a nagy megrázó esemény, amitől tíz- és százezrek csatlakoznak hozzád, sohasem fog bekövetkezni. Ez a baj, hiszen ha a rendszer utolsó és legrosszabb intézkedései rögtön az első és legkisebb után következtek volna, ezrek, sőt milliók rémültek volna meg -ha mondjuk a zsidók 1943-as elgázosítása rögtön azután történt volna, miután „német cég"-feliratok jelentek meg a nem zsidó boltokon 1933-ban. De természetesen a dolgok nem így történnek. A kettő között száz apró lépés történik, közülük néhány észrevétlenül, és minden egyes arra készít fel, hogy ne botránkozz meg a következőn.
A C lépés nem sokkal rosszabb, mint a B lépés, és ha nem visszakozol a B lépésnél, miért tennéd meg a C-nél? És ez így megy tovább egészen a D lépésig.

Ha a rendszer utolsó és legrosszabb intézkedései rögtön az első és legkisebb után következtek volna, ezrek, sőt milliók rémültek volna meg. De természetesen a dolgok nem így történnek. A kettő között száz apró lépés történik, közülük néhány észrevétlenül, és minden egyes ara készít fel, hogy ne botránkozz meg a következőn.

Túl késő

Aztán egy napon, amikor már túl késő, erkölcsi alapelveid, ha valaha is hallgattál rájuk, fellázadnak. Az önbecsapás terhe túl nagy lett, és valamilyen kisebb epizód hatására - az én esetemben a kisfiam, alig múlt el négyéves, azt mondja, hogy „zsidó disznó" - összeomlik az egész, és rájössz, hogy minden, minden megváltozott, és mindez teljesen az orrod előtt történt. A világ, amelyben élsz - a nemzeted, a néped - egyáltalán nem azonos azzal, amelyikbe születtél. Külsőre semmi nem változott, minden érintetlen, megnyugtató, a házak, a boltok, a munkahelyek, az étkezési időpontok, a rokonlátogatások, a koncertek, a mozi, az ünnepek. De a szellem, melyet sosem vettél észre, mert egy életen keresztül abba a hibába estél, hogy formákkal azonosítottad, megváltozott. Most a gyűlölet és félelem világában élsz, és az emberek, akik gyűlölnek és félnek, nem tudják ezt magukról; ahol mindenki megváltozott, ott nem változott senki. Most egy olyan rendszerben élsz, amely nem felel a tetteiért, még Istennek sem. Kezdetben a rendszer talán nem szándékozott ilyenné válni, de hogy fenntartsa magát, végig kellett mennie ezen az úton.

Új erkölcsök szerint élni

Te magad is végigjártad szinte az egész utat. Az élet egy szakadatlan folyamat, egy folyam, egyáltalán nem elkülönült tettek és események egymásutánisága. Tovább hömpölygőtt, és téged is magával vitt anélkül, hogy bármi erőfeszítést tettél volna.
Most már máshol vagy, napról napra könnyebben élsz együtt az új erkölcsökkel, az új alapelvekkel. Már elfogadtál olyan dolgokat, melyeket nem fogadtál volna el öt évvel ezelőtt, egy éve, dolgokat, melyeket édesapád, még ha német is, sosem tudott volna elképzelni sem.
Hirtelen minden összeomlik, minden, egyszerre. Látod, hogy mi vagy, mit tettél vagy pontosabban mit nem tettél (hiszen ezt várták el legtöbbünktől; hogy ne tegyünk semmit).
Eszedbe jutnak azok az értekezletek a tanszéken, az egyetemen, még az elején, amikor, ha valaki felállt volna, valószínűleg mások is felálltak volna, de senki sem állt fel. Egy apró eset, ennek vagy annak az embernek az alkalmazása, és te inkább ezt alkalmaztad volna, mint azt. Most már mindenre emlékszel, és a szíved majd meghasad. Túl késő. Megalkudtál, helyrehozhatatlanul.34

Hirtelen minden összeomlik, minden, egyszerre. Látod, hogy mi vagy, mit tettél vagy pontosabban mit nem tettél (hiszen ezt várták el legtöbbünktől; hogy ne tegyünk semmit)

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért engedelmeskedett a professzor? Milyen tényezők vezették döntéséhez? Hogyan értékeli ezeket majd húsz évvel később? Te hogyan értékelnéd? Miért hangsúlyozta azokat az apró lépéseket, melyeket megtett? Hogyan tették azok az apró lépések könnyebbé azt, hogy semmi ne történjen ellenük?
Készíts személyiségrajzot a professzorról! Személyiségének mely vonásai befolyásolhatták 1933-as döntéseit? Mit gondolsz, hogyan befolyásolta választásait az, hogy egy olyan világban élt, melyben félelem uralkodott?
Olvasd el még egyszer Peter Drucker elhatározását (8. olvasmány)! Hasonlítsd össze az ebben az olvasmányban leírtakkal! Felelősség terheli-e az egyént abban, hogy hol álljon meg? Mikor? Milyen körülmények között? Hogyan változtatta volna meg a „gondolkodás" a professzor döntését? Mely ponton gyakorolt az állam akkora erőt, illetve mondott le az egyén oly sok erejéről, hogy a hazaszeretet nevében az emberi értékek háttérbe szoruljanak? Lehetséges túl sokat gondolkodni? Képes-e a gondolkodás túlzott mértékben megbénítani az egyén reakcióit?

16. OLVASMÁNY

A kompromisszum elutasítása

1933-ban Helen Jacobs középiskolai diák egyike volt azon kevés németeknek, akik még a legkisebb
kompromisszumot sem kötötték meg az új kormánnyal. Később így emlékezett erre:

Abban az időben kezdtem tanulni. Az ember kapott egy kötelezettségeket tartalmazó könyvet, amit alá kellett írnia. Én nem írtam alá. A műszaki szakközépiskolában, ahol utoljára tanultam, nem tudtam letenni a vizsgákat. Nem akartam a dolog részesévé válni. Annyira nyilvánvaló volt számomra, hogy [a Harmadik Birodalom] nem fog sokáig fennmaradni. Úgy gondoltam, csak kivárom azt az időt, és azután majd folytatni fogom. Ennek következtében aztán nem lett semmilyen rendszeres állásom. Nagyon kevés pénzért dolgoztam egy zsidó ügyvédnek, és semmilyen szakszervezetnek nem voltam tagja. Bárhol, ahol azt mondták: „Csak árjáknak", azt mondtam: „Hát ez meg mi? Ilyen nincs." Távol tartottam magam az ilyen elvárásoktól.
Már az elején felmerült bennem, hogy nekünk mint népnek kell megmutatnunk valahogy a fenntartásainkat, mégpedig nem akkor, amikor már a bűncselekmények elkezdődtek, hanem korábban, amikor az egész elkezdődött, ezzel az úgynevezett árja származással. Kérdőíveket osztogattak, melyeken közölni kellett, hogy árja származású vagy-e. Mindenki kitöltötte a kérdőíveket. „Ez nem mehet így tovább - mondtam -, ez nem törvényes." Tennünk kell ez ellen valamit - és eldobtam a kérdőívet.
Na meg hát - a kortársaim teljesen másképp viselkedtek akkor. Többségük akkor alapozta meg karrierjét. Amikor én azt mondtam: „nem kívánok ebben részt venni" - elszigeteltem magam.35

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit gondolsz, miért akarta elszigetelni magát Helen Jacobs? Miért voltak olyan kevesen, akik készen voltak az ilyenfajta ellenállásra? Miért érzik az emberek szükségét annak, hogy tartozzanak valahová?
Hasonlítsd össze Helen ellenállását azokéval, melyeket a 8. és 15. olvasmányok írnak le! Milyen hasonlóságokat veszel észre? Melyek a legszembetűnőbb eltérések?

17. OLVASMÁNY

Az ellenzék megsemmisítése

Hitler elhatározta, hogy leszámol minden ellenállással, a párton belüli ellenzékkel is. A nácik között fő bírálója Ernst Röhm volt, az SA, a rohamosztagosok parancsnoka. Röhm és néhány követője úgy érezte, Hitler nem tett meg mindent a szocializmus létrejöttéért. Emellett gyanúsnak találták kapcsolatait a befolyásos gyárosokkal és tábornokokkal.
1934 júniusára Hitler úgy látta, hogy Röhm és az SA többé már nem hasznos számára. Túl sok német tekintette a rohamosztagosokat banditáknak. Valamit tennie kellett. Akciójában számíthatott a katonai vezetők támogatására, akik nagyon rossz néven vették, hogy a hadsereg létszámát a versailles-i szerződés 100 000 főre korlátozta, miközben az SA taglétszáma milliókra rúgott. A gazdag gyárosok is támogatták lépését. Nem helyeselték Röhm szocialista beállítottságát, sem az SA erőszakosságát. Az is zavarta őket, hogy Röhm homoszexuális, számukra ez szégyenletes dolog volt, olyasmi, ami gyengíti a német népet.
Június 30-án Hitler utasította az SS-t és a reguláris hadsereget, hogy semmisítse meg a párton belüli ellenzéket. A később hosszú kések éjszakájaként emlegetett akció alatt több mint kétszáz SA-vezetőt gyilkoltak meg, köztük Röhmöt is. Megölték Kurt von Schleichert és feleségét is. Egyikőjüknek sem volt kapcsolata Röhmmel vagy az SA-val, Schleicher, Hindenburg egyik barátja volt a kancellár, mielőtt Hitler 1933-ban átvette a hatalmat.
Az emberek többsége napokig nem hallott június 30-a eseményeiről. A hír csak akkor jelent meg, amikor Hitler kormánya visszamenőleges hatállyal „törvényesnek" nyilvánította a tisztogatást. Ekkor számoltak be az újságok arról, hogy Hindenburg „gratulált a Führernek és birodalmi kancellárnak bátor személyes akciójáért". Két héttel később, július 13-án Hitler megindokolta a gyilkosságokat: „Ha bárki szemrehányást tesz és megkérdezi, hogy miért nem folyamodtam a hivatásos bíróságokhoz, akkor csak azt felelhetem neki, hogy abban az órában én a német nemzet sorsáért voltam felelős, és ezáltal lettem a német nép legfőbb bírája... A jövőre nézve mindenkinek tudnia kell, hogy aki ütésre emeli a kezét az állam ellen, annak biztos halál lesz az osztályrésze."
Hannah Arendt szerint a tömegmészárlást félreértették Németországban és külföldön is. Ahelyett, hogy rájöttek volna arra, hogy országukat „bűnözők bandája" vezeti - írta -, „számos német hitte azt, hogy az SA megtisztítása Hitlernek azt a törekvését fejezte ki, hogy megállítsa az SA önkényes terrorakcióit az utcákon, és visszaállítsa a törvényességet az országban". Christabel Bielenberg, egy angol nő, aki röviddel házassága után lett német állampolgár, szintén így látta. Június 30-án nem tartózkodott Németországban. Amikor néhány hét múlva hazatért, azt tapasztalta, hogy Hitler támogatottsága növekszik.

Az emberek úgy vélték, hogy [...] Röhm megölésével és a rohamosztagainak megfogyatkozásával (bár a módszer, ahogy azt végrehajtották, nem volt éppen ízléses) a Forradalom, minden szándékával és céljával, elfogadhatóvá vált. Egyszerre minden visszataszító dolog takarosan a szőnyeg alá lett söpörve. Volt valami majdnem megható abban az aggódó gyermeki örömben, amivel oly sokan próbáltak részt venni abban, amire vágytak: egy újonnan felfedezett tiszteletreméltóságban. A kellemetlenségek természetesen kellemetlenségek maradtak; de ezeket a dolgokat, ha beszéltek egyáltalán róluk, hosszú távon kellett vizsgálni. Oly sok pozitívuma is volt még a rendszernek, amiről beszélgetni lehetett.36

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent az, hogy Hitler akciói „visszamenőleges hatállyal törvényesek lettek"? Hogyan használta arra a nyelvet, hogy homályba burkolja tetteit? A hosszú kések éjszakáját így igazolta: „Ha bárki szemrehányást tesz és megkérdezi, hogy miért nem folyamodtam a hivatásos bíróságokhoz, akkor csak azt felelhetem neki, hogy abban az órában én voltam felelős a német nemzet sorsáért, és ezáltal lettem a német nép legfőbb bírája." A legfőbb bíró (Magyarországon: országbíró -a szerk.} kifejezést a középkorban használták annak a személynek a megjelölésére, aki a jogrend betartásáért volt felelős egy országban. Mit mond Hitler a jogrendhez kötődő kapcsolatáról? Ő a törvényesség őre? Az ország jogrendjének védője? Vagy pedig önmagát a törvények felett állónak tartja?
Gondolkozz el a saját személyiségeden! Te hogyan reagáltál volna a hosszú kések éjszakájának eseményeire? írd le reakcióidat és érzéseidet a naplódba!
Mit gondolsz arról, hogy a vérengzés változtatta Hitler rendszerét az „országot irányító bűnözők bandájából" valamiféle tiszteletre méltó dologgá?
Sok német úgy vélte, hogy szemet kell hunyni a náci rendszer gonoszságai felett, hogy meglássuk a jó oldalát. Hogyan tükröződött ez a felfogás abban, ahogy a hosszú kések éjszakájára, reagáltak?
Lehetséges lett volna egy ilyen leszámolás 1933 februárjában? Milyen korábbi események készítették fel a nemzetet arra, hogy elfogadják Hitler verzióját arról, hogy mi történt azon az éjszakán? Már korábban felmerült a kérdés: „Hogyan lehet egy demokráciából diktatúrát csinálni?" Nézd meg, mit válaszoltál akkor! Mennyire volt fontos a hosszú kések éjszakája ebben a folyamatban?

18. OLVASMÁNY

A homoszexuálisok elkülönítése

A hosszú kések éjszakája után a nácik fokozták támadásaikat a homoszexuálisok ellen. Számos német egyetértett ezzel. Hitler egy századfordulón elfogadott törvény hatálybaléptetésével, majd annak megerősítésével kezdte. A törvény a homoszexualitást „erkölcstelen" viselkedésként határozta meg, mely „gyengíti" a társadalom egészségét. A weimari köztársaság évei alatt a kormány nem tulajdonított túlzott jelentőséget ennek a törvénynek. Amikor Hitler átvette a hatalmat, ez a politika megváltozott. Egy férfi, aki Hamburg közelében élt, így emlékszik vissza:

A városban egyszer csak elkezdték letartóztatni a homoszexuálisokat. Az első letartóztatottak között volt a barátom, akivel már 23 éves korom óta voltam kapcsolatban. Egy napon a Gestapo emberei jöttek és magukkal vitték. Értelmetlen volt érdeklődni holléte felől. Ha bárki megtette, kockáztatta, hogy őt is becsukják, mert ha ismerte őket, akkor ő is gyanús volt. Letartóztatása után a Gestapo átkutatta a lakását. Könyveit elvitték, jegyzetfüzeteit és címjegyzékeit elkobozták, kikérdezték a szomszédait... Az ismerősök címének a jegyzéke volt a legrosszabb. Mindenkit, aki benne volt, vagy bármi köze is volt a tulajdonosához, őrizetbe vettek és a Gestapóra vittek. Engem is. Egy éven keresztül legalább két- vagy háromhetente beidéztek a Gestapóhoz és faggattak...
A barátomat négy hét múlva kiengedték a vizsgálati fogságból. A fasiszták sem tudtak semmit rábizonyítani. Letartóztatásának körülményei azonban borzasztóak voltak. A haját lenyírták, teljesen összezavarták, többé már nem volt az, aki azelőtt. Nagyon óvatosnak kellett lennünk minden kapcsolatunkkal. Meg kellett szakítanom minden kapcsolatomat a barátommal. Elmentünk egymás mellett az utcán, mert nem akartuk egymást veszélybe sodorni... Úgy éltünk, mint az állatok a vadászterületen: állandóan éreztük a vadászok közelségét.37

Úgy éltünk, mint az állatok a vadászterületen: állandóan éreztük a vadászok közelségét.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A tanulmányban szereplő homoszexuálisok „árják" voltak, mégsem tartoztak a német nép „kötelezettségi körébe". Mit értett a visszaemlékező ezen: „Úgy éltünk, mint az állatok a vadasparkban: állandóan éreztük a vadászok közelségét"? Mely németek éltek hasonlóképpen? Mit mutat az olvasmány arról, ahogy a nácik a félelemmel megbénították azokat, akik nem voltak az események közvetlen résztvevői? Arról, ahogyan egyeseket izoláltak és bebörtönöztek, és ezzel fosztották meg emberi mivoltuktól?
Számos homoszexuálist - mint sokakat, akik az állam ellenségének minősültek - küldtek koncentrációs táborokba, ahol a rabokat ruhájukra varrt, textilből készült háromszögekkel különböztették meg. A homoszexuálisok rózsaszín, a bűnözők zöld, a politikai foglyok vörös, Jehova Tanúi bíbor, az emigránsok kék, az antiszociális elemek fekete, a cigányok pedig barna háromszöget viseltek. A zsidók két sárga, a Dávid-csillagot formázó háromszöget hordtak. Mit gondolsz, miért így különböztették meg egymástól a náci börtönök lakóit?

19. OLVASMÁNY

Az engedelmesség elfogadása

Miután 1934. augusztus 2-án meghalt Paul von Hindenburg, Hitler összevonta a kancellári és az elnöki méltóságot. Ettől kezdve Führer és birodalmi kancellár, államfő és a fegyveres erők főparancsnoka is volt. Korábban a német katonák a következő esküt tették: „Esküszöm, hogy hű leszek az alkotmányhoz, és ünnepélyesen fogadom, hogy bátor katonaként megvédem a német népet és alkotmányos intézményeit, mindenkor engedelmes leszek az elnöknek és feljebbvalóimnak." Most Hitler új esküszöveget alkotott: „E szent esküvéssel Istenre fogadom, hogy feltétel nélküli engedelmességgel szolgálom Adolf Hitlert, a Német Birodalom és nép vezérét, a fegyveres erők főparancsnokát, s bátor katonaként kész leszek bármikor kockára tenni életemet ezért az esküért."
William Shirer A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című könyvében írja: „...még több tiszt erre az esküre hivatkozva hárít majd el magától bármiféle személyes felelősséget a kimondhatatlan bűntettekért, amelyeket egy olyan főparancsnok utasítására követtek el, akinek valódi természetét megtapasztalhatták már. ... A német tisztikar egyik megdöbbentően aberrált vonása a »becsület« eme konfliktusából származik: a becsület szó... amit a tisztek gyakran mondtak ki. A későbbiekben gyakran váltak személyükben becstelenné és tiporták sárba testületük erkölcsi kódexét azzal, hogy megtartották Hitlernek tett esküjüket."38

…még több tiszt erre az esküre hivatkozva hárít majd el magától bármiféle személyes felelőséget a kimondhatatlan bűntettekért, amelyeket egy olyan főparancsnok utasítására követtek el, akinek valódi természetét megtapasztalhatták már.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Vesd össze a két esküt! Mi a legjelentősebb különbség közöttük? Mennyire fontos a különbség? Mi a jelentősége annak, ha egy esküt egy emberre és nem egy nemzetre tesznek?
Mire esküsznek manapság az emberek? Milyen célokból? Tettél-e már esküt? Nem keltette-e benned azt az érzést, hogy egy magadnál nagyobb dolog részese vagy? Késztetett-e arra, hogy igazat mondjál? Hogy megtartsd ígéretedet?
Mi az elsődleges - a katonai vagy az erkölcsi kötelesség? Felmenthet-e egy eskü bárkit is a személyes felelősége alól?

20. OLVASMÁNY

Leteszed az esküt?

Nem csak a katonáknak kellett esküt tenniük. Egy német férfi így idézi fel azt a napot, amikor hűséget kellett fogadnia a rendszer iránt:

Egy honvédelmi üzemben álltam alkalmazásban (természetesen hadiüzemről van szó, de ők állandóan honvédelminek hívták). Ez az év volt a nemzeti honvédelmi törvény, az „általános hadkötelezettségi" törvény bevezetésének éve. A törvény értelmében hűségesküt kellett tennem. Azt mondtam, hogy nem fogom megtenni, a lelkiismeretem tiltakozott ellene. Kaptam huszonnégy órát, hogy „gondoljam át". Az alatt a huszonnégy óra alatt a világ elveszett számomra...
Tudja, a visszautasítás azt jelentette volna, hogy elveszítem állásomat, de természetesen nem börtönt vagy ehhez hasonlót (később a büntetés súlyosabb lett, de ekkor még csak 1935-ben jártunk). Bárhová mentem volna, megkérdezik, miért hagytam ott az állásomat, és ha megmondom, hogy miért, akkor természetesen nem kaptam volna meg az állást. Senki sem alkalmazott volna egy „bolsevikot". Természetesen nem voltam bolsevik, de érti, hogy mire gondolok.
Megpróbáltam nem magamra vagy a családomra gondolni. Akár el is hagyhattuk volna az országot, és találhattam volna valamilyen munkát az iparban vagy az oktatásban valahol máshol.
Azokra az emberekre próbáltam gondolni, akiknek a későbbiekben segítségére lehetek, ha a dolgok rosszabbodnak (én legalábbis tartottam ettől). Széles baráti körrel rendelkeztem tudományos és akadémiai körökben, közöttük számos zsidó és „árja" is volt, akik bajba kerülhettek. Ha leteszem az esküt, és megtartom az állásomat, segítségükre lehetek valahogy az események folyamán. Ha azonban nem teszem le az esküt, magától értetődően használhatatlan leszek a barátaim számára, még ha az országban maradnék is.
Másnap, miután „végiggondoltam a dolgot", közöltem velük, hogy leteszem az esküt, azzal az eszmei fenntartással, hogy az eskü kezdőszavait - Ich schwore bei Gott (Az Isten nevére esküszöm) - úgy értelmezem, hogy nincs az az ember vagy kormány, akinek joga van a lelkiismeretemet semmibe venni.
Az esküt rögzítő hivatalnokot nem is érdekelte a fenntartásom. „Leteszi az esküt?" - kérdezte, és én letettem. Azon a napon számomra elveszett egy világ, és én veszítettem el. Először is ott van a kisebbik rossz problematikája. Az eskü letétele nem is volt annyira kellemetlen, mint amilyen kellemetlen lett volna később, ha nem tudok segíteni barátaimnak. Azonban az eskü visszataszító volta kétségtelen és azonnali volt, míg barátaim segítése jövőbeni és ezáltal bizonytalan. Pozitív bűnt kellett elkövetnem, akkor és ott, egy jövőbeni lehetséges jótett érdekében. A jó többet nyomott a latban, mint a bűn, de a jó csak remény volt, míg a veszedelem realitás. A remény pedig lehet hogy nem is realizálódik - akár rajtam kívül álló okok miatt, vagy mert később megijedek, vagy mert végig féltem, és csak egyszerűen becsaptam magam, amikor először is letettem az esküt. De nem is ez a lényeges. A kisebbik rossz problematikájáról van szó, amit mindannyian ismerünk: mi németek Hindenburgot választottuk Hitler helyett, mint kisebbik rosszat, és a végén megkaptuk mindkettőt. De nem ezért gondolom, hogy az amerikaiak ezt nem érthetik. Nem.
A lényeges kérdés - önök azt mondanák - az, hogy hány ártatlan embert öltek meg a nácik? ... Mondjuk azt, csak óvatosságból, hogy hárommillió ártatlant öltek meg összesen?
...És hány ártatlan életre mondhatja valaki, hogy én mentettem meg? ...Talán öt vagy tíz, az ember nem is tudja. De talán mondjunk százat vagy ezret, csak a biztonság kedvéért. ...És jobb lett volna mind a hárommilliót megmenteni a mindössze száz vagy ezer helyett? Hát erről van szó. Ha visszautasítottam volna a hűségeskü letételét, talán megmenthettem volna mind a hárommilliót...
Hát ez voltam én 1939-ben, tökéletes példája annak az embertípusnak, aki születési, iskolai és hivatali előjogai révén irányít (vagy könnyen irányíthat) bármelyik országban. Ha 1935-ben visszautasítottam volna az eskü letételét, ez azt jelentette volna, hogy hozzám hasonlóan ezrek és ezrek szerte Németországban visszautasították volna. Megtagadásuk milliókat bátorított volna, így megdönthettük volna a rendszert, vagy soha nem is kerülhetett volna hatalomra, minden mást maga mögé utasítva. Az, hogy én 1935-ben nem készültem fel az ellenállásra, azt is jelentette, hogy Németországban a hozzám hasonló ezrek és százezrek szintén felkészületlenek voltak, és minden egyes ember ebből a néhány százezerből, hozzám hasonlóan, nagy vagy közvetve nagy befolyással rendelkező személy volt. Így csúszott ki kezünk közül a világ...
Ez a száz élet, amelyet megmentettem - vagy ezer vagy tíz, ahogy akarja - mit is jelképez? Egy csekélység abból a borzasztó veszedelemből, míg ha hitem erős lett volna 1935-ben, talán az egész veszedelmet megelőzhettem volna... A hitem... sosem képzeltem azt, hogy „hegyeket tudnék elmozdítani". Azon a napon, amikor azt mondtam, hogy „Nem", volt hitem. A „végiggondolás" folyamán, a kővetkező 24 óra alatt, elhagyott a hitem, így a következő tíz évben mindössze hangyabolyokat tudtam csak elmozdítani hegyek helyett.
A műveltségem nem segített, pedig lényegesen szélesebb körű és jobb neveltetésben volt részem, mint a legtöbb embernek volt vagy lesz valaha. Mindössze annyiban segített a végén, hogy könnyebben voltam képes hitem hiányának ésszerű magyarázatára, mint ahogy lettem volna, ha műveletlen vagyok. És úgy gondolom, többnyire ugyanez zajlott le akkor Németországban az iskolázott emberekben. Ellenállásuk nem volt nagyobb, mint bárki másé.39

Az, hogy én nem készültem fel az ellenállásra, azt is jelentette, hogy Németországban a hozzám hasonló ezrek és százezrek szintén felkészületlenek voltak, és minden egyes ember ebből a néhány százezerből, hozzám hasonlóan, nagy vagy közvetve nagy befolyással rendelkező személy volt. Így csúszott ki kezünk közül a világ...

Nem mindenki volt hajlandó letenni az esküt. Ricarda Huch író is megtagadta. A következő levéllel köszönt le a köztiszteletben álló Porosz Művészeti Akadémia tagságáról:

Azt, hogy egy németnek németnek kell éreznie magát, csaknem magától értetődőnek kellene tekintenem. De arról már eltérő" vélemények vannak, hogy mi a német, és hogyan kell a németséget kifejezésre juttatni. Amit a jelenlegi kormányzat nemzeti érzésként előír, az nem az én németségem. A központosítást, a kényszerítést, a brutális módszereket, a másként gondolkodó emberek becsmérlését, a kérkedő önimádatot némettelennek és egészségtelennek tartom. Mivel én olyan filozófiát vallok, amely ilyen radikálisan eltér az állam által előírttól, elképzelhetetlennek tartom, hogy a továbbiakban is annak egyik akadémikusa maradjak. Önök azt mondják, hogy az Akadémia által javasolt deklaráció nem fog engem a szabad véleménynyilvánítástól megfosztani. Eltekintve attól, hogy az Akadémia státusához illő és a megváltozott történelmi körülmények fényében történő lojális együttműködés a „nemzeti kultúra területén" egyetértést kíván egy kormányprogrammal, amelyet én nem érzek magaménak, nem fogok találni egyetlen olyan magazint vagy napilapot sem, amelyik kinyomtatna egy ellenzéki álláspontot, így a szabad véleménynyilvánítás joga elmélet marad... Ezennel bejelentem lemondásomat az Akadémia tagságáról.40

Ricarda Huch nem hozhatta nyilvánosságra álláspontját, nem jelenthette meg levelét. Csendes disszidensként, „belső száműzetésben" élte végig a náci korszakot Németországban.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit értett a férfi azon, hogy a műveltsége cserbenhagyta? Azon, hogy „nincs ember vagy kormány, amelyiknek joga van lelkiismeretemen átgázolni"? Volt-e lelkiismerete, tehát tudott különbséget tenni jó és rossz között? Ha igen, akkor a lelkiismerete is cserbenhagyta? Milton Mayers azt írja, hogy volt olyan időszak a náci Németországban, amikor a tanárok még másképp dönthettek volna. Miért döntött úgy a legtöbb tanár, hogy leteszi az esküt, és ezzel az engedelmességgel Hitlernek egy újabb döntő lépését teszi lehetővé a totalitarizmus felé?
Mi a „kisebbik rossz" problémája? Keress rá példákat az olvasmányban és a fejezet más olvasmányaiban! Keress példákat saját élményeid között!
Hasonlítsd össze az olvasmányban leírt döntéseket azokkal, amelyeket korábbi olvasmányokban részleteztünk! Milyen megfontolások befolyásolták az egyes döntéseket? Milyen értékek és meggyőződések? Az olvasmányban idézett férfi azt mondta: „Akkor és ott egy pozitív bűnt kellett elkövetnem egy jövőbeni lehetséges jótett reményében." Egyetértesz? Lehetséges-e különbséget tenni a bűnök között? Ki kerül ma szembe hasonló dilemmákkal? Hogyan oldódnak meg a dilemmák?
Mit jelent a csendes disszidens? A belső száműzetés? Mennyire szemléletesek?

21. OLVASMÁNY

Ki zsidó?

1933-ban a nácik 42 zsidóellenes rendszabályt fogadtak el, 1934-ben további 19-et. Valamennyit azzal a szándékkal hozták, hogy védjék az „árja vért" a „zsidó vérrel" való megfertőződéstől. Ezt követően 1935-ben a nürnbergi pártgyűlésen Hitler három új törvényt jelentett be. Az első kettő megfosztotta a zsidókat állampolgárságuktól. A harmadik elkülönítette őket a többi némettől.

Annak tudatában, hogy a német vér tisztasága előfeltétele a német nép fennmaradásának, és azon szilárd elhatározástól vezérelve, hogy a német népet minden időkre megerősítsük, a Reichstag egyhangúlag megszavazta a következő törvényeket...
Zsidók és németek vagy azzal vérrokon állampolgárok közötti házasságok ezennel tilosak. Az e tiltás ellenére kötött házasságok akkor is érvénytelenek, ha a törvényt megszegve külföldön köttetnek. Érvénytelenítési keresetet csak a kerületi ügyész indíthat.
Tilos a házasságon kívüli nemi kapcsolat zsidó és német vagy azzal vérrokon állampolgárok között.
Zsidók nem alkalmazhatnak háztartási munkára 45 évesnél fiatalabb német vagy azzal vérrokon nőt.

A törvény felvetette annak kérdését, melyről addig még nem döntöttek, nevezetesen: ki zsidó? November 14-én a nácik válaszoltak a kérdésre, olyan személyként határozva meg a zsidót, akinek két zsidó szülője vagy három zsidó nagyszülője van. A vegyes házasságokból származó gyermekeket zsidóknak tekintették, ha gyakorolták vallásukat, vagy ha zsidóval kötöttek házasságot. Akkor is zsidónak számítottak, ha egyik szülőjük volt gyakorló hívő. Azokat a vegyes házasságokból származó gyermekeket, akik az előző kritériumok alapján nem számítottak zsidónak, Mischlingnek - „kevert fajú" személynek - tekintették. A zsidóknak a németektől való elkülönítésétől és bármilyen fajkeveredés megtiltásától a nácik azt remélték, hogy a Mischling meghatározásának a problémája végül is el fog tűnni.
1933-1945 között a nácik több mint négyszáz kiegészítő törvényt fogadtak el. Zsidónak lenni ettől kezdve nem önmeghatározás vagy önazonosítás kérdése volt. Zsidónak tekintettek egy személyt azért, amit a szülei vagy nagyszülei hitüknek választottak. Az, hogy ki vagy, többé már nem tőled függött. Martin Gilbert történész megállapítja, hogy 1935-re „a Németországban maradt zsidók legalább egynegyedét bojkottal, határozatokkal vagy helyi nyomással megfosztották szakmájabeli megélhetésétől", majd így folytatja:

Több mint tízezer, az egészségügyben vagy szociális munkásként dolgozó embert kergettek el az állásából, négyezer ügyvéd maradt praktizálási lehetőség nélkül, kétezer orvost távolítottak el kórházakból és klinikákról, kétezer színészt, énekest és zenészt bocsátottak el zenekaruktól, klubjaikból és kávéházaikból. További tizenkétezer szerkesztőnek és újságírónak mondtak fel, csakúgy mint nyolcezer egyetemi tanárnak és előadónak és nyolcezer általános és középiskolai tanárnak. Folytatódott a zsidók és átkeresztelkedett zsidók utáni kutatás azért, hogy állásukból kitehessék őket. 1935. szeptember 5-én az SS napilapja nyolc zsidó és átkeresztelkedett zsidó nevét közölte, akik mind az evangélikus hit követői voltak, és akiket „előzetes figyelmeztetés nélkül bocsátottak el és fosztották meg a keresztény templomokban orgonistaként való ; minden további szerepléstől". Az újság a következőképpen kommentálta az elbocsátásokat: „Látható, hogy a Birodalmi Zenei Kamara lépéseket tesz annak érdekében, hogy megóvja az egyházat az ártalmas befolyástól."41

Zsidónak lenni ettől kedve nem önmeghatározás vagy önazonosítás kérdése volt. Zsidónak tekintettek egy személyt azért, amit a szülei vagy nagyszülei hitüknek választottak. Az, hogy ki vagy, többé már nem tőled függött.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Németországban a legtöbb keresztény támogatta a nürnbergi törvényeket. Dietrich Goldsmidt, egy kereszténységre áttért zsidó, aki később csatlakozott a Hitvalló Egyházhoz, így magyarázza ezt:

A keresztények és az egyház bűne abban rejlik, hogy a szeresd a felebarátodat parancsolatot úgy értelmezték vagy értették, hogy törődj keresztény fivéreiddel és nővéreiddel - azokkal, akik meg lettek keresztelve. Ez azt jelenti, hogy ha egy keresztény összeütközésbe kerül az állammal vagy a rendőrséggel, akkor az egyház vagy az egyházközösség viseli gondját, egészen addig, míg az az egyházra tartozik... Ha azonban egy keresztény „politizálni" kezd, attól kezdve ez már nem olyasmi, amihez az egyháznak köze van... Ebben az értelemben a társadalom iránti felelősség, a zsidók, szociáldemokraták, kommunisták, cigányok, ateisták iránti felelősség, a mindannyiunk iránti felelősség nem az egyház felelőssége volt.42

Te mit értesz a felebaráton? Milyen felelősséggel tartozol felebarátaid iránt?
Zsidónak lenni többé már nem önmeghatározás vagy önazonosítás kérdése volt. Mit jelent az, hogy elveszíted annak jogát, hogy meghatározd önmagadat? Mennyiben hasonlít ez a dilemma ahhoz, mely A Medve, aki nem volt az című olvasmányban jelenik meg (Első fejezet, 1. olvasmány) ? Mennyiben különbözik? Az Egyesült Államokban a polgárháború utáni években számos államban szigetelték el vagy különítették el az afroamerikaiakat más amerikaiaktól. Mindenhol a szülők, a nagyszülők és a dédszülők „faja" alapján próbálták meghatározni a „négert". Ezek a törvények még érvényben voltak, amikor Németországban annak meghatározásával küszködtek, hogy ki a zsidó.

22. OLVASMÁNY

Az emberek felelőssége

Marta Appel sok zsidó vallású némethez hasonlóan szomorúan tapasztalta, hogy a nürnbergi törvények még a régi barátságokra is hatással voltak. Éveken keresztül havonta egyszer találkozott régi iskolatársaival. 1935-ben azonban elmaradt ezekről az összejövetelekről, főleg azért, mert nem akarta kínos helyzetbe hozni nem zsidó barátait.

Egy nap az utcán találkoztam egyik régi barátnőmmel, aki könnyes szemekkel... próbált meggyőzni, hogy [a nők] még mindig a barátaim, és megpróbálta eloszlatni kétségeimet. Elhatároztam, hogy elmegyek a következő találkozóra. Nehéz döntés volt, és az előző éjszakán nem is aludtam. Féltem keresztény barátaimtól. A világ minden kincséért sem akartam őket bajba sodorni a jelenlétemmel, és persze magamat is féltettem.
Tudtam, hogy figyelni fogom őket, és a feszengés legapróbb jelét is észre fogom venni a szemükben, amikor megérkezem. Tudtam, hogy nem tudnak félrevezetni, hangjuk minden változását észre fogom venni. Félni fognak-e attól, hogy beszéljenek velem?
Nem volt szükség arra, hogy olvassak a szemükben vagy a hangjuk változását figyeljem. Az üres asztal a benyílóban, ami mindig le volt foglalva számunkra, a legérthetőbb nyelven beszélt. Felesleges volt, hogy a pincér odajöjjön és megmondja: egy hölgy telefonált ma reggel, hogy a továbbiakban nem kell lefoglalni az asztalt. Nem hibáztathattam őket. Miért kellene az állásukat kockáztatni, csak hogy bebizonyítsák nekem: még mindig vannak barátok Németországban?43

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Tételezzük fel, hogy te vagy Marta Appel egyik volt iskolatársa. Mit tehettél volna? Részt vehettél volna az ebéden 1933-ban? 1935-ben? Megtehetted volna, hogy nem mész el?
Tételezzük fel, hogy Marta helyzetében vagy. Gondolod, hogy elmentél volna ebédelni?
Mennyiben hasonlít Marta barátainak döntése ahhoz, amelyet Milton Mayer írt le a 15. olvasmányban? Melyek a legszembetűnőbb eltérések?
Franklin D. Roosevelt azt mondta az amerikaiaknak az 1930-as években, hogy az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a „félelem maga".
A magyar történelemnek volt-e olyan korszaka, amikor a legfőbb félnivaló a félelem maga volt? Melyik volt az? Melyikek voltak, ha több ilyent is tudsz? Mit jelent az, ha egy állampolgár „nem fél"? Miért jó az?

23. OLVASMÁNY

A Hóhér

1.
Hóhér tért városunkba be:
Arany, vér, tűz lehelete;
Szerényen járt-kelt, és bitót
A törvényszéknél állított.

Vesztőhely a ház oldalán:
Alkóvnyit foglalt el csupán;
Alacsony volt az ácsolat,
Megfért szemöldökfa alatt.

Alig értünk rá kérdeni,
Ki a bűnös, s a bűne mi?
Kit vár a kendersárga bog,
Ügyes hóhérkézben fonott?

És a sok ártatlanja félt
A szemtől, mely ólomsörét,
S egy szólt. „Hóhér, elárulod,
Kinek ácsoltad a bitód?"

Megvillant ekkor a sörét-szem,
Talányos válasz szólt ekképpen:
„Ki legjobban szolgál nekem,
Megérdemli a kötelem."

S hamarost termett odalent,
S megragadott egy idegent,
S mindenki hálát ad belül,
Hogy hóhérkézre más kerül,

S bitó a törvény udvarán
Nem áll a másnap hajnalán.
A tömeg utat engedett:
Hóhér mezének tisztelet.

2.
Reggel a nap szelíd sugára
Sütött alá tetőre, házra,
De bitó meredt feketén
A törvényszék-udvar füvén,

S a hóhér állt, ahol szokott,
Hurkolva a kenderbogot,
A sörét-szeme, csuka-álla
Vallott kevély mindentudásra.

Kérdeztük: „Hóhér, van-e tán
Dolgod az idegen után?"
S hökkenésünkre válaszolja:
„Nem őt szántam én a bitóra..."

S a szemünk közé így kacag:
„Mit képzeltetek? Ennyi bajt,
Hogy lógjon egy? Új kötelet
Avattam; csakis így lehet."

„Gyilkos! Gyalázat!" egy kiáltott,
S a Hóhér, szántva sokaságot,
Elébe állt: „Pártját fogod,
Annak, aki még lógni fog?"

És hamarost karon ragadta,
És hátrahőköltünk riadva,
S a tömeg utat engedett:
Hóhér mezétől rettenet.

És este láttuk rettenettel,
Az akasztófa mint szökellt fel;
Az aknát vér öntözte meg,
A bitó úgy vert gyökeret,

S szélesebb a kivégzés helye,
Mint a törvényszék lépcseje,
Csúcsa meg ott van félúton,
Ahol az írás, a falon.

3.
Harmadikat is megfogott;
Hitetlen kalmár, köztudott.
„Kiállnátok tán" mond a hóhér
„Bitófára való zsidóért?"

S kiáltottuk: „Ezt keresed?
Ez szolgált legjobban neked?"
Hóhér-mosoly: „Csupán a próba,
Hogy bírja-e az akasztófa."

Vádolva dall a negyedik,
És nagy részvéttel övezik.
„Érdemes szánakoznotok?
Subickos képű átkozott!"

Öt. Hat. S a kiáltásunk zeng fel:
„Hóhér, Hóhér, ez az az ember?"
„Hóhérfortély csak. Így tudok
Lazítani aknarugót."

Nem is faggattuk már tovább,
S ő rótta véres lajstromát,
És éjre éj, és napra nap
A bitó mind hatalmasabb,

Kettős már, s oly széles a szárnya,
Az egész tér fölé kitárja,
S a keresztléce szörnyeteg
Árnyékot a városra vet.

4.
S a Hóhér a városon át
Kihalt utcán engem kiált.
Bámulom a tornyos bitót,
És azt gondolom: „Elfogyott,

Akit akasztani lehet,
Bitót dönteni segítek."
És jó reménységben futok,
Hol a bitó vár s a hurok.

S a hóhér mosolyog vidámon,
Míg átkelek a némaságon;
Kezében sikló táncra kél
A sárgálló kenderkötél.

Dalocskáját fütyüli; próba,
Jól csattan az akna rugója;
Mosolya szörny parancsolat:
Megragadja a karomat.

„Hazudtál, Hóhér" így kiáltok,
„Hogy a bitód másnak csinálod,
S én akasztottad nem leszek!
Becsaptál rútul engemet!"

Megvillan ekkor a sörétszem:
„Hazudtam? Csaltam? Ó, nem és nem!
Megmondtam én egyenesen,
Hogy bitóm csak tiéd leszen.

Ki más volt szolgám, legserényebb,
Mint te és a gyáva reményed!
Közjót védeni ki siet?
Hol vannak most a többiek?"

„Halottak" suttogom alig.
„Megölték őket" kijavít.
„Az idegent és a zsidót...
Megtettem, amit hagytatok."

Ég-elfödő bitó alatt
Nincsen nálam magányosabb.
Megköt a Hóhér, de „Megállj!"-t
A térről senki nem kiált.44

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen választási lehetőségei voltak a város lakóinak a hóhér megérkezésekor? Milyenek akkor, mikor elvégezte feladatát? Meg lehetett volna állítani a Hóhért? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?
Mennyiben emlékeztet a vers az 1930-as évek Németországára? És napjainkra?
1933-ban Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezetője a náci pártra szavazott. 1938-ra már koncentrációs táborba került. A háború után neki tulajdonították az alábbi kijelentést: „Amikor a nácik a kommunistákért jöttek Németországban, én nem álltam ki értük, mert nem voltam kommunista. Utána a zsidókért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam zsidó. Utána a szakszervezeti tagokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam szakszervezeti tag. Aztán a katolikusokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert protestáns voltam. Aztán értem jöttek, és addigra már senki sem maradt, aki kiálljon értem." Mennyiben hasonló Niemöller álláspontja Maurice Ogdennek a Hóhér című versében megjelenő álláspontjához? Mit jelent a Hóhér felhívása: „Ki legjobban szolgál nekem, / Megérdemli a kötelem"?

24. OLVASMÁNY

Szabó bácsi

Ennek a könyvnek a tárgya nem „a" zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem. Ember Mária könyvének, a Hajtűkanyarnak a mottója ez a mondat. Az alábbi jelenet 1944 nyarának elején történik.

Egyik este átjött a szomszédból az öreg Szabó doktor bácsi. Most is a garabonciás köpenye volt rajta (Anyu nevezte el így), ujjatlan körpelerin, a zsebe nyílásából valahogy furcsán, talán régiesen bújt elő a keze, csupasz karja, mert télen is rövid ujjú inget viselt. A köpeny színéről, meghatározhatatlan szürkésfeketeségéről Wuli azt mondta, hogy „hubertusz-fekete"; Nagymama egyszer, amikor náluk volt, malaclopó köpenynek nevezte. A gyerek felvisított, tetszett neki az ötlet, de Apu elmagyarázta, hogy a pesti klinikákon minden orvos ilyet hord, azt kanyarítják magukra, ha át kell menniök a másik pavilonba, s még télen is fehér vászonnadrágban futkosnak az udvaron. A gyerek egy pillanatra megingott, hátha mégis orvosnak kéne menni, talán még hógolyóznak is néha, a hidegtől s a klórtól kivörösödött kézzel, a kórház kertjében; vidám, edzett, férfias világ, mi az, hogy : pavilon?
-Gyalázat - mondta Szabó doktor bácsi. - Hogy ezek mit tesznek a magyarsággal. Pedig mi, magyarok, hidd el nekem, fiam, vendégszerető nép vagyunk. Ezt mindennek ellenére el kell hinned.
A gyerek Apu csipeszével a frissen lemosott bélyegeit rakta be éppen a sorukba. Szabó doktor bácsi egy fejjel magasabb volt Apunál, nagy csontú, sovány ember, s ahogy ott álltak egy pillanatra a könyvszekrény előtt, a gyereknek az volt az érzése, hogy Szabó doktor bácsi lenéz Apura, le kellett néznie rá, s a gyereknek most fájt, hogy Apu erősen kopaszodik, most zavarta, hogy Apu kicsi és pocakos, úgy lett volna igazságos, ha Apu most egy fejjel magasodik Szabó doktor bácsi fölé, s ha nincs ilyen rózsás, restelkedő mosoly az arcán.
- Hogy jön ez ide, Imre bátyám? - kérdezte Apu. - Ha jól értettem, az új rendelkezésekről akartál beszélni...
- Arról, arról - bólogatott az öreg. - A magyar, az, kérlek szépen, előzékeny. Tiszteli a vendégjogot. A megbecsülés jele, hogy Mojse de Hungária neve például évszázadokon át fennmaradt. Zsigmond királyunk háziorvosa volt, nem tudtad? Látod, látod, mi magyarok számon tartjuk az arra érdemeseket. Szilárd meggyőződésem, hogy a kormányzóúr is... Apu lehorgasztott fejjel hallgatta. A doktor bácsi nemsokára feltápászkodott. Vállon veregette Aput:
- Bátorság! - lehelte.
- Köszönöm, Imre bátyám. Igazán jólesett, hogy meglátogattál minket - mondta Apu, s a gyerek érezte, hogy őszintén mondja. Furcsák ezek a felnőttek, hogy ilyen könnyen ellágyulnak. Foszladozó, csirizes gombóccá gyúrhatok, mint az elázott bélyegpapír. Lucskosak. Csókolom - mondta férfiasán az albumja fölül.
- És annak a Mózesnek, vagy hogy hívták, az unokái, az ükunokái, az ük-ükunokái még mindig csak vendégek? - kérdezte vacsoránál Aputól.
- Hallhattad - felelte Apu, és a csúcsa felől beleharapott a hegyes zöldpaprikába. Úgy bírta enni, mint más az almát.
- Igazán szép volt tőle, hogy átjött - mondta szigorúan Anyu.45

Ennek a könyvnek a tárgya nem „a” zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit ért azon Ember Mária, hogy a holocaust nem „a" zsidó sors?
Te hogyan érted ezt? Mi a különbség a két felfogás között? Mi változik a felfogásunkban, ha a zsidóüldözésre a magyar történelem részeként gondolunk? Mennyire osztják ezt a nézetet az ismerőseid?
Könnyű ezzel a gondolattal egyetérteni?
Milyen választási lehetőségek kínálkoztak a szomszédok számára, amikor a deportálások elkezdődtek? Milyen lehetett az élet egy kisvárosban, ahonnan minden zsidót elszállítottak már? Volt-e arra valamilyen lehetőségük az embereknek, hogy megakadályozzák a tömeges deportálásokat? Ha igen, milyen? Ha nem, miért nem?
Miben vonatkozhat ez az idézet a mai Magyarországra? Vonatkozhat-e egyáltalán?
Van-e valamilyen hasonlóság a között, amit Ember Mária könyvének mottója sugall és Niemöller vallomása között?

1. Goebbels, Joseph: Napló. Budapest, Dunakönyv Kiadó, 1994.
2. Stern, Fritz: Dreams and Delusions. (Álmok és illúziók.) Arnold A. Knopf, Inc. 1987. 152.
3. Taylor, A. J. P.: The Origins of the Second World War. (A második világháború eredete.) Atheneum, 1961.71.
4. Mayer, Milton: They Thought They Were Free: The Germans 1933-45. (Azt hitték, szabadok. A németek 1933 és 1945 között.) University of Chicago Press, 1955. 167. A University of Chicago Press engedélyével közölve.
5. Idézi Leon Bolstein és Hannah Arendt in: The Jewish Question. (A zsidókérdés.) New Republic, 1978. október 21. 34.
6. Stern: i. m. 152.
7. Engelmann, Bernt: In Hitler's Germany. (Hitler Németországában.)
8. Idézi John Toland in: Adolf Hitler. Ballantyne, 1976.
9. Grün v., Max: Howl With the Wolves. Growing up in Nazi Germany. (Üvölts a farkasokkal. Gyermekkorom a nád Németországban.)
10. Stokes, Thomas L.: Chip Off My Shoulder. (Megszégyenülten.) Princeton University Press. 1940. 310
11. Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon 1944 után. (Néhány kiegészítő megjegyzés a zsidókérdésről.) Budapest, Katalizátor Iroda, 1994. Eredeti megjelenés: Válasz, 1948. október-november.
12. Stern Strom, Margot: An Interview with Bill Moyers. (Interjú Bill Moyersszel.) Facing History and Ourselves. News, 1986. ősz.
13. Stone, I. F. „Izzy on Izzy." (Izzy Izzyról.) New York Times Magazine, 1978. január 22.
14. Roth, Wolfgang: It All Depends on Lighting. (Minden a megvilágításon múlik.) In: Jewish Life in Germany. Szerk. Monika Richarz. 321.
15. Idézi Nora Levin in: The Holocaust. Schocken, 1973. 46.
16. Landau, Edwin: My Life Before and After Hitler. (Életem Hitler előtt és után.) In: Jewish Life in Germany. i. m. 310-312.
17. Idézi Joachim Remark in: The Nazi Years: A Documentary History. (A náci évek története.) Prentice-Hall, 1969. 147.
18. Krüger, Horst: A Crack in the Wall. (Repedés a falban.) Fromm International Publishing Corp.,1982. 19-20. Hoffmann-Campe Verlag. Engedéllyel közölve.
19. Idézet in: Nazism: A History in Documents and Eyewitness Accounts, 1919-1945. (A nácizmus története dokumentumokban és szemtanúi beszámolók alapján, 1919-45.) 1. kötet. Szerk.: J. Noakes és G. Pridham. Schocken, 1983, 1984. 147.
20. Isherwood, Christopher: The Berlin Stories. (Berlini történetek.) 1935.
21. Burliegh, Michael és Wippermann, Wolfgang: The Racial State. (A faji állam.) Cambridge University Press, 1991. 60.
22. Stern: i. m. 169
23. Drucker, Peter F.: Adventures of a Bystander. (Egy nézelődő kalandjai.) Transaction Publishers, 1994. Peter Drucker, 1978. Engedéllyel közölve.
24. Stern: i. m. 169.
25. Bronowski, Jacob: The Ascent of Man
26. Switzer, Ellen: How Democracy Failed. 89-91.
27. Reynolds, Quentin: A London Diary. (Londoni napló.) Random House, 1941.
28. Idézet in: Witness to the Holocaust. (A holocaust tanúja.) Szerk.: Eisenberg, Azriel. Pilgrim Press, 1981. 79-82.
29. Idézi Guy Stern in: Nazi Book Burning and the American Response. (A náci könyvégetések és az amerikai válasz.) Kiadatlan kézirat, Wayne State University, 1989.
30. Idézi Vinke, Hermann in: The Short Life of Sophie Scholl. (Sophie Scholl rövid élete.) Harper-Row, 1980. 61.
31. Ziemer, Gregor: Education for Death. The Making of a Nazi. (Halálra nevelés. Hogyan lett valakiből náci?) Oxford University Press, 1941. 19.
32. Stern: i. m. 188.
33. Idézi Victoria Barnett in: Far the Soul of the People. 63.
34. Mayer: i. m. 177-181.
35. Barnett: i. m. 31-32.
36. Bielenberg, Christabel: Christabel. Penguin, 1989. 27-28.
37. Idézi M. Burleigh és W. Wippermann in: The Racial State. 194.
38. Shirer, William: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása. A náci Németország története. Budapest, Teleteacher, 1995.
39. Mayer: i. m. 177-181.
40. Idézi Joachim Remark in: The Nazi Years. 162.
41. Gilbert, Martin: The Holocaust. Holt-Rinehart-Winston, 1985. 47.
42. Barnett: i. m. 133.
43. Appel, Marta: Memoirs. (Emlékiratok.) In: Jewish Life in Germany. 353.
44. Ogden, Maurice: The Hangman. (A Hóhér.) Regina Publications. Fordította N. Kiss Zsuzsa
45. Ember Mária: Hajtűkanyar. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.

Kiadványok