Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Tizedik fejezet
Szerző:
Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1997
Kiadó:
Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:
E

TIZEDIK FEJEZET

Ítélkezés

A történelem kínjait ha van merszed, hogy szembenézz, nem kell ismét átélned itt.
(maya angelou)

Áttekintés

1945 tavaszán, amikor a háború végre befejeződött, a világnak szembe kellett néznie a náci rémtettekkel. Benjamin Ferencz fiatal amerikai jogász azt a feladatot kapta, hogy kezdje el a tények feltárását. Ferencz így emlékszik vissza:

Iszonyatos feladat volt. Többek között lezuhant, fiatal amerikai repülősök és ejtőernyősök holttestét kellett kiásatnom, akiket a dühödt német tömeg agyonvert vagy a helyi Gestapo kivégzett. De ez csak bevezetés volt azokhoz a szörnyűségekhez, melyek felfedezése még ránk várt. A náci terror teljessége csak akkor kezdett megvilágosodni előttem, amikor csatlakoztam a németországi koncentrációs táborokba bevonuló amerikai csapatokhoz...
Gyakran nemigen tudtuk megmondani, hogy a meztelen, csontvázszerű rabok, akik a földön hevertek, élnek-e még, vagy már halottak. Azokat, akik még tudtak menni, a pánikba esett SS-őrök még az érkezésünk előtt elhajtották. A menekülés útvonalát az utat szegélyező holttestek jelezték. Azokat a kimerült rabokat, akik nem tudtak lépést tartani a menettel, a helyszínen agyonlőtték, vagy csak ott hagyták meghalni. Jelen voltam számos olyan tömegsír feltárásánál, melyekbe a tömegmészárlások áldozatait temették.
A pokol mélyére tekinthettem le.1

Alan Moorehead brit újságíró, aki a bergen-belseni koncentrációst tábort látta azon a tavaszon, hasonló benyomásokról számolt be. „Az ember egész szívével érezte: ez nem háború. A háborúnak nincs is semmi köze ehhez a helyhez. Ez, amit itt látunk, időtlen, és az egész emberiség ügye. Engem is érint, és én is felelős vagyok. Hogyan történhetett ez? Hogyan hagyhattuk, hogy ez megtörténjék?"
A korábbi fejezetekben arról volt szó, hogy miért és hogyan zajlott le a holocaust. A Kilencedik fejezet azokat a kérdéseket vizsgálja, melyek a személyes felelősségre vonatkoznak, nemcsak a holocaust, hanem általában a háború kapcsán, s arra, ahogy ezt a háborút megvívták. A következő kérdésekre koncentrálunk tehát:
- Meg kell-e büntetni azokat, akik részesei voltak az atrocitások elkövetésének? Ha igen, kiket kell felelősségre vonni?
- Peres eljárást kell-e folytatni ezek ellen az egyének ellen? Mi legyen a perek célja? A gonosztettek megtorlása? Vagy precedens, azaz intő és jogilag útmutató példa teremtése a jövő számára?
- Kit kell perbe fogni? Perelhetők-e olyan emberek, akik akkor országuk érvényes törvényeinek engedelmeskedtek? Vannak-e ezeknél magasabb rangú törvények? Ha igen, melyek ezek?
- Hogyan kell a büntetéseket kiszabni? Mindenki egyformán bűnös? Vannak-e olyanok, akiknek nagyobb a felelőssége? Lehet-e egy egész nemzetbűnös?

A Tizedik fejezet ezeket a kérdéseket a háborús bűnösök 1945 után lefolytatott pereinek a segítségével elemzi. John Fried az Egyesült Államok különleges jogi tanácsadója volt Nürnbergben a háborús bűnösök ellen 1947 és 1949 között lefolytatott perekben. A perek célját így foglalta össze:

A győztes szövetségeseknek a háború befejezése után foglalkozniuk kellett a félelmetes és példátlan náci bűntettekkel. E felismerés eredményezte a világ megdöbbenését és felháborodását kifejező nürnbergi pert, amelyben a náci vezetőknek felelniük kellett bűntetteikért.
A szövetségesek bíráinak... el kellett dönteniük,... hogy a német polgári és katonai vezetés uszított-e az agresszív háborúra, s ezt a háborút elfogadhatatlan eszközökkel és a katonai normák megsértésével vezették-e, s dönteniük kellett az egyes emberek felelősségéről is, olyan bűnök elkövetésében, melyeknek megtörténtét nem kellett bizonyítani. Senki nem vitathatta például Dachau vagy a polgári lakosság tömeges legyilkolásának tényét. A kérdés az volt, ki a felelős.2

1945 és 1950 között 199 ember tárgyalását folytatták le Nürnbergben 13 külön-külön perben. Ezek a perek fontos precedenst teremtettek, s azóta a nemzetek íratlan szabályaivá váltak. 1950 után hasonló háborús bűnpereket folytattak le nemcsak Európában, hanem Ázsiában is. Hannah Arendt részt vett egy ilyen tárgyaláson, Adolf Eichmann perén Jeruzsálemben 1961-ben. Szerinte ez a per fontos kérdéseket érintett a jó és a rossz megítélésével kapcsolatban. Arendt szerint a gondolkodás a legsürgetőbb feladat egy olyan faj - az ember - számára, amelyik felelős önmaga fennmaradásáért. „A megtörtént események értékelése - írta - talán segítheti az embert abban, hogy megtartóztassa magát a rossz cselekedetektől, sőt hogy esetleg elítélje azokat."3

1. OLVASMÁNY

A dogma engedelmes bábokat teremt

A német tudósok 1933-ig a tudományos kérdéseket számos nézőpontból vizsgálták, a tolerancia úttörői voltak. 1933 után a német nép nagy részéhez hasonlóan a tudósok is a nemzetiszocializmus eszméjét kezdték szolgálni, és az igazság helyére a dogma lépett. Lojalitásuk bizonyítására a tudósok még a tömeggyilkosság technológiáját is kidolgozták. Vannak olyanok, akik e technológia meglétét okolják az Auschwitzban, illetve más koncentrációs táborokban elkövetett rémtettekért. Az ember felemelkedése című művében Jacob Bronowski vitatja ezt az álláspontot. Az auschwitzi krematórium előtt állva fogalmazta meg azt a kettősséget, amit „a XX. század legfőbb dilemmájának" tekintett:

A dilemma egyik része az a meggyőződés, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az „elég megnyomni a gombot" filozófiája, mely vakká tesz a szenvedéssel szemben, lett a háborús gépezetet működtető szörnyeteg. A másik az emberi szellem elárulása: a dogma istenítése elködösíti az agyat, s engedelmes bábok vagy megkínzott bábok seregévé változtat egy nemzetet, egy civilizációt.
Azt mondják, a tudomány dehumanizálja és statisztikai számokká redukálja az embert. Ez hamis, tragikusan hamis nézet. Csak nézz körül! Ez itt az auschwitzi koncentrációs tábor és a krematórium. Itt lettek az emberekből egyszerűen számok. Itt van az a tó, melybe négymillió halott hamvait szórták. És ezt nem a gáz tette. Ezt a fensőbbségtudat, a dogma, a tudatlanság tette. Amikor az emberek azt hiszik, hogy birtokában vannak az abszolút igazságnak, amikor nem néznek szembe a valósággal, így viselkednek, így tesz az ember, amikor azt hiszi, isteni tudás birtokában van.
Tudománnyá a tudást az ember változtatta. Mindig az ismert határán állunk, s mindig úgy érezzük, hogy egy újabb ismeret megszerzésében reménykedhetünk. Minden tudományos megállapítás a tévedéssel határos, és mindegyik szubjektív. A tudomány annak a dicsőségét hirdeti, amit tudhatunk, jóllehet tudjuk, hajlamosak vagyunk a tévedésre. Már Oliver Cromwell így szólt: „Krisztus szerelmére könyörgök neked, lásd be, hogy te is tévedhetsz!"
Tudósként a barátomnak, Szilárd Leónak, emberként a családom számos, Auschwitzban meghalt tagjának tartozom azzal, hogy itt álljak ennél a tónál, mint túlélő és mint tanú. Ki kell gyógyulnunk az abszolút tudás és az abszolút hatalom fennhéjázásából. Csökkentenünk kell a távolságot a gombnyomás és az emberi cselekedet között. Meg kell érintenünk egymást.4

Ez itt az auschwitzi koncentrációs tábor és a krematórium. Itt lettek az emberekből egyszerűen számok. Itt van az a tó, melybe négymillió halott hamvait szórták. És ezt nem a gáz tette. Ezt a fensőbbségtudat, a dogma, a tudatlanság tette. Amikor az emberek azt hiszik, hogy birtokában vannak az abszolút igazságnak, amikor nem néznek szembe a valósággal, így viselkednek, így tesz az ember, amikor azt hiszi, isteni tudás birtokában van.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Fogalmazd meg a magad számára, mit jelent a dogma! Miképpen ködösíti el az agyat, és hogyan változtat át egy nemzetet, egy civilizációt „engedelmes bábuk vagy megkínzott bábuk seregévé"? Milyen az „engedelmes báb"? Ismersz-e olyan embert, aki átesett ilyen folyamaton, és engedelmes bábbá változott? Szilárd Leó magyar tudós volt, német egyetemeken dolgozott, és a náci Németországból menekült az Egyesült Államokba. 1939-ben sürgette, hogy az Egyesült Államok építse meg az atombombát, de később -sikertelenül - megpróbálta megakadályozni bevetését. Bronowski idéz valakit, aki Szilárd Leó jelenlétében ezt mondta: „A tudósok tragédiája az, hogy felfedezéseiket pusztításra használják." Szilárd így felelt erre a megjegyzésre: „Ez az emberiség tragédiája." Mire gondolhatott Szilárd, mikor ezt mondta? Mennyiben támasztotta alá Szilárd megállapítását Bronowski, amikor Auschwitz kapcsán a tudomány szerepéről beszélt?
A nácik közül néhányan azt mondták magukról: -Napjaink technológiai bűvöletének áldozatai lettünk. Megmagyarázza ez a viselkedésüket? Felmenti ez őket tetteik felelőssége alól? Max Redeinreich szerint az atrocitásokért nem csak a náci tisztek voltak felelősek. Bűnösök a német tudósok is, a leghíresebbek is. Redeinreich szerint a tudósok a bűntettek cinkosai voltak. Ők szolgáltatták azokat az eszméket és technikákat, melyek lehetővé tették a „páratlan tömeggyilkosságokat". Mi a különbség a gyilkos és cinkosa között? Egyformán felelősek a bűntettért? Egyformán bűnösek?
Jerzy Kosinskit idéztük korábban: „Az emlősök közül egyedül az ember tud nemet mondani. A nemet mondás a tömeg megtagadását, a különállást, az én erősítését jelenti." Vesd össze ezt a megállapítást a Bronowskiéval! Milyen hasonlóságot fedezel fel abban, ahogy ez a két ember látja az emberi viselkedést? Mi a különbség köztük? Te mit gondolsz erről? Magatartásod mindig tükrözi ezt a nézetedet?

2. OLVASMÁNY

A háború szabályai

Ahogy a háború végének közeledtével cáfolhatatlanná váltak a náci rémtettekről szóló hírek, egyre több embernek lett az az álláspontja, hogy a felelősöket nemzetközi bíróság elé kell állítani, hogy mindegyikük személyesen feleljen tetteiért. A britek először ellenezték ezt a tervet. Winston Churchill azt mondta, hogy az összes nácit fel kell akasztani. A britek csak jelentős orosz és amerikai nyomás hatására változtatták meg az álláspontjukat.
De mielőtt a perekre sor kerülhetett volna, a szövetségeseknek számos kérdésben dönteniük kellett. Perekben általában törvénysértéseket tárgyalnak. De hát milyen törvényeket szegtek meg a nácik? A szövetségesek úgy érveltek, hogy a nemzetközi jogot sértették meg - azokat a szabályokat, melyek a népek közötti érintkezés évszázadai alatt alakultak ki. Jóllehet sokan úgy vélik, hogy a szerelemben és a háborúban mindent szabad, a legtöbben elismerik, hogy a katonák háborús viselkedését bizonyos korlátok szabályozzák. A középkor idején például a lovagi szokásjog szabta meg a harcban állók viselkedését. Aztán az évszázadok során tovább bővültek és finomodtak ezek a szabályok. 1863-ban, az amerikai polgárháború idején az Egyesült Államokban Franz Lieber jogtudós állította össze a katonai viselkedés szabályait „az igazság, a becsület és az emberiesség alapján". A Lieber-kódex megszabta, hogy hogyan kell bánni a polgári lakossággal, a hadifoglyokkal és a kémekkel. Később más nemzetek, köztük Németország, Franciaország és Nagy-Britannia is bevezetett hasonló kézikönyveket, s ezeket folyamatosan kiegészítették az újonnan kifejlesztett fegyverekre vonatkozó rendelkezésekkel.
Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején több nemzetközi tanácskozás szorgalmazta háborús szabályok elfogadását. Egy 1907-es hágai értekezleten a nemzetközi küldöttek a polgári lakosság és a magukat megadó katonák jogairól tanácskoztak. Megszabták az ellenséges terület megszállása esetén helyénvaló viselkedést is. Egy Genfben tartott konferenciasorozat kidolgozta, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni, és védelmet biztosított a sebesülteknek.
Az évek múltával azonban bebizonyosodott, hogy könnyebb békeidőben szabályokat kidolgozni, mint ezeknek háború idején érvényt szerezni. Például az első világháború után felállított bizottság arra a következtetésre kellett jusson, hogy jóllehet Belgium nem provokálta ki a német megszállást, a nemzetközi jog nem tart még ott, hogy a német vezetőket „az agresszió" vagy „az emberiesség megsértése" vádjával perbe lehessen fogni. Ennek ellenére a versailles-i szerződés megállapította Vilmos császár felelősségét az agresszióért, és elrendelte bíróság elé állítását. A tárgyalásra azonban soha nem került sor. A szerződés javasolta az atrocitásokkal vádolt katonák perének lefolytatását is, de a német kormány ennek nem tett eleget.
A katonai kézikönyvekben és a szerződésekben rögzített nemzetközi jogszabályok csak a háborús cselekmény részeként elkövetett bűntettekkel foglalkoztak. Nem érintették a népirtást, „a megnevezhetetlen bűnt". Ez a kérdés először 1915-ben, az örmények kiirtása után merült fel. Az év májusában a szövetségesek formálisan is megvádolták a török vezetést „az emberiség és a civilizáció elleni bűntettel". S bár az új török kormány beleegyezett, hogy bíróság elé állítsa a felelősöket, a pert csak a vádlottak távollétében lehetett lefolytatni, mert azok elmenekültek az országból. S mivel nem voltak jelen, a pert nem kísérte a világ kitüntetett figyelme.
A második világháború végén a szövetségesek eltökéltek voltak abban, hogy a nemzetközi jog megsértőit bíróság elé kell állítani. 1942. január 13-án kilenc, német megszállás alatt élő ország képviselői aláírtak egy nyilatkozatot, mely szerint nemcsak azokat fogják felelősségre vonni, akik a „háborús bűnök" elkövetését parancsba adták, hanem azokat is, akik elkövették ezeket. A Népszövetség ebből a célból hozta létre a Háborús Bűnök Bizottságát 1943. október 20-án.
A bizottság felállítása után két héttel az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió nyilatkozattal erősítette meg e szándék végrehajtását.
Az 1945 októberében Nürnbergben összeült Nemzetközi Katonai Törvényszék tagjai Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió voltak. A bíróság 24 náci vezető perét kezdte meg. Az alábbi bűntettek elkövetésével vádolták őket:

1. Összeesküvés: vezetői, szervezői, felbujtói és cinkosai voltak egy átfogó terv kidolgozásának és megvalósításának, vagy résztvevői az alább következő bűntettekre való összeesküvésnek, és felelősek mindazok tetteiért, akik e terv végrehajtásában részt vettek;
2. A béke elleni bűntettek, nevezetesen: agresszív háború tervezése, előkészítése, kirobbantása és kiterjesztése, egy olyan háborúé, mely megsértette a nemzetközi szerződéseket, megállapodásokat és biztosítékokat, vagy részvétel egy olyan átfogó tervben, illetve összeesküvésben, melynek az alábbiakban felsoroltak valamelyike volt a célja;
3. Háborús bűnök, nevezetesen: a háborúra vonatkozó törvények és szokások megsértése. Ezek közé tartozik, de nem korlátozódik csak ezekre: a kényszermunkára vagy más célra használt polgári lakosság legyilkolása, sanyargatása és deportálása a megszállt területeken vagy a megszállt területekről, a szárazföldi vagy tengerészeti erők hadifoglyainak meggyilkolása vagy rossz körülmények közt való őrzése, túszok meggyilkolása, köz vagy magánvagyon zsákmányolása, városok és falvak felesleges elpusztítása, és minden olyan pusztítás, melyet nem indokol katonai szükségszerűség;
4. Az emberiség elleni bűnök, nevezetesen: bármely polgári lakossági csoport meggyilkolása, kiirtása, fogságban tartása, deportálása vagy másembertelen cselekedetek elkövetése velük szemben a háború előtt vagy alatt; vagy politikai, faji vagy vallási alapú meghurcolás a törvényszék hatáskörébe tartozó bármely bűntett elkövetésével vagy ilyen bűntettel kapcsolatba hozhatóan, függetlenül attól hogy a tett összhangban állt az elkövetés országában érvényben lévő törvényekkel vagy sem.

John Fried ezt írta a perről: „A nürnbergi perben szörnyű bűnöket elkövető emberek egyéni felelősségét vizsgálták a világ nyilvánossága előtt. Nem elvont vitáról, hanem a vádlottak számára élet vagy halál kérdéséről volt szó. A nürnbergi per középpontjában alapkérdések álltak, s az ott felállított mérce azóta a nemzetek közötti íratlan szabályok alakulását is befolyásolta."5

A nürnbergi perben szörnyű bűnöket elkövető emberek egyéni felelősségét vizsgálták a világ nyilvánossága előtt. Nem elvont vitáról, hanem a vádlottak számára élet vagy halál kérdéséről volt szó.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Kiket kell perbe fogni? Akik a parancsokat kiadták? Akik végrehajtották ezeket a parancsokat? Azokat, akik engedték a parancsok végrehajtását?
Általában mi egy per célja? A bűnös megbüntetése? Az áldozatok megbosszulása? Vagy figyelmeztetés azok számára, akik a jövőben hasonló tettet követnének el?
A fejezet bevezető részében idéztük Fried szavait, aki „példátlan náci bűntettekről" beszélt, melyek az emberiség „döbbenetét és felháborodását" váltották ki. Mit hangsúlyoz Fried ezekkel a kifejezésekkel? Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy a szövetségesek a személyes, egyéni viselkedést állították a per középpontjába?
Milyen felelősséggel tartoznak az egyszerű katonák és a köztisztviselők a háborús időkben végrehajtott tetteikért?
Az 1200-as években Aquinói Szent Tamás „igazságosnak" azt a háborút nevezte, melyet egy legitim kormány vezet egy igazságos cél és a jó megvalósítása érdekében. „Igazságos háborút" vívtak a szövetségesek?
Minden nemzetnek saját értékrendszere és álláspontja van. Mindegyikük rendelkezik saját magatartási normával is. Hogyan ítélheti meg akkor egyik nemzet egy másik tetteit? Vannak olyan erkölcsi értékek, melyek túllépnek egy adott nemzet által elvárt szabályokon? Miért keresték a szövetségesek az igazolást, azt az alapot, mely alapján Németországot a nemzetközi jog korábbi megsértésével vádolhatták?
A náci bűnösök perét Nürnbergben tartották. Mi volt e város szerepe a náci Németországban? Mit gondolsz, miért éppen itt folytatták le a tárgyalásokat?
„Háborús bűn" volt-e, amikor a szövetséges légierő német városokat bombázott? 1945-ben az Egyesült Államok atombombát dobott két japán városra, Hirosimára és Nagaszakira. Nézz utána a bombázással kapcsolatos álláspontoknak, információknak, és ezek alapján próbáld meg eldönteni, hogy szerinted ez a két bombázás háborús bűn volt-e! Van-e joga a győztes hatalmaknak bíráskodni a legyőzött nemzetek felett, ha a győztesek cselekedetei is megkérdőjelezhetők?
Mennyire fontos a háborúskodás szabályaiban megállapodni? Válaszodat befolyásolja-e, ha arra is figyelmeztetünk, hogy ezeket a szabályokat aztán gyakran nagyon nehéz betartatni?
Mikor Hitler a „zsidó kérdés végső megoldására" készülődött, azt kérdezte egyszer: „Végül is ki beszél ma már az örmények elpusztításáról?" Mi lehetett a véleménye Hitlernek a nemzetközi szabályokról? A „háború törvényeiről"? Richard Hovannisian professzor véleménye szerint, ha az örmény népirtást keményebben elítéli és megbünteti a nemzetközi jog, az eset talán visszatartó hatással lehetett volna a holocaustra. Egyetértesz vele?

3. OLVASMÁNY

„Az emberiesség akar itt igazságot tenni''

Az első nürnbergi pert 1946. november 14-én tartották. A főügyész Robert H. Jackson, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának egyik elnöke volt. A pert elindító beszédében egyebek között azt mondta:

Az a megtiszteltetés, hogy megnyithatom a történelem első olyan bírósági tárgyalását, amely a világbéke ellen elkövetett bűncselekmények megítélésével foglalkozik, súlyos felelősséggel jár. Azok a bűncselekmények, amelyek megnevezésére és megtorlására törekszünk, annyira előre megfontoltak s gonoszak voltak, és olyan pusztítást idéztek elő, hogy a civilizáció nem tűrheti el a napirendre térést felettük, mert nem élné túl, ha ezek a cselekmények egyszer megismétlődnének. Az a tény, hogy a négy nagy nemzet a győzelmi mámorban és az elszenvedett sérelmek után megállítja a bosszúállás kezét, és fogoly ellenségeit önkéntesen adja át az igazságszolgáltatásnak, egyike a legjelentősebb cselekedeteknek, amelyekkel a hatalom valaha is adózott a józan észnek...
Türelmesen és higgadtan ki fogjuk fejteni, hogy kik voltak és mit akartak ezek az emberek. Hihetetlen események megcáfolhatatlan bizonyítékait terjesztjük önök elé... Megfosztották a német népet az emberi méltóságtól és mindazoktól a szabadságjogoktól, amelyeket mi valamennyi emberi lény természetes és elidegeníthetetlen jogának tartunk. A népet azzal kárpótolták, hogy felszították és kielégítették a gyűlöletet azok iránt, akiket „bűnbaknak" jelöltek ki. A nácik ellenségeik - zsidók, katolikusok és a munkásság - ellen olyan arrogáns, brutális és megsemmisítő hadjáratot folytattak, amilyent a világ a kereszténység előtti korszak óta nem látott. Felszították a németek becsvágyát, hogy „uralkodó néppé" váljanak, ami természetesen azt jelentette, hogy a többi népből szolganép lesz. Népüket ezek az emberek őrült hazárdjátékba rántották bele a hatalomért. A társadalmi energiákat és erőforrásokat egy háborús gépezet létrehozására fordították, amelyről azt gondolták, hogy legyőzhetetlen lesz. Szomszédaikat lerohanták. Abból a célból, hogy az „uralkodó nép", a „felsőbbrendű faj" hadviselését lehetővé tegyék, embermilliókat változtattak rabszolgává, és Németországba hurcolták őket, ahol ezek a szerencsétlen lények most „hontalan személyként" bolyonganak. [...] Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy amilyen szempontok alapján ítélkezünk most a vádlottak fölött, olyan szempontok alapján fog bennünket megítélni a jövőben a történelem. Ha mérgezett kelyhet nyújtunk a vádlottak felé, a saját ajkunkhoz is mérget emelünk. Olyan pártatlanul és megvesztegethetetlen becsületességgel kell feladatunkat teljesíteni, hogy ez a per a jövő nemzedékek számára is példázza, miként kell megvalósítani az emberiesség törekvését az igazságosságra.6

Vádat csak 24 náci vezető ellen emeltek, és közülük is kettőnek a perét nem folytatták le. Robert Ley, a náci szakszervezeti mozgalom vezetője öngyilkosságot követett el a per megkezdése előtt, Gustav Krupp iparmágnást pedig a bíróság túl betegnek találta a per lefolytatásához. Sok náci vezető, köztük Hitler és Goebbels öngyilkos lett a háború végső napjaiban. Megint másoknak, például Heinrich Himmlernek és Adolf Eichmannnak sikerült eltűnnie a Németország összeomlásával járó zűrzavarban. A per vádlottjai a legtekintélyesebb náci vezetők voltak, akiket a szövetségesek el tudtak fogni.
A ténylegesen lefolytatott perek vádlottai között öt katonai vezető volt, a többiek magas rangú kormány- vagy párttisztviselők voltak. A perek lefolytatása nagyban hasonlított az amerikai bűnügyi perek rendtartási menetéhez. A vádlottaknak pontosan tudomására hozták az ellenük emelt vádakat. Mindegyik kérhetett ügyvédet, és védhette saját magát, kérhetett tanúkat, és felhozhatott bizonyítékokat a maga védelmére.

Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy amilyen szempontok alapján ítélkezünk most a vádlottak fölött, olyan szempontok alapján fog bennünket megítélni a jövőben a történelem.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A per során az ügyészek a náci dokumentumokat használták fel bizonyítékként. Jackson maga is elképedt, nemcsak a feljegyzések mennyiségétől, hanem hihetetlen pontosságuktól is. Nem gondolta volna, hogy „valaki olyan őrült lehet, hogy írásban rögzíti azt, amit a németek. Ennek a nyilvánvaló butaságától és brutalitásától megáll az ész." Ha az elkövetők által használt szavakra koncentrálunk, magyarázatot találhatunk arra, miért tették azt, amit tettek. Azt is tetten érhetjük, hogyan vettek rá másokat a részvételre. S közben kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogyan lehet az ilyen bűnöket megakadályozni. Mindazok alapján, amit eddig olvastál ebben a könyvben, mi lenne ezekre a kérdésekre a válaszod? Jegyezd fel gondolataidat a naplódba, hogy vissza tudjál térni rájuk, ahogy továbbolvasod a fejezetet!
A náci feljegyzések bizonyítékként való felhasználása a perek során fontos következményekkel járt. Például azzal, hogy a középpontba az „összeesküvés" és az „agresszió" került. Ezeket sokkal könnyebb volt a rendelkezésre álló dokumentumokkal alátámasztani, mint a „háborús bűnöket" vagy az „emberiesség elleni bűntetteket". Olvasd el újra a négy vádpont leírását, hogy megértsd, miért volt ez így!
Mire gondolt Jackson, mikor azt mondta: „Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy amilyen szempontok alapján ítélkezünk most a vádlottak fölött, olyan szempontok alapján fog bennünket megítélni a jövőben a történelem."

4. OLVASMÁNY

Parancsra tettem...

A per során a vádlottak végig tagadták felelősségüket az emberiesség elleni bűntettek elkövetésében. Azzal érveltek, hogy a háborúk mindig kegyetlenek voltak, és ez a háború is épp olyan volt, mint a többi. Azt is hangoztatták, hogy a győztes hatalmak legalább olyan bűnösek voltak. Végül is, háborús körülmények között mindenki követ el „túlkapásokat". S valamennyien fenntartották, hogy csak a parancsoknak engedelmeskedtek. Alfred tábornok, Jodl ügyvédje ezt az érvet így foglalta össze: „Az igaz, hogy tábornokai nélkül Hitler nem vívhatta volna meg háborúit. Ha a tábornokok nem teszik, amit tenniük kell, nincs háború. De hozzá kell tennünk: ha a gyalogsági katona nem teszi, amit tennie kell, ha a fegyver nem sül el... akkor sincs háború. Tehát bűnös-e a katona, a fegyverkovács a háborús összeesküvés bűnében? Felelős-e Henry Ford azokért a balesetekért, amelyeket az általa gyártott kocsik rendszeresen okoznak?"
A bírák nem fogadták el ezt az érvelést. A vádlottak közül mindössze hármat mentettek fel egy vagy több vád alól azzal, hogy parancsot hajtottak végre. A tizenkét halálraítélt közül egyet, Martin Bormannt, Hitler titkárát távollétében ítélték halálra. Bormannt később sem sikerült elfogni. A per fővádlottja Hermann Göring volt. A bírák szerint ő volt „az agresszív háború fő mozgatórugója, Hitler után a második". Ugyancsak ő volt „a zsidók és más népek elleni pogrom irányítója otthon és külföldön, ő hozta létre a Gestapót és az első koncentrációs táborokat". A zsidóellenes törvényeken túl 1941. július 31-ei dekrétumában ő utasította [Heinrich] Himmlert és [Reinhard] Heydrichet arra, hogy „hajtsák végre a zsidókérdés végső megoldását Európa német befolyási övezetében". Göring halálos ítélete senkit sem ért meglepetésként. Az ítéletet azonban nem tudták végrehajtani, Göring a börtönben öngyilkosságot követett el.
Joachim von Ribbentropot, Hitler külügyminiszterét szintén bűnösnek találták abban, hogy „fontos szerepet játszott a zsidókérdés végső megoldásának" kivitelezésében. Szerepe volt a megszállt területek zsidóinak deportálásában „Keletre". Ribbentrop volt az, aki közölte a magyar kormánnyal 1943. április 17-én, hogy az ország zsidóságát vagy ki kell irtani, vagy koncentrációs táborokba kell vinni.
Alfred Rosenberget, aki a legolvasottabb náci propagandaanyagokat, például A XX. század mítoszát írta, szintén felakasztották. Róla, a Megszállt Keleti Területek birodalmi miniszteréről a bíróság így ítélkezett: „Az ő utasítására történt a zsidók elkülönítése, majd gettókba zárása. Alárendeltjei követték el a zsidók elleni tömeges gyilkosságokat. 1941 decemberében, amikor 100 túsz kivégzésére készültek, ő javasolta Hitlernek, hogy csak zsidó túszokat válogassanak ki."
Az osztrák Arthur von Seyss-Inquartot szintén vezető náciként kezelték. Főtisztviselő volt Csehszlovákiában, kormányzóhelyettes Lengyelországban és főként birodalmi megbízott Hollandiában. S ez utóbbi minőségében - hogy csak a zsidókról szóljunk - felelős volt „mintegy 120 ezer zsidó auschwitzi deportálásáért".

Ha a tábornokok nem teszik, amit tenniük kell, nincs háború. De hozzá kell tennünk: ha a gyalogsági katona nem teszi, amit tennie kell, ha a fegyver nem sül el... akkor sincs háború. Tehát bűnös-e a katona, a fegyverkovács a háborús összeesküvés bűnében? Felelős-e Henry Ford azokért a balesetekért, amelyeket az általa gyártott kocsik rendszeresen okoznak?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hermann Göring, aki Nürnbergben a leginkább kiállt a Harmadik Birodalom mellett, azt mondta egyik vádlott-társának: „el kell fogadnod azt a tényt, hogy az életednek vége. Ami hátra van, az az, hogy eldöntsd, hajlandó vagy-e mellém állni és a mártíromságot felvállalni. Nincs okunk szomorúságra. Egy nap a német nép majd megint felkel, bennünket hősöknek tekint, s csontjainkat márványkoporsóban helyezi el a nemzeti pantheonban."
Hogyan próbálták a szövetségesek megakadályozni, hogy ez megtörténhessen?
A per során Ribbentrop így érvelt: „.. .biztosíthatom önöket, minket is felháborítottak az üldözések és a kegyetlenkedések. Az ilyenféle cselekedetek nem jellemzők a németekre! El tudják önök képzelni, hogy én valakit is meg tudnék ölni? S mondják meg őszintén, gyilkosnak néz ki bármelyikünk is itt?"
Hogy néz ki egy gyilkos? Az, aki kitervel és megrendel egy gyilkosságot, ugyanolyan bűnös-e, mint az, aki meghúzza végül is a ravaszt?
Hogyan válaszolnál Jodl ügyvédjének idézett kérdéseire?
A nürnbergi pert a bosszúállás vezérelte vagy inkább azok a nézetek, melyeket John Fried így foglalt össze: „A nemzetközi joggal ellentétes bűntetteket (köztük természetesen olyanokat, mint a holocaust) emberek s nem elvont csoportok (például nemzetek) követik el."
Az amerikai polgárháború után Henry Wirz kapitányt, az egyik hadifogolytábor parancsnokát elítélték a foglyok elleni kegyetlenkedésért, s több ezer jenki, azaz unionista hadifogoly haláláért. Wirz azzal érvelt, hogy csak a kiadott parancsok értelmében cselekedett, s a bizonyítékok ezt alá is támasztották. A bírák mégis elítélték, hiszen Wirz önként és készségesen engedelmeskedett a parancsoknak, nem kényszer hatására. Mi a különbség a kétféle parancsteljesítés között? Mi volt a bírák álláspontja, amikor a vádlottak védekezésként az „engedelmességi kötelességre" hivatkoztak? Egyetértesz velük?

5. OLVASMÁNY

A szavak embere

A nürnbergi per huszonkét vádlottja között volt Julius Streicher, a Der Stürmer című antiszemita lap kiadója. A lapnak több mint hatszázezer előfizetője volt. A zsidókról hétről hétre, hónapról hónapra mint kiirtandó férgekről írt. Egy tipikusnak tekinthető cikkében Streicher azt taglalta, hogy a zsidó nem ember, hanem „parazita, kártékony ellenség, ragályos betegségek terjesztője, s fajtáját az emberiség érdekében ki kell irtani". 1939 májusában (négy hónappal a háború kitörése és huszonöt hónappal Oroszország megtámadása előtt) Streicher közölte olvasóival: „Büntetőexpedíciót kell szerveznünk az orosz zsidók ellen. Az orosz zsidókat meg kell ölni. Gyökerestül kell kiirtani őket."
A háború első időszakában a németek egyre nagyobb területeket hódítottak meg, s Streicher nagy energiával ontotta a zsidóellenes uszító cikkeket. 1941 augusztusa és 1944 szeptembere között huszonnégy olyan cikket publikált - közülük tizenkettőt maga írt -, melyben a zsidóság kiirtását követelte. 1943-ra az újság már célozgatott arra, hogy a „végső megoldás" közeledik, jóllehet a hivatalos politika megpróbálta a tömeggyilkosságokat titokban tartani.
A nürnbergi bíróság Streichert bűnösnek találta „uszítás bűntettében, melynek során a lakosságot polgártársaik gyalázására, bántalmazására és megölésére szólította fel... A szenvedély, a gyűlölet, az erőszak és a pusztítás szítása a lakosság körében arra szolgál, hogy még azok morális gerincét is megtörje, akiknek életét a hódítók egyébként meg kívánják kímélni." Streichert azért ítélték halálra, mert „a gyilkosságra és népirtásra való uszítás politikai és faji motivációjú, tehát emberiességellenes bűntettnek számít egy olyan időszakban, amikor Keleten a zsidók tömeges gyilkolása folyt a lehető legszörnyűbb körülmények között".

Streicher nem volt állami tisztviselő. Nem hozott politikai döntéseket, és nem adott ki parancsot. A szó volt az egyetlen fegyvere. Elítélték, mert a szavakat arra használta, hogy az emberek az emberek ellen forduljanak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Streicher nem volt állami tisztviselő. Nem hozott politikai döntéseket, és nem adott ki parancsokat. A szó volt az egyetlen fegyvere. Elítélték, mert a szavakat arra használta, hogy az emberek az emberek ellen forduljanak. Lehet a szavakat fegyverként használni? Elég-e a szó ahhoz, hogy szomszéd a szomszéd ellen forduljon? Felelősségre vonható az ember a szavaiért?
Mit értettek a bírák „a nemzet morális gerincének megtörésén"? Van-e a nemzeteknek morális gerince? Streicher bűnösnek nyilvánításával mi volt a bírák üzenete azok számára, akik hasonló módon gyűlöletet szítanak?
A Magyar Köztársaság alkotmánya rögzíti a szólásszabadságot és a sajtó szabadságának jogait. Jelentik-e ezek a szabadságjogok azt, hogy gyűlöletre is uszíthat valaki? Vagy terjesztheti-e a rasszizmust?
Kell-e szabályozni szerinted azt, hogy az emberek mit mondhatnak, illetve, hogy mit publikálhatnak? Milyen következményei lehetnek egy ilyen szabályozásnak? Milyen következményei lehetnek a szabályozás hiányának? Szerinted melyiknek nagyobb a kockázata egy nép számára?
Számít szerinted egy ilyen szabály kialakításánál egy nép történelme? Hozott-e a magyar bíróság ezzel kapcsolatban döntéseket? Nézz utána, milyen ítéletek születtek Magyarországon ebben a tárgyban! Vitassátok meg egymással, amit erről gondoltok!

6. OLVASMÁNY

A gyermekek elárulása

Alfons Heck, a Hitlerjugend egy magas rangú tagja (V. fejezet, 8. olvasmány) elmondja, hogyan hatott rá a nürnbergi per.

1945. március 7-én fogtak el a szülővárosomban. A fogság idején arra kényszerítettek, hogy a koncentrációs és haláltáborokról szóló dokumentumfilmeket nézzünk végig. Ez volt az első alkalom, amikor megmutatták nekünk, milyen kegyetlenkedéseket követett el nemzetünk. Megnéztük a filmeket, de utána ezt mondtam a barátaimnak: Minek néznek ezek bennünket? Ez mind csak megrendezett! Az egyik társam elkezdett röhögni, és az őrök annyira dühösek lettek ránk, hogy elkezdtek üvöltözni: Istenverte náci disznók! Azt hiszitek, ez vicc? Ezt csináltátok!
Majdnem egy év beletelt, mire képes lettem elfogadni, hogy azok a filmek az igazságot mutatták. Ez a nürnbergi per idején következett be, 1946-ban. Mikor megérkeztem Nürnbergbe, elképedtem, mennyire megváltozott a város ahhoz képest, amilyennek 1938-ban, a nagy náci pártgyűlés idején láttam. Kint hallgattam a hangszórókon közvetített pert, és ekkor hallhattam a 22 vádlott ellen emelt vádakat és a felhozott bizonyítékokat. Az egyik vádlott az én parancsnokom, Baldur von Schirach volt, a Hitlerjugend korábbi vezetője. Elsősorban miatta jöttem Nürnbergbe. Hallani akartam, mit mond, különösen a Hitlerjugend tevékenységéről. Von Schirach a következőket mondta a bíróság előtt: „Bűnös vagyok abban, hogy a fiatalokat olyan férfivá neveltem, akikből milliószám lettek gyilkosok."
Baldur von Schirach húsz évet kapott az emberiség ellen elkövetett bűntettek miatt. Ebből számomra az következett, hogy én is részese vagyok a tömeggyilkosságoknak, hiszen legalább olyan fanatikusán szolgáltam Hitlert, mint Schirach. Mélységes keserűséggel értettem meg Nürnbergben, hogy elárultak engem. Akit én istenítettem, az tulajdonképpen a történelem legnagyobb szörnyetege volt. Letaglózó érzés, ha az ember ezt végig gondolja - hiszen maga is az emberi fajhoz tartozik.
Ami a náci Németország Hitlerjugendjében történt, az a világ legnagyobb gyermekmegrontásának tekinthető. Milliónyi alapvetően ártatlan gyermekből Hitlernek és rezsimjének sikerült potenciális gyilkosokat nevelnie. Megtörténhetne-e ilyesmi ma is? Hát persze hogy megtörténhet. A gyermek olyan, mint az üres edény: tölthetsz bele jót és gonoszt is; tölthetsz belé szánalmat is. A Hitlerjugend története Auschwitz ellenére is megismételhető lenne, mert a világ azóta sem lett sokkal jobb."7

Ami a náci Németország Hitlerjugendjében történt, az a világ legnagyobb gyermekmegrontásának tekinthető. Milliónyi alapvetően ártatlan gyermekből Hitlernek és rezsimjének sikerült potenciális gyilkosokat nevelnie. Megtörténhetne-e ilyesmi ma is? Hát persze hogy megtörténhet.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mivel tudod megmagyarázni, hogy Heck nem akarta elfogadni, hogy a bemutatott dokumentumfilmek igazak, de hitt Schirachnak és a többi náci vezetőnek, amikor bűnösségüket beismerték?
Valóban bűnös volt von Schirach és a Hitlerjugend többi vezetője az általuk vezetett gyermekek elárulásában? Bűnösek voltak-e „gyermekek megrontásában"? Feloldja-e Hecket a felelősség alól a vezetők bűnössége?
Mi volt a nürnbergi perjelentősége a német nép számára Heck példája alapján? Milyen szerepet játszott az, hogy a német nép az elkövetők szájából hallhatta a háború eseményeinek történetét?
Heck úgy véli, hogy ami vele megtörtént, másokkal is megtörténhet - vagyis hogy más fiatalokat is becsaphatnak a vezetőik. Igaza is volt. 1970-ben Kambodzsában a vörös khmerek szintén alkalmaztak propagandafogásokat az ifjúság megnyerésére és a népirtásba való bevonására. Előfordulhatna ilyesmi Európában? Magyarországon?
Egy túlélő véleménye szerint a nürnbergi perre túlságosan hamar került sor. „Európa ekkor még nagyon zaklatott volt, az emberek el voltak foglalva a városuk és az otthonuk újjáépítésével. Ez nem volt szerencsés időpont a bíráskodásra. A bírák voltak egyben az esküdtek is. Az emberiségnek nem volt alkalma igazán részt venni a perben." Egyetértene Heck ezzel a megállapítással? Te egyetértesz vele?

7. OLVASMÁNY

„Nem volt feladatunk a gondolkodás"

A perek első sorozata után az Egyesült Államok további tizenkét tárgyalást folytatott le Nürnbergben. Ezekre is nemzetközi megállapodás értelmében került sor, és ezek is a nemzetközi jog szellemében folytak le. Jackson törvényszéki elnök bíróságához csatlakozott Telford Taylor, aki az amerikai hírszerzés tisztje volt a világháború idején, és ezt a tizenkét tárgyalást az ő irányításával folytatták le. Taylor ezt írta: „Ezek a perek jelentősen hozzájárultak a nemzetközi büntetőjog tekintélyének növeléséhez. A nemzetközi büntetőjognak csak akkor van értelme, ha képviselői lelkiismeretesen dolgoznak azon, hogy az ítéleteknek érvényt szerezzenek, hiszen csak így léphet a törvény életbe. S éppen ez történt meg Nürnbergben." A vádlottak között szerepelt:
26 katonai vezető, köztük öt tábornagy;
56 magas rangú SS- és más tiszt, köztük a kivégzőosztagok vezetői, Heinrich Himmler központi irodájának alkalmazottai, akik a koncentrációs táborokat és a népirtási programot felügyelték;
14 olyan tisztviselő, akik az SS polgári kötelékébe tartoztak, és felelősek voltak a faji üldözésért.
A vádlottak nem tagadták az ellenük felhozott vádakat. Gyakran a saját vallomásuk alapján ítélték el őket. Otto Ohlendorfot, az egyik kivégzőosztag korábbi vezetőjét halálra ítélték mintegy kilencvenezer zsidó és cigány meggyilkolásáért, miután bevallotta, hogy embereinek parancsot adott nemcsak felnőttek, hanem gyermekek kivégzésére is.
A per során megkérdezték Rudolf Hösst, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokát, hogy szerinte a zsidók, akiket megöletett, kiérdemelték-e sorsukat. Höss így felelt:

Hát nem értik, hogy nekünk az SS-ben nem volt feladatunk a gondolkodás, sőt még csak eszünkbe sem jutott, hogy gondolkodjunk. És különben is, akkorra már eldöntött és elfogadott dolog volt, hogy a zsidók felelősek mindenért... Nem is hallottunk mást. S nemcsak a Der Stürmer-féle újságok hozták ezt, hanem mindenütt ezt hallottuk. Még a katonai és politikai kiképzés során is az volt a kiindulópont, hogy Németországot a zsidóktól kell megvédeni... Csak később, az összeomlás után kezdtem azon gondolkodni, miután hallottam, mit beszélnek az emberek, hogy hátha mégsem volt egészen helyes ez a nézet... Úgy képeztek ki bennünket, hogy a parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtani, sőt úgy, hogy a parancsmegtagadásnak még csak a gondolata sem merülhetett fel egyikünkben sem. Ha én nem tettem volna, amit tettem, megtette volna bárki más, legalább olyan jól... Azt elhihetik nekem, hogy egyáltalán nem volt kellemes mindig hullahegyeket látni, vagy az égetés szagát érezni. De hát Himmler ezt adta parancsba, a parancs szükségszerűségét meg is magyarázta. Nekem ugyan eszembe nem jutott volna elgondolkodni azon, hogy esetleg helytelen, amit csinálok. Egyszerűen szükséges volt, és kész.

Úgy képeztek ki bennünket, hogy a parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtani, sőt úgy, hogy a parancsmegtagadásnak még csak a gondolata sem merülhetett fel egyikünkben sem. Ha én nem tettem volna, amit tettem, megtette volna bárki más, legalább olyan jól...

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért érvel azzal Taylor, hogy nem elég csak a törvényt meghozni? Milyen szerepet játszik az új törvények megszületésekor az, hogy érvényt lehet-e szerezni neki? Próbálj meg példákat keresni a magyar történelemben vagy a saját életedben arra, hogy hogyan segíti egy új szabály vagy törvény betartását az, ahogyan érvényt szereznek neki!
Miben különböztek ezeknek a későbbi pereknek a vádlottjai az első nürnbergi perek vádlottjaitól? Azzal, hogy valaki alacsonyabb rangban volt valamelyik náci testületben, csökken-e a bűnössége?
A szuperioritás elve értelmében egy bűnelkövető bűnössége nem szűnik meg automatikusan azáltal, hogy törvénynek, rendeletnek vagy felettese parancsának engedelmeskedett. A bűnelkövető csak akkor menthető fel, ha nem volt meg a morális választási lehetősége a másképp cselekvésre. Azt nem tekintették morális választási lehetőségnek a nürnbergi bírák, ha egy bűnös parancs végrehajtásának megtagadásáért a megtagadónak saját életével kellett volna fizetne.
Lapozz vissza a Nyolcadik fejezet 3. olvasmányához, melyben Christopher Browing a kivégzőosztag tevékenységéről számol be! Hogyan vették rá a tiszteket és a katonákat az erőszak elkövetésére? Volt Ohlendorfnak morális választási lehetősége? S a többi tisztnek? A katonáknak?
Hannah Arendtet idéztük a gondolkodással kapcsolatban e fejezet Áttekintésében. Milyen gyakran és hányféle formáját említi a gondolkodásnak Höss? Mi a kapcsolat a gondolkodás hiánya és a rossz cselekedet között?

8. OLVASMÁNY

A megsemmisítés tudósai

A szövetségesek vádat emeltek azok ellen a tudósok ellen is, akik a holocaust végrehajtását lehetővé tették. Voltak köztük a koncentrációs táborok lakóin orvosi kísérleteket végrehajtó orvosok és olyan mérnökök, technikusok, akik segítettek a tömeges gyilkosságok technikai kivitelezésében. Leo Alexander az Egyesült Államok külügyminiszterének megbízásából orvos szakértőként működött közre a Háborús Bűnök Szakértői Irodáján Nürnbergben. A következőkben foglalta össze megállapításait:

A [német] kutatások nagy részét az élet elpusztításának vagy megelőzésének szentelték, ezért javasoltam a „ktenológia" terminusának használatát, mely a gyilkosság tudományát jelenti. A ktenológiai kutatások során a tömeggyilkosság és a tömeges sterilizálás módszereit vizsgálták és fejlesztették tovább, hogy bevethessék a nem német népcsoportok vagy a haszontalannak tekintett németek ellen.
Kiterjedt kutatásokat végeztek a sterilizálással kapcsolatban, de a koncentrációs táborok lakóin végrehajtott nagyszámú kísérlet nem hozott jól alkalmazható eredményeket. A nők sterilizálására egy olyan gyors módszerrel próbálkoztak, mely elvégezhető lenne egy rutin egészségügyi vizsgálat alkalmával is, hiszen különböző szereknek a méhbe való injekciózásából állna... Az injekciók azonban rendkívüli fájdalmat okoztak, s a kísérletekbe számos nő belehalt. Kari Clauberg professzor egy alkalommal jelentette, hogy olyan módszert fejlesztett ki, melynek segítségével ezer nőt lehet sterilizálni egyetlen nap alatt.
Egy másik sterilizálási vagy pontosabban szólva kasztrálási módszerrel, melyet elsősorban a megszállt területeken akartak alkalmazni, Viktor Brack kísérletezett. Az ő ötlete egy olyan röntgenszerkezet volt, mely beépíthető egy asztalba. Miközben valakit színleg egy kérdőív ötperces kitöltésére kérnek ennél az asztalnál, sterilizálása kényelmesen elvégezhető anélkül, hogy az alany észlelné, mi történik vele. Ez a módszer azért bukott meg, mert a száz férfin kipróbált röntgensugárzás súlyos égési sebeket okozott... minden alanyon...
A ktenológiai tudományok másik nagy kísérleti területe a gyorsan és feltűnés nélkül végrehajtható egyéni kivégzés volt... A mérgek fontos szerepet játszottak számos kísérletben. A buchenwaldi koncentrációs tábor kutatócsoportja - dr. Joachim Mrugowski, dr. Erwin Ding-Schüler és dr. Waldemar Hoven - fejlesztette ki a legszélesebb körben használatossá vált módszert, az egészségügyi vizsgálat leple alatt végrehajtott egyéni kivégzési formát, nevezetesen a fenol- vagy gázolaj-injekció beadását.8

A tömeges halál technológiájának a kidolgozása azonban a mérnökökre várt. Amikor az oroszok elfoglalták az auschwitzi koncentrációs tábort, részletes feljegyzéseket találtak a krematóriumok építéséről, a költségekre, illetve a holttestek számára vonatkozó pontos számításokról, például, hogy milyen teljesítményre képesek az egyes kemencék naponta. Az oroszok négy olyan mérnököt ejtettek foglyul, akik a Topf und Söhne cégnél tervezték és építették a kemencéket. Nemrégiben Gerald Fleming történész rábukkant a kihallgatásukat rögzítő orosz jegyzőkönyvekre. Egyiküket, Kurt Prüfert 1946. március 5-én hallgatták ki:

K(érdés): Milyen gyakran és milyen céllal látogatott el Auschwitzba?
F(elelet): Öt alkalommal. Először 1943 elején, hogy átvegyem az SS-parancsnok utasítását, hogy hová kell a krematóriumokat építeni. Második alkalommal 1943 tavaszán jártam ott, hogy megszemléljem az építési területet. A harmadik alkalom 1943 őszén volt, hogy segítsek korrigálni az egyik krematórium kéményének építési hibáját. 1944 elején megnéztem a kijavított kéményt. Az év szeptember-októberében pedig azért hívtak oda, mert szóba került a krematóriumok áttelepítése. Közeledett a front. A krematóriumok áttelepítésére azonban már nem került sor, mert nem volt elég munkaerő...
K: Látott gázkamrát a krematórium mellett?
F: Igen, ott volt a krematórium mellett. A gázkamra és a krematórium között ez volt az összekötő épület.
K: Tudott arról, hogy a gázkamrákban és a krematóriumokban ártatlan emberek likvidálása folyt?
F: 1943 tavaszától tudtam, hogy a gázkamrákban ártatlan embereket ölnek meg, és holttestüket ezután a krematóriumokban égetik el.
K: Miért ment olyan gyorsan tönkre a kémények téglaszigetelése?
F: A téglák azért mentek tönkre hat hónap alatt, mert a kemencék hatalmas mennyiségeket dolgoztak fel.
K: A Topf cég magas beosztású mérnökeként mi motiválta arra, hogy részt vegyen az új krematóriumok építésében?
F: Szerződésem volt a Topf céggel, és tudatában voltam annak, hogy a munkám óriási fontosságú a nemzetiszocialista állam számára. Azt is tudtam, hogy ha megtagadnám a munka folytatását, a Gestapo feltehetőleg likvidálna.

Március 7-én az oroszok Fritz Sandert is kihallgatták a krematóriumokról. Sander elmondta, mennyire aggasztotta a kemencékre háruló hatalmas terhelés:

Elhatároztam, hogy egy nagyobb kapacitású krematóriumot tervezek és építek. Elkészítettem a tervet... és benyújtottam a berlini Állami Szabványügyi Hivatalnak.
Ez a terv a futószalagelvre épült. Vagyis a holttesteket folyamatosan kellett a kemencékbe táplálni. Amikor a holttesteket betolják a kemencékbe, először egy rácsra esnek, majd becsúsznak a kemence belsejébe, és elégnek. Egyúttal az elégetendő anyag maga szolgáltatja az égetéshez szükséges energiát...
K: Tudomása volt arról, hogy a krematóriumokban ártatlan emberek likvidálása folyik, mégis annak szentelte idejét, hogy nagyobb teljesítményű krematóriumot alkosson - teljesen önszántából.
F: Német mérnök voltam, a Topf művek kulcsfontosságú munkatársa, s úgy éreztem, kötelességem szaktudásomat Németország szolgálatára fordítani, kötelességem segíteni megnyerni a háborút. A repülőgépiparban is olyan eszközöket terveznek a mérnökök háborús időkben, melyeknek célja emberek elpusztítása.

Sander úr elképzelését egyébként végül is nem valósították meg.9

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Az orvosokat köti a hippokratészi eskü, melyben megfogadják, hogy segítenek a betegeken, és megtartóztatják magukat minden olyan beavatkozástól, mely árthat a betegnek, vagy melynek alantas indítéka van. Az eskü külön megtiltja halálos gyógyszer vagy méreg beadását, vagy ilyen értelmű javaslat megtételét másoknak.
Mennyire szakadtak el a hippokratészi eskütől a náci orvosok? Milyen felelősséggel tartozik az orvos betegeinek? A társadalomnak?
A Harmadik Birodalomban mennyivel inkább irányította az orvosokat és az egészségügyi dolgozókat az ideológiai meggyőződés, mint az orvostudomány vagy a betegeik érdeke? Mi késztethette őket arra, hogy fontosabbnak tartsák az orvosi módszereket és technológiákat, még ha a betegeiknek kárt okoznak is?
Az amerikaiak lefolytatták tizenhat náci jogász perét is, köztük egy igazságügy-miniszterét, akik olyan rendeletek megalkotásában segédkeztek, melyek sok embert megfosztottak a tisztességesen lefolytatott per alapvető emberi jogától, s akik meghatározatlan idejű büntetésként koncentrációs táborra ítéltek embereket, ezzel végső soron a halálukat okozva. Elítéltek ügyészeket, akik hamis vádakat hoztak fel, és bírókat, akik ezek alapján halálos ítéleteket szabtak ki. A Szövetséges Bíróság kifejezése szerint ezek a bírák „gyilkos kést" rejtegettek bírói talárjuk alatt. Mit értettek ezen a kifejezésen? Mi egy bíró felelőssége?

9. OLVASMÁNY

Még csak nem is rabszolgák

Albert Speer, Hitler kedvenc építésze egyike volt a nürnbergi per huszonkét fővádlottjának. Speer fegyverkezési és hadianyag-ellátásügyi miniszterként is szolgált. Feladatai közé tartozott e minőségében a hadifoglyok foglalkoztatása a koncentrációs táborokban vagy azokon kívül. A per során Speer rövidlátónak, sőt becsapottnak nevezte magát, és Hitlerrel való együttműködését az ördöggel kötött szövetségnek nevezte. Azt mondta a bíróságnak: „Erre a perre szükség van. Ilyen szörnyű bűntettek elkövetéséért kollektív felelősséggel tartozunk, még akkor is, ha diktatúráról volt szó." Speer tagadta viszont, hogy felelős lenne a haláltáborokért, mivel létezésükről nem tudott. Speer húsz évet kapott a Harmadik Birodalomban betöltött szerepéért. Vallomása és az előkerült dokumentumok alapján több üzletember ellen is vádat emeltek, köztük az I. G. Farben cég számos vezetője ellen. A vádiratukban többek között a következő állt:

A Farben cég tisztességet és emberséget nem ismerve súlyosan visszaélt a kiszolgáltatott rab munkások helyzetével: egyebek között túlságosan hosszú, veszélyes és kimerítő műszakokban dolgoztatták őket, tekintet nélkül egészségi vagy fizikai állapotukra. A rabok életben hagyásának egyetlen kritériuma a hasznosság volt. A szükséges pihenés híján, a nem megfelelő étkeztetés (melyre a barakkokban került sor) és a nem megfelelő elhelyezés (szennyes szalma, melyen kettő-négy rab osztozott) miatt sok rab meghalt vagy összeesett munka közben az ott szerzett súlyos betegség következtében. A teljesítmény lankadásának legkisebb jelét mutató raboknak, legyen az ok betegség vagy kimerültség, szembe kellett nézniük a hírhedt szelekcióval. A szelekció a legtömörebb meghatározás szerint azt jelentette, hogy ha a felületes vizsgálat szerint a rab néhány nap múlva nem épül fel annyira, hogy a termelést teljes erőből folytatni tudja, fölöslegesnek nyilvánítva mehetett Birkenauba [Auschwitz] a szokásos megsemmisítésre. A szelekció és a Birkenau szavak pontos jelentését mindenki értette Auschwitzban...
A Farben Buna cégnél a munkakörülmények annyira kegyetlenek és elviselhetetlenek voltak, hogy a rabok gyakran az öngyilkosságba menekültek: az őrség felé futottak, hogy kiprovokálják a halálos lövést, vagy a telepet körülvevő, magas feszültségű árammal átjárt kerítésnek rohantak, és ott lelték halálukat. E körülmények eredményeképpen az éves munkaerőforgás a Buna cégnél legalább 300%-os volt. Azok halálán kívül, akiket megsemmisítettek, vagy akik öngyilkosságot követtek el, voltak olyan napok, amikor több mint száz rab halt meg a puszta kimerültségtől. A megsemmisített vagy más módon meghalt rabok helyére folyamatosan új rabok érkeztek. A Farben cég rendszeresen biztosította magának a munkaerő-utánpótlást, hogy a termelés teljes kapacitással folyhassék.

Egy férfi, akit a Krupp cégnél dolgoztattak, így tanúskodott: „Nem rabszolgák voltunk, még annál is kevesebbek. Megfosztottak a szabadságunktól, és birtokolt tárgyakká váltunk, akiket munkára kényszerítettek. De ezzel minden hasonlóságnak vége... A gépeknek gondját kellett viselni, meg kellett őket olajozni, zsírozni, hagyni őket pihenni, tehát vigyázni kellett az élettartamukra. Velünk viszont úgy bántak, mint egy darab dörzspapírral: néhány dörzsölés után már haszontalan, mehet a szemétbe, aztán a szemétégetőbe."10

A Még csak nem is rabszolgák című könyvében Benjamin Ferencz, aki amerikai ügyész volt a nürnbergi perekben, így ír:

Az SS 1944 végéig jóval több mint félmillió rabot adott át munkára a német cégeknek. A dolgozó rabok között voltak németek, akik valamilyen kisebb kihágást követtek el, voltak kommunisták, szocialisták és a náci rezsim más politikai ellenzékének képviselői, voltak köztük papok, adventisták, de homoszexuálisok, más „aszociális" elemek és közönséges bűnözők is... Nem vitás, hogy a zsidók szenvedtek legtöbbet, és ezt állítottam könyvem középpontjába, de ezzel nem akarom kisebbíteni az összes többi áldozat szenvedését... A zsidókat ragályt terjesztő férgeknek tekintették a náci zsarnokok, és ennek szellemében is bántak velük. Nekik adták a legmegerőltetőbb és legveszélyesebb munkákat. Azok a zsidók, akik nem tudtak dolgozni, gyakorlatilag vagy már halottak, vagy a halál közelében voltak.11

Ferencz rámutat, hogy jóllehet néhány üzletembert elítéltek, a legtöbbjük néhány év múlva kiszabadult, s gazdagabb lett, mint valaha. A túlélők közül néhányan pert indítottak egyes cégek ellen, de nagyon kevés esetben került sor tárgyalásra. És egy céget sem ítéltek bűnösnek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Albert Speer azt állította, hogy egyetlen cég igazgatóját sem kényszerítették arra, hogy a koncentrációs táborok munkaerejét foglalkoztassa, és ezt jelentős mennyiségű bizonyíték is alátámasztja. Akkor miért foglalkoztattak rabokat olyan sokan? Háborús bűnösnek számítanak ők is? Vagy az emberiesség elleni tettekben bűnösek? Más lenne a véleményed, ha tudnád, hogy kényszerítették őket a rab munkaerő alkalmazására?
Hasonlítsd össze a Krupp és a Farben cégek vezetőinek tetteit Oskar Schindlerével (IX. fejezet, 12. olvasmány)! Ha Schindlernek sikerült életeket megmentenie, miért nem tették ezt a többiek is?
Speert gyakran úgy emlegetik, mint az egyetlen vádlottat, aki hajlandó volt beismerni bűnösségét. De bűnösséget vagy felelősséget ismert-e be? Mi a különbség a kettő között? Speer 1981-ben bekövetkezett halála után Mel London a New York Timesban megjelentetett egy levelet, melyben többek között ez áll:

Néhány évvel ezelőtt tíz napot töltöttem Albert Speer társaságában Heidelbergben, néhány televíziós interjút készítettünk. Az egyik felvételre Speer kertjében került sor. Elkezdtem az első kérdésemet: „Ön volt az egyetlen Nürnbergben, aki elismerte bűnösségét...", de Speer azonnal a szavamba vágott: „Nem a bűnösségemet, a felelősségemet ismertem el." Évekig törtem a fejem ezen a válaszon, s nem tudtam eldönteni, hol végződött Speer jogi és erkölcsi bűnössége, és hol kezdődött a felelőssége. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Speer az az okos túlélő fajta volt, aki pontosan tudta a nürnbergi per idején, hogy mit csinál. És arról is meg vagyok most már győződve, hogy soha nem bánta meg igazán a Harmadik Birodalom idején elkövetett tetteit.
Kedves, de módszeres ember volt. Pontosan tudta, mit mond az interjúban. Jól átgondolhatta válaszait a Spandauban töltött húsz év alatt.12

10. OLVASMÁNY

Nemzetközi törvénykönyv

1945-ben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a felszabadult Franciaország Németországot négy megszállási övezetre osztotta fel. A saját zónájában mindegyik hatalom folytatott háborús bűnpereket. A britek, az amerikaiak és a franciák együttesen több mint ötezer nácit találtak bűnösnek, közülük nyolcszázat halálra ítéltek. A szovjetek szintén lefolytatták a tárgyalásokat, de statisztikákat nem közöltek. A szövetségesek sok nácit ki is adtak azoknak az országoknak, melyek Németország megszállása alatt voltak. A csehek és a lengyelek tárgyalták például Rudolf Höss, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka, Arthur Greiser, aki az első haláltábort hozta létre Chelmno mellett; Jürgen Stroop SS-tiszt, aki lerombolta a varsói gettót; Kurt Daluege, a német rendőrség vezetője perét, és az ítélet kivégzés volt. A belgák 75 nácit ítéltek el, a luxemburgiak 68-at, a hollandok 204-et, a dánok és a norvégok 80-80-at, a lengyelek ezreket.
A nácik által megszállt országokban helyi vezetőket is bíróság elé állítottak, olyanokat, akik együttműködtek a nácikkal. A norvégok elítélték Vidkun Quisling miniszterelnököt, a franciák Henri-Philippe Pčtaint és Pierre Lavalt. A háborús bűnperek Ázsiára is kiterjedtek. Számos, a háború idején Japán által megszállt ország folytatott le ilyen tárgyalásokat.
Ezek a perek jelezték, hogy mennyire fontosnak érezték a nemzetek egy olyan nemzetközi szabályrendszer elfogadását, mely a háború idején elvárt magatartást hangolja össze. A nemzetközi jog alapelvei című dokumentumot a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék Chartája rögzítette, és az Egyesült Nemzetek Szervezetének első közgyűlése egyhangúlag fogadta el.

I. cikkely
Minden olyan személy, aki olyasmit cselekszik, ami a nemzetközi jog értelmében bűntettnek minősül, felelősségre vonható és megbüntethető.

II. cikkely
Az a tény, hogy a nemzeti, hazai jog értelmében nem büntetendő egy olyan cselekedet, mely bűnténynek számít a nemzetközi jogi értelmezés szerint, nem menti fel a bűntény elkövetőjét a nemzetközi jogi felelősség alól.

III. cikkely
Az a tény, hogy a nemzetközi jog szerint bűnténynek számító cselekedetet elkövető személy államfőként vagy felelős kormánytisztviselőként cselekedett, nem mentesíti őt a nemzetközi jogi felelősség alól.

IV. cikkely
Az a tény, hogy az elkövető kormánya vagy felettese parancsára cselekedett, nem mentesíti őt a nemzetközi jogi felelősség alól, feltéve, hogy valóban volt erkölcsi választási lehetősége.

V. cikkely
Minden olyan személynek, akit a nemzetközi jog értelmében vád alá helyeznek, joga van a tényszerű és törvényes tárgyaláshoz.

VI. cikkely
Az itt felsorolandó bűntények minősülnek tehát büntetendőnek a nemzetközi jog alapján:
a.) A béke elleni bűntettek, mint:
1.) Hódító háború vagy nemzetközi egyezményt, megállapodást vagy biztosítékot felrúgó háború tervezése, kezdeményezése és folytatása;
2.) Közös terv kidolgozásában vagy összeesküvésben való részvétel az (1)pontban felsoroltak valamelyikének megvalósítására.
b.) Háborús bűnök:
A háborús törvények és szokások megsértése, melyek közé tartoznak, nem kizárólagosan, a következő cselekmények: a megszállt területek polgári lakosságának megölése, deportálása, a vele való rossz bánásmód; hadifoglyok vagy tengeren hajózok megölése, bántalmazása; túszok megölése; köz- vagy magánvagyon elkobzása; városok és falvak hiábavaló elpusztítása, ill. a háborús helyzet által nem indokolt egyéb pusztítás.
c.) Az emberiesség elleni bűntettek:
Bármely polgári lakosságcsoport meggyilkolása, megsemmisítése, rabsorsra ítélése, deportálása és más embertelen bánásmódnak való kitétele; politikai, faji vagy vallási alapú üldözése, amikor ezekre a cselekedetekre a béke elleni vagy háborús bűntettekkel összefüggésben kerül sor.

VII. cikkely
A bűnrészesség a béke elleni bűntényben, háborús bűnben vagy az emberiség elleni bűntényben, amint azokat a VI. cikkely felsorolja, a nemzetközi jog értelmében szintén bűnténynek minősül.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért a saját nemzeti bíróságuk és nem nemzetközi bíróság folytatta le Quisling [akinek neve azóta az „áruló", a megszállóval együttműködő ember szinonimája lett], Pétain és Laval perét? Szerinted ez helyes volt?
Hogyan segít a II. cikkely megmagyarázni, hogy a nürnbergi bírák miért nem fogadták el az engedelmességet mentségként?
Olvasd el újra a IV. cikkelyt! Mikor nincs az elkövetőnek morális választási lehetősége?
Amikor Jackson azzal nyitotta meg a nürnbergi pert, hogy „egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy amilyen szempontok alapján ítélkezünk most a vádlottak fölött, olyan szempontok alapján fog bennünket megítélni a jövőben a történelem", a teremben sokan a két szovjet bíróra néztek. Végül is az oroszok 1939-ben megtámadták Lengyelországot, 1940-ben Finnországot, és széles körben elterjedt nézet volt, hogy ők felelősek több ezer lengyel tiszt lemészárlásáért a kątyni erdőben. Ugyancsak felelősek voltak többmilliónyi saját állampolgáruk meggyilkolásáért a 30-as években, amikor Sztálin hatalmának megszilárdítása folyt. De 1970-ben Telford Taylor szomorúan már azt állapíthatta meg, hogy „a kerék körbefordult, és a vádló ujjak nem másra, miránk, magunkra mutathatnak. S ami még rosszabb, a vádló ujjak is a mieink. A gazdagok és a szegények, a feketék és a fehérek, a harsányak és a műveltek, mind a saját anyanyelvünkön, a nürnbergi charta szellemében kérdőjelezik meg katonai tetteink jogszerűségét Vietnamban és Kambodzsában."13
Miért mutattak 1970-ben a vádló ujjak az Egyesült Államokra?
1990 elején a vádló ujjak Boszniára mutathattak volna. Amerikai és európai vezetők követelték, hogy az ottani „etnikai tisztogatásokért" felelős kormánytagokat állítsák bíróság elé. Ma kire mutathatnak a vádló ujjak? Keress friss példákat a hatalommal való visszaélésre, melyek miatt nemzetközi jogi beavatkozást szorgalmaznak egyes emberek vagy nemzetek!
Henry Huttenbach, a New York City College professzora elmélkedett azon, hogy a vezetők vajon tudnak-e a múltból tanulni:

Nagyon kevés jele van annak, hogy azoknak a szakmáknak a gyakorlói, melyek részt vettek a népirtásban, rászánták volna magukat az alapos önvizsgálatra. Hol van az az orvosegyetem, amely a hippokratészi esküre a Mengele-szindróma fényében esketi fel végzőseit? [Mengele volt az a hírhedt náci orvos, aki például ikrekkel kísérletezett.] Hol van az a jogakadémia, amely figyelmeztet, hogy a jogalkotás jogszerűen is népirtáshoz vezethet? Melyik menedzserképző iskola tárgyalja a Farben cégnek a profitszemléletet egészen Auschwitzig hajszoló esetét? Van-e olyan papi szeminárium, mely a zsidó nép mártíromságának végső következményeit tárgyalja? A diplomataképzők és a nemzetközi jogi egyetemek hangsúlyozzák-e a népirtás elleni törvények fontosságát? Egészen addig nem lehet a holocaustot történelmi eseményként a többi közé sorolni, amíg a nyugati értelmiséget át nem hatja a holocaustból levonható tanulság tudata.14

Milyen bizonyítékokat találsz az újsághírek között arra, hogy a vezetőit még nem azonosultak a Huttenbach által feltett kérdésekkel? Igaza van abban, hogy a nemzeti elit képzésének fontosságát hangsúlyozza? Szükséges-e, hogy a társadalmak állampolgárai is „alapos önvizsgálatot" folytassanak?

11. OLVASMÁNY

„Jóvátétel"

A háború után a szövetségeseknek nemcsak a bűnösség és az ártatlanság, hanem a kártérítés kérdéseivel is foglalkozniuk kellett. Milyen követeléseik lehettek az áldozatoknak az elkövetőkkel szemben? És Németországgal szemben?
A szövetségesek Németországban működő Katonai Kormányzósága e tárgyban először is elrendelte, hogy minden, a nácik által elrabolt vagy parancsukra elszállított vagyontárgyat vissza kell szolgáltatni a jogos tulajdonosnak. Ha a jogos tulajdonos meghalt, és nem volt örököse, a vagyontárgyakat a náci üldözés túlélőinek megsegítésére kellett átadni. 1949-ben a szövetségesek közötti nézeteltérések Németország felosztásához vezettek. A francia, amerikai és brit zónák összevonásával létrejött „Trizónia", majd a Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) , a szovjet befolyási övezetben pedig a Német Demokratikus Köztársaság (Kelet-Németország). Jóllehet Németország mindkét felében lefolytatták a náci háborús bűnösök pereit, csak Nyugat-Németország próbálkozott meg a háborús jóvátétellel.
1951-ben Nyugat-Németország elismerte, hogy „elmondhatatlan súlyosságú bűnöket követtek el a német nép nevében, ami az erkölcsi és az anyagi jóvátétel kötelezettségét rója ránk". Kárpótlást ajánlottak fel Izrael államnak és olyan zsidó szervezeteknek, amelyek a túlélők letelepítésével és rehabilitálásával foglalkoztak. 1953-ban Nyugat-Németország egy speciális program keretében elkezdett foglakozni azoknak a jóvátételi ügyével is, akik kárát látták „a nemzetiszocializmussal való faji, vallási vagy ideológiai alapú szembenállásuknak". A program német neve Wiedergutmachung, azaz jóvátétel.
A jóvátételi jogosultsághoz bizonyítani kellett, hogy a folyamodó üldözésnek volt kitéve származása, vallása vagy világnézete miatt, és bizonyíthatóan az üldözés közvetlen következményeképpen maradandó sérüléseket szerzett. Ezek a kitételek sok ezer olyan embert fosztottak meg a kárpótlástól, akik ugyan szenvedtek a náci brutalitástól, de a szigorú bizonyítási követelményeknek nem tudtak megfelelni. Nem vonatkozott a jóvátétel arra a 350 000 emberre, akik kényszersterilizáláson estek át, illetve azokra a családokra, akik szeretteiket az eutanáziaprogram következtében veszítették el. Az ő folyamodványukat azzal utasították el, hogy „a sterilizálásnak pusztán egészségügyi okai voltak, nem tekinthető az üldözés formájának", s „az örökletes betegségek megelőzésének törvénye mint olyan, nem volt alkotmányellenes". A homoszexuálisoktól hasonló alapokon tagadták meg a jóvátételt.
A cigány áldozatok sem kaptak jóvátételt. 1956. január 7-én egy nyugatnémet bíróság azt a döntést hozta, hogy 2500 cigány deportálásának Hamburg, Bréma, Köln, Düsseldorf, Stuttgart és Frankfurt városából 1940 májusában nem a faji megkülönböztetés volt az indítéka. A deportálásokat „közbiztonsági okokból" kellett végrehajtani. Más bírósági döntések is azt sugallták, hogy a cigányok nem származásuk miatt váltak célponttá, hanem mert „nem dolgoztak", és viselkedésük „aszociális" volt. Dietrich Goldschmidt evangélikus lelkész, aki Dachauban volt rab, a következőiket írta a Wiedergutmachungról, a jóvátételről:

Gyűlölöm ezt a kifejezést. Mit lehet jóvátenni? Egyáltalán semmit. Legfeljebb kártérítést lehet fizetni... Különösen felháborítónak tartom, hogy több speciális csoport tagjai egyáltalán nem kaptak még kártérítést... például a Mengele kísérleteinek alávetett ikrek, vagy azok az üldözöttek, legyenek cigányok vagy izraeli zsidók, akik a regionalitás elve alapján nem kaptak semmit, vagy a lengyel zsidók, akik Auschwitzban vagy Terezínben voltak, s nem kapnak semmit...
A háború áldozatainak nyújtott kártérítést legtanulságosabb a korábbi hivatásos katonák nyugdíjával összevetni. A katonák nyugdíját, köztük a volt SS-ekét, a többi nyugdíjhoz hasonlóan rendszeresen felemelik...15

Egy Helen Jacobs nevű német tisztviselőnő, aki korábban az ellenállás tagja volt, s ekkor a kártérítési hivatalban dolgozott, megerősítette Goldschmidt állítását. Egy interjúban ezt mondta: „Meglehetősen eltért a véleményem a kollégáimétól. Megpróbáltam a lehető legtöbbet tenni az üldözöttek érdekében. A tendencia a folyamodványok elutasítása volt. Ez volt a legkönnyebb a törvény értelmében, s a kollégáim csak a törvényt akarták betartani."16
Helen Jacobs kollégái közül sokan már a Harmadik Birodalmat is szolgálták. Nyugat-Németország - röviddel megalakítása után - elfogadott egy olyan törvényt, mely garantálta minden korábbi náci közalkalmazott foglalkoztatását, aki alkalmazását kérte. Volt néhány kizáró ok, de az így kimaradottak rendes nyugdíjat kaptak. Például Franz Schlegelberger, aki a Harmadik Birodalom Igazságügyi Minisztériumának államtitkára volt, életfogytiglani börtönt kapott, de 1951-ben szabadlábra helyezték. Nem sokkal ezután nagy nyugdíjat állapítottak meg és utaltak ki neki rendszeresen, sőt beszámították a börtönben töltött éveit is. Hitler bíróságai című könyvében Ingo Müller megemlít egy náci bírót, akit „kineveztek az áldozatok kártérítési pereiben elnöklő bírónak Hamburgban; s aki kártérítési kötelezettséget ekkor a saját korábbi elítéltjei vagy az általa halálba küldött emberek rokonai javára állapított meg".

Gyűlölöm ezt a kifejezést. Mit lehet jóvátenni? Egyáltalán semmit. Legfeljebb kártérítést lehet fizetni...

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A kártérítés elégtételnyújtást jelent. Mit gondolsz, miért jelenik ez meg legtöbbször fizetség formájában? Helyes volt Nyugat-Németország részéről a jóvátételi szándék? Követhetnek el nemzetek bűnöket? Felelős-e egy nemzet a vezetői által elkövetett bűnökért?
A Wiedergutmachung története alapján megítélve: mennyire lehetett nehéz a náci beidegződések felszámolása? Meg kellett volna az új kormányzatnak tagadnia a korábbi náci köztisztviselők alkalmazását?
Amikor az Egyesült Államok hadba lépett Japán ellen, 120 000 japán származású amerikait küldtek a nyugati partról különböző táborokba. Sokan közülük elvesztették az állásukat és az otthonukat, noha semmiféle szabotázzsal vagy árulással nem lehetett őket megvádolni. Amikor a japán amerikaiak képviselői megkérdőjelezték a táborok felállításának jogosságát, a Legfelsőbb Bíróság azt a döntést hozta 1944-ben, hogy a háborúban álló nemzetnek jogában és hatalmában áll egy ilyen intézkedés foganatosítása. Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormánya rászánja magát a kártérítésre. Mit gondolsz, miért tartott ez ilyen sokáig? Miben hasonlított az amerikai eljárás a németek zsidó-, ill. cigánypolitikájára? Mi a lényeges különbség?
Magyarországon az 1990-es rendszerváltást követően jóvátételi törvényeket fogadtak el a vagyonuktól vagy szabadságuktól megfosztottak kártérítésére. Ismered ezeket a törvényeket? Ismerkedjetek meg velük, és vitassátok meg az ezekkel a törvényekkel kapcsolatos nézeteiteket!

12. OLVASMÁNY

Levi és Mertens

Egy korábbi fejezetben idéztük Raul Hilberget, aki a német vasutat „a megsemmisítést szolgáló bürokratikus szervezetnek" nevezte. Rámutatott, hogy „azok a civil vasutasok, akik az auschwitzi szállítmányokat irányították, egyszerűen a napi feladataikat teljesítették. Egyes emberek voltak, egyéni döntéseket hoztak. Nem kaptak parancsot, de még különleges megbízatást sem." Primo Levi - sok más túlélőhöz hasonlóan - eltöprengett ezeken „az egyéni döntéseket hozó egyes embereken".

Meglepőnek hangozhat, hogy a táborokban az egyik leggyakoribb érzés a kíváncsiság volt. Igen, az ijedtség, a megaláztatás és a kétségbeesés mellett kíváncsiak voltunk: nemcsak a kenyérre voltunk éhesek, arra is, hogy megértsük, ami történik. A világ körülöttünk a feje tetején állt, tehát valakinek a feje tetejére kellett állítania, s következésképpen neki is a fején kellett állnia egy, ezer vagy egymillió antihumánus ember elgörbített mindent, ami egyenes, beszennyezte, ami tiszta volt. így látni a dolgokat, persze, megengedhetetlen leegyszerűsítés volt, de ott és akkor nemigen voltunk képesek ennél árnyaltabb fogalmazásra.
Ami a gonosz megtestesítőit illeti, akiken nem csak a náci parancsnokokat értem, a kíváncsiság ma is él bennem. Könyvek százait írták Hitler, Sztálin, Himmler, Goebbels pszichéjéről, tucatjával olvastam, de elégedetlenül tettem le őket. A probléma valószínűleg abban rejlik, hogy a dokumentatív bizonyítás egyszerűen nem megfelelő, mert nem tud igazán az emberi lélek mélyére hatolni. Erre a történésznél vagy a pszichológusnál valószínűleg alkalmasabb a drámaíró vagy a költő.
Mindenesetre az én kutatásom nem volt teljességgel haszontalan: a különös, mondhatni provokatív sors kényéből nyomára bukkantam „valakinek a másik oldalról". Nem valamelyik nagy gonosznak, nem is egy gazemberségre kiképzett alaknak, de egy példánynak legalább, aki egyben tanú is. Tanú maga ellen, aki tanúvallomást tett, nem önszántából, s talán anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy tanúskodik. Az ilyen tanúk a legértékesebbek, hiszen minden bizonnyal az igazat mondják.
Olyan volt majdnem, mint én, egy másik énem, csak a feje tetejére állítva. Hasonló korúak voltunk, műveltségünk is hasonló, talán még a jellemünk is. Mertens fiatal vegyész volt, német és katolikus. Én is fiatal vegyész voltam, olasz és zsidó.
Gyakorlatilag két kolléga s tényleg ugyanabban a gyárban dolgoztunk, csak én a szögesdróton belül, ő kívül. Az auschwitzi Buna gyárban mintegy negyvenezren dolgoztak. Mertens Oberingenieur [főmérnök], én rab mérnök voltam. Valószínű, hogy mi ketten soha nem találkoztunk a gyárban, legalábbis felidézhetően nem, és később sem láttuk egymást.
Amit tudok róla, azt közös ismerőseink leveleiből tudom. A világ néha nevetségesen kicsi. Két különböző országból származó vegyészt az információáramlás hálóját szövő ismerősök lánca kötheti össze. Ez nem ér fel ugyan a személyes találkozással, de még mindig jobb, mint a kölcsönös ismeretlenség. Ismerősök révén megtudtam, hogy Mertens olvasta a táborról írott könyveimet, sőt valószínűleg mások könyveit is, hiszen nem volt cinikus vagy érzéketlen. Hajlamos volt arra, hogy a múlt egy részét tudata mélyére rejtse, de elég intelligens is ahhoz, hogy legalább saját magának ne hazudjon. Nem a hazugság, hanem a múlt kitörlése, az űr gyógyírjához folyamodott.
Az első adat, amit megtudtam róla, 1941 elejére visz vissza. Ez a számbavétel ideje azon németek számára, akik minden propaganda ellenére egyáltalán még tudnak gondolkodni. A győzedelmes japánok már lerohanták Délkelet-Ázsiát, a németek körülvették Leningrádot, és Moszkva kapuinál álltak. A Blitzek, a villámháborús lerohanások korának vége, de az oroszok még nem omlottak össze. Sőt elkezdődik a német városok bombázása. A háború most már mindenkit érint. Minden családból legalább egy férfi kint van a fronton, s a fronton levők nem tudhatják, biztonságban van-e otthon a családjuk. A házak becsukott ajtaján belül már kevesen hisznek a háborúra uszító retorikában.
Mertens ekkor vegyészként dolgozik egy nagyvárosi gumigyárban, s igazgatója egy szinte paranccsal felérő ajánlatot tesz neki: a karrierje javát fogja szolgálni, ha elfogadja az áthelyezési javaslatot az auschwitzi Buna Művekhez. Nyugodt vidékre kerülne, messze a fronttól és a bombázók hatósugarától. A munka ugyanaz, a fizetés jobb, és a szállás megoldása sem gond, számos lengyel ház üresen áll... Mertens megbeszéli az ajánlatot a kollégáival. Többen ellenzik az ember soha ne cserélje fel a biztosat a bizonytalanra, s különben is a Buna gyár egy rettenetesen csúnya, mocsaras, egészségtelen vidéken épült fel.
Igen, egészségtelen, Felső-Szilézia Európa egy olyan szöglete, mely túl gyakran cserélt gazdát a történelem során, s túl sokféle, egymással ellenséges viszonyban álló nép lakta.
De senkinek nincs ellenvetése Auschwitz neve miatt: még üresen kong a név, nincs kellemetlen felhangja. Egyike azon lengyel városoknak, melynek neve a német megszállással megváltozott. Oswiecimből Auschwitz lett, mintha ezzel el is lett volna intézve az évszázadok óta ott lakó lengyelek németté változtatása. Egy kisváros, olyan, mint a többi.
Mertens elgondolkodik, jegyben jár, s a bombázások sújtotta Németországban otthont, családot alapítani kockázatos lenne.
Rövid szabadságot kér, és elmegy körülnézni Auschwitzban. Hogy mit gondol az első látogatása alkalmával, nem tudni, de hazamegy, megnősül, nem beszél senkivel, csak összepakol, s feleségestül, bútorostul visszatér Auschwitzba. A barátai, többek között azok, akikkel később kapcsolatban álltam, kérdezgetik, de Mertens hallgat.
Nem beszél akkor sem, amikor 1943 nyarán szabadságra hazamegy Németországba (hiszen a náci Németországban is szabadságra mennek az emberek augusztusban). Ekkorra már megváltozott a helyzet: az olasz fasizmust minden fronton legyőzték, Olaszország darabokra hullott, s a szövetségesek nyomulnak előre a félszigeten.
A britek elleni légicsata elveszett, és nincs olyan eldugott vidéke Németországnak, melyet megkímélne a szövetségesek könyörtelen megtorlása. Az oroszok nemcsak hogy nem omlottak össze, hanem Sztálingrádnál hatalmas csapást mérnek a németekre és Hitlerre, aki megszállott konoksággal irányítja a hadműveleteket.
A Mertens házaspárt óvatos kíváncsiság veszi körül, hiszen ekkorra, minden titkolózás ellenére, Auschwitz neve már nem hangzik tartalmatlannak. Az a pontatlan, de nem szűnő szóbeszéd járja, hogy Auschwitz Dachauhoz és Buchenwaldhoz hasonló. Vagy lehet, hogy még rosszabb is. Egyike azon helyeknek, melyekről kockázatos kérdezni, de hát végül is barátok vagyunk a régi időkből. Mertens arról a helyről jön, ő biztosan tud valamit, s ha így van, el is fogja mondani nekünk.
De egy összejövetel alkalmával, amikor beszélgetéstől hangos a nappali a nők az evakuálásokról és a feketepiacról beszélgetnek, a férfiak a munkájukról, s valaki suttogva elmondja a legfrissebb náciellenes viccet, Mertens átsurran a másik szobába, ahol egy zongora áll, s egész este csak zongorázik és iszik. Csak azért megy át a nappaliba, hogy töltsön magának. Éjfélre teljesen részeg, de a házigazdája szemmel tartja. Odahúzza az asztalhoz, s jól hallhatóan azt mondja neki: Most szépen leülsz, és elmondod nekünk, mi az isten folyik ott, s miért kellett berúgnod, ahelyett, hogy velünk beszélgetnél.
Mertens a részegség, az óvatosság és valami halvány vallomási kényszer határán ingadozik: - Auschwitz egy tábor - mondja végül -, pontosabban több tábor, a gyár közelében. Tele van rongyos és koszos emberekkel, akik nem beszélnek németül. A legkimerítőbb munkát kell végezniük. Nem szabad beszélnünk hozzájuk.
- Ki mondja, hogy nem beszélhettek velük? - kérdezi a házigazda.
- A vezetés. Amikor megérkeztünk, az mondták, hogy ezek veszélyesek, banditák és felforgatók.
- S nem is beszéltél egyikükkel sem?
- Nem - mondja Mertens, s tölt magának. Itt bekapcsolódik a fiatal Mertensné:
- Egyszer találkoztam azzal a nővel, aki az igazgató házát takarítja. Csak ennyit mondott nekem: Frau, Brot... Asszonyom, egy kis kenyeret..., de én...
- Hagyd abba! - förmedt a feleségére Mertens, aki mégsem lehetett annyira részeg. - Nem válthatnánk témát?
Nem sokat tudok arról, mi történt Mertensszel a német összeomlás után. Azt tudom, hogy a többi némethez hasonlóan Mertens és felesége is elmenekült a keleti területről, ahogy az oroszok közeledtek a győzelmek és vereségek, a hó, a romok és a hullák kísérte útjukon. Mertens később visszatért a szakmájába, de nem folytatott társasági életet, egyre inkább magába fordult.
Valamivel többet volt hajlandó mondani a háború után, amikor már nem félt a Gestapótól. Ez alkalommal egy „specialista", egy volt rab kérdezte ki, Hermann Langbein, a táborok történetének híres kutatója. A pontos kérdésekre felelve Mertens elmondta, hogy azért vállalta az auschwitzi áthelyezést, mert ezzel megakadályozhatta, hogy egy náci kerüljön a helyére; hogy a büntetéstől való félelmében soha egyetlen rabbal sem állt szóba; hogy mindig megpróbált könnyíteni a munkakörülményeiken; hogy akkoriban semmit nem tudott a gázkamrákról, hiszen soha senkitől nem kérdezett semmit. Nem fogta fel, hogy engedelmességével konkrét segítséget nyújtott a hitleri rezsimnek? Csak később, mondta, akkoriban ez eszébe sem jutott.
Soha nem próbáltam meg Mertensszel találkozni. Vonakodásomnak számos összetevője volt, nem csak az ellenszenv. Néhány évvel ezelőtt írtam neki egy levelet. Megírtam neki, hogy Hitlernek azért sikerült hatalomra jutnia, Európát porig rombolnia és Németországot romlásba döntenie, mert a Mertenshez hasonló jó német állampolgárok ugyanúgy tettek, mint ő: megpróbáltak nem látni, és hallgattak arról, amit láttak. Mertens nem válaszolt nekem. Néhány évvel később halt meg.17

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Rajzold meg Mertens 1942-es identitásábráját! Milyen változtatást végeznél az ábrán azután, hogy Mertens Langbeinnel beszélt?
Készítsd el Levi ábráját is! Milyen változást jelölnél Leviről Auschwitz után? Harminc év után? Alátámasztják az ábrák Levinek azt az állítását, hogy Mertens „majdnem olyan volt, mint én"?
Bűnös volt Mertens? Háborús bűnös? Hogyan ítéli meg Levi Mertens viselkedését? Egyetértesz vele? A te megítélésedet mi befolyásolja? Meg tudod mondani? A két emberéhez hasonló helyzet nemcsak ilyen drámai körülmények között jöhet létre, a mindennapok is hasonló döntések elé állíthatnak. Átéltél már hasonló helyzetet? Leviét vagy Mertensét? A lelkiismeret az egyes ember sajátja, vagy van nemzetközi lelkiismeret is? Mi a különbség a felelősség és a bűnösség között? Be kellett volna perelni Mertenst?

13. OLVASMÁNY

Egy tárgyalás

Horst Krüger újságíró részt vett egy Frankfurtban tartott tárgyaláson 1964-ben. Késve érkezett, mert nehezen talált parkolóhelyet.

Mint mindig, ha az ember késve érkezik egy moziba vagy egy színházi előadásra, először egy kicsit össze voltam zavarodva, nem tudtam gyorsan felvenni a cselekmény szálát. Szóval ez az, a híres Auschwitz-per. Határozottan emlékszem, hogy valamilyen csalódottság fogott el. Azt hittem, másmilyen lesz, keményebb, drámaibb, méltóságteljesebb - az ügyészség az emelvényen, a vádlottak alacsony padokon. Emlékeztem a nürnbergi perekre... ott érezhető volt a súlyosság és a tragédia szele: a Végítélet Napja, Nemezis, törvényszék és történelmi ítélkezés. Hol volt mindez itt?
Egy közepes méretű, kellemes középosztály-hangulatot árasztó teremben találtam magam, melyben történetesen egy vizsgálóbizottság ülésezett. A terem kb. negyven méter hosszú és tíz méter széles volt, a falakat egészen a mennyezetig faburkolat borította, halvány, olcsó fából. Az emelvényt zöld szőnyeg takarta, s fel volt állítva az auschwitzi tábor nagy térképe. Nyolc nagy lámpa, a 30-as évek modernista termékei világítottak a magas mennyezetről. A főfalon ott virítottak a város és az ország kék, piros és fehér címerei.
A terem, a masszív törvényszéki bútorok - kicsit esetlen padok és könnyebb, modern székek -, de még a címerek alatt ülő bírák arca is a középosztály szellemét sugallták, tisztes nyugalmat és paternalizmust... Az elnöklő bíró alacsony, kerek fejű úriember volt, az ötvenes évei vége felé járhatott. Hatalmas papírhegy mögött ült, s néha belelapozott a dokumentumokba. Jobbra és balra tőle a másik két bíró ült, az egyik nagyon idős, a másik fiatal. Néha ők is lapozgattak. Hangszórók közvetítették a hangot. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem a vádlottakat, de nem találtam őket. Kerestem a tanúk emelvényét, de azt sem láttam. Jó ülőhelyem volt, jól láthattam, mégis minden olyan furcsának, érthetetlennek tűnt, össze voltam zavarodva. Mintegy százhúsz vagy százharminc ember ült a teremben, a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, 1964-ben, és én nem tudtam igazán eldönteni, kik a vádlottak és kik a vádlók.
Hirtelen valakinek a hangja harsant fel a hangszóróból, kicsit torzán, de érthetően. Az egyik tanú lesz az, gondoltam, hiszen nem voltam még tisztában a szerepekkel. Jobb lesz, ha elkezdek figyelni. - Birkenau három részből állt BI, BII és BIII névvel. - Kis szünet után folytatta: - És aztán ott volt az érthetetlen Bllb részleg, érthetetlen ebben a pokolban, Auschwitznak egy olyan részlege, ahol nők, férfiak, gyerekek együtt laktak, és ahol nem borotválták le a hajukat. A gyerekek tejet kaptak, és óvodájuk is volt. - Egy újabb kis szünet után a hang folytatta: - De persze rájuk is keserves vég várt. Hat hónappal megérkezésük után a Bllb több mint háromezer lakóját váratlanul elgázosították.
Szünet, majd a hang újra megszólalt: - Most pedig a saját Auschwitzba érkezésem történetét fogom elmondani... A kapun, amely alatt bemasíroztattak minket, ez állt: A munka szabaddá tesz. Keringőzenét hallottunk, a kaputól balra egy zenekar gyakorolt. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a pokolba érkeztünk. Minden olyan békésnek, nyugodtnak látszott.

Krüger hallgatta a láthatatlan férfi beszámolóját arról, miként menekült meg a gázkamrától, s miként lett az egyik részleg orvosa. Míg a férfi beszélt, Krüger elgondolkodott:

Auschwitzban élni öt évig - Auschwitzot túlélni - nemcsak ötévi szenvedést jelentett, hanem a hozzászokást is, a vele való megbékélést is, a megértését is; a közöny és az érzéketlenség, sőt a bűntudat kialakulását is, látva a többiek pusztulását.
Szörnyű felismerés, hogy az ember a környezete terméke. A halál városában mindenki cinkos játszótárssá válik. Akár kenyeret adagolsz, akár gázt, részese vagy a rendszernek... Felfoghatatlan, őrült élnivágyás mondathatta az emberekkel: túl fogom élni... Enni kell, inni, engedelmeskedni, dolgozni, részt venni, nem feladni, elviselni - elviselni, hogy egykor majd tanúskodhassunk, mit tett itt az ember az emberrel. Eljön majd ez az idő; lehet, hogy húsz év múlva, lehet, hogy 1964. február 27-én, lehet, hogy Frankfurtban... S igen, az igazság órája elérkezett.

Ahogy a férfit hallgatta, Krüger fülét megütötte egy szó, amit már rég nem hallott: Sanka. Mielőtt rájött volna, honnan ismeri ezt a szót, a hang azt mondta: - A többségüket fenollal tették el láb alól a sankákban. És Krügernek eszébe jutott, a sanka a katonák nyelvén a mentőkocsit jelentette. Krüger maga is vezetett ilyet a keleti fronton.

Egyszer a szmolenszki központi kötözőhely felé vezettem a sankámat. Egyszerűen parancsot teljesítettem, mint a többi hetvenmillió német. Mindannyian parancsot teljesítettünk. De mi történt volna, ha a napiparancsomon nem Szmolenszk, hanem az a másik hely szerepel, az ismeretlen, semmit sem jelentő Auschwitz? Hát persze, hogy oda is elvittem volna a sebesültjeimet; persze - hiszen egy katona mindig azt teszi, amit parancsolnak neki. Elvittem volna a sebesülteket Auschwitzba, és lehet, hogy ugyanennek a rab orvosnak adtam volna őket át, aki most itt tanúskodik. Napi egy-kétszáz sebesült Auschwitz kórházi barakkjában - nem sok.
És aztán? Mit tettem volna? Nehéz elképzelni, hogy ne vettem volna észre, hogy ami ott folyik, az nem gyógyítás, hanem gyilkosság. Mit tettem volna?

Miközben Krüger ezen gondolkodott, valaki kinyitotta a terem ablakát, és behallatszott egy elhaladó villamos zaja.

A villamos csikorgása furcsán belevegyült a tanúskodó férfi hangszórón érkező hangjába, aki most azokról a gyerekekről beszélt, akiket a gázzal való spórolás miatt élve vetettek a tűzbe. „Másként nem tudtuk teljesíteni a kvótát", indokolta a rendelkezést. És a kvótát teljesíteni kellett - hát persze.
Éreztem, hogy elfog a félelem. Odakint zötyög a 18-as villamos, itt bent pedig a Végítélet Napja jött el. És én - hol voltam én? Hol álltam én?
Kívülállóként jöttem ide, német újságíróként, csak néző akartam lenni. De ahogy a hangot hallgattam, úgy éreztem, senki sem maradhat itt csak néző.

Amikor a bíróság rövid időre visszavonult, Krüger megkérdezte egy riporterkollégájától, hogy hol vannak a vádlottak.

A kollégám elképedve nézett rám. Aztán ironikusan elmosolyodott, kezét a szájához emelte, mintha súgni akarna: - Mi van, nem látsz? Ott ülnek melletted, azok, ott a karosszékekben, aztán az ablaknál, meg egy ott az emelvény mellett. Mindenütt.
S akkor végre megértettem, hogy azok a kellemes kinézetű urak, akiket én újságíróknak, ügyvédeknek, nézőknek véltem, azok voltak a vádlottak, s természetesen nemigen lehetett megkülönböztetni őket a többiektől... Hozzám hasonlóan ők is a törvényszéki épület mellett parkoltak a kocsijukkal. Úgy jöttek a tárgyalásra, mint én. Semmi nem különböztette meg őket.

Krüger elszörnyedve vette szemügyre ezeket a férfiakat:

Nem tudtam felfogni, hogy így néznek ki a gyilkosok - ilyen ártalmatlanok, ilyen kellemes és atyai kinézetűek. Aztán rájöttem, hogy ezek a jó természetű urak nem szokványos gyilkosok, nem olyanok, akik szenvedélytől elragadtatva, haragból, féltékenységből vagy kétségbeesésből megölnének valakit. A felsoroltak nagyon is emberi mozgatórugók. Ezek az emberek itt modern gyilkosok, egy eddig ismeretlen fajta, a tömeggyilkosság adminisztrátorai és bürokratái, könyvelők, gombok megnyomói, egy gépezet működtetői, olyan szakemberek, akik gyűlölet vagy más érzés nélkül szorgalmasan tették a dolgukat. .. íróasztal melletti gyilkosok. Itt egy újfajta bűntett volt terítéken: a halál mint az adminisztratív működés eredménye.

Krüger kollégája szerint valamennyi vádlott tisztes állampolgár volt. Semmi olyasmi nem volt, ami elárulta volna igaz mivoltjukat. A per folytatódott, s Krüger arra a következtetésre jutott, hogy „Hitler még mindig működik közöttünk, valahol mélyen mindegyikünkön nyomot hagyott. Van, aki a pénzt hajszolja, van, aki eljön az auschwitzi pert meghallgatni. Van, aki jól tudja a titkát őrizgetni, s van, akiről lehull a lepel. Ugyanannak a német éremnek vagyunk a két oldala. Ez a Hitler, úgy vélem, örökre velünk marad, életünk minden napjában jelen van."18

Kívülállóként jöttem ide, német újságíróként, csak néző akartam lenni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Miért nem tudta Krüger megkülönböztetni a vádlottakat a nézőktől? Miért lepődött ezen meg? Te meglepődtél volna? Mit ért Krüger azon, hogy „úgy éreztem, senki nem maradhat itt csak néző".
Tíz évvel könyve megjelenése után Krüger ezt írta: „Az életem során, úgy tűnik, egyáltalán nem változott a véleményem, változatlan fontosságot tulajdonítok olyasmiknek, mint a tisztálkodás vagy a takarítás. A könyvem utolsó és egyben kulcsmondata - Ez a Hitler, úgy vélem, örökre velünk marad, életünk minden napjában jelen van - ma is érvényes." Mit állít Krüger magáról és a többi német emberről? Mint mond a bűn és az ártatlanság kérdéséről?
Gitta Sereny újságíró sort tudott keríteni arra, amire Krüger nem: interjút készíthetett „a tömeggyilkosságok egyik bürokratájával", Franz Stangllal, Sobibor és Treblinka parancsnokával. Az interjút közzétette az Abba a sötétségbe című könyvében. A Nyolcadik fejezet 17. olvasmánya közöl ebből egy-két részletet. Választ találsz Krüger kérdéseire ezekben a részletekben? Megválaszolják a te kérdéseidet, vagy felvetnek újabbakat?
Franz Stangl azt mondta az áldozatairól: „Ritkán láttam bennük az egyes embert. Mindig hatalmas tömegről volt szó." Hogyan segítette ez a hozzáállás Stanglt parancsnoki munkaköre ellátásában?

14. OLVASMÁNY

Az elkerült igazságszolgáltatás

A háború végén sok náci vezető eltűnt. Néhányan barátaik, rokonaik és azok nemzetközi kapcsolatai, mások együttérző papok segítségével jutottak a Közel-Keletre vagy Dél-Amerikába. Megint más náci vezetőket a volt SS-tisztek szervezete, az Organization Der Ehemaligen SS-Angehörigen, azaz a Volt SS-Tagok Szervezete segítette. Frederick Forsyth regénye, Az ODESSA-dosszié nyomán ez a szervezet az ODESSA betűszó néven vált ismertté.
Néhány különleges érdekeltségű és képességű náci vezetőt korábbi ellenségei segítettek. Már a háború befejezése előtt kezdett a viszony megromlani a Szovjetunió és szövetségesei között. Néhány náci úgy érezte, felajánlhatja megszerzett tapasztalatait valamelyik szövetségesnek a szabadságért cserébe. S mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió kapva kapott a náci tudósokon. Amerikai tisztviselők még arra is hajlandók voltak, hogy meghamisítsák néhány náci orvos és orvos kutató személyes dokumentációját, hogy ezzel amerikai bevándorlásuk útjából elgördítsék az akadályt. A bevándorolt kutatók között volt két korábbi SS-tiszt, Arthur Rudolf és Werner von Braun, akik az amerikai rakétafejlesztő programban vettek részt. Az amerikaiak alkalmazták Siegfried Ruffot is, aki Dachauban végzett kísérleteket az ember túlélési képességéről, többek között a nagy magasságok ritka légterében. S mind az amerikaiak, mind a britek egyezkedtek olyan nácikkal, akik korábban kémek vagy titkosügynökök voltak. Az egyik hírszerzési hivatal alkalmazásukat azzal indokolta, hogy: nincs sok értelme a döglött náci lovat ütlegelni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan befolyásolta az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti vetélkedés a volt nácik felelősségre vonását? Miért volt ennek egyáltalán hatása a perre?
Helyes lépés volt a szövetségesek részéről nácik alkalmazása?
Miért voltak hajlandók ezek az emberek a korábbi ellenségnek dolgozni? Mit gondolsz, lojálisak voltak új munkaadóikhoz?
1960-ban már 15 év telt el a háború óta. Eljött ekkorra az ideje, hogy abbamaradjon a „döglött náci ló" ütlegelése? Elévülnek-e a háborús bűnök?

15. OLVASMÁNY

Eichmann Jeruzsálemben

Adolf Eichmann Ausztriából költözött Németországba 1933-ban, és hamarosan a zsidókérdés vezető szakértője lett. Amikor 1942-ben a wannsee-i konferenciára sor került, Eichmann már a készülődő „végső megoldás" fő szervezője volt. Munkájának nagy része azonban a színfalak mögött zajlott, így a szövetségesek is keveset tudtak róla. Kevés ember ismerte személyesen. Amíg Göring és a többi náci főbűnös pere folyt, Eichmann egy hadifogolytáborban húzódott meg. Amikor meghallotta, hogy a neve felmerült a nürnbergi per során, sikerült elhagynia a fogolytábort. 1950 nyarára már Ricardo Klement néven élt Argentínában, ahová a Vatikán által kiadott hontalan útlevéllel érkezett. A felesége és a fiai később csatlakoztak hozzá.
Izrael jóval azután is, hogy más országok már elveszítették érdeklődésüket a nácik megbüntetése ügyében, eltökélt maradt, s fel akart kutatni minden olyan bűnöst, aki megúszta a büntetést. Eichmann volt az egyik fő célpontjuk. 1957-ben egy szál Argentínába vezetett. 1960 májusában elrabolták és Izraelbe vitték Eichmannt, hogy ott állítsák bíróság elé. 1961 februárjában vádat emeltek ellene tizenöt vádpont alapján, köztük „a zsidó nép elleni bűntettek", „az emberiség elleni bűntettek", „háborús bűnök", „ellenséges szervezetben való tagság".
Az áprilisban kezdődő per során Gideon Hausner izraeli főügyész több mint száz tanút hallgatott ki, és ezerhatszáz dokumentumot csatolt a jegyzőkönyvhöz. Eichmann ügyvédje, Robert Servatius nem vitatta a Hausner által felhozott, a holocausttal kapcsolatos bizonyítékokat. A védelmet a lojális bürokrata figurájára építette.
A wannsee-i konferenciára vonatkozó kérdésekre válaszolva Eichmann azt állította, hogy ez az értekezlet az ártatlanságát tanúsítja. „A wannsee-i konferenciának köszönhetően kijelenthetem magamról, amit Pontius Pilátus a kezeit mosva: Én nem vagyok bűnös, ártatlan vagyok. Azon a konferencián ugyanis a legfelsőbb vezetés, a királyság pápái hozták meg a kemény döntéseket. És én? Nekem csak engedelmeskednem kellett!" A tárgyalás végén Eichmann még mindig ugyanazt hangoztatta: „Nem vagyok az a szörnyeteg, amilyennek itt lefestenek. Égy téveszme áldozata vagyok." A bírák nem hallgattak rá. Minden vádban bűnösnek találták, s egy elutasított fellebbezés után 1962. május 31-én, éjfélkor felakasztották.
Hannah Arendt tudósított a perről. Jóllehet Eichmann neve rég a gonosszal fonódott össze, Arendt a „banális" szót használta, amikor Eichmannt és a tetteit leírta. Azt próbálta kifejezni ezzel, hogy Eichmann sok szempontból az volt, aminek bemutatta magát: egy kisember, akit elkapott egy nagy gépezet, és akinek legnagyobb bűne „a gondolkodás elfelejtése" volt. Arendt nem azt sugallta, hogy Eichmann ártatlan. Szerinte a bíró a következő szavakkal kísérhette volna az ítéletet:

Ön a történetét úgy adta elő, mint egy balszerencsés sors történetét, és ismerve a körülményeket, azt mondhatjuk, hogy valóban, elképzelhető, hogy kedvezőbb körülmények között ön soha nem került volna semmilyen bíróság elé. Tegyük fel, a gondolatmenet kedvéért, hogy a balszerencse formálta önből a tömeggyilkosság szervezetének készséges kiszolgálóját. De még ebben az esetben is tény marad, hogy végrehajtotta, aktívan támogatta a tömeggyilkosság politikáját. A politika ugyanis nem úgy működik, mint egy óvoda; a politikában az engedelmesség és a támogatás ugyanaz. És pontosan azért, mert az ön által támogatott és végrehajtott politika úgy döntött, hogy nem kívánja megosztani ezt a Földet a zsidó néppel - mintha önnek és feljebbvalóinak joga lett volna egy ilyen kérdésben dönteni -, mi úgy véljük, hogy senki, de senki emberfia nem akarhatja a Földet önnel megosztani. Ez az oka, és semmi más, hogy fel kell akasztanunk.19

Arendt érvelését sokan vitatták. A vita a jó és a rossz, a bűnösség és a felelősség, illetve az ember társadalomban betöltött szerepe körül forgott. S lehet, hogy 15 évvel a háború után Eichmann egy hétköznapi kisembernek látszott, de mégis ugyanaz az Eichmann volt, aki az SS tisztjeként rendeleteket hozott, ütemezte a végrehajtásukat, és olyan döntéssorozatot foganatosított, mely milliók sorsát szabta meg. Julius Blum magyar származású zsidó a következő emléket idézte fel erről az Eichmannról, amikor a perben tanúskodott:

1944 szeptemberében valami volt a levegőben. A katonák és a kapók [a rabok közül kiválasztott felügyelők] nagyon szigorúak voltak, szigorúbbak, mint általában, és makulátlan tisztaságnak kellett lennie mindenütt. A tábor egyébként mindig tiszta volt, a barakkokban is mindig tökéletes volt a rend, de ezekben a napokban még olyanabbnak kellett mindennek lennie. Mindebből jogosan gondoltuk, hogy valami készül. S mi más lehetne ez, mint valami fejes látogatása? Lehet, hogy Himmler maga jön? Ki tudja? Egy este valamit elkezdtek építeni a központi tér közepén. Ahogy bement az ember a táborba, a jobb oldalon álltak a barakkok. Mellettük volt az L alakú mosdó, aztán a konyha, aztán további barakkok, ahol az „elit" lakott. A tér tehát majdnem igazi tér volt, U alakban vették körül az épületek. Ez volt a Láger közepe, a Platz. Itt kezdtek építeni valamit, de nem tudtuk, hogy mit. Azt hittük, valami emelvényt vagy ilyesmit. Reggel munkába indultunk, mint mindig, 6.45-kor, s elkezdett terjedni a hír: Himmler jön, Himmler jön. Tehát látogatót kapunk. Délután két órakor, a nap közepén megszólaltak a szirénák. Ilyesmi még soha nem fordult elő. Fel kellett sorakoznunk a nap közepén, hogy visszamenjünk a táborba - ilyesmire sem került még sor soha. Rendszerint reggel 7-kor kezdtünk, és dolgoztunk este 7-ig. 7.15-kor kellett gyülekeznünk, hogy visszamenjünk a táborba. [Az éjszakai műszak pont fordítva.]
Szóval 2 órakor sorakozó, indulás vissza a táborba. Ahogy bemegyünk a kapun, látjuk, hogy öt rab áll a Platzon a ketrecben. Fogalmunk sincs, mi ez. Odamasírozunk a Platzra, a tér közepére (rendszerint a kapunál számoltak meg bennünket, s ahogy beléptünk, oszolhattunk, nem volt számlálás egészen a takarodóig). Most, ahogy sorban odaérünk a Platzra, láthatjuk, mit építettek: akasztófákat. Kezdjük kapiskálni, látjuk az őt rabot és az őt akasztófát. Nem kell nagy zseninek lenni, hogy az ember rájöjjön, mi készül. Miért kell őket felakasztani? Mit csináltak? Senki sem tudja.
Később megtudtuk, hogy elkapták őket. Éjszakai műszakban voltak éppen, így nappal aludniuk kellett volna. Napközben egyébként szabad volt vécére menni, ha kellett. Ezek elmentek a vécére, s mentek vissza a barakkba, amikor elkapták őket, és kiállították őket a térre a ketrecbe. Ott is kellett maradniuk, és várhatták az akasztásukat.
Körülbelül egy órája várakozunk már a Platzon, amikor látjuk, hogy jön egy csoport tiszt, a táborparancsnok és a pribékjei, az összes tábori tiszt és még néhány magas rangú tiszt. Végigfut a sorokon: Ez Eichmann, ez Eichmann. Aztán látjuk, ahogy odamennek az akasztófák elé, az odakészített székekhez. Leülnek, s közben az öt nyomorultat kihozzák a ketrecből. Felsorakoztatják őket az akasztófák alatt. Egy katona a nyakukba teszi a hurkot, ezek a nyomorultak meg csak ott állnak. Nincs beszéd. Nincs indoklás. Tisztelgés ez a becses vendég előtt, akiről kiderült, hogy Eichmann. Az ő tiszteletére rendezik ezt az akasztósdit, hogy őfelsége elégedetten távozhasson. A méltóságok szerintem virágot szoktak kapni. Neki akasztás kellett.
Egy kis idő elteltével az a katona, aki a nyakukba tette a hurkot, végigment a soron, és kirugdosta azokat a kisszékeket, amelyeken álltak. Himbálózni kezdtek, s himbálózás közben bevizeltek. Ezt volt a legrosszabb látni. Láttam már halottakat, de ez volt a legborzasztóbb látvány, amit addig vagy azóta is láttam. Láttam ezt az öt férfit himbálózni, fiatal budapesti srácok voltak, személyesen ismertem őket.
A tisztek egymással beszélgettek, mi meg vártuk, hogy mi lesz. Néhány perc múlva felálltak, s a saját szememmel láttam, hogy Eichmann tapsol, és örömében dobbant. Mintha valami gyönyörű előadást látott volna. Nevetgéltek, viccelődtek egymással. Aztán Eichmann és a tisztek elsétáltak az alakzatban, ötösével felsorakozott rabok előtt.
Ahogy ott álltunk a sorban, Eichmann elvonult előttünk, és kiválasztott egy rabot, az elsőt abban a sorban, amely előtt elhaladt. Aztán továbblép, és hirtelen ott áll előttem. Belenéz, belemered a szemembe. Nem tudom, mit gondoltam, mit csináltam ekkor. Hirtelen mintha kinyújtaná a kezét, hogy megragadjon. Valamilyen okból nem tudok pontosan visszaemlékezni, mi történt ezután. Annyiszor, de annyiszor felidéztem ezt a pillanatot! Mindig Ábrahám története jut eszembe a Bibliából, amikor az Angyal megérintette a kezét. Azt kell mondanom, hogy ugyanazt érezhettem. Felém nyújtotta a kezét, de nem engem ragadott meg, hanem egy hirtelen mozdulattal a mögöttem álló szegény ördögöt, s a gallérjánál fogva kihúzta a sorból. Ez a második. Eichmann még három másik rabot választott ki így. Ezeket is felsorakoztatták a bitó alatt, s lezajlott ugyanaz: hurok, székkirúgás, akasztás, himbálózás. Aztán leszedték őket. A mulatság véget ért.

Tanúvallomása végén megkérdezték Blumot: Nem volt ítélet? Nem volt vád? Blum így felelt: Semmi vád. Semmi ítélet. Csak a szórakozás kedvéért.

Arendt a „banális" szót használta, amikor Eichmannt és a tetteit leírta. Azt próbálta kifejezni ezzel, hogy Eichmann sok szempontból az volt, aminek bemutatta magát: egy kisember, akit elkapott egy nagy gépezet, és akinek legnagyobb bűne „a gondolkodás elfelejtése" volt.

15 évvel a háború után Eichmann egy hétköznapi kisembernek látszott, de mégis ugyanaz volt, aki az SS tisztjeként rendeleteket hozott, ütemezte a végrehajtásukat, és olyan döntéssorozatot foganatosított, mely milliók sorsát szabta meg.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mi volt Eichmann bűne? Inkább vagy kevésbé volt bűnös, mint a koncentrációs táborok parancsnokai?
Az Eichmann-per volt az első, mely nagymértékben támaszkodott a túlélők tanúvallomásaira. Milyen többletet ad a tanúvallomás a bizonyítás szokásos formáinál?
Helyesen cselekedett Izrael, amikor elrabolta Eichmannt és bíróság elé állította? Vagy más nemzeteknek kellett volna ezt a felelősséget felvállalni? Megváltoztatnád a válaszodat, ha tudnád, hogy - mondjuk - egyik más ország sem vállalja fel ezt a feladatot?
Az Eichmann-per egyik érdekessége volt, hogy a Harmadik Birodalom egész történetével foglalkozott, a nácik hatalomra kerülésétől a konszolidáción át a holocaust megtervezéséig és kivitelezéséig. A tanúvallomásokat egy 170 órás felvétel rögzítette.

16. OLVASMÁNY

Az Egyesült Nemzetek Szervezete és a népirtás

Ahogy a Harmadik Birodalom rémtettei napvilágra kerültek, úgy nőtt az elszántság világszerte, hogy ilyesminek még egyszer nem szabad bekövetkeznie. Az Egyesült Nemzetek Szervezetét részben a náci kegyetlenkedésekre való válaszként hozták létre, egyetértésben az egyhangúlag elfogadott nürnbergi alapelvekkel, mely kimondta, hogy az „agresszív háború" és az „emberiség elleni bűntett" büntetendő cselekedetek.
Raphael Lemkin jogász alkotta meg a genocídium (népirtás) szóösszetételt a második világháború idején „az emberiség elleni bűnök" összefoglaló neveként. A szó első tagja a görög gens, fajta, törzs jelentésű, a szó második része, a cide pedig latin, azt jelenti, megölni. A genocídium szó tehát egy embercsoport szándékos kiirtását jelenti. Az 1948. december 19-én tartott közgyűlésén az ENSZ elfogadta a népirtás bűntettéről szóló egyezményt, melynek értelmében a népirtás a nemzetközi jog hatáskörébe tartozó bűntett lett. Többek között a következőket tartalmazza ez a megállapodás:

I. cikkely
A Szerződő Felek megerősítik, hogy a népirtás, függetlenül attól, hogy békében vagy háborúban követik el, a nemzetközi jogba ütköző bűncselekmény, és kötelezik magukat arra, hogy ellene megelőző rendszabályokat foganatosítanak, elkövetését pedig megbüntetik.

II. cikkely
A jelen Egyezmény népirtáson a következő cselekmények bármelyikének valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítése szándékával való elkövetését érti:
a.) a csoport tagjainak megölése;
b.) a csoport tagjaival szemben súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c.) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, amelyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d.) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések megakadályozása;
e.) a csoport gyermekeinek más csoportokhoz való erőszakos átvitele.

III. cikkely
Büntetés alá esnek a következő cselekmények:
a.) népirtás;
b.) népirtás elkövetésére irányuló szövetkezés;
c.) közvetlen és nyilvános felbujtás népirtás elkövetésére;
d.) népirtás elkövetésének kísérlete;
e.) népirtásban való bűnrészesség.

IV. cikkely
A népirtást vagy a III. cikkelyben felsorolt más cselekmények bármelyikét elkövető személyek büntetés alá esnek, függetlenül attól, hogy államvezetők, hivatalos vagy magánszemélyek.20

AZ ENSZ egy állandó nemzetközi büntető törvényszéket is létrehozott a genocídium eseteivel való foglalkozásra. Ezáltal a szervezet kinyilvánította, hogy meg akarja védeni az egyéneket és az emberek csoportjait az államuk által ellenük végrehajtható bűntettektől. Ennek ellenére a megállapodást követő években nem került sor tárgyalásra népirtási ügyben, jóllehet a vád ismételten felbukkant. Az 1960-as években legalább félmillió kelet-timori embert öltek meg Indonéziában. A 70-es években hárommillióan Bangladesben, Kambodzsában pedig több mint egymillióan a vörös khmerek keze alatt haltak meg, és a brazíliai Amazonas-völgyben is dél-amerikai bennszülöttek ezrei estek áldozatul. A 80-as években Kínát vádolták Tibetben elkövetett népirtással. Hasonló vádat emeltek a szerbek ellen, akik a volt Jugoszláviában folytattak tisztogatást a horvátok és a muzulmánok körében.
George McGovern dél-dakotai kormányzó kérdését idézhetnénk ezekre az esetekre, aki a kambodzsai tömeggyilkosságok ügyében emelte fel szavát: „Hogyan tudna, vagy hogyan kellene a nemzetközi közösségnek reagálni arra, ha tudomására jut, hogy egy kormány a saját népét gyilkolja le? Mikor lépik át a szuverenitás szentségének határát az emberi jogok? Milyen tanulságot vont le a világ, ha egyáltalán levont a zsidók tömeges gyilkolásából? Hogyan teljesítettük az 1945-ben hozott „soha többé ígéretünket?”
Nem volt egy olyan nemzet sem, mely a kambodzsaiak vagy a népirtás más áldozatainak segítségére sietett volna. Sőt például az Egyesült Államok nem is ratifikálta az ENSZ Genocídium Egyezményét egészen 1986-ig, jóllehet a szöveg kidolgozói között számos amerikai volt. Amikor végre elfogadták, William Proxmire, Wisconsin szenátora, aki szorgalmazta a ratifikálást, azt mondta szenátortársainak: „Ennek az egyezménynek óriási a jelentősége, ez nem vitás... Az első lépés, amit meg kell tennünk, hogy az egyezmény tartalmát, a népirtás büntetését bevonjuk az amerikai törvények hatályába is. Ezzel lesz teljes a ratifikálás." A következő évben a kongresszus azonban nem teljesítette ki a folyamatot, a Proxmire-törvénytervezet, vagyis az ENSZ Genocídium Egyezménye nem került be a hatályos amerikai törvények közé.
Az amerikai ratifikálás nem jelentette azt, hogy könnyebb lett az egyezménynek érvényt szerezni a világon. A probléma részben a szöveg értelmezésében rejlik. Sokan úgy vélik, hogy a népirtásról szóló egyezmény megszövegezése túl általános. De sem a törvényhozók, sem a jogászok nem tudtak megállapodni egy pontosabb definícióban. Helen Fein, a kérdés szakértője a következő meghatározást ajánlotta:

A népirtás az elkövetők olyan szándékos cselekedetsorozata, melynek célja egy közösség elpusztítása a csoport tagjainak tömeges vagy egyenkénti (szelektív) meggyilkolásával, vagy a csoport biológiai és társadalmi reprodukciójának megakadályozása olyan korlátozások előírása vagy a szaporodás megakadályozása révén, melyek növelik a csecsemőkori halandóságot, vagy megszakítják a kapcsolatot a gyermekreprodukció és -szocializáció, illetve a származási család vagy csoport között. Az elkövető lehet az áldozat országa, egy másik ország vagy egy másik közösség.21

Más szakértők rövidebb definícióval próbálkoztak. Frank Chalk és Kürt Jonassohn például a következővel: „Az egyoldalú tömeggyilkosság olyan formája, melynek során egy állam vagy más hatóság el akarja pusztítani egy általa meghatározott embercsoport általa tagként definiált tagjait." Több definíció tanulmányozása és hiányosnak ítélése után Henry Huttenbach 1988-ban a következőt javasolta: a genocídium a leghasználhatóbb megfogalmazás szerint „bármely olyan cselekedet, mely egy embercsoport puszta létét veszélyezteti".

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A felsorolt definíciók terjedelemben különböznek legnyilvánvalóbban egymástól. Milyen más különbségeket veszel még észre köztük? Mennyire fontos a pontos meghatározás? Előfordulhat, hogy a definíció akadályoz meg bennünket abban, hogy érvényt szerezzünk az embertelenség és a szenvedés megakadályozásának?
Néhányan úgy vélik, hogy a következő események is népirtásnak tekinthetők:
- a bennszülött amerikai lakosság elpusztítása az amerikai kontinensen, először a különböző gyarmatosító európai országok, majd az Egyesült Államok által;
- az afrikaiak rabszolgasága az Egyesült Államokban;
- az irakiak bánásmódja a kurdokkal az Öböl-háború után;
- „etnikai tisztogatások" a volt Jugoszláviában;
- a szomáliai anarchia, mely tömeges éhhalálhoz vezetett.
Válaszd ki valamelyik esetet, tanulmányozd, és döntsd el, hogy szerinted népirtásnak tekinthető-e, ami történt! Készíts róla beszámolót társaid számára!
Egyetértenek-e értékeléseddel a társaid? Milyen nehézségekkel kellett szembenézned, amikor annak eldöntésén gondolkodtál, hogy népirtás történt-e?

17. OLVASMÁNY

Választási lehetőségek

Guido Calabresi, a Yale Egyetem jogi karának dékánja 1991-ben a diplomaosztáson mondott beszédében négy történetet mondott el, melyek az emberek választási lehetőségeiről szóltak a második világháború alatt. Az első történetben azt mesélte el, miért kellett édesapjának elhagynia Olaszországot:

Édesapja döntése, hogy búcsút mond az aktivista, a forradalmár és az üldözött nem éppen kényelmes életének, elgondolkodtatta Calabresit. Egyszer aztán megkérdezte apját, mi volt döntésének a közvetlen kiváltó oka. Apja elmondta, hogy megverték és lecsukták, mert egy gyűlésen nem volt hajlandó megtapsolni a fasiszta oktatási miniszter beszédét. - Ezután -mondta az apja - minden eldőlt. Aktivista voltam, és nem titkolhattam tovább. A döntés megszületett. Nem az én választásom volt, egyszerűen megtörtént.
- Ez a nem választás, ha úgy tetszik, megváltoztatta apám életét - mondta Calabresi -, és megváltoztatta az enyémet is.
A második történet az egyik unokatestvérről szólt, aki családjával egy katolikus családnál keresett menedéket, ugyanis zsidó volt. A család megváltoztatta a nevét is, hogy ne ismerjék fel őket. Egy napon az a főhadnagy, aki a megszálló német csapatok helyi parancsnoka volt, bántalmazta ezt az unokatestvért, mert azt hitte, hogy egy piszok lógós. A főhadnagy minden szempontból szörnyen viselkedett, nagyon kellemetlen ember volt.
Egy napon a főhadnagy a felvett családnevet kiáltva hívta magához az unokatestvér négyéves kisfiát. A kisfiú azonban elfeledkezett a névről, és nem reagált a hívásra. A főhadnagy odament hozzá, elkapta a gallérjánál, és azt üvöltötte: - Ugye nem így hívnak? - Nem - mondta reszketve a gyerek. - Szóval nem ez a neved, tehát zsidó vagy! - Igen - mondta a kisfiú, s kitépve magát, berohant a házba. Az ijedt család minden pillanatban várta, hogy jönnek értük, de nem történt semmi.
Aztán észrevették, hogy a német főhadnagy egy kicsit kedvesebb az unokatestvérhez. Mintha úgy döntött volna, hogy mégsem az a piszok lógós, akinek hitte. - Ez a szörnyű ember választott: úgy döntött, hogy nem adja fel a családot - mondta Calabresi. - Ez a szörnyű és kegyetlen ember valahogy nem tudta ezt megtenni. Választott a lehetséges lépések között, és egy egészen rendkívüli döntést hozott.
A harmadik történet egy olyan emberről szólt, aki a Calabresi család földjein dolgozott. - Mindenki tudta - mondta Calabresi -, hogy ez az írástudatlan parasztember az élete kockáztatásával bújtatott szövetséges katonákat, akiket a frontvonal közelében elfogtak a németek, de megszöktek, zsidókat, akik a nácik elől menekültek, s amikor fordult a kocka, bújtatott menekülő német katonákat... Fiatal koromban úgy gondoltam, hogy ez szörnyű. Nem tudta megkülönböztetni a jót és a rosszat. Nem nézte, hogy akit bújtat, tényleg megérdemli-e a segítséget, vagy igazi bűnöző. Fiatal voltam és beképzelt, máris ügyvédnek gondoltam magam... Aztán megkérdeztem tőle, miért csinálta, miért nem választott a jók és a rosszak között. - Politika, politika - mondta az öreg. - Nem foglalkozom én azzal. Amikor jöttek, menekültek valami elől, bajban voltak. Éran tutti figli di mamma -mindegyiket csak anya szülte, tiriam a campar- mindannyian küszködünk, hogy életben maradjunk.
- Volt valami - gondolkodott el Calabresi - ebben az emberségben, ebben a döntésben, hogy aki bajban van, azon segíteni, azzal törődni kell. Ez a magatartás lehet a magyarázat arra, hogy Olaszországban a náci időkben olyan kevés embert vittek el, olyan sokan megmenekültek. Egy csomó ember nem foglalkozott a törvénnyel, a politikával, nem aggódott a feljelentést követelő rendeletek miatt. Csak azzal az emberrel törődtek, aki bajban volt. Apja és anyja van neki is valahol, el kell bújtatni, meg kell védeni ezt az embert a saját életük kockáztatása árán is.
- Egyedül az utolsó történetemben szerepelnek híres emberek - mondta Calabresi. - Házasságkötésünk után a feleségemmel a franciaországi Vogézek vidékén hajtottunk át kocsival... s megérkeztünk egy Sainte-Marie-aux-Mines nevű városkába. Itt végeztek ki egy Eddie Slovak nevű közlegényt a második világháború idején.
1944-ben a szövetséges csapatok már meglehetősen sikeresek voltak, amikor a németek váratlanul ellentámadásba mentek át. A Bulge menti csata után a németek fenyegetően nyomultak előre, és sok szövetséges katona - suhancok, zöldfülűek, akiket azért küldtek ide, mert itt már nem történik semmi - dezertált. A hadvezetés elhatározta, hogy példát statuál a dezertálások megállítására. - A probléma az volt - mondta Calabresi -, hogy túl sok volt a katonaszökevény. Ezért olyan valakit fogtak el, aki már kétszeres dezertőrnek számított. Nem tudom pontosan, ki a kétszeres dezertőr, gondolom, olyan valaki, aki megszökött, elkapták, visszaküldték harcolni, de pánikba esve ismét megszökött.
Calabresi elmondta, hogy Eisenhower tábornok állítólag ezt mondta: -Hozzanak ide pszichológusokat, vizsgálják meg ezeket a szökevényeket. Egy vesztes típust akarok.
- Találtak is valakit, Eddie Slovaknak hívták. Úgy tűnt, hogy nincs családja, nem volt még állása, kisebb tolvajlásokból élhetett a bevonulás előtt. Ez az ember az, aki senkinek sem fog hiányozni, gondolták, s agyonlőtték - mondta Calabresi. Valójában Slovak nős volt, s ez akkor derült ki, mikor a felesége hadiözvegyi nyugdíjért folyamodott, azonban, mivel a férjét dezertálás miatt lőtték agyon, nem kaphatta meg. - Ez egy iszonyúan rossz választás volt, szörnyű választás, mégpedig egy olyan tiszt részéről - mondta Calabresi -, aki egyébként, meggyőződésem szerint, nagyon tisztességes ember volt. De megnevezhetnék másokat is: Hugo Black... Earl Warren... Franklin Roosevelt... döntöttek a japán származású amerikaiak koncentrációs táborokba zárásáról a háború alatt. Egy újabb iszonyatos döntés. Iszonyatos választás. S mégis, akik ezeket a döntéseket hozták, tisztességes emberek voltak - Eisenhower, Black, Warren, Roosevelt.
Egy jó ember nem választása, egy megrendítően jó választás egy gonosz embertől, egy csodálatos, de megkérdőjelezhető választás egy olyan ember részéről, aki fel sem fogta, hogy választ, és rossz választások jó emberek részéről... S mit tehetek e történetekhez? Nem sokat. Bizonyos értelemben magukért beszélnek. S én nem tudom megmondani, hogy mi miatt választott egyikük jól, másikuk rosszul.
Az egyik történetben - fejezte be Calabresi - egy rossz ember, egy nagyon gonosz ember megrendítően jól választott. S véssük ezt eszünkbe, hogy eszünkbe jusson, ha valakiről vagy netán éppen magunkról azt hisszük, hogy rossz. Jusson eszünkbe, hogy mindenkiben benne rejlik a képesség arra, hogy jót tegyen, mindenki képes váratlanul valami nagy jót cselekedni, még veszély vállalása árán is.
De ennél talán még fontosabb, hogy jó emberek is képesek katasztrofálisan rossz döntést hozni. És ezt akarom kiemelni. Nem tévedünk, ha Rooseveltet vagy Eisenhowert tisztességes, jó embereknek tartjuk. Mindannyian, ti is, én is tudunk gondatlanok, figyelmetlenek lenni. Gondolkodás nélkül tapsolunk olyankor, amikor talán nem kellene. Vagy drámai helyzetekben félrevezetjük magunkat azzal, mint Eisenhower, Black vagy a többiek, hogy helyes okból cselekszünk - például politikai meggyőződésből -, s szörnyű döntést hozunk... Hangsúlyozom tehát, hogy nagyon könnyű, nagyon egyszerű hibázni. Nem akarlak elkedvetleníteni benneteket, távol álljon tőlem. De szeretném, ha meggondoltabbak lennétek, több törődés lenne bennetek a rászorulók iránt, s több megértés azok iránt, akik rosszat cselekszenek, mert ez veled és velem is előfordulhat... S ezt nem szabad elfelejtenünk, hiszen nem mindegy, milyen választások, milyen döntések ismétlődnek meg. S ezek, ha nem is mindig óriási horderővel, de befolyásolják a világ alakulását, apák és anyák gyermekeinek életét, akik mind, hozzánk hasonlóan, egyszerűen élni próbálnak.22

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit gondolsz, Calabresi miért a második világháborúból vette történeteit? Milyen befejezést vártál az egyes történetek esetében? Volt olyan fordulat, amelyen meglepődtél?
Milyen következtetést vont le Galabresi a bizonyos választást, döntést meghozó emberek típusairól? Optimista vagy pesszimista a következtetése?
Milyen értelemben használja Calabresi a jó fogalmát? A jó a gonosz ellentéte? Például a német főhadnagy, aki nem adta fel a zsidó családot, jót cselekedett, vagy csak nem követett el egy gonosz tettet? Mi a különbség?

18. OLVASMÁNY

A múlt tanulsága

1989-ben Kelet-Németország népe megdöntötte a kommunista kormányt. A következő évben a két Németországot egyesítették. Az egyesítés után néhányan azt követelték, hogy állítsák bíróság elé azt a négy határőrt, akiket felelősnek tartottak egy fiatalember haláláért, akit Nyugat-Németországba szökése közben lőttek agyon.
Peter Schneider riporter szerint a per kezdeményezésének célja „nem a bosszúállás vagy a tettesek megbüntetése volt. Annak az erkölcsi álláspontnak a leszögezése volt a cél, hogy senki nem érezheti jogának - és senki se érezhesse a jövőben se, cselekedjen akár parancsra, akár felhatalmazás alapján -, hogy az emberi jogokat sárba tiporja és a következményeket megússza. Ha a jog szerint nem is lehet megbüntetni az ilyen tettet, a társadalom az elkövetőt akkor is elítéli."23
Nagy vitát váltott ki, hogy a perre sor kerüljön-e vagy sem. Schneider így ismerteti a vita okát:

Majdnem mindenki egyetért abban, hogy ha a perre egyáltalán sor kerül, akkor azoknak a megvádolásával kellene kezdődnie, akik a rendeleteket hozták, és a parancsokat adták. De ezen túlmenően szinte semmiben sincs egyetértés. Többről van itt szó, mint egy perről. Ha a négy határőr elleni eljárásban érvényes jogi ítélet születik, számtalan további ilyen pernek kell következnie... És természetesen a „második német múlt" vizsgálata nem állhat meg a falnál eldördült lövéseknél. Az egész sztálinista terrorszervezetet vizsgálat alá kell venni, így ez a végtelenül szerencsétlen és valószínűleg célját tévesztő tárgyalás elvi vitát eredményezhet: van-e a nyugatnémet jogrendszernek felhatalmazása arra, hogy a Kelet-Németországban elkövetett bűnökről ítéleteket hozzon?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Te hogyan válaszolnál Schneider kérdésére? Mi a véleményed a közvélemény által felvetett kérdésekről?

Úgy érzem, hogy nekünk, németeknek különös gondot kellene fordítanunk az adminisztratív bűntettek felszámolására. Adminisztratív bűntettnek azokat nevezem, amelyeket az állam rendel el, a köztisztviselők pedig vak engedelmességből, karriervágyból végrehajtanak. Ha a jogi eszközök erre nem elegendőek, alternatív megoldásokat kell keresnünk. Bármi jobb, egy nyilvánosság klub, egy történelmi tényfeltáró bizottság, mint a vállvonogatás vagy a felejtés. Ha az emberek amnesztiáról beszélnek, játsszanak nyílt lapokkal, és mondják meg, mire akarnak felmentést adni.25

Milyen törekvéseket ismersz Magyarországon a történelmi tények feltárására? 1945 után? És 1990, a rendszerváltás után?
Hallottál már a magyarországi Nyilvánosság Klubról? És a Történelmi Igazságtétel Bizottságról?

19. OLVASMÁNY

Mi a jó és mi a rossz?

A perek idején és annak tisztázása során, hogy mit tettek, és mit nem tettek a nácik, egy nagyon fontos kérdés körvonalazódott: ha egy kormány elrendeli, hogy egy ember kövessen el olyasmit, ami normális körülmények között törvénytelen, sőt erkölcsi szempontból is helytelen, köteles-e az az ember engedelmeskedni?
Hannah Arendt az Eichmann-per kapcsán a következőket írta: „Eichmann elismerte, hogy amiben részt vett, az a világ egyik legnagyobb bűntette volt, de azt is hangoztatta, hogy lelkiismeret-furdalása lett volna, ha nem vesz részt. A lelkiismerete és az erkölcsisége tökéletesen ellenkező irányban hatottak. És pontosan ez az ellentét eredményezte Európa erkölcsi összeomlását."
Arendt azt is leszögezte, hogy a második világháború idején az ellenállás rendkívül nehéz volt. Nem voltak elfogadott szerepminták. „Azok, akik még különbséget tudtak tenni a jó és a rossz között, csak magukra hagyatkozhattak. Ezt szabadon tehették, mert nem voltak utat mutató társadalmi törvények, melyek segítségével a konkrét esetet elbírálhatták volna. Minden egyes esetben ki kellett találni a megoldást, hiszen a precedens nélküli eseményekre nem létezhettek szabályok."26

Simon Wiesenthal A napraforgó című elbeszélésében ugyancsak egy „előzmények nélküli" erkölcsi döntés kényszeréről ír. A novellát tartalmazó könyv fülszövege így foglalja össze a történetet:

Egy fiatal zsidó a haláltáborból egy kezdetleges katonai kórházba kerül. Odavezetik egy náci katona ágyához, akinek hatalmas kötés van a fején. A haldokló náci tapogatózva nyúl a zsidó keze felé, és akadozva, suttogva > beszélni kezd. A zsidó végighallgatja a náci vallomását arról, hogy hogyan vett részt egy falu egész zsidó lakosságának élve elégetésében. A katona, akit a halálos ágyán félelem tölt el, hogy ilyen bűn terhével kell meghalnia, feloldozást kér a zsidótól. Ez azonban, miután órák hosszat hallgatja a náci történetét, a rettenetes borzalom és a haldokló iránti szánalom között ingadozva végül is feláll, és szó nélkül kimegy a szobából. Jól tette? Erkölcsileg helyes volt a cselekedete?27

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan válaszolnál Wiesenthal kérdéseire?
Wiesenthal történetére és kérdéseire számos teológus, filozófus, történész és író reagált. A magyar származású Hans Habe a következőket írta:

A náci rezsim egyik legnagyobb bűne az volt, hogy annyira nehézzé tette számunkra a megbocsátást. Lelkünk mélyének labirintusába taszított bennünket. Meg kell találnunk a kiutat ebből a labirintusból, de nem a gyilkosok, hanem a magunk érdekében. Önmagában sem a szeretetet jelző megbocsátás, sem az igazságszolgáltatás, sem a büntetés-végrehajtás nem fogja megmutatni nekünk a labirintusból kivezető utat. A bűnhődés és a megbocsátás követelése nem ellentmondás. Ha egy ember kioltotta egy másik életét, bűnhődése a megbocsátás előfeltétele. Ha a szeretet és az igazság vezérel bennünket, a büntetés és a megbocsátás ugyanazt a célt szolgálja: a gyűlölet nélküli életét. S ez a mi célunk, nem látok más célt magunk előtt.28

Miért írja azt Habe, hogy „nem a gyilkosok, hanem a magunk érdekében" kell megtalálnunk a kivezető utat? Egyetértesz vele?
Primo Levi szerint helyes volt megtagadni a feloldozást a haldokló náci katonától, mert „ez kisebb rossz volt annál, mint hazugság árán megbocsátani, és ezzel szörnyű erkölcsi erőszakot tenni önmagán". Van kisebb és nagyobb rossz?
Milyen összefüggésben beszéltünk már ebben a könyvben a kisebbik rossz választásáról? Akkor kikről mondtuk, hogy a kisebbik rosszat választották? Milyen erkölcsi erőszakot tett volna magán a zsidó fiatalember, ha megbocsát? Mit gondolsz, erre az érvre hogyan válaszolt volna Habe?
Amikor Elie Wieselt a megbocsátásról kérdezték, azt felelte: „Senki sem kérte [mármint, hogy bocsássunk meg]." Mit árul el ez a mondat az elkövetőkről? És azokról, akik végignézték, mi történik?

20. OLVASMÁNY

Népbíróságok
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímea ˆ. Első közlés)

Magyarországon az első perek még a népbíróságok felállítása előtt lezajlottak, hirtelenjében létrejött „forradalmi bíróságok" előtt. Ezek során elsősorban a munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedő keretlegények és - Budapesten - a nyilas fegyveres csoportok tagjai felett ítélkeztek.
A nagy háborús bűnösök, az 1938 után felelős beosztásban lévő emberek perei 1945 őszén kezdődtek. A német megszállás előtti időszak vezető politikusai közül Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnököket végezték ki. Ez lett a sorsa a Sztójay-kormány legtöbb tagjának és a Szálasi-kormány tagjainak is.
A börtönben beszélgetéseket folytattak az ítéletükre váró volt politikusokkal. Jaross Andor belügyminisztertől kérdezték a következőket:

- És az elmúlt évben volt-e valami kimagaslóan jó cselekedete?
- (Hosszú-hosszú gondolkodás után) 1944 júliusában, egy bombatámadás után a Szikla-kórházba hoztak egy zsidó munkaszolgálatost, súlyos sérüléssel. Feleségem, aki a véradó csoport tagja volt, felhívást kapott a kórháztól, jöjjön be, szükség lesz arra, hogy vért adjon a betegnek. De megmondták a feleségemnek, hogy zsidó betegről van szó. Feleségem habozott, gondolta, talán akad majd más tagja a csoportnak, akitől vért lehet venni. Amikor meghallottam, miről van szó, felszólítottam a feleségemet, menjen be, mutasson példát az emberiességből.
- Mit tart élete legrosszabb cselekedetének?
- (Nagyon sokáig gondolkozik.) Elég önkritikával rendelkezem... de nem emlékszem kirívó esetre... Hiába gondolkozom... nem jut eszembe egyetlen igazán rossz cselekedetem... Azt hiszem, nem is volt... [...]
- Milyen alvó ön?
- Jó alvó vagyok. Mindig is az voltam, most is az vagyok. Álmaimra nem emlékszem. (Kérdés nélkül.) Ha március 19-én a kormányzó lemondott volna, én sem vállaltam volna szerepet a kormányban. De ne gondolják az urak, hogy a baloldali elemek és a zsidók deportációja akkor nem következett volna be!
Ó, ebben az országban mindig akad miniszterelnök...29

A népbíróságok több éven keresztül működtek. 1948. március 1-ig 39 514 ember ellen indult eljárás, elmarasztaló ítélet 16 273 esetben született. Halálos ítéletet 322 ember esetében hoztak, ebből 146 ítéletet hajtottak végre, a többit életfogytiglanra változtatták.
A népbíróságokban sok egykori üldözött vállalt szerepet. Ez alkalmat adott azoknak, akik túl szigorúnak tartották a népbíróságok működését, hogy „zsidó bosszúról" kezdjenek beszélni. Bibó István erről a következőt írta 1948-ban:

Azt azonban nem volt bátorsága senkinek sem kimondani, hogy abban a percben, amikor egy olyan szemléletnek akár csak a veszélye is fenyeget, hogy a zsidóüldözésekkel kapcsolatos igazolás és bíráskodás a zsidók bíráskodása, abban a percben nem azt kell alapelvül kimondani, hogy lehetőleg minél több nem zsidó szerepeljen ezekben az eljárásokban, hanem egyenesen és nyugodtan azt, hogy a zsidóüldözések számonkérésére vonatkozó különleges bíráskodásban az ügyek bíráiként - akár kezdeti, akár végső fokon - zsidók és zsidótörvények által érintettek egyáltalán ne vegyenek részt. ...régi jó szabály az, hogy a sértett ne legyen egyben bíró is, ebben az ügyben pedig nyilvánvalóan a magyar zsidóság lép fel a sértett, a vádló szerepében. A zsidók és üldözőik perében tehát - ha a zsidók nem követelnek nemzetközi bíráskodást, hanem súlyt fektetnek arra, hogy ők a magyar nemzet része - a hitel és megnyugvás komoly kilátásával ítélkeznie a nem zsidó magyarság jobbik részének kell és lehet.30

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit tudsz meg Sztójay gondolkodásmódjáról abból a jó cselekedetből, amelyet elmesélt?
„Ebben az országban mindig akad miniszterelnök" - mondta Sztójay. Mire gondolt szerinted? Mentség ez az ő tetteire? Más összefüggésben ismered-e ezt a típusú önfelmentést?
Egyetértesz Bibó megállapításaival? Hiba volt, hogy nem zárták ki a zsidókat az ítélkezésből? Maguknak a zsidóknak kellett volna kizárniuk magukat? Milyen erkölcsi erő kellett volna ehhez? Te hasonló helyzetben meg tudnád tartóztatni magad az ítélkezéstől?

21. OLVASMÁNY

Egy másik kárpótlás
(Magyar kiegészítés. Berkes Tímea ˆ. Első közlés)

Magyarországon a felszabadulás után a túlélő zsidók szerettek volna kárpótlásban részesülni, ami a veszteségek pótolhatatlansága miatt úgyis csak jelképes lehetett volna. Azonban csalódniuk kellett. A zsidóktól elvett vagyont ugyanaz a szerv, az Elhagyott Javak Kormánybiztossága kezelte, mint a külföldre szökött háborús bűnösökét.
A kárpótlás kérdése az 1989-90-es rendszerváltás után is felmerült. Nem csupán az anyagi károkért, hanem a személyi sérelmek elszenvedésének kárpótlásáról is jelent meg törvény. A törvény külön listában sorolja fel azokat az eseteket, amikor az élet elvesztéséért jár kárpótlás, és azokat, amelyekben „csupán" szabadságelvonás történt, és ezért jár kárpótlás. Utóbbi lista egyik kategóriáját így fogalmazták meg: „A második világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból történt deportálás." A deportálás szabadságelvonásnak minősítése óriási felháborodást keltett. Az Alkotmánybíróság a törvény idézett helyéről a következő határozatot hozta 1995 februárjában: „A második világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítése önkényes csoportba sorolásnak minősül, ezért alkotmányellenes." Az alkotmányellenes szakaszokat természetesen megsemmisítették.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

1997-ben a magyar parlament létrehozta a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt, és vagyont juttatott neki, hogy feladatát - a holocaustot túlélt magyar zsidók kárpótlását - végrehajthassa. Az alapítvány nyugdíj-kiegészítést nyújt mindazoknak, akik a holocaust idején Magyarországon éltek, és betöltötték 60. életévüket.
Az alapítványhoz a feltételezettnél sokkal kevesebb igény érkezett. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka? Te hallottál erről az alapítványról? Beadnád az igénylésedet? Ha igen, milyen megfontolásból? Ha nem, mi tartana vissza?
Szerinted mit jelent a kárpótlás? Létezik kárpótlás szenvedésekért?
Szerinted fontos, hogy ha valamilyen hibát követünk el, utána bocsánatot kérjünk? Könnyen kérsz bocsánatot?
Mi a véleményed, meg kell kísérelni a kárpótlást valamilyen mértékig? Vagy csak a teljes kárpótlásra szabad törekedni?
Mit kap az, akit „kárpótoltak"?

1. Ferencz, Benjamin: Planethood. (Planétalét.) Vision Books, 1988. 14-16.
2. Fried, John: Trial at Nuremberg. Freedom and Responsibility. (A nürnbergi per. Szabadság és felelősség.) National Project Center for Film and Humanities and the Research Foundation of the City University of New York, 1973.
3. Arendt, Hannah: The Life of the Mind. Thinking. (Az elme élete. A gondolkodás.) Harcourt, 1977.
4. Bronowski, Jacob: The Ascent of Man. 370.
5. Fried: i. m.
6. A nürnbergi per vádbeszédei. Fordította Auer Kálmán és Lénárt György. Budapest, Szikra, 1955. 23-27.
7. Heck, Alfons: A Child of Hitler. (Hitler gyermeke.) Renaissance House, 1985.
8. Alexander, Leo: Medical Science Under Dictatorship. (Az orvostudomány a diktatúra idején.) New England Journal of Medicine, 1949. július 14. 5.
9. Fleming, Gerald: Engineers of Death. (A halál mérnökei.) New York Times, 1993. júl. 18. ˆ The New York Times Company. Engedéllyel közölve.
10. Ferencz, Benjamin: Less Than Slaves. (Még csak nem is rabszolgák.) Harvard University Press, 1979. 191
11. I.m.
12. London, Mel: Letter to the Editor. (Levél a Szerkesztőhöz.) New York Times, 1981. szept. 3. ˆThe New York Times Company. Engedéllyel közölve.
13. Taylor, Telford: Nuremberg and Vietnam. An American Tragedy. (Nürnberg és Vietnam. Egy amerikai tragédia.) Quadrangle Books, 1970. 12.
14. Henry Huttenbach in: Holocaust and Genocide Studies. 3. kötet, 1988. 297.
15. Barnett, Victoria: Far the Soul of the People. 231.
16. I. m. 232.
17. Levi, Primo: The Quiet City. (A csendes város.) In: Moments of Reprieve.
18. Krüger, Horst: A Crack in the Wall. (Repedés a falban.) 199-232.
19. Arendt, Hannah: Eichmann in Jerusalem. (Eichmann Jeruzsálemben.) Viking Press, 1963. ˆ Penguin, Viking Books. Engedéllyel közölve.
20. A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény, In: Az emberi jogok dokumentumokban, 499-500.
21. Fein, Helen: Accounting for Genocide. (A népirtásról.)
22. Calabresi, Guido: Choices. (Választási lehetőségek.) Williams Alumnus Review, Summes, 1991. 18-22.
23. Schneider, Peter: Facing Germany's Newer Past. (Szembenézve Németország közelmúltjával.) New York Times, 1991. szept. 30. ˆ The New York Times. Engedéllyel közölve.
24. I. m.
25. I. m.
26. Arendt: Eichmann in Jerusalem.
27. Wiesenthal, Simon: The Sunflower. (A napraforgó.) Schocken, 1976.
28. I. m.
29. Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnősökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Bp. 1993. 133-137.
30. Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon 1944 után. 132-133.

Kiadványok