Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
TÉNY/SOROS I.
Szerző:
Nóvé Béla
Sorozatcím:
TÉNY/SOROS
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
A magyar Soros Alapítvány első tíz éve 1984-1994-ig
Annotáció:
ISBN:
963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:
E

Nóvé Béla
TÉNY/SOROS


Azoknak,
akik e történet lelkes formálóiként
- habár már nem élnek –
gondolatainkban, tetteinkben
váltig helyreigazítást kérnek.

Közülük is kiváltképp
Benda Kálmán, Forgács Pál és Solt Ottilia
igaz emlékezetének


A magyar Soros Alapítvány első tíz éve
1984-1994




Tartalom

ELŐBESZÉD

ALAPÍTVÁNY SZÜLETIK
Joghézag és precedenshiány
1945 előtti alapítványtörténet
A tárgyalások kezdete és őszi fordulói
Egy kényszerházasság kulisszatitkai
„Mi mennyi?”
Feleselő „üzleti tervek”
A titkárságtoborzás rejtelmei
Szerződésfaragás
A „Bizottság-együttes”
A célegyenesben

1984 - A PRÓBAÉV
„A Soros” - mint személy és intézmény
Viszontagságos kezdetek
Soros Aczélnál
Egy Margit-kerti vacsora - és annak kesernyés utóízei
Pályázzatok! Pályázzatok!

1985 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
„Több fényt - vagy fénymásolót!”
A Kortárs Művészeti Központ indulása
„Líra és logika” 1 - az irodalmi és társadalomtudományiösztöndíjprogramok
Az első pártközponti visszhangok

1986 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
Egy alternatív „ifjúságpolitika” kezdetei
Zenei mecenatúra - egy merészebb polifónia jegyében
Színházi és filmes támogatások
Könyvtárak, közgyűjtemények
Alapítványi „stílusgyakorlatok”
A KB - avagy a nagy kultúrpolitikai „körülbelül”

1987 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
Történelmi tanútárak: az Oral History Archívum és a Történeti Interjúk Videotára
Az Újvilág szele: az első nyári kurzusok az USA-ban
A botrányok ősze: az MM-körlevél és a HVG-pauza
Egy protokoll-lista tanulságai

1988 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
„Én egész népemet fogom” - népfőiskolás fokon?
„Ellenzéki alapítványi népfront” - avagy a Bethlen-Soros közös ösztöndíjalap
„Líra és logika” II
„Gorbacsov látomása”

1989 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1: 1
1989. május: az első 5 év mérlege
Demokratatoborzó - avagy az új demokratikus szervezetek nyílt pályázati támogatása
Késleltetett starthelyzet
A „demokrataság” kényes distinkciói
Az első meríték
Országos és helyi szervezetek
A további fordulók
Az ajánlók
A program belügyi optikája
A „most favoured” Fidesz
Hatáselemzés – hiányjelekkel
Vállalkozótoborzó - avagy a hazai kisvállalkozások pályázati céltámogatása
Tervek - füstgomolyban

1990 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
Az új parlament „Soros-padsorai”
Antall, Soros és a magyar adósságszanálás
A CEU - mint a posztkommunista térség „posztgraduális” felzárkózási esélye
Történetfilozófiai kitérő: „A tények és téveszmék dialektikája”

1991 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M= 1: 1
A „Liberális program” és a Századvég Politikai Iskola
Könyvkiadói és laptámogatások
Új szociális szerepvállalás: A Hospice, a Help to Help program és az Iskolatej-akció
A Független Ökológia Központ

1992 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
A Tilos Rádió - tilosba tévedt - támogatása
Végelszámolás a kultusztárcával
„Termeszek” és rovarirtók: a Zacsek-pamflet bátor önleleplezése
Egy közvélemény-szondázás tanulságai

1993 - M = 1 : 100
M= 1 : 10
M = 1 : 1
„Találkoztam boldog cigányokkal” - a Roma program kezdetei
„Líra és logika” III
Nacionalista vádak kereszttüzében

1994 - M = 1 : 100
M = 1 : 10
M = 1 : 1
„Több mint tíz:” egy évtized zárómérlege - plusz négy év ráadás
„Mi legyen a végjáték-stratégiánk?”

JEGYZETEK

DOKUMENTUMOK
1. Az Alapítvány belső iratai

1. A tíz év alapítványi stáblistája
2. Megállapodás, amelyet egyrészről a Magyar Tudományos Akadémia, másrészről a
Soros Foundation... kötöttek 1984. május 28.
3. Halda Aliz: Jelentés a zene és a tánc területét érintő felmérésről 1985. január 9.
4. Hankiss Elemér: A magyar színházi kultúra fejlesztése - Szakértői jelentés 1985. március 22.
5. Hankiss Elemér: Javaslatok célpályázatokra 1985. március 22.
6. OKT-SOROS-videoprogram. Együttműködési szerződés az MTA-Soros Foundation
Bizottság Titkársága és az Országos Közművelődési Tanács Titkársága között 1985. április 3.
7. Kulcsár Kálmán levele Vásárhelyi Miklósnak 1985. július 12.
8. Vásárhelyi Miklós levele Kulcsár Kálmánnak 1985. augusztus 13.
9. Bruszt László: Jelentés az egyetemi támogatási program jelenlegi helyzetéről 1986. március
10. Kovalcsik József: Jelentés az MTA-Soros Foundation Bizottság segítségével
beszerzett videoeszközök közművelődési hasznosításáról 1986. november 8.
11. Kardos László levele Boros Róbertnek 1987. március 26.
12. Lónyai Mária: Az 1987-es angol nyelvprogram az Egyesült Államokban 1987. szeptember
13. Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság és a Bethlen Gábor Alapítvány együttműködése
- tervezet - 1988. május
14. Titkársági beszámolójavaslat az MTA-SAB-BGA közös ösztöndíjalapjának eddigi
működésével kapcsolatban 1988. december
15. Megállapodás Soros György és a Művelődési Minisztérium között 1989. május 15.
16. 16. Megállapodás a Művelődési Minisztérium és Soros György között 1989. május 15.
17. Gazsó Ferenc: Ajánlás a középfokú oktatás fejlesztésének támogatásához 1988. május 18.
18. Kardos László: Szempontok a Demokrata-pályázati programhoz 1989. június 7.
19. Hoffmann Rózsa: Javaslat a Soros Alapítvány közoktatást támogató programjához 1990. október 9.
20. Gazsó Ferenc: Elgondolás a közoktatás fejlesztésére szolgáló Alap céljairól 1989. október 10.
21. Emlékeztető Soros Györgynek Glatz Ferenc miniszternél tett látogatásáról 1989. október 18.
22. Emlékeztető a Bethlen Gábor Alapítvány és az MTA-Soros Alapítvány közös
ösztöndíjalapja kuratóriumának üléséről 1990. január 25.
23. Vámos Tibor: Számadás az Alapítvány működéséről és terveiről - kommünikétervezet 1990. március
24. Kiegészítés a Magyar Soros Alapítvány Alapító okiratához 1990. december 10.
25. Soros György: A Soros Alapítvány jövője 1991. május
26. Megállapodás a művelődési és közoktatási miniszter és Soros György között 1992. július 15.
27. A Közép-Európai Egyetem Nádor utcai székházának adásvételi szerződése 1992. július 31.
28. Soros György levele Antall Józsefhez, Antall József válasza Soros Györgynek 1992. szeptember
29. Vámos Tibor: A modernizáció és a nyílt társadalom alapítványa - kommünikétervezet 1992. október

2. MM-, MTA- és MSZMP-iratok

30. Láng István: Feljegyzés Soros György alapítvánnyal kapcsolatos megbeszéléseiről -
Soros György írásos ajánlata 1983. november 23.
31. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság üléséről 1984. május 22.
32. Radics Katalin levele Kulcsár Kálmánnak 1984. október 12.
33. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság üléséről 1984. október 23.
34. Kulcsár Kálmán levele Tétényi Pálnak 1984. október 23.
35. Kulcsár Kálmán: Problémák az MTA-Soros Foundation egyezmény végrehajtása során 1984. október 23.
36. Kulcsár Kálmán levele Radics Katalinhoz 1984. október 30.
37. Radics Katalin levele Kulcsár Kálmánnak - Tóth Dezső feljegyzése 1984. október 30.
38. Tardos József Pro domo feljegyzése Kulcsár Kálmán részére 1984. november 14.
39. Kulcsár Kálmán levele Radics Katalinnak 1984. november 26.
40. Kulcsár Kálmán levele Radics Katalinnak 1984. december 10.
41. Deák István levele Kulcsár Kálmánnak 1985. január 30.
42. Tájékoztató az MTA és a Soros Foundation közötti szerződés végrehajtásáról 1985. február 6.
43. Feljegyzések. Tardos József feljegyzése Kulcsár Kálmán főtitkárhelyettesnek 1985. szeptember 9.
Kulcsár Kálmán feljegyzése Láng István főtitkár részére 1985. szeptember 16.
Láng István levele Radics Katalinnak 1985. szeptember 18.
Tardos József feljegyzése Kulcsár Kálmán főtitkárhelyettesnek 1985. szeptember 30.
Kulcsár Kálmán feljegyzése Láng István főtitkár számára 1985. október 4.
Láng István: Tájékoztató (az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága részére)
az MTA és a Soros Foundation közötti egyezményről és egyévi működéséről 1985. szeptember 16.
44. Kulcsár Kálmán levele Hutás Imre államtitkárnak 1985. december 2.
45. Kulcsár Kálmán levele Imre Miklósnak az MTA-Soros Alapítvány Bizottság
1984-86. évi pénzügyi beszámolójával 1987. január 13.
46. Jegyzőkönyv az Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről 1986. január 21.
47. Tardos József feljegyzése Láng Istvánnak a Soros Györggyel folytatott megbeszélésről 1986. május 15.
48. Láng István tájékoztatója (az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága részére) a
Magyar Tudományos Akadémia és a Soros Alapítvány közötti egyezmény 1986.
évi végrehajtásáról 1987. január 6.
49. Jegyzőkönyv az Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről 1987. január 20.
50. Sebestyén János, az OKNB elnökének levele Láng Istvánhoz 1987. március 5.
51. A Művelődési Minisztérium körlevele a felsőoktatási intézmények vezetőinek 1987. május 12.
52. Knopp János: Emlékeztető a Soros Alapítvány jövőjét érintő javaslattervről 1987. szeptember 7.
53. Láng István: Tájékoztató (az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága részére) az
MTA és a Soros Alapítvány közötti egyezmény végrehajtásáról 1987. november 12.
54. Jegyzőkönyv az Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről 1987. november 24.
55. Kulcsár Kálmán: Jelentés az MTA-Soros Alapítvány Bizottság létesítéséről és
működéséről az MSZMP KB Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya számára 1988. március 11.
56. Dérer Miklós: Vélemény az MTA-Soros Alapítvány eddigi tapasztalatairól az MSZMP KB
Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya számára 1988. március 17.
57. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság üléséről 1988. június 14.
58. Czibere Tibor művelődési miniszter levele Berend T. Ivánhoz, az MTA elnökéhez.
Javaslatterv melléklettel 1988. november 15.
59. Knopp János: Emlékeztető a Soros Györggyel folytatott megbeszélésről 1989. január 17.
60. Glatz Ferenc levele Soros Györgyhöz 1989. június 27. 3. Belügyi jelentések

61. m/III-224/3. [Soros] Kulturális csereprogramot indít 1981
62. III/IIM86-212/4. Ellenzéki ösztöndíjak a Columbia Egyetemen 1983
63. III/III-14/7. Petri Gy.[örgy] az USA-ba kíván utazni 1984
64. III/III-19/4. Meghívás Solt Ottiliának 1984
65. III/II-30/6. Fiatal Művészek Klubja, Konrád György 1984
66. III/III-47/3. Petri Gy.[örgy] meghívása 1984
67. III/III-51/6. Soros Magyarországra jön 1984
68. III/III-57/2. Kőszeg Ferenc meghívása 1984
69. III/III-60/4. Wisconsin Egyetem ösztöndíjas listája 1984
70. BRFK-73/5. Salgó, az amerikai nagykövet fogadása 1984
71. III/III-86/6. Szelényi I.[ván] ösztöndíja ' 1984
72. III/III-107/6. Az MTA-Soros Alapítvány első ülése 1984
73. III/m-144/7. Galántai Gy.[örgy] ösztöndíjkérelme 1984
74. III/III-145/6., 7. Fehér Márta ösztöndíja 1984
75. III/III-159/5. Lapot indít az ellenzék 1984
76. III/III-204/5. [Soros] Magyarországon tartózkodik és tárgyal 1984
77. ni/III-211/5. Soros Magyarországon 1984
78. III/III-216/7. Vacsora a belső ellenzékkel 1984
79. III/III-219/7. Ideológiai, politikai diverzió 1984
80. III/III-B 32. „Jegyző” fn. [Szálai Pál] pályázata 1985
81. Komárom - 30-115/11. Mészöly M.[iklós] a kurátor 1985
82. III/III-34/6., 7. „Festő” [Galántai György] fn. 240 eFt-os ösztöndíja 1985
83. III/I-59/13. A Harriman Intézetben kifogásolják a magyar ösztöndíjasok felkészültségét 1985
84. III/I-62/4. Kornai J.[ános] meghívása az USA-ba 1985
85. Csongrád - 62/4. JATE-Móra kollégium pályázata 1985
86. III/II-108/1. Surányi A.[ndrás] filmje Scheiber S.[ándor]-ról 1985
87. III/II-112/5. Mészöly M.[iklós] ösztöndíja 1985
88. III/III-177/3. Krassó Gy.[örgy] üzenete 1985
89. III/III-228/13. Czakó G.[ábor] ösztöndíja 1985
90. III/III-236/13. Órai History Archívum 1985
91. Hajdú Bihar - 10/22. [Az] Élet és Irodalom ösztöndíja 1985
92. Bács-Kiskun - 30/145. Lezsák Soros-ösztöndíjat kér 1986
93. III/III-17/28. Árpád-kori anyagok 1986
94. III/III-110. Lukács János amerikai állampolgár közbenjárása 1986
95. III/I-143/4. Kőszeg cikke a Wall Street Journalban 1986
96. III/III-183/9. Magyar Baráti Közösség kerekasztal-beszélgetése 1986
97. m/III-186/7. Pártay Tivadar interjúja 1986
98. III/III-237/2. Soros a Jogász Szakkollégiumba látogat 1986
99. III/III-6/2. Miszlivetz és Vásárhelyi Mfiklós] szervezi a jelentkezéseket 1987
100. III/I-18/5. USA-ba utazó magyarok biztonsága 1987
101. Csongrád - 29. JATE diákfolyóirat: Aetas 1987
102. III/III-40/2. A Rutgers Egyetemen magyar tanszéket szeretnének 1987
103. III/III-50/8. Soros üzent az illetékeseknek 1987
104. III/III-55/7. Nyugati konferenciák 1987
105. III/III-58/8. Soros magyarországi útja elmarad 1987
106. III/I-63/8. Rhinesmith nagykövet Budapestre látogat 1987
107. III/III-65/5. Ifjúsági csereprogram 1987
108. m/III-67/5. L.[ónyai] Máriát elküldi 1987
109. III/III-75/4. Pártay Tivadar 1987
110. III/II-80/10. USA-delegáció Magyarországon 1987
111. III/III-98/3. Soros Magyarországra jön 1987
112. III/I-106/11. USIA együttműködés 1987
113. III/III-117/5. Vásárhelyi helyett Litván 1987
114. III/III-111/4. Soros felméreti az Alapítvány eddigi működését 1987
115. Tolna - 116/8. [A] „Plusz l” című lap támogatása 1987
116. III/III-117/4. Kenedi J.[ános] Szabó Zoltán hagyatékát rendezi 1987
117. III/III-121/3. Soros a magyarországi támogatást csökkenteni akarja 1987
118. III/III-121/4. „Századvég” 400 eFt 1987
119. Csongrád - 121/5. JÁTÉ diákfolyóirat - Aetas 370 000 Ft 1987
120. IH/I-131/2. Ilia Mihály Lezsáknál 1987
121. III/II-145/6. Magyar-amerikai csereprogram 1987
122. III/III-156/19. Bajcsy-Zs. E. Baráti Társaság 1987
123. III/III-161/4. Anyagi támogatás Miszlivetz-előadásokra 1987
124. III/III-162/10. Kelet-Nyugat Konferencia szervezése 1987
125. III/III-168/2. Nagy Bálint egy évre az USA-ba utazott ösztöndíjjal 1987
126. III/III-200/9. Jászi-kört szervez Debrecenben Groszman 1987
127. Győr-Moson-Sopron - 201/10. - Támogatás a JAK-lapnak - feltétel a Hitel nyomtatása 1987
128. III/III-210/2. Szövegszerkesztő gép a „Hitel” című folyóiratnak 1987
129. III/III-223/6. Támogatás a Szakkollégiumi Értesítő kiadásához 1987
130. III/III-230/11. Soros Vezetőképző intézetet alapít Magyarországon 1987
131. III/III-231/9. Soros az MNK-val minden kapcsolatot felfüggeszt 1987
132. III/III-243/4. A Kelet-Nyugat kiadványt nem támogatja 1987
133. III/III-245/8. Soros kifogásolja az állami szervek beleszólását 1987
134. III/I-255/6. Palmer amerikai nagykövet távozik Magyarországról 1987
135. III/III-7/9. Független bizottság a pályázati programok értékelésére 1988
136. Hajdú-Bihar - 18/1. [A] KLTE Bölcsész Szakkollégiuma 540 eFt-ot kap 1988
137. III/III-35/2. Bő község rk. plébánosa pályázik 1988
138. m/III-81/7. Jogász Szakkollégium kiadványa 1988
139. III/I-104/1. A Soros-Bethlen Alapítvány közös ösztöndíja 1988
140. III/III-87/5. Soros találkozik a Jogász Szakkollégium képviselőivel 1988
141. III/III-92/13. Soros az MKKE Rajk László Szakkollégiumban 1988
142. Csongrád - 36. Király Zoltán pályázik 1988
143. III/III-157/7. [A] Szárszó '88 emléktábor 300 eFt-ot kap 1988
144. III/III-178/9. „Plurális Vállalkozói Szocializmus” szervezői munkaközösség 1988
145. III/III-186/4. Ellenzéki konferencia az egyesülési jogról 1988
146. III/III-194/7. TDSZ, MDF, Fidesz a gyülekezési jogért 1988
147. III/III-205/11. A Jurtát részvényeseknek kellene megvenniük 1988
148. III/I-254/3. Az Oxfordi Egyetem rendezvényei 1988
149. BRFK-78/8. Május 7-15. között [Soros] Magyarországon tárgyal állami vezetőkkel és ellenzékiekkel 1989
150. III/I-102/5. 1 millió dollárt ad a Columbia Egyetemnek! 1989
151. III/III-58/10. Alternatív mozgalmak támogatása 1989
152. III/III-64/5. Magyar Bálint és Mécs Imre 1,6 MFt-ot kap lapalapításra 1989
153. III/III-76/3. Soros 1 millió dollárt ad alternatív szervezeteknek 1989
154. III/III-80/3. Demszky kiadói tervét támogatja 1989
155. III/III-84/6. A Fidesz pályázik 1989
156. III/III-87/3. Soros találkozni akar a Fidesszel 1989
157. III/III-91/9. A Beszélő hetilap terve 1989
158. III/III-94/1. Nagy Imre temetésére megjelenik az Igazság 1989
159. III/III-94/4. Ellenzéki Kerekasztal + BZSBT 1989
160. III/III-94/5. [Soros] A Fidesz minden kérését teljesíti 1989
161. III/III-95/11. Fidesz-pályázat 1989
162. III/III-97/6. Molnár Tamás pályázata 1989
163. III/III-105/9. Tájékoztató Szolgálat 1989
164. III/III-111/7. Demszky nyomdát kap Sorostól 1989
165. BRFK-8/107. Pontos kimutatást készítettek az alapítványból támogatott intézményekről,
szervezetekről - nekünk is megvan a BRFK-n! 1989
166. III/III-119/4. Solt Ottilia pályázatot nyer 1989
167. III/III-120/7. Magyar Radikális Párt pályázata 1989
168. III/III-131/3. Alternatív mozgalmak támogatása 1989
169. III/III-139/6. Ellenzéki szervezetek pályázatai 1989
170. m/III-147/1. A „Beszélő” és az „Unió” című folyóirat támogatása 1989
171. III/I-144/3. [Soros] Tagadja a kínaiak vádját a CIA-kapcsolatról 1989
172. III/III-149/4. A Menedék Bizottság Soros-támogatása 1989
173. III/III 176/9. Magyar egyetemisták az USA-ban 1989
174. III/III-162/4. [Soros] Környezetvédelmi központot alapít 1989
175. III/III-166/4. Szájer József az USA-ban - a Fidesz-rádió tervei 1989

A FORRÁSOKRÓL
I. Alapítványi dokumentumok
II. Az alapító személye és megnyilatkozásai
III. Az Alapítvány recepciója
IV. A nonprofit szektorról általában
V. A korszak egészéről

AJÁNLÓ BIBLIOGRÁFIA A RENDSZERVÁLTÓ ÉVTIZED (1984-1994) TÖRTÉNETÉHEZ
1. 1984-1989
2. 1990-1994

NÉVMUTATÓ

SUMMARY


Gyakoribb rövidítések

AHA = az Alapítvány házi archívuma
APB = az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága
APO = az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya
BBS = Balázs Béla Stúdió
BGA = Bethlen Gábor Alapítvány
BM = Belügyminisztérium
BME = Budapesti Műszaki Egyetem
BRFK = Budapesti Rendőr-főkapitányság
Btk. = Büntető Törvénykönyv
BTK = Bölcsészettudományi Kar
BZSBT = Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság
CEU = Central European University - a Soros György alapította
Közép-Európai Egyetem
EKA = az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal
ELTE = Eötvös Loránd Tudományegyetem
Fidesz = Fiatal Demokraták Szövetsége
FKGP = Független Kisgazda Párt
FMK = Fiatal Művészek Klubja
FŐK = Független Ökológiai Központ
HEADSTART = Amerikai eredetű regionális alapítványi program hátrányos helyzetű gyermekek esélynövelő szocializációjára
HESP = Higher Education Support Program - a Soros-alapítványok
hálózatának felsőokatás-fejlesztési programja
HINT = Háttérinterjúk (az Alapítvány egykori kulcsszereplőivel - a teljes
névlistát lásd a kötetvégi forrásismertetőben!)
HNF = Hazafias Népfront
JÖSSZ = Jubileumi Összeállítás (az Alapítvány 10. évfordulójára készült, kiadatlan kéziratgyűjtemény)
KB = az MSZMP Központi Bizottsága
KDNP = Kereszténydemokrata Néppárt
KÉSZ = Kutatásellátó Szolgálat - az MTA gondnoki és adminisztratív
teendőket ellátó központi hivatala
KUM = Külügyminisztérium
KSH = Központi Statisztikai Hivatal
MDF = Magyar Demokrata Fórum
MKKE = Marx Károly Közgazdasági Egyetem
MKM = Művelődési és Közoktatási Minisztérium
MKI = Művelődéskutató Intézet
MMSZSZ = Magyar Máltai Szeretet Szolgálat
MNB = Magyar Nemzeti Bank
MOL = Magyar Országos Levéltár
MR = Magyar Rádió
MRT = Magyar Rádió és Televízió
MTA = Magyar Tudományos Akadémia
MTI = Magyar Távirati Iroda
MTV = Magyar Televízió
MSZMP = Magyar Szocialista Munkáspárt
MSZP = Magyar Szocialista Párt
NEKH = Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala
NKGT = Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága
OI = Oktatáskutató Intézet
OKT = Országos Közművelődési Tanács (vagy: Országos Könyvtárügyi Tanács)
OSF = Open Society Fund - az 1981-ben Soros György által alapított New York-i székhelyű Nyitott Társadalom Alapítvány
OSI = Open Society Institute - a regionális programokat szervező, budapesti székhelyű Nyitott Társadalom Intézet
OSZK = Országos Széchényi Könyvtár
OTKA = Országos Tudomány- és Kutatásfejlesztési Alap
PB = az MSZMP Politikai Bizottsága
PM = Pénzügyminisztérium
RMDSZ = Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége
SCCA = Soros Center for Contemporary Arts - a Kortárs Művészeti Központ angol rövidítése
SZDSZ = Szabad Demokraták Szövetsége
SZER = Szabad Európa Rádió
SZMSZ = Szervezeti és Működési Szabályzat
TIT = Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
TKKO = a pártközpont Tudományos Kulturális és Közoktatási Osztálya
TŰK = az 1990 előtti párt- és állami intézmények számára rendeletileg előírt ún. titkos ügyiratkezelés
USIA = United States Information Agency - az Egyesült Államok külügyi tájékoztatási és protokollhivatala


Könyvünkben a nagy kezdőbetűs „Alapítvány” formula mindenkor az 1984 óta jogfolytonos, bár idővel többször is nevet váltott (MTA-Soros Foundation Bizottság, MTA-Soros Alapítvány, Magyar Soros Alapítvány) budapesti intézményt jelöli. Ugyanígy a tulajdonnév teljes kiírása helyett esetenként csak az „Alapító” kiemelés-sel utalunk Soros György - George Soros - személyére is. Mivel Soros György neve a kötet valamennyi lapján előfordul, ezért a Névmutatóban nem tüntetjük fel.



Előbeszéd

Ez a könyv a magyarországi Soros Alapítvány első évtizedéről kíván dokumentarista hűséggel számot adni, hogy ez az idővel közüggyé lett magánkísérlet, e ma is folytatódó, nyílt expedíció ne vesszen végleg a legendák és előítéletek ködébe. Afféle hajónapló hát: aprólékos tényrekonstrukció egy nagyívű szellemi pikareszkről, mely izgalmat, meglepetést és töprengnivalót remélhetőleg egyaránt kínál majd az olvasó-nak. Persze, a „hajónapló”, az „útirajz” - irodalmi műfajként legyen bármily patinás - egy történeti munka elején némileg kétes önmeghatározás. Kiváltképp ha témája az Újvilághoz kapcsolja, s ezzel máris felidézi Kolumbusz „kettős könyvelését”: a térkép-pel s az „útnyilvántartással” való szemfüles mesterkedést, ami a kalandorlelkű geno-vait nemcsak egy új földrész, ám mindjárt a modern tömegtájékoztatás vakmerő felfedezőjévé is avatta.

Az olvasót, remélhetőleg, nem kell majd utólag győzködni: az itt következő „útleírásnak” nincsenek „titkos” és „publikus” változatai... Ellenkezőleg, lejegyzője épp abban látta legfőbb szakmai és lelkiismereti dolgát, hogy a tények és visszaem-lékezések sokaságát egyetlen konzisztens naplóvá egyesítse. Sokak szerint eleve kudarcra ítélt vállalkozás - mégis: aligha van kihívóbb, izgalmasabb. Makacsul szem-besíteni a kétféle naplót: a köztörténetit és a privátot, a nyilvánost és a személyeset. Egy magánalapítvány ezerszálú történetén, megannyi iniciatíváján és felkarolt ügyén át nyomon követni: miféle változásokon ment át az ország és mi, akik benne élünk, egyetlen sorsfordító évtized alatt.
Monográfiám az Alapítvány felkérésére és annak támogatásával készült - amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ugyanígy köszönet illeti az Alapítvány számos egy-kori és mai munkatársát, pályázóját és partnerintézményét az anyaggyűjtésben nyúj-tott sokféle segítségért - nemkülönben a munkám és személyem iránti bizalomért. Kutatásaimnak egyedül véges képességeim szabtak határt. Nem volt kényes kérdés, amire választ ne kaptam volna, s tetszés szerint tanulmányozhattam a tíz év teljes iratanyagát: a kuratóriumi és titkársági jegyzőkönyveket, a hivatali és magán-leveleket éppúgy, mint a közel húszezer pályázat és soktucatnyi alapítványi program házi dokumentációját. Ám az iratok legfeljebb a „jéghegy csúcsát” tették láthatóvá, mivel az ügyek tetemes részét - főként a kezdeti években! - a személyesség és informalitás jellemezte, s a nyitott társadalom útját egyengetve az Alapítvány paradox módon nemegyszer maga is konspirálni kényszerült. A történet e láthatatlan és fontos rétegét kiterjedt háttérinterjúzással próbáltam feltárni, módszeresen megfag-gatva az egykori kulcsszereplők emlékeit. (A teljes névsort hátul a forrásismertető közli, a kazettán és szövegváltozatban archivált anyagot - „Háttérinterjúk = HINT” utalással - bőséggel idézem.)
A Soros Alapítvány eddigi pályája - s ebben szimpatizánsai és bírálói kivételesen egyetértenek - a rendszerváltás sajátos foglalata is egyben... Egy történeté, mely úgylehet, máig befejezetlen, amelyben múlt és jelen mindegyre zavarba ejtően felesel egymással. Az aggályosabbak úgy vélik: a tükör még túl közeli ahhoz, hogy hiteles képet adjon. Mások szerint legfőbb ideje, hogy leheletünket, ujjnyomainkat letörölve róla végre szembenézzünk vele. Ámde mivel is? Vannak-e manapság efféle köz-használatra szánt, „igazmondó tükreink”?

Egyelőre sajnos nem túl sok akad, így jobb híján inkább csak vásári zsebtükrök-ben, aszfalttócsában, kirakatüvegben méregetjük lopva önmagunkat. És persze: zavartan egymás tekintetében... Félmúltunk jobbára bevallatlan - legalábbis nyil-vánosan és dokumentáltan eleddig igencsak kevés történt e téren. A tárgyilagos önelszámolást amatőr fényképalbumok, családi legendák és bennfentes társasági pletykák helyettesítik, miként a politika és publicisztika sem rest naponta átstilizálni a múltat tulajdon szájíze és aktuális érdekei szerint. Ám miközben lázasan folyik a historizáló közhelyek magán- és közfogyasztásra szánt újratermelése, jórészt ma sem nyíltak meg még az archívumok, s továbbra is hiányzanak a forráskiadványok és megbízható korszak-összefoglalók az elmúlt évtizedek - általunk formált vagy el-szenvedett - eseményeiről.
Így, ha e nyomasztó hiány pótlására mégoly elégtelennek érezzük is magunkat, nem mulaszthatunk el egyetlen alkalmat sem, hogy legalább apránként törlesszük tartozásainkat. Egy korszak végül is azzal lesz múlttá, ha megírják. Minél többen és többféleképp. Hogy aztán sajátosan zárt, mélységi dimenzióiban megéledjen ismét - akár egy sokféle látószöget magába egyesítő, bűvös hologramkép...


A jelen munka is ezt célozza, megannyi szempontot, adalékot kínálva nemcsak az Alapítvány történetéhez, hanem az évtized átfogóbb szellemi, politikai változásainak megismeréséhez is. A kézikönyvjelleg: a sokféle adatsor, dokumentum, esettanul-mány, esszé persze szükségképp elaprózza, elegyessé teszi mondandónkat. Épp ezért érdemes talán mindjárt „naplónk” elején röviden összegezni: miben is látjuk az Alapítvány köztörténeti jelentőségét.
Előlegként íme öt válasz - öt sommás értékelés:
1. A civil társadalom intézményi prototípusa. Az első és legfontosabb talán maga a minta: a közcélú magánalapítvány rehabilitálása, annak sok évtizedes politikai száműzetése után. Precedens értékű, valódi fegyvertény volt ez a maga idején - nem-csak nálunk, hanem némi mozgalmi túlzással: szerte a „kommunista féltekén”, hiszen a sikeres magyar példa pár év múlva a lengyel, kínai, szovjet és más Soros-alapítványok indulásához is elsőrendű referencia lesz. Mindennek jelentőségét csak a nyolcvanas évek elejének nyomasztó távlattalanságából érthetjük meg. Az „örökhét-fő” korából, a válság és változhatatlanság naponta kényszerűen prolongált világából, melyben váratlanul íme, egy új, kezdeményező, markánsan polgári értéknormákat követő magánmecenatúra jelenik meg. Igaz, e nevesített, döntéseiben a személyes-séget is vállaló kísérlet kezdetben nem kevés kompromisszumra kényszerül - ám éppen mert eszmei és „tőkesúlya” kívül esik a rendszer statikus építményén, egészében mégsem tagolható be a pártállami intézményhierarchiába. Ellenkezőleg: önállósága, hatóköre mindinkább kiszélesül, nyíltsága, esélyteremtő igyekezete növekvő bizalmat ébreszt, s idővel mind a civil kezdeményezések, mind az állami intézmények partnereként az együttműködés számos új formáját honosítja meg. Ez utóbbiak közös alapelve - kihívó ellentétben a kommunista ideológiával és hatalmi praxissal - a szabad és egyenrangú társulás, melyre az Alapító részben üzleti, részben politikai filozófiáját (társult alapok, önrészesség - nyitott társadalom) építi konok következetességgel. A rendszerváltáshoz közeledve mindez lépésről lépésre az átfogó intézményreformok s a civil társadalom ügyének programszerű vállalásához vezet. 1988-89-től az Alapítvány az öntevékeny polgári szervezetek egyik legfőbb pártfogó-ja, a hazai nonprofit szféra máig meghatározó alakítója lesz. A nemrég még szinte egyetlen civil intézmény az évek során sok száz hozzá hasonló modellkísérlet intézményesüléséhez nyújt hathatós támogatást, s az új szervezetek hazai és nemzet-közi együttműködését máig is ezernyi csatornán segíti. (Például az általa fenntartott NIOK: a Nonprofit Információs és Oktató Központ révén.)

2. Szellemi, technikai innováció. Az Alapítvány tíz év során mintegy 50 millió dollár - mai értékén: egymilliárd forint - értékű pénz- és eszközadományt juttatott az országnak, s az azóta eltelt újabb öt év alatt ez a summa közel háromszorosára nőtt.
Mindez, bárhogy ítéljük is meg, példa nélküli egyéni szerepvállalás s alighanem még jó ideig megdöntetlen történelmi rekord marad, hisz a magyar múlt korábbi száza-daiból akárcsak nagyságrendileg hasonló közcélú magánmecenatúrára egyetlen más példát sem ismerünk. (Némiképp ahistorikus, ám az arányokat bizonnyal híven tükröző analógiával mindez durván annyit tesz, mintha Széchenyi birtokainak egyévi jövedelme helyett egykoron teljes - mai értéken vett - vagyonát ajánlja az Akadémia javára.) Ez a számottevő forrás mindenekelőtt a hazai szellemi és technikai innová-ciót szolgálta, hozzátehetjük: a tényleges „befektetésnél” jóval nagyobb közhasznot, új értéket produkálva. Az Alapítvány korszerű nyugati gépek tömeges behozatalával úttörő szerepet vállalt számos új technikai eszköz: fénymásolók, képmagnók, szá-mítógépek, lézer- és ultrahang-diagnosztikai műszerek, computertomográfok, kardiológiai berendezések hazai elterjesztésében. Hasonlóképpen könyvtárak, múzeumok, kórházak, iskolák, egyetemek és kutatóintézetek sokaságának segített elavult infra-struktúrájukat feljavítani, s tömegével karolta fel a művészeti és tudományos élet eredeti vagy hiánypótló törekvéseit, a közügyek és a nyilvánosság megannyi új kísér-letét (Kortárs Képzőművészeti Dokumentációs Központ, Vakok Hangos Könyvtára, Oral History Archívum, Történeti Interjúk Videotára, BBS Dokumentum Műhely, Fekete Doboz, Tilos Rádió, kortárs irodalmi, zenei, színházi és képzőművészeti mece-natúra stb.). A nyolcvanas évek második felében a szellemi kontraszelekciót, a kultúr-politika bürokratikus monopóliumait rendre megtörve, itthon és külföldön egyaránt, szélesre tárt, mind újabb pályázati lehetőségeivel (tanulmányút, konferencia-részvé-tel, külföldi publikációs díjak átvállalása stb.) ezreket segített különféle tanulmányi és alkotói ösztöndíjakhoz - melyek közül főként a dollárigényű támogatások nem- egyszer meghaladták a hasonló államközi csereprogramok, minisztériumi és aka-démiai keretek volumenét. Ez a szellemi és technikai újdonságpártolás 1990 után sem hagyott alább (mi több: összegszerűen lendületesen tovább növekedett), bár korábbi stratégiai elsőbbségét pár évre a kulturális értékőrzés és az aktív közéletformáló szerep vette át.

3. Kulturális értékőrzés. Az alapítványi döntéshozók zöme - ideértve a mind népesebb szakértői gárdát is - kezdettől lelkiismereti ügyének tekintette a szellemi értékmentést, a minőségelvű kultúra- és hagyományápolást. Mindez számos téren megmutatkozott: a mostohán pénzszegény egyházi gyűjtemények és archívumok nagylelkű támogatásától a kódex- és orgonarestaurálás hazai hiányszakmáinak felka-rolásán át a régészeti és néprajzi leletmentések bőkezű finanszírozásáig. Ugyanez érhető tetten néhány fontos, értékátadó minta, hazai kulturális tradíció: az amatőr színjátszás, a szakkollégiumi és népfőiskolai mozgalom támogatásában vagy egy-egy jelentős szellemi hagyaték (Bibó István, Scheiber Sándor, Szabó Zoltán) gondozásá-nak támogatásában is. Ez az értékmentő szerep kap a korábbinál is nagyobb nyoma-tékot 1990-től, amikor az állami finanszírozás drámai megszűnése, illetve új keletű, pártos átrendeződése után az Alapítvány színvonalas hazai folyóiratok és könyv-kiadók tucatjainak segít a túlélésben, egyidejűleg hasonló elsősegély-akciókat indítva a kultúra más, ínségsújtotta területem is (zene, színház, könyvtárak stb.). Végül az értékőrző szerep tudatos vállalását látni a kisebbségi (határon túli magyar - ma-gyarországi zsidó, cigány, német stb.) kultúrák következetesen előítélet-mentes felkarolásában is, amit a hajdani Bethlen-Soros együttműködésen, számos alkalmi ren-dezvényen, kiállításon és publikáción túl máig híven példáz az ország egyetlen német nyelvű színháza (a szekszárdi Deutsche Bühne) vagy Európa úgyszintén egyetlen cigány középiskolája (a pécsi Gandhi Gimnázium).
4. Közéleti, politikai szerep. Az Alapítvány eredendően demokratikus irányultsá-ga kezdettől „nyílt titoknak” számított - a hatalmi elit és a közvélemény szemében egyaránt. Ezt sugallták az alapítói szándéknyilatkozatok, számos belső munkatárs közismert múltja, meggyőződése és ellenzéki kapcsolatai, ám még inkább az a mód, ahogy az Alapítvány a társadalom széles köreit „megszólítani” igyekezett, majd azok válaszaira reagált. Az az eltökélt bizalom, ahogyan ragaszkodott a nyilvánossághoz, pályázatai cenzúramentes, mind többeknek esélyt kínáló kiterjesztéséhez. Az, ami-ként értőn istápolta a bázisdemokrácia még tétova próbálkozásait, s egy alternatív „népfrontpolitika” jegyében sorra „helyzetbe hozni” próbálta a demokratikus moz-galmak legkülönfélébb képviselőit. Ez a törekvés persze jó ideig nem volt - miként nem is lehetett - deklaratív. A „nyílt titok” csupán 1989 tavaszán vált ország-világ előtt vállalt programmá, politikaformáló elkötelezettséggé, mikor az Alapítvány az új társadalmi szervezetek, lapok és mozgalmak százai közt egy többfordulós pályázat keretében jó kétmillió dollárnyi „rendszerváltó gyorssegélyt” oszt szét. Aligha lehet kétséges, hogy mindez együtt jelentős hozzájárulás volt az újrainduló magyar demok-rácia szellemi és anyagi „apportjához”. A későbbiek megítélése már sajnos nem ilyen felhőtlen és egyértelmű. A kilencvenes évek elején az Alapítványt sem kerüli el a kényszerű pártosodás fátuma, s vele az intrikák, az áldatlan belpolitikai viták. Noha a bázisdemokrácia kiszélesítését, a civil társadalom erősítését továbbra is elsőrendű céljának tekinti, hatóköre a korábbihoz képest leszűkül, közéleti támogatásai mind-inkább a liberális elkötelezettségű mozgalmaknak, szervezeteknek jutnak (Demokra-tikus Charta, Nyilvánosság Klub stb.). Korábbi és aktív irányítói (Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Vásárhelyi Miklós, Dornbach Alajos) új közszerepük révén maguk is naponta feltűnnek a belpolitikai viták - a médiaháború, a „Kulturkampf” - éles rival-dafényében, megannyi ürügyet szolgáltatva az Alapítvány elleni ideologikus és dur-ván személyes támadásokhoz. Ez utóbbiak 1992 őszén - Csurka, Zacsek és mások fék-telen rágalomkampánya nyomán - végül a Soros-Antali közötti nyílt levélváltáshoz vezetnek, ami az MDF mély belső válságával interferálva heteken át zajos belpoli-tikai, sőt diplomáciai vitát gerjeszt az Alapítvány körül. Az 1994. tavaszi választások új fordulatot hoznak a tíz év alatt ugyancsak nagyra nőtt civil intézmény közéleti szerepében is. Az új szociálliberális kormány s az időközben szintén megújult ope-ratív vezetésű Alapítvány „természetes szövetségesének” tekinti egymást, és számos gyakorlati téren - főként az egészségügy és az oktatás terén - szoros együttműkö-désre lép.
5. Szociális és egészségügyi tevékenység. Az iméntiekhez képest aránylag kevés szó esik az Alapítvány szociális és egészségügyi szerepvállalásáról. Holott Soros kez-deti elzárkózása, majd néhány eseti kivétel után jelentős - száz- és százezrek élet-minőségét, életesélyét javító - új programok indulnak e két fontos területen is. Elég csak ismét utalnunk a több mint tízmillió dollár értékű orvosi műszerbehozatalra, vagy a magyar specialisták százait továbbképzésre, nemzetközi konzultációkra kijut-tató rendszeres hozzájárulásokra. Ugyanígy legfeljebb érintőlegesen utalhatunk számos hiánypótló szociális kezdeményezésre: a Mozgássérültek, a Vakok Szövetségé-nek, az autista óvodának, a házigondozó és családsegítő szolgálatoknak nyújtott többéves támogatásra, vagy később, a kilencvenes évek elejének olyan önálló cél-programként intézményesülő vállalásaira, mint az Iskolatej-akció, a Help to Help, a Roma program és a Máltai Szeretetszolgálattal való együttműködés a szegények, hajléktalanok és menekültek ügyében.
Ennyit előlegként - mintegy könyvjelzőül a továbbiakhoz. A többi, a maga eleven és bőven dokumentált részleteiben, már remélhetőleg menet közben tárul majd fel azok előtt, akik velünk tartanak e félmúltunkba vezető, kalandos expedíción.
(A kézirat lezárva: 1998 szeptemberében.)

Alapítvány születik...

A történet kezdetét Soros György is többször felidézte:1 váratlan fordulatait nem szűnő kedvvel mesélve. Mi tagadás, a kezdet valóban mesébe illő - afféle modern poli-tikai tündérmesébe... Hiszen ha egy sokszoros New York-i tőzsdemilliomos netán adakozni kíván, önmagában e szándék legfeljebb pár soros protokoll méltatást érde-mel az üzleti sajtó „Vanitatum vanitas” felcímű rovatában. Kissé regényesebb a dolog, ha az időpont történetesen 1983 - világpolitikailag ugyancsak hűvös - nyárutója, s a derék donátor még a hidegháború kezdetén vetődött kalandvágyó kamaszként előbb az óceán innenső, majd a túlpartjára. Az pedig máris a politikai fantázia vakmerő felhőrégióiba ragadja az ügyet, ha, mint kiderül, voltaképpeni célja egy „diverzáns” kísérlet legitimálása: a független szellemiség, a civil társadalom nyilvános felkarolása a „létező szocializmus” egykori mintaállamában: Magyarországon.
Az 53 éves, ekkor már merész üzleti sikereken edzett ötletgazdán kívül kezdet-ben nem sokan hittek a nagyralátó terv esélyeiben. Még kevesebben remélték, hogy a kezdeményezés hosszú távon is életképes lesz, mi több az évtized végére látványo-san kiterjed majd a felbomló keleti blokk csaknem egészére. Ez a kishitűség persze a „létező szocializmus addigi tapasztalataiból kiindulva távolról sem volt alaptalan. Ellenkezőleg: minden elszánt és kompromisszumkész, nagyvonalú és gyakorlatias alapítványi tervezgetésnél százszorta megalapozottabbnak tűnt, hiszen a kommu-nista vezetés a maga évtizedeken át kondicionált hatalmi védőreflexeivel ennél hasonlíthatatlanul szerényebb „fellazítási kísérleteket” is rendre meghiúsított, és ingertűrése - az immár leplezhetetlen válság és a válságkezelő impotencia követ-keztében - nemhogy nőtt volna, inkább még alászállt. A kudarc tehát már-már borí-tékolható volt, s e „reálpolitikai szkepszisben” - habár eltérő alapállásból - egyként osztozott szinte mindenki: drukkerek és ellendrukkerek, aggályos emigránsok és gyanakvó pártbürokraták, félénk átlagpolgárok és bezúzott orrú ellenzékiek.
Utólag felidézve, alighanem a legsötétebb „honború” évei voltak ezek - legalább-is az 1956 utáni megtorlások óta. Eurázsiát és benne a késő-kádárizmus sajátos mikroklímáját - a Jaruzelski-puccstól Gorbacsov színreléptéig - egyetlen „nagy kiter-jedésű, magas nyomású légköri front uralta”. Keletről, Nyugatról a változásnak szinte semmi biztató jele, s egyelőre még csak ködképek se igen borzolják a kedély láthatárát, nemhogy távlati tervek, cselekvési programok, konkrét „jövőstratégiák”. Magyarországon az évtizedforduló reformretorikáját 1983-ra felváltja a kultúrpoli-tikai keménykedések s az ellenzékkel szembeni retorziók demonstratív sorozata. A belügyi, adminisztratív vonal minden szinten megerősödik, az államigazgatási és pártstruktúra nemhogy elkülönülne, az érintetlen hagyott nómenklatúra-gyakorlat jegyében „sziámi ikerpárként” csak még inkább összeforrni látszik. A csillagkupolás, Duna-parti Parlament avíttas bábszínház csupán, a pártelit határozatokkal és kormányrendeletekkel irányítja az országot, így nem csoda, ha a „létező” nyugati de-mokráciák szinonimájaként emlegetett „nyitott társadalom” - mint eszmény és gyakorlati alternatíva - első hallásra legfeljebb jámbor hittérítésnek, ideológiai kacér-kodásnak tűnt azok számára, akik a „szocialista valóság” fogós talajába térdig-derékig stb. - süppedve élték alattvalói mindennapjaikat.
A „kincstári pesszimisták” e sokak által kényszerűen osztott szkepszisét csak egyvalami látszott kikezdeni: maga a kincstár... Az ugyanis évek óta üresen állt - az-azhogy biancóra kitöltött adósságlevelekkel volt tele. Habár a ’81-es pénzügyi válság után az ország - tartozásai egy részét ügyesen eltitkolva - a KGST-tagok sorából elsőként lép be az IMF-be és a Világbankba, ez az adott helyzetben legfeljebb a könnyebb hitelfelvételt és a további eladósodást segíti elő. A '78 végétől félszegen újra-élesztett reformfolyamat pár év alatt elakad, s a pénzügyek, a gazdaság majd minden mutatója látványos romlásnak indul. A termelés és a dollárelszámolású export vissza-esik, a nyugati tőkebefektetések elmaradnak, s az államháztartási deficit, az infláció minden szigorítási kampány ellenére ismét lendületes növekedésnek indul. A radiká-lis átalakulás - a vállalati szféra önállósítása, az új adó- és bankrendszer, a piaci ár- és bérviszonyok bevezetése stb. - az 1984 áprilisi „reformszellemű” KB-határozat ellenére továbbra is makacsul várat magára. A gazdaságirányítás e jobbára maga előidézte örvényében nagyon is kapóra jön minden szalmaszál, amit biztos partok felől ingyen kínálnak az országnak...

Joghézag és precedenshiány

Előzetes diplomáciai egyeztetések nyomán2 Soros György 1983 szeptemberében Budapestre jött, ahol egyebek közt Aczél György kulturális KB-titkárral és Marjai József miniszterelnök-helyettessel tárgyalt. Habár e négyszemközti találkozókról hivatalos dokumentum nem maradt fenn, Soros alapítványtevő szándékát vélhetően mindketten pozitívan fogadták. Erre vall, hogy az apparátus viszonylag hamar műkö-désbe lépett, hozzálátva a jogi és adminisztratív előkészítéshez.
A kölcsönösen biztató és nagyvonalú szándéknyilatkozatok után azonban csak-hamar kitűnt: az ördög ezúttal is a részletekben lakik, azaz Magyarországon nem is oly könnyű alapítványt tenni - kiváltképp egy amerikai magánszemélynek! A nehéz-ségek és akadályok látszólag „jogtechnikai” jellegűek voltak, ám mögöttük nem volt nehéz felismerni az egykori pártvezetés eredendő gyanakvását s az apparátus túlbiz-tosítási igyekezetét. Az kezdettől nyilvánvaló volt ugyan, hogy e nem épp kockázat-mentes „valutabevételi” ügylet végső soron politikai döntést, legfelső szintű jóváhagyást igényel majd, ám a közel kilenc hónapig húzódó alku érvrendszerét, a tárgyalások és iratváltások egész nyelvezetét mindkét részről a formalitások kény-szerű respektusa, a „szocialista jogrendszer” spanyolcsizmájának állhatatos próbál-gatása jellemezte.
Az pedig, jóllehet penetránsan bürokratikus és agyonfoldozott volt, az alapítvány önálló jogintézményét hírből sem ismerte. A legelső feladvány így hát e joghézag valamiképpeni áthidalása volt, hiszen a magyar jogrendből még a negyvenes évek végén (az 1949/2. törvényerejű rendelettel) kiiktatták az alapítványokat - miután e „polgári csökevény” elszórtan túlélő maradványait rendre államosították és felszá-molták. Az 1960 májusától érvénybe lépő, új polgári törvénykönyv úgyszintén nem látott okot e „történelmileg túlhaladott” intézményforma feltámasztására. Helyette jellegzetes „szocialista jogfortéllyal” csak némi karitatív állampolgári pótcselekvésre hagyott erősen limitált s a későbbiekben többször is újraszabályozott lehetőséget „közérdekű kötelezettségvállalás” címén. Ez a fennálló struktúrába kényszerűen betagolva mindössze annyira terjedt ki, hogy magánszemélyek - főként kulturális célra - adományokat bízhattak arra „illetékes” állami szervekre, melyek azután e letéteket hivatalból kezelték, „hasznosították”. A magánalapítvány e távoli, megcsú-folt reminiszcenciája így érthető módon nemigen vonzotta az adakozókat, bár a het-venes évektől akadtak azért, akik - jobb híján - éltek vele. (Így például Károlyi Mihály özvegye, a Franciaországban élő Andrássy Katinka, aki 1975-ben 60 000 Ft-ot adomá-nyozott fiatal történészek támogatására - a kamatokból fedezendő ösztöndíjak oda-ítélését Pozsgay Imre főkurátorságára bízva -, vagy Lengyel József író, aki végrendeletileg úgyszintén egy szerényebb összeget hagyott pályakezdő irodalmárok javára. Hasonló - önálló jogi személyiséggel nem bíró, állami gyámgondnokságra bízott -magánfelajánlás volt ez időből a Honthy- és a Rubik-alapítvány is.) Azt azonban, hogy a jogi önállóságra és a hivatalostól markánsan eltérő értékpreferenciákra igényt for-máló alapítványi magánkezdeményezés lényege szerint mindvégig „rendszeridegen” volt, mi sem példázza inkább, mint a korszak másik jellemző próbálkozása: a Bethlen Alapítvány sokéves engedélyezési huzavonája. Létrehozását még 1979 karácsonyán - az erdélyi fejedelem születésének 400. évfordulóján - Illyés Gyula, Csoóri Sándor, valamint Kodály Zoltán és Németh László özvegye kezdeményezte, legalizálására azonban csak jó fél évtized múltán, 1985 nyarán kerülhetett sor - döntően a határon túli magyarság helyzetének drámai romlása s az időközben megindult belpolitikai erjedés hatására. (A sokban tanulságos Bethlen-Soros viszonyra a maga helyén még külön kitérünk.)

1945 előtti alapítvány történet

Háttérvázlatunk azonban csonka és elnagyolt maradna, ha - mielőtt a Soros Alapítvány sajátos genezisére, kilenc hónapos „prenatális” fejlődésére térnénk - nem próbálnánk meg legalább röviden felidézni a hazai alapítványi élet távolabbi - 1945 előtti - előzményeit. Tesszük ezt már csak azért is, mivel a társadalmi önszerveződés e tisztes, polgári hagyománya jó négy évtized kényszerszünet után csak nemrég éledt újra, s így történeti előképei mára jórészt feledésbe merültek. (Ami, történetírásunk ebbéli mulasztásait ismerve, nem is csoda.)
Lássuk hát: mióta vannak alapítványok Magyarországon. Miféle külföldi minták, hazai iniciatívák nyomán jöttek létre? És hogyan változott koronkénti társadalmi szerepük, jogi megítélésük?
E sajátos intézmény gyökerei a kései antikvitásig nyúlnak vissza, miként első kodifikált formája: a pia causa is a római jog hatását tükrözi. Az 5-6. században már sorra tűnnek fel olyan - jórészt végrendeleti - vagyonjuttatások, amelyek rendelkezői valamely kegyes célra (kórház, szegényház stb.) tett adományokat már nem általában az egyház vagy egy-egy helyi közösség egészére, hanem egy külön e célra létesített ún. gubernatióra bízzák. Ezen magánszemélyekből álló, önálló szervezeti és eljárásrend alapján működő testületeket egyszersmind jogi személyiségként is kezelték. A közép-kori Európában - így Magyarországon is - a közhasznú adakozást jórészt uralkodók, egyházfők és arisztokraták gyakorolták. Adománylevéllel megerősített donatióik azonban idővel már nemcsak kegyes vagy jótékonysági célokat szolgáltak (temp-lomok, menhelyek, árvaházak, ispotályok stb.), de mind gyakrabban bizonyos helyi vagy országos művelődési missziót is betöltötték (iskola- és egyetemalapítások, külföldi ösztöndíjak, művészeti mecenatúra stb.). A donatiók e tarka és spontán együttese, beépülve a helyi joggyakorlatba és intézményvilágba, még jórészt kodifikálatlan volt. Markáns változást e téren csak az újkor hajnala hoz, mikor a magán-tulajdon egyetemes elvére alapozott magányos és a polgári autonómiaigény e téren is bátran a maga képére formálja a feudális tradíciót.
A polgárosodás e nagy fordulatát Magyarországon, mint köztudott, a reformkor érleli meg - nem véletlen, hogy a szorosabban vett hazai alapítványtörténet gyökerei is ide vezetnek. Voltaképp maga a korszak máig jelképesnek tekintett nyitánya: Széchenyi István 1825. november 3-i akadémiai felajánlása sem egyéb, mint közcélú és nyitott alapítványi magánkezdeményezés, klasszikus „fundraising” - még ha for-málisan nem mindenben felel is meg a mai kritériumoknak. Ahogyan az sem meg-lepő, hogy „alapítvány” szavunk pár év múlva épp a legbuzgóbb „fundáló”: Széchenyi Hitelében bukkan fel írásban először - vélhetően a német Fonds vagy az angol foundation tükörfordításaként. A harmincas, negyvenes években már se szeri, se száma az alapítvány jellegű kezdeményezéseknek, noha ezekhez még jobbára más polgári szerveződések: különféle egyletek, körök és társaságok szolgálnak keretül. A növekvő polgári öntudatot és tettrekészséget mindenesetre jól jelzik a Helytartótanács gyako-ri rendeletei, melyek az engedély nélküli egyesületek és civil gyűjtések hatósági föl-számolását sürgetik - mindhiába. A szabadságharc leverését követő idők nem ked-veztek e hagyomány lendületes továbbélésének. Annál inkább a kiegyezést követő évtizedek, a látványos polgári gyarapodás, a klasszikus „gründolási láz” időszaka. Ez időre már sokféle nyugati (német, svájci, angol, francia) mintára komoly vagyoni hát-terű alapítványok alakulnak országszerte, mint azt az 1878-as általános egyesületi adatfelvétel is tanúsítja. Az új jelenség a jogi szabályozás szükségét is mindinkább fel-veti. A század végére az egyháziak mellett már a világi alapítványokat is be kell jelen-teni. Legfőbb felügyeletüket az uralkodó gyakorolja, ám ez inkább csak formális, és a szokásjogon alapul. Kerek száz éve: 1898-ban Magyarországon még nem volt érvény-ben olyan jogszabály, amely az alapítványok működését hatósági jóváhagyáshoz kö-tötte volna. Az 1900-as évek bírói gyakorlata ugyanakkor már megkívánta, hogy az alapítvány alapító levelét az illetékes kormányhatóság is jóváhagyja, s az intézményt csak ennek birtokában tekintette jogi szempontból is „élőnek”. A hazai szokásjog és bírói gyakorlat mindazonáltal német mintára - egészen 1949-ig - megkérdőjelezhe-tetlen evidenciaként kezelte az alapítvány jogi személyiség voltát. Az 1931: XXII. törvénycikk „Jogi személyek” fejezete immár részletesen szabályozta az alapítványok létrejöttét, törvényességi felügyeletét, megszüntetését és esetleges hatósági felszá-molását, A törvény - a „profiltiszta” jótékonyság elvét követve - eleve kizárta az alapítványi vagyonnal való vállalkozás lehetőségét, csupán a tartósan lekötött tőke kamatfelhasználását engedélyezve. A két háború közötti hazai alapítványi élet még sokban folytatása volt a Monarchia század végi, század eleji gyakorlatának. Egyfelől a reprezentatív kultúrmecenatúra (Baumgarten-díj, a Weiss-, a Hatvany-Deutsch-, a Chorin-, Kornfeld- stb. dinasztiák hangsúlyos szerepvállalása), másfelől az egyedi célú, kisebb-nagyobb jótékonysági és segélyintézmények jellemezték. (Utóbbiak jel-legzetes „célcsoportjai” - a hagyományos egyházi és oktatási szférán túl - többnyire a hadirokkantak, özvegyek, árvák, a trianoni menekültek és az állástalan diplomások voltak.) 1945 után a gyökeresen megváltozott társadalmi és tulajdonviszonyok köze-pette szerényebb formákban ugyan, ám rövid időre még újraéledt az ekkor már több mint százéves hazai alapítványi és egyesületi élet. Mindent egybevetve azonban Magyarországon, egész a Soros Alapítvány viszonylag kései, nyolcvanas évekbeli színrelépéséig, intézményesülten nem honosodtak meg olyan nagy vagyoni hátterű önálló stratégiát követő, sokfunkciós magánalapítványok, mint a század első évtize-deiben létrejött amerikai endowment- és fund-óriások: a Ford, a Carnegie, a Rocke-feller és társai.

A tárgyalások kezdete és őszi fordulói

Ám térjünk vissza mármost szorosabb témánk: a Soros Alapítvány közvetlen előzményeihez...
A kapcsolatfelvételt s az előkészítő tárgyalások egész menetét a kölcsönös biza-lom és bizalmatlanság sajátos egyensúlyjátéka jellemezte. Ennek persze mindkét részről más-más háttérokai voltak. Bár Soros György szuverén félként, többnyire nyíltan és nagyvonalúan lépett fel, végtére is „idegen pályán” játszva jogos elővigyá-zatosságra kényszerült, nehogy kezdeményezése kétes személyi, politikai érdekek eszközévé váljék, s így maga is kompromittálódjék. Hivatalos partnerei: a washing-toni nagykövet, Aczél György, Marjai József, Bartha Ferenc, majd később Láng István, Kulcsár Kálmán és az Akadémia, a művelődési tárca más emberei, bár eseten-ként nagyon is különböző meghatalmazással (és: személyes pouvoirral!) rendelkez-tek, helyzetük lényegileg mégiscsak azonos volt, hisz egyikük sem önként került e játszmába, s így pártfunkcionáriusként, közhivatalnokként, ha akartak volna, se cselekedhettek a maguk - jórészt amúgy is gonddal naponta leborotvált - szakállára. Míg tehát Soros legfeljebb pénzét és ideája megvalósulását kockáztatta - tárgyalófelei napi szakmai, politikai „árfolyamukat” vitték a vásárra, s ekként jóval több okuk is volt az óvatosságra, hisz lépéseiket minduntalan bonyolult személyi, testületi elvárá-sokhoz kellett igazítaniuk, nehogy apparátusbeli ellenlábasaik kikezdjék őket. Így azután a formális aktusoktól, a nyílt kötelezettségvállalástól lehetőleg tartózkodva mindkét fél azon volt, hogy minél több információt és személyes biztosítékot szerez-zen egymásról. S noha az erőviszonyok korántsem voltak kiegyenlítettek, e pragma-tista személyi alkuban utóvégre pénz és politika partnerre lelt egymásban.
Máig is gyakran felmerül a kérdés: vajon kik voltak Soros György kezdeti tanács-adói - netán alapítványi terveinek „társszerzői”? Mint a háttérinterjúk sűrű kereszt-hivatkozásaiból kitűnik: a legkülönfélébb magyar és nem magyar emberek - noha teljes „stáblistát” közreadni már csak azért sem lehet, mert (az utóbb lábra kelt „kon-spirációelméletek” feltevéseivel szemben) efféle állandó, bizalmi „stáb” valójában nem létezett az Alapító körül -, hacsak az egyszemélyes New York-i „operatív rész-leget”, a még 1983 őszén az Alapítvány előkészítésére felfogadott baráti munkatársat: Lónyai Máriát nem számítjuk annak. Mindez persze nem jelenti, hogy a terv gyakor-lati formálódását véleményével, tanácsaival és eseti közbenjárásával legkevesebb három-négy tucat személy tevőlegesen ne befolyásolta volna. Közéjük tartoztak a már működő Open Society Fund irányítói, amerikai üzletemberek, diplomaták és emberi jogi aktivisták (Arieh Neyer, Jarrie Label, Philip Kaiser, Zbigniew Brzezinski, Nicholas Salgo, Miké Uretzky, Leslie E. Grayson), a számos új kapcsolatot közvetítő gyerekkori barátok (Tardos Márton, Litván György, Eörsi István), a már régebben Amerikában élő magyarok (Deák István, Ránki György, Bíró Yvette, Király Béla, Charles Gáti) és az ekkortájt kint megforduló alkalmi „látogatók” (Konrád György, Vásárhelyi Miklós vagy az 1983 októberében a Columbián rendezett Magyar napok vendégelőadói: Kosáry Domokos, Hankiss Elemér, Bácskai Tamás), és persze, nem utolsósorban az 1982 ősze óta az Open Society Fund révén ösztöndíjmeghívásokkal támogatott hazai ellenzékiek: Bence György, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kis János, Kovács András, Csalog Zsolt - s az általuk közvetített számos új kapcsolat, melyekből jobbára az Alapítvány kezdő „törzskara” (Dornbach Alajos, Betlen János, Forgács Pál, Kardos László) is verbuválódott.
Az első amerikai ösztöndíjasok szerepéről érdemes külön is szót ejteni. Annál inkább, mivel egy-két korábbi bizalmas barát (főként Litván és Eörsi) mellett valójában ők voltak Soros legfőbb „referenciakapcsolatai”, azaz az 1947-ben kiván-dorolt, s ekként a kommunizmust csak rossz híréből ismerő amerikai milliomost valójában ők vezették be a hazai és kelet-európai valóság bonyolult rejtelmeibe. Másrészt épp ez, az 1982 őszétől az Open Society Fund kezdeményezésére létrejött féllegális ösztöndíj gyakorlat3 igazolta, hogy bizonyos pragmatista alkupozícióból távolról sem esélytelen személyi, politikai koncessziókat kicsikarni a pártállami dön-téshozóktól. (Ami még akkor is igaz, ha e nyolcvanas évek végéig fenntartott, idővel jócskán kibővült, párhuzamos ösztöndíjprogramnak néhány személyi tabut - pl. a Petri György, Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós kiutazását makacsul meghiúsító belügyi vétót - nem sikerült megtörnie.) Végül közvetett módon fontos szerepe volt e kezdeti ösztöndíjmeghívásoknak abban is, hogy buktatóikon, sajátos ellentmondá-saikon okulva Soros párhuzamosan egy jóval szélesebb és nyíltabb kísérletbe fogjon. „Nyitott Társadalom Alapítványom - írja egy helyütt4 - egyesült államokbeli ösztön-díjakat juttatott kelet-európai ellenzéki értelmiségieknek, s ez a program adta az ötletet egy magyarországi alapítvány létrehozásához. A jelöltek kiválasztása ugyanis egyre nagyobb gondot jelentett, mivel csak szóban tájékozódhattunk, s ez nem a legkorrektebb megoldás volt. Arra gondoltam, hasznos lenne, ha felállítanánk egy bírálóbizottságot, és nyílt pályázatot hirdetnénk.”
Nos itt még nem tartunk. Egyelőre - 1983 őszén - még épphogy csak elkezdődött a sokfordulós és bonyolult bürokratikus előjáték.
Marjai, Sorossal való tárgyalása után, az operatív feladatokat Bartha Ferencre bízta, aki ez idő szerint államtitkárként a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságát vezette, és az MSZMP KB Gazdasági Bizottságának titkára volt. Bartha, aki ettől kezdve Soros első számú hivatalos tárgyalófele és - néhány alkalmi teniszparti után - csakhamar segítőkész, bizalmi partnere lett, november 22-i legelső tárgyalásuk emlékeztetője szerint „vállalta, hogy megszerzi az MSZMP KB Titkárságának elvi beleegyezését.”5 Másnap - ugyancsak saját hivatalában - népes tárcaközi konzíliumot hívott össze, mint arról az egyik meghívott: Láng István akadémiai főtitkárhelyettes részletes feljegyzésben tájékoztatta a pártközpontot. (Mellesleg ez a legelső fennmaradt érdemi hivatalos irat az Alapítvány előkészítő tár-gyalásairól, s ennek melléklete közli Soros eredeti írásos ajánlatát is - lásd a 31. számú dokumentumot!) Miután a KB-titkárság a gyakorlati előkészítéshez csak-hamar zöld utat adott, s az alapelveket Soros és Bartha nagyjából tisztázta, a jogi részletek aprómunkáját Ransburg Gáborra (Bartha jogtanácsosára) és Dornbach Alajosra (Soros frissen felkért jogi képviselőjére) bízták, akik az elkövetkező jó fél éven át okirattervezetek és módosító indítványok egész sorát cserélték ki egymás közt. (A fennmaradt iratok tanúsága szerint legkevesebb nyolc változatban!) Maga Soros nemsokára elutazott, habár a májusi alakulásig még vagy háromszor visszatért, hogy a tárgyalások fontosabb fordulóit személyesen vezesse, s hogy leendő alapítvá-nya lehetséges partnerintézményeinek (MTA, BME, MKKE stb.) kulcsembereivel, titkár- és kurátorjelöltjeivel találkozzék.
Röviden talán érdemes felidézni, hogy a tervezetek és tárgyalások egyes for-dulóiban mi volt a tét, azazhogy Soros György eredeti szándékát, elképzelését miféle új alternatívák - kényszerek és lehetőségek - formálták olyanná, amiként az végül is megvalósult.

Egy kényszerházasság kulisszatitkai

Bár némelyek kezdettől óva intették, hogy a hivatalossággal tárgyalásokba bo-csátkozva bármiként is igénybe vegye a „puha diktatúra” kétes értékű legalitását, Soros György valójában eleve azzal a szándékkal jött Magyarországra, hogy hiva-talosan bejegyzett, nyilvános alapítványt tesz. Miután kiderült, hogy ez a hatályos törvények alapján nem lehetséges, csupán két eshetőség maradt:
1. vagy megváltoztatják az érvényes jogrendet,
2. vagy Soros Györgynek kell elállnia eredeti elképzelésétől...

Utólag bármily furcsa: mindkettőnek volt realitása - sőt az, hogy végül a második vált valóra, jórészt az alapítón múlott. Pedig Dornbach kezdettől felvetette, hogy az alapítvány jogintézményének „szocialista törvényenkívüliségét” pótlólag akár egy alacsonyabb szintű jogszabállyal is rendezni lehetne - anélkül, hogy magán a PTK-n bármit változtatni kellene. Ennek alátámasztására tételesen is hivatkozott a korabeli lengyel mintára,6 amelynek lefordított szövegét a tárgyalásokon részben „politikai aduként”, részben szabályozási precedensként többször előhozta. Bartháék már-már hajlottak is e megoldásra, olyannyira, hogy az Igazságügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán Hajcsa Gyulát hamarosan megbízták egy új alapítványi jogszabály kidolgozásával, csakhogy időközben történt egy s más, s utóvégre maga az alapító adta fel az önálló alapítvány igényét.
E mindenkit (Barthát és Dornbachot egyaránt) meglepő fordulat oka pedig nem volt más, mint hogy Soros a tárgyalások során rájött: egy formálisan „önálló” alapítvány jóval kiszolgáltatottabb lenne, mint amelyik egy politikailag többé-kevés-bé semleges, szakmai szervezet védőernyője alatt működnék. A visszalépése okát fir-tató bizalmas faggatózásokra váltig csak azt felelte, hogy ha ragaszkodna az önállósághoz, egy nagyobb összeget kellene letétbe helyeznie, s a hatalom „bármikor rátehetné kezét a pénzre” - de ebbéli aggályainál nyilván súlyosabban esett a latba, hogy egy „önálló” alapítvány esetén úgyszólván minden egyes programot, pályázatot (főként a külföldi ösztöndíjakét!) külön is jóvá kellett volna hagyatni a minisztériu-mokkal és szakhatóságokkal.
Ám vajon miféle intézmény jöhetett szóba a leendő alapítvány partnereként avagy hivatalos védőernyőjeként? Amint azt sejteni lehetett, bizonyos szakmai és politikai ízlésminimum felett nem volt túl nagy a választék. Bartháék e célra nagy-vonalúan fölajánlották ugyan a Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Intézetét, majd a Művelődési Minisztérium keretében működő Ösztöndíjtanácsot is, ezeket azonban Soros (Dornbach és mások tanácsára) rendre elhárította, azzal, hogy közismert bel-ügyi szervek még egy kényszerházasság esetén sem felelnek meg a „partiképesség” minimálkövetelményének. Az Akadémia viszont több okból is megfelelő partnernek látszott. Nem mintha a pártközpont és a BM megkímélte volna tulajdon gyámko-dásától - sőt esetenkénti nyílt kézi vezérlésétől -, ám mégiscsak nagy múltú, nemzetközileg elfogadott tudományos csúcsszervezetnek számított, ami a maga belterjes és kissé avítt struktúrájával még némi védettséggel is kecsegtetett. Ezen túl hivatali apparátusa is aránylag szakszerű és depolitizált volt - legalábbis az egykori mi-nisztériumok zöméhez képest -, és kiterjedt intézethálózata, egész infrastruktúrája is számos praktikus előnyt ígért.
Az MTA egykori elnöke Szentágothai János volt, ám Bartháék nem őt, hanem az akadémiai külkapcsolatok felelősét: Láng Istvánt vonták be az előkészítő megbeszé-lésekbe, majd idővel a másik - társadalomtudományi - főtitkárhelyettest: Kulcsár Kálmánt is. Utóbb mindketten fontos szerepet játszottak az alapítvány létrejöttében: Láng mint az előzetes tárgyalások konstruktív partnere, majd az 1984. május végi megállapodás aláírója, Kulcsár mint az alapítvány első - Soros mellett közel négy éven át gyakorló - társelnöke. Bevonásuk ígéretes fordulópontot jelentett a tárgyalá-sok addigi menetében, ám miközben kézzelfogható közelségbe hozta egy tisztes és gyakorlatias együttműködés lehetőségét, nem kevés újabb szervezeti és személyi dilemmát vetett fel.
Jóllehet már az egyezkedés korábbi fázisában is felmerült, hogy az állam kép-viselője úgymond „nem hivatalos minőségben” valamiként ott legyen az alapítvány leendő irányító testületében, Dornbach most azzal a meglepő indítvánnyal állt elő, hogy e „megfigyelő” egyúttal kapjon formális státust is: mint a kuratórium vétójog-gal felruházott társelnöke. Ez az első hallásra meghökkentő ajánlat voltaképp logikus továbbgondolása volt annak a felismerésnek, hogy az intézményi látszatönállóságnál jóval többet ér, ha az amúgy is megkerülhetetlen felügyeletet formalizálva - s ezzel jórészt máris hatástalanítva - eleve beépítik a leendő struktúrába. Dornbach sokéves ügyvédi praxisából nagyon is jól tudta, hogy a pártállami döntéshozók a személyes döntéstől rettegnek leginkább (többek közt ezért is szajkózzák oly önfeledten a „kollektív vezetés” örökzöld mozgalmi slágerét!), s ha csak tehetik, másokra hárítják annak ódiumát. Joggal feltételezte hát, hogy ezúttal is így lesz, s a vétójog - néhány kivételes esetet leszámítva - inkább csak írott malaszt marad. Habár az „önkéntes jogfeladás” e vakmerő taktikáját Soros bizalmi környezetéből sokan bírálták, ő maga nyomban átlátta, hogy e lépéssel csupán a rendszer lényegi működési elvét: az appa-rátus túlbiztosító tehetetlenségét fordítják az ügy javára.
Bartháék persze maguk is átlátták mindezt, ám mivel alapvetően érdekeltek voltak az ügy sikerében, végül is hálásan akceptálták a tálcán felkínált „biztosítékot”, amely azon túl, hogy a pártvezetőséget megnyugtatta, sikerrel elhárított egy sor adminisztratív bonyodalmat is a még csak papíron formálódó alapítvány útjából.

„Mi mennyi?”

E bonyolult személyi, politikai alku részleteibe merülve épp csak a legfőbb „érvről”: Soros felajánlásának tényleges mértékéről nem szóltunk még. Vajon mennyi pénzt, netán miféle járulékos hasznot ígért az Óperencián túlról érkezett ajánlat?
E látszólag egyszerű kérdésre nem is oly egyszerű a válasz. Egyrészt, mivel a konkrét összegnek - egy-két korai tervezetet leszámítva - alig van nyoma (Nota bene! a konkrét summa utóbb még a végleges alapító okiratból is kimaradt!), másrészt mivel ez esetben nem holmi nagyvonalúan átnyújtott, egyszeri csekkadományról volt szó, hanem olyan távlatos és jó néhány elemében szándékkal nyitva hagyott együttműködésről, amelynek nagyságrendje, tényleges anyagi vonzatai csak menet közben alakultak ki. Mindenesetre Soros induló összegként - az egykori fültanúk7 egybe-hangzó tanúsága szerint - legkevesebb egymillió dollárról beszélt, bár siker esetén akár hárommilliót is kilátásba helyezett. (Magánvagyona ez idő tájt 300 millió dollár lehetett, ami tíz év alatt épp tízszeresére, durván 3 milliárdra nőtt.)
Az ajánlat imponálóan nagyvonalú volt - még ha akadtak is, akik e soknullás összeg hallatán őrültségre, szélhámosságra, netán valami rejtett üzleti, politikai hát-térszándékra gyanakodtak. A hatást csak még inkább fokozta, hogy első hallásra min-denki úgy vélte: a derék, szülőhazájáért áldozni kész amerikai milliomos nyilván ennyi pénzt hajlandó letétbe helyezni, hogy leendő alapítványa majdan annak kamatait használja. (Egy feljegyzés tanúsága szerint az 1 millió dollárt különben „a jóindulat jeleként” a New York-i Soros Foundation még január elején - majd fél évvel a végleges megállapodás előtt! - átutalta az MNB-nek.) Soros azonban e félre-értést eloszlatandó sietett megjegyezni, hogy a kérdéses summát ő mindenestől az ügy javára szánja, méghozzá egyelőre csak amolyan kezdeti apanázsként, az indulás s az első év költségeire... Az ajánlat diszkrét báját tovább növelte, hogy tisztes - és remélhetőleg folyamatos - dollárbevételt ígért, ami az általános valutaínség közepette mind a pénzügyi kormányzatra, mind a hazai intézményvilág esetleges érdekeltjeire fölöttébb vonzóan hatott. (Nem utolsósorban épp az Akadémiára, ami ez idő tájt egyre nehezebben tudta kiszorítani megkurtított valutakeretéből külföldi konferenciaköltségeit, folyóirat- és könyvrendeléseit s az esedékes nemzetközi tagdíjakat!) Magyarországon ekkor még sok mindenre volt pénz: azaz forint - ám annál ritkább portékának számított a nyugati keményvaluta. Soros tehát elégedetten kons-tatálta „zöldhasúinak” kivételes respektusát, okkal remélte, hogy - jelmondatuk csekély módosításával: „in buck we trust!” - a „konszenzusteremtés” hathatós esz-közei lesznek. Ennek jegyében Bartha segédletével mindjárt hozzá is látott egy két-szintű hasznosítási modell kidolgozásához. Ez egyrészt pályázati úton meghirdetett, legális lehetőséget kínált a hazai intézményeknek, hogy - kulturális és egészségügyi célra, eszköz- és műszerimportra - kedvező árfolyamon igénybe vegyék az Alapítvány valutakészletét, másrészt az ily módon befolyó forintellenértékből további hazai pályázatok és programok finanszírozását tette lehetővé. A nonprofit célú „pénzfor-gatás” és hatásnövelés e közösen kimunkált modellje, bár elvben tetszetős volt, való-di értékét nyilván csak a majdani szelekció tényleges arányai minősíthették. Ebben pedig már korántsem volt oly nagy az egyetértés.

Feleselő „üzleti tervek”

A tárgyalások előrehaladtával a leendő alapítvány körül mindinkább kirajzoló-dott egy tágabb erőtér, mely megannyi vágyat, elvárást, egyéni, csoport- vagy testületi érdeket sűrített magába. Lássuk: ki mit várt az új és egyelőre nyitott jövőjű vál-lalkozástól?
Soros valójában sohasem leplezte szándékait és értékpreferenciáit, jóllehet hiva-talos tárgyalásai során többnyire tartózkodott a kihívóan ideologikus vagy aktuálpolitikai kijelentésektől - részint tapintatból, hogy partnereit ne késztesse kínos ma-gyarázkodásra, részint, hogy amúgy is nehezen haladó ügyének fölöslegesen ne árt-son. Baráti tanácsra utóbb még a popperi „nyitott társadalom” gyakori emlegetésével is felhagyott, mivel időközben maga is belátta: az efféle világnézeti missziózás a pártelit magasabb köreiben aligha számíthat átütő sikerre. (Mi több, a New York-i „anyaalapítványt”: a Soros Foundationt is jórészt azért hozta létre, mert az MTA von-akodott - a neve miatt! - frigyre lépni az immár három éve működő Open Society Funddal...) Ám ha a pénz - főként, ha a sajátja - került szóba, Soros mindig is nyílt és imponálóan határozott volt. Így például kezdettől világossá tette, hogy nem kíván a pártállam „pótzsebe”, deficites vagy forrásszegény intézményeinek finanszírozója lenni, s hogy leendő alapítványát elsődlegesen a szellemi megújulás, a hazai auto-nómiatörekvések támogatásául szánja. Azt persze maga is bekalkulálta, hogy köl-csönös engedmény nélkül nincsen „üzlet”, s így bizonyos határig kész volt a másik fél igényeit is akceptálni. (Ezen készség legelső gyakorlati tanújele a BME, az MKKE és az Országos Vezetőképző Központ menedzser-kurzusaira - még jóval az alapítvány indulása előtt - megajánlott, több mint félmillió dolláros valutakeret!)
A Marjai-iroda - és személy szerint Bartha - ezzel szemben legfőképp azon volt, hogy a sikeres New York-i pénzembert befektetőként is komolyabb kötelezettségvál-lalásra bírja - amihez az alapítvány ügyét inkább csak bizalmi előpróbának tekin-tette. Ez a törekvés azonban, az alapítvány bőkezű és növekvő támogatásán túl, valójában mindvégig eredménytelen maradt, noha Bartha és mások - immár bizalmi pozícióból - később is jó néhányszor próbálkoznak vele. Soros ugyan időről időre fontolóra vette, hogy alapítványa önálló vagyoni hátterét valamely tartós befektetés-sel (például irodaház-építéssel) hosszú távra is biztosítsa, sőt esetenként kisebb-na-gyobb jószolgálati közvetítéseket is elvállalt (így az Első Magyar Befektetési Alap 1988-as létrehozásában), ám mindvégig makacsul ellenállt a kísértésnek, hogy ma-gánalapítványa mellett bármi üzleti magánérdekeltsége legyen Magyarországon. Mint utóbb Bartha is megjegyzi: „láthatóan nem akart olyan gazdasági akciókba bele-menni, melyek a rendszer konszolidálását vagy túlélését támogatták volna.”8
Soros tehát legfőképp abban volt érdekelt, hogy eredeti elképzeléséből minél több megvalósuljon, és alapítványa végül is a civil társadalom direkt hatalmi be-avatkozástól mentes, hatékony intézménye legyen. Ennyiben saját értékrendje jó-részt megegyezett régi és új bizalmasai - azaz többé-kevésbé az egykori demokratikus ellenzék - markáns véleményegyüttesével. Különbség legfeljebb a tekintetben volt, hogy a sikerorientált amerikai üzletemberrel szemben e radikális nézeteik és nyílt kiállásuk miatt legfeljebb „kudarcélményekben gazdag”, margóra szorított értelmi-ségiek eleve nem sok esélyt adtak „a hatalommal folytatott párbeszédnek”. Az ellen-zék mérsékeltebb szkeptikusai ugyanakkor már azt is eredménynek vélték, hogy egy alternatív kultúrmecenatúra egyáltalán alku tárgya lehet, és bár személyes előnyt nem remélhettek sikerétől, azt is „tiszta haszonnak” vették volna, ha a „szabadság kis körei” némileg bővülnek vagy szaporodnak.
Egy másik értelmiségi típus egyfajta sajátos átmeneti árnyalattal gazdagította a palettát. Ennek képviselői többnyire olyan felvilágosult, pragmatista szellemű tudó-sok, kulturális és felsőoktatási intézményvezetők voltak, akik szűkebb szakmájuk berkein túl is jól ismert közéleti figuráknak számítottak. Többségük párttag volt ugyan, ám a lojalitás tisztségük megkövetelte látszatminimumát nemigen teljesítet-ték túl, sőt olykor még némi deviáns „elhajlást” is megengedtek maguknak a hivata-los „pártvonaltól” - kiváltképp ha azt nyomós szakmai és észérvek is alátámasztot-ták. Ők Soros kezdeményezésében legfőképp a modernizáció s egy bátrabb Nyugat felé nyitás esélyét, sikerrel legalizálható precedensét látták. No meg a praktikus előnyöket: a külföldi ösztöndíjak, a kutatásfejlesztés bővülő lehetőségeit, a vészesen elavult hazai műszerpark innovációját.
Lényegében hasonló indítékok vezették a hangsúlyosan „nyugatosodó”, ambi-ciózus gazdasági káderelit tagjait is - mindenekelőtt a menedzser-továbbképzők (BME, MKKE, OVI stb.) irányítóit s az újfajta „szocialista bankár- és vállalkozótípus” Soroshoz korán kapcsolatot találó prominenseit (például Demján Sándort).
A pártállami „establishment” más elitcsoportjai és érdekalakulatai már koránt-sem fogadták fenntartás nélkül az új kezdeményezést. Bartha emlékezete szerint két vagy három írásbeli előterjesztést tettek a pártvezetésnek, s az ügyet mind a PB, mind a KB-titkárság megtárgyalta. Bár voltak aggályok, ellenvetések, nyílt ellenállás, úgy tűnik, mégsem alakult ki - egyrészt a gazdasági lobby nyilvánvaló helyzeti erőfölénye miatt, másrészt mivel a jelenlévők a kommunista káderpolitika ősbölcsességével zömmel úgy vélték: „a felmerülő problémákat megfelelő személyi garan-ciákkal kezelni lehet.” De vajon mit mondott Aczél György, akinek politikai szeren-csecsillaga épp ekkortájt kezd hanyatlani - alig egy év múlva a KB-titkárság és a PB-tagság magasából egyaránt végleg alászállva? Nos, lényegében ugyanezt mond-hatta. „Megértést tanúsított a gazdaságpolitikusok óhaja iránt, hogy az ügyre lehető-leg pozitív megoldást kell találni”, ám egyúttal jelezte, hogy Soros kezdeményezését határozottan „kanalizálni” kell. Ennek eszközét pedig maga is a „második védelmi vonalban” - a személyi garanciákban látta.9
Hogy a párt keményvonalas káderei, máskor oly éber ideológiai éjjeliőrei ezúttal nem, vagy a szokásosnál csendesebben hallatták szavukat, korántsem jelenti azt, mintha végleg belenyugodtak volna az újabb „imperialista diverzióba”. (Látni fogjuk: a pártközpont különféle csatornáin, az adminisztratív és belügyi vonalon mindvégig megpróbálják majd „kiköszörülni e csorbát”.) Hallgatásuk mélyebb lélektani oka - megannyi esetlegességen: rossz kávén, másnaposságon, alkalmi taktikai megfonto-láson túl - inkább abban keresendő, hogy „a rendszer és a politikai vezetés önbizal-ma, a hagyományos kommunista optimizmus”, mint Csizmadia Ervin is megjegyzi, épp ez idő tájt „1983-1984 környékén tört meg”.10 Való igaz, árulkodóan rosszkedvű nyilatkozatai szerint józanabb pillanataiban mintha maga Kádár is kezdené belátni: a rendszer belső tartalékai kimerülőben vannak, s az ország sokasodó bajával mind-inkább magára marad, hisz sem Keletről, sem Nyugatról nem számíthat komolyabb „válságszanálásra”.
Ama bizonyos orwelli év borongós tavaszi hónapjaiban, úgylehet, hasonló balsej-tések dúlták nem egy PB-tag és KB-titkár kedélyét... Akkor hát, gondolták, miért is ne hallgassák szótlanul a kincstári kasszagép amúgy is egyre ritkább, vidám csilingelését?

A titkárságtoborzás rejtelmei

Ám e sokszereplős, jórészt informális keretek közt zajló játszma ezzel még korántsem zárult le, hiszen láttuk: a tárgyalássorozat taktikai hátterében mindkét fél a leendő intézmény „személyi garanciáira” tartogatta aduit.
Mindenekelőtt megbízható operatív emberekre: titkársági munkatársakra volt szükség. Nem kevésbé fontos - s ha lehet, még kényesebb - feladatnak bizonyult a leendő döntéshozó testület: a kuratórium személyi összeállítása. Végül mindkét fél gondoskodni kívánt a maga „bizalmi összekötőiről” és háttérstábjáról, mely Soros esetében főként a New York-i anyaalapítványt (a Soros Foundation), az állam részéről pedig a megfelelő szolgálati csatornákat (az MTA, az MM, a BM és a pártközpont „illetékeseit”) jelentette.
Az Alapítvány titkári posztját Soros György elsőként Betlen Jánosnak ajánlotta fel még 1983 őszén. Pár hónappal az indulás előtt Forgács Pált is felkérte ugyanerre a tisztre, majd a kuratórium május végi alakuló ülésén - alig félórás ismeretség nyomán - Kardos Lászlót is az alapítvány frissen kinevezett titkáraként mutatta be az újonnan összeült testületnek. A negyedik titkárt: Quittner Jánost utóvégre az MTA delegálta 1984 őszén a már működő Alapítványhoz... Ez a látványos „titkár-dömping” mindazonáltal csak távoli analógiaként idézi a „Pál utcai fiúk” presztízs-vetélkedését és rohamos ranginflálódását, hisz az azonos titulus (mely „főmunka-társként”, „irodavezetőként”, „igazgatóként” csakhamar ígéretesen artikulálódni kez-dett!) ezúttal nagyon is eltérő szerepeket, személyes hatáskört fedett.
Kezdetben mindössze arról volt szó, hogy valaki félállásban, inkább szervezői, mint adminisztratív funkcióban ellássa az Alapítvány körül adódó gyakorlati teendő-ket. E bürokrata szemmel már-már „komolytalan”, amatőr szerepre a Rádió Külföldi Adások Főszerkesztőségénél dolgozó Betlen János több okból is alkalmasnak látszott.
Egyrészt mert „rendes állami állása lévén a hivatalosság szemében is elfogadható jelöltnek tűnt”, másrészt mert múltja és ajánlói (Haraszti, Bence, Kis, Kenedi) révén jó eséllyel valószínűsíteni lehetett, hogy „mégsem BM-es”. E kettős kritérium maka-csul összekapcsolva bukkan fel majd minden visszaemlékezésben11 - aligha vélet-lenül. Soros korábbi ellenzéki ösztöndíjasai szorgosan keresték ugyan a jelölteket -hovatovább a fél értelmiségi szubkultúra visszhangzott az álláshirdetéstől: „Magyar származású amerikai milliomos induló alapítványához titkárt keres!” -, ám e viszony-lag szűk körben (már és még) cseppet sem volt könnyű mindkét feltételnek megfelelő önkéntest találni. A többség „lefeketedett”, állását vesztette - vagy éppen kedve és önbizalma hiányzott e némiképp bizarrnak tűnő és nyilván nem kevés mimikrit igénylő feladathoz, így akik elhárították avagy priuszos állástalanként eleve nem jöhettek számba (például Horváth Zsuzsa, Csákó Mihály és mások), maguk is lelkes „továbbajánlók” lettek, így hát az a paradox helyzet állt elő, hogy a lánc többszörösen körbeért, és a rezignált jelöltek egymást kapacitálták.
Ilyen előzmények után Forgács Pál - a több ellenzékivel atyai jó barátságban álló, a SZETA-s és szamizdatos körökkel diszkréten szolidarizáló, nyugdíjas szak-szervezeti diplomata - bevonása valódi nyereségnek számított az ügy szempontjából. Mellesleg annak, hogy 1984 tavaszán Soros Betlen után Forgácsot is felkérte, a sze-mélyes szimpátián túl több nyomós oka is lehetett. Mindenekelőtt szüksége volt egy idősebb, a másik fél által is respektált, megbízható tanácsadóra, aki Dornbach és Betlen mellett elkíséri tárgyalásaira, és aktívan segíti őt. Másrészt a gyakorlati előkészületek fázisában Soros is belátta: többé nem elég, hogy a háttérből jó néhány barátja, ismerőse asszisztál az ügyben - legfőbb ideje, hogy maga is nyíltan pályára léptesse „csapatát”. Annál inkább, mivel ekkor már nemcsak holmi Jóindulat-játé-kok”, protokolltalálkák voltak napirenden, hanem gyakorlati kérdésekben kemény viták, valódi erőpróbák.

Szerződésfaragás

Egyebek közt épp a leendő Titkárság státusáról és jogköréről... A konfliktus a megállapodás-tervezetek egy sokadik fordulójában támadt, amikor a hivatalos ellen-javaslat egy sor fontos jogosítványt megpróbált elvitatni a majdani Titkárságtól. Eszerint az Alapítvány operatív stábja mind munkajogilag, mind hatáskörét tekintve az MTA hivatali apparátusának alrészlegeként működött volna, gyakorlatilag minden önállóságtól (levelezési, szerződéskötési, aláírási jog stb.) megfosztva. A bürokratikus kényszerzubbony ellen valahány érintett (Dornbach, Soros, Betlen, Forgács) élénken tiltakozott. Legfőképp maguk a „duumvirek”, akik kezdettől egy autonóm kísérlet önkénteseiként szegődtek az ügy szolgálatába, s a legkevésbé sem kívántak be-tagolódni egy pártállami intézmény kétes hierarchiájába. A dologból nem is lett semmi, illetve csak annyi lett, hogy a megoldást elodázva a vitás kérdések rendezését a később kidolgozandó szervezeti és működési szabályzatra hagyták. Betlen és For-gács hallgatólagos egyezség szerint továbbra is „külsősként”, másodállásban vezet-hette a Titkárságot, bár ily módon az adminisztratív napi teendők ellátása időzített bombaként továbbra is ott ketyegett az egész aggályosan kitervelt konstrukció még homályló alagsorában. A konfliktus mégsem volt hiábavaló: hiszen ha mást nem, két fontos tanulságot mindenképp „hozott a konyhára”. Az egyik, hogy ha már a vál-lalkozás nem lehet független, minimálfeltételként feltétlenül ragaszkodni kell leg-alább az érdemi ügyeket és az alapító pénzét kezelő kulcsemberek munkajogi, hatásköri függetlenségéhez. A másik az a kijózanító felismerés, hogy a hónapok óta fab-rikált szerződés önmagában aligha lesz képes az intézményes együttműködés garan-ciáit minden ízében megnyugtatóan tisztázni. Annál kevésbé lesz képes, mivel a vitás kérdések rendre ugyanerre a sorsra jutottak, azaz jobb híján kimaradtak a szövegből - ami ekként egy fennkölten üres szándéknyilatkozattá zsugorodott. A legtöbb szó persze a körülményesen kimódolt „paritásos” struktúra: az „MTA-Soros Foundation Bizottság” definiálására kellett - ám ezen túl szinte alig volt konkrét, gyakorlati értéke a szövegnek. Törölték belőle az önálló jogi személyiség korábbi feltételét, s végül - mint jeleztük - még Soros anyagi kötelezettségvállalását sem rögzítették. (Ez utóbbit amerikai adójogi rendelkezésekre hivatkozva maga kérte elhagyni, jól-lehet a tényleges ok nyilván az volt, hogy e legfőbb ütőkártyát nem kívánta balgán kiadni a kezéből, mielőtt a vállalkozás tényleges értékéről megbizonyosodott volna.) Ám a végleges okiratszöveg éppoly diszkréten hallgat arról is, hogy „ki fizeti a révészt”: azaz a Titkárság és a közös Bizottság működési költségeit, az irodabérle-tet, a rezsit, a döntnöki, szakértői tiszteletdíjakat. (Természetesen Soros fizette.) Ugyanígy kimaradt az okiratból az alapító azon korábbi igénye, hogy a szerződés téte-lesen mondja ki az alapítvány nyitottságát (más magánszemélyek és intézmények csatlakozási jogát), s hogy a dollárjuttatások részbeni vagy teljes forintellenértékét a kedvezményezettek kötelesek befizetni a budapesti alapítványi kasszába. Hasonló-képp nem került bele a szövegbe Soros két korábbi, elvi kikötése sem, miszerint ha a Bizottság másik társelnöke „politikai okból gyakorolna vétójogot, az így meghiúsított programot az Alapító magánemberként - az MTA-Soros Alapítvány Bizottsága kiiktatásával - támogathassa, továbbá, hogy a kuratórium minden döntése a sajtóban megjelenhessen”. Dornbach Alajos egy későbbi kommentárja szerint: „E két utóbbi feltételt - mint evidens jogot - a kormány képviselői az utolsó szerződésváltozatból kérték kihagyni. Beértük szóbeli megállapodással.”12

A „Bizottság-együttes”

Ám a jogi gyürkőzések kimerítő taglalása helyett lássunk inkább egy üdítőn személyes kérdést: vajon kik és miként kerültek a „Bizottságba” - e kvázialapítvány kvázikuratóriumába?
Az egykori kulcsszereplők (Dornbach, Kulcsár, Bartha) szerint Soros voltaképp szabad kezet kapott, hogy kiket hív meg e vele együtt eredetileg ötfősre tervezett grémiumba. Mégis: mind a széles körű előzetes puhatolózás, mind a végleges lista (Kulcsár Kálmán, Csizmadia Ernő, Hankiss Elemér, Vámos Tibor) arra vall, hogy az Alapító maga is a kölcsönös elfogadhatóság szempontját igyekezett érvényesíteni.
Kulcsár társelnöki szerepét részben hivatalos akadémiai rangja (társadalomtu-dományi főtitkár-helyettesi tiszte), részben az a bizalmi előtapasztalat indokolta, mely korábban az 1982-83-as amerikai ösztöndíjutak ügyében vállalt közvetítő szerepe13 nyomán alakult ki jobbára konsziliáns, megegyezésre hajló személyéről. Csizmadia Ernőt, a Közgazdaságtudományi Egyetem rektorát egyebek közt Donáth Ferenc, Tardos Márton és Nicholas Salgo nagykövet javasolta. (Helyét - kevéssel az alakulást követő váratlan halála után - Vályi Gábor, az Országgyűlési Könyvtár egykori igazgatója, az Országos Könyvtárügyi Tanács elnöke vette át.) Vámos Tibor, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének igazgatója, egy sor akadémiai bizottság oszlopos tagja amolyan „konszenzusos” jelöltként került szóba: személyét a hivatalos akadémiai és pártvonalon keresztül egyrészt Tétényi Pál, másrészt régi jó ismerősként Litván György ajánlotta Sorosnak. (Utóbb ő lett a sok személyi változást megérő nagykuratórium „doyenje”, egyetlen tisztségében máig megmaradt tagja - a kezdettől különleges státusú Vásárhelyit és Dornbachot nem számítva.) Protokollszempontból talán a pártonkívüli, címtelen-rangtalan kutató: Hankiss Elemér személye nyomott legkevesebbet a latban, ámbár ezt kellőképp ellen-súlyozta, hogy az invenciózus, sokat publikáló és ekkor már nemcsak idehaza ismert szociológus egy korábbi amerikai útján közvetlen ismeretségbe került Sorossal, mi több Vásárhelyivel, Litvánnal, Konráddal és másokkal együtt kezdettől beavatottja volt az alapítványi tervezgetésnek. Ehhez az öttagú „Bizottság-együtteshez” - for-málisan tanácskozási joggal, bár olykor nagyon is érdemi beleszólással - hatodikként Dornbach Alajos csatlakozott mint a leendő alapítvány jogi képviselője.
E szolid és „pódiumképes” kezdő stáb hivatalos jóváhagyása nem is ütközött komolyabb akadályba. Annál inkább további bel- és kültagokkal (kuratóriumi, szak-kuratóriumi és titkársági munkatársakkal) való bővítése, ami ezt az induláskori „mosolytablót” csakhamar egy sor „személyzeti probléma” baljós árnyával komorította. Egyet közülük máris jeleznünk kell, mivel fontos háttéradalékként szorosan ide tartozik. Eszerint Soros nem utolsósorban azért is mellőzte a kezdő kuratóriumból a politikailag „kényesebb” - '56-os múltú vagy nyíltan ellenzéki - jelölteket, mivel a vendégkutatóként ekkor még Amerikában tartózkodó Vásárhelyi Miklóssal folya-matosan konzultálva már elhatározta, hogy „személyes képviselőjeként” a nyár végétől gyakorlatilag rábízza majd alapítványa irányítását, s így méltán számított arra, hogy a keményebb „személyzeti” erőpróba még hátravan. Persze, arra is, hogy Vásárhelyi bevonása - ha sikerül a Nagy Imre-per egykori elítéltjét a kádári appará-tussal elfogadtatnia - egyben mentesíti majd a további személyi alkuk terhei alól. Mint ahogy - s ennyit talán megelőlegezhetünk - az Alapítvány végül is legfőképp az ő személyes karizmájának, okos és fáradhatatlan „diplomáciázásának” köszönhette sikerét. Mert bár elindításában közvetlenül nem vett részt, az amivé lett, utóbb mégiscsak jórészt az ő „műve” - miként azt Soros György máig is készséggel elismeri.

A célegyenesben...

Egy, az Agitációs és Propaganda Bizottság számára készült belső jelentés arra vall, hogy az MTA-val aláírandó megállapodást a végleges jóváhagyás előtt egy ad hoc pártgrémiummal még külön is véleményeztették, bár a végső szót nyilván az MSZMP KB Titkársága és személy szerint Kádár mondta ki az ügyben. „A megállapodás megkötését - szól a jelentés - a rendelkezésünkre álló információk szerint a folya-matba bevont Esztergályos Károly (Külügyminisztérium), Rátkai Ferenc és Boross Róbert (Művelődési Minisztérium) ellenezték, Maróthy László, Marjai József és Fekete János (Magyar Nemzeti Bank) helyeselték.” Ugyanez a dokumentum arról is tudósít, hogy „az MTA a megállapodás végleges szövegét 1984. május 4-én terjesztette elő a Nemzetközi Kutatási-fejlesztési Kapcsolatokat Koordináló Bizottság elé, amely egyetértett vele. Sarlós István miniszterelnök-helyettes, a Tudománypolitikai Bizottság elnöke május 16-án járult hozzá a megállapodás aláírásához. Ez végül május 28-án történt meg, az MTA részéről Láng István főtitkárhelyettes volt az aláíró.”14 E két utóbbi aktus között: május 22-én még az MSZMP PB is áldását adja a megállapodásra. A jegyzőkönyv szerint az ülés 20. napirendi pontjaként „Aczél György elvtárs szóbeli bejelentése alapján a Politikai Bizottság tudomásul veszi a Magyar Tudományos Akadémia és a Soros-Hungarian Fundation [sic!] közötti együttműködési szerződésről adott tájékoztatást; a szerződés aláírásáról hír jelenik meg”.15
A BM - máig botrányosan hányatott utóéletű - titkos jelentései szerencsére további fontos háttérinformációkat is megőriztek, így például egy március elején kelt „hálózati” napihír szerint „George Soros magyarországi hivatalos partnerei felé jelezte, hogy Miké Uretzky USA és Leslie E. Grayson angol állampolgárok társa-ságában 1984. március 11. és 16. között beutazik hazánkba, a »Soros-alapítvány« aláírási aktusára, melyet március 15-ére(!) terveznek. Március 13-án 9 órára a Fórum Hotelbe kérette a Budapesti Műszaki Egyetem, a Marx Károly Közgazdaságtudo-mányi Egyetem és az Országos Vezetőképző Központ korábban már vele kapcsolatba került képviselőit. Az előzetes adatok szerint a három intézmény évente 500 000 USA dollár felett rendelkezik szakemberek kiutaztatására.”16 Soros „hazánkba érkezése” és magánprogramja mellesleg már vagy három éve a „titkosszolgálati esemény” rangjára emelkedett, s az ellenzékiek ismételt ösztöndíjmeghívásai folyamatosan ébren is tartják a személye iránti megkülönböztetett figyelmet. „G. Soros amerikai állampolgár - tudósít egy másik jelentés17 - a belső ellenzék aktív támogatójaként 1982 óta áll a szerv szoros ellenőrzése alatt” -jóllehet az első (fennmaradt) napihír, mely a New York-i Open Society Fund létrejöttéről tudósít, még 1981. szeptemberi keletű.18
1984 kora tavaszán feltűnően megsokasodnak a belügyi információk, beszédes jeleként annak, hogy a „szerv” maga is éberen követi az alapítvány felgyorsult előkészületeit, így például több napi jelentés is beszámol a nemrég kinevezett buda-pesti amerikai nagykövet közvetítő szerepvállalásáról. „N. Salgo - tudatja március elején egy BRFK-s hírforrás - február 17-én fogadást adott olyan személyek részére, akik közreműködő partnerként számításba jöhetnek a George Soros-féle alapítvány magyarországi ösztöndíjainak odaítélésében. Jelen volt dr. Horváth László, az Or-szágos Vezetőképző Intézet igazgatója, dr. Csáth Magdolna, az OVK igazgató-helyettese, Boros Zoltán, a Budapesti Műszaki Egyetem gazdasági igazgatója, Mózes László, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik intézetének igazgató-ja, valamint Nagy Bálint, a MÉM Mérnök- és Vezetőképző Intézet munkatársa. A megjelentek előtt Salgo kifejtette, hogy a lebonyolítást megkönnyítené, ha magyar személyre bíznának egyes feladatokat. Közölte, hogy a személyt illetően Eörsi Gyulá-ra, az ELTE rektorára gondolt, akivel igen jó személyes kapcsolata van.”19
A fentiek alapján úgy tűnhet: az Alapítvány több szálon futó és tavaszra egy sor döntési fórumon sikerrel túljutott ügye végül is célegyenesbe ért, s a hátralevő for-mális aktust már semmi sem képes meghiúsítani. Holott csalóka látszat ez... A bi-zonytalanság, a bürokratikus obstrukció egészen a legvégső pillanatig eltartott, s az utolsó, nem várt akadályon: a „szervezeti és működési szabályzaton” kis híján elbukott minden. A „szakértői szinten” (Ransburg, Tardos - Dornbach, Forgács közt) ekkor már hónapok óta folyó SZMSZ körüli alkudozás akkor vett drámai fordulatot, mikor egy nappal az ünnepélyes aláírás előtt kiderült: voltaképp az egész megál-lapodás a levegőben lóg, miután az alapszerződést légies „szándéknyilatkozattá” karcsúsították, s a tényleges ügyrendi garanciákat rögzíteni hivatott SZMSZ-ről a feleknek sehogy sem sikerült megállapodniuk. E nyílt botránnyal fenyegető hírt Kulcsár (a részletekbe mindaddig be nem avatott, leendő társelnök) maga is bosszú-san fogadta, nyomban utasítva az Akadémia két jogászát, hogy az „SZMSZ-faragók-hoz” csatlakozva másnapra készítsék el az iratot. „Egy órával az aláírási ceremónia előtt tudtunk csak megállapodni - emlékszik Dornbach -, úgyhogy amikor az aláírásra sor került, a végleges szöveget még javában gépelték valahol az épületben. Nem baj, mondtuk, majd utólag aláírjuk.”20
Nos, nem írták - sem akkor, sem azután... Az együttes rohammunkával tető alá hozott SZMSZ-t Tardos József, az MTA nemzetközi osztályának vezetője ugyanis utóbb több ponton megtámadta, s lényegi hatásköri szűkítések nélkül nem volt haj-landó ellenjegyezni. Az Alapítvány már javában működött - ám működésmódjáról még jó fél éven át makacsul tovább folyt az áldatlan, bürokratikus kötélhúzás. Eladdig, míg a kötelet - mindkét végén egyszerre - el nem ejtették... Az SZMSZ-ből utóvégre nem lett semmi - legfeljebb a hiányából: egy kis híján botrányos jelenet, amit ősszel Soros rendezett Aczél parlamenti hivatalában az alapítványi Titkárság önállóságát követelve... Ám ez már egy újabb fejezet.
Május 28-án az Akadémia Tudós Klubjában Láng István és Soros György számos alkalmi meghívott szeme láttára ünnepélyesen szignálta az MTA és a New York-i Soros Foundation együttműködési megállapodását - az Alapítvány voltaképpeni alap-okmányát. Amolyan „bensőséges”, pártállami protokollesemény volt ez - a KB-határozathoz híven egyedül a Népszabadság tudósított róla egy másnapi, sokadik oldalas rövidhírben. A fogadással egybekötött, zártkörű rendezvényen az Akadémia, a művelődési tárca és az amerikai követség képviselőin túl néhány kormányzati és pártbeli notabilitás is megjelent - főként a megállapodást tulajdon sikereként ünneplő pénzügyi, gazdasági vezetés köréből (Marjai, Bartha, Fekete János stb.). Némi feszélyezettség azért mégiscsak lehetett21 a magánerős „dollárdiplomácia” és az államszocialista kultúrsznobéria e nem mindennapi randevújában. Máskülönben a művelődési tárca legfőbb külügyi reszortosa pezsgőspohárral a kezében aligha érez késztetést arra, hogy az ötvenes évek fanyar társasági poénját bizalmaskodón felújít-sa: „Pompás alkalom, hogy ki-ki zárkatársat válasszon magának...”


Jegyzetek

1 Számos sajtóinterjún kívül egyebek közt A lehetetlen megkísérlése (2000 Egyesület, Bp., 1991), Krisztina Koenen, Ő a Soros! (AB OVO, Bp., 1995), a Soros ön Soros. Staying Ahead ofthe Curve (John Wiley and Sons Inc. New York, 1995) című kötetekben.

2 A diplomáciai előzmények ez idő tájt legfeljebb a szereplők szórványos utalásaiból ismer-hetők, minthogy ezzel kapcsolatos emlékeztetők, követutasítások, követjelentések - Szent-Iványi István volt külügyi államtitkár és a Külügyminisztérium Dokumentációs Osztá-lyának közlése szerint - sem a Külügyminisztérium 1990 előtti irattárában, sem a Külügyi Intézet archívumában nem találhatók. Majdani iratrendezések, titkosítási feloldások nyo-mán azonban nem kizárt, hogy még lappangó, érdemi dokumentumok is előkerülnek. Ez annál is kívánatosabb lenne, mivel az egykori szereplők emlékezései nem egy részlet kérdésben nagyvonalúan feleselnek egymással - például abban, hogy voltaképp ki kezde-ményezte a kapcsolatfelvételt... Soros: „Felkerestem a washingtoni magyar nagykövetet, aki tájékoztatta a kormányt, és legnagyobb meglepetésemre pozitív választ kaptam.” (A lehetetlen megkísérlése, 21) - Bartha: „Úgy emlékszem, ez még 1983 elején volt. Soros úr akkoriban aratta első sikereit, ami odakint elég nagy sajtóvisszhangot kapott, és azt hiszem, a washingtoni követség vagy a New York-i konzulátus küldött haza egy terjedelmes monográfiát, ami bemutatta, hogy ő mekkora pénzügyi zseni. [...] Ezt mi megkaptuk, rám szignálták ki, majd léptünk, hogy felvegyük vele a kapcsolatot, és valami módon meg-próbáljuk itt is üzleti szerepvállalásra bírni.” (HINT/Bartha, 2)

3 A program legkorábbi előzményei még 1979-re nyúlnak vissza, amikor is Soros egy budapesti útja során gyerekkori barátjának, Litván Györgynek bizalmasan jelzi, hogy „szívesen támogatna olyan magyar írókat, akik a rendszernek nem kedveltjei, akik erre érdemesek és rászorulnak”. Litván elsőként Eörsit és Csurkát ajánlja, néhány könyvüket „referenciaként” utólag el is juttatva Amerikába. Eörsi - akiről kiderül, hogy Sorosnak úgyszintén gyermekkori ismerőse - csakhamar meg is kap egy hosszabb New York-i ösztöndíjat -, s ő az, aki Bence Györgyöt, Kis Jánost, Kenedi Jánost s az ellenzék több más tagját Sorosnak beajánlja. Ettől kezdve a kör kitágul, a jelöltek kiválasztásában és közvetítésében mind többen (Litván, Bence, Kis, Kenedi, Haraszti stb.) segédkeznek. Az első csapat kiutazását 1982 őszén - melynek tagjait formálisan a New York-i Egyetem hívja meg - állítólag oly módon sikerült elérni, hogy egy hitelfelvételről Amerikában tárgyaló magyar delegációnak diszkrét „ráadásként” a szerződés mellé a Soros által meghívott ellen-zékiek névsorát is odatették. Később több állandó megbízott révén is próbáltak szervezett kereteket biztosítani az Open Society Fund meghívásos ösztöndíjprogramjának. 1983-tól vagy négy éven át a legfőbb kinti szervező Lónyai Mária volt, míg idehaza Kovács Mária (Bence György felesége) kapott a szervezői feladatokra írásos meghatalmazást. A nyolc-vanas évek második felében ismét csak Litván György vállalt oroszlánrészt a program itthoni koordinálásában, aki egyben az MTA-Soros Alapítvány külföldi ösztöndíj kurató-riumában is bizalmi szerepet töltött be „az Alapító személyes képviselőjeként”. Emellett mindinkább bekapcsolódtak egyes Amerikában oktató magyar professzorok és intézmény-vezetők is - például Ránki György, Szelényi Iván vagy Deák István. Utóbbi, aki a Columbián a Kelet-Európa Intézetét vezette, 1984-től külön keretegyezményt köt Sorossal évente tíz magyarországi társadalomtudományi ösztöndíjas fogadására. A jelöltlistákat részben Deák, részben itthoni hivatalos partnere: Kulcsár Kálmán állította össze, aki mint visszaem-lékezéseiben írja, Radics Katalin és a pártközpont révén egyben a kényesebb, ellenzéki jelöltek útlevelének kijárásában is segédkezett. (Lásd Kulcsár K., Két világ között. Rend-szerváltás Magyarországon 1988-1990, Akadémiai Kiadó, Bp., 1994, 34, 1984-től.) A prog-ram ennek révén utóbb kiszélesedett és más - főként keleti parti - egyetemekre, kutató-intézetekre is kiterjedt (New York University, Columbia, Philadelphia, Bloomington, Stan-ford, Berkeley stb.). A nyolcvanas évek során együttvéve több mint száz hazai tudós és művész jutott ki az Open Society Fund meghívásai révén zömmel az USA, kisebb részt Nyugat-Európa egyetemeire és kutatóközpontjaiba. A félhivatalos ösztöndíjprogramot -mely távolról sem csak „magyar érdekű” volt, hiszen általa Soros számos cseh, lengyel, orosz és más kelet-európai ellenzékit is különféle ösztöndíjakhoz juttatott - az egykori ma-gyar titkosszolgálatok is élénk figyelemmel kísérték, mint azt a kötetvégi dokumentumtár idevágó III/I-es és III/III-as szemelvényei is mutatják.

4 Soros György, A lehetetlen megkísértése, i. m., 20 - Egy másik interjúkötetben - Ó a Soros! - ugyanerről nemivel kritikusabban szól: „Az ellenzékiek hamarosan úgy vélték, hogy az ösztöndíjasok kiválasztása nem jól zajlik. Titkos, nem nyilvános eljárás volt, és az ellen-zékieket úgymond azért fizettük, hogy lázadjanak. Bizonyos fokig ez hitelrontó volt, azzal vádolták őket [többek közt Rényi Péter a Népszabadság hasábjain - N. B.], hogy ellenzék-iségükkel saját karrierjüket egyengetik. Akkor jutott eszembe: talán megengednék nekem Magyarországon, hogy egy alapítványt hozzak létre.” Ó a Soros! i. m., 105. (A fordítás néhány értelemzavaró hibáját utólag korrigáltam - N. B.)

5 Idézi Dérer Miklós, a pártközpont egykori munkatársa a KB Agitációs és Propaganda Bizottsága számára készített 1988. március 17-i keltű jelentésében. (Teljes szöveggel lásd az 56. dokumentumot!)

6 Az egykori keleti tömbön belül egyedül a lengyel jogrendben voltak hatályos rendelkezések az alapítványok legális működésére vonatkozóan. A 1981 decembere után diplomáciai elszigeteltséggel és súlyos pénzügyi-gazdasági válsággal küszködő Jaruzelski-rezsim ugyanis egyebek közt éppen e polgári jogintézmény révén próbálta „a nehéz sorsú haza iránti szolidaritására” bírni s ezáltal közvetve becsalogatni az amerikai lengyel tőkét az országba.

7 Lásd a szerző által készített háttérinterjúk - továbbiakban: HINT - anyagában Bartha, Dornbach és Betlen visszaemlékezéseit!

8 HINT/Bartha, 3.

9 HINT/Bartha, 5 - megjegyzendő, hogy a hivatalos iratok közt nincs nyoma annak a Vámos Tibor által többször is nyilvánosan hivatkozott háttérepizódnak, miszerint Aczél György kis híján pártfegyelmit kapott az Alapítvány melletti kiállása miatt. Mindezt egykor maga Aczél terjesztette, aki szerint pártközponti ellenlábasai: Pál Lénárd és Berecz János voltak az állítólagos apparátusi intrika fő furorjai.

10 Csizmadia Ervin, A magyar demokratikus ellenzék. 1968-1988, T-Twins, Bp., 1995, l, 296.

11 HINT/Betlen/Dornbach/Forgács/Kardos.

12 Dornbach Alajos, Az 1984-1992 között megkötött legfontosabb szerződések összefüggései, in Soros Alapítvány Évkönyv, 1991, 167.

13 Arról a 3. számú jegyzetben már részletesen felidézett, Soros által finanszírozott, félhiva-talos ösztöndíjprogramról van szó, amely a Columbia Egyetem Deák István vezette Kelet-Európai Intézetéhez kötődött, és amelyben Kulcsár - akadémiai főtitkárhelyettesi minőségében - egyfajta jószolgálati szerepet vállalt az itthoni jelöltek kiutazásának meg-könnyítésével. Lásd Kulcsár Kálmán, Két világ között, i. m., 35, valamint HINT/Kulcsár, 5-6.

14 Lásd Dérer Miklós fent hivatkozott - 1988. március 17-i - jelentését!

15 Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság május 22-én megtartott üléséről, 12 - MOL 288. fond 5/911, őe.

16 BM III/III - 5-1/6/84.

17 BMIII/III-204/5/84.

18 BM III/III - 224/3/81.

19 BRFK - 73/5/84.

20 HINT/Dornbach, 14.

21 Erre vall többek közt Dornbach egy személyes háttéradaléka is: „Soros - tőle nem szokat-lanul - pár perc késéssel érkezett. Az MTA protokollfőnöke, egy hölgy, rendkívül izgatottan kérdezte tőlem, hogy oda tudom-e adni neki Soros György felszólalásának szövegét. Jeleztem, hogy nincs előre megírt szöveg. Erre élénken érdeklődni kezdett, hogy vajon miről fog Soros úr beszélni. Kíváncsiságát nem tudtam kielégíteni. Nagy élvezet volt nézni a jelenlévők feszült várakozását, ahogy végül Soros elkezdte mondókáját a nyílt társadalom eszméjéről beszélve. Betlen különben egy partizánakcióval megszervezte, hogy a televízió egy riportere kamerával megjelenjen, az akadémiai rendezők azonban eltanácsolták...” Részlet D. A. egy, a szerzőhöz írott adatközlő leveléből.

Kiadványok