Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Így látjuk mi '99
Szerző:
Sorozatcím:
If You tényfeltáró kiadványok
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
2000
Kiadó:
Soros Alapítvány
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
középiskola, If You... társadalmi-tényfeltáró program, középiskola, szexualitás, bűnözés, ifjúság, másság
Állomány:
If You tényfeltáró kiadványok
Megjegyzés:
Daróczi Gábor felelős szerk.
Annotáció:
ISBN:
963 9049 31 X
ISSN:
Raktári jelzet:
E

ÍGY LÁTJUK MI
A Soros Alapítvány "If You ... társadalmi - tényfeltáró" programjának kutatási anyagai '99

Egy trilógia harmadik kötetét tartja kezében a tisztelt olvasó.

A Soros Alapítvány If you társadalmi-tényfeltáró programjának keretében elkészült könyvet. Mondanivalója most is az, mint az eddig köteteknek: mi foglalkoztatja a mai középiskolás korosztályt, mit lát problémának, milyen próbatételek várnak rájuk az életben. Sok témában érkeztek '99-ben is pályázatok: a vallástól kezdve, a homoszexualitáson keresztül egészen a határainkon kívül élő magyarság helyzetéig. Mind nagyon komoly, a felnőtt társadalmat is naponta foglalkoztató kérdések, melyek során a felmerülő problémákra nem csak a diákok, de sajnos a felelős posztokon lévő "illetékesek" sem mindig tudnak megoldásokat adni. A diákok ebben a könyvben - és azokban a pályázatokban, melyek itt sajnos nem jelenhettek meg - nem tesznek egyebet, mint megmutatják nekünk, hogy hol vannak azok a területek, ahol a megértés, az odafigyelés, a törődés a leginkább hiányzik. Ahol a gyermekkori "elkallódás" egyenesen vezet a felnőttkori bűnözéshez, ahol az a tény, hogy kollégista-e valaki vagy sem milyen nagy mértékben befolyásolja későbbi tanulmányait.

Ajánlom mindazoknak ezt a könyvet, akik szeretnének egy kicsit bepillantani a mai fiatalság gondolataiba, akik szeretnének egy kicsit más szemszögből pillantást vetni korunk sajátos helyzetére. Az 1997-ben indult kísérlet azt igyekezett felmérni, hogy mennyire érdeklődnek a mai fiatalok a közélet történései, az ország "lelkiállapota" iránt. Három év elteltével úgy fejezheti be az Alapítvány a programot, hogy bizton állíthatja, a fiatalság mindenre nagyon figyel. És nemsokára ők lesznek azok, akik a döntéseket hozzák majd.

Daróczi Gábor
Programkoordinátor
Tartalom

A diákéletről A fiatalok és a nemi élet A mai társadalom és a fiatalság Jelen és jövő

A diákéletről

"A tanulók talán úgy érzik, hiába mondják el véleményüket, úgy sem történik semmi."

Én... elsőéves szivarjelölt

Kocsis Attila, Déczi Balázs, Ács Viktor, Gaszner Ferenc

I. A szivaravatókról általában

A szivaravató* nem más, mint egy közösségi befogadó szertartás. Ez az általános megfogalmazás azonban nagyon is tág tartalmat takar. Egyaránt magába foglalja a durva és megalázó "szivatásokat", és a meghitt, ünnepélyes, leginkább a hajdani kisdobos- és úttörőavatásokra emlékeztető ünnepségeket. Tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy az átlagosközépiskolai avatás e két végpont között helyezkedik el és mindig az iskola szellemisége, az érintettek és a tantestület hozzáállása dönti el, hogy az avató pozitív, avagy negatív előjellel marad-e meg az elsősök emlékeiben.

A magyar középiskolák túlnyomó többségében tartanak valamiféle rendezvényt, amelynek az a célja, hogy az iskola legfrissebb polgárai megismerhessék egymást, a közösség előtt megmutathassák értékeiket és gyengéiket, valamint a közös élmények (némely esetben szenvedések) hatására az iskolába kerülő egyének közösséggé szerveződjenek.

Nem minden középiskolában tartanak azonban szivaravatót. Ennek több oka is lehet, a legfontosabbak talán a következők:

*Megjegyzés: Munkánk során az elsőévesek többféle megnevezésével találkoztunk (gólya, szecska, bundás, Móriczka stb.). A könnyebb érthetőség kedvéért a szövegben mindenhol a "szivar" elnevezést alkalmazzuk.

II. Hogyan zajlik le egy szivaravató?

Ha a címben feltett kérdésre egy mondatban kellene válaszolni, akkor azt mondhatnánk, hogy mindegyik másképpen. Valóban, az elsősök közösségbe fogadását, annak szabályait, menetét mindenekelőtt maga az (iskola) közösség határozza meg. Néhány intézményben, mint a későbbi példákon látni fogjuk, a szokások tradíciókká merevedtek, az adott évfolyamnak, mindenekelőtt a negyedikeseknek nem sok lehetőségük van változtatni rajtuk. Ez egyrészt nagyon kényelmes megoldás, másrész viszont behatárolja az alkotó fantázia szárnyalását.

Ha viszont kizárólag a negyedikesekre van bízva az avatás megszervezése, a színvonal igen hullámzó lehet.

Az elsősök számára alapvető fontosságú, hogy már az iskola legelején megismerjék társaikat és az általános iskolától eltérő, új követelményeket. Ugyanilyen fontos ez a gyors közösségépítés az oktatási intézmény számára is, hiszen így lecsökkenthető az az időszak is, amíg az elsősök beleszoknak, belerázódnak az új keretekbe. Az egységesebb osztályközösséggel a munka hatékonyabb és a diákok is jobban motiváltak, jobban magukénak érzik az iskolát.

Az avatásnak alapvetően kétféle módja van: lehetséges az elsősök számára rendezett gólyatábor ill. külön esemény keretében.

III. A gólyatábor

Az év eleji táboroztatás inkább a főiskolákon, egyetemeken terjedt el, hiszen itt az évfolyam tagjainak ritkán van együtt órájuk, nagy szükség van olyan alkalmakra, amikor az egész évfolyam együtt van és a gólyák megismerhetik egymást.

A táboroztatás csak a jó közösségi szellemű iskolákra jellemző, hiszen a cél érdekében nem csak elkötelezett pedagógusokra, hanem lelkes, de egyúttal felelősségteljes diákokra is szükség van. A tábor minden részvevő számára előnyös, hiszen az elsősök a fenti okokból szívesen vesznek részt benne, a szervező diákok pedig - akik ha nem is a diákönkormányzat tagjai, de mindenképpen a helyi kisközösség központi alakjai - kitüntetésnek, jutalomnak fogják fel a táborozást.

A tábor programjai között szerepelnek különféle vetélkedők, túrák, amelyek mind a közösségi szellemet erősítik. Nem általános, hogy az elsősök a gólyatáborban mondják el esküjüket.

A szivaresküről a későbbiekben részletesebben is szót ejtünk.

IV. A szivaravató

A szivaravatónak nincs általánosan elterjed időpontja. Praktikus okokból a legtöbb iskolában a tanév elején tartják, általában iskolai ünnepségekhez kapcsolódva. Nálunk, Székesfehérváron a szivaravató december hatodikához, Mikulás- naphoz kötődik.

Mielőtt azonban belemélyednénk az avató leírásába, szólnunk kell néhány szót az azt megelőző eseményekről. Az elsőst ugyanis az iskola társadalma mindaddig nem tekinti teljes jogú tagnak, amíg meg nem történik az avatás. Mivel a szivar így bizonyos mértékig "törvényen kívüli", a negyedikeseknek "joguk van" tőlük bizonyos szolgáltatásokra, dolgokra. Ezen előjogukat a végzősök igen hevesen, sokszor még a tanárok ellenében is védik. Arra hivatkoznak, hogy elsősként őket is "szívatták" (méghozzá sokkal durvábban, mint ahogyan most ezt ők teszik).

A negyedikesek követelései között a sütemények mellett igen gyakran szerepel a palacsinta, amelyet minden elsősnek "fejadóként" (általában 10 darabot) be kell szolgáltatnia. Előnye, hogy egyszerűen, gyorsan elkészíthető és az eltérő töltelék miatt változatos. Persze sok esetben az elsősök sem maradnak adósok és borsot, csípős ketchupot tesznek a palacsintába.

A tettes kideríthetetlen, így következhet a kollektív bosszú.

A nagyobb iskolákban a negyedikesek számára problémát jelenthet a potenciális áldozatok kiszűrése. Ezt elősegítendő, sokszor megkövetelik az elsősöktől megkülönböztető jelek viselését meghatározott napokon, illetve adott ideig. Ezeket a jeleket csak a tanári szigor korlátozza, általában utalnak a szivarok gyarló mivoltára (pl.: a hátra erősített, kék alapon fehér T betű; nyakban lógó fogkefe; papírból készült gólya).

Az avatási adminisztráció megkönnyítésére az elsősöknek olyan papírlapot kell maguknál hordaniuk, amelyre a végzősök rávezethetik a tapasztalt hiányosságokat. Ha valakinek sok van a rovásán (káderlapján, zöldkártyáján), akkor biztosan számíthat rá, hogy az avatáson a negyedikesek külön feladatot találnak a számára.

Az avatás íratlan szabálya, hogy amennyiben az osztályok között nincsen megállapodás egységes avatásról, úgy minden végzős osztály csak a saját elsőseinek adhat feladatokat.

A szivaravatás lényegében egy vetélkedő, amelyben az elsősök csapatokban oldják meg a feladatokat. A legelső feladat általában egy olyan dal készítése és eléneklése, amely az iskolai (kollégiumi) élet eseményeit, a szivarok nehéz sorsát dolgozza fel. A most következő versike a sárospataki Móricz Zsigmond Kollégium "Móriczka"- avató műsorán született:

Barátokkal gyakran összejöttünk,

Megettük a maradék kaját.

Mindenféle nagy terveket szőttünk,

Hogy holnap végre otthon ehetünk.

Szenvedéllyel készültünk a showra,

Elragadtak gondolataink.

Éreztük, hogy rosszul énekeltünk,

Tán sejtettük, hogy lesznek kínjaink.

Ábrándos szép napok,

Álmatlan éjszakák,

Nem hittem el, hogy reggel felkelek.

De szól a BNK, és minden elmúlt már,

Mit álmodtam a nyári napokon.

A vetélkedő feladatai olyan sokrétűek, hogy teljes bemutatásukra itt most nem vállalkozhatunk. Ízelítőül azonban álljon itt néhány példa az ország különböző részeiből:

Deák Ferenc Gimnázium, Szeged:

Teleki Tehetséggondozó Kollégium, Budapest:

Teleki Blanka Gimnázium, Székesfehérvár:

A vetélkedőt eredményhirdetés, díjátadás zárja. A szivaravató fénypontja azonban mégis az eskü, amely után a szivarok a közösség teljes jogú tagjaivá válnak.

V. A fogadalom

Egyes avatók hangulata és hangneme jelentősen eltér a fent leírtaktól. Itt a hangsúly nem a vidámságon, hanem az ünnepélyességen van, sokkal jobban érződik az esemény befogadó, felavató jellege. Az elsősök verses, zenés ünnepi műsort adnak, amire a szülők is hivatalosak

Ilyen példával találkoztunk a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban. Az elsősök itt nem esküt, hanem fogadalmat tesznek:

FOGADALOM

Én ………………………………… az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium első osztályos

tanulója, szüleim, tanáraim előtt ünnepélyesen fogadom, hogy ifjúságom szép idején: az előttem álló diákévek alatt minden feladatomat lelkiismeretesen fogom elvégezni.

Istentől kapott tehetségem szerint szorgalmasan tanulok. Az iskolában és az iskolán kívül is Kossuth-diákhoz méltó módon viselkedem.

Szüleimnek engedelmeskedem, tanáraim tanácsát megfogadom, diáktársaimmal békességben élek. Az iskola múltját és szép hagyományait igyekszem megismerni, jó hírét pedig

tanulmányi eredményeimmel erősíteni.

Fogadom, hogy tiszta lelkű és tiszta erkölcsű, hazámat és embertársaimat szerető diák maradok.

Az iskola szellemiségét kifejező apostoli intelem szerint igyekszem úgy élni, hogy minden dolgom "szeretetben menjen végbe".

Minden szellemi képességemmel és lelki erőmmel azon leszek, hogy most elhangzott fogadalmamat Isten segítségével megtartsam! Úgy legyen!

A fogadalom szövege is teljesen más hangvételű, mint a korábbi szivaresküké. Az ünnepi alkalomhoz igazodva teljesen hiányzik belőle a diákos frissesség, a humor, hangneme patetikus, emelkedett. Tükrözi az iskola keresztény szellemiségét és a konkrétumok helyett az általánosan megfogalmazott erkölcsi, emberi értékekre épít. Hogy ezt mennyire veszik komolyan, arról álljon itt az iskola kisdiákjainak vallomása:

VI. A szivareskü

Joggal mondhatjuk, hogy a diákfolklór jellegzetes megnyilvánulási formája a szivareskük szövege. Megtalálható bennük az ünnepélyesség, a negyedikesek nem titkolt felsőbbrendűségi érzése, a humor és a sorok között ott lapulnak az iskolai, kollégiumi élet elengedhetetlen (?) kellékei: süti, alkohol, vetett ágy, stb.

Kutatásaink során igen sok esküszöveggel találkoztunk. Sajnos mindegyik bemutatására pályázatunk nem vállalkozhat, így példaként csak a nekünk legjobban tetszőt hozhatjuk fel. A következő fejezetben található mellékletben azonban párat összegyűjtöttünk, tanulságos olvasmányok.

Kedves Elsősök, Tisztelt Szülők és Jelenlévők!

Azért gyűltünk ma itt össze az Úr 1998. évében, október havának 16. napján, hogy ápoljuk a jó öreg alma máter évtizedes tradícióinak egyikét. Ennek az a lényege, hogy a szecskák igazi, tiszteletbeli gimnazistákká váljanak. A jelvényt pedig azért kapják, hogy tűként villanjanak ki a szénakazalból, nevüket mindenki megismerje, ismeretlenből ismertté váljanak és nem utolsó sorban azért, hogy évek múlva szeretettel emlékezzenek az első gimnáziumi évre, s persze ránk, negyedikesekre.

Először is az összes gimnazistát megkérjük, hogy: "Esküdjetek meg, hogy csak a tiszta gatyamadzag varázshatalmában hisztek! Esküszünk'

És most következzék az eskü. A negyedikesek kérdéseire egybehangzó: "Értem! A negyedikeseknek mindig igazuk van!" választ várjuk. Kezeiteket tegyétek e szent helyre, a szívetekre és a fejetekre és ismételjétek utánam:

Én, x.y. (itt a neveteket mondjátok), itt a kupaktanács előtt fogadom, hogy a következő pontokat rendre betartom:

A szivaresküknek vannak visszatérő motívumaik, amelyekkel szinte minden esküszövegben találkozhatunk. Jellemző a bevezető részben a szivarok meghatározása, amelyben hasonló jelzőkkel találkozhatunk: zöldfülű, pondróméretű, porba alázott stb.

A negyedikesek pontokba szedik azokat a magatartásokat, amelyeket elvárnak elsős társaiktól. Itt elsősorban az előre köszönés, a felsőbbévesek önzetlen (anyagi, erkölcsi, fizikai és élelmiszer) támogatása, az iskola szellemiségének ápolása és méltó képviselete említhető meg.

Egy eskü nem eskü szankció nélkül. A szivarok a legválogatottabb szörnyűségekre készülhetnek fel, ha vállalt fogadalmaikat nem tartják be. Enyhének számít az alábbi megtorlás:

"Esküm megszegése esetén a DÖK kasszájába 20 forinttal adózok. Isten engem úgy segéljen!"

(Móricz Zsigmond Kollégium, Sárospatak)

Az esküt egy felolvasó után mondva, a rendes eskühöz hasonló módon szokás letenni. Azonban itt sem lehet általános szabályt felállítani. Gyönkön például az elsősök egyik kezüket a fejükre, a másikat a szívükre téve esküdtek.

Szokás továbbá, hogy az esküt letevő elsősök az eskü alkalmából feltűzik az iskola jelvényét, amelyet aztán a későbbiek folyamán büszkén viselnek a különféle iskolai rendezvényeken.

Kutatásaink során gyakran számunkra is furcsa és meglepő szokásokra bukkantunk. A sárospataki Koliszáj 1998. októberi számában nem csak az elsősök, hanem az újonnan érkezett nevelőtanárok esküjéről is olvashatunk. Az ő esküjük is nagyban hasonlít az elsősökéhez (bár nincs tudomásunk róla, hogy hasonló próbatételeket is ki kéne állniuk):

"Én, X Y a kollégium új nevelője fogadom, hogy a kollégium házirendjét betartom és más nevelők kívánságának eleget teszek.

A diákokat 7.10 előtt nem zavarom. A szilenciumot fél óra késéssel kezdem és 20 perccel hamarabb fejezem be. Az órámat negyed órával visszaállítom, és nem büntetem a szilenciumról későket.

Esküm megszegése esetén a DÖK kasszájába 50 forinttal adózok. Isten engem úgy segéljen!"

VII. Szivareskük, amiket nem hagyhattunk ki...

"Én, ... elsőéves szivarjelölt, mint a kollégiumi legprimitívebb és legegyszerűbb agyfelépítésű lénye, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy a negyedikeseket illetően, akiket minden körülmények között az olimposzi istenekkel tartok egyenrangúnak, az alábbi pontokat betartom, és társaimmal betartatom:

1. Ha közeledni látok egy negyedikes főurat, mélyen meghajolok, terepszínűvé válok, és csak egy hangos, az alárendeltség érzését tükröző köszönéssel vetetem észre magamat.

2. A liftben az általam elfoglalt csekély légteret zajhatás nélkül a lehető legrövidebb idő alatt átadom az azt sokkal hasznosabban felhasználó főúri felsőbb éveseknek.

3. Az otthonról hozott ételt, cigarettát és erjesztett gyümölcsleveket- a megkérés fáradalmait elkerülendő- önként felajánlom felsőéves bajtársaimnak, és utána jól hallható "Egészségükre!" felkiáltással a keletkezett hulladékot magamhoz véve észrevétlenül kiszivárgok szobájukból.

4. Szilencium alatt hangos tanulásommal könyvlapozgatásommal vagy szuszogásommal nem zavarom az alvó felsőbb éves társaimat.

5. Hülye szövegemmel nem zaklatom az amúgy is megfáradt negyedikeseket, továbbá tudomásul veszem, hogy ha nem kérdeznek, jogom van hallgatni.

6. Leszokom az önzés visszataszító tulajdonságáról és a büfében nyitott hitelszámlámat megosztom rászoruló felsőbb éves felebarátaimmal, és vasárnap esténként örömmel egyenlítem ki számlámat, örülve, hogy ezzel is csekély örömet szerezhettem másoknak.

7. Minden esti kötelességemnek tartom, hogy a kocsmából elcsigázottan hazatérő felsőbb éveseket megvetett ággyal és meleg étellel várjam, majd az esti mese felolvasása és a kuka kiürítése után a villanyokat lekapcsolva, lábujjhegyen elhagyjam a szobát.

8. Minden este imába foglalom az általam oly nagyra tartott negyedikesek szent neveit.

9. Ezennel tudomásul veszem, hogy a fenti pontok bármelyikének megszegése a felsőbb évesek jogos haragját zúdíthatja bűntudattól elgyötört fejemre.

II. Szilveszter pápa, imádságok szent bögre, Dávid tornya, Isten és a tanári kar engem úgy segéljen!!!

Ráitusz hasibusz moritusz benediktusz kálvinusz markszusz lumerinusz tacitusz muffusz

szivarusz et kubusz kvokve ikarusz busz bajusz végusz

ÁMEN"

(József Attila Fiúkollégium, Székesfehérvár)

"Én, X Y porba alázott, iszapba taposott, nádasba taszított, bűzös ingoványba süllyedt, pondró méretű békanyálas szecska ezennel a mai napon megfogadom a 12. évfolyamnak, valamint a tó szellemének, hogy:

"Én, X Y zöldfülű Móriczka voltom teljes tudatában esküszöm, hogy a mai naptól fogva a mélyen tisztelt, jól szituált régebbi kolisokkal szemben a legmagasabb tiszteletet tanúsítom és a kollégium jó hírnevét megtartom.

A felsőbb éveseknek előre és hangosan köszönök, reggelinél, ebédnél, vacsoránál mindig magam elé engedem őket. Mindig megosztom velük az otthonról hozott elemózsiát, de legfőképpen a süteményemet. A felsősöket zuhanyozásnál előre engedem és csak hideg vízzel zuhanyozok, evvel is frissítve magamat másnapra. A negyedikesek házi feladatát zokszó nélkül megírom. Minden este önként felajánlom, hogy megvetem az ágyukat és utána háromszor "Jó éjszakát" kívánok. Szükség esetén orvosi igazolást rekordidő alatt szerzek.

Ha visszaérkezéskor netalán azt látom, drága diáktársam majd összeesik a csomagok terhe alatt, rögtön fölajánlom a segítségemet. A nevelőtanárok hírnevére esküszök, hogy 7 óra előtt az orromat az ágyból ki nem dugom, ajtócsapkodással nem zavarom a felsősök nyugalmát. 7.40 előtt az iskolába nem indulok, hogy kövessem negyedikes példaképeimet. 23 óra előtt le nem fekszek, a villanyt nem oltom el, ezzel is növelve a kollégium villanyszámláját.

Büszkén viselem a Móriczka nevet és jelvényt. E pontokat minden körülmények között betartom, és társaimat is e pontok betartására ösztökélem.

Esküm megszegése esetén a DÖK kasszájába 20 forinttal adózok. Isten engem úgy segéljen!"

(Móricz Zsigmond Kollégium, Sárospatak)

"Fogadom, hogy az idősebbeket nem zavarom és kívánságaikat izgatottan várom. Őket soha meg nem bántom és a süteményem, ha kérik, odaadom. A berendezést nem rongálom, agresszivitásom a háttérbe szorítom. Magamat moderálom, és társaimat nem pofozom. Éjt nappallá téve tanulok, és a kimenőről lemondok. Fogadom, hogy soha, de soha nem hagyom, hogy helyettem mások töröljék fel a tusolót. Az összes hálót kitakarítom, hogy minden a tisztaságtól ragyogjon. Nem lesz rendetlenség az asztalomon és 15.30 után meg sem mukkanok. Szorgalmas leszek és figyelmes, odaadó és becsületes, megbízható és türelmes, aranyos és eszes. A kollégiumot és az iskolát büszkén képviselem, sikereimmel hírnevét öregbítem."

(Toldi Miklós Élelmiszeripari Középiskola Kollégiuma, Nagykőrös)

VIII. A sötét oldal

Sajnos nem csak ilyen vidám vagy ünnepélyes szervezett avatóműsorok vannak. Találkozhatunk olyanokkal is, melyeknek egyetlen célja az elsősök megalázása, emberi jogaik lábbal tiprása. Ebben az esetben szó sincs a már korábban kifejtett közösségi befogadásról, a cél egyértelmű: megmutatni a szivarnak, ki a főnök.

Az ilyen típusú avatások sértik az avatottak emberi jogait, ellentétben állnak az Alkotmánnyal:

"Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni" (54.§ 2)

Mégis, mindezek ellenére jelen vannak az iskolákban. Sok esetben az egész szivaravatót betiltják, mivel nem képesek annak menetét kontroll alatt tartani vagy úgy gondolják, az már túllépte a megengedhető határt. Súlyosabb a helyzet a kollégiumokban, ahol a diákok nem csak napközben, hanem éjszakára is össze vannak zárva. Éjszakára, amikor az egész épületben 1-2 felügyelő tanár marad, akiknek más gondjuk is van, mint a szobák félóránkénti ellenőrzése. De ez nem is várható el tőlük. Egyrészt, mert fizikailag lehetetlen, másrészt pedig a diákok ezt zaklatásnak vennék. A kollégiumok helyzetét ezen a téren tovább súlyosbítja, hogy a hatosztályos gimnáziumok megjelenésével eltérő életkorú (12-19 éves) fiatalok kerülnek egy fedél alá. Eltérő mentalitást, életstílust képviselnek a gimnáziumi és a szakmunkásképző iskolák tanulói is.

Az elsősök nem mernek szólni tanáraiknak, mert félnek a nagyok bosszújától. Ha nagyritkán mégis fény derül a történtekre, a büntetés nem áll arányban az elkövetett bűnökkel. A vétkesek ellen fegyelmi eljárás indul, de továbbra is az intézmény tagjai maradnak…

Több éves kollégiumi múlttal a hátunk mögött a "szivatás"-ról sok tapasztalattal rendelkezünk. A leggyakoribb feladatok a következők:

IX. Összefoglalás, javaslatok

Véleményünk szerint az elsősök avatása nem káros jelenség, sőt: erősíti a közösségi szellemet és a haladó iskolai hagyományokat teremt. Fenntartása ezért az iskolának is érdeke. Problémát egyedül a diákok emberi jogait sértő avatások jelentenek. Ezért tartjuk rossz megoldásnak a szivaravatók teljes betiltását. Ez egyet jelent a tanulók közös élménytől való megfosztásával. Ha van szervezett szivaravató, akkor szerintünk az emberi jogokat sértő, durva szivatások is visszaszorulnak, az esetleges visszaélések ellen pedig határozottabban lehetne fellépni. A tanároknak a tiltás helyett inkább a probléma kézbentartásával és az avatók minél színvonalasabb lebonyolítással kellene törődniük.

Jellegét, vagyis azt, hogy vicces vagy ünnepélyes, az oktatási intézmény szellemiségének kell meghatároznia.

Úgy gondoljuk, hogy az erőszakos avatásokat sohasem lehet teljesen megszüntetni, de jelentős sikereket lehetne elérni a visszaszorításával. Mivel egy-egy iskolában 3-5 év alatt teljes tanulócsere következik be, a probléma nem is tűnik megoldhatatlannak. Mindössze azt kell elérni, hogy ezen idő alatt a közösen szervezett diákavatók sikeresek legyenek és az egyént megalázó avatási kezdeményezések ne maradjanak következmények nélkül. Az így felnövő generáció számára ez lesz az elsősök befogadásának természetes módja.

El kell érni, hogy az elsősök számára világos legyen, hogy mi tartozik az iskolai hagyományokhoz és mi nem, mit "illik" megcsinálnia a felsőbbévesek követelései közül és mit tagadjon meg. Az előbbihez a palacsinta készítését, míg az utóbbira a VIII. fejezetben foglalt "szivatásokat" soroljuk. Véleményünk szerint az a jó avatás, amit minden fél (a tanárok, a végzősök és az elsősök egyaránt) egy jó mulatságnak tart, amely alkalom arra, hogy kifejezze az egy iskolához tartozás érzését. Bár a meghittebb hangulatú, ünnepi avatások lebonyolítása más szabályokat követ, a cél itt is az, hogy az elsősök "évek múlva szeretettel emlékezzenek az első gimnáziumi évre".

X. Források

Munkánk során az alábbi diáklapokat használtuk fel:
Hogyan élnek a kollégisták az ezredfordulón

Balázs Attila, Boros Gábor, Schottmann János, Vörös Zsolt

Előszó

Eredeti pályázatunkban szóltunk arról, hogy miért tartjuk fontosnak a középiskolások egyik sajátos csoportjának, a kollégistáknak az életével való foglalkozást.

A kutatás során és befejezésekor úgy éreztük, hogy valóban érdemes volt ezt a kérdést alaposabban is körüljárni. Sok olyan adat, információ jutott a birtokunkba, amelyek eltérnek saját elgondolásainktól és tapasztalatainktól, és valóban színesebb képet adnak kollégista társaink életéről.

Meg szeretnénk köszönni mindazoknak a segítségét, akik közvetlenül vagy a háttérben maradva segítették kutatásunkat. Köszönjük Bayer Orsolyának és Horváth Zoltánnak (Komló, Kazinczy Szakközépiskola Kollégiuma) Börcsök Péternek, Gönczi Péternek és Nagy Lászlónak (Hajnóczy Kollégium - C) Pataki Andreának (Teleki Blanka Kollégium), Antal Ildikónak és Katona Eszternek (Hajnóczy Kollégium - A), valamint Benács Hilláriusznak (korábban a Ciszterci Rend Hunyadi Kollégiuma), hogy elmondták válaszaikat az általunk összeállított kérdésekre. Köszönetet mondunk a velünk együttműködni hajlandó kollégiumi vezetőknek és nevelőtanároknak, a munkánkat támogató diákönkormányzatoknak.

Köszönjük Barna Viktor tanár úrnak, hogy szakmailag segített bennünket, és hogy az interjúk elkészítésében is részt vett.

Köszönjük a Hajnóczy Kollégiumi Tévé diák-munkatársainak és Kálecz Rudolf tanár úrnak, hogy az általunk a pályázatban vállalt videós "dokumentumfilm" elkészítésében technikai segítséget nyújtottak.

Végül köszönjük a SOROS Alapítvány anyagi támogatását.


Bevezetés: A kutatás körülményei

Amikor értesültünk arról, hogy a SOROS Alapítvány kuratóriuma elfogadta pályázatunkat, egy kutatási tervet készítettünk, amelyben megjelöltük azokat a kollégiumokat, ahonnan szerettük volna a szükséges információkat beszerezni.

Sajnos ekkor ért bennünket az első "pofon", mert a felkért kollégiumok többségében nem is reagáltak arra a levélre, amit kiküldtünk, s amelyben kértük az együttműködésüket. Két kollégiumból (Szentlőrinc, Bóly) először azt jelezték, hogy nincs akadálya a beszélgetéseknek és a forgatásnak, de két napon belül telefonáltak, hogy mégsem vállalják a szereplést.

Így végül öt kollégium ill. tagozat maradt, amelyekből sikerült olyan kollégistákat megnyernünk, akik szívesen vállalták, hogy elmondják véleményüket.

A forgatások természetesen nem mentek simán. Az időpontok egyeztetése nem mindig sikerült, így csak egy kollégiumban tudtunk helyszíni felvételeket készíteni. A többiek inkább eljöttek a mi kollégiumunkba. Ez végül is szerencsésnek mondható, hiszen az egész tévés stáb a rendelkezésünkre állt a műsorok elkészítésekor.

Szintén az időprobléma miatt nem sikerült egy valódi kerekasztal-beszélgetést összehoznunk, mivel a közreműködők közül többen épp érettségiztek vagy más vizsgákon voltak. Ezért "mini" kerekasztal-beszélgetések helyettesítették a nagy találkozót.

Végül is a teljes felvett anyag meghaladta a két órát. Ebből készítettük el a 62 perces vágott, szerkesztett filmet, amelyet - ígéretünkhöz híven - a pályázati anyaghoz mellékelten megküldünk.

Beszámolónkat természetesen nemcsak a filmben látottak, hallottak alapján készítettük.

A forgatások előtt és után is beszélgettünk a riportalanyokkal, a "közönséggel", és tőlük is sok információt sikerült szerezni. Kár, hogy ők nem vállalták a "szereplést".

Az interjúk magukon viselik annak a bélyegét, hogy mi magunk is kezdők vagyunk az ilyen kutatásokban. (Ezért is kértük fel segítő tanárunkat, hogy az interjúk egy részénél legyen ő a riporter.) Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a tapasztalatok hiányát részben pótolta őszinteségünk és elkötelezettségünk és jó szándékunk.

A tapasztalatok

A beszélgetéseken elhangzottakat igyekeztünk témák szerint csoportosítani. Így kialakult néhány olyan csomópont, amelyek leginkább foglalkoztatják a kollégistákat. Ilyen fontos kérdések:

1. Mennyire fontos a kollégiumnak, mint intézménynek a léte?

2. Van-e különbség a kollégiumok között? (világi-egyházi, fiúk, lányok, koedukáció)

3. Miben ad többet (vagy kevesebbet) a kollégium? Mit várunk el a kollégiumtól?

4. Hogyan változik meg a kapcsolatunk a szülői házzal?

5. Milyen környezetben élünk? Milyen az ellátás?

6. Mennyire szigorúak a szabályok?

7. Milyen új kapcsolatok alakíthatók ki a kollégiumban?

8. Van-e létjogosultsága a diákönkormányzatoknak?

9. Hogyan változik a helyzetünk elsőtől negyedikig? És utána?

10. Mit változtatnánk meg a kollégiumban?

A kérdésekre adott válaszok összegzése:

1. A legtöbb beszélgető partnerünk azért tartotta fontosnak a kollégium létét, mert másképpen nem vagy csak nagyon nehezen tudott volna továbbtanulni. Mindannyian vidékről érkeztünk, és sokan közülünk nem tudnának naponta bejárni, vagy az utazás két-három órát is elvenne a napunkból. Az albérletet sokunk szülei nem tudnák vállalni. Míg a kollégiumokban havi 4-6 ezer forintért teljes ellátást kapunk, addig egy elfogadható albérlet alapára kerül ennyibe, amiben még nincs benne a rezsi és az étkezés. Igaz, vannak olyan társaink, akik erre csak akkor gondolnak, amikor már "ég a talpuk alatt a talaj", és rádöbbennek: ha kikerülnek a kollégiumból, akkor bizonytalanná válik maga a tanulási lehetőség is.
Végső soron tehát a tanulás miatt elképzelhetetlen, hogy ne legyenek kollégiumok.

2. Természetesen a kollégium szinte mindenkinek mást jelent. Egyesek amolyan "elfekvőnek" tartják, ahol van fűtés, világítás, meleg víz, valamennyi kaja, és lehet tévézni. Mások kizárólag tanulni akarnak, minden idejüket azzal töltik, és nem nagyon érdekli őket, hogy mi is történik körülöttük. Ismét mások életük szerves részének érzik a kollégiumot, és igyekeznek kihasználni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket csak a kollégium adhat.
A különbségek persze nemcsak a viszonyulásból adódnak. A beszélgetésekből világossá vált, hogy nagy távolság van az egyházi (felekezeti) és a világi kollégiumok között. Az általunk megkérdezett korábbi ciszterci kollégista elmondása (és máshonnan kapott információink) szerint az ottani rend igen szigorú, sokkal gyorsabban kívül találhatja magát az, aki kicsit is eltér a szabályoktól. A társunk szerint az is előfordul, hogy "bort isznak, és vizet prédikálnak".
A liberális felfogású világi kollégiumokat viszont egyesek túl lazának tartják.
Szintén jelentős különbségek vannak a csak fiú és csak lány, valamint a koedukált kollégiumok között. A lányok "adnak magukra", nagyobb rendet tartanak maguk körül.
A tanulásra is nagyobb energiát fordítanak. A fiúknál más a helyzet. Ők általában nagyobb szabadságot szeretnének, és ez időnként konfliktusokat okoz. A rendrakás sem az erényük.
A komlói kollégiumban megtapasztalhattuk, hogy miként működik egy koedukált kollégium. Ott napközben nincsenek elzárva egymástól a különböző neműek, és a közös helyiségekben bármikor találkozhatnak. Amikor megérkeztünk a riport színhelyére, a társalgóban több pár is beszélgetett, sőt - az illem határain belül - intimebben is viselkedtek. Ilyenre - ha egyáltalán engedik - az egynemű kollégiumokban nem nagyon van lehetőség.

3. Az elbeszélésekből az is kitűnt, hogy az elvárások is igen különbözőek.
Akik csak a már említett komfortosságot igénylik, nem keresnek értelmes cselekvési lehetőséget. Amit készen kapnak, azt többnyire elfogadják, de néha még azt is elutasítják.
Sajnos egy kisebbség elutasítása saját környezetének rombolásában is megjelenik.
A többiek számára is érthetetlen, megmagyarázhatatlan pusztítást végeznek, vagy a többiekre nézve is káros magatartást tanúsítanak. Bár a többség ezt elutasítja, csak kevesen jutnak el odáig, hogy súlyos ítéletet mondjanak ki rájuk. Az ilyen cselekedetek inkább a fiúk kollégiumaiban tapasztalhatók.
A "csendes" többség a tanulási lehetőség biztosítását tartja a legfontosabbnak. Elvárásaik a nyugodt légkör, a csend, a lehető legkisebb nevelői beavatkozás, az is legfeljebb akkor, ha segítségre van szükségük. Az iskolai és házi feladatok annyi energiát és időt igényelnek tőlünk, hogy ez a törekvés érthető is. A kis szabadidőt inkább a barátokkal, kötetlen kikapcsolódással akarják eltölteni. Egyes megismert kollégiumokban a tanárok eleget is tesznek ennek a "követelménynek", és nem nagyon törik magukat azért, hogy különleges programokat szervezzenek. Az egyedüli kötött program is csak a tanuláshoz kapcsolódik: általában mindenütt délután négy és hét óra között van a szilencium, ahol a tanuláshoz biztosítják a feltételeket.
Viszonylag kevesen nyilatkoztak úgy, hogy szívesen veszik, ha a kollégium olyan szabadidős elfoglaltságokat szervez, amelyek tovább növelik a kötelezettségeket. Főleg a diákönkormányzatos kollégisták véleményében tükröződtek ilyen elvárások. Szerintük a kollégiumnak a lehetőségekhez képest ki kell szolgálni a tanulók szabadidős igényeit: sportversenyeket kell szervezni, szakköröket kell működtetni, közös rendezvényeket kell minél sűrűbben összehozni. A legnépszerűbb időtöltésként a diszkót említették.

4. Számunkra a kollégium valóban a második otthonunk, hiszen középiskolás életünk több mint felét itt töltjük. A szülői házat, a falut vagy várost, ahonnan érkeztünk, csak hétvégeken látogatjuk meg. Az otthoni baráti szálak elszakadnak, helyettük jócskán akad a kollégiumban.
A szülőktől való függés is gyengül. Egyesek szerint ez tényleg így van, hiszen kollégistaként többet megtehetnek, mint otthon, ahol sok mindent nem engednének meg nekik. Ez az érzés inkább a kisebbekre jellemző. Ahogy idősödünk, úgy a kollégiumot is egyre kötöttebbnek érezzük, és sokszor érezzük úgy, hogy otthon több mindent tehetnénk, mint amit a kollégium szabályai megengednek. Egyébkén a kollégiumban nem menő dolog a szülőkkel foglalkozni, főleg nem gyakran találkozni velük.
A szülői hátteret esetenként pótolhatják a nevelőtanárok. Az idősebb, konzervatívabb nevelők, vagy épp az egyházi kollégiumok nevelői nehezen alakítanak ki közvetlen kapcsolatot velünk. Mások viszont "atyáskodni" akarnak felettünk, eltúlozzák a szeretetüket. A kollégisták legszívesebben azokat a tanárokat keresik, akik emberi hangnemet ütnek meg velük szemben, meghallgatják, ha kell, elfogadják a mi véleményünket is. Néhol ez jó értelemben vett baráti viszonnyá is válhat. Az ilyen légkörű kollégiumokban jobban szeretünk élni.

5. A közérzetünket nagyban befolyásolja, hogy milyen környezetben lakunk. Vannak modern épületek, ahol általánosan négy ágyas szobák vannak, tágas a belső tér, van egy aula, a mosdók, WC-k tiszták, az étteremnek van hangulata.
Sajnos több olyan kollégiumot is megismertünk, ahol még mindig 8-12 ágyas szobákban laknak, emeletes ágyon alszanak, a falak omladoznak és penészesek, a közös helyiségek szinte már emberi tartózkodásra alkalmatlanok. Érdekes viszont, hogy akik ilyenekben kénytelenek élni, csak ritkán panaszkodnak, mert örülnek, hogy egyáltalán kaptak kollégiumi elhelyezést.
Ellenkező példa is akad: egyesek képtelenek megbecsülni a "jót", nem törődnek azzal, hogy milyen körülmények között laknak, és saját szobájukban - főleg a fiúknál - sem tartanak rendet.
A környezet minőségéhez kapcsolódnak azok az eszközök, amelyek a szórakozást, a kikapcsolódást segítik. Általános, hogy mindenütt vannak társalgók, ahol tévézni lehet, van egy vagy több videó, sporteszközök, stb. Kevésbé jellemző a kellő számú számítógép, pedig arra igen nagy szükségünk lenne, hiszen az iskolában sok olyan feladatot kapunk, amelyet a kollégiumban nem tudunk megoldani, mert nincs (elegendő) számítógép.
Az esztétikus környezetet főleg a lányok igénylik, szívesebben díszítik szobájukat virággal, képekkel. A fiúk inkább csak posztereket, maguk készítette - kétes értékű - rajzokat tesznek ki szobájuk falára, ajtajára. Ebből sokszor probléma is keletkezik.

6. A házirend elfogadásánál a diákönkormányzatnak egyetértési joga van. Erről nagyon kevesen tudnak. Sokan még magát a házirendet sem ismerik, pedig azt ki szokták függeszteni a kollégiumi hirdető táblára. A többségnél ez nem is jelent problémát, hiszen nem szoktak olyan dolgokat cselekedni, amelyek várhatóan szabályellenesek.
A házirend inkább a konfliktusoknál kerül terítékre. Aki valami "rossz fát tesz a tűzre", az sokszor azzal védekezik, hogy nem tudta, mit ír elő a házirend. Ők természetesen túl szigorúnak tartják az ott megfogalmazott szabályokat. A lányok között viszont vannak olyanok, akik szerint a házirend túl megengedő. Sokan azért szegik meg, mert nem kell félni a komolyabb büntetésektől.
Néhányan úgy gondoljuk, hogy a szabályokat nem szabad mereven értelmezni. Minden attól függ, hogy milyen viszony alakul ki köztünk és a nevelők között. Aki nem "megátalkodottan" rossz, annak a kisebb "bűneit" (tovább alvás, kisebb késés kimenőről, stb.) inkább elnézik. Azok viszont nem számíthatnak méltányos elbírálásra, akik rendszeresen és durván megszegik a szabályokat, vagy szemtelenül viselkednek a tanárokkal.

7. Korábban leírtuk, hogy a kollégiumi élet egyik vonzereje, hogy sok új barátot lehet szerezni. Emellett soha nem vagyunk egyedül, és a közös "sorsunk" miatt könnyebben megértjük egymás problémáit. Új kapcsolatok szövődhetnek más kollégiumban lakókkal is. Ha vannak közös rendezvények, ha többször átmegyünk egy másik intézménybe, tagozatra, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy még több barátra leljünk.
Nem ritka, hogy tartós fiú-lány kapcsolatok is kialakulnak. Ezt segíti a hasonló időbeosztás, a közös szórakozási lehetőség.
A kapcsolatok szélesítésének másik színtere lehet az a város, ahol tanulunk. Sok olyan programra juthatunk el, amilyenek otthon nincsenek. Persze a nagyobb városokban (pl. Pécs) ennek sokkal nagyobb az esélye, mint a kisebb, elmaradottabb, szürkébb helyeken (pl. Komló).

8. Beszélgetőtársaink közül kevesen voltak diák-önkormányzati tagok. Ők jól ismerik a lehetőségeiket, aktívan próbálnak beavatkozni a bennünket érintő kérdések megoldásába. Ahol a kollégiumi vezetők, tanárok részéről fogadókészséget tapasztalnak, ott nagyobb az esélyük, hogy a diák-önkormányzat tekintélye is kialakuljon.
Sajnos a nem önkormányzati vezetők más véleményt fogalmaztak meg. Szerintük a legtöbb kollégista nem is ismeri az őket képviselő személyeket, nem érzik tevékenységük "áldásos" hatását. Csak néhány esetben derül ki, hogy létezik diák-önkormányzat a kollégiumban. Ilyenek a fegyelmi tárgyalások, ahol szabály szerint jelen kell lenniük az önkormányzat képviselőinek, és - mivel ezek nyilvánosak - társaik láthatják, hogy milyen módon próbálnak azokon megszólalni, milyen eredménnyel tudják védeni a "vétkeseket".
Néhány program megszervezésével akár népszerűséget is szerezhetnek (pl. diszkó), de ez rövid időn belül elhalványul.
Összességében úgy látjuk, hogy ma még igen nagy a távolság a diák-önkormányzati képviselők és a kollégisták között.

9. A beszélgetésekre több évfolyamról is érkeztek riportalanyok. Örültünk annak, hogy az elsősök is komoly véleményeket fogalmaztak meg. Szóba került az is, hogy mennyivel másabb a kollégiumban elsősnek vagy negyedikesnek lenni. Ezzel kapcsolatban előkerült a "szecskáztatás" (az elsősök "beavatásának") kérdése is. A lányoknál ez a probléma alig jelentkezik. Nem úgy a fiúknál, ahol ennek hagyományai és öröklődő rítusai vannak. Az elsősök többsége tudomásul veszi, hogy a felsősök ágyaztatnak velük, őket küldik ki a boltba, és még sok "szívatást" eltűrnek. Sajnos néha a nagyok túllőnek a célon, és megalázzák a "szecskákat". Emiatt az érzékenyebbek még a kollégiumból is ki- vagy átiratkoznak.
Különös helyzetben vannak azok a társaink is, akik már nagykorúak, ill. ötödik, hatodik évfolyamon tanulnak. Némelyek nem akarnak maguknak sokkal több jogot, szabadságot, mint az alsóbb évesek. Jó néhányan viszont arra hivatkoznak, hogy a velük egykorú volt osztálytársaik, akik tovább tanultak, az egyetemi kollégiumokban sokkal szabadabbak, mint ők. Úgy láttuk, hogy ez a kérdés mindenütt másképp jelenik meg. A lányok nem nagyon erőltetik a többlet-jogokat. Ott sincs probléma, ahol a kollégium házirendje alkalmazkodik ehhez a helyzethez, és a tanárok is másképp kezelik a felnőtt kollégistákat. Sajnos ezzel a szabadsággal nem ritkán visszaélnek, amiből újabb konfliktusok adódnak.

10. Több riportalanyunktól megkérdeztük, hogy mit szeretnének a kollégiumukban megváltoztatni. Talán azért, mert hirtelen jött a kérdés, vagy azért, mert elégedettek a helyzetükkel, de csak két olyan dologra érkezett változtatási javaslat, amik "hagyományosan" kollégista szemléletre utalnak. Az egyik a "kaja" mennyiségének növelésére és minőségének javítására vonatkozott. A másik a környezet javítását tartaná fontosnak, bár köztudottan ehhez több pénzre is szükség lenne.

Összegzés

A filmet többször is megnézve úgy gondoljuk, hogy ebben a beszámolóban tényleg csak a legfontosabbnak tartott kérdéseket tudtuk - a teljesség igénye nélkül - érinteni.

Azt is láttuk, hogy a feltett kérdések mellett sok más érdekes téma is előkerült, amikre nem is számítottunk. Sok kérdésben hasonló véleményekkel találkoztunk, amelyekből arra következtethetünk, hogy szinte mindenütt hasonlóak a gondjaink és örömeink, vágyaink és lehetőségeink.

Összességében inkább optimistább kép alakult ki, miközben kézzelfoghatóan jelen voltak a problémák is. Kijelenthetjük tehát, hogy kollégistának lenni nem rossz dolog, még akkor sem, ha néhányan lázadoznak helyzetük ellen. Ez természetes is, hiszen minden állapotnál lehet jobb is. Reméljük, hogy a jobbításhoz mi is hozzájárultunk a kutatás során elkészített filmünkkel és ezzel a vázlatos beszámolóval.

Nem állítjuk, hogy megállapításaink általános érvényűek, lehet, hogy sokakat vitára késztetnek.

Akkor viszont mindenképp érdemes volt a kutatást elvégezni, hiszen kiderül, hogy olyan kérdéssel foglalkoztunk, amely sokakat komolyabban érint.
Aki akarja, folytathatja a kutatást, hiszen bizonyára még nagyon sok téma érintetlen, sok kérdés megválaszolatlan maradt.

Jogok is, vagy csak kötelességek

Zsoldos Andrea, Darvas Eszter, Varga Krisztina

Az elmúlt években jelentős változások zajlottak le a diákok érdekérvényesítésének terén. Míg korábban, a rendszerváltás előtti időkben ritkán lehetett ezt a szót hallani: "diákjogok", addig mára szinte minden iskolában kialakultak az érdekérvényesítés csatornái. A Közoktatási törvény alapján sorra alakulnak az iskolai diákönkormányzatok, amelyeknek legfőbb feladata a diákok érdekeinek képviselete. Ennek a gyors fejlődésnek azonban megvannak a hátrányai is. Sok esetben sem a pedagógusok, sem a diákok nem készültek fel a törvény megfelelő végrehajtására. Számos esetben tapasztalhatunk a diákönkormányzatok működésében formai hiányosságokat.

Ennél is nagyobb problémának tartjuk, hogy a diákok nem tekintik magukénak a diákönkormányzatokat, jóllehet, a törvény szerint éppen az ő érdekükben jöttek létre. Mivel az iskolai tanterv nem nyújt lehetőséget a diákjogok megismerésére, a diákok többsége hiányos ismeretekkel rendelkezik ezen a téren. Amúgy is csekély szabadidejüket nem a diákjogi szakirodalom tanulmányozásával töltik ki, pedig tudásukat igazából csak önszorgalommal szerezhetnék meg. Alig néhányuk, általában diákönkormányzati tagok, vezetők foglalkoznak mélyebben a témával. Ha az iskolákban diákjogok érvényesüléséről lehet beszélni, akkor az nagyrészt az ő érdemük. Számukra hasznos segítséget nyújtanak az egyre gyakrabban szervezett diákjogi hétvégék, tanácskozások, amelyek során lehetőségük van a kapcsolattartásra, a felmerült aktuális problémák megoldására. A speciális szituációs játékokkal gyakorolhatják a konfliktushelyzetek megoldását, ezáltal nő a diákönkormányzati munka hatékonysága.

Azonban hiába van törvényileg szabályozva a diákönkormányzat működése, hiába vannak lelkes aktivisták, a törvény csak annyit ér, amennyi a gyakorlatban megvalósul belőle. Ebben a döntő szó az iskolavezetésé, az igazgatóé. Nagyobbrészt az ő és a tanárok hozzáállásán múlik, hogy a diákokat az iskolában egyenjogú partnernek és ne alárendelt személynek tekintsék. Egy olyan oktatási intézményben, ahol az igazgató szinte diktatórikus, önkényes vezetést valósít meg, és mereven elzárkózik a diákok kezdeményezéseitől, ott nem beszélhetünk iskolai demokráciáról. Az ilyen esetek többségében az igazgató saját személye elleni támadásnak véli a diákönkormányzat a diákok jogainak érvényesítését célzó törekvéseit.

A mai diákok szülei egy más, "porosz" szellemű iskolarendszerben nevelkedtek, így sok esetben ők sem értik, hogy miért olyan fontosak a diákjogok. Az általános vélemény szerint a diákoknak esősorban kötelességeik vannak: tanulni, tanulni, tanulni… Emellett elvárás a tanár tisztelete, az általa mondottak feltétlen elfogadása és az engedelmesség. Az iskola számára az ideális tanuló szóról szóra betartja a házirendet, nem különcködik. A vezetőségnek "kellemetlen" diáknak minősül az, aki az iskolai visszásságok ellen szót emel. Ezért a tanári kar velük szemben nagyobbrészt az eminens tanulókat támogatja diákönkormányzati vezető posztra kerüléshez. Így ezek a tanulók a tanárok bábjaivá válhatnak, az önkormányzat érdekérvényesítő szerepe minimálisra csökkenhet. Bár a létező (látszat) önkormányzattal az iskola működése külső szemlélő számára demokratikusnak tűnik, mégsem valósulnak meg a törvénybe foglalt alapelvek.

Mindezek mellett azonban el kell ismernünk, hogy a diákok egy része nagyfokú közömbösséget mutat, ha a diákjogokról van szó. Hiányzik a motiváltság, tenniakarás. Vajon mi lehet ennek az oka? Csak a diákok leterheltségéről van szó? Bár kétségtelen, hogy a leterheltség is fontos tényező, de a tudatlanság, a jogok nemismerete is akadályozza azok érvényre jutását. Említhetjük még a diákok kötelesség centrikus megítélését, amely szerint az olyan iskolában, ahol "mindent szabad", ott a tanulók nem nyújtanak kellő teljesítményt.

A mi véleményünk éppen ellenkező. Az olyan oktatási intézményben, ahol a diákokat partnernek tekintik, a közös cél könnyebben elérhető. Ha a diákok javaslatait, kívánságait figyelembe veszik, akkor ők az iskolát magukénak tekintik, amely nem öncélú, hanem értük van. A tanulók sokkal kezdeményezőbbek lesznek, megismerik és elismerik a demokratikus szabályokat, és az iskolából kikerülve alkalmazni is fogják azokat.

Honnan ismerhetjük meg jogainkat?

Számos törvény érinti a diákokat, de kifejezetten diákjogi törvénnyel nem találkozhatunk. Ennek legnagyobb hátránya az, hogy az érdeklődőnek számtalan dokumentumot kell átlapoznia, ha tájékozódni akar. Egyedül a Gyermek és Ifjúsági Kódex (GYIX) nyújt némi támpontot. Mivel ezeket a jogszabályokat jogászok készítették jogi szaknyelven, egy "átlagdiák" számára nehezen érthetőek.

Diákjogi kérdésekben alapvető és jelentős mű a Diákparlament által 1994. december 18-án elfogadott és többször módosított Diákjogi Charta. Legnagyobb hátránya, hogy nem jogszabály, így sem az iskolákra, sem a pedagógusokra nem kötelező erejű, kizárólag erkölcsi alapokon nyugszik.

"A csatlakozással a nyilatkozattevő a Diákjogi Charta általa fenntartás nélkül vállalt előírásainak megtartására és minden általa lehetségesnek tartott lépés megtételére vállal erkölcsi kötelezettséget." (55. cikk)

A tanulók jogai

"A közoktatásban tilos a hátrányos megkülönböztetés bármilyen okból, így különösen a gyermek vagy hozzátartozói, színe, neme, vallása, nemzeti, etnikai hovatartozása, politikai vagy más véleménye, nemzetiségi, etnikai vagy társadalmi származása, vagyoni és jövedelmi helyzet, kora, cselekvőképességének hiánya vagy korlátozottsága, születési vagy egyéb helyzete miatt, valamint a nevelési-oktatási intézmény fenntartója alapján." (Közoktatási törvény 7. cikk)

A törvény a tanulók közötti jogegyenlőséget nyilvánítja ki, azonban ezt a gyakorlatban igen nehéz érvényre juttatni. Vagyoni megkülönböztetésnek minősül az, ha az iskola kötelezővé teszi olyan tankönyvek megvásárlását, amelyeket magas áruknál fogva nem minden tanuló képes megvenni. Ezzel ők hátrányos helyzetbe kerülnek, mivel a tanuláshoz nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel.

Másik példa, ha az iskola tantervében szereplő (elviekben kötelező) erdei iskola, tanulmányi kirándulás költségeit a szülők egy része nem képes fedezni. A törvény tartalmazza azt is, hogy egyéni véleménye miatt sem érheti hátrányos megkülönböztetés a diákot. Ez különösen a vallási kérdések (például Biblia) esetében merül fel. Tehát a tanár nem követelheti meg, hogy a tanuló a Biblia egyes tanításait elfogadja, viszont megkövetelheti ezek ismeretét. Ebből a szempontból felemás az egyházi iskolák helyzete, ahol akarva-akaratlanul nagymértékben érvényesül az egyházi ideológia befolyása.

"A gyermeknek, a tanulónak joga, hogy nevelési, illetőleg nevelési-oktatási intézményben biztonságban és egészséges környezetben neveljék és oktassák, óvodai életrendjét, iskolai tanulmányi rendjét pihenőidő, szabadidő, testmozgás beépítésével, sportolási, étkezési lehetőség biztosításával életkorának és fejlettségének megfelelően alakítsák ki." (II. fejezet, 10.§. 1. bekezdés)

Úgy gondoljuk, hogy nem szükséges részletesen bemutatnunk az iskolák egy részének az elmaradott műszaki állapotát, leromlott állagukat. Az iskolafenntartóknak sokszor a legalapvetőbb kiadásokra sincs pénzük, nemhogy fejlesztésre. (Csak egyetlen példa: Fejér megye tanulmányi eredmények alapján legrangosabb középiskolájának, a Teleki Blanka Gimnáziumnak 1997-es tanévzáróján az iskola oldalfaláról lehulló több négyzetméternyi vakolat csaknem tragédiát okozott.)

A számítógépes park és a könyvtár fejlesztését azonban minden iskola szívügyének tekinti, és a cél érdekében minden követ megmozgat. Furcsa hatást kelthetnek az állami, önkormányzati és szponzori pénzen vásárolt legmodernebb számítógépek a málló vakolat alatt. Gyakori, főleg a nagyobb városokban, hogy az iskolák forgalmas útvonalak mentén találhatóak.

Ez még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető egészséges környezetnek!

"A gyermeknek, tanulónak joga, hogy nemzeti, illetőleg etnikai hovatartozásának megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön." (II. fej. 10§. 3. bek. b.)

A törvény nagyon helyesen elrendeli a kisebbségek számára a megfelelő oktatást. Az ellentét abban rejlik, hogy néhány esetben éppen a kisebbségek érzik azt, hogy ezzel megkülönböztetik őket. (A közelmúltban történt egy nagy port keverő eset, miszerint egy magyarországi középiskola létrehozott roma osztályokat, biztosítva a roma kultúra oktatását, megismerését. A terv kudarcba fulladt, éppen az érintettek tiltakozása miatt.)

Tehát a törvény elsődlegesen kimondja azt, hogy a megkülönböztetésnek nincs helye, majd az idézett bekezdésben lehetővé teszi a tanulók etnikai, nemzeti hovatartozás alapján történő megkülönböztetését.

"A gyermeknek, tanulónak joga, hogy személyiségi jogait, így különösen személyiségének szabad kibontakoztatásához való jogát, önrendelkezési jogát, cselekvési szabadságát, családi élethez és magánélethez való jogát az óvoda, az iskola, illetve a kollégium tiszteletben tartsa, e jogának gyakorlása azonban nem korlátozhat másokat e jogainak érvényesítésében, továbbá nem veszélyeztetheti a saját és társai, a nevelési-oktatási intézmény alkalmazottai egészségét, testi épségét, illetve a művelődéshez való jog érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremtését, fenntartását." (II. fej. 10§. 3. bek. e.)

Ebben a pontban megfogalmazott jogokat az intézmények házirendje sok esetben korlátozza - jogtalanul. A házirend ugyanis nem mondhat ellent a törvényi rendelkezéseknek. Tehát, ha az itt megfogalmazott jogok nem sértenek másokat, akkor érvényesülésüknek nincs akadálya. Leggyakoribb, hogy az iskola vezetése ott követ el jogsértést, hogy házirendben meghatároz diákjainak öltözködésére vonatkozó szabályokat (az ünneplő öltözéken kívül is). Általában ezek megfogalmazása teljesen szubjektív, jogilag nem megfelelő. (Pl.: "közízlést sértő öltözék", "kirívó ruházat".) Szélsőséges eset történt a székesfehérvári Tóparti Gimnáziumban, ahol megtiltották a teljesen fekete ruházatot és a fiúknak a hosszú haj viseletét. Persze sokan tiltakoztak ez ellen, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy jegyeik hirtelen, "meglepő módon" romlani kezdtek. Az ügyben személyesen is érintve volt az akkori diákönkormányzat elnöke, aki szintén hiába lépett fel jogaik védelmében.

"A tanuló joga különösen, hogy az emberi méltóság tiszteletben tartásával szabadon véleményt nyilvánítson minden kérdésről, az őt nevelő és oktató pedagógus munkájáról; az iskola, kollégium működéséről, továbbá tájékoztatást kapjon személyét és tanulmányait érintő kérdésekről, valamint e körben javaslatot tegyen." (II.f. 10.§. 3. bek. g.)

Ez a pont - véleményünk szerint - tipikus példája annak a jognak, amely csak írott betű marad, és a valóságban szinte biztos, hogy nem érvényesül. Gyakorlatban nehezen elképzelhető, hogy a diák az iskola nyilvánossága előtt minősítse tanára munkáját, akitől érdemjegyei, így lényegében előmenetele függ. Ha mégis megtenné, mire megy vele? Változást nem tud kieszközölni, hiszen a szakmai kérdések megítélése a tantestület feladata, a tanárok módszerei pedig egyediek, így abba a többi tanár nem szól bele. A szabad véleménynyilvánítás végeredménye a diák negatív megítélése, hátrányos helyzetbe hozása lehet.

A diák tájékoztatása is sérül, amikor tanára megtagadja a felelet- ill. dolgozatjegy ismertetését. Az érdeklődésre ilyenkor ez a válasz: "Majd úgyis meglátod a bizonyítványodban!".

"Jogai megsértése esetén - jogszabályban meghatározottak szerint - eljárást indítson, továbbá igénybe vegye a nyilvánosságot." (II. f. 10§. 3. bek. 1.)

Ennél a pontnál megint abba a problémába ütközünk, hogy a diák nem érzi annak esélyét, hogy eredményt érjen el a tanárával szemben, sőt, tart annak személyes bosszújától. Ezért, ha sérelem éri, akkor sem kezdeményez eljárást. Az sem kellően tisztázott, hogy kihez fordulhat, ha sérülnek a jogai. Az igazgatóhoz? Az iskolaszékhez? Az iskola felett felügyeletet gyakorló szervhez? Esetleg a bírósághoz? A fenti esetekben vajon biztosítva van-e az alkotmányban garantált pártatlan bíráskodás?

... és kötelességei

Bár pályázatunk elsősorban a tanulók jogaival foglalkozik, a teljesség kedvéért feltétlenül meg kell említenünk a kötelességeiket is. Ezek közül talán a legfontosabbak a tanórán való részvétel, a képességekhez mért megfelelő felkészülés, az iskola eszközeinek rendeltetésszerű használata.

"Az iskola, kollégium vezetői, tanárai, alkalmazottai, tanulótársai emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartsa." (II.f. 12.§ f.)

A kötelességek közül azért ezt a pontot emeltük ki, mert véleményünk szerint a diákság részéről itt tapasztalhatók a legkirívóbb visszásságok. A tanulók között előfordul, hogy egyesek minősíthetetlen módon, nem kellő tisztelettel beszélnek tanáraikkal, hogy a súlyosabb atrocitásokról ne is szóljunk.

Itt kell kitérnünk a manapság sok iskolában az idősebb diákok körében divatossá váló magatartásra, az első évesek negatív megkülönböztetésére. Sok kisdiákot ér megaláztatás a középiskola első évében, egyedül azért, mert elsősök. Habár a tanárok ezekre a jelenségekre minden évben felhívják az új diákok figyelmét, és keményen büntetik az "avatókat", nem érik el a kívánt hatást.

A legfontosabb jogszabályok és dokumentumok

1. A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény

2. A Gyermek Jogairól szóló New Yorkban 1989. november 20.-án kelt egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. Törvény

3. Diákjogi Charta

4. A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény

5. A szakképzésről szóló 1993. évi LXXVI. Törvény

6. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény

7. A nevelési - oktatási intézmények működéséről szóló 11/1994. (VI.8.) MKM rendelet

8. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó kiegészítő könyvek kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény

9. Európai Ifjúsági Jogok Alapszabályzata

10. A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény

11. Európai Ifjúsági Jogok Alapszabályzata

12. Az ifjúságról szóló 1971. évi IV. törvény

13. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény

14. A szakmai vizsgáztatás általános szabályairól és eljárási rendjéről szóló 10/1993. (XII. 30.) MÜM rendelet

15. A szakképzés megkezdésének és folytatásának feltételeiről szóló 2/1997. (I. 22.) MÜM rendelet

16. 1109/1994. (XII. 2.) Korm. határozat a Gyermek és Ifjúsági Koordinációs Tanácsról

17. 1995. évi LXIV. törvény a Gyermek- és Ifjúsági Alapról, valamint a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítványról

18. Európai Diákjogi Charta

19. A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény

20. Az alap- és középfokú nevelési-oktatási intézményekben, valamint a zeneiskolákban a tanulók által fizetendő díjakról és költségtérítésekről, továbbá a középfokú iskolákban vizsgáztatással összefüggő díjazásokról szóló 10/1988. (V. 6.) MM rendelet

Diákjogok az igazgató szemével

Eddig a diákok oldaláról vizsgáltuk a kérdést, ebben a fejezetben az igazgatók szólalnak meg. Elsőként Sipos Imre, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója válaszolt kérdéseinkre:

Összehasonlításként megkérdeztük egy másik középiskola vezetőjét. Várkonyi Gáborné, a Jáky József Műszaki Szakközépiskola igazgatónője nyújtott segítséget kutatásainkhoz:

Diákjogok a számok tükrében

Név nélküli, kérdőíves felmérést végeztünk négy székesfehérvári közoktatási intézményben. A Teleki Blanka Gimnázium és a Jáky József Műszaki Szakközépiskola egy-egy osztálya valamint a Nemes Nagy Ágnes Leánykollégium és a József Attila Fiúkollégium egy-egy közössége töltötte ki a négy pontból álló kérdőívet. A kapott válaszokat nemek szerint külön értékeltük. A válaszolók között 49 lány és 63 fiú szerepelt.

1. Milyen forrásból (forrásokból) szerzed ismereteidet a diákjogokról?

(Az első kérdésnél több válaszlehetőség is bejelölhető volt.)

A lányok közel harmada (30%-a) az osztályfőnöki órán szerzi ismereteit. A diákjogok megismerésében nagy szerepet játszik a baráti és ismeretségi kör (21%) és az iskolaújság (19%), amely mind a négy intézményben megtalálható. Feltűnő a diákjogi szervezetek (3%) és fórumok (6%) alacsony aránya és a 10 %-nyi elutasító válasz. Ezek valószínűleg az érdeklődés hiányának tudhatóak be. Számottevő még a sajtó szerepe, hisz az iskolaújsággal együtt az aránya 30%.

A fiúk esetében kisebb különbségeket tapasztaltunk. A lányokénál is nagyobb szerepet kapnak náluk a barátoktól, ismerősöktől szerzett ismeretek (30%). Érdekesség, hogy a fiúk körében az iskolaújság, mint diákjogi forrás kevésbé népszerű (9%), ezzel szemben a napi sajtó iránti érdeklődés 16%-ot tesz ki. A számadatok alapján az erősebb nemben gyengébb a késztetés a fórumok (3%), szervezetek (0%!) látogatására, jogi ismeretek szerzésére. Ezt bizonyítja a 16%-nyi "sehonnan" válasz.

2. Mennyire tartod fontosnak a diákok jogainak érvényesülését az iskolában?

(1-5 (1: egyáltalán nem, 5: nagyon)

A válaszokból világosan látszik, hogy a megkérdezett lányok döntő többsége (86%) az átlagosnál fontosabbnak, ezen belül 53% nagyon fontosnak tartja jogainak érvényre juttatását az iskolában. A 49 lány közül nem volt olyan, aki a "kevéssé" ill. az "egyáltalán nem" fontos kategóriát választotta volna.

A fiúknál a "nagyon fontos" válaszok aránya még magasabb (59%), mint lányoké.

Ez némiképp ellentmond az első pontban megfogalmazott passzivitásnak. A lányokkal közel azonosan, 32%-uk fontosnak gondolja, 9%-uk átlagosnak véli a jogok fontosságát. A maradék két válaszlehetőség a fiúknál is üresen maradt.

3. Kihez fordulsz segítségért, ha úgy érzed, az iskolában megsértették jogaidat?

(A kérdésnél több válaszlehetőség is bejelölhető volt)

A válaszadók nagy része (80%) szüleihez (49%) és az igazgatóhoz (30%) fordul jogi sérelmével. Elgondolkodtató a diákönkormányzati elnök (12%) és az osztálytitkár (7%) mindössze 19%-a. Ez is azt jelzi, hogy a Közoktatási törvényben megszabott, meghatározott érdekérvényesítési csatornák nem megfelelően működnek. Az iskola fenntartója 2%-nyi lány bizalmát élvezi.

A fiúk többsége szintén a szülőkhöz (42%) és az igazgatóhoz (25%) fordul, de a kettő aránya 67%, míg a lányoknál közel 80%-ot tapasztaltunk. Nagyobb a diákönkormányzat elnökének (17%) és többszöröse az iskolafenntartó (11%) népszerűsége. Ez valószínűleg az erősebb nem természetéből fakadó bátrabb fellépésének tudható be.

Az osztálytitkárhoz 5% fordul.

4. Mi a véleményed az alábbi kitalált történetről?

Egy osztálytársad tanítás után "alkohol hatása alatt" találkozik az iskola igazgatójával, aki fegyelmi eljárást indít ellene. Jogosan járt-e el az igazgató?

A kérdésre két helyes és két hibás megoldást adtunk meg. Az alternatívák között szubjektív szempontok dönthettek. A megkérdezettek háromnegyede (76%) helyesen az első lehetőséget választotta. Emellett 14%-uk is jogtalannak ítélte az igazgató magatartását. A másik oldalt összesen 10% képviselte (igazgatói döntés 8%, a házirendbe ütközik 2%), vagyis a lányok 90%-a jól döntött.

A fiúknál annyiban változik a mutató, hogy mindössze 6%-uk ítélte helyesnek az igazgató eljárását, és senki nem a házirend miatt. A fennmaradó 94% megoszlása is különbözik a lányokétól; 53%-uk találta megfelelő indoknak azt, hogy az iskolán kívül történt, 41%-uk szerint ez családi probléma, amibe az iskolának/igazgatónak nincsen beleszólása.

Az országos helyzet

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1998. decemberében vizsgálatot végzett a diákokat megillető jogok érvényesüléséről a középfokú oktatási intézményekben.

A véletlenszerűen kiválasztott iskolák mindegyikében tártak fel kisebb-nagyobb hiányosságokat. Gönczöl Katalin a 6213/1998. számú jelentésében ezek kiküszöbölésére az alábbi ajánlásokat tette:

1. Kezdeményezem, hogy az oktatási miniszter feladat- és hatásköréről szóló 162/1998. (IX. 30.) Korm. Rendelet 2.§-a a) pontjában foglalt feladatkörében eljárva intézkedjen arról, hogy a minisztérium nyújtson közvetlen szakmai és módszertani segítséget az oktatási intézmények szervezeti és működési szabályzatainak, házirendjeinek és egyéb belső szabályzatainak kidolgozásához.

2. Kezdeményezem, hogy az oktatási miniszter módosítsa a nevelési-oktatási intézmények működéséről szóló 11/1994. (VI. 8.) MKM rendeletet úgy, hogy tegye kötelezővé a közoktatási intézmények házirendjének évenkénti felülvizsgálatát.

3. Kezdeményezem, hogy az oktatási miniszter tegyen javaslatot a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 93. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a nemzeti alaptanterv kiadásáról szóló 130/1995. (X. 26.) Korm. rendelet módosítására annak érdekében, hogy a NAT Ember és társadalom műveltségi területén az életkorhoz igazodó részletességgel jelenjenek meg a tanulói jogokkal kapcsolatok ismeretek.

4. Kezdeményezem, hogy az oktatási miniszter tegyen javaslatot arra, hogy a diákönkormányzat működéséhez a Magyar Köztársaság 1998. évi költségvetéséről szóló, 1997. évi CXLVI. törvény 3. számú mellékletének 17. pontja alapján nyújtott állami támogatás az önkormányzatok normatív támogatásától elkülönítetten, célhoz rendelt állami költségvetési hozzájárulásként utalják ki.

5. Kezdeményezem, hogy az oktatási miniszter dolgozza ki azokat a jogszabályi feltételeket, amelyek biztosítják, hogy a diákönkormányzatok a működéshez szükséges állami támogatáshoz garantáltan hozzájuthassanak.

6. Felkérem az oktatási minisztert, hogy a feladat és hatásköréről szóló 162/1998. (IX. 30.) Korm. rendelet 2. §-ának e) pontjában foglalt hatáskörében kezdeményezze a pedagógusok időszakos, pszichológiai alkalmasságukra is kiterjedő orvosi vizsgálata szabályrendszerének kidolgozását és gondoskodjon a végrehajtás szervezeti és anyagi feltételeiről.

7. Felkérem az oktatási minisztert, hogy kezdeményezze az iskola-egészségügyi ellátásról szóló 26/1997. NM rendelet módosítását annak érdekében, hogy a középfokú oktatási intézményekben az iskolaorvos mellett iskolai pszichológus is működjön.

Budapest, 1998. december

Gönczöl Katalin

Összegzés

A témában végzett kutatásaink során megismerkedtünk a diákjogi szakirodalommal, az igazgatók, diákok véleményével és az országos helyzettel. Kirívó, súlyos jogsértést keveset tapasztaltunk, viszont az apró, mindennapos problémák tömegével kellett az iskolákban szembesülnünk. Ezek közül ki kell emelnünk az ombudsmani jelentésben is szereplő, az iskolák állapotára vonatkozó hiányosságokat.

Jogi hiányosságok találhatók a házirendek, a szervezeti és működési szabályzatok megfogalmazásában, összeállításában. Habár a minisztérium és a diákokat jogi kérdésekben segítő szervezetek jelentős segítséget nyújtanak, az oktatási intézmények alapszabályainak hibái csak lassan javulnak.

Általános tapasztalat, hogy a diákok fontosnak érzik azt, hogy az őket megillető jogokat tiszteletben tartsák, de ezek megismeréséért keveset tesznek. Kevéssé látogatottak a diákjogi fórumok és a diákjogi szervezetek által rendezett továbbképzési hétvégék, programok. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az átlagdiák akkor foglalkozik a jogaival, ha véleménye szerint sérelem érte. Mivel ismeretei ezen a téren hiányosak, nem képes objektívan megítélni a jogi helyzetet. Talán ezért lehet, hogy jogi téren járatosabb diákönkormányzati tagok helyett inkább szüleikhez fordulnak, akik feltétlenül támogatják őket.

Nem várhatjuk el a 6-18 éves diákoktól, hogy jogi téren mindegyikük szakértő legyen, de erre nem is lenne szükség. Elég, ha az iskolai közösségben van néhány olyan fiatal, akit társai vezetőjükként, képviselőjükként elfogadnak, és benne megbíznak. Ezen kevesek képzésére kell nagyobb figyelmet fordítani, hogy megfelelően felléphessenek a sértett társaik védelmében. El kell továbbá érni azt, hogy a diákok számára természetes legyen az, hogy a szüleik mellett diákképviselőkhöz forduljanak segítségért.

A gyakorlatban úgy képzeljük el ennek megvalósítását, mint az országgyűlési ombudsman intézményét. Képzésüket biztosíthatnák a már meglévő diákjogi szervezetek, amelyeket megfelelő anyagi támogatásban kell részesíteni. Megfontolandó elképzelésnek tartjuk az egész országra kiterjedő, egységes tanfolyamok szervezését, aminek elvégzéséről diákok oklevelet ill. bizonyítványt kapnának. Ezáltal önbizalmuk és társaik előtti presztízsük megnőne, és a tanárok is komolyabban vennék őket. Ez az alternatív képzési lehetőség a Nemzeti Alaptantervvel összhangban állna, és a Közoktatási törvény szellemének megfelelően lehetővé tenné az érdeklődési körbe illő tanulmányok elvégzését, egyéniségük szabad kibontakozását. Az ő esetükben ez fakultatív tantárgyként akár a bizonyítványba is bekerülhetne. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezt a tanfolyamot a diák szabad elhatározásából választhatná, az iskolai képzés mellett.

A képzés kétszintes lehetne: alapfokú az 5-8. osztályosoknak, középfokú a 9-12. osztályosoknak. A tananyag gyakorlatközpontú lenne, a jogszabályi ismereteken kívül tartalmazna szervezési feladatokat, beadványkészítést, intézménylátogatást. Azt így szerzett tudás a mindennapi életben is hasznosítható lenne.

Az elképzelésünk anyagilag sem jelente nagy megterhelést. Megyénként mindössze néhány lelkes tanárra, diákjogi aktivistára lenne szükség, akik a központi tankönyvből leadnák az anyagot. A tanfolyamnak csak akkor lenne értelme, ha szigorú központi vizsgával zárulna. Tanulmányaikat a már meglévő diákjogi hétvégék, fórumok is előremozdíthatnák, de ezek jóval nagyobb nyilvánosságot igényelnek.

A kérdésben jelentős javulást lehetne elérni, ha minden megyében az iskolák diákönkormányzatai a munkájukat összehangolnák, támogatnák egymást jogaik kiharcolásában, rendezvényeik lebonyolításában. A megyei diákönkormányzati szövetség alakítását követően jelentősebb szerepet kaphatnának a helyi diákéletben. Széchenyi szavaival:

"Egynek minden nehéz, de sokaknak semmi sem lehetetlen"

A fiatalok és a nemi élet

"amikor csak a hold

és a csillagok látszottak az égen,

és forró, nyári szellő fújdogált"

A fiatalkori szexualitás és annak következményei

Barna Gergely, Dezső Balázs, Kehl Dániel

Hazánkban a 18 éven aluli női népesség szüléseinek és terhesség megszakításának aránya magas, és tendenciájában emelkedő. Magyarországon ezer serdülőből évente harminc esik teherbe, ebből 18 megszüli gyermekét, 12 megszakítja a terhességet. Ez nemzetközi viszonylatban igen magas. Ezt támasztja alá, hogy 28 fejlett ország rangsorát tekintve a 18 éven aluli nők termékenységi arányszáma csak Romániában magasabb, mint hazánkban.

A családi állapotot tekintve a terhes fiatalokat két csoportra oszthatjuk. A házasságon belüli terhesség mellett a házasságon kívül gyermeket vállaló szülők száma is gyakori.

A terhességüket megszakító serdülők sem társadalmi, sem családi hátterüket tekintve nem alkotnak megkülönböztethető csoportot. Iskolai végzettségük megfelel az életkoruktól elvárható szintnek, és nagy részük középiskolai tanulmányokat folytat.

A terhesség megszakításának szándéka általában a fiatal lány tudatosabb életvezetésére utal, melyet a tanulmányok folytatása vagy a továbbtanulás szándéka magyaráz. Jelentős szerepet játszik emellett a szülői magatartás, mely a kérdés megoldását a művi abortuszban, és nem a gyors házasságkötésben, gyermekszülésben látja.

A házas, gyermeket szült fiatalkorú anyák esetében gyakori a tanulmányok félbehagyása, a munkavállalás, mely a végzettség hiánya miatt a többségnél fizikai munkakört jelent. Gyermekvállalási magatartás szempontjából a házas serdülő anyák olyan társadalmi rétegből származnak, amelyben tizenéves korban a házasságkötés és gyermekvállalás természetes, a család által elfogadott, vagy támogatott magatartásformának minősül.

Az alacsony kulturális szint és az ingerszegény környezet meghatározza a szexuális és gyermekvállalási magatartást. Ez a csoport kezd legkorábban szexuális életet élni, utasítja el a legnagyobb arányban a fogamzásgátlók használatát, következésképp átlagéletkoruk a gyermekek születésekor esetükben a legalacsonyabb.

Tehát ha kisebbségben is, de jelen van egy olyan réteg, amely a gyermekszülést tudatosan, egyfajta életvitel alapján választja. A többségre azonban az a jellemző, hogy a terhesség késői észlelése és a késői orvoshoz fordulás miatt már nem volt lehetőség megszakításra, így a szülésre kényszerhelyzetben, kényszerítő külső körülmények miatt kerül sor.

A következő lényeges kérdés a szexuális élettel és a fogamzásgátlással kapcsolatos ismeretek iskolai oktatása. Külföldi példák alapján tapasztalható, hogy ennek meghatározó jelentőssége van. A svéd szakemberek az iskolai oktatásra vezetik vissza a fiatalkorú terhességek gyakoriságának igen gyors csökkenését. Hazánkban ez közel sem járt ekkora eredménnyel. Az abortuszok aránya nem mérséklődött, sőt, egyes korcsoportokban emelkedést mutatott. Ám pusztán az eltérő eredményességet tükröző statisztikai adatok alapján is felmerül, hogy vajon megfelelő módon, s kellő hatékonysággal történik-e hazánkban a szexuális felvilágosítás?

Ezen rövid összeállítás Dr. Forrai Judit "Szexuális felvilágosítás és nevelés" című könyve alapján készült

I. Egyedi esetek, szexualitás fiatal korban

A következő interjú egy olyan tizennyolc éves diákkal készült, aki lassan egy éve apa. Gimnáziumi tanulmányait idén fejezte be, barátnője, gyermeke anyja, szintén végzős lett volna, de a csecsemő születése miatt nem kezdte el a negyedik évét. Interjúalanyunk elmeséli a körülményeket, a születés előzményeit, következményeit, az első apai élményeket.

Egy tizennyolc éves, gimnáziumi éveinek végét taposó fiatallal készített interjúval egy újabb egyéni helyzetet mutatunk be. Mint kiderül a fiú eddigi nemi élete során nem minden esetben védekezett, pedig állítása szerint kellően felvilágosult.

II. Felnőtt segítség

Megkérdeztünk egy fejér megyei gyermekorvost, aki foglalkozásából adódóan a témában érintett legfiatalabbakkal is állandó érintkezésben van.

Dr. Szelier Andrásné Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatnál dolgozik, mint pedagógus. Évek óta foglalkozik a fiatalkori szexualitás kérdésével, és fontos eredményeket ért el a témában.

III. A felmérés értékelése

Felmérésünkben 120 fiatal véleménye szerepel. A megkérdezettek nagy része középiskolás diák. Kutatásainkat külön végeztük mind a lányok, mind a fiúk körében, de számottevő eltérést nem tapasztaltunk, így a következőkben az adatokat együtt kezeljük.

Az első témakör a jövőbeni házasság lehetőségét taglalja. Az eredmény azt mutatja, hogy a 18 év alatti fiatalok nagy része (69%) tervez házasságot. A maradék 31%-nak nagyobb része (23%) sem zárkózik el a házastársi élet gondolatától. Csupán 8% válaszolt nemmel. Ez 9 főt jelent. Ezeket az adatokat az a tény teszi érdekessé, hogy Magyarországra az elmúlt évtizedekben a házasságkötések számának drasztikus csökkenése a jellemző. Kérdés, hogy megfordul-e ez a tendencia, vagy a fiatalok később más álláspontra jutnak.

A következő kérdés a gyermekvállalásra vonatkozott. A megkérdezett fiatalok az alábbi arányban válaszoltak:

Az ismert népességcsökkenési tendencia mellett meglepőnek, de reményt keltőnek hathat a 75%-nyi fiatal, aki határozottan állítja, hogy a jövőben akar gyermeket nevelni. 11%-uk még nem döntött ebben, az egész életüket befolyásoló és megváltoztató kérdésben. 14%, azaz 17 fő mereven elutasítja a gyermeknevelés lehetőségét. Egyértelmű többségben van tehát az a 103 fiatal, aki nem zárkózik el a gyermekvállalástól. Persze ez az arány változhat, hiszen a megkérdezettek diákkorúak, többségüknek az apaság/anyaság még jó néhány évig csak a távoli jövő tervei között szerepel. Ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy hány éves korban, és hány gyermeket vállalnának a fiatalok. Erre vonatkozik a következő két pont, melyet értelemszerűen azok töltöttek ki, akik akarnak gyermeket.

Bizonyos számadatok, mutatók szerint a jövőben családonként átlagosan 2,2 gyermek vállalásával lehetne a népességcsökkenést megállítani. Az általunk készített felmérés eredménye ezt jócskán felülmúlja, hisz ha a fiatalok a válaszok alapján vállalnának gyermeket, akkor több mint 2,5-es átlag jönne ki. 14% legalább három gyermek gondozására fordítana energiát, emellett az 5% jövőbeli "egygyermekes" kevésbé számottevő. A többség vitathatatlanul két gyermek nevelését tartja az elfogadhatónak. A 81% józan megfontoltságról tanúskodik, hiszen megfelelő anyagi háttér nélkül kettőnél több gyermek taníttatása, öltöztetése, eltartása szinte lehetetlenné válik.

A fiatalok döntő többsége tervei szerint csak 25. életévének betöltését követően vállalja fel első gyermekét. Az átlagos körülményeket alapul véve ez már a dolgozó évekre tehető. 24%-uk már 21-25 évesen nevelne gyermeket. Ők valószínű, hogy nem szándékoznak felsőoktatási intézményt elvégezni. A fennmaradó 3% számarányban kicsi, mégis érdekes helyzetet szül. Amennyiben a fiú és a lány 18 évesen befejezi a középiskolát, maximum két évük marad (a válasz alapján), hogy előteremtsék a feltételeket ahhoz, hogy a lány nyugodt körülmények mellett szüljön, és a csecsemő megfelelő nevelésben részesüljön. Ez valószínű, csak nagyszülői segítséggel valósulhat meg.

A következő kérdőívi ponttal a fiatalok felvilágosultságát mértük fel. Az eredmény felemás lett. A 4% válasza, miszerint nem fontos a védekezés a közelmúltban történt gyakori fiatalkori teherbeesések mellett javulást mutat, bár ezt az értéket tovább kellene csökkenteni. A 9% a tablettás védekezést tarja csak jó megoldásnak. Ők az óvszert visszataszítónak minősítették. Így a megkérdezettek 13%-a a nemi betegségek ellen semmilyen eszközzel nem védekezne! 87% az óvszert és a tablettát is a szex szükséges velejárójának tartja. Remélhetőleg az aktus előtti pillanatokban is gondolnak (majd) erre.

Az utolsó kérdésünk egy alaphelyzetet adott meg a fiataloknak. E szerint egy nemi aktus során nem védekeztek partnerükkel, így a lány terhes lett. Meghatároztunk öt megoldási lehetőséget, melyek között az alábbi arányban oszlott meg a vélemény. A 120-ból 95-en válaszuk alapján közösen döntenék el e fontos kérdést. Ez 79%-ot tesz ki. 17% semmiképpen nem tartaná meg a gyermeket, ezzel szemben csak 1%, aki mindenképp a szülés mellett döntene. 3% a döntést a lány kezében helyezné, hiszen a terhes lány életében jóval változások jönnek el (iskola félbeszakítása, stb.). Talán meglepő lehet, hogy a szülőket a döntésből minden megkérdezett kihagyná, pedig nagyon gyakori eset, hogy a fiatal apák-anyák csecsemőit a nagyszülők gondozzák. Nélkülük az anyagi háttér nem biztosított.

IV. Összegzés

1. A jelen és a múlt közti különbségek

A régmúltban a gyereknemzés házasság nélkül meglehetősen ritka volt. Manapság a házasságok számának csökkenésével párhuzamosan nő a gyermekükkel egyedül élő anyák, apák száma. Fontos különbség még az is, hogy a nemi érettséget a mai gyerekek évekkel előbb elérik, mint a múltban. Emellé viszont nem párosulnak olyan ismeretek, amik nélkül nem élhető biztonságos nemi élet.

2. Család és iskola szerepe

A családi környezet hatása, a gyermek-szülő kapcsolat vitathatatlanul döntő befolyással bír. A serdülők életviteli stílusa elsősorban a családi szocializáció hatása: sok esetben anyai mintára alakul ki. A szülők azonban többnyire elhárítják magukról a felelősséget, és nem vesznek tudomást arról, hogy a serdülőkor a nemi érés időszaka is. Ezen kívül maguk a szülők sem rendelkeznek olyan ismeretekkel, hogy őszintén beszélhetnének gyermekeikkel. Az erkölcsi gátak csak erősödnek azt követően, hogy a fiatal nemi életet él. Azaz, amikor legjobban kellene a segítség, akkor nincs kihez fordulniuk. Ugyanakkor félő, hogy a társadalmi nyitottság és tolerancia hiánya a serdülőköri szexualitás káros következményeinek halmozódásával jár.

3. A környezet befolyása

Tehát a diákok nagy része nem viszi haza az ilyen jellegű problémákat. Vagy magába folytja, vagy egy barátjával/barátnőjével beszéli meg. Egymást esetleg szubjektív tanácsokkal láthatják el, de igazán segíteni nem képesek. A másik oldalról viszont előfordul, hogy csak a barátok által támasztott elvárásoknak próbál megfelelni az illető, ezért kezd nemi kapcsolatot. Mégis tény, hogy az azonos korosztályba tartozók jobban megértik egymás gondjait, bele tudják képzelni magukat a társuk helyzetébe, így megfelelő ismeretek mellett az igazi barátok tudnának a legnagyobb segítséget nyújtani.

4. A felvilágosultság és a védekezés

A magyar fiatalság a világ országaihoz képest viszonylag felvilágosult, de mint ahogy azt több példa is mutatja ez kevés a biztonságos nemi kapcsolathoz. Az iskolai felvilágosító programok nem eléggé hatékonyak (valószínűleg kis számuk miatt). Több fejlett országban a szakemberek és kormányzati szervek jelentős erőfeszítéseket tettek és tesznek a serdülőkori szülések visszaszorítása érdekében. A hangsúly a védekezésre tevődött át. A kockázatot nem a túl fiatalon megkezdett szexuális élet jelenti, hanem a serdülőnek a szexuális élet során tanúsított meggondolatlansága, a fogamzásgátló eszközök alkalmazásának felelőtlen elutasítása.

5. Gyerekvállalás, házasság

Nem múlik el hét úgy, hogy ne hallanánk tizenévesek abortuszáról, házastárs nélküli gyerekanyákról. A felelőtlenül élt nemi élet következményeivel a fiatal lány gyakran nem tud mit kezdeni, vagy pusztán fél orvoshoz vagy a családjához fordulni. Gyakori, hogy mire mégis megteszi, addigra már veszélyessé válik az orvosi beavatkozás, így a gyermekét ki kell hordania. Házasság tekintetében az elmúlt években csökkenő tendencia tapasztalható. A kérdőívünk eredménye alapján a mai fiatalokban meg van az igény a házasságra, de kérdéses, hogy felnőve hogyan döntenek majd.

6. Gyerekvállalás következményei

A fiataloknak is szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy egy gyermek felnevelése nagy felelősséggel jár, életüket gyökeresen megváltoztatja.

7. Probléma-e a fiatalkori szexualitás? Milyen megoldások lehetségesek?

A gyermekkori, fiatalkori szexualitás egyértelmű összefüggésben van a korai nemi éréssel.

A biológiai éréssel párhuzamban egyre fokozódik a vonzalom a másik nem és a testi örömök iránt. Az első nemi aktus élményei meghatározóak lehetnek a jövőre nézve. A fiatalok a tudatlanság, titkolózódás, szégyenérzet miatt könnyebben sodródnak labilis, bizonytalan kapcsolatokba. Ez további életútjukat, társadalmi beilleszkedésüket hosszú időre, akár véglegesen is meghatározhatja.

A hatékony iskolai felvilágosítás hozzájárulhatna a nem kívánt szülések arányának csökkentéséhez is. Az oktatásnak nagyobb hangsúllyal kellene foglalkoznia a terhesség időbeni felismerésének fontosságával, annak bekövetkeztére utaló jelekkel, tünetekkel. Tudatosíthatná az orvosi vizsgálatok fontosságát, hiányának veszélyeit, következményeit. Ahhoz azonban, hogy a fiatal lányok bizalommal forduljanak az orvoshoz, részben az orvosok szemléletmódjában is változásnak kell beállnia, részben szükség lenne olyan családtervezési központokra, amelyeket a fiatalok felkereshetnének anélkül, hogy arról környezetük, szüleik tudomást szereznének. Ha pedig a fiatal nők mégis tanácsot kérnek az orvostól, védőnőtől, akkor sok esetben a konkrét fogamzásgátlási segítségnyújtás helyett a fiatalkori szexuális életet általánosságban elítélő válasszal találkoznak.

A kérdéskör mindazonáltal nagyobb teret igényel a tömegkommunikációban. A tömegtájékoztatás, a megfelelő nevelés, a gondos felkészítés a nemiségre, meghatározó tényezője lehet a probléma megoldásának.

Az első és legfontosabb lépésként a társadalomnak kell nyíltabban kezelnie a kérdést. Ha a fiatalkori szexualitás, mint téma felszabadulna, beszélgetések, műsorok tárgyát képezné, akkor a diákkorúak is könnyebben fordulnának kérdéseikkel a felnőttekhez. Emellett a téma szabadabbá tétele az információ-áramlást is előrelendítené. Már gyerekkorban megismerkednének a védekezés fogalmával, lehetőségeivel, módjával. Ha ezek bekövetkeznének, akkor mire a fiatalok eljutnának az első nemi aktus idejéig, már olyan ismeretekkel rendelkeznének, amelyek felhasználásával a szexualitás (fiatal korban is) biztonságos. És innen kezdve az, hogy hány évesen kezd nemi életet élni, mellékessé válik. Egészségügyi következmény nélkül a fiatalok szexualitása miért lenne elítélendő?

Szexualitás és párkapcsolatok

Muhari Andrea, Tarcsa Gábor, Velkei Róbert

Pályázatunk címe igen szerteágazó témakört foglal magába. Nem lehet és nem is érdemes az összes lehetséges területre kitérni, már csak a leszűkített terjedelem miatt sem. Épp ezért a számunkra legfontosabb, s talán mindenkire nézve általánosnak mondható dolgokkal szeretnénk foglalkozni. Életből vett példáinkkal, saját tapasztalatainkkal a problémákat nyilván nem tudjuk megoldani, viszont ezek fontosságára próbáljuk felhívni a figyelmet.

Szexualitás

Ahogy a történelmi korok és a bennük élő emberek erkölcsi és társadalmi normái változtak, úgy változott a társadalom véleménye is ebben az intim, ugyanakkor abszolút hétköznapi témában.

Nagy ellentmondásokat talál az ember, ha a dolgok mögé néz, és megpróbálja beleképzelni magát az egyes korok nem éppen megszokott világába. Furcsa, meghökkentő, különleges szokásokkal és normákkal ma is találkozunk. Ahány civilizáció, vallási irányzat van, mind máshogy ítéli meg és fogadja el azt a folyamatot, amely az emberi lét egyik legalapvetőbb folyamata. Lehetetlen ezek mindegyikét lajstromba venni, és külön mindet elemezni.

Hozzánk legközelebb úgy is saját korunk, saját civilizációnk és saját társadalmunk által alkotott vélemények és véleménykülönbségek állnak a legközelebb. A legfontosabb, hogy ezekről beszéljünk, ezeket ismertessük, hiszen ezek befolyásolják saját nézeteink, saját értékrendünk kialakulását Először azt kell megvizsgálnunk, hogy maga a szó: szexualitás, mit jelent.

Az utóbbi korokhoz képest kitágult értelemmel bír, sokkal nyitottabb, természetesebb lett.

A "szélsőségek" képviselői is lehetőséget kapnak, hogy beilleszkedjenek a "normális világba", a "normális emberek" közé. De kik is ezek a normális emberek, és miért különbek azoknál, akik máshogy élnek, más normákat, más érzelmeket képviselnek? Az normális, hogy minden ember számára más a természetes, és az elfogadott, de az már érdekes, ha valaki emberi tulajdonságait szexuális hovatartozása alapján ítélik meg, alkalmazzák vagy közösítik ki. Természetesen vannak abszolút szélsőséges, természetellenes, emberhez nem méltó viselkedési "normák", melyeknek egy közösségben sincs helyük, de korántsem egyszerű eldönteni, hogy hol és mi alapján húzzuk meg a határt.

De tegyük most félre a szélsőségeket. Érdekes, hogy még ma is vannak olyan emberek, akiket felháborít, megbotránkoztat vagy egyszerűen csak zavarba hoz ez a téma. Miért kap ez olyan megkülönböztető szerepet? Miért félnek róla beszélni az emberek? Egy valami azonban biztos: bármennyire is lesznek a szexualitással kapcsolatos vélemények társadalmilag elfogadottak, a szexualitással kapcsolatos problémák továbbra is megfoghatatlanok, hála a különböző nemibetegségeknek, egyre súlyosabbak és leküzdhetetlenebbek lesznek. Véleményünk szerint mindenkinek voltak, vagy vannak kisebb-nagyobb problémái, gátlásai, belső félelmei. Pályázatunk egyik célja felhívni ezekre a figyelmet, bebizonyítani, hogy senki sincs egyedül, és valakire mindenki számíthat. A társadalmi előítéleteken pedig felül kell emelkednünk, s meg kell tanulnunk beszélni a problémákról, amelyek bármilyen furcsák vagy kínosak is.

Kérdőíveket osztottunk szét egy közép- és egy főiskolában. A kérdésekre kapott válaszok közül a fontosabbakat emeltük ki, melyek a legtömörebben magukban hordozzák e korosztály véleményét, személyes párkapcsolataikat illetően. A kérdésekre kapott válaszokat a következőkben ismertetjük.

Szexualitás és párkapcsolat

(Kérdések és válaszok)

1. Mikor vesztetted el a szüzességedet?

a:  a 14. év alatt
8 %
b:  a 15.-16. év között
31 %
c:  a 17.-18. év között
37 %
d:  a 18. év felett
13 %
e:  még szűz vagyok
11 %

Az eredmények meglepően jó arányokról tanúskodnak. Véleményünk szerint is a 17-18 éves kor a legideálisabb az első szexuális együttlét "lebonyolítására". Erre a korra már a legtöbb fiatalnak szüksége van a nemi együttlétre, és a legtöbben már képesek egy igen felelősségteljes, nem kevés veszélyt rejtő kapcsolatra. Talán az első az, amely minden ember számára emlékezetes és felejthetetlen élmény. A legfőbb a partner megválasztása, amelyen nagyon sok minden múlik. Az első együttlétet mindenki másképp éli át, van, akinek élete legszebb élménye marad, de van olyan, aki örökre fájdalommal gondol vissza rá. Bár sokan elkapkodják, a legtöbben az optimális életkorban, megfelelő körülmények között, és ami a legfontosabb, ha nem is az igazival, de egy normális partnerrel kerülnek össze. A különböző külső testi hibák, a belső gátlások miatt sokan képtelenek egy normális párkapcsolat lebonyolítására. Ezek egy része megundorodik a nőktől (férfiaktól), és egész életében magára marad, vagy érzelmektől mentes kapcsolatokat keres magának (pI. prostitúció). A lelki problémákon kívül súlyos fizikai következményei is lehetnek annak, ha valaki túl korán "kóstol bele az életbe", ezek elhomályosíthatják a büszkélkedés céljából szerzett boldogságot.

2. Mennyire foglalkoztatott, hogy megfelelsz-e partnered elvárásainak?

a:  nagyon
32 %
b: nem foglalkoztatott, mert nem érdekelt
19 %
c:  nem foglalkoztatott, mert biztos vagyok magamban
  4 %
d:  voltak kisebb-nagyobb gátlásaim, de leküzdöttem őket
45 %

Szinte minden fiatal átéli előbb-utóbb a gátlásokkal való küzdelmet. Szükséges velejárója ez a tinédzserkornak, mégis sokuknak okoz olyan emlékeket, melyek egy életen át kísértenek. Az első együttlét alkalmat ad egy párnak, hogy egy "másik oldalról" ismerjék meg egymást. Nyilván mindenki számára várt pillanat ez, de a boldogság mellett rengeteg szorongást is rejthet. Testi adottságainkon nem változtathatunk bármilyen mértékben, így esetleges ilyen irányú gyengéinket csak úgy tudjuk legyőzni, ha feldolgozzuk magunkban. De megy-e ez mindenkinek? A felmérés szerint a fiatalok igen nagy százaléka nagyon tartott attól, hogy nem felel meg partnerének. Hogy miért? A választ a mai fiatalság kapcsolatrendszerében kell keresnünk. A másik nem elég mély szintű ismerete, a bizalom (s gyakran a szerelem) hiánya mind-mind elgondolkodtatják az embert, mennyit mutasson meg magából. A másik lényeges ok az, hogy az egyik nem "kibeszéli" a másikat. A fiúk gyakran szívesen beszélnek barátnőjük intim pillanatairól (sokszor már csak felvágásból is). Közben talán nem is sejtik, hogy hány lány ismeri már barátnőjüknek köszönhetően jellemzőiket (centiméter pontossággal). Nem lehet mindenki ennyire biztos magában: (4%). A többség vagy az érdektelenséget választja, vagy leküzdi gátlásait, de előbb-utóbb elfogadja ezt a helyzetet úgy, ahogy van.

3. Milyen mértékben befolyásolják érzelmeid a szexuális életedet?

a:  egyáltalán nem befolyásolnak az érzelmeim
42 %
b:  számítanak az érzelmeim, de a vágyaim néha elnyomhatják őket
49 %
c:  csak egy mély és őszinte kapcsolatban tudom elképzelni
  9 %

Azt már jeleztük, hogy az első együttlét során meglehetősen fontos, de mindenképpen meghatározó az érzelmi háttér és a kölcsönös bizalom. Sokaknál ez megmarad és partnerük megválasztásánál a külső értékek mellett a belső is dominál. Természetesen nem az egy éjszakás kalandocskákról beszélünk, amelyek általában spontán jönnek létre, hanem a kölcsönös ismeretségen alapuló kapcsolatokról. A legfontosabb mégis az lehet, hogy mindkét fél tisztában legyen a másik elvárásaival, ismerje azokat, és ne érje meglepetés. Ne ringassuk se partnerünket, se saját magunkat illúziókba, és akkor egy kapcsolatunkat se fogjuk megbánni. Sok olyan ember (általában fiú) van, aki örömmel használja ki partnerei naivságát, és elhiteti velük, hogy érzelmei valódiak. Az illető ezután addig manipulálhatja "kedvese" érzelmeit, ha csak egy kicsit is ügyes, amíg meg nem unja, és kerít magának egy újabb játékszert. Az ilyen könnyen befolyásolható emberek nagy része meg is érdemli, hogy szenvedjen, hisz egykor kezében volt a lehetőség, hogy befolyásolja saját életét, de túl gyenge volt hozzá. Nem kizárt, hogy arra van szükségük, hogy valaki irányítsa őket. Sokan viszont elfelejtik, hogy fiatalok, és szeretik lekötni magukat nagyon hosszú időn keresztül egy partner mellé. Az ilyen kapcsolatoknak is megvan a maguk szépsége, de semmi szükség arra, hogy valaki fiatalon szűk korlátok között senyvedjen, mert ez a kapcsolatot is meg fogja mérgezni. Véleményünk szerint itt is az arany középút a legmegfelelőbb, amely egy érzelmekkel tűzdelt, laza kapcsolatot jelent.

4. Kiket avatsz be intim életed titkaiba?

a:  szüleimet
12 %
b: barátaimat, barátnőimet
59 %
c:   külső segítséget veszek igénybe
  0 %
d:  senkit
20 %
e: jelenlegi partneremet
9 %

Nem meglepő, hogy a legtöbb fiatal barátaival/barátnőivel beszéli meg gondjait/élményeit, hisz a baráti társaság mint közeg meghatározó jellegű. A mai világban a tinédzserek jóval tájékozottabbak szexuális téren, mint régen, de gyakran nekik is segítségre van (lenne) szükségük, így nem biztos, hogy tudnak egymásnak felelősségteljes tanácsot adni. A bajt az jelenti, hogy a legtöbb fiatal épp a gondjait nem beszéli meg másokkal, inkább "más részleteket" hangsúlyoznak ki. Ez egyrészt érthető, hisz ki szereti gyengéit, bizonytalanságát felfedni? Az viszont már elgondolkodtató, hogy megszokottá váltak az egyéjszakás kapcsolatok, és sok lány egyáltalán nem szégyelli, ahogy bánnak vele. A fiúk között már sporttá, versennyé, kötelező jellegűvé vált az "ismerkedés". Ha valaki nem akar "lemaradni" társai mögött, már csak azért is szerez magának barátnőt (még ha ez nem is tudatosul benne), vagy ha nem megy, hát kitalál egy-két jó történetet. Egyre kevésbé érzik úgy, hogy szüleikhez fordulhatnak, az egyébként egyre sokrétűbb segítségnyújtásokat (pl. telefon) pedig egyáltalán nem veszik igénybe.

Marad hát a fiatalság a fiatalságnak. De elég ez? Amíg nem lesz többre igény, addig biztos.

Vélemények különböző témákról

A fiatalok igen nagy százaléka fontosnak tartja a védekezést, viszont köztük is sok olyan akad, aki nem tud mindig úrrá lenni szexuális vágyain, s nézeteit, elveit félretéve könnyű szívvel kockáztat. Valószínűleg ő is tisztában van a rá leselkedő veszélyekkel, s tudja, hogy nem csak saját magát teszi ki ezeknek, hanem partnerét is, de mégis belemegy.

1. Hogyan védekezel?

a:  óvszerrel
44 %
b:  tablettával
28 %
c: megszakítással
22 %
d: nem védekezek
  6 %

A szexualitás nélkülözhetetlen eszközeivé váltak mára a különböző védekezési módszerek. Több igen fontos és kellemetlen tényező kiküszöbölhető a segítségükkel. A paletta ma már széles körű, és ami még ennél is fontosabb, szinte mindenki számára megfizethető. A fiatalok legnagyobb ellensége a korai terhességen kívül az AIDS, amelynek közelségéről a következő pontban számolunk be. Az AIDS-en kívül számos nemi betegség és szexuális érintkezés útján elkapható betegség van, ezért a biztonság a legfontosabb. A fiatalok nagy többsége eléggé felvilágosult, és komolyan veszi a fennálló veszélyeket, tehát védekezik. A védekezés milyensége sem utolsórendű, hisz az óvszert leszámítva, ami teljes biztonságot nyújt, nagyon sok módszer van még, melynek többsége "szakosodott", tehát általában fogamzásgátlás céljából kerül forgalomba. Nem lehet, és nem is szabad megbízni senkiben, akit nem ismer elég régóta az ember.

Mint már említettük, az óvszer a legbiztonságosabb, de ebből sem árt egy megbízható márkát használni. A megkérdezettek többsége is ezt használja, ami azért megnyugtató. A hoszszabb kapcsolatokban, ahol megvan a kellő ismeretség és bizalom, hisz a különböző betegségektől sem kell tartani, a fiatalok többsége fogamzásgátló tablettákkal védekezik.

Probléma akkor lép fel, ha a pár nem védekezik, hanem a fiú "egy bizonyos képességére" bízzák magukat. Ez a képesség nem más, mint a megszakítás. Nagyon veszélyes és felelőtlen formája a védekezésnek, hisz senki sem lehet biztos benne, hogy "a film nem kap fényt", és egy férfinak is lehetnek gyenge pillanatai. A megkérdezettek igen nagy százaléka használja ezt a módszert, ami már inkább elgondolkodtató.

2. Mennyire érzed közelinek a nemi betegségek (az AIDS) veszélyét?

a:  egyáltalán nem érzem közelinek
  9 %
b:  megválogatom a partnereimet
32 %
c:  szerintem bárki megkaphatja (védekezni kell)
38 %
d:  senkiben sem bízok meg (nem akarok egy kellemes félóra miatt egy életen át szenvedni)
21 %

AIDS: a fiatalság, az emberiség egyik legfélelmetesebb ellenségévé nőtte ki magát. A kór halálos, csak a szenvedés nyújtható meg a különböző orvosságokkal. A médiának köszönhetően kellő figyelemmel tekintenek már rá, és senki sem legyint a szó hallatán. Köztudott, hogy fertőz, és öl nemtől és kortól függetlenül. Ez indokolhatja, hogy a társadalom talán legveszélyeztetettebb korosztálya is ráébredt közelségére, ahogy ez a válaszok arányából is látszik. A fiatalság elfogadta, tudomásul vette jelenlétét, ami sok mindennel magyarázható. Egy biztos, hogy itt van, és terjed. Kitűnő táptalaj számára a prostitúció, a fertőzött injekciós tű és a biszexualitás. A tünetek nem egyből jelentkeznek, és vannak, akik csak hordozzák a súlyos kórt, anélkül, hogy tudnának róla. Mindenki ki van téve a veszélynek. Nem érdemes az óvszeren spórolni, hisz ez az egyetlen módszer a fertőzés elkerülésére, ha kényelmetlen is, hisz az ember sokkal többet fizethet utána, az életét.

3. Mit gondolsz az abortuszról? (nők)

a:  elítélem, mert ellenkezik az elveimmel
28 %
b:  elítélem, de tudom, hogy vannak olyan esetek, amikor szükség van rá
37 %
c:  nem ítélem el
35 %

Nagyon megoszlanak a női vélemények az abortuszról. Minden bizonnyal sokféleképpen lehet értelmezni ezt az orvosi beavatkozást. Van, aki gyermekgyilkosságnak, van aki egyszerűen orvosi műtétnek nevezi. Nem a mi feladatunk eldönteni, hogy kinek van igaza. Mi csak a saját korosztályunk helyzetébe tudjuk beleképzelni magunkat. Igaz, ami igaz sok esetben szükség van erre a szörnyű beavatkozásra, de ezek az esetek kellően indokoltak. Ha a dolgok mögé nézünk, és megpróbáljuk beleképzelni magunkat a születendő gyermek, és mindenekelőtt az anya életébe, aki néha még a középiskolát sem fejezte be, elgondolkozhatunk, és nézeteink is megváltozhatnak Egy gyermekkori hiba miatt menjen tönkre két ember élete? Nem hisszük, hogy ez ilyen egyszerű, de egy valami biztos: nem ítélkezhetünk mások felett, amíg nem éltük át azt, amin ők mentek keresztül.

4. Mi a véleményed a prostitúcióról? (férfiak)

a:  elítélem, mert érzelmektől mentes
17 %
b:  megértem, hogy vannak olyan férfiak, akiknek erre van szükségük
15 %
c: nem akarok tudomást venni róla
43 %
d:  közömbös számomra
25 %

Az "ősi mesterség" űzőit mindig is vegyes megítélés kísérte. Szerencsére tizenéves korában kevés fiú veszi igénybe szolgáltatásaikat. Érdemes elgondolkodni azon, hogy azok a felnőtt férfiak is voltak fiatalok, akikből ma megél ez az iparág. Valami eljuttatta őket ide, ez rossz házasságtól kezdve sok minden lehet. A válaszok érdekes eredményeket adtak. A legnagyobb százalék a "félrenézést" választotta, vagy mert nem tud, vagy mert nem akar állást foglalni. Lehet, hogy csak azért, mert nem tudnak eleget? Ha egy pillanatra átélnék a prostituáltak megaláztatásait, félelmeit, kiszolgáltatottságaikat, könnyebben menne a választás.

Párkapcsolatok (Fiú)

Igen nehéz, sőt lehetetlen általánosságban beszélni a férfiak és nők közötti kapcsolatokról, még akkor is, ha csak az egyik oldalt próbáljuk bemutatni. Természetesen minden férfi más, máshogy gondolkodik, más normákat, ideálokat követ. A párkapcsolatokat is rengeteg osztályba sorolhatjuk, különíthetjük el. Világos tehát, hogy nem lehet erre a tág fogalomra egy megkopott sablont húzni.

Hogyan is gondolkodik egy férfi? Mit vár egy kapcsolattól? Mit vár a partnerétől? A mai világban, a mi társadalmunkban, és legfőképpen saját korosztályunkban ezek igazán elgondolkodtató kérdések. A férfiak, ha lehet ebben a korban férfiaknak nevezni őket, a legtöbb esetben eltérően gondolkodnak a nőktől. Kevesebbet foglalkoznak az érzelmekkel, számukra egy partner meghódítása nem más, mint kihívás, kaland vagy egy új trófea begyűjtése.

A kapcsolat is sokszor érzelmektől mentes, csupán szexuális vágyaik kielégítésére szolgáló sima biológiai folyamat, vagy csak "feszítés a haverok előtt". Nem képes mindegyikük komoly, felelősségteljes kapcsolat kiépítésére, mert sokan közülük még nem érettek meg rá. Ezek a kapcsoltok nem hosszú életűek, és általában mindkét fél tisztában van partnere elvárásaival, tehát senki sem hibáztatható a felületes együttlét miatt. Sok lány van ezzel ugyanígy, de hozzá kell tenni, hogy a nők erre a korra jóval érettebbekké és megbízhatóbbakká válnak, mint mi férfiak. Érdekes megnézni, hogy a legtöbb srác mi alapján választja ki magának a számára megfelelő partnert. Természetesen az estek nagy többségében a külső dominál, de ezen nincs is semmi kivetni való. Az alak, elsősorban a formás popsi és a mell vizsgálata után a belső értékek következnek, ha már egyáltalán lehet ilyenekről beszélni. Sajnos a kettő nem minden esetben társul egymáshoz. A külső vizsgálata után, sok esetben befejeződik a mustra, és megkezdődik a kezdeményezés. A továbbiakat a fantáziátokra bízzuk.

A sok; felületes, egyéjszakás kalandocskák mellett ott vannak a hosszú szenvedélyes, vagy inkább nyomasztóvá vált, leginkább házasságra emlékeztető kapcsolatok is. Annak sincs értelme, ha az ember idő előtt kötelezi el magát. Most ebben az időszakban kell szórakozni, és azt sem szabad hagyni, hogy a megszokás legyen úrrá rajtunk.

Véleményünk szerint, valahol a két véglet között kell lennie legmegfelelőbb formának, amely sem túl felületes, sem túl mély, mégis mindkét fél számára örömet, izgalmat és szenvedélyt eredményez.

Interjú

Különleges interjú következik: egy homoszexuális fiúval készítettük. Sokan bizonyára nem hiszik ezt el elsőre, mivel kissé nehezebb egy ilyen riportot összehozni, mint például egy pszichológussal készültet.

A véletlennek köszönhetjük, hogy alkalmunk nyílt megvalósítani a beszélgetést, arról viszont, hogy ki ő, valamint milyen viszonyban áll velünk, saját kérésére semmit sem közölhetünk.

Záró rész

Egy pályamű befejező sorait megírni sokkal nehezebb, mint sokan gondolnák. Rengeteg munka fekszik ebben a pályázatban, és jó lenne tudni, hogy jól sikerült, másoknak is tetszene. Persze mindig mindenen lehet javítani; de alapjában véve olyan lett, mint terveztük. Írás közben nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy reális módon ábrázoljuk, mutassuk be a fiatalság helyzetét. Ennek köszönhető, hogy munkánk gerincét kiértékelések képzik.

Sajnos azt tapasztaltuk, hogy észrevételeink környezetünkről igazak. Ez ellen mi annyit tehetünk, hogy leírjuk véleményünket, és reméljük, hogy egyre többen gondolkoznak másképp.

A mai társadalom és a fiatalság

"Rohanó világunkban már

a családi környezet sem olyan,

mint évtizedekkel ezelőtt.

Fiatalkorú bűnelkövetők Székesfehérváron

Izsák Máté János, Kövecses Szabolcs, Sarok Károly, Szabó Tamás Olivér

I. Bűnelkövetők

A gyermekkorú bűnelkövetők

Magyarországon magas a gyermekkorú bűnelkövetők száma. Az alábbi grafikonról leolvasható az 1997-ig terjedő tízéves időszak statisztikáinak alakulása.

A grafikon, csekély hullámzástól eltekintve viszonylag állandó. Ez szomorú tény, hiszen közben megtörtént egy rendszerváltás, és két kormány is ígérete szerint azon dolgozott, hogy minden fajta bűnözést visszaszorítson. Rendkívül meglepő adatokra bukkanhatunk, ha rápillantunk a gyermekkorú elkövetők korcsoportos megoszlását ábrázoló diagramra.

A 13-14 év közötti korosztály bűnelkövetői teszik ki a legnagyobb részét a bűnöző csoportnak. A négy kategória közül kettőben csökkenés, kettőben növekedés tapasztalható 1993-1997-es évek számadatainak összehasonlításakor. Sajnálatos, hogy a legfiatalabb elkövetők vannak egyre többen Magyarországon. Feltűnően nagyra nőtt 1997-re a 10 év alatti bűnelkövetők száma, meghaladta a 11 és 12 évesekét is.

A gyermekkorú bűnelkövetők leggyakrabban vagyon elleni bűncselekményekben vesznek részt. Az alábbi táblázatban a vagyon elleni bűncselekmény-csoporton belül három bűncselekményt emeltünk ki és ábrázoltunk.

Látható, hogy a lopást elkövetők teszik ki a vagyon elleni bűncselekményt elkövetők nagy hányadát. Be-töréses lopásban leginkább bűn-segédi részt vállalnak. Az ilyen elkövetőknek szintén magas az aránya. A rablást elkövető vagy rablásokban résztvevő gyermekkorúak száma valószínűleg azért alacsony, mert testi gyengeségük nem teszi lehetővé az erőszakot.

A fiatalkorú bűnelkövetők

A fiatalkorú elkövetők számának alakulásáról az alábbi grafikon tájékoztat minket, mely egy tízéves időszakot mutat be.

Az értékek folyamatos emelkedést mutatnak 1992-ig, ahonnan pedig lassú, de egyenletes visszaesés tapasztalható. 1997-re sajnos ismét enyhe emelkedés a jellemző, de a csökkenő tendencia várhatóan folytatódni fog.

Sikerült találkoznunk egy illegális tevékenységet folytató fiatalemberrel. Néhány hónapja töltötte be a tizennyolcadik életévét, és mivel állítása szerint már évek óta jut pénzhez törvénytelen módon, interjút készített vele, hogy megtudjuk, milyen egy bűnöző mint magánember.

II. Áldozatok, sértettek

Pályázatunk második fő egysége az áldozatokról és az őket ért kárról szól. A bűnözésről nem beszélhetünk anélkül, hogy figyelembe vennénk az áldozatokat. Az elkövetőn kívül csak ők tudnak pontos leírást adni az eseményekről és azoknak körülményeiről.

Gyermekkorú áldozatok

Az alábbi táblázat öt év összes gyermekkorú sértettjét mutatja évenkénti lebontásban, pontos számadatokkal.

Látható, hogy '97-hez képest jelentősen, és öt évet figyelembe véve is komolyan csökkent a gyermekkorú áldozatok száma.

Kevesebb bűnelkövetőnek válnak a gyermekek célpontjává. A grafikont eleinte csökkenés, majd '97-ben durva emelkedés jellemzi. Az ezt követő csaknem ezer fős csökkenés mindenképpen pozitív változás a magyar társadalomban. Valószínűleg a korábbinál hatékonyabb rendőrségi és ügyészi munka áll a háttérben. Bár a legutóbbi számadat még mindig magas (1998-ban 2946 fő), egy határozott folyamat kezdődött el, melynek fenntartása a hatóságok feladata és az egész társadalom érdeke.

A következő táblázat bemutatja a gyermekkorú áldozatok számát 1998-ban néhány kiemelt bűncselekmény esetében.

Egyértelműen kitűnik, hogy a legtöbb gyermekkorú áldozata a vagyon elleni bűncselekményeknek van, kiugróan magas (1512 fő) értéket mutat a diagram. A személy elleni bűncselekményeknek is nagy számú áldozata van, és annak ellenére, hogy össze-hasonlításban a nemi erkölcs elleni bűncselekmények sértettjeinek száma alacsony, önmagában mégis rendkívül sok gyermeket jelent. 181 gyermekkorú áldozata volt a '98-as rablásoknak.

Tudomást szereztünk arról, hogy az ismeretségi körünkben bűncselekmény áldozata lett Péter, egy nyolcéves kisfiú. A körülményekről kérdeztük őt és szüleit.

A kisfiút láthatóan feldúlta a beszélgetés, ezért édesanyját kértük meg, hogy folytassa.

Fiatalkorú áldozatok

A következő oszlopdiagram a fiatalkorú sértettek számának évenkénti megoszlását mutatja az 1994-es és 1998-as év között: Megfigyelhető, hogy 1995. óta meg-kezdődött egyfajta csökkenési folyamat, mely az utóbbi öt év legmagasabb, 7805 fős értékéről indult. Ez négy év alatt állandóan csökkent, és 1998-ra a fiatal-korú áldozatok száma már hatezer fő alá esett.

Ezzel a táblázattal szemléltetjük a fiatalkorú sértettek megoszlását egyes kiemelt bűncselekmények esetében az 1998-ban.

A fiatalkorú sértettek közül a legtöbben vagyon elleni bűncselekmények áldozatául esnek. Ez 4037 főt jelent. A személy ellen elkövetett bűncselekmények állnak a lista második helyén. 1998-ban 270 fiatalkorút raboltak ki. Ennél kevesebb (70 fő) fiatalkorú nemi erkölcse ellen követtek el bűncselekményt. A grafikon magas értékeket mutat, bár az elmúlt években csökkenő tendencia volt megfigyelhető.

A fiatalkorúak tehát a legkülönfélébb bűncselekményeknek eshetnek áldozatul. Interjút készítettünk a tizenhét éves Zoltánnal, aki néhány hónapja rendőrségi ügybe keveredett.

III. A gyermek- és a fiatalkorú bűnelkövetők környezete

A család és a környezet hatása döntően befolyásolja a gyermekek jellemfejlődését, ezért mindenképpen figyelembe kell venni az elkövetők családi hátterét.

Gyermekkorú elkövetők családi környezete százalékosan 1997.

Gyermekkorú elkövetők összesen
4287
Apa és anya neveli
75,3%
Elvált szülő neveli
12,4%
Özvegy szülő neveli
  2,6%
Életközösségben élő szülő neveli
  1,7%
Nevelőszülő, ill. nagyszülő neveli
  2,0%
Testvér v. más rokon neveli
0,5%
Nevelőotthonban, intézetben él
  5,5%

A gyermekkorú bűnelkövetők száma 1997-ben 4287 volt. Ezeknek a gyermekeknek 75,3%-a két szülővel élt együtt. Ez a szám akkor lehetne alacsonyabb, ha a szülők nagyobb gondot fordítanának gyermekük erkölcsi nevelésére. A szülőkön kívül szükség van még valami másra a családi környezetben, ami biztosítja a gyermeknek a lelki egyensúlyt.

Az elvált szülőknél nevelkedett gyermekek teszik ki az elkövetők 12,4%-át. Valószínű, hogy a válást átélt gyermek nem tudta feldolgozni az őt ért környezeti változásokat. A csonka családban nevelkedő gyerek az életben máshol keresett társakat, akik rossz útra terelték.

Az özvegy szülővel élő gyermekkorú bűnelkövetők aránya 2,6%. A helyzet hasonló az elvált szülők szituációjához, csak az egyik szülő halála még nagyobb traumát okozott a gyereknek.

Amennyiben az egyedül élő szülő új élettársat von be a családi környezetbe, megtörténhet, hogy a gyermek nem találja meg a közös hangot az új társsal, és elfordul az otthontól. A természetes igény, hogy őt elfogadó társaságot találjon, olyan idegenek felé sodorhatja, akiktől helytelen értékrendet tanul. 1997-ben a gyermekkorú elkövetők 1,7%-a származott ilyen családokból.

A nevelőszülőnél vagy rokonnál elhelyezett gyermekek együtt 2,5%-ot tesznek ki. Valószínű, hogy nem tudtak érzelmi kötődést kialakítani nevelőjük iránt, és esetleg a nevelő szándékot elutasították.

Nevelőotthonban, intézetben élő gyermekkorúak alkotják az elkövetők 5,5%-át. Hátrányos helyzetű gyermekek nehezen találnak érzelmi biztonságot a nagy létszámú, kevés nevelővel rendelkező közösségben. Az ott kialakult értékrend gyakran nem megfelelő a társadalmi beilleszkedéshez, és ez bonyodalmakhoz lehet.

A következő interjúalanyunk egy olyan középkorú férfi, aki munkahelyéből adódóan sok fiatalkorú diákkal érintkezik; évek óta nevelőtanár egy nagyvárosi fiúkollégiumban.

Fiatalkorú elkövetők családi környezete százalékosan 1997-ben

Fiatalkorú elkövetők összesen
13955

Apa és anya neveli
54,0%

Elvált szülő neveli
21,0%

Özvegy szülő neveli
6,5%

Életközösségben élő szülő neveli
2,2%

Nevelőszülő, ill. nagyszülő neveli
2,9%

Testvér v. más rokon neveli
1,6%

Nevelőotthonban, intézetben él
7,5%

Élettársnál, albérletben (önállóan) él
1,8%

Egyéb helyen él
2,5%


IV. Összegzés

Munkánk során sok szomorú ténnyel szembesültünk. Megpróbáltuk ezeket olyan módon csokorba szedni, hogy a lehető legmegfelelőbben szemléltessük témánkat.

Kutatásainkból azt a következtetést tudtuk levonni, hogy a gyermek- és fiatalkorú bűnözés elválaszthatatlan a mai társadalmi berendezkedéstől. Mindig voltak és lesznek olyan környezetben felnövő fiatal emberek, akikben (sajnos, lehet, hogy csírájában) elfojtják a társadalom nagy többsége által elfogadott erkölcs és törvények iránti tiszteletet. Az ilyen "emberpalánták" óriási hátránnyal indulnak az életben, hiszen a közösség pereméről kell megpróbálniuk bejutni a többiek közé. Sokukban meg sem fogalmazódik a vágy vagy akarat, hogy a többséghez tartozzanak, és átlagéletet éljenek.

Azoknak, akik ilyen fiatalon eljutottak odáig, hogy összeütközésbe kerültek a törvénnyel, a társadalomnak kell segítő kezet nyújtania. Segítségnyújtásra lehetőséget adnak az egészségügyi programok, melyek keretében ingyenes kivizsgálásuk, gyógykezelésük, esetleg kórházi ápolásuk végezhető el. A testileg vagy értelmileg sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkozik például a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Korai Fejlesztő Központja. Különböző nevelőszülői, üdültetési valamint továbbképzési programokat már most is szerveznek az országban. Speciális célú rendezvényekkel, információs és tájékoztatási programokkal és szervezetek együttműködésével nyújtanak még segítséget sok gyereknek az országban.

Ezeknek a már meglévő programoknak a működése reménykeltő, de szélesebb körű összefogásra és nagyobb támogatásra lenne szükségük mind a gyermekeknek, mind az értük működő és dolgozó szervezeteknek.

A társadalom a saját "építőköveit" neveli, amikor gyermekeit neveli, és alapjában gyengíti meg önmagát, amikor nem fordít elég figyelmet rájuk. Amennyiben nem tudjuk hamar elejét venni a bűnözés növekvő hullámának, abban az esetben nem leszünk képesek később legyűrni azt.

Össztársadalmi egyetértést és összefogást kellene kiharcolni, mert sokan a homokba dugják a fejüket, mások pedig karba tett kézzel nézik a többi munkáját.

Pályázatunk végén a gyermekkorú és fiatalkorú bűnözők rehabilitációjának lehetőségére, mint lehetséges megoldásra szeretnénk felhívni a figyelmet egy idézettel az 1991. évi XIV. törvény a Gyermek Jogairól szóló, New-Yorkban, 1989. november 20.-án kelt Egyezményéből:

40. cikk, 4. Pont

"Rendelkezések egész sorát, így különösen a gondozással, az irányítással és a felügyelettel, a tanácsadással, a próbára bocsátással, a családi elhelyezéssel, általános és szakmai oktatási programokkal és nem intézményes megoldásokkal kapcsolatban rendelkezéseket kell hozni annak érdekében, hogy a gyermekek számára jólétüknek megfelelő, valamint helyzetükhöz és az elkövetett bűncselekményhez mért elbánást lehessen biztosítani."

Források:

Legfőbb Ügyészség Számítástechnika-alkalmazási és Információs Főosztály 1998. évi Tájékoztatója: A gyermekkorúak és a fiatalkorúak bűnözésével összefüggő egyes kérdésekről

Fejér Megyei Főügyészség: Ügyészi jelentés az 1995. évi ügyészi munkáról

Az idézetet "A gyermekvédelemben alkalmazható nemzetközi vonatkozású jogszabályok, egyéb normák és irányadó dokumentumok" című kiadványból vettük (Bp., 1995. Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesülete)


Gazdasági csalások Fejér megyében, avagy halásszunk a zavarosban!

Gosztola Gábor József, Mikor András, Páncél Tamás, Takács Ákos, Winkler Károly András

I. Beszélgetés egy szakértő ügyésszel

Pályázatunk első része egy részletes interjúból áll, amiben a témánkkal kapcsolatos jogi fogalmak tisztázásra kerülnek. Megtudhatjuk, hogy miként zajlik egy peres eljárás, milyen hatékony az ügyészség munkája. Károkról, sértettekről, elkövetőkről bővülhettek információink. Kérdéseinket úgy próbáltuk feltenni, hogy a szakmai "hozzánemértésből" adódó félreértéseinket tisztázzuk.

Milyen jogi fogalmak, illetve kategóriák tartoznak a laikus “gazdasági csalás" kifejezés alá?

A büntetőtörvénykönyv két fontos fejezetet tartalmaz, ami kapcsolódik a témához: a vagyon elleni és a gazdasági bűncselekmények.

A csalás a vagyon elleni bűncselekmények között lelhető föl: valakinek van egy olyan szándéka, elképzelése, hogy jogtalanul hasznot szerez, és ezért tévedésbe ejt vagy tévedésben tart egy másik személyt, azaz a laikus fogalom szerint "becsapja". A gyakorlatban ez úgy történik, hogy úgy tesz, mintha tényleges üzletkötési vagy szerződéskötési szándéka lenne. Például azt állítja, hogy számlaátutalással fog fizetni a megrendelésért, vagy szerződésben ígéri, hogy bizonyos feltételek mellett a fizetést teljesíteni fogja. Azonban a hatóság gyanúja és a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint neki soha nem volt ilyen szándéka. Általában a tévedésbe ejtett személynél következik be a kár, de előfordulhat olyan eset is, hogy a tévedésbe ejtett személy "tévedésben eljáróként" egy harmadik személyt károsít meg. Ez tehát a "klasszikus" csalás. A vagyon elleni bűncselekmények között van szabályozva.

Ide tartozik még a sikkasztás, mely szintén más vagyonát sérti, de különlegessége, hogy a rábízott dologgal úgy jár el, hogy azt eltulajdonítja, vagy úgy rendelkezik vele, mintha az a sajátja volna. Tipikus eset, amikor valaki bérlet keretében tart magánál valamit, és azt eladja.

Alapeset még a lopás, ez ismert fogalom. Számtalan további fogalom van. Ilyen a hűtlen kezelés és a hanyag kezelés. Tulajdonképpen ezek a sikkasztáshoz közeli cselekmények, a hűtlen kezelőt és a hanyag kezelőt is megbízták az adott vagyon felügyeletével, jellemzően munkakörből fakadóan.

Ezen kívül vannak erőszakos jellegű vagyon elleni bűncselekmények.

A rablás során kifejezett személy ellen irányuló erőszakos magatartással szerzik meg a holmikat. A zsarolásnál ez fenyegetéssel párosul. A rongálás a más tulajdonában álló dolog állagsérelmével jár.

Jogtalan elsajátításnak nevezzük azt, ha a talált dolgot nem adja át a hatóságnak vagy eltulajdonítja azt. Ide tartozik az orgazdaság, mint járulékos bűncselekmény: már megtörtént vagyon elleni bűncselekményből származó dolgot szerez meg az illető, vagy segít az elidegenítésében. Van még néhány tényállás: jármű önkényes elvétele, hitelsértés, bitorlás, szerzői és szomszédos jogok megsértése, vásárlók megkárosítása.

A gazdasági bűncselekményeken belül vannak a különböző gazdálkodási kötelességek megszegésével a gazdálkodás rendjét zavaró bűncselekmények: számviteli fegyelem megsértése, mely szerint az előírt nyilvántartásokat nem vagy nem megfelelően vezeti az adott gazdasági társaság tisztségviselője. A csődbűntett, a hitelező jogtalan előnyben részesítése, a rosszminőségű termék forgalomba hozatala, a minőség hamis tanúsítása, az áru hamis megjelölése, a fogyasztó megtévesztése is mind olyan tevékenységek, amelyek tulajdonképpen a fogyasztót és a gazdaság más alanyait sértik.

Ide tartozik a hitelezési csalás is, amelynek a lényege, hogy egy gazdálkodási tevékenységhez nyújtott hitel kapcsán történik a bűncselekmény, valamint az alaptőke vagy törzstőke csorbítása is. Egy gazdasági társaságnak - a hitelezők igényeit kielégítendő - a gazdálkodás fedezeteként előírt nagyságú törzstőkével kell rendelkeznie. Bűncselekmény, ha ezt csökkentik, és az is, ha a társaság fontos adatváltozásainak a bejelentését elmulasztja a vezető.

Bűncselekmény továbbá a befektetési csalás, amikor egy gazdálkodási szervezetnek a vezetője az adott társaság vagyoni helyzetéről valótlan adatokat közöl, híresztel, vagy valós adatokat hallgat el, és ezzel tőkebefektetésre vagy befektetés emelésére bír rá más személyeket.

Piramisjáték szervezése is csalásos mozzanatokat hordoz, ugyanis a játékba később belépők már nem juthatnak hozzá a pénzükhöz, őket megtévesztik.

A számítógépes csalásnak számít, ha a számítógépes adatfeldolgozás eredményeit vagy programot jogtalan haszonszerzés céljából befolyásoljuk (hiányos adatok betáplálása, meg nem engedett műveletek végrehajtása, stb.). Számítógépes csalásként kezeltük azt is, amikor telefonkártyákat végtelenítettek. A kártyákban egy apró program működik, amit megváltoztattak, így a megengedettnél többet lehetett telefonálni. A kár a telefontársaságnál jelentkezett. Egy kiterjedt nyomozás keretében sikerült nemcsak a felhasználókat, hanem a gyártókat és a terjesztőket is felelősségre vonni.

Ezek közül melyek okozzák a sértetteknek a legnagyobb kárt?

Akármelyik fent említett cselekménnyel nagy kárt lehet okozni. A gazdasági bűncselekmények körében ismertek nagy elkövetési értékű bűntettek. Igazán komoly károk a különböző csődbűntettek során keletkezhetnek. Itt arról van szó, hogy csődbe megy egy adott gazdasági társaság, és elrendelik a felszámolási eljárást. A hitelezőknek követelésük van a társaság felé, amihez valószínűleg nem jutnak hozzá.

Ennek a bűncselekménynek két nagy csoportja van. Az egyik a felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett (ún. adminisztratív csőd). Ennek lényege, hogy az a hitelező, akinek nem teljesít a társaság, kéri a bíróságtól a fizetésképtelenség megállapítását, hogy ilyen módon hozzájusson a követeléseihez. Ha a bíróság elrendeli a felszámolást, akkor az eljárás idején még meglévő vagyontárgyakból próbálják a hitelezőket kielégíteni. Ez rendszerint sikertelen. Az eljárás során a társaság vezető tisztségviselőjének kötelessége, hogy meghatározott időn belül a szükséges okiratokat beszolgáltassa, így az ő helyébe lépő felszámoló-biztos el tud majd járni.

Tevékenységzáró mérleget kell készítenie, és a hatóságoknak jelentéseket kell leadnia. Ha mindezeket elmulasztja, és akár részben is meghiúsul emiatt a felszámolási eljárás, akkor ezzel elköveti ezt a bűncselekményt.

A másik nagy esetkör, amikor különböző módon olyan tevékenységet végez valaki, aminek eredményeként a felszámolási eljárás alól kivonja a gazdasági társaságnak azokat a

vagyontárgyait, amelyek egyébként már a hitelezők kielégítésére szolgálnának. A törvény közgazdasági fogalmakat tartalmaz, nem töltötte még ki a bírói gyakorlat. Emellett olyan polgárjogi fogalmakat tartalmaz, amelyeknek nehéz büntetőjogi értelmet adni: színlelt ügyletet köt, kétes követelést ismer el, az ésszerű gazdálkodás követelményével ellentétes módon jár el vagy megrongálja, megsemmisíti, elrejti a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont.

Egy-egy ilyen eredménytelenül lezárult felszámolási eljárás során akár sokszor tízmilliós kár is keletkezhet. A laikusnak érdekes lehet, hogy az elkövetési érték nem minősíti a tevékenységet, tehát nem lesz súlyosabb az adott személy büntetőjogi felelősségének a megítélése.

Kik a leggyakoribb sértettek?

Tulajdonképpen a hiszékeny, óvatlan emberek, akik szerződéskötéskor nem elég körültekintően járnak el. Például nem tájékozódnak a szerződő partnerről, nem kérnek biztosítékokat, foglalót, így a teljesítés elmarad. A másik körbe tartozó bűncselekményeknél pedig azok, akik nem vigyáznak a vagyontárgyaikra, őrizetlenül hagyják értékeiket. Ezeket az alkalmakat használják ki a bűnelkövetők.

Az erőszakos jellegű vagyon elleni bűncselekmények leggyakoribb áldozatai az idősek, egyedülállóak, gyerekek.

Az államot is meg lehet károsítani?

Jogosulatlan gazdasági előny megszerzése miatt indult néhány eljárás Fejér megyében. Ez is csalásos jellegű tényállás, gazdasági bűncselekmények körében nyert szabályozást. A lényege az, hogy valamilyen gazdasági előnyt az adott gazdasági alany úgy szerez meg, hogy a döntésre jogosultat megtéveszti. Ez rendszerint az állam. A költségvetés által nyújtott gazdasági támogatások rendszerét védi ez a törvényi tényállás, az elkövetés pedig ezt sérti.

Mi az elkövetők módszere a különböző bűneseteknél?

- Erre rendkívül nehéz válaszolni, csak néhány példát említenék. A rendszerváltás után volt jellemző, hogy az egyéni vállalkozók nyolc napon belüli, számlaátutalással történő fizetést ígértek a partnereiknek különböző vásárlásoknál, amit aztán nem teljesítettek. Egy másik, ehhez az időszakhoz kapcsolódó elkövetési módszer volt a hirdetési csalás. Különböző munkákat hirdettek, és néhány száz forintért adtak tájékoztatást. Erre sokan válaszoltak, de csupán értéktelen információkat kaptak a pénzükért.

Fontos megemlíteni azt a módszert, amikor valaki hamis személyi okiratokkal jelenik meg a szerződéskötéskor, ingóságokat vásárol, majd eltűnik a szerzett dolgokkal. Gyakori a zárjegy nélküli luxuscikkek adás-vétele és a valutavásárlás során elkövetett "lehúzás". Ilyenkor az elkövető nem ad semmit az ellenértékért (általában készpénzért), sőt, erőszakkal visszautasítja a vásárló követelését. Az áldozat általában nem tesz feljelentést, mert ő is szabálysértést követett el.

Milyen gyakoriak az ilyen bűnesetek Fejér megyében az ország többi részéhez képest?

Nemigen készülnek erről statisztikák. Véleményem szerint Fejér megye nem túlzottan "fertőzött" ilyen szempontból, de nem is túl jó a helyzete.

Ön szerint mi az oka ennek?

A gazdasági fejlődés lendületes, így az ehhez kapcsolódó cselekmények elszaporodtak.

A szegénység viszonylag mérsékeltebb, ezért az ebből fakadó bűntények aránya kisebb.

Milyen különbségek vannak Fejér megye részei között?

Összehasonlító adatok hiányában nehéz erről megalapozott véleményt adni. Az egyes települések szociális összetételéből lehet esetleg következtetéseket levonni.

Hogyan zajlik a nyomozás és a peres eljárás?

Alapesetben, ha valaki bűncselekmény sértettjévé válik, akkor tesz egy feljelentést, ami alapján a rendőrség igyekszik tanúkat felkutatni, okiratokat beszerezni, a lehetséges bizonyítást fölvenni, ami lehet helyszíni szemle foganatosítása vagy különböző szakértők kirendelése.

Ha az elkészült adatok alapján megállapítható, akkor egyes felderített tanúkat gyanúsítottként hallgat ki a rendőrség. Az iratokat elküldi az ügyészségnek, ott áttekintik a bizonyítékokat, visszaadhatják még, hogy mely nyomozati cselekményeket lehet elvégezni. Az ügyészség is végezhet nyomozati cselekményeket, majd utána elkészíti a vádindítványt vagy vádiratot, amit elküld a bíróságnak az iratokkal együtt.

A bíróság ennek alapján kitűzi a tárgyalást, ahol tulajdonképpen a bíró előtt újra meg kell ismételni a bizonyítást. Megtekinti a bizonyítékokat, meghallgatja a szakértőket, vádlottakat. Az eljárás végén a bíróság dönt arról, hogy elégségesek-e a bizonyítékok az elítéléshez.

A döntés ellen van jogorvoslat, ekkor a másodfokú bíróság jár el. Vannak rendkívüli jogorvoslatok: perújítás, felülvizsgálati kérelem. Hosszú eljárás után eljuthat az ügy a legfelsőbb bíróságig, az elítélt esetleg fordulhat a köztársasági elnökhöz kegyelemért.

Mennyire hatékony az ügyészség?

Az ügyészség hatékonyságát az ún. váderedményességen lehet mérni, vagyis azokon az ügyeken, amelyekben nem megszünteti az ügyészség az eljárást, hanem megvádol valakit, mert megítélése szerint elég bizonyíték szól a bűnössége mellett. Az adja a váderedményességet, hogy az ilyen ügyek közül hány esetben ítélik bűnösnek a vádlottat.

Az ügyészségi váderedményesség országosan kb. 95%.

Milyen módon lehetne visszaszorítani a gazdasági és vagyon elleni bűnözést?

Globális javulást talán a társadalmi-gazdasági viszonyok rendeződése, és a rendőrség hatékonyságának növekedése hozhat.

Milyen változásokat fog hozni a várható Európai Uniós tagság az ilyen bűnözésben?

Nemzetközi szerződésekben és egyezményekben rögzített kötelezettségek és eljárási, anyagi, jogi szabályok módosulásához vezet. Erről a csatlakozás előtt nem lehet pontos adatokat mondani.

Miképpen bonyolítja vagy egyszerűsíti majd a helyzetet a pénzügyi unió?

Ez legfőképpen a devizával valamint vámeljárással kapcsolatos dolgokat változtatja meg.

A pénzrendszert védő szabályok is át fognak alakulni.

II. Beszélgetések hétköznapi emberekkel

Úgy gondoljuk, hogy az átlagos ember véleménye legalább olyan fontos a témát érintően, mint a szakember pontos, precíz meghatározásai, ezért megszólaltattunk különböző korosztályok képviselőit is. Az elkövetkezendő oldalakon egy egyetemistával, egy középkorú nyugdíjas családanyával és egy öregkorú, nyugdíj előtt álló gyári munkással készült beszélgetések olvashatók.

40 éves, kétgyermekes családanya

63 éves, nyugdíj előtt álló gyári munkás

21 éves egyetemista diák

Három interjút követően azt tapasztaltuk, hogy az emberek tudatában vannak a problémának, de úgy érzik, hogy fölöttük áll, és ők jelenlegi helyzetüket tekintve nem sokat tehetnek. Korrupcióval mindegyik találkozott már a környezetében, ez a tény kissé elszomorító. Általános a politikusok hibáztatása, a törvények megkerülhetőek. Aki esetleg változást remél, az a törvények szigorításában, ellenőrző hatóság felállításában bízik.

Közvélemény-kutatás kérdőívvel

A korrupció az egész társadalmat érinti, ezért fontosnak tartottuk, hogy megtudjuk az átlagpolgár véleményét nagyobb mértékben is. A felmérést kilencven utcai járókelő megkérdezésével végeztük. Megpróbáltunk minden korosztályt megszólaltatni. Az összeállításban nem vettük figyelembe a válaszadók nemét, életkorát vagy foglalkozását, mivel nem véltük meghatározónak a témát tekintve. Felmérő munkánk során az emberek nagy fokú bizalmatlanságába ütköztünk, ami esetleg a téma kényességéből fakadhatott.

Az alábbi táblázatokkal ábrázoljuk, majd értékeljük a felmérés eredményeit. A felmérések

Fejér megye székhelyében, Székesfehérváron készültek. Figyelembe kell venni, hogy nagyvárosban élő emberek véleményét tükrözik az adatok.

Mennyire fontos probléma ma a korrupció Magyarországon?

A megkérdezett 90 emberből 6 egyáltalán nem tartotta fontosnak a korrupció problémáját, ez 6,7%-ot jelent, 19 személy szerint kicsit és a döntő többség véleménye az, hogy a probléma nagyon jelentős. Ők 21,1 illetve 72,2%-ot jelentenek.


Adott válaszok
Válaszok száma
Arány
a)egyáltalán nem
6
 6,7%
b)kicsit
19
21,1%
c)nagyon
65
72,2%
Összesen
90
 100%


Az adatokból az tűnik ki, hogy a probléma foglalkoztatja az embereket. A megkérdezettek 93,3%-a elismeri, hogy a jelenség létezik Magyarországon. Felmerül a kérdés, ha a probléma jelen van, akkor milyen súlyos a helyzet? Hol fejt ki káros hatást leginkább?

Mennyire korrupt a magyar gazdaság?

5 válaszadó (5,6%) szerint semennyire, 11 fő (12,2%) válaszolta azt, hogy elhanyagolható. Az emberek 36,7%-a európai szinten átlagosnak vélte, és a megkérdezettek közel fele (45,5%) nagyon korruptnak ítélte a magyar gazdaságot.


Adott válaszok
Válaszok száma
Arány
a)egyáltalán nem          5
 5,6%
b)elhanyagolható         11
12,2%
c)átlagos európai szinten         33
36,7%
d)nagyon         41
45,5%
Összesen         90
 100%


Csaknem minden második emberből kiveszett a bizalom a magyar gazdaság tisztessége iránt. Az általános vélemény szerint (82,2%) a korrupció áthatja a gazdaságot. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a probléma orvoslásra szorul.

Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy elfogadható mértékűre csökkenjen?

1 válaszadó szerint elég 1-2 év. Némileg borúlátóbb volt az a 17 ember (18,9%), aki szerint 5-6 évre van szükség. A megkérdezetteknek több mint a fele, 47 fő (52,2%) évtizedek múltán vár csak javulást. Nem lát esélyt a probléma megoldására 25 válaszadó, ez 27,8%-ot jelent.


Adott válaszok
Válaszok száma
Arány
a)egy-két év          1
 1,1%
b)öt-hat év         17
18,9%
c)évtizedek         47
52,2%
d)nem belátható         25
27,8%
Összesen         90
 100%

Csak egyetlen személy reménykedett a határozottan gyors javulásban, ezzel szemben több, mint minden negyedik ember gondolkodott a másik végletben. Egyértelmű, hogy a pesszimista véleményűek vannak túlsúlyban. A válaszadók 80%-a csak a távoli jövőben tud elképzelni pozitív változást.

Vár Ön ettől javulást az életében?

A kérdésre 32 "igen" választ kaptunk (35,5%). 58-an (64,5%) nem várnak javulást a gazdasági korrupció csökkenésétől.


Adott válaszok
Válaszok számaArány
a) igen         3235,5%
b)nem         5864,5%
Összesen         90100%


Ezekből a válaszokból leszűrhető, hogy az átlagembereknek majdnem a kétharmada nem érzi érdekeltnek saját személyét a gazdasági korrupció felszámolásában, hiszen nem vár attól javulást az életében. Tulajdonképpen az az elterjedt vélemény, hogy a mindennapi emberektől távol álló, szűk réteg helyzetén változtatna.

A korrupció olyan probléma tehát, amely az élet minden területén megmutatkozik. A megszólaltatott emberek között nem találtunk olyat, aki ne találkozott volna valamilyen formában pénzügyi visszaéléssel. A legkisebb, néhány ezer forintos bánatpénzektől kezdve a vállalatok vezetőinek milliós sikkasztásáig számtalan példával találkozhatunk a magyar közéletben.

A probléma olyan széleskörű, hogy a megszüntetése szinte lehetetlen, és csak egy nagyon hosszú folyamat eredménye lehetne. A feloldás az emberek hozzáállásában igényelne alapvető változásokat. Mindenütt szóbeszéd tárgya a vezető pozícióban levők sikkasztásai, és közben az emberek jó része ugyanezt teszi, csak "kicsiben". Kérdés, hogy erkölcsileg nem ugyanaz-e, ha valaki egy csirkét lop el, mint az, ha milliárdokból zsebretesz néhány milliót.

Az emberek szemléletmódján változtatva elérhető lenne a belső igény megteremtése arra, hogy tiszteletben tartsuk a tulajdonjogot, képezze az közös értékeinknek, a saját, vagy más javainak tárgyát.

A vallás misztikuma -amire nincs magyarázat

Sinkó Anita, Hídvégi Zsuzsanna, Pálinkás Ákos, Tóth Róbert, Bozsó Mihály

Mit is jelent a vallás?

Talán az egyik legfontosabb kérdés az, ami a dolgozatunk kezdetén legelőször felmerül, hogy mire is keressük a magyarázatot? Témánk a vallás, a vallásosság, maga a hit.

Vallásnak azt a - megismerésben, gondolkodásban, érzésben, akaratban és cselekvésben kifejeződő - meggyőződést nevezzük, amely szerint személyes vagy személytelen transzcendens erők vannak működésben.

Vajon ennyire kézzelfogható ez a fogalom? Véleményünk szerint korántsem. Sokkal inkább vizsgálható az a jelenség, amelyet a hit gyakorol az emberekre, ezen belül is a fiatalokra.

A vallás, vallási csoportok hatása a fiatalokra

Napjaink főleg fiatalokat, kortársainkat veszélyeztető problémája az a folyamat, amelyben az akaratgyenge vagy támasz nélküli fiatalokra "kivetik hálójukat" az újonnan alakuló vallási csoportok, szekták. Ezzel a kijelentésünkkel nem azt akarjuk hangsúlyozni, hogy minden újnak érzett vallási közösség rossz, illetve káros a társadalom fiataljai számára - hisz a hit az egyik létfenntartó erő kegyetlen világunkban - hanem azt, hogy ezen közösségek között is találhatóak olyanok, amelyeket nem a hit vezérel, hanem a nyereségvágy. Sok esetben okozhatnak lelki traumát, sérülést, amit lehet, hogy sohasem tud kiheverni az "áldozat".

Ahogyan Máté Tóth Péter nyilatkozta a Népszabadság 1999. január 9.-i számában: "Az elmúlt tíz évben rendkívül színessé vált a vallási paletta, mégis szinte lehetetlen megbízható ismeretekhez jutni a közösségekről, egyházakról. Örömteli, hogy a rendszerváltással megvalósult a vallásszabadság, de ez veszélyekkel is jár. Olyan csoportok is megjelenhetnek, amelyek lelki értelemben - nem tudok rá jobb kifejezést-, ki akarják zsákmányolni a híveket. Tudok ilyen szervezetek működéséről, és olyan embereket is ismerek, akik hosszú pszichoterápiás kezelésre szorultak, mert a szektákban visszaéltek szabadságukkal."

Döbbenetes, hogy a magyar társadalom mennyire engedékeny, hiszen egyházat "bárki" alapíthat, ha a közösség 100 természetes személyt tud felmutatni. Addig, amíg egy-egy közösségről nem lehet bizonyítani, hogy ténylegesen korlátozza mások szabadságát, illetve illegális a tevékenysége, addig nem szüntethető be működése, mivel az állam az egyházak irányítására, felügyeletére szervet nem hozhat létre.

Megpróbáltuk közvetlen környezetünkben a "veszély-lehetőségeket" felmérni. E célból kérdőívet készítettünk, amelyben először is a fiatalok tájékozottságára, valamint befolyásolhatóságukra voltunk kíváncsiak. 100 példányban töltettünk ki kérdőívet. A válaszadó fiatalokat korcsoportokra, nemekre osztottuk, illetve lakóhelyük szerint osztályoztuk, mivel az a feltevésünk, hogy a nagyvárosokban élő fiatalok "potenciálisabb áldozatok", mint például a vidékiek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a hitnek mekkora ereje van, azonban sajnos egyre gyakrabban találkozunk azzal a ténnyel, hogy a fiatalok keresik a választ életük értelmére, és pontosan ebben a sérülékeny időszakban (mely feltevéseink szerint 14-18 évre, de az akceleráció miatt korábbra is tehető) a legbefolyásolhatóbbak, a legjobban kihasználhatók.

Rohanó világunkban már a családi környezet sem olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. A mindennapi gondok, a megélhetésért folytatott küzdelem távol tartja a családi harmóniát, az egymásra való odafigyelést. Ezen okok járulhatnak hozzá, hogy a szülő vagy egyáltalán nem vagy pedig túl későn észleli gyermekén a változásokat, akkor, amikor a katasztrófa már elkerülhetetlen.

A vallások ismertsége és a vallásgyakorlás

Kérdőívünk első kérdése a fiatalok tájékozottságára próbál fényt deríteni. Arra a kérdésre, hogy milyen vallásokat ismersz, elég sokszínű választ kaptunk. A történelmi egyházak mellett már megjelentek az újak is. (Katolikus, református, evangélikus, Jehova, Krisna, buddhizmus, izraelita, mohamedán, ortodox, sátánisa Taoizmus, szombatista, Keresztény Egyházi Gyülekezet, pünkösdista, sintoista.)

Érdekes, hogy kérdőívünkre 79 %-ban válaszoltak a nők, míg 21 %-ban a férfiak. Észrevételünk szerint a nők nyíltabban vállalják állásfoglalásukat, mint a férfiak.

Lakóhely szerint túlnyomórészt városiak

válaszoltak (66 %), míg a községben élők csekélyebb mértékben (32%). Ezen eredmények következtében felszínre kerül (feltevéseink szerint), hogy a falu zárt közössége révén az itt élők nem kívánnak tagjai lenni újonnan alakult vallási csoportoknak, bár működésüket elfogadják. Ez talán a falusi mentalitás közvetlenségével magyarázható. Kérdőívünk igazolta feltevéseinket. Kérdésünk úgy szólt, hogy mi a véleménye a kisebb vallási közösségekről? Erre válaszul 84 %-ban azt kaptuk, hogy létezésüket ugyan elfogadják, de nem lépnek be. Azonban megdöbbentő, hogy hiába a falu védő közössége a megkérdezett fiatalok 9,3 %-ban részt venne kíváncsiságból sátánista szertartáson. Úgy gondoljuk ez a rizikófaktor faluhoz mérten túlságosan magas.

A megkérdezett fiatalok közül viszonylag azonos arányban van azoknak a száma, akik elutasítanák, illetve bizonytalanul bár, de elfogadná vallási közösségek közeledését.

Ugyanezt a felmérést elvégeztük a városi fiatalok körében is. Érdekes, hogy a vélemények sokkal jobban eloszlanak, nem olyan egyöntetűek, mint vidék esetén. Megdöbbentő volt

számunkra, hogy a városi fiatalok egy részét már nem a kíváncsiság vinne egy sátánista szeánszra, hanem tudatosan keresné a lehetőséget. A városban azonban megjelenik egy olyan réteg, amely eleve elutasítja a vallási csoportok általi közeledést. Ez a jelenség a városi elidegenüléssel és az ezzel járó bizalmatlansággal magyarázható.

A kérdőív alanyai 47 %-ban vallották, hogy vallásosak ugyan, de a maguk módján. Közel azonos arányban van azon fiatalok száma, akik egyáltalán nem illetve az egyház szerint vallásosak (23-23%).

Megfigyelhető, hogy születésükkor 48 %-ukat római katolikusnak jegyezték be, míg 42 %-ukat nem jegyezték be semmilyen vallásba. 10 %-ukat reformátusként tartják nyilván. Ezen érték azzal is magyarázható, hogy kutatási körzetünkben nagyrészt katolikusok élnek.

Eredményeinket nagyban befolyásolják a történelmi tényezők is, amely a nem hívő emberek számában tükröződik.

A megkérdezettek 71 %-a nem gyakorolja vallását, illetve egyáltalán nem gyakorol vallást. A római katolikusként születéskor bejegyzettek közül fele nem gyakorolja vallását. Azonban meglepő, hogy a reformátusoknál nem jellemző olyan nagymértékben vallásgyakorlásuk megszűnése.

Kérdőívünk eredménye szerint 32,5%-a a fiataloknak nem jár istentiszteletekre, illetve misére, azonban közel azonos arányban szerepeltetik magukat azok, akik évente néhány alkalommal (27%) vagy még ritkábban (29%) járnak szertartásra. Ezek többnyire jeles alkalmakra korlátozódnak (Karácsony, keresztelő, esküvő, stb.). Érdekes, hogy a megkérdezettek 46%-a csak részleteket ismer a Bibliából, amely a keresztény vallások alapköve, azonban ez az "ismereti fok" csak az általános műveltséghez elegendő. Meglepő, hogy 19% nem is olvasta még a Bibliát. Ez talán a hittanoktatás háttérbe szorulásával magyarázható. 72% semmilyen vallási témájú folyóiratot nem olvas illetve 20%-uk is csak ritkán veszi kézbe, azonban ebben szerepet játszik az a tényező, hogy kevés publikálási lehetősége van a vallási közösségeknek. Ezért is alakulhat ki előítélet és félelemmel teli idegeskedés az újonnan alakult vallási csoportokkal szemben, mivel működésüket, elveiket, tanításaikat homály fedi a hiányos publikáció miatt.

A misztikum, a homályosság mindig is része volt a vallásokról alkotott képnek. Emberi értelemmel felfoghatatlan fogalmakkal telt ez a titokzatos dimenzió, amelyet a vallás képvisel. Ilyen titokzatos fogalom maga a túlvilág is.

A válaszadó fiatalok 67%-a elég bizonytalan a túlvilág létezésével kapcsolatban, mivel elmondásuk szerint "nincs kézzelfogható bizonyíték" létezésével kapcsolatban. Ebben a korban nagyon fontos a ragaszkodás a biztos ponthoz, amelyet a vallásban is meg akarnak találni. Szinte azonos a számuk azoknak, akik határozottan hisznek a túlvilágban vagy egyáltalán nem. A világvégével kapcsolatos téziseket legtöbben elutasítják, míg más részük bizonytalan, nem tud vagy nem akar állást foglalni ebben a kérdésben.

A hit befolyása a fiatalokra

Tulajdonképpen a lélekbe vetett hit minden vallás szerves tartozéka. Létrejöttének oka az emberi közösség tehetetlensége és kiszolgáltatottsága a természet erőivel szemben, párosulva az emberi elvonatkoztató képességgel, amely lehetővé teszi például a halál téves értelmezését.

A vallásnak elengedhetetlen velejárója a túlvilághit (eszkatológia), késő maradványa a testet túlélő emberi lélek hite.

Felmerülhet a kérdés, hogy a hit mennyire jelenthet eszközt a befolyásolás szempontjából? Felmérésünk szerint a fiatalok 55%-a megnézne egy vallási felvonulást, érdeklődést tanúsítana, de nem venne részt benne. 44%-uk igen bizonytalan, ingatag ebben a kérdésben.

A kérdőív eredményén keresztül előtérbe kerül a fiatal családról való leválásának törekvése. Ezt bizonyítja az is, hogy a szülőkkel szemben akár, de felmerül annak az igénye, hogy a fiatal döntése ne kerüljön befolyásolás alá. Fogadják el sajátjának érzett nézeteit, álláspontját, amely akár egy vallási csoporttól is eredhet. Ez azonban veszélyforrást is jelenthet. Felmerül a kérdés, hogy a fiatal mennyi idős kortól képes önállóan dönteni, döntéseiért felelősséget vállalni, valamint felmérni a kockázati tényezőket. Itt játszik fontos szerepet a dependencia, azaz a társas befolyásolásra való fogékonyság jelensége. Azonban nem minden esetben képes még erre a felnőttkor küszöbén álló fiatal, addig a szülőnek joga és kötelessége beavatkozni. Ahogyan azt a lelkiismereti és vallásszabadság joga kimondja: "A szülőnek, gyámnak joga van ahhoz, hogy a kiskorú gyermeknek erkölcsi és vallási neveléséről döntsön, és arról megfelelően gondoskodjék.“

Mi történik azonban akkor, ha az a "gyermek" már túllépte a felnőttkor küszöbét? Sajnos, erre nem találtunk választ.

Vajon miért vonzóbbak a fiatalok számára az új vallások? Talán, azért mert bennük találják meg eszméik és vágyaik megvalósulását, amelyek a hagyományos hitformákból hiányoznak

Interjú

Kérdőívünk elkészítése mellett felkerestük Szarvas András esperes urat, hogy az ő véleményét is kikérjük a témával kapcsolatban. Annak érdekében, hogy megtudjuk a fiatalság számára mi az a vonzóerő, amely a vallási közösségekbe való belépésre ösztönöz, késztet. Esperes úr készségesen válaszolt kérdéseinkre. Ezt ezúton is szeretnénk megköszönni neki.

Esperes úrral készített interjúnk igazolta a kérdőívekből leszűrt eredményeket. Az alábbiakban közöljük az interjút, melyben a katolikus egyház képviselőjének véleményét ismerhetjük meg.

1. Esperes úr, ön szerint miben rejlik a hit ereje?

Harmincöt éves pap vagyok. Elég sok történelmi helyzetet megéltem papnövendék és papként. Elég idő, hogy józan és vallásos hit birtokában tisztán lássam a hit erejét a magam helyzetében, másrészt a hit erejét látva mások életében is.Szinte minden emberben megszületik egy vágy, egy álom, hogy mi szeretne lenni. Aki nagyon akarja azt, amit maga elé célként tűzött ki, ha hisz abban, hogy azt elérheti, akkor mindent megtesz, vállal a cél érdekében. Amiről le kell a célért mondania, arról lemond, és amit meg kell tennie érte, azt megteszi, akármilyen nehéz. Vagyis a cél tűzön-vízen keresztül erőt ad neki. Pl. az élsportolók.

A hívő ember hite az, hogy van Isten, aki örök életre várja az embert. Az örök élet az Isten jutalma azoknak, akik teljesítik a feltételeket, vagyis megtartják a tízparancsot. Lemondanak arról itt a földön, ami ennek a célnak az elérésében megakadályozná őket és vállalják azt, ami ennek a célnak elérésében segíti őket. A cél ad erőt. A keresztény embernek az a hit, hogy Isten örök jutalmáért érdemes mindent vállalni. Röviden megfogalmazva ebben van a hit ereje. Meg kell jegyeznem, hogy igazán és nagyon mélyen hívő ember kevés van. A legtöbb magát vallásosnak, vagy hívőnek mondó ember nem igazán így él. Ez a hite gyenge, az evilági örömök csábítása nagy és megalkusznak. Gyenge a hitük és ezért nincs igazi lemondás a célért, és nincs igazi vállalás a célért. Az előbb az élsportoló példáját hoztam fel. Sokan sportolnak, de mind csak annyira jutnak, amennyi áldozatra a cél erősíti, és képessé teszi őket. Az élsportolók áldozatához keveseknek van erejük, közben feladják, "csak valamennyit vállalnak", az élsportoló "mindent vállal." A hívő emberek is így vannak. Kinek mekkora a hite, olyan a hitének az ereje. Tehát a hit is tettekben mutatkozik meg, nem pedig abban, hogy neki mi a véleménye magáról.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy miért fontos a hit? Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert minőségi embereket nevel, akik a jót teszik, és a rosszat kerülik, ugyanakkor erőt ad az élet legnehezebb perceiben. Újabb kérdés merül fel ezek után, hogy ha ennyire fontos a hit, akkor mitől függ, hogy lesz-e valakinek hite vagy sem? Erre is egyszerű a válasz. A hitre is, mint mindenre nevelni kell az embert kicsi kora óta. Ezt a feladatot teljesíti az Egyház azok felé, akik erre igényt tartanak. Régen ez automatikusan ment az iskolai neveléssel, aztán mindenki eldöntötte, hogy a hit szerint akar élni vagy sem, de a hitnek mindig ember nevelő ereje volt, erkölcsi tartást adott. Ez elindult a családban, folytatódott a hitoktatásban, aztán a felnőtté lett ember eldöntötte, hogy milyen elvek szerint akar élni. Tehát megítélésem szerint minden gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy az emberré nevelésnek ezt az utját megismerje. Nem lesz mindenki matematikus, aki matematikát tanul, nem lesz mindenkiből zenész, aki zenét tanul, abban kialakulhat a hit, ha ő is akarja, de ha nem tanul hittant, akkor nem tud választani, hogy hívő, vagy hit nélkül élő ember lesz. Ennyit a lényegről, a teljesség igénye nélkül.

2. Hogyan vélekedik arról, hogy a rendszerváltással egyfajta vallási sokszínűség alakult ki Magyarországon? Káros lehet-e ez?

Erre a kérdésre sem olyan egyszerű a válasz. Ez olyan, mint amikor éppen reklámoznak. Óhatatlan, hogy fel ne merüljön a kérdés, hogy olyan nincs, hogy "mind a legjobb", mert a legjobb csak egy lehet. Viszont olyan lehet, hogy a fogat illetően, pl. a szuvasodás, vagy a fog fehérsége szempontjából valamelyik jobb. A vallással is így van. Minden vallás képviselője a magáét hirdeti a legjobbnak, az egyedül üdvözítőnek. Ez is természetes magatartás. A legjobb az lehetne, ami nem megvalósítható, hogy megismerkedek minden vallással és eldöntöm, hogy én ezt tartom igaznak és jónak és ezt követem. De a mindennapi életben ez nem így van. Hanem általában minden gyermek beleszületik egy családba és általában a család felnőtt tagjainak vallása szerint "keresztelik meg" a gyereket és jó esetben erre a vallásra oktatják és nevelik. Vagy a család nem követ semmiféle vallást és akkor az egyéni erkölcsi felfogásuk szerint nevelik a gyereket. Van olyan eset, hogy a gyerek egyáltalán nem kapott semmiféle vallási nevelést, de az élet során kapcsolatba került valami módon, valaki által valamelyik vallással, amely után elkezd érdeklődni.

A vallásokkal kapcsolatosan elmondhatjuk, hogy vannak nagy történelmi vallások, vallásfilozófiák, évszázados vagy évezredes múltakkal és vannak vallási köntösbe bújtatott vallási felekezet címen futó közösségek, amelyeket vallásnak nem lehet nevezni, amelyek mögött mindig valami hátsó, alantas szándék húzódik meg. Ezek lehetnek veszélyesek is, de semmiképpen nem ártanak az évszázadokat, évezredeket megélt vallásoknak, legfeljebb a karmaik közé került egyéneknek.

A vallási sokszínűség mindig a demokráciának a jellemzője, tehát elég természetes ennek a vallási sokszínűségnek a megjelenése a rendszerváltás után. Erről talán ennyit, természetesen erről is sokat lehetne még mondani, de úgy érzem, hogy a kérdésre megválaszoltam.

3. Az ön hívei között milyen arányban található a 14-20 év közöttiek száma a falu lakosságához viszonyítva? Hány éves kortól járnak hittanra, és ki befolyásolja őket?

Többrétű a kérdés. Kezdem ott, hogy Cibakháza ősi, katolikus település, viszonylag kevés a másvallásúak száma, de Cibakháza mégsem vallásos község. Régen az volt. Vallásilag az ötvenes évek vallás ellenes nyomása, a hitoktatáson való részvétel fenyegetettsége, szinte teljesen lemorzsolta a hitoktatást. Kb. 30 évig szinte egyáltalán nem volt hitoktatás, aztán fokozatosan, de nagyon kis létszámokkal megindult. Tehát az idősebbek egyrészt kihaltak, másrészt elszoktak a templomtól, a mai szülők és lassan nagyszülők legnagyobb része már nem ismerhette meg a hitet, a kereszténység tanítását. És ez a legnagyobb gond. Ma már szabad a hitoktatás, sőt az iskolákban is minden további nélkül taníthatunk és tanítunk is, a gyerekeknek sincs semmi hátrányos megkülönböztetés, ha járnak hittanra, de ezt általában sem a gyerekek, sem a szülők nem tartják fontosnak. A legtöbb szülő "nem bánja", ha a gyerek jelentkezik hitoktatásra, de ő maga nem szorgalmazza, rábízza a gyerekre.

Viszont tudok olyan szülőkről is, nem is egyről, aki a szó szoros értelmében megtiltotta a gyermekének, hogy hittanra járjon. Minden fontos, csak a hitoktatás nem. Mindezek után érthető, hogy itteni immár 20 éves papi működésem ellenére nem sok eredményt értem el, mert a család hitetlen és vallástalan szelleme ellen nem tehetek semmit, kényszeríteni meg senkit nem kényszerítek. Cibakházán mintegy 3800 katolikus, tehát megkeresztelt ember él, és ebből mintegy 30 fiatal gyakorolja komolyan a vallását és a hit szerint is él, a legtöbb esetben a vallástalan család ellenére.

A hitoktatást csak a második osztályban kezdjük el, mert az elsőben éppen elég megszokni a gyerekeknek az iskolát, akkor már tud írni is, olvasni is, és könnyebb boldogulni vele. Ha valaki a másodiktól végig rendesen jár hitoktatásra, megismerheti a hitét.

Ki befolyásolja őket? Általában a szülők és nagyszülők, ha megteszik, de a legritkább esetben próbálják meggyőzni a gyereket arról, hogy ez "neked lenne fontos". Egyébként a kezdeti esetleges lelkesedés után sokkal inkább a hittanra nem járóknak nagy a befolyása a hittanosokra és nagy a lemorzsolódás. Sajnos a hitoktatás egyelőre csak olyan szabadon választható különórának számít, amit bármikor abba lehet hagyni, mert nem kötelező.

4. Mennyire befolyásolhatók a fiatalok?

Akik nemcsak hittanra járnak, hanem szentmisére is, azokban érik a hit, és ezeket nem tántoríthatja el semmi a hitüktől, Viszont, akik csak ideig-óráig járnak hitoktatásra is, vagy templomba, azok nagyon sok negatív hatásnak vannak kitéve, és ezek elviszik őket.

5. Mi befolyásolja őket?

Az, hogy semmit nem gondolnak át eléggé, nem gondolják végig a dolgokat, és éppen azt teszik, vagy csak azt teszik, amihez kedvük van. Ez pedig nagyon veszélyes. Mert vágyaik nem éppen arrafelé vonzzák őket, ami építené őket emberileg, hanem rombolja. Nagyfokú a könnyelműség, sok áldozata van.

6. Hogyan lehetne a negatív befolyást csökkenteni?

Mindenképpen neveléssel, ami a családban kezdődik el és az iskolában, és a hitoktatással folytatódik, majd átvált önnevelésbe és önbecsülésbe.

Én már erről elég sokszor nyilatkoztam a helyi újságban, de igazán senkit nem tudtam ebben az ügyben magam mellé állítani.

Azt szoktam mondani, hogy rossz tettnek csak rossz következményei lehetnek és a jó elmulasztása miatt, kimarad az életből a jó. Ez igaz egyénekre és közösségekre. Gyakorlatilag sok a panasz a bajok miatt, de aki segíteni akarna, az nem kap elég segítséget és támogatást.

Ugyanis az magánügy, hogy ki hogyan él és mit csinál, megvan a szabad akarata mindenkinek, de ez helytelen viselkedéssé válva már közügy lesz. Közösségben élünk és végre meg kellene értenie már mindenkinek, hogy a jóra nevelni kell a családnak, iskolának, papnak és a felnőttek példaadásának.

7. Ön szerint melyik korosztály a legveszélyeztetettebb?

Megítélésem szerint 18-20 éves korig minden korosztály a maga szintjén.

Tehát itt elölről kellene kezdeni mindent és nagyon komolyan.

8. Tud-e olyan vallási csoportokról, amelyek tevékenysége káros a társadalom fiataljai számára?

A szektákat mindenképpen ide sorolnám, de annyi bizonyos, hogy a történelmi és keresztény egyházak mindenképpen pozitív irányban nevelnek.

9. Miben látja e csoportok tevékenységének károsító hatását?

Erőszakosan térítenek, beszűkültek, terrorisztikusak tagjaikkal. A lelki emberi szabadságot, a szabad akaratot nem tisztelik. Ezeket érzem fő károsító hatásoknak.

10. Ön szerint létezik-e Magyarországon sátánizmus?

Kb. egy évtizeddel ezelőtt elég erőteljesen elkezdtek Magyarországon is jelentkezni, de eleve olyan durva és félelmetes következményei lettek, hogy a közvélemény is nagyon ellenük fordult. (Pl. parancsba adták egy gyereknek, hogy ölje meg a testvérét és az illető meg is tette.)

Eléggé rendőrségi ügyekké fajult a működésük. Mint jelenség megszűnt, de biztosan akadnak még követői, de ezek lelkileg eleve beteg emberek és veszélyesek a társadalomra is.

11. Hogyan lehet ez ellen küzdeni?

Egyrészt törvényileg, másrészt pozitív neveléssel, vagyis jóra és önmagamért, másokért való felelősségre neveléssel.

12. Miben nyilvánul meg?

A Sátán lényege: lázadni, ártani, kárt okozni, zűrzavart támasztani. Úgy érzem a sátánizmus, mint olyan talán már nincs, de a "sátáni" jelen van az életben sajnos elég nagy fokban. Amikor a teológián a sátánról, sátániról tanultunk, nagyon megragadt bennem, hogy a professzorom azt mondta, hogy valaki a rosszat önmagáért teszi, tehát nincs belőle semmi haszna, csak a lényeg az, hogy kárt okozzon, rontson, akkor ott jelen van a Sátán, a sátáni szellem. Pl. a diszkók utáni rongálások, a vonatok bőrüléseinek felhasogatása, mások tudatos bosszantása… Ez pedig jelen van a mindennapjainkban.

13. Hogy tudná segíteni azokat a fiatalokat, akik káros vallási csoport hálójába kerültek és szeretnének onnan szabadulni?

Nem szidnám meg, szeretettel fogadnám, jól kibeszéltetném, hogy mi a gondja és miután látnám a problémáit, szépen szeretettel segíteném kilábalni belőle. Semmiképpen nem nagyokosként, hanem testvérként és vele örülnék, ha segítettem neki. Mert a nyomasztó dolgoktól megszabadulni óriási lelki szabadulást jelent. Nincs rettenetesebb, mint lelki terhet hordozni. Egyébként minden kapcsolatban az őszinte és bizalmas beszélgetés, "Kibeszélés" segít a legtöbbet. Én mindenkit bármikor várok, de soha nem erőltetem rá magam senkire.

14. Mennyire vonná be a családot a segítségnyújtásba?

Hát ezt esete válogatná, lehet, hogy egyáltalán nem, talán éppen a "családjával szemben" kellene megvédenem. Ez minden teljesen a körülmények ismeretében oldható meg helyesen.

15. A katolikus egyház a történelem folyamán többször is üldözte a vallási eltévelyedéseket. Itt az inkvizícióra gondolok. Esperes úr visszahozná azokat az időket?

Először is mindent a maga történelmi idejében és helyén kell megítélni. Nem tartom helyesnek mai ésszel és a mai ember gondolkodásában. De tény hogy volt inkvizíció az Egyház történetében. A "túlbuzgóság" mindig veszélyeket és tévedéseket is hordoz magában. Az inkvizícióról is azt tudom mondani, hogy jót akartak, de rosszul tesz a hitet, a hit tisztaságát védték, csak nem megengedett módon. Az Egyház, mint e világban élő intézmény emberekből áll és ezért melléfogások lehetnek, ezért a felelősségét mindig éreznie kell Isten és a történelem ítélőszéke előtt.

Visszahoznám-e az inkvizíciót? Semmiképpen. Sem hitemmel, sem gondolkodásmódommal nem egyezik az ilyen magatartás. A hitet természetesen a hit tanításával és főként példaadással kell védeni. Úgy érzem, hogy ez lenne a megoldás, ha ezt minden megkeresztelt ember átérezné. Mert az Egyház nem a pápa, a püspökök, és a papok, hanem ők és minden megkeresztelt ember.

Tehát semmiféle kínzóeszközt és vallatást nem használnék. Számomra egy eszköz van a szeretet és a példaadás. Van egy bölcs elv: utáld a bűnt és szeresd a bűnöst! És hogy ez mennyire így van, Sátánista valaki, vagy gonosz, miért lett azzá? Mi sodorta őt oda? Kié a felelősség? Csak az ő bűne minden, Messzire ágazó dolog a bűn és nem mindig az a legnagyobb bűnös, aki elköveti a rosszat, hanem azok, akik oda juttatták. Ami a legjobban fáj gyermekeimre gondolva is az, hogy nem lesz belőlük az, akik lehetnének. Ez a legnagyobb fájdalom, ezt átérezni, ezt látni. Kár hogy ezt nem érzi mindenki, akinek éreznie kellene.

16. Ön szerint vannak e égi jelek, isteni figyelmeztetések, amelyek a társadalomhoz szólnak?

Vannak, csak ahhoz "látni" kellene és nem csak nézni. Olyan értelemben nincsenek jelek, hogy ezekre egyértelműen azt lehetne mondani, hogy ezek isteni jelek. De ha úgy nézzük, hogy az Isten szabadon engedi az emberiséget szolgálni őt, vagy ellenállni, ez isteni jel. Egyébként azért kimondott jelek is voltak és vannak, amik elsősorban a Mária-jelenésekben nyilatkoztak meg szerte a világon.

17. Fordulhatnának-e Önhöz a bajba jutott, problémával küszködő fiatalok?

Én örülnék neki a legjobban, mert elsősorban ezért vagyok és nem azért, hogy eltemessem a halottakat. A kommunizmus évei alatt a papot a pszichológussal próbálták pótolni. Kell az is, de nem pótolja a papot.

Olyan lelki segítséget, amelyet a pap tud adni, olyanra a pszichológusnak nincs lehetősége, és főként nem tud feloldozni. Voltak, akik fordultak is már hozzám és segítetem nekik. Vannak, akik most is fordulnak, de még jobb lenne, ha ezt többen tennék. Biztos, hogy segíteni tudnék, de ez természetesen bizalom kérdése is. Örülnék neki, ha tőlem ilyen szempontból senki se félne. Elég sokat szenvedtem már ahhoz, és eleget éltem, hogy segíteni tudjak, sőt elég szeretet is van bennem hozzá.

Egyébként a mai ember legnagyobb problémája az, hogy, nincs akivel megbeszélje aminek örül, ami fáj neki. Hát ezért a lenne pap, ez lenne a küldetése, ezért nincs családja, hogy mindenki számára szabad legyen.

Végül is megköszönöm a bizalmat, ami a kérdésekben is meg egyáltalán azzal, hogy megkerestek erre az interjúra, megnyilvánult. Komolyan vettem az egészet és azt hiszem, ezt bizonyítják a válaszaim is. Minden jóra, minden segítségre mindig kész vagyok, és mindig honorálom a bizalmat, mert az nagyon nagy dolog, sőt még azt is tudom, mit kell titokban tartani. Soha nem szerettem más dolgaiban - ami nem tartozik rám - turkálni, de ha valaki bizalommal jön hozzám, annak minden tudásom, tapasztalatom szerint a legnagyobb megértéssel és szeretettel segítek.

Ami elmaradt

Ahhoz, hogy több oldalról tudjuk megvilágítani a problémát, újonnan alakult vallási csoportot is szerettünk volna felkeresni. Azonban sajnálatosan többszöri érdeklődésünkre sem szolgáltak. Sőt ezúton elzárkóztak az együttműködéstől. A következő kérdéseket intéztük volna hozzájuk:

1. Miben rejlik a hit ereje?

2. Mikor alakult a vallási közösség?

3. Milyen eredetre nyúlik vissza?

4. Az önökhöz csatlakozó fiatalok mit keresnek vallásukban?

5. A családok hogyan fogadták a belépés tényét?

6. Mennyire fogadták el a belépést?

7. Hogyan küzdöttek meg az önök ellen forduló előítéletekkel?

8. Miben nyilvánul meg az előítélet?

9. Milyen pozitívumokat nyújt vallásuk?

10. Milyen anyagi illetve természetbeli forrásokból tartja fenn magát a gyülekezet?

11. Mely korosztály képviselteti magát nagyobb arányban a közösségben?

12. Múlt évben hány taggal bővült a közösség?

13. Milyen úton-módon bővül a közösség?

14. Mennyire működnek együtt más vallások képviselőivel?

15. Karitatív tevékenységet végez-e a közösség és milyet?

16. Van-e a közösségen belül hierarchia?

17. Publikálási lehetőségük van-e?

18. Mennyire zárják el magukat a társadalomtól?

Összegzés

Ahogyan vizsgálatainkból kiderült, fokozott figyelemmel kell kísérni a vallási csoportokat. Fontos, hogy a szülők, gondviselők, barátok is odafigyeljenek egymásra.

Mi, fiatalok elfogadjuk, toleráljuk a vallási sokszínűséget, azonban szükség lenne egy felülbíráló szervre, amely felfedné az "egyházi köntösbe bújtatott" illegális szervezeteket.

Korcsoportunk csak annyit tehet, hogy óvjuk egymást, azonban nem minden fiatalt vesz körül védő baráti közösség. Megoldást jelenthetne egy telefonos segélyszolgálat is. Valamint, ahogy Szarvas András esperes úr is nyilatkozta interjújában:

A papokat korábban a pszichológussal próbálták pótolni. Kell az is, de nem pótolja a papot.

Tehát, segítséget lehet kérni más vallás képviselőjétől is, természetesen a megfelelő tájékozottság mellett. Sajnos a tájékozottság hiányában újra csapdába eshetünk.

Mi, leendő szociális asszisztensek, pártatlanul próbáltuk a problémát feltárni.

Tudjuk, hogy tiszteletben kell tartani, és tolerálni az egyén valláshoz való jogát, azonban felmerül a kérdés, hol a határ a tolerancia széles skáláján?

Dolgozatunkban erre kerestük a választ.

Azonban a válaszadás nem bizonyult olyan egyszerűnek, hiszen mindenki a saját szemszögéből látja a "világot".

Irodalomjegyzék:

Meleg helyzetek -a másságról másképpen

"a szőnyeg alá sepert megoldatlan kérdések felboríthatják a világot."

Horváth Anna, Horváth Réka, Terjéki Anita

I. Bevezetés

1. Miért pont mi?

Tanulmányunk címe: Meleg helyzetek - a másságról másképpen. Mit is jelent pontosan ez a cím? Választott témánk a homoszexuálisok és a társadalom viszonya. Konkrétan arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit gondolnak a "normális emberek" a másokról, és fordítva: mit gondolnak a mások rólunk, illetve arról, ahogyan mi látjuk őket. Ez első olvasásra lehet, hogy kissé zavarosnak hat. Tanulmányunk lényege, hogy egy olyan konfliktust próbálunk vizsgálni, amely - feltételezésünk szerint - nagy részben abból adódik, hogy különböző embercsoportok azonos témáról (esetünkben ez a homoszexualitás) éppen ellentétes véleménnyel vannak, kompromisszumra pedig nem hajlanak.

Annak, hogy ezt a témát választottuk - pedig mi ezt a problémát saját bőrünkön sosem tapasztaltuk-, több oka van. Az egyik az, hogy élnek környezetünkben olyan emberek, akiknek másságuk el nem fogadása igen nagy gondot okoz. A másik pedig az, hogy volt alkalmunk megismerni a felek (meglehetősen eltérő) véleményeit különböző témákban, és szerettünk volna a dolog "mélyére látni" - egyszóval személyes kíváncsiság is hajtott minket.

2. Másság és homofília

Más. A "homoszexuális" helyett gyakran használják ezt a szót, ami érthető is, hiszen a homoszexuális szó napjainkban nem kevés pejoratív jelentéssel bír. A "más" szó azonban - szerintünk - nem pontosan ugyanazt fejezi ki. Ez a szó a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint határozatlan névmás, ami olyan dolgot jelent, ami eltérő minőségű vagy fajtájú, mint a többi, főnévként való értelmezésére pedig nincs példa a szótárban. Értesüléseink szerint ma már az Egyesült Államokban nem divat a homoszexuális - "homosexual“-szó használata, ehelyett egy "új", szót, a "homophile"- t használják, ami ugyanazt jelenti, mint a "homoszexuális", de pejoratív felhangtól úgyszólván mentes. Szerintünk érdemes lenne ezt a példát "importálni": itthon is hívhatnánk szegény "más"-okat homofiloknak, a homoszexualitás helyett pedig használhatnánk a "homofíliá" -t.

II. A kutatás

Annak érdekében, hogy az általunk fontosnak tartott kérdésekre választ kapjunk, négy különböző típusú kérdőívet állítottunk össze.

Ezek a kérdőívek 10-14 általunk megfogalmazott kérdésből állnak, minden egyes kérdéshez több válaszlehetőséget csatoltunk, ugyanakkor lehetőséget adtunk a megkérdezetteknek arra is, hogy saját véleményüket kifejthessék, sőt, néha kértük is őket erre. A kérdőívek összeállításánál a megkérdezettek nevére nem, de nemére és korára rákérdeztünk.

Szerettük volna kutatásunkat országos méretűre kiterjeszteni, de erre sajnos nem adódott lehetőségünk, ezért első sorban Jász- Nagykun- Szolnok és Pest megyében folytattunk kutatást. Kutatásunkat két fő részre osztottuk: megkérdeztük egyrészt a "normális", hétköznapi embereket, ez volt a kutatás első része, másrészt az úgynevezett mások körében is vizsgálódtunk, ez adta kutatásunk második fő részét.

Az első részt további három csoportban, korosztályok szerint vizsgáltuk meg. Az első korosztály, a "kicsik", a 14 éven aluliak voltak. Utánuk következtek a 14 -24 év közöttiek, majd a felnőttek.

A második nagy részbe soroltuk a homoszexuálisokat.

A kutatáskészítésnek ez a módja, bár egyszer már bevált, sajnos nem sok sikerrel járt. (Mi úgy gondoljuk, hogy ez a téma még túl "ingoványos", túlságosan érzékenyen érinti az embereket.)

Szerettük volna az érintettek véleményét is kikérni, mind interjú, mind kérdőíves formában. Ez azonban nem sikerült. A kérdőíveket elkészítettük, kitöltetni azonban nem tudtuk. A témában érintett ismerőseink ugyanis vagy nem voltak elérhetők, vagy nem vállalták még a kérdőív kitöltését sem. Ekkor gondoltunk arra, hogy egy olyan személyt kellene megkérdezni, aki elég ismert, és nyíltan vállalja másságát. Hallottunk arról, hogy a magyarországi homoszexuálisoknak létezik egy országos szervezete, ezt a szervezetet azonban nem sikerült megtalálnunk (a telefonközpontos hölgy nem volt hajlandó megadni a telefonszámukat). Ezután máshol próbálkoztunk. A Petőfi rádióban hallható egy műsor "Önazonos" címmel: ennek a műsornak a főszerkesztője állítólag nyíltan vállalja másságát. Neki szerettünk volna feltenni néhány kérdést, őt azonban nem sikerült elérnünk.

Így a kutatásnak a második felét sajnos nem sikerült megvalósítani, de bízunk abban, hogy mindezek ellenére sikerült a "másság" kérdést másféle képen megközelítenünk.

Ezen rövid kitérő után most következzen a kutatás bemutatása.

1. A kicsik

Tanulmányunk első nagy részének első nagy csoportja az egészen fiatalok, a 14 éven aluliak. Velük egy rövid, kissé rendhagyó kérdőívet töltettünk ki. Az ő kérdőívük mindössze három kérdésből állt. A kérdések után nem adtunk meg válaszlehetőségeket, saját véleményüket kértük ki, írásban.

Az ő esetükben arra voltunk kíváncsiak, hogy amikor társaikat illetik a "homoszexuális" szó különféle szinonimáival, tudják-e, mit beszélnek. Azt is megkérdeztük továbbá, hogy általában kire mondják ezeket a sértéseket, és szerintük milyen más szavakat lehetne használni helyette.

Az első kérdésre (kire mondják, hogy "buzi") kapott válaszok néhány kivétellel- helyesek voltak, a válaszadók konkrétan, pontosan fogalmaztak. A második kérdés (hogy mikor mondják) válaszai azonban szerteágazóak voltak. Érvényesült bennük a "szokásos", "utcai", sértő használat, de a szó igazi jelentésén alapuló megfogalmazás is. A hozzájuk intézett harmadik kérdés az volt, hogy milyen más szavakat lehetne használni e helyett a szó helyett. A válaszadók írtak is szinonimákat szép számmal, nem volt olyan, aki legalább kettőt ne tudott volna.

2. A nagyok

Tanulmányunk első részének második csoportja a 14 -24 év közötti korosztály. Számukra egy 11 kérdésből álló kérdőívet készítettünk. Megkérdeztük, hogy szerintük melyik osztály "lóg ki" leginkább a társadalomból ehhez 5 lehetőséget soroltunk fel; arra is rákérdeztünk, hogy mennyire vannak tisztában a "homoszexuális" szó jelentésével, illetve, hogy ismernek-e ilyen embert. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy vannak-e előítéleteik a másokkal szemben. Ezt a kérdést több oldalról közelítettük meg; megkérdeztük először, hogy ők mennyire fogadják el ezeket az embereket, majd különböző szituációkban ismét kikértük a véleményüket. Mindezeken kívül azt is megkérdeztük, hogy szerintük mennyit foglalkoznak a homoszexualitással, mennyire tájékozottak a fiatalok ezen a téren, és nem utolsó sorban, hogy mennyire érdekli őket ez a téma. Utolsóként feltett kérdésünk az volt, hogy vajon társadalmi problémának tekinthető-e a homoszexualitás? Kértük, hogy válaszukat néhány szóban indokolják is.

A válaszok a következő képen alakultak.

Az első kérdés az volt, hogy szerintük ki a leginkább más. Az öt választási lehetőség pedig a homoszexuális, alkoholista, punk, más vallású és más bőrszínű voltak. (A kérdőívek elkészítése előtt felmérést végeztünk egy gimnáziumban arról, hogy a fiatalok számára mit jelent a "más" szó, és a listát ennek a felmérésnek az alapján állítottuk össze.) A megkérdezettek 61.5%-a a homoszexuálisokat találta a leginkább másnak, második helyre került 17.3%-kal az alkoholista, harmadik helyen a punkok végeztek 7.6%-kal.

Arra a kérdésre, hogy ki a homoszexuális, 96% válaszolt helyesen. A megkérdezettek 51%-a hírből, 21%-a személyesen, 28%-a pedig egyáltalán nem ismer homoszexuális embert. A megkérdezettek közül többen adtak nem választ, mint egyértelmű igent! Ugyanakkor 75 % mondja azt, hogy a másokat részben elfogadja, 6% teljesen elfogadja, 19% pedig egyáltalán nem fogadja el. A szituációs kérdésekből kiderült, hogy a homoszexuálisok megjelenése az emberekből leginkább kíváncsiságot (26,9 %) vált ki, vagy semmit (65 %); csak kevesen voltak, akik azt mondták, hogy őket zavarja a látványuk.

Ugyanezt tapasztaltuk abban az esetben, ha nem idegenekről, hanem személyes ismerősökről van szó. (A válaszok darabra pontosan azonosak voltak.)

Változik a helyzet, azonban, ha a szülők véleményéről van szó. A kérdőívet kitöltő fiataloknak csak 38%-a mondta azt, hogy szülei maximálisan tolerálnának egy homoszexuális barátot (havert), 44% szerint nem nagyon díjaznák a dolgot, míg 18% (!) szerint kifejezetten nem örülnének neki (tiltanák tőle).

A következő három kérdésre adott válaszok elemzése során rengeteg ellentmondást találtunk.

A megkérdezettek többsége (44%) szerint a homoszexualitással manapság eleget foglalkoznak, illetve inkább keveset (25%), mint sokat (21%); akadt olyan is, aki szerint már túl sokat (10%) beszélnek erről (ezek mindegyike fiú volt).

Ugyanezen fiatalok szerint korosztályuk a homoszexualitás terén kevéssé tájékozott (46%), 35% szerint elég tájékozott, 11% szerint jól tájékozott, 8% szerint viszont fogalmuk sincs a valóságról. Ugyanakkor 54% szerint ez a téma ezt a korosztályt nem igazán érdekli, 32% szerint érdekli, 8% szerint egyáltalán nem érdekli, és 6% szerint nagyon érdekli.

Attól tartunk, a három kérdésre adott válaszok között logikus összefüggésre nem derült fény. Annál inkább, mert nem csak összességében adódtak ilyen adatok, hanem az egyes kérdőíveken belül is hasonlóan összefüggéstelen válaszok születtek.

Abban a kérdésben, hogy társadalmi problémának tekinthető-e a másság, már nagyobb az egyetértés: 76,9% szerint nem, 23,1% szerint igen.

Ami az indoklásokat illeti; a "nem"-eket azzal indokolták, hogy "kevés ilyen ember van", vagy magánügy és nincs jogunk beleszólni, vagy "ez természetes dolog, egyidős az emberiséggel" illetve, hogy ennek nincs jelentősége. Az "igen"-ek mellett olyan érvek szólnak, hogy "deviáns", "rossz példát mutat", "sokan nem szeretik őket" és "az egyéni probléma társadalmi problémához vezet".

3. A felnőttek

A kutatás során felnőttnek tekintettük azokat, akik 24 évesnél idősebbek voltak. A nekik szánt kérdőív 10 kérdésből állt, a fiatalokéval - az összehasonlíthatóság érdekében - több ponton is egyezett. Tőlük is megkérdeztük, hogy melyik csoportot tartják ők a leginkább "más"-nak, hogy ismernek-e személyesen homoszexuális embert (azt, hogy a homoszexualitás fogalmával tisztában vannak, eleve feltételeztük). Szintén közös kérdés volt a fiatalokkal az, hogy manapság mennyit foglalkoznak a témával, mennyire tájékozottak az emberek, és mennyire érdekli őket a téma. Ezeken kívül arra is kíváncsiak voltunk, hogy mennyivel kap a téma nagyobb nyilvánosságot ma, mint korábban, hogy szerintük mi lehet ennek az oka, és hogy milyen irányban változott az emberek hozzáállása a témához (ha egyáltalán változott).

Természetesen őket is megkértük, hogy értékeljék a homoszexualitást, mint társadalmi problémát, és válaszukat indokolják is.

A válaszok alapján a társadalomból leginkább kirívó emberek a homoszexuálisok (63% véleménye); ilyen embert nem ismernek (50%), vagy csak hírből (46%). Szerintük ezeket az embereket részben elfogadják (78.9%).

A megkérdezettek szerint a homoszexualitással manapság eleget (47%), illetve sokat (31.5 %) foglalkoznak. A téma ma nagyobb nyilvánosságot kap, mint korábban (63%). Ennek oka sokuk (42%) szerint a nyugati hatásban keresendő, míg mások (36.8%) a rendszerváltásnak tulajdonítják. Szerintük az emberek ebben a témában eléggé, illetve kevéssé tájékozottak (43-42%). A válaszadók legnagyobb része (52.6%) szerint a társadalmat érdekli ez a probléma; az emberek hozzáállása pedig az utóbbi időben pozitívan változott (57.8%), vagy nem változott (31.5%).

Végül 78.9%-uk nem tekinti a másságot társadalmi problémának, mert ez "betegség" illetve "magánügy". Míg, akik társadalmi problémát látnak benne azzal érvelnek, hogy "egyéni probléma társadalmi problémát szül".

4. Mások

Ennek a csoportnak a tagjaihoz - úgy gondoljuk - nem kell magyarázatot fűznünk. Őnekik egy 14 kérdéses kérdőívet készítettünk. Meg szerettük volna tőlük kérdezni, hogy mikor jöttek rá másságukra, hogyan tudták elfogadtatni magukkal és másokkal. Arra is rákérdeztünk volna, hogy merik -e másságukat nyíltan vállalni (erre úgy gondoljuk, kérdőívek nélkül is

választ kaptunk). Megkérdeztük volna tőlük azt is, hogy szerintük a társadalom hogyan viszonyul hozzájuk (ennek a kérdésnek is volt több szituációja), és hogy érte-e már őket valamiféle attrocitás másságuk miatt. Az előző két kérdőívben már ismertetett három kérdésre is szerettünk volna tőlük is választ kapni: mennyit foglalkoznak ma a homoszexualitással, mennyit tudnak róla és mennyire érdekli az embereket. Úgy gondoljuk, e kérdések alapján nagyon érdekes következtetéseket vonhattunk volna le.

5. Összehasonlítás

A kutatás kérdőíveinek kérdéseit azért fogalmaztuk hasonlóra, hogy könnyebb legyen összehasonlítást végezni.

A ki a más kérdésre mind a fiatalok, mind a felnőttek a homoszexuálisokat jelölték meg, de a felnőttek nagyobb arányban választották a homoszexuálisokat.

A fiatalok hírből is és személyesen is több homoszexuális embert ismernek, mint a felnőttek.

A felnőttek és a fiatalok szerint is a homoszexuálisokat részben fogadják el. Ha egy távoli idegenről derül ki a mássága, sokkal toleránsabbak, mintha a saját családjukból, vagy baráti körükből. Bár a fiatalok nagy része továbbra is barátkozna azzal, akiről kiderül, hogy meleg, sokan vannak olyanok is, akik emiatt elfordulnának régi barátjuktól. Nagy részük szerint szüleik nem néznének jó szemmel egy ilyen barátot, míg a felnőttekben fel sem merül, hogy a másságot ne tolerálják.

A fiatalok szerint keveset, vagy eleget foglalkoznak a témával, míg a felnőttek szerint inkább eleget, vagy sokat is. Ezzel szemben mindkét réteg szerint kevéssé, vagy csak eléggé tájékozottak az emberek ebben a témában. A kérdőívek alapján sem a fiatalok, sem a felnőttek körében nem tekinthető társadalmi problémának a homoszexualitás.

6. Meglepetések

A kutatás természetesen okozott néhány meglepetést nekünk. Több olyan dolog is felmerült, amire előzetesen nem számítottunk, de azért kellemes meglepetések is értek bennünket.

Mindig is gondoltuk, hogy a másokat nehéz lesz megszólaltatni ebben a témában, de arra nem számítottunk, hogy ez egyáltalán nem sikerül. Azután az is kissé kellemetlenül érintett minket, hogy az általunk nagy gonddal megalkotott kérdésekre adott válaszok némelyike összefüggéseiben úgymond értelmezhetetlen volt. Az is felért egy kisebb fajta csalódással, amikor láttuk, hogy kortársainkat mennyire hidegen hagyja az általunk választott probléma (ez viszont a homoszexuálisok számára szerintünk nem kis pozitívum).

A kellemes része az volt a dolognak, hogy előzetes elvárásainktól mind a 14 éven aluliak, mind a felnőttek szerintünk pozitív irányban tértek el. A "kicsik" meglepően jól tájékozottak voltak, az alig tizenévesek némelyike nagyon érett válaszokat adott. A felnőttek válaszaiból pedig az derült ki, hogy a homoszexuálisokat sokkal jobban elfogadják, mint amennyire mi azt előzetesen gondoltuk.

Mindent összevetve, a kutatás számunkra - mondhatni - több mint tanulságos volt

III. Mit is jelent?

A kérdőívek értékelése

1. A kicsik már mindent tudnak

A 14 éven aluliak kérdőíveinek elemzése során megállapíthattuk, hogy ezek a "gyerekek" már szinte teljesen tisztában vannak a homoszexualitás fogalmával. Igaz azonban, hogy a homoszexuális szó különféle szinonimáit - saját bevallásuk szerint - ők nem a szó szoros értelmében értik, hanem ezeknek a szavaknak átvitt értelmű, sértő jelentéseik vannak. Ami pedig a szinonimákat illeti, a korosztály (általunk megkérdezett) képviselőinek szókincse és fantáziája határtalan. Véleményük szerint a homoszexuális emberre nem jó azt mondani, hogy "buzi", mert ez a jól bevált szó ma már teljesen más jelentést hordoz, ehelyett ők is inkább használják a "homokos" illetve "leszbikus" szavakat (bár ebbe tapasztalataink szerint gyakran beleértik a biszexuálisokat is); illetve új szinonimákat találnak ki. Nem mondhatjuk, hogy a megkérdezettek korban igen távol állnának tőlünk, de az általuk használt, hasonló jelentésű szavak némelyike (pl. a "homoksapiens" vagy a "tengerparty") meglehetősen furcsán és viccesen csengett számunkra.

2. A nagyok elfogadják

A 14 és 24 év közötti fiatalok már teljesen pontosan tudják, hogy mi is az a homoszexualitás.

Ismeretségi körükben is találkoztak már vele, ami azt jelentheti, hogy ma már a másság nem tabu téma, a fiatalok bátrabbak, jobban el merik mondani "titkukat" barátaiknak, a helyzet javul, de jónak - a mások szempontjából - még mindig nem nevezhető, hiszen a megkérdezettek több, mint 50 %- a szerint a homoszexuálisok "lógnak ki" leginkább a társadalomból.

Érdekes módon, bár ők maguk inkább tolerálják a másságot, szerintük ezeket az embereket a társadalom csak részben fogadja el. A fiatalok legnagyobb része elfogadja a homoszexualitást, nem tekinti "más"-nak, amennyiben a saját baráti körében találkozik vele; az idegenekkel szemben viszont inkább kíváncsisággal viseltetik, vagy közömbös marad. Szerintük a témáról szüleik is hasonló módon vélekednek.

Úgy gondolják, hogy a mássággal mostanában eleget foglalkoznak; ezzel ellentétben viszont azt is állítják, hogy a fiatalok a témával kapcsolatban kevéssé tájékozottak, és nem is nagyon érdekli őket a téma. Ezek alapján úgy gondoljuk, kijelenthetjük, hogy a homoszexualitás ma már nem "érdekes" a fiatalok számára, a homoszexuálisok már szinte a társadalom részévé váltak. Ezt igazolja az is, hogy a megkérdezett fiatalok nagy része nem tekinti a másságot társadalmi problémának.

3. A felnőttek szerint változott a helyzet

Ami a 24 éven felülieket illeti, az ő véleményük nagyon sokban hasonlít a fiatalokéhoz; bár körükben kevesebben ismernek homoszexuális embert, mind hírből, mind személyesen, mint a fiatalok körében. Ebből arra következtetünk, hogy bár a felnőttek is toleránsnak mutatkoznak a másokkal szemben, de ők igyekeznek azért elhatárolni magukat a témától, nem személyes kapcsolatba kerülni vele.

A megkérdezettek elmondása szerint a téma manapság nagyobb nyilvánosságot kap, mint régebben. Talán ennek is köszönhető, hogy a helyzet - megítélésük szerint - pozitívan változott az utóbbi időben. Ám ennek a változásnak ugyanúgy oka lehet a mostanában jelentkező nyugati hatás is. Mindenesetre a másságot ők sem tekintik társadalmi problémának, ami azért bíztató dolog.

IV. Konklúzió

A másság nem társadalmi probléma!

A kutatást és a kitöltött kérdőívek értékelését talán úgy foglalhatnánk össze, hogy a homoszexualitást a társadalom ma már elfogadni látszik, a másokat nem rekesztik ki a társadalomból. Ebből úgy látszhat, hogy nincs itt semmi probléma, minek tanulmányt írni? Azonban, a helyzet nem ennyire felhőtlen. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az érintetteket a témával kapcsolatban nem sikerült megszólaltatni (az természetesen lehetséges, hogy csak mi voltunk ügyetlenek); pedig ez a kutatás csak az ő megkérdezésükkel lett volna teljes.

Ebben a helyzetben viszont a tanulmány készítői azt vonhatják le tanulságként, hogy a társadalom elfogadja a homoszexuálisokat, csak "ezt elfelejtették velük közölni". Nekünk úgytűnik - ezt már a bevezetésben leírtuk -, hogy a probléma megoldása az lehetne, ha az érdekeltek hajlandóak lennének "kompromisszumra", egymás elfogadására (nem elírtuk, szerintünk a mások is lehetnének bátrabbak, mert azzal, hogy félreállnak a "normálisok" útjából, önmagukat rekesztik ki a társadalomból).

Az biztos, hogy ha a homoszexuálisokat el akarjuk fogadni, meg kell ismernünk őket, amihez az ő segítségük nélkülözhetetlen. Meg "kellene mutatniuk magukat", vállalni kellene másságukat, ezt azonban nem teszik meg addig, amíg a társadalom nem fogadja el őket. A kör ezzel bezárult. Ennek ellenére ma már nem divat a homoszexuálisok elítélése, a társadalomból való kirekesztése.

Pár évvel ezelőtt megdöbbenést keltett, amikor egy neves színészünk egy tv-műsorban "lebuzizott" egy népszerű showmant, de ez semmiféle következménnyel nem járt a színész számára. Úgy gondoljuk, hogy ma már nem tenne ilyet senki, hiszen azt minősítené. aki mondja. Az ősszel Angliában botrány tört ki, mert Tony Blair kormányában több miniszterről is kiderült, hogy meleg. A legnagyobb megdöbbenést viszont az jelentette, hogy az ezután elvégzett közvélemény-kutatások szerint a konzervatív angolok nagy része elfogadja a homoszexuális politikusokat. A földművelésügyi miniszterrel kapcsolatban a farmerek jelentették ki: nem érdekel, hogy mit csinál az ágyban, de az íróasztalnál úgy dolgozzon, hogy a farmerek jól járjanak. Ezek után egyetlen politikai pártnak sem lehet célja, hogy a melegek lejáratásával szerezzen magának híveket.

Egyre több népszerű popzenész és sportoló vállalja nyilvánosan homoszexualitását. A teniszező Navratilova évek óta vállalja nyilvánosan is, hogy saját neméhez vonzódik, míg a napokban a Boyzone sztárja jelentette ezt ki nyilvánosság előtt. Úgy gondoljuk, hogy ezek az esetek hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek az emberek nyugodtan, másságuk vállalásával, teljes értékű polgárként tudjanak a jövőben élni. Reményt ad erre az is, hogy az egyik általunk megkérdezett felnőtt azt mondta: "inkább buzi legyen valaki, mint drogos - az nem egészségkárosító!"

Az összeállításból kitűnik, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen változott a helyzet, de attól még messze vagyunk, hogy a homoszexualitás olyan természetes legyen, mint az ókori görögöknél. (Nem is beszélve arról, hogy mikor fogják egy modern homoszexuális költő verseit az iskolában tanítani - gondoljunk csak Szapphóra.)

Tanulmányunkban a homoszexuálisokat fenyegető AIDS veszélyre nem tértünk ki, nem ennek taglalása volt a témánk. Úgy gondoljuk, hogy minden embernek kötelessége saját egészsége óvása, bármilyen szexuális csoporthoz tartozik is.

Jelen és jövő

A munka megítélése a középiskolás fiatalok körében

Császár Attila

Bevezető

Mióta az ember lemászott a fáról és elindult a civilizáció rögös és igen kétes útján, kevés dolog van, ami állandó maradt. A munka azonban ilyen. Bár a fejlődés előrehaladtával mindig más és más típusú munkára volt szükség, más és más megosztás szerint végezték el ezeket az ókori rabszolgatartó, a feudális, a kapitalista vagy éppen a szocialista társadalmakban. A szükségletek megteremtése, az anyagi és szellemi javak előállítása végső soron mindig a munka valamilyen formája révén állítódik elő.

A munkának számtalan fajtája van: szellemi és fizikai, kreativitást, önállóságot igénylő, és mechanikus, unalmas, valamint szórakoztató. Egy a közös mindegyikben: valamennyit el kell valakinek végeznie.

Dolgozni mindig kellett. Ám az emberek hozzáállása igen különböző a munkához. Hány ember van, aki életét munkanélküli segélyből tengeti napjainkban, holott ha nagyon akarna, találhatna munkát! Ugyanakkor valószínűleg mindannyian ámuldoztunk már nagyapákon, nagymamákon, akik hajnaltól estig meg sem állnak, ha éppen nincs munka, kitalálnak valamit, hogy ne maradjanak hasznos tevékenység nélkül! Hányan vannak, akik vándorolnak munkahelyről munkahelyre, de mindet unják, kelletlenül végzik feladataikat, míg mások szinte munkájukért élnek, reggeltől estig vele foglalkoznak, sokszor az életük más részeit hanyagolva el így. Van akinek nyűg a munka, van akinek öröm, van akinek becsület dolga, van akinek az egyetlen kerülnivaló, van akinek szenvedély, van akinek szenvedés.

Persze nem szabad csodálkozni a munka ellentmondásos megítélésén. A történelem folyamán mindig akadt egy vékony réteg - ha úgy tetszik: elit - aki "megúszta" a munkát. És mily bosszantó: mindig ők éltek a legjobban, a kemény, becsületes munka ritkán vezetett társadalmi felemelkedéshez. Ma sincsen ez másképp, ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy sokan egyből elutasítják a munkát.

A felnőtt társadalomban sincs egységes vélemény ebben a témában. De mit tartanak akkor a fiatalok a munkáról?

Kutatásunkkal ezt a kérdést próbáltuk alaposan körüljárni. Úgy éreztük, a téma sokrétűsége, összetettsége megér egy alaposabb utánajárást. Annál is inkább, mert a mostani középiskolásokból néhány éven belül munkaképes korú felnőttek lesznek: az ő mostani hozzáállásuk ezért közvetlen kihatással lehet egész későbbi életük minőségére, tágabb értelemben a közeljövő magyarországi társadalmának sorsára.

A kutatás menete

Kutatásunk két elemből tevődött össze.

Összeállítottunk egy 20 kérdésből álló kérdőívet, melyet 100, különböző iskolatípusban tanuló 17 éves diákkal töltettünk ki, hogy a témáról egy átfogó, százalékokban, arányokban kifejezhető összképet kaphassunk.

A 100 kérdőívből összesen 92-t találtunk értékelhetőnek, a többi nyolcban vagy sok ellentmondásos válasz szerepelt, vagy láthatóan komolytalanul töltötte ki az illető.

A 92 válaszolóból 47 fiú, 45 lány, harmincan gimnáziumba, 36-an szakközépiskolába, huszonhatan szakmunkásképzőbe, vagy szakiskolába járnak.

A téma kidolgozásának második részét interjú-alakban összegyűjtött adatok formájában végeztük el. Egyrészt részletesebben beszélgettünk azokkal a diákokkal, akiknek a kérdőívekre adott válaszaik a legmarkánsabban eltértek egymástól, és ezáltal képet adhattak a fiatalok közt létező legellentmondásosabb véleményekről. Másrészt anyaggyűjtés céljából felkerestünk felnőtteket (szülőket), diákmunka-irodák képviselőit, valamint üzleteket és olyan helyeket, ahol gyakran dolgoznak diákok - vajon ők hogyan látják a középiskolások aktivitását?

Kutatási témakörök

A kérdőívünk kérdéseit 6 kérdéskörbe csoportosítottuk.

Az első csoport azokra az adatokra kérdezett rá, melyeket fentebb már közöltünk, tehát csak adminisztratív célokat szolgált.

A második csoportba azok a kérdések kerültek, melyek a diákok otthoni munkavégzését firtatták, azt, hogy mennyiben veszik ki a részüket a lakásban és a ház körül elvégzendő teendőkből.

A harmadik kérdéscsoportban a valamilyen állandó vagy időközi munkahelyen, pénzért végzett munkákról faggattuk a diákokat.

A negyedik egység kérdéseivel azt akartuk megtudni alanyainktól, milyen terveik vannak a jövőre nézve a munkával kapcsolatban.

Az ötödik kérdéscsoporttal arra szerettünk volna fényt deríteni, hogy korosztályunk fiataljainak munkával kapcsolatos álláspontjait ki/mi befolyásolja, alakítja leginkább.

Az utolsó kérdéskör egyetlen kérdése pedig a diákok munkával szembeni alapvető magatartására vonatkozott.

Az otthon végzett munka

Becsléseink szerint a házimunkák (főzés, mosás, vasalás, mosogatás, takarítás stb.) valamint a ház körüli teendők (fűnyírás, kocsimosás, kiskerti munkák stb.) elvégzéséhez szükséges idő egy embernek minimum heti 40 óra, vagyis még egy standard munkahét. Nincs is semmi gond, ha a család megengedheti magának, hogy csak az egyik szülő dolgozzon. Ám ha valakinek a rendes munkája mellett kell ugyanezeket a teendőket elvégeznie, bizony igen messze lesz a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás". Még ha a két szülő egymás között osztja is meg a feladatokat, komoly terhek nehezednek a vállukra. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerekek részt vállalnak-e ezeknek a házimunkáknak az elvégzéséből.

A kérdőívekre adott válaszok alapján a 17 éves diákok nagyon rendesek, hiszen kilencvenhat százalékuk szokott valamilyen otthoni munkát végezni. 73 százalék végez kimondottan házimunkákat, 38 százalék ház körüli munkákat, 8 százalékuk pedig az egyéb otthoni munkát is bejelölte.

Ha a munkavégzés gyakoriságát nézzük, 35 százalék alkalmanként, 35 százalék rendszeresen de ritkán, 26 százalék rendszeresen és gyakran segít be szüleinek.

A nemek megoszlását tekintve úgy fest, a lányok többet dolgoznak otthon, az alkalmanként segítők háromnegyede fiú, míg a gyakran, rendszeresen házimunkát végzők között többségben vannak a lányok. (Ezeknek az eredményeknek az értékelésekor azonban szem előtt kell tartanunk az elvárásokat: a társadalmi szerepek szerint a lányoktól sokkal inkább elvárják a házimunka elvégzését, mint a fiúktól, akik számára sokszor még ciki is bevallani, hogy mondjuk tegnap ők mosogattak. A válaszokat ezért óvatosan kell kezelnünk, itt is, és a későbbiekben is.)

Azokat, akik csak alkalmanként (vagy egyáltalán nem) végeznek otthon munkát, nem kell azonban mindjárt elítélnünk. Itt rá kell világítanunk egy olyan összefüggésre, mely szerint közülük kerül ki azoknak a túlnyomó többsége, akik a következő kérdéskör kérdéseire adott válaszaik alapján a legnagyobb gyakorisággal végeznek valamilyen pénzkereső munkát. Az ő esetükben már érthetőbb, hogy a tanulás és a rendszeres munka mellett nemigen marad idejük mondjuk ablakot pucolni.

A "miért"-re összesen 4 százalék felelte azt, hogy szeret dolgozni, szeret házimunkákat végezni, és 45 százalék tartotta úgy, hogy ez így "fair", neki is részt kell vállalnia a teendőkből. A többiek számára tehát egyáltalán nem természetes állapot a munkavégzés, csupán azért mosogatnak el, takarítanak ki, mert szüleik ezt követelik tőlük.

Érdekesek voltak a következő kérdésre (melyben az esetleges ellenszolgáltatásokra kérdeztünk rá) adott válaszok. A megkérdezett diákoknak ugyanis majd' harmada (31%) kap

valamit azért, mert házimunkát végez. Többségük ennek függvényében kapja a szüleitől a zsebpénzét, fix összegben, vagy az elvégzett házimunka mennyisége után. De vannak más ösztönzők is: egy srác ennek fejében használhatja édesapja motorját, egy másik diáknak csak így hajlandók folyamatosan bővíteni a számítógépét, az egyik lányt az elvégzett házimunkával arányosan engedik el bulizni hétvégénként.

Az a négy gyerek, akik egyáltalán nem végeznek házimunkát, különböző okokat jelöltek meg. Ketten írták, hogy nincsen idejük, ami későbbi válaszaikat ismerve nem meglepő, mindketten heti harminc óránál többet dolgoznak valamilyen munkahelyen. Egy tanuló írta, hogy nem az ő dolga a házimunkák elvégzése, egyikük pedig nyíltan felvállalta, hogy lusta hozzá, és miért csinálná meg, ha a szülei nem követelik meg ezt tőle.

De ezek láthatóan elszigetelt esetek. A diákok többsége vagy ezért, vagy azért, vagy így, vagy úgy, de azért végez otthon házimunkát.

Végez?

Azért mi beszélgettünk olyan felnőttekkel is erről, akiknek ilyen korú gyerekük van. Bár ez semmiképpen sem tekinthető a százalékos arányokat tekintve mérvadónak, hiszen oly kicsi minta (12 fő). De azért elgondolkodtató, hogy ezeknek a szülőknek a fele úgy látja, fia/lánya egyáltalán nem végez semmilyen házimunkát, és a többiek sem igen vannak elájulva gyerekük otthoni aktivitásától.

Most akkor miről van szó? Vajon a szülők várnak el túl sokat? Vagy a gyerekek valóban nem csinálnak otthon semmit, viszont ezt röstellik beismerni?

Pénzkereső munka

Az otthoni munkát többé-kevésbé természetesnek veszik a gyerekek részéről, ám azt, hogy valamilyen pénzkereső tevékenységet is végezzen a tanulás mellett, már kevesen várják el. Pedig a középiskolások közül rengetegen vállalnak ilyen-olyan munkákat.

A kérdőívünkre adott válaszokból az derül ki, hogy megkérdezett diákjaink 89 százaléka dolgozott már életében valamit.

44%-nak volt egyszer-kétszer, 32%-nak többször, 9%-nak gyakran alkalmi munkája, 55%-nak volt egyszer, 20%-nak két-háromszor, 5%-nak ennél többször időszakos állása (ez legtöbb esetben a nyári munkára vonatkozik). Iskola mellett valamilyen állandó munkahellyel középiskolásaink 22%-a rendelkezik vagy rendelkezett.

Az iskolatípusok szerinti megoszlás azt mutatja, hogy a szakmunkásképzőbe illetve szakiskolába járó diákok körében jóval magasabb a munkavégzők aránya. Ennek magyarázata, hogy a kötelező gyakorlatuk mellett gyakran dolgoznak a mesterükkel; akik magánvállalkozónál végzik a gyakorlatukat, nála, akik az iskolában, azok az oktatóik, vagy saját kapcsolataik révén találnak folyamatosan munkalehetőséget. (Néha szakközépiskolásnak is sikerül ilyen módon munkához jutnia.) A legkevesebbet a gimnazisták dolgoznak, ennek oka szerintünk a következőben keresendő:

A végzett munka típusa legtöbbször könnyű fizikai (75%), esetleg mechanikus szellemi (22%). A nehéz fizikai (6%) és az önálló szellemi (4%) munka ritka a középiskolások körében.

A munkákat változatos módon szerzik a diákok. 43 százalékban jelent meg az "ismerősök révén" válasz, 19 százalékban a diákmunka-irodákon, 29 százalékban az iskolai gyakorlaton keresztül jutnak a fiatalok munkához, 11 százalék talált már állást hirdetések révén, az "egyéb" kategóriában 10% szerepelt.

Az okok elég egyértelműek. A valamilyen munkát végzők 99%-a írta be a pénzt, mint motiváló tényezőt, emellett 4%-nál szerepelt a hasznos elfoglaltság, 1%-nál a munka szeretete és 22 százaléknál a barátokkal való együttlét. Viszont elég magas azoknak a száma, akiket a szüleik küldtek el (általában nyárra) dolgozni, 31 százalék jelölte be ezt az indokot.

Az egyik gyorsétteremben rendszeresen dolgozó lány a következőképpen fogalmazta meg, miért dolgozik: Két évvel ezelőtt szüleim "zavartak el" nyári munkára. Nem nagy kedvem volt hozzá, de aztán tetszett, hogy van pénzem, és nem kell kérnem. Persze az egy hónap alatt keresett pénz gyorsan elfogyott, de azt a pici függetlenséget már nehéz lett volna feladnom. Akkor folyamatosan vállaltam alkalmi munkákat a diákmunka-irodák segítségével, egy fél éve pedig rendszeresen dolgozom itt heti két nap nyolc órát. Nem mondom, hogy suli mellett könnyű, de két barátnőmmel együtt vagyok itt, a társaság amúgy is jó - és persze szinte mindig van annyi pénzem, hogy ha el akarok menni, bulizni, vagy megtetszik egy ruha, nem vagyok a szüleimre utalva.

Akik most dolgoznak alkalmilag vagy állandóan valamilyen rendszerességgel, 43 százalékban átlagosan heti hat óránál kevesebbet töltenek munkával, 29 százalékban heti 6-12 órát, 13 százalékban 12-18, 8 százalékban 18-24, 5 százalékban 24-30 órát. 2 diák heti harminc óránál többet dolgozik.

Az órabérekre nem mindenkitől kaptunk választ. A beírtak alapján az órabér az esetek döntő többségében 130 és 200 forint között van, ám elsősorban a szakmunka illetve a kevés nehéz fizikai illetve önállóan végzett szellemi munka esetében ennél több is lehet.

Diákmunka-irodák

Többször esett szó a fentiekben a diákmunka-irodákról. Ezek az iskolaszövetkezetek lehetnek országos, illetve lokális szervezetek. A diákok általában 1000 forintos "törzstőke" bevitelével lehetnek ezeknek a szövetkezeteknek a tagjai (ezt a pénzt kilépéskor visszakapják). Az irodák a különböző vállalatoknál, magáncégeknél és általában minden elképzelhető helyen "felhajtják" a munkalehetőségeket, leszerződnek a munkáltatókkal bizonyos számú diák dolgozó küldésére, és tagjaikat rendszeresen tájékoztatják ezekről a munkalehetőségekről.

Az irodáknál kapható munkák túlnyomó többsége könnyű fizikai munka, a tipikusak: szórólapok, hirdetési újságok, telefonkönyvek kihordása, gyári szalagmunkák, nyáron gyümölcsszedések. Az órabérek 120 és 160 forint között vannak, a kézbesítés esetén 60 és 200 között, függően a diák ügyességétől és gyakorlatától. Az egyik irodában a fiatal hölgy elmondja: néha azért vannak más - jobb - munkáik is, időnként sikerül egy-egy üzlettel, étteremmel megállapodniuk, vagy egészen "eredeti" dolgot szerezniük. Ezekhez azonban a diákoknak nem könnyű hozzájutniuk: ők ott az irodában azért figyelnek arra, hogy ezeket először régi, "kipróbált", megbízható tagjaiknak ajánlják fel.

Arra nem kaptunk közvetlen választ, hogy a szövetkezet mennyit vesz le a diákok fizetéséből, ám kerülő utakon, a diákok révén azt az információt kaptuk, hogy körülbelül 8-10 százalékról van szó. Ez azért nem is olyan hatalmas összeg, ha azt nézzük, hogy a diákoknak nem kell kutatniuk a munka után, nem verhetik át őket, nem kell papírokkal foglalkozniuk.

Kíváncsiak voltunk, vajon hány tagja van ezeknek a szervezeteknek. Városunkban a három szövetkezet összesen majdnem nyolcszáz regisztrált taggal rendelkezik, ám ezek között vannak "átfedések" (van aki nem csak az egyikben tag), és ezeknek a diákoknak csak kisebb része aktív, mintegy két-háromszáz gyerek kap így többé-kevésbé rendszeresen munkát.

Munkáltatók

Kíváncsiak voltunk arra is, mennyire elégedettek azok a munkáltatók, akik már alkalmaztak.

Nos, igen vegyes válaszokat kaptunk:

Szülők

Talán ugyancsak érdekes lehet, mit mondtak egyes szülők gyerekük munkavállalásáról.

Tervek a munka világában

A negyedik kérdéscsoportban a jövőre vonatkozó, munkával kapcsolatos elképzelésekre kérdeztünk rá: ki milyen pályára készül, mi vonzza a választott hivatásban, mi az a legfontosabb tényező, ami alapján munkát vállal.

A pályaválasztásnál a motiváció leginkább a pénz. A megkérdezettek 78 százaléka jelölte be ezt meghatározó tényezőnek. 69 százaléknál a biztos álláshoz jutás is szerepel a fontos motivációs tényezők között. Csak 36 százalék írta be, hogy ez az, ami érdekli.

A diákok 18 százalékát szüleik szánják egy pályára. 5 százalék nem tudja, miért akar az lenni, ami.

Az adatokban mind a nemek, mind az iskolatípusok tekintetében felfedezhetünk néhány eltérést. A lányok között jelentősen nagyobb arányban vannak, akik számára a biztos állás lehetősége a fontos. Aki azért választ egy életpályát, mert az érdekli, azoknak pedig 75 százaléka fiú illetve kétharmada gimnazista.

Ezen kívül megfigyelhetjük, hogy azok, akik rendszeresen dolgoznak most iskola mellett, azok vagy biztos állásra vagy az őket igazán érdeklő munkára vágynak. Ez utóbbi látszólag ellentmondás, hiszen most legtöbbször éppen hogy nem azt a munkát végzik, ami érdekelné őket. Erre a furcsaságra rákérdezve, az egyik sráctól a következő választ kaptuk:

Arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb egy munkavállaláskor, többféle választ kaptunk. A legtöbb "szavazatot" a pénz kapta, 41 százalék gondolta úgy, hogy az anyagiak minden mást megelőznek. Ugyancsak sokan tekintették a biztos, kockázatmentes állást elsődlegesnek (30%). A könnyű, rövid munkaidős állást 8% preferálta, a kötetlen munkaidőt és önállóságot 9% értékelte a legtöbbre, az érdekességet, változatosságot 8, a baráti munkahelyi légkört (jó társaságot) 4 százalék tette az első helyre.

Itt talán még markánsabban elvált egymástól a fiúk és lányok válasza. Akik a biztos, kockázatmentes állást tették az élre, 80 százalékban lányok, míg az önállóságot és az érdekességet 90 százalékban fiúk preferálták.

A pályaválasztás is látható összefüggést mutat a munkavállalás elsődleges motivációjával.

A nem-diplomás gazdasági, kereskedelmi pályára készülők körében a legmagasabb azok aránya, akik a pénzt helyezik az első helyre, de elég jelentős a hasonló, de diplomás munkát választók, valamint a különböző szakmunkás-tanulók között is. A bölcsész pályára készülők között ellenben senki nem helyezte a pénzt, vagy a biztos állást az élre, számukra fontosabb az önállóság, érdekesség és a baráti környezet. A biztos állást legtöbben a nem-diplomás egészségügyi, hivatali és a tanári, tanítói pályára készülők jelölték meg a legfontosabbként.

Néhány eltérő nézőpont:

Mi/ki alakítja a munkával szembeni magatartást?

A fentiekben nagyjából képet kaphattunk a fiatalok munkához való viszonyáról, de hogyan alakul ki az álláspontjuk? Mi, vagy ki alakítja bennük ki ezeket a véleményeket?

A következő kérdéscsoport kérdései közül némelyik nem önmagában érdekes: nem arról akartunk statisztikát készíteni, kinek mik a szülei és mennyire elégedettek a munkájukkal. Arra voltunk kíváncsiak, mutatnak-e ezek valamilyen összefüggést a fiatalok munkával kapcsolatos nézőpontjával.

A legszembetűnőbb a munkanélküliség. Azok a fiatalok, akiknek a családjában munkanélküli van, erre kétféleképpen reagálnak: vagy a munka tiszteletére utalnak válaszaik (dolgoznak otthon, iskola mellett munkát vállalnak, biztos állást akarnak, hasznos tevékenységnek tartják a munkát), vagy épp ellenkezőleg: nem szeretnek, nem akarnak dolgozni, nyűgnek, buta élhetetlenségnek tartják a munkát. Ennek a kettőségnek feltehetőleg az az oka, hogy az első típus a szegénységet, szülőjének kétségbeesését látja, a második típus pedig arra figyel fel, hogy munka nélkül is meg lehet élni. Különösen jól látható ez annak a két diáknak az esetében, akiknek mindkét szülője munkanélküli: ők a két típus szélsőséges elemeit képviselik.

Nagyon jól látszik a kapcsolat a szülők munkaszeretete és a gyerekek attitűdje között. Ahol mindkét szülő elégedett a munkájával, láthatólag ösztönzőleg hat a gyerekekre is: kétszer olyan magas azok aránya, akik munkát vállalnak a tanulás mellett, valamennyien végeznek otthoni munkákat (és valamennyien rendszeresen teszik ezt), a 20. Kérdésre pedig mindannyian az utolsó három válasz közül választották valamelyiket: tehát abszolút pozitív módon viszonyulnak a munkához.

Ahol a szülők egyéni vállalkozók vagy önálló munkát végző alkalmazottak, ott a gyerekek többet dolgoznak, mindössze öt százalékuk felelte az otthoni munkavégzés okára, hogy "mert muszáj", egyikük sem írta a 20. kérdésre az első két (igen negatív) válasz valamelyikét. A mechanikus munkát végző szülők gyerekeinél éppen ellenkező válaszok figyelhetőek meg, és nagyon fontos, hogy közülük sokkal többen választanának elsősorban érdekes, változatos illetve önállóan végezhető munkát.

A szülők pozitív és negatív élményei tehát láthatóan döntő módon befolyást gyakorolnak a gyerekek munkával kapcsolatos álláspontjára.

Ugyanakkor nem csak a közvetett minta, hanem a közvetlen ráhatás is igen erős.

A következő kérdésre adott válaszok ugyanis még minket is megleptek, pedig el voltunk készülve egy megrázó eredményre: a megkérdezett diákok 82 százaléka állította határozottan, hogy a szülei döntötték el, melyik középiskolába menjen, 17 százalék írta, hogy közösen döntöttek, és mindössze egyetlen fiú állította, hogy szabadon megválaszthatta iskoláját. Ennek viszont könnyű belátni, mik a következményei. Gimnázium esetében még nincs nagy probléma, hiszen nem dől el semmi a középiskolával, ám szakközépiskola és különösen a szakmunkásképző esetén már komoly problémák adódhatnak. A gyerek olyan munka mellé köteleződik el, ami nem érdekli, amit nem szeret - következésképpen negatívan fog hozzá viszonyulni, nyűgnek, tehernek fogja tekinteni.

Itt megint találhatunk egy furcsaságot. Amikor a 12 szülővel beszélgettünk, feltettük nekik a kérdést, mennyire szólnak bele fiuk/lányuk pályaválasztásába, mindössze ketten vállalták fel egyértelműen azt a véleményüket, hogy gyermeküket még nem tartották-tartják elég érettnek az önálló döntéshez, ezért igenis beleszólnak a dolgaiba. A legtöbben úgy látták, hogy közvetlenül nem erőltetik rá akaratukat gyerekükre, csak próbálják "terelgetni" a helyes (?) irányba. Négyen pedig úgy vélték, gyerekük dönthet tetszése szerint, legfeljebb tanácsaikkal segítik. Nos, itt valószínűleg inkább a gyerekeknek van igazuk: a szülő gyakran észre sem veszi, hogy tanácsok helyett szép lassan már dönt is gyereke helyett.

Ami különösen megdöbbentő: még a későbbi pályaválasztást is 11 százalék esetében a szülői szó határozza meg. 36 százalék maga dönt, és már tisztában van azzal, hol akar tovább tanulni, mit akar tenni a későbbiekben. 11 százalék ugyan maga dönthet, de még nem tudja, mihez is kezdene. Ez azért is problémás, mert ha egy év múlva sem fogja tudni, esetlegesen választ majd pályát, amelyről már nehéz letérni, és ha rosszul választ, ugyanazok lehetnek a következményei, mintha szülei erőltetnek rá egy hozzá nem illő hivatást.

Mi is a munka?

Az utolsó témakör valójában egyetlen kérdés - a diákoknak definiálniuk kellett a munkát.

A válaszok igen széles skálán mozogtak. A diákok 3 százaléka gondolta úgy, hogy a munka az élhetetlenek buta szokása. Ezzel szemben 5 százalék választotta a másik végletet, miszerint a munka igazából egy élethivatás. A másik négy kérdésre adott válaszok egészen szabályosra "sikerültek". A második és az ötödik választ 18-18 százalék, a harmadik illetve negyedik választ 28-28 százalék választotta a munka definíciójául.

Mit szűrhetünk le ebből? Mindenekelőtt azt, hogy kevés a szélsőséges vélemény munkaügyben. A többség elfogadja, hogy muszáj dolgozni és ez egy hasznos tevékenység, nem táplálnak sem túlságosan nagy ellenszenvet, sem túlzott imádatot a munka iránt.

Végül az is látható, hogy az inkább pozitív illetve inkább negatív vélemények többé-kevésbé egyensúlyban vannak. Nem mondhatjuk tehát, hogy a fiatalok munkaellenesek lennének, de nem is a munka megszállottjai. A vélemények egyéntől függenek.

A felmérés hiányosságai

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy felmérésünk közel sem hibátlan. Időnk és anyagi forrásaink végessége miatt az általunk vizsgált minta meglehetősen kicsiny.

Ahhoz, hogy magabiztosan jelenthessünk ki ilyen százalékos adatokat, sokszor ennyi kérdőívre, jóval több személyes beszélgetésre lenne szükség.

Mindazonáltal egy nagyobb gyakorlattal rendelkező szakember feltehetőleg még a kevés rendelkezésre álló adatunkból is több dolgot olvashatna ki, több érdekes összefüggésre világíthatna rá.

Továbbtanulás

(Korrupció? Esélyegyenlőség?)

Gáll Katalin, Hajdu Viktor, Tarcsa Gábor

Bevezető

Egy látszólag hétköznapinak látszó, s már oly sokszor elcsépelt témát választottunk pályázatunk tárgyául, de most ezt az átlagostól eltérő módon kívánjuk megközelíteni. Igyekszünk a tényeket ismertetni és a lehetőségeinkhez képest a korosztályunkról a lehető leghitelesebb képet adni. Nap, mint nap mindannyian szembesülünk a továbbtanulással kapcsolatos nehézségekkel, mivel mi magunk is most állunk hozzá a legközelebb. A saját bőrünkön keresztül tapasztaltuk mindazt, amiről a következőkben írni fogunk. Természetesen lesznek a miénktől eltérő vélemények és tapasztalatok, de ennek még hitelesebbé kell tennie az egészet. Pályázatunkban fiatalabb diákokkal, iskolai- és magántanárokkal és természetesen az ő véleményeikkel szeretnénk megismertetni korosztályunkat.

Be szeretnénk mutatni a továbbtanulást legnagyobb mértékben akadályozó problémákat, és kérdőívünk segítségével készített értékelésünk alapján akarjuk a legfőbb kiváltó okokra felhívni a figyelmet. Dolgozatunkat interjúk segítségével igyekszünk még életszerűbbé tenni. Célunk nem a problémák megoldása, s egy világmegváltó alkotás elkészítése, hanem egy közvetlenebb hangnemben megírt, a fiatalságról és a fiatalságnak szóló, valamint a jövő szempontjából igen fontos, s egyre aktuálisabbá váló problémák ismertetése.

Történelmi visszatekintés

Pályázatunk első részében a magyar történelemi korok segítségével kívánjuk szisztematikusan felvázolni azokat az akadályokat, amelyek befolyásolhatták hazánk mai szellemi arculatának kialakulását. Most, részben a terjedelem korlátoltsága miatt, csak az előnytelen feltételek és az oly sokszor értelmetlen törvények bemutatására, s ezek koronkénti hatására irányítanánk a figyelmet. Nem a történelemkönyvből vett adatok felhasználása a következő rész célja, hanem a történelmi korokon végigvezethető tanulságok és összefüggések vizsgálata.

A tudás, mint tudjuk fegyver és eszköz a boldoguláshoz. Ha a kettőt egyszerre tudjuk használni, és értelmi képességeink megfelelőek, akkor a lehetőségeink korlátlanok. Ez így van ma és mindig is így volt. A fontossága és jelentősége még nem, csak a fegyvernemek változtak, módosultak az idő múlásával. Míg egykor a harcászati és földrajzi ismeretek, csillagászati eredmények voltak a legfontosabbak, addig ma számítógépek és az atomfegyverek korát éljük.

A kulcsfontosságú jelentőséggel bíró felfedezések, találmányok, amelyek gyakran az egész emberiség életét gyökeresen megváltoztatták, egy történelmileg elismert, neves tudóshoz, felfedezőhöz vagy feltalálóhoz fűződnek. Habár származásuk, neveltetésük és céljaik különbözőek voltak, biztosra vehetjük, hogy valamennyiük számára fontosnak bizonyult kora tudományos világának ismerete, a merész, eredeti gondolkodás, és mindenek előtt a mindezeket meghatározó tanulás. Ha körbenézünk a szobánkban mindenhol ezen találmányokkal vagy az ő "leszármazottaikkal" találkozunk. Egyértelmű tehát, hogy a technika behálózza mindennapjainkat, és hatalmas jelentőséggel bír. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy hiánya valósággal megbénítaná életünket. A technika szülőanyja pedig nem más, mint a tudomány és a tanulás.

Neves gondolkodóink, feltalálóink több-kevesebb sikerrel tudtak érvényesülni. A következőkben azok az akadályok következzenek, amelyek könnyen szabotálhatták volna munkásságukat, és ki tudja, hogy hány tehetség, zseniális elme nem volt képes érvényesülni, ezen akadályok miatt. Ahogy az időben haladunk vissza, úgy csökken az általános-, közép- és főiskolák száma. Egy kisebb lakosságra, mivel a népsűrűség és a népesség is csökken, jóval kevesebb iskola jutott, mint ma. Nem volt annyi iskola, hogy kielégítette volna a társadalom elvárásait. Mivel nem volt elég hely, az embereket osztályozni kellett, és mi bizonyulhatott volna "kiválóbb" osztályozási elvnek, mint a PÉNZ. Ez eleinte születési előjogokban nyilvánult meg, később leegyszerűsödött az arisztokrácia, valamint a nemesség tagjaira. Hosszú évszázadokon át az ilyenfajta berendezkedés semmit se változott. Közben voltak olyan felvilágosultnak nevezhető uralkodók, akiknek az ország műveltségének felvirágoztatása érdekében állt (pl. Mária Terézia, II. József, de törekvéseik beleütköztek a nemesség érdekeikbe. Az úri réteg ekkora már rég ráébredt, hogy mekkora fegyver van az ő kezében, és nem akarta megosztani a társadalom alsóbb rétegeivel. Ilyen formán a robotoló jobbágyság egyetlen fegyvere jogai érvényesítésében a kiegyenesített kasza maradt. Természetesen voltak kivételek, kik megérezhették a tudás édes ízét, és ezek száma az idő múlásával szépen-lassan növekedett. A munkásság, a gyárban dolgozó ember volt talán az első, aki a már korábban felvilágosult polgárság mellett felismerte a tudás hatalmát, és megkezdte a küzdelmet, hogy kiharcolja magának a tanítatás lehetősségét. Ez az osztály volt az első, amely nem a fegyveres, hanem a szellemi harcot választotta, s felvértezte magát a humanizmus, a liberalizmus és a nacionalizmus fegyvereivel. A harc lassú, de eredményes volt. Sok minden akadályozta a magyar oktatási rendszer kialakulását. A nemzetiségek követelései, a különböző faji előítéletek (első és második zsidótörvény), mind lassították, korcsosították az egységes, általános, az egész társadalomra kiterjedő oktatási rendszert. Az eredmény viszont csodálatos, de ha a dolgok mögé nézünk, elgondolkodhatunk azon a tényen, hogy a középkortól létező problémák még ma is fennállnak, csak valamelyest mérséklődtek. A harc tehát folyik tovább.

Továbbtanulás napjainkban

(egy negyedikes gimnazista szemével)

Az előző részben megpróbáltuk felvázolni a legősibb akadályokat, amelyek a kezdetektől fogva a tanulás útjában állnak. Azt mindenki beláthatja, hogy problémák, korlátok még ma is vannak. Mint a középkorban és végig a történelem során ma is él az arisztokrácia. Ma hatalmuk nem előjogaikban, kiváltságaikban, hanem anyagi fölényükben nyilvánul meg. Nem akartuk, hogy pályázatunknak ennyire anyagias száj íze legyen, de a valóság az, hogy a mai világ egyértelműen anyagias, és szó sincs az egyenjogúságról. Nézzük, hogy mit is jelent maga a továbbtanulás, s hogy mennyibe kerül.

Ha egy fiatal arra szánja el magát, hogy továbbtanul, tisztában kell lennie azokkal az iszonyú árakkal, amennyibe ez neki, azaz családjának kerülni fog. A továbbtanulókat két általános csoportra lehet bontani. Vannak, akik felvételiznek, s vannak, akik pontjaik alapján, mentességgel jutnak be valamelyik felső oktatási intézménybe. De mielőtt bárki is belefogna, tudnia kell, hogy családja anyagi szempontból képes lesz-e még támogatni több éven át. Sokkal összetettebb az egyetemektől távol lakók helyzete, akiknek jobb esetben a kollégiumot vagy albérletet kell fizetniük. A kollégiumi árak változóak, de az albérlet egy átlagos, többgyermekes család számára szinte megfizethetetlen. Az egyetlen lehetőség az ilyen fiatalok számára a munkavállalás, ezt azonban, részben a magas követelmények, részben a hatalmas szellemi feszültség miatt nem sokan bírják. De térjünk most vissza a legelejére. Aki felvételizni akar, annak borzasztó tortúrán kell keresztülmennie. A jó eredményhez, ami az elvárásoknak megfelel, gyakran nem elég az, amit az iskola nyújt, s sokszor nem elég az önszorgalom sem.

Nagyon sok család azonban nem képes egy magántanár fizetésére, aki gyakran 600-1000 Ft-ot is elkér egy óráért. De ha a felvételi tárgyakból nem is kell felkészíteni a diákot, mert mondjuk mentességgel megy tovább, akkor is ott vannak a nyelvek, a nyelvvizsgák. Egyre több intézmény kér egy vagy több alap-, illetve középfokú nyelvvizsgát a mentességért, a vizsgaközpontok legnagyobb örömére. Egy középfokú "C" típusú nyelvvizsga 10000 Ft fölött van, s nem biztos, hogy elsőre mindenkinek sikerül. A magán nyelvtanárok órabére sem elhanyagolható, sem azoké a könyveké, amelyekből az ember eredményesen tanulhat. A fontosabbak közé tartozik maga a továbbtanulási díj, amely intézményenként 2000 Ft. (a tanulmány írásakor. a szerk.) Korántsem értünk még a sor végére, rengeteg anyagi beruházás, probléma és akadály van, amelyekről még nem szóltunk. Sok fiatal azonban alapvetően meddő helyzetbe születik, mert szülei anyagi körülményeik ellenére sem engedik továbbtanulni.

A begyepesedett gondolkodásmód ellen azonban nem lehet mit tenni. Nagyon sok józan, nyitott gondolkodású, fiatalt fosztott meg szülei maradi gondolkodása, gyakrabban szülei anyagi helyzete attól, hogy megvalósítsa álmait. Gyakran lehet találkozni a másik véglettel, amikor ismét a szülői akarat, hangsúlyozzuk, nem a rosszindulat, áldozatául esik az értelmes diákok egy másik csoportja. Sokszor az apuka vagy anyuka dönti el, hogy minek tanuljon tovább az ekkorra már tizennyolc éves "csemete". Szörnyű sors vár az ilyen fiatalokra, akiket életük végéig elkísér a szülői "jóindulat". Sokszor egy számukra teljesen hideg, semmitmondó, értelmetlen pálya lesz az életük, csak mert mondjuk nekik kell folytatniuk a szülői vállalkozást. Ezek után már belátható, hogy mennyi mindentől függ a továbbtanulás, s rájöhetünk, hogy értelmetlenség esélyegyenlőségről beszélni. Mi a magunk kis szűk közösségében számtalan jelét látjuk, tapasztaljuk nap, mint nap az esélyegyenlőtlenségnek, amely egyre nagyobb mértékben terjed. A fizethetetlen költségek, a társadalmi elnyomottság, kiszolgáltatottság, a kormány jelentéktelen intézkedései még komoly problémákat okozhatnak az ország számára. Magyarországnak nincs nagy vagyona, nincsenek gazdag területei, de ami hosszú évszázadokon át kiemelte, megkülönböztette a többi országtól az a népesség műveltsége, kultúrfölénye volt. Ne hagyjuk, nem hagyhatjuk, hogy ez elvesszen, hisz elveszhet vele együtt a magyarság, a magyar öntudat is. Ha azonos körülményeket nem is, de azonos lehetőségeket biztosítanunk kell leendő értelmiségünk számára, hisz kitől, ha nem tőlük függ kis országunk jövője, az egész ország nemzetközi megítélése. A műveltség, a tanulás lehet az egyetlen "fegyver", amely talán segíthet életkörülményeink javításában, s megkönnyítheti a nyugathoz való fölzárkózást is. Ez tehát a legfontosabb, ez az, amely gyökeresen megváltoztatja életünket, és kiemel mindannyiunkat az állatvilágból. A tanulás tehát nem csak fegyver, hanem valamilyen szinten az emberi értékek meghatározója. Nem műveltségük alapján akarjuk megkülönböztetni az embereket, de azt mindenképpen be kell látnunk, hogy a műveletlenség nagy veszély forrásává is válhat. A tanulás segítségével, nem mások tudását vesszük át, és utánozzuk gondolkodásukat vagy logikájukat, épp ellenkezőleg, a tanulás az, amely megtanít gondolkodni, és amely kialakítja, formálja személyiségünket. A tudatlan ember veszélyes, mert könnyen befolyásolható. Nem rendelkezik kellő ismerettel, nem tud helyesen dönteni sok fontos kérdésben.

Megpróbáltuk összegezni, egy csoportba gyűjteni a legégetőbb problémákat, s rávilágítani azokra a tényekre, amelyek nyilvánvalóan a továbbtanulás útjában állnak, megpróbáltuk érzékeltetni hatásukat, közelségüket, s legfőképpen veszélyüket.

A kérdésekre adott válaszok értékelése

A sokéves tanítás eredményének felmérése, a rengeteg befektetett munka gyümölcsének végső learatása, - azaz az érettségi és főként a felvételi vizsga - soha nem jelentett egyszerű, könnyen lebonyolítható feladatot sem a diákok, sem a tanárok számára. Ez az egyébként is sok kivetnivalót maga után hagyó helyzet az évek során csak rosszabbodott, egyre kilátástalanabbá vált, a jelenlegi állapot pedig már-már szinte elviselhetetlen. A rendszer több mint kaotikus. Túlságosan bonyolult, kusza és gyakorta követhetetlen. A legnagyobb probléma az, hogy a fiatalok éppen ebben a nehéz, egész eljövendő életükre kiható és sorsukat súlyosan befolyásoló helyzetben maradnak egyre inkább magukra. Különféle - a témával kapcsolatos - tájékoztatók léteznek ugyan, de ezek a felmerülő problémák csupán elenyésző hányadára világítanak rá. Sokszor még a legalapvetőbb kérdésekre sem tartalmazzák a választ, hogy a különleges, nem mindennapi gondokról ne is beszéljünk.

A hivatalos, bárki által forgatható ismertető füzetek igen kevés ismeretanyaggal szolgálnak az érdeklődők számára. Így a kérdés az, hogy kitől illetve honnan kaphatják meg a tanulók az oly fontos segítséget. A család, a szülők a megfelelő, nyugodt háttéren, a lelki támogatáson és az anyagi finanszírozáson kívül nem igazán, vagy csak kis mértékben képesek információkkal szolgálni gyermekük számára. A felsoroltak persze óriási jelentőségűek, hiszen hiányukban az egész továbbtanulás elképzelhetetlen. Az optimális az lenne, ha a családtagok a helyzetet illetően nagyobb rálátással rendelkeznének, és ezen a téren is segíthetnék csemetéjüket az előrelépésben. Sajnos azonban a maximális tájékozottsággal rendelkező szülő ritka, mint a fehér holló. Gyakran lép fel az a probléma, hogy maguk a gondviselők nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel, így igen kevés elképzelésük van arról, hogyan is zajlik le egy megmérettetés. Amellett, hogy nem rendelkezik elegendő mennyiségű információval, előfordulhat az is, hogy nem tanúsít megfelelő megértést gyermeke iránt, hiszen ő maga soha nem járt hasonló cipőben. Elképzelhető, hogyha a felnőtt kor küszöbén álló fia/lánya valamely vizsgán nem a remélt eredményt produkálja, a szülő dühös lesz gyermekére, esetleg titkon hálátlannak tartja és sajnálja a különórákért kifizetett rengeteg pénzt. Hatalmas hibát követ el, ha e felmerülő kételyeit a már amúgy is összetört és önmagában csalódott leszármazottjával megosztja. Így még inkább a sárba tiporja annak elkeseredett lelkivilágát, csak negatív viselkedést vált ki belőle és letöri megmaradt ambícióit is. Manapság az egyetemet végzett szülők nagy többsége sincs tisztában a lehetőségek teljes skálájával, képtelen végigkövetni ezt a bonyolult programot, hiszen annak idején, amikor ő állt a megmérettetés előtt, a rendszer sokkal áttekinthetőbb volt. A diplomával rendelkező "gyámkodók" valószínűleg kicsit jobban képesek átérezni gyermekük gondjait, megérteni frusztrált lelkivilágukat, ám ők is beleeshetnek egy veszélyes csapdába: elképzelhető, hogy túlontúl magasra teszik a mércét, többet várnak szárnyait bontogató ivadékuktól, mint amire képes. Ezzel a viselkedéssel megmérgezhetik a kapcsolatukat és elvehetik gyermekük kedvét a továbbtanulástól.

Látható, hogy a legtöbb szülő nem tud tökéletes "bástyát", támaszt nyújtani érettségét bizonyítani próbáló tinédzserének. A meglevő űr kitöltése értelemszerűen a tanárok feladata lenne. Azonban a középiskolák nagy részében ahelyett, hogy pótolni igyekeznének a hiányosságokat, egyre csak távolodnak a megoldástól, csúsznak lefele a lejtőn és a tátongó "lyukak" nőnek. Az intézmények többségéből a lelkes, hivatásukat szívvel-lélekkel végző pedagógusok hiányoznak. Sok tanár tájékozatlan, csupán félmunkát végez. Vannak viszont olyan oktatók is, akik mindenben igyekeznek diákjaik segítségére lenni, de a nagy káosz, a hiányos információközlés miatt ők sem rendelkeznek az összes szükséges adattal. Egyértelmű, hogy főleg a jelenlegi rendszerben van a hiba, amely egyáltalán nem nevezhető kicsinek.

A következőkben bemutatásra kerülő, a leginkább érintett korosztály körében végzett felmérések és azok elemzései is a fent említetteket támasztják alá és mint tények, jobban rávilágítanak a helyzet siralmasságára.

Kérdések:

1. Milyen mértékben tájékoztatott iskolád a lehetőségeidről?


a:A tanárok rendkívül tájékozottak voltak és minden szükséges információval elláttak minket
21 %
b:A tájékoztatást közepes szintűnek nevezném, az általánosnak nevezhető szakmákra jó rálátásunk volt, viszont a kevésbé szokványos területek kiestek a látókörünkből
76 %
c:Az iskola egyáltalán nem segített nekünk, ha valamit meg akartunk tudni, külső forráshoz kellett folyamodnunk
3 %

A kérdésre kapott válaszok százalékos aránya is alátámasztja a fentiekben már valamelyest felvázolt probléma létezését, miszerint az iskolák sem rendelkeznek a szükséges ismeretekkel a témát illetően, s ily módon képtelenek megfelelő szintű felvilágosítással szolgálni diákjaiknak. Ez részben a közép szintű oktatási intézmények hibája, hiszen többségük egyáltalán nem nyitott az újdonságokra, úgy tesznek, mintha megállt volna az idő és még mindig csak a mindenki által jól ismert és elfogadott "mezei" szakmák léteznének. E régóta létező mesterségek terén általában többé-kevésbé jól értesültek, viszont a legtöbb iskolában zűrzavaros, a beszélő tudatlanságát egyértelműen nyilvánosságra hozó, érthetetlen választ kapunk például egy olyan kérdésre, amelyben az iránt érdeklődünk, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozik egy műszaki, vagy egyéb más manager. A szituációk zömében szinte mindegy, hogy mi iránt érdeklődünk, ha nem hétköznapi dologról van szó, úgysem kapunk a kívánalmaknak megfelelő magyarázatot. A tanulók egyszerűen nem tudják, hogy mihez kezdjenek, ha például TV-bemondók, riporterek vagy akár divattervezők szeretnének lenni. A felsoroltak csupán elenyésző részét képezik az igen szín gazdag, ám annál kevésbé ismert skálának.

A legtöbb vidéki iskolában már az is gondot okoz, ha valaki valamilyen művészeti pályát képzelne el magának, hisz a felkészítőknek gyakran fogalmuk sincs arról, hogy mit követelnek majd a felvételin. Na igen, ha már a vidékről beszélünk, ismét megannyi súlyos probléma merül fel, mert a fővárossal szembeni hátrányát valószínűleg soha nem lesz képes ledolgozni. Egy kisváros gimnáziumi tanulói hiába kelnek versenyre valamelyik egyetem gyakorló iskolájával, mert már a kezdeteknél szinte biztos a vereségük, legyen szó akár versenyről, akár felvételiről. Talán valamelyest redukálni lehetne a problémákat, ha minden iskolából egy pedagógust központi szinten arra képeznének ki, hogy a továbbtanulással kapcsolatos alapvető ismereteken kívül tisztában legyen az újdonságokkal, illetve a változásokkal is.

Így az információk birtokában segíthetné a gyerekek tanulmányi előmenetelét, amivel közvetve pozitív hírnevet szerezhetne intézményének.

2. Milyen mértékben támogatta iskolád a továbbtanulással kapcsolatos elképzeléseidet?

a:Egyáltalán nem
15%
b:Voltak lehetőségek, de minimálisak
38%
c:Megvoltak a lehetőségek, de ki kellett használni őket
28%
d:Nagyon sok segítséget kaptam
19%

E kérdést azért intéztük diáktársainkhoz, hogy megtudjuk, a szaktanár átlagosan mennyi figyelmet szentel tanulóinak, mekkora energiát fektet abba, hogy észrevegye az ifjak esetleges rendkívüli képességét, kiemelkedő tehetségét és segítsen azt a legmegfelelőbben kamatoztatni is. A válaszok sajnálatos módon arra világítanak rá, hogy az oktatók nagy százaléka a tanrendben előírt anyagmennyiség leadásával feladatát befejezettnek tekinti és távozik a színről, mint aki jól végezte dolgát. Nem töri magát, hogy felhívja a diák figyelmét saját esetleges kiválóságára, sőt különösebb jelentőséget sem tulajdonít a pozitívumoknak. Eklatáns példa erre az egyik barátnőm esete, aki laikus szemmel nézve csodálatosan rajzol, viszont ő maga tapasztalatlan diákként érthetően képtelen volt felmérni tehetségének mértékét, ahogy ebből kifolyólag eleinte azt sem tudta eldönteni, hogy megpróbálhat-e felvételizni az Iparművészeti Főiskolára. Rajz, és művészettörténet tanára, nem támogatta ambícióit, ha rajta múlott volna, a lány ma már maximum hobbi szinten festegetne egy "rendes" munkahely mellett és valószínűleg nem találná helyét a világban. Azonban a barátnőmet nem olyan fából faragták, aki csak úgy feladja az álmait, elment egy egyetemi tanárhoz, aki jó pénzért felmérte a képességeit és felkészítette a felvételire. Mennyivel egyszerűbb lett volna a dolog, ha az iskolai tanára lelkiismeretesen végzi a munkáját.

E kérdéssel kapcsolatban még egy jelentős gonddal találtuk szemben magunkat. Rádöbbentünk, hogy a középiskolák - nagyrészt önhibájukon kívül - képtelenek megállapítani, hogy azok a diákok, akik manuális jellegű szakmát választanak maguknak, rendelkeznek-e a megfelelő kézügyességgel. Továbbá, a bizonyos pályákhoz (pl. pszichológia, orvoslás, jog, szociális munkás) szükséges, emberekkel való kommunikatív készség jelenlétének felmérésére sem képesek. E vizsgálatok elvégzése jórészt a szűk anyagi korlátok miatt sem lehetséges. Elgondolkodtató, hogy megéri-e a nemzetnek a jó szakembereken spórolni, hiszen ennek a "fukarságnak" végül saját maga látja kárát.

3. Elég színvonalas volt-e az iskolai felkészítés, vagy különórákra kellett járnod?

a:Rengeteg magánórára jártam, az iskolám szinte semmit sem nyújtott25%
b:Jártam órákra, de csak azért, hogy valamelyest kiegészítsem az iskolában hallottakat59%
c:Nem kellett órákra járnom, az iskola a lehető legmegfelelőbb képzést nyújtotta16%

A középiskolák többségében megpróbálják úgy-ahogy felkészíteni diákjaikat a sorsdöntő megmérettetésre, de e próbálkozások az esetek többségében csak a hatalmas munka alapkövét képezik. Az ismeretanyagok átadása és elsajátításának elősegítése nem a megfelelő színvonalon történik. Ha a tanulók nem dolgoznak pluszban, csak elvégzik az iskolában kiadott feladatokat, szinte semmi esélyük arra, hogy felvételt nyerjenek az olyannyira áhított felsőoktatási intézménybe. Ebből tehát az következik, hogyha valaki el akarja érni a célját, meg szeretné valósítani az álmát, akkor magántanárhoz kell fordulnia, aki kemény pénzért vállalja, hogy biztosítja számára a megfelelő felkészülést.

A dolgozat elején már utaltunk rá, hogy ez a dolog megmérgezi az egész továbbtanulást, hiszen abszolút nem korrekt esélyegyenlőtlenséget von maga után, mivel rengeteg jó képességű gyerek kallódik el - önhibáján kívül - az anyagi feltételek hiánya miatt. Előfordulnak olyan esetek is, hogy a diák semmit sem szeretne jobban célja elérésénél és pénzbeli hiányosságait pótolni igyekszik munkájával. Önszorgalomból legalább akkora tudást szerez, mint jobb körülmények között élő, külső segítséget igénybe vevő társai. Joggal érdemelné meg tehát a "győzelmet". A végén mégis eltiporják a többiek, akiknek lehetőségük nyílt ellátogatni egy-egy előkészítő táborba, ahol bizalmasan megosztották velük a leendő esszék értékelésének szempontjait, így ők maximális fölénnyel indulhattak a vizsgán.

Érdekes volt megfigyelni saját iskolánkban, hogy egyes osztályokban már-már divat magántanárhoz járni, míg más közösségekben igen kellemetlen, ha valakiről kiderül, hogy külső segítséget vesz igénybe. Társai rögtön butának titulálják, gyakorta jogtalanul. Mindkét nézet rendkívül téves és káros, hátramozdító következményekkel járhat. Hiszen, ha valaki túl sok tanárhoz jár, befogadhatatlan mennyiségű információval találja magát szemben. Egy idő után képtelen lesz tájékozódni és ellenkező hatást ér el. Ezen kívül, ha egy szerény anyagi körülmények között élő családból származó diák bekerül egy ilyen "menő", fellengzős társaságba, valószínű, hogy rövid idő elteltével ráébred, képtelen felvenni a versenyt. Feladja álmait és amúgy is kevés önbizalma teljesen elpárolog. Lehetséges azonban, hogy valamivel veszélyesebb az a helyzet, amikor nem járnak különórákra. Vagy, mert nem akarnak kilógni a sorból, vagy túlságosan bíznak képességeikben, és csak a felvételin derül ki, hogy mégsem volt elég, amiben bíztak. Mindenkinek a saját tehetségéhez és lehetőségeihez képest kellene mérlegelni a helyzetét, és megtalálni az arany középutat, amely sikerhez vezet.

4. Mennyire fontos számodra az anyagi jólét?

a:Számomra a pénz, a gazdagság a legfontosabb56%
b:Elismerem, hogy vannak másfajta értékek is11%
c:Szeretem, ha van pénzem, de ha nincs, akkor sem dől össze a világ29%
d:Egyáltalán nem érdekel  4%

A kérdésekre kapott válaszok aránya egyáltalán nem lephet meg senkit, és pont ez az egészben a borzasztó. Milyen világ az, ahol egy tinédzser egyetlen célja az anyagi jólét? Az élet legszebb, legboldogabb, legnyugodtabb éveiben már arra kell gondolnia, hogy mit hoz a holnap. Egyértelmű a következtetés, hogy miért. Rá van kényszerítve. Ezt látja mindenütt, és ez nem más, mint a nyomor és a létbizonytalanság érzete. Nap, mint nap, ha nem is a saját bőrén keresztül, de érintkezik ezekkel a súlyos problémákkal. Nem csoda, ha ezek a fiatalok korábban fáradnak el és roppannak össze a mindennapok gyötrelmei alatt. Ez nem egyik napról a másikra megy, lassú, de állandó folyamat, amely megemészti, kiégeti a társadalom legaktívabb rétegét.

Ma egyértelmű, hogy a boldogulásban az egyetlen út nem más, mint a pénz, az anyagi jólét. Nincsenek már meg a régi közkedvelt jelszavak, mint műveltség, boldogság vagy egészség.

A lelki örömök meghalnak, felőrlődnek, nem tudják tartani a versenyt az "inflációval".

Természetesen megvannak a ma lovagjai, de ezek sorsa nem más, mint az éhhalál. Az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tisztességes úton nem lehet meggazdagodni, s hogy a bűntető törvénykönyvek csak a kis halakra vonatkoznak. Minden nap látható a tévében egy csaló, aki egy sportegyesület, iroda vagy bank tőkéjével a zsebében külföldön üdül. Kell ennél nagyobb reklám? Nem hisszük. A becstelenség, az erőszak, a vadkapitalizmus korát éljük, és közeledünk Nyugat-Európa felé. A társadalmi különbségek nőnek és kezd kialakulni a két véglet: a dúsgazdag és a szegény. Választani kell már ebben a korban, hogy melyikhez akarunk tartozni. Ha ma még úgy látszik, hogy van arany középút, az jóhiszeműség, avagy illúzió.

Interjúk

I. Beszélgetés egy negyedikes gimnazistával, aki a névtelenséget kérte.

II. Következő interjúnk alanya egy magántanár, akinek véleménye, tapasztalatai érdekesnek bizonyultak, s mindenképpen be akartuk tenni pályázatunkba.

Előző alanyunkhoz hasonlóan ő is a névtelenséget választotta.

Befejezés

Pályázatunk utolsó, záró sorait gépelni nem is olyan egyszerű. Kételyek merülnek fel bennünk, hogy valóban a legfontosabb problémákat elemeztük (?), lehetne még javítani munkánkon (?), s ami a legfontosabb, használunk vele egyáltalán valakinek? Számos kérdés kavarog még ezen kívül bennünk. Bár tökéletes pályamű nincs, igyekeztünk legjobb tudásunkkal elkészíteni ezt a munkát. Tudjuk, hogy lehetne még tökéletesíteni rajta, de nekünk így tetszik a legjobban, s talán majd így használunk vele a legtöbb embernek. A továbbtanulásról, a korrupcióról írni nagyon nehéz feladat, egy nehezen megfogható, az egész társadalmat érintő nagy problémáról van szó. Dolgunkat csak az "könnyítette" meg, hogy most szembesülünk mindannyian ezekkel a gondokkal, így pályázatunk ennél testre szabottabb nem is lehetne. Zömében személyes tapasztalatainkat, közvetlen környezetünk tapasztalatait használtuk fel mondanivalónk alapjául. Reméljük munkánk kellőképen visszaadja majd mindazt, amit beleadtunk, s elnyeri a kuratórium tetszését.

A rendszerváltás hatása a családokra Magyarországon, avagy a változások évtizede:1989-99

Borbély Attila, Danka Balázs, Kolossváry Dávid, Turu Gábor

Az elmúlt tíz év során kicsiny hazánk hatalmas változásokon ment keresztül. Ezt szokás a rendszerváltáshoz kötni. Azonban az ilyen és ehhez hasonló túláltalánosításokkal szemben nem árt, ha óvatosak vagyunk. Jelen sorok szerzői arra tesznek kísérletet, hogy feltárják, hogy az utóbbi évtized történései mennyiben tekinthetők a rendszerváltás, és mennyiben egy hoszszabb folyamat következményeinek.

Az átlag magyar családokról elmondható, hogy elsődleges feladatuknak érzik a gyermekeik neveléséhez, oktatásához elengedhetetlen háttér biztosítását. A tanulás szempontjából lényeges a nyugodt otthoni légkör, a szerető gondoskodás a szülők részéről, a hovatartozás érzése. A család az, amelynek meg kell teremtenie a gyermekek számára ezeket a feltételeket, továbbá jó példával kell szolgálnia, amely a gyermek későbbi életére nézve is meghatározó. Ezek a tényezők jórészt a szülők személyén múlnak, és döntően nem társadalmi eredetűek. Ezért közvetlen összefüggésbe nem hozhatók a rendszerváltással. Természetesen ezekkel a feltételekkel kapcsolatban állnak olyan, a társadalmi változásokhoz köthető folyamatok, mint például a munkanélküliség vagy a túlhajszolt életmód. Ezek a problémák a pénzszerzés köré csoportosulnak.

A személyes vonatkozású kérdések - bármilyen érdekes és fontos tényezőkről legyen is szó - véleményünk szerint nem kapcsolódnak szorosan a témánkhoz. Elképzelhető, hogy néhány generációváltást követően, a demokrácia szellemében felnőtt nemzedékek mentalitásán érezhető lesz a rendszerváltás hatása. Azonban tíz év elteltével erről még nemigen beszélhetünk. Ezért a továbbiakban csak érintőlegesen foglalkozunk velük.

Közhelyszámba megy, hogy az emberek anyagi jólétében végbement negatív változások, az életszínvonal csökkenése, a "közjólét" felborulása a '89-es rendszerváltás velejárója volt.

A munkahelyek biztonsága megszűnt, a munkanélküliséggel egy régi-új társadalmi visszásság jelent meg; a családfenntartók túlóráznak, hogy némi plusz pénzzel segítsék a gyermekeik előmenetelét. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezek a folyamatok sokkal régebben indultak meg, és bár a sajtó - az egyébként helyesen értelmezett társadalomkritikai attitűd érvényesülése révén - többnyire a társadalom kettészakadásáról beszél, ennél jóval árnyaltabb a helyzet. A társadalom polarizálódása nyilvánvaló tény, ám létezik egy olyan réteg, amely nem tartozik a "felső tízezerbe", de az életszínvonalában javulás tapasztalható. Az alábbiakban közvetve arra szeretnénk felhívni a figyelmet - a téma megvilágítása mellett -, hogy a média azzal, hogy csupán a szélsőséges esetekre hívja fel a figyelmet, a korrekt tájékoztatás kritériumát alárendeli a társadalombíráló jellegnek.

I. Taníttatás, és amire még futja

A családfenntartók nagy gondot fordítanak a gyermekeik oktatására. Ez viszont több szempontból nehézségekbe ütközik. Nagy anyagi terhet ró a családokra a gyermekek taníttatása. A tankönyvek, íróeszközök ára többszörösére nőtt az elmúlt években. A kevésbé stabil anyagi és családi háttérrel rendelkező tanulók egy része letesz a továbbtanulási szándékáról, és ahogy végez az iskolával, munkát vállal. Így életük olyan irányt vesz, hogy megfosztják magukat azoktól a lehetőségektől, amelyekkel egy egyetemi, vagy főiskolai végzettségű ember élhet. A vidéki bejárók költségeit növeli az utazás is.

Megkérdeztünk egy középiskolás korú, vidéki fiút, aki Székesfehérvárott tanul, hogy mennyire látja biztosítottnak az esélyegyenlőséget egy nagyvárosi és egy falusi diák között.

Kérdéseinket összesen 50 székesfehérvárinak és Fehérvár vonzáskörzetében élő, a nagyvárosban dolgozó vagy tanuló 50 vidékinek tettük fel. Neveket - több érintett kérésére - nem minden esetben tudunk közölni, ezért azt az egységes megoldást választottuk, hogy az érintettek kilétét mindenütt titokban tartjuk. Mindamellett nem volt lehetőségünk arra, hogy más szempontoknak is megfeleltessük az interjúalanyok arányát, így felmérésünk nem tükrözi a Székesfehérvárott tanulók, illetve dolgozók valós arányait. A 100 főn végzett non-reprezentatív közvélemény-kutatásunk célja nem az volt, hogy eleget tegyünk a tudományosság kritériumainak, mindössze néhány karakterisztikus jelenségre kívánjuk ezen keresztül felhívni a figyelmet. Ezért aztán csupán azokat az eredményeket fogjuk a továbbiakban felhasználni és elemezni, amelyek esetében a különbségek kellően markánsak és szembetűnők.

A 100 megkérdezettből 16 gyermektelen. (Ez a szám magába foglalja azokat az időseket, akik nem laknak együtt felnőtt korú gyermekeikkel.) 27-en egy, 52-en két gyermekes családban, a fennmaradó 5 fő pedig három vagy még több gyermekkel él együtt. Az egy gyerekes családokban az eltartottak túlnyomó többsége tanul: a 27 gyerekből 25 fő. A kétgyermekesek esetében az arány kissé módosul: a 104 gyerekből 79 diák, 9-en pedig felsőoktatási intézmények hallgatói. A nagycsaládoknál a fenti tendencia folytatódik, hiszen a 21 fiatalból mindössze 11 jár iskolába. A kérdéseinkre válaszolva szinte valamennyien hozzátették, hogy az, hogy nem tanul minden gyermek, jórészt pénzhiánynak tudható be. (E téren persze nehéz lenne egyértelmű következtetéseket levonni. A megkérdezettek nyilván elfogultak lehettek saját hozzátartozóik irányában.) A legkirívóbb egy negyvenes éveiben járó, szegényes öltözetű asszony volt, akinek hat gyerekéből csupán egy jár iskolába. Elmondása szerint a szűkös anyagiak kényszerítették arra, hogy a tanköteles kor feletti gyermekeinek taníttatásáról lemondjon. Csak remélni tudja, hogy a karjában tartott nyolc hónapos kislánya eljut az érettségiig, hiszen annak, hogy a két felnőtt korú fia munkanélküli, nyilván az az oka, hogy pénz híján nyolc általánosig jutottak. Ő volt az egyetlen, aki olyan családban él, ahol nincs kereső.

A dolgozók számát tekintve 19 családban van egy dolgozó. A háztartások legnagyobb részében, 46 helyen ketten dolgoznak. Ez nem minden esetben jelenti azt, hogy a két szülő dolgozik. 8 olyan esettel találkoztunk, amikor az elvált vagy munkanélküli szülő mellett a felnőtt korú gyerek is dolgozik. A harmadik csoportot képező mintegy 34 családban a keresők száma három vagy több. Esetükben arról van szó, amit már az előző kategóriánál említettünk, miszerint a felnőtt korú gyerekek is dolgoznak. Mindamellett vagy nincsenek családalapítási terveik, vagy nincs meg hozzá az anyagi hátterük, hogy saját lakáshoz, házhoz jussanak, így kénytelenek együtt élni a szüleikkel. 18 olyan esettel is szembesültünk, hogy egy háztartásban élnek a nagyszülők az unokáikkal.

A megkérdezettek nagy többsége elégedetlen az anyagi helyzetével. A gyerekek taníttatása mellett kevés pénz jut szórakozásra, és nem jut kellő hangsúly az egészséges életvitelre. Mintegy 86-an keveslik a fizetésüket, és arra panaszkodnak, hogy nehezen jönnek ki a pénzükből. A gyakori túlórák mellett a kikapcsolódásra szinte semmi idő nem jut. Megtakarított pénzük gyakorlatilag nincs; a ruházkodás, a taníttatás, télen a fűtés felemészti a létfenntartásukra fordított összegen felül megkeresett pénzt. A fennmaradó 14 családnál a kereslet megfelel az igényeknek. Érdekesség, hogy ezt minden esetben két eltartó fizetése biztosítja. Ez azzal magyarázható, hogy a jó keresetű szülők mellett a gyerekek továbbtanulhatnak, hisz nincs szükség a harmadik (akár negyedik) dolgozóra. Így aztán - a magasabb végzettségük következtében - nekik jobb esélyük lesz egy jól fizető munkahely szerzésére. Általában ezek a családok jóval többet költenek úgymond luxusra. A 14 családból nem mindenki gazdag, a válaszok alapján úgy tűnik, hogy hárman kevesebbel is beérik. Ezzel kapcsolatban a határozott állásfoglalás nehéznek tűnik. Ugyanis a válaszadók kb. harmada nem volt hajlandó felelni arra a kérdésre, hogy mennyi a család bevétele. Ezen adatok hiányában pontosan nem határozhatjuk meg, hogy hányan mondhatók gazdagnak. Az említett három elégedett személy azonban elmondása szerint nem költ számottevően a szórakozásra, sem az egészségére.

A sorsukkal elégedetlenek többnyire - a 86-ból 49-en - sokat, 19-en átlagosan sokat költenek a taníttatásra. 18-an saját megítélésük szerint is keveset áldoznak rá. (Ezt azzal indokolják, hogy egyáltalán nem tudják az ehhez szükséges pénzt előteremteni.) Ennél is kevesebb jut a kikapcsolódásra; csak 21 család képes erre is fordítani. (Mindamellett többjükkel egy italozóban találkoztunk.) Teljesen háttérbe szorul az egészséges életmód (erre közülük mindössze 3 család figyel), de szinte mindenki megjegyezte azt, hogy ha tehetné, akkor jobban ügyelne rá.

II. Munkahelyi viszonyok egy nagyvárosban

A keresők körében jóval látványosabb a különbség a nagyváros és a vidék lehetőségeit tekintve, mint a tanulók esetében. Székesfehérvár iparilag Magyarország - és Közép-Európa - egyik legdinamikusabban fejlődő városa. Az utóbbi tíz évben számos külföldi világcég telepedett meg az ezredéves királyi városban. A tőkebeáramlással széleskörű fejlesztésekre nyílt lehetőség. Ma jóval több munkalehetőség van, mint az előző évtizedekben. A környező falvakban élő vidéki lakosok nem elhanyagolható része a városban vállal munkát, és a nagy szupermarketeknek köszönhetően a bevásárlás is olcsóbb és egyszerűbb, mint a kis, vidéki üzletekben. A munkahelyekkel kapcsolatban viszont nyilvánvalóan felmerül az esélyegyenlőség problémája a helyi és vidéki munkaerő viszonylatában. Milyen szempontok alapján alkalmaznak valakit egy munkahelyen? A személyes rátermettség és szakképzettség mellett nem utolsó kérdés az sem, hogy valaki helyben lakik-e. A buszbérlet költségeinek 80%-át a munkáltatónak kell állnia, és az sem lényegtelen, hogy műszakváltás esetén megoldott-e a közlekedés. (Ezen az a tény sem változtat, hogy az előző rendszerben érvényben lévő törvény ma már nincs hatályban, amelyik szerint 8, azonos helyről bejáró vidéki esetén már buszjáratot kell biztosítania a munkaadónak.) Vagy az, hogy télen késik-e a vidéki a munkahelyéről a hóakadályok miatt, és még sorolhatnánk. Ám a munkahelyek bizonytalansága egyformán érint helybélit és vidékit; ez alól még az országos szinten is igen jó helyzetben lévő fehérváriak sem képeznek kivételt. Egy helyben élő tanár szerint például egy pedagógus sem érezheti ma biztosnak az állását. Bármikor megszüntethetik az intézményt, bármikor kirakhatják, semmilyen jogvédelem nincs. De ez gyakorlatilag mindenütt így van. A buszpályaudvaron késő délután tolongó tömegben nem kell sokáig keresnünk, hogy találjunk néhány alanyt, aki nem rejti véka alá a véleményét.

A kérdőívünket kitöltő emberek közül 26-an tartják egyenlőnek a munkaszerzés esélyeit egy fehérvári és egy vidéki között. Ebből 9 vidéki és 15 városi. Az utóbbi adat nagyságát annak tudjuk be, hogy a helybeliek egy része nem találkozott a problémával, mivel állását viszonylag könnyen, lakhelyéhez közel szerezhette, és azt, hogy a munkatársai körében kevés a vidéki, a népesség arányaival magyarázza. A vidéki "igen"-ek alacsonyabb száma azt tükrözi, hogy a probléma igenis létezik, és csupán kevés vidékinek nem kellett szembesülnie a nehézségekkel. A második választ azoktól kaptuk, akiknek a munkahelyén több vidéki dolgozik. Az ő véleményük az, hogy ezen a téren nincs esélyegyenlőség. Ezt 24 fehérvári és 34 falusi állította.

A kérdésben nem foglalt állást 4 vidéki és 11 helybéli. A vidékiek kivétel nélkül középiskolások, míg a megkérdezett fehérvári középiskolások sem nyilvánítottak véleményt.

A százból összesen 18-an nem rendelkeznek munkahellyel. Ezekből 9 diák, 7 munkanélküli és 2 nyugdíjas. Nagy különbség tapasztalható a vidéki és városi munkások között abban a tekintetben, hogy a nagyvárosban élők jóval biztosabbnak érzik a munkahelyüket. A megkérdezettek közül 10 fehérvári és csak 2 vidéki lehet nyugodt az állásának kérdésében. A közép-értéknek számító "viszonylag biztos" választ 6 városi és 7 vidéki adta. Ezekből következően a bizonytalanság érzése inkább a vidéken élőket hatja át. A 23 fehérvári mellett 34 falusi nem érzi biztosnak az állását.

Ez valószínűleg szorosan összefügg azzal, amit ez esélyegyenlőség kapcsán már tárgyaltunk, miszerint a helybeli lakosoknak sokkal jobbak az esélyeik egy jó állásra, mint a távol élőknek. Mint ezekből a válaszokból kiderül, nem csak a munka megszerzésére, hanem a megtartására is igaz.

III. Változások "89 árnyékában

A rendszerváltás a társadalom minden területén alapvető változásokat hozott, melyek sokban befolyásolták az átlagemberek életét. A köztudatban úgy él 1989. képe, mint sorsforduló, nem csupán a nemzet, de az egyes egyének mindennapjaiban is. A demokratikus államrend az egyén szabadságát hozta el, de ezzel egy időben a gazdaságunk összeomlott. Az iparban és mezőgazdaság válsága ezekben az időkben jutott el a kisemberekhez. Az árak felszöktek, a munkahelyek sorra szűntek meg, és a megélhetés nehezedtével romlott a közbiztonság.

A rendszerváltás új gazdasági környezetet teremtett. Az állami tulajdon helyett a magántulajdon vált meghatározóvá; ez az élet minden területén változásokat hozott. Az emberek életét befolyásolta az, hogy milyen esélyeik vannak a munkaerőpiacon. Az idősebbek ragaszkodtak a régi munkahelyeikhez, amelyek általában a csőd szélére sodródtak. Igaz, nem is nagyon tehettek mást, hiszen az ő korukban jóval nehezebb munkát találni. Ők a rendszerváltás igazi vesztesei, hiszen csak annak árnyoldalaival találkoztak. Elkeseredésük érthető, hisz a felemelkedés esélye számukra minimális. Ugyanakkor azt látják, hogy "ügyeskedéssel" könnyebb előrejutni, mint tisztességes munkával. Ezek a körülmények gerjesztik a lépten-nyomon tapasztalható feszültséget.

Azonban a megfontoltabb vélemények többségéből sem érezhető más, csak keserűség. A rendszerváltás - ez már-már valamennyi megnyilvánulásból kitűnik - sokkolta az embereket. Mindamellett, hogy 1989. politikai sikerei megkérdőjelezhetetlenek, az életszínvonalban bekövetkezett romlás is nagyjából ezektől az évektől kezdve tapasztalható.

A rendszerváltás lehetősége szinte mindenkiben úgy élt, mint egy jobb jövő reménye. Mintegy 31 megkérdezett kifejezetten jelentős javulást, 46 fő pedig kisebb, de mindenképpen pozitív irányba mutató jeleket remélt. Az igény megvolt a változásra: mindössze 14-en válaszolták azt, hogy semmi lényegesre nem számítottak, illetve attól tartottak, hogy a helyzetünk

roszszabbra fordul. A 9 fentebb szereplő iskoláskorú természetesen ebben a kérdésben nem nyilatkozott, mivel '89-ben túl fiatalok voltak ahhoz, hogy akár csak némi rálátásuk is lehetett volna az ország-világot megmozgató folyamatok súlyára. A romlásra számítók valószínűleg nem a rendszerváltás ellen voltak, csupán általában tartottak minden változástól, amely életükre döntő kihatású lehet. Érdekesség, hogy ez a válasz idősebbek körében volt tapasztalható, akik az elmúlt ötven év viharait sorra átélték, és kiábrándultak már a változásokból.

Az események után a várakozások nem látszanak beigazolódni. A reménykedés ellenére a többség helyzete romlott; a válaszadók közül 67-en ítélték meg úgy, hogy egy évtizede jobban ment a soruk.

Várhatóan jobban fog élni tíz év múlva
Nem vár változást a következő tíz évben
Tart tőle, hogy a helyzete romleni fog
Jobban élt tíz éve
        -
                   43
     24
Nem élt jobban tíz éve
       12
                    9
      1

Akik úgy látják, hogy jobban éltek az előző rendszerben, már nem várnak számottevő javulást. 43-an vélik úgy, hogy semmilyen lényeges változás nem várható, míg mint-egy 24-en további romlástól tartanak.

Az a 22 ember, aki jobbnak ítéli a mostani sorsát, mint a tíz évvel ezelőttit, jóval optimistább. 12-en egyenesen azt remélik, hogy a javuló tendencia folytatódni, esetleg erősödni fog. Nem számít további változásra 9 megkérdezett; ők úgy látják, hogy a rendszerváltás okozta hullám - amely mindannyiunk életében sorsforduló volt - csillapodni látszik. Ők a privatizációnak köszönhetően jobban fizető munkát találtak, ám további javulásra nincs kilátás. Az egyik megkérdezett azt válaszolta, hogy jobban él most, mint tíz éve, de tart tőle, hogy jövőben esni fog az életszínvonala. A javulást annak köszönheti elmondása szerint, hogy a fiának átmenetileg sikerült külföldön munkát vállalnia, de ez várhatóan hamarosan megszűnik.

(Az ebben a kérdéskörben nem nyilatkozó 9 fő természetesen ez esetben is a 9 diák.)

IV. Az érem másik oldala

Volt azonban olyan is, aki számára a rendszerváltás nem a tervek, remények elvesztésével, csupán átfogalmazásával járt.

Egy középkorú, kétgyerekes családanya mindkét gyermeke tanul. Ő maga rokkantnyugdíjas; a családjukban a férje az egyetlen kereső. A Vízivárosban lakik, ami nem számít a város leggazdagabb környékének. A kisebbik fia helyben tanulhat, de a nagyobbik egyetemre jár. Annak ellenére, hogy a szociális háttere nem mondható kiemelkedően jónak, szavaiban nincs nyoma a panasznak.

V. Összegzés

Az emberek túlnyomó többsége a rendszerváltáshoz köti azt az életszínvonalbeli romlást, amely az életében bekövetkezett. Mint az utolsó beszélgetésben megszólaló hölgy rámutat, másokat okolnak mindenért. Ha azt túlzás is lenne állítanunk, hogy egyedül ők felelősek a sorsukért, de annyiban igazat kell adnunk alanyunknak, hogy azzal, hogy másokra mutogatnak, nem sok változás várható. Másrészt a rendszerváltás és a gazdaság összeomlása között sincs szoros kapcsolat. Az előző rendszerben mesterségesen fenntartott jólét levét isszuk ma is: a felhalmozódó államadósság, a forint vásárlóerejének csökkenése, a nagyobb honi cégek csődje mind annak (is) folyománya, hogy az állam nagyobb energiát fordított a népjólétre, mint amennyit a gazdaság elbírt volna. Néhány alanyunk ezt látta is. Álláspontjuk szerint azonban a gazdasági mutatók nem a kisemberre tartoznak; részükről jogos az igény a jólétre, és az állam dolga az, hogy ezt megteremtse. Hogy milyen áron, az más kérdés, de a rendszerváltás előtt a legtöbb ember jobban élt, mint ma. Tehát az állam - és hogy mi okból, az őket nem érdekli - ma nem látja el úgy a feladatát ebből a szempontból, mint régebben. Ám az, hogy ezért sokan a rendszerváltást hibáztatják, szerintünk téves álláspont. Ha a politikai változások következménye lett volna a gazdaság csődje, akkor nem jelentkezett volna az infláció már a nyolcvanas évek első felében, és ha a jelekre időben reagált volna a politika, talán nem süllyedünk ilyen mélyre. Az államadósság növekedése mellett a jólét mesterséges fenntartása nem lehetett hosszú távú: a csőd szélén levő állam egy idő után képtelen lett volna előteremteni a látszat-jólét feltételeit. A rendszerváltás szerepe ebben inkább annyi, hogy engedte ezeket a problémákat felszínre törni ahelyett, hogy - akár a következmények további súlyosbodása árán is - halogatta volna a gazdaság romlásának - ma már legalább a mutatókon látható - megállítását.

A demokrácia sok emberben kelt ellenérzést, hiszen a jó oldalait eddig kevésbé tapasztalhatta meg. A szabad választások, a szólás- és sajtószabadság a közember számára olyan társadalmi értékek, amiket képtelen kihasználni. A szavazócédulától nem lakik jól, és az, akit egész életében rendeletek irányítottak, az nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. Nem látja a jövőjét, mert nincs, aki megmondja, hogy mit csináljon, és emellett azt látja, hogy kicsúszik a talpa alól a talaj. Az állam biztosította neki a jólét feltételeit olyan szinten, hogy a hirtelen megváltozott következményekhez képtelen alkalmazkodni. Csak kevesen vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy élni tudnak egy-egy ritka lehetőséggel, és rájuk - okkal vagy ok nélkül, de érthetően - ráfogják, hogy nem becsületes. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy ha tisztességesen dolgoznak, akkor abból meg tudnak élni, hiszen az állam gondoskodik róluk. Ma ugyanúgy megdolgoznak a pénzükért, és az mégis kevésnek bizonyul; nem csoda, ha a kevés élelmesebb - akik között nyilván vannak szintén becsületesek és valódi gengszterek is - számukra nem lehet más, csak bűnöző.

A sajtó szabadságának is vannak visszásságai. Szüleink-nagyszüleink hozzászokhattak ahhoz, hogy a média felől csak a jó érkezik hozzájuk. Az a kevés kritika, ami a "legvidámabb barakk" lakóihoz eljutott, az néhány viccben merült ki. '89. után a sajtó - teljesítve társadalombíráló, tényfeltáró, stb. feladatait - az egész országot szembesítette a rohamosan romló körülményekkel. Több válaszadónk is kiemelte, hogy szerencsésnek érzi magát ahhoz képest, amit a sajtóból megtud mások sorsáról.

A válaszokból kiderül, hogy az emberek többnyire elsődleges céljuknak tekintik a gyermekeik taníttatását. Bár a munkahelyek szerzésének és megtartásának tekintetében jelentős különbségek mutatkoznak egy falusi és egy városi munkavállaló tekintetében, de a tanulásban nagyobb az esélyegyenlőség. Az szerencsére nem számít luxusnak általános szinten, hogy a gyereknek legyen egy érettségije.

Bár a felnőtt korú lakosság nagy hányada roppant pesszimista a jövőt illetően, amit tudnak, azt megteszik azért, hogy a következő generációnak, nekünk jobb legyen.

A határainkon túl élő magyarság vizsgálata

Kaszás László, Nagy Gábor, Márton Géza, Serdült József

A koszovói konfliktus kapcsán merült fel bennünk kutatási témaként a határon túl élő magyarság vizsgálata. A híradásokból kiderült, hogy rendkívül kellemetlen helyzetbe került a vajdasági magyarság, hiszen az anyaország a NATO szövetség tagjai közé készült, így potenciális ellenségévé vált Jugoszláviának, az ott élő magyarságnak. Azóta a szövetség tagjai lettünk és a konfliktus is eldőlt a bombázások nyomán.

Mi elsősorban a vajdasági magyarokkal szerettünk volna foglalkozni, de sajnos a jugoszláviai magyar kapcsolatunk az utolsó pillanatban visszavonta invitálását (féltette saját és a mi biztonságunkat), így csupán az interjúink segítségével tudunk tájékoztatást adni az ottani helyzetről. Ám ígéretünkhöz híven a többi szomszédos országba ellátogattunk.

Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában összesen 210 kérdőívet tölttettünk ki az ott élő barátaink segítségével.

Ukrajna

A megkérdezettek úgy látták, hogy érdekérvényesítésük közepes, 3,2-re értékelték azt. Az új ukrán nyelvtörvények megpróbálják elnyomni a magyar nemzeti nyelvet és kultúrát. Ez azt jelenti, hogy ukránul lehet csak érettségizni (kell), és ukránul lehet csak felvételizni a felsőfokú oktatási intézményekbe.

Arra a kérdésre, hogy milyen életszínvonalon élnek, a válaszadók 93%-a azt felelte, hogy nagyon rosszul (1). Ennek az oka:

Ezek a csapások az ukránokat is sújtják.

A hármas kérdésben a hátrányos megkülönböztetést vizsgáltuk. A kárpátaljai magyarok többsége szerint a diszkrimináció nem jelentős, a megkérdezettek 55%-a nem érez éles negatív megkülönböztetést. A válaszadók 14%-a szerint kevés, 11%-uk szerint változó, míg 20%-uk szerint sok diszkrimináció éri őket. Ez utóbbi adat hátterét az adja, hogy a magyar nemzetiségű diákokkal szemben keményebb feltételeket támasztanak a felvételik során.

A négyes pontban az autonómia problematikájával foglalkoztunk. A magyar lakosság bízik abban, hogy jogilag módjában áll elérni az autonómiát, mert ez jelentené Kárpátalja gazdasági válságának kivezető útját, megteremtené a piacgazdasághoz szükséges demokratikus intézményrendszereket. Ezekre az alapokra építve munkahelyeket lehetne teremteni, így csökkenne a munkanélküliség és az ebből fakadó társadalmi feszültségek. Az autonómia lehetőséget adna a bővebb magyar szellemi életre, a kultúra ápolására és a nyelv művelésére.

Az ötös kérdésben a kárpátaljaiak kapcsolatrendszereit vizsgáltuk. Véleményük szerint az anyaországgal a kapcsolatok megfelelőek, erre jó példa a magyar kormány támogatása az árvízkárok idején, mert e támogatás nélkül nehezebb lett volna a tél és a tavasz. Jól eső érzéssel vették tudomásul azt, hogy a magyarországi magyarok nem felejtették el őket a bajban. Bár némely téren lehetne jobb a kapcsolat. Például könnyebb munkavállalás Magyarországon a szezonális munkák idején (ez azt jelenti, ha nincs munkavállalási engedélyük, ne toloncolják őket haza). Aki pedig legálisan szeretne munkát vállalni, vagy letelepedni, ne kelljen annyi bürokratikus, hivatalos ügyet intéznie. A mindenkori magyar kormánytól elvárják, hogy több lehetőséget biztosítsanak a határontúli magyar diákoknak a Magyarországon való továbbtanuláshoz.

A hatos pontban azt vizsgáltuk, hogy szeretnek-e ott élni, ahol élnek, vagy esetleg szívesen elköltöznének-e a lakóhelyükről. A megkérdezettek 45%-a elköltözne Magyarországra, vagy nyugatra, és ennek a népességnek a kétharmada fiatal, ami azt mutatja, hogy az alacsony életszínvonal miatt a reprodukció képes lakosság elvándorlásával várható a kárpátaljai magyarság nagymértékű asszimilációja. 20%-a nem költözne el még akkor sem, ha módjában állna. A fennmaradó 30% nem tudja eldönteni a kérdést.

A hetes pontban a kárpátaljai magyarság jövőképét kutattuk. A megkérdezettek 65%-a bízik abban, hogy egy kisebbségi szempontból demokratikusabb struktúra alakul ki a közeljövőben, melyben lehetőségük lenne az autonómia kivívására. (Ez egy reálisan optimista scenario.) Ha egy pesszimista scenario esetén nem következik be a politikai kultúrában és struktúrában a változás, akkor nagy valószínűséggel az anyaországnak (azaz Magyarországnak) kell határozottabb külpolitikával támogatni a kárpátaljai magyarság célkitűzéseit.

Ukrajnának a mai gazdasági és politikai helyzetét figyelembe véve nem jósolnak pozitív jövőt (a megkérdezettek 78%-a). Ukrajna bekerült egy szegénységi csapdába, melyből addig nem képes kilépni, amíg gazdasági teljesítőképességén nem javít. A válaszadók 82%-a szerint Magyarország gazdasági és politikai hatékonyságában megugrik a környező szláv népekhez képest. A nyolcas kérdésben azt vizsgáltuk, hogy a kárpátaljai magyarság hogyan őrzi meg a kultúráját és identitását. A következő válaszok születtek. Identitástudatukat nyelvünk és kultúránk által őrzik meg. S hogy ezeket mi segíti elő? Az a kevés magyar nyelvű iskola és sajtó illetve azok a kulturális összejövetelek, amelyen lehetőség van széleskörű magyar szellemi életet élni. Vallásaink, hitünk is nagy szerepet játszik hagyományaink ápolásában, s ez által kultúránk és identitásunk megtartásában.

Románia

A romániai magyarság véleménye szerint a magyar kisebbség politikai érdekérvényesítő képessége megfelelő. A megkérdezettek az ötös skálán 3,98-ra értékelték azt. Az ott élők pozitívumként fogják fel, hogy a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége tagja a kormánykoalíciónak és súlyának megfelelően visel politikai szerepet. Bíznak abban, hogy politikai súlyukkal elérik a kolozsvári magyar-német egyetem létrehozását.

A kettes pontban a megkérdezettek 2,7-esre taksálták a magyar kisebbség életszínvonalát, ez az életszínvonal jellemző egész Romániára, függetlenül attól, hogy az egyén milyen nemzetiséghez tartozik. Az életkörülmények ilyen alacsony szintje a túliparosításnak (ami elmaradt a fejlett technológiáktól), a tömeges elbocsátásnak és felvett, de ki nem fizetett kölcsönök halmozódásának köszönhető. A problémákat tetézi a bányászkérdés, mivel a bányabezárások és a tömeges elbocsátások veszélye fenyeget ebben a szektorban és a hozzákapcsolódó húzóágazatokban, s ez kihathat az életszínvonalra is.

A hármas kérdésben a diszkriminációt vizsgáltuk. A válaszadók 65%-a szerint éri őket hátrányos megkülönböztetés (ebből 30%-uk érzi úgy, hogy a hátrányos megkülönböztetés mértéke sok, 30%-uk változónak gondolja). Ez abból adódik, hogy a románokban erős és felfűtött a nacionalizmus, ami főleg a szegényebb társadalmi rétegekben talál táptalajra. Ezt a Georghe Funar-ok és a Ion Iliescuk tovább gerjesztik, ezáltal megakadályozzák a demokratikus gondolkodást és az egymás iránti tolerancia szélesebb körben való elterjedését. Ennek a nacionalista megkülönböztetésnek élő példája a magyar-német egyetem létrehozásának megtorpedózása.

Az autonómia kérdése általánosságban véve mindenkiben felvetődött, de a mai politikai helyzetben ezt nem tartják elérhető célnak, mivel a románok politikai kultúrája erősen nacionalista beállítottságú és ez gátolja a magyar demokratikus törekvéseket, melyek célja elsősorban az egyéni autonómia kiharcolása. A válaszokban előfordult olyan vélemény is, amely fegyveres harcot is vállalna a területi autonómiáért, és kis százalékban előfordult olyan is, aki Erdély függetlenségéért is harcolna. Ezen válaszok tükrében mi azt a konklúziót vontuk le, hogy ha nem talál szélesebb táborra a demokratikus gondolkodás, akkor várható, hogy pár év múlva e válaszok arányai szélsőséges irányba megváltozhatnak.

A megkérdezettek szerint az anyaországgal jók a kapcsolatok, bár több külpolitikai támogatást várnak el (pl. az egyetem ügyében). A magyar kormánytól elvárják, hogy a schengeni egyezmény megvalósítása után könnyen közlekedhessenek a két határ között. Valamiféle nemzeti vízumra, vagy kettős állampolgárságra gondoltak. Szeretnék még azt is, hogy a magyar kormány az ő megkerülésük nélkül ne egyezkedjen a román kormánnyal.

Hasonlóan a kárpátaljaiakhoz, jelentős részük elköltözne (40%), ha lehetősége lenne rá. Itt is a fiatalság az a réteg, amelyik elhagyná Romániát a jobb megélhetés reményében. 34%-uk semmi esetre sem költözne el, a fennmaradó részük nem tudja (26%).

A hetes pontban a jövőképükről kérdeztük az önkéntes válaszadókat. A magyarok szerint van lehetőség arra, hogy autonómiát szerezzenek, de ez távlati cél. Ennek előfeltétele az, hogy a román politikai élet ne tolódjon el szélsőséges irányba, azaz, elfogadják a magyar politikai törekvések létjogosultságát. A másik feltétel a folyamatos gazdasági növekedés és stabilitás, ami megteremti azt a romániai polgár réteget, amelyben a demokratikus gondolkodásmód és viselkedés mély gyökereket ereszthet. Az anyaországgal kapcsolatban is kifejtették véleményüket: Magyarország sok lépéssel megelőzte a környező országokat, köztük Romániát is. Így olyan gazdasági előnyökre tett szert, amellyel könnyebben bekerülhet a fejlett európai államok közé, az Európai Unióba.

Szerintük a magyar identitás legfontosabb fellegvárává a magyar egyetem válhat, amely a szellemi élet központja lehetne. A kárpátaljaiakhoz hasonlóan ők is úgy látják, hogy magyarságukat és kultúrájukat nyelvünk ápolásával, hagyományaink és szokásaink megtartásával, ünnepeink megtartásával őrizhetik meg. Jelentős szerepet tulajdonítanak a hitéletnek is, mivel ez is hozzájárul identitásuk megőrzéséhez. Ezeknek legfőbb támasza a magyar nyelvű oktatás, melyért mindennap küzdeniük kell.

Szlovákia

Az egyes kérdés itt is az érdekérvényesítő képességre kérdezett rá. A három ország közül itt találták a legjobbnak az érdekérvényesítést (4,1). Ez azért történhetett így, mert a magyarság segítségével kétszer is megbuktatták Vladimír Meciart. Először az országgyűlési választásokon, melynek következtében a Magyar Koalíció Pártja bekerült a szlovák törvényhozásba, s ezáltal a kormánykoalícióba. Másodjára szintén a demokratikus polgári erőkkel győzték le Meciart, és juttatták az államfői tisztségbe Rudolf Schustert.

Az előző két országtól eltérően itt jóval magasabb az életszínvonal. A válaszadók 3,9-re becsülték életkörülményeiket. Szerintük ez köszönhető annak, hogy a szlovák gazdaságot nem rázta meg alapjaiban a rendszerváltás úgy, mint a másik két országot. Nyugat közelsége is előny a számukra.

Az elmúlt években a Meciar kabinet kormányzása alatt érezhető volt az a negatív diszkrimináció, amely gátolta a magyarság érdekérvényesülését. Ami negatívan megkülönböztette őket, például az egynyelvű bizonyítványok kiadása, az a kisebbségi jogok sárba tiprása volt. A mostani kormány készül helyrehozni elődei hibáit, és nyelvtörvényben készül liberalizálni a kisebbségi nyelvhasználatot. A megkérdezettek szerint a Meciari kormányzáshoz képest csökkent a diszkrimináció, ezt mutatja az 59%-os mutató.

A Meciari autokrácia hatására (megfélemlítés) elvesztették a területi autonómia elérésébe vetett hitet, a megkérdezettek 39%-a gondolta így. Most elsősorban a személyi autonómiáért küzdenek, a nyelvtörvény megváltoztatása a legközelebbi céljuk.

A magyar kormánytól elvárják, hogy megoldja a Bős-Nagymaros vitát. Ezzel csökkenne a két ország közötti feszültség, továbbá ez a kiegyezés csökkentené a társadalmi konfliktusok egy részét, amelyek akadályozzák a szlovák-magyar együttélést (ez utóbbi Szlovákiára értendő). Szeretnék, ha a magyar kormány jobban támogatná politikájával a magyar törekvéseket.

Szlovákiából jóval kevesebben vándorolnának el más országokba, a fentebb említett országokhoz képest. A megkérdezettek 53%-a semmiféleképpen sem költözne el szülőföldjéről, még ha módjában állna, akkor sem. 13%-uk elköltözne, elsősorban a személyes szabadságjogok érvényesítésének érdekében. A fennmaradó réteg nem tudja eldönteni a kérdést.

Meciar bukása óta a magyar kisebbség körében jelentősen nőtt a demokratizálódásba vetett hit. Egy új korszak nyílt meg Szlovákia előtt, amely felzárkózhat gazdaságilag és kialakulhat egy modern politikai kultúrával rendelkező szlovákiai közélet, mely pozitív hatással lehet a kisebbségek helyzetére és a két ország kapcsolatára is. Magyarország jövőjét tekintve nyugodtak, mert mi már a 90-es évek elején ráléptünk a helyes útra.

Az előző két országhoz hasonlóan ők is a nyelv, a kultúra, a hagyományok és az ünnepek segítségével őrzik meg magyarságukat.

Vélemények

Dobos Lászlót, a Magyarok Világszövetségének az alelnökét kérdeztük a környező országokban élő magyarság politikai helyzetéről.

A '89 után Közép-Európa térségében lejátszódott rendszerváltások egy új történelmi állapot kialakulását jelentették. Új államok jöttek létre, melyek közül sokan most váltak függetlenné. Ilyenek például a Balti államok, Szlovákia és Horvátország.

Magyarországon a rendszerváltás után fontos kérdéssé vált a magyarság és a trianoni békeszerződések. Közel 10 esztendő után most már elmondhatjuk, hogy a '89 utáni rendszerváltásokkal elindult egy nagy történelmi rekonstrukció. Ugyanis a Trianon utáni tákolmányok elkezdtek összeomlani. Ami Koszovóban zajlik, az tulajdonképpen a Trianon után kialakult nagy Jugoszlávia alkonya.

A '89 utáni idő meghozta a nemzeti függetlenséget (a SZU-tól). Az állami függetlenséghez kötődő történelmi vonzat az autonómia gondolata, mely megfogalmazódott a határon túl élőkben. A rendszerváltás után a magyar kisebbségek kimunkálták az autonómiatervezeteket (elsőként a Vajdaságban), előterjesztették országuk kormánya elé, de ezeket mindenhol leseperték az asztalról. Az autonómiatervezetek antitrianont jelentettek, ezért nem engedélyezhették őket.

Itt merülhet fel újra a kérdés, hogy van-e lehetőség az autonómia kiharcolására. Ehhez most legközelebb a Vajdaság áll. A koszovói háború egy kisebbség jogairól szólt, világügy lett, de nemcsak világüggyé, hanem magyarüggyé is vált. Éppen az autonómia és az önrendelkezés jogán, tehát ami jár a koszovói albánságnak, az jár a vajdasági magyarságnak is. Most a személyi és a területi autonómiát kell kiharcolniuk. A személyi autonómia egyrészt a szórványnak szól, tehát személyi joga van a kisebbségnek arra, hogy saját anyanyelvét használja a hivatalokban, és hogy választhatja az anyanyelvű oktatást, stb. A területi autonómia pedig azokon a területeken érvényesül, ahol tömbben (többségben) él a magyarság: az önálló közigazgatás kiépítése. Ez a kettős autonómia alkalmazható lenne a Vajdaságra.

Most-e témában van egy kis félreértés a magyar kormány és a vajdasági magyarok (Vajdasági Magyarok Szövetsége) között. Ugyanis a magyar miniszterelnök területi autonómiáról szólt és nem beszélt a személyi autonómiáról, pedig az legalább olyan fontos, mivel a vajdasági magyarság száma egyre csökken, sok helyen kisebbségbe került, így ott csak személyi autonómiáról lehet szó.

A koszovói ügynek a jelentősége óriási, most még fel foghatatlan, hogy fog ez majd hatni a többi magyar kisebbségre (elsősorban az erdélyiekre és a kárpátaljaiakra), és a szerb, a román, az ukrán, és a szlovák többségre.

Szlovákiában éppen most készül az új nyelvtörvény, én ott élek, ott vagyok országgyűlési képviselő és látom, hogy mi van, és érezni lehet Koszovó hatását. A szabad nyelvhasználat tulajdonképpen az önrendelkezés egy fajtája. Érdekes, hogy a Meciar Szlovákiája ígérte ezt a nyelvtörvényt, melyet sohasem teljesített, ugyanakkor az új demokratikus kormánykoalíció (melynek tagja a Magyar Koalíció Pártja) bizonyos elemei mégis visszakozni kényszerülnek. Tehát nem készül simán a nyelvtörvény, annak ellenére, hogy a térségnek óriási figyelmeztetés volt a koszovói történet. Bebizonyosodott, hogy a szőnyeg alá sepert megoldatlan kérdések felboríthatják a világot. Visszatérve a szlovák nyelvtörvényre, a törvény létrehozásába beleszólt az Európai Tanács biztosa is és az ő beleszólása után módosítottak a szövegen, de mi ezt sem fogadjuk el. Az most már nem titok, hogy szembe kerültünk a szlovák parlamenttel és a kormánnyal is, hiába vagyunk mi is tagjai a kormánykoalíciónak. Ez azért történhetett meg, mert a szlovákok által elkészített tervezet csak a hivatali nyelvhasználatot biztosítja, minden mást kihagy. Nem szerepel benne a közélet, a civil élet és az iskolai nyelvhasználat nyelvi szabadsága sem.

Trianon után jöttek létre a magyarellenes kövületek a szomszédos országok politikai életében. Ezek a revíziós törekvések ellenében alakultak ki. A félelem dominált, s ma is ez szüli a magyarellenességet, a gyűlöletet. Ezek a kövületek rendkívül nehezen mozdíthatóak el.

Az ellentéteket sok esetben a magyarellenes politikusok gerjesztik. Úgymond előhúzzák a magyar kártyát. Ezzel ijesztgetik a népet, bűnbakpolitikát folytatnak.

Most például a Szlovák Nemzeti Párt kezdett el egy aláírásgyűjtést szervezni, amelyben népszavazást akarnak kierőszakolni a magyarság javára elfogadandó nyelvtörvény ellen.

(A Magyar Koalíció Pártja szerint ez a törvény túl kevés jogot biztosít.) '89-ben, amikor szintén napirenden volt a kisebbségi nyelvhasználat, 30000-es tüntetés volt az országgyűlés előtt, és a képviselőket a hátsó ajtókon kellett kilopni a feldühödött tömeg elől.

Tehát a nyelvtörvény nem egy egyszerű dolog. Ez a 80 esztendős magyarellenes beidegződés az, ami lerakódott nemzedékeken keresztül. Csak éppen azt nem vették észre, hogy Magyarországnak már réges-régen nincsenek revíziós törekvései.

Ukrajnában például az önálló államisággal együtt nő a nacionalizmus és a magyarellenesség, pedig abban a hatalmas országban elenyésző számú magyar kisebbség él. A szovjetrendszerben sem volt semmi joga a magyar nyelvnek, de nem irtották, tiltották, viszont most az ukránok azt teszik. Kötelezővé teszik az ukrán nyelvből való vizsgázást, és aki ukránul érettségizik, az köteles ukránul is felvételizni az egyetemre.

A másik példa az, hogy a Szövetség 3 éve kezdett építeni egy emlékművet a Vereckei-hágón, mely félig elkészült, aztán betiltották a munka folytatását. Hiába próbált közbenjárni Göncz Árpád köztársasági elnök, az építkezést még mindig nem engedélyezték.

Sajnos ezek a tendenciák más környező országokra is jellemzőek, változó intenzitással.

De pozitív vonások is érzékelhetőek: kialakultak a határontúli magyar politikai pártok és mozgalmak, illetve Magyarország helyzete, amely a NATO tagsággal kiteljesedett, lassan, de biztosan felértékelődik a térségben. Úgy tűnik, hogy a határontúli magyar pártok megvetették lábukat, így az állandó politikai támadásokat sikeresen kivédhetik.

A mai történelmi állapot a magyarságnak a lehetőséget és a reményt nyújtja, hogy szétszórt nemzet helyett egységes nemzet legyen. Ezt a fajta integrációt erősítjük mi is a Magyarok Világszövetségében, segítjük a magyar-magyar kapcsolatrendszereket, mert minden kis kötés hallatlan érték, amely egy más magyar létet biztosíthat.

Murányi István szociológust, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárát kérdeztük a magyar kisebbségek helyzetéről, identitásáról, az autonómiáról és a jugoszláviai eseményekről.

A rendszerváltás után a határontúl élő magyarság identitáskutatásának szisztematikus vizsgálatára sajnálatos módon csak elvétve találunk példát. Erre az egyik példa a Stúdium Alapítvány társadalomkutató műhelye és a Balázs Ferenc Alapítvány 1995-ös kutatása. Ez egy nagy elemszámú, jónak mondható mintavételi eljárással készült kutatás, így hitelesnek tekinthető. (A mintát a kisebbségi magyar szervezetek munkatársai vették fel, ezért valamelyest fenntartásokkal kell fogadnunk e vizsgálatot.) Ennek alapján a legfontosabb eredmények azt mutatják, hogy a nemzeti hovatartozást dominánsan az anyanyelv és a nemzeti kultúra határozza meg az összes olyan helyen, ahol szórványmagyarság él. A megkérdezettek 80%-a válaszolta ezt. Az állampolgárságot elhanyagolható mértékben, mindössze 1-2 %-ban jelölték meg válaszként, illetve az egyéni szabad döntésen alapuló identitás is rendkívül kevésszer fordult elő.

Hasonlóképpen érdekes az az önkép, ami nem identitás elemű, hanem csoport meghatározásra vonatkozik. Tehát az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai és a felvidéki magyarságot hogyan definiálják az ott élő magyarok. Meglehetősen egyértelmű, hogy legnagyobbrészt nemzeti kisebbség meghatározás él, és a népcsoport, nemzetrész, néptöredék, nemzeti közösség megfogalmazások jóval kevesebbszer fordulnak elő. Úgy tűnik, az a kategória, amely egy tágabb csoport-hovatartozást takar, az a nemzeti kisebbség, melyben mindkét jelző nagyon fontos szerepet tölt be.

Figyelemfelkeltőek azok az eredmények is, melyek az erdélyi magyarság politikai értékrendjére és a kisebbségi lét különböző dimenziójára vonatkoznak, ugyanis elgondolkodtató, hogy az ott élő magyarság beolvadását az ott élők relatív többsége (40-45%-a) visszafordíthatónak ítéli meg. Ezt az adatot persze kétféleképpen lehet értékelni. Soknak és kevésnek is tekinthetjük, de azért a 40-45% szerencsére elég magasnak tűnik.

Arra a kérdésre, hogy vajon a migrációt - a magyarlakta településről való átköltözést Magyarországra vagy Nyugat-Európába - mennyire tartják súlyos gondnak, a kutatók a következő válaszokat kapták. Az erdélyiek 40%-a nagyon súlyosnak, míg 30%-a elég súlyosnak vélte a helyzetet. Tehát tragikusnak érzékelik az elvándorlást. Úgy érzik, hogy veszteséget szenvednek az által, hogy kevesebben lesznek.

Szintén ehhez a problémakörhöz kapcsolódik, hogy vajon a kivándorlás mennyire van jelen az itt élő magyaroknál. Elgondolkodtató a jövőt illetően, hogy leginkább a fiatalok és a magasan kvalifikáltak készülnek elhagyni szülőhazájukat. A kisebbségi szervezetek feladata az, hogy ezt a rendkívül fontos csoportot otthon tartsa, és velük együtt erősítsék a magyar kisebbség helyzetét.

Bárhol a világon, bármely történelmi időszakban, ott, ahol a többség és a kisebbség (pl. faji, vallási) érdeke eltér, a többség mindig érvényesíti az akaratát. Ráadásul, ha ezeket generációkon keresztül áthagyományozódó, történeti gyökerek is táplálják, akkor nem lehet csodálkozni az észak-írországi, a boszniai és a koszovói történéseken. A magyarok esetében a kulcskérdés, amit nem lehet megkerülni, az Trianon. A békeszerződés politikai transzformációt vet föl a revíziós célok érdekében. Ezek az idők elmúltak, ma revíziónak helye nincs, ez illúzió, nonszensz. Viszont az a probléma, hogy ilyen nagy létszámú magyar kisebbség él egy meglehetősen intoleráns, előítéletekkel teli többségi környezetben, csak egyféleképpen oldható meg: megfelelő autonómiák biztosításával. Nyelvi, kulturális és akár közigazgatási autonómiával.

Az autonómia biztosítása politikai kultúra függvénye. Hogy mennyire tudja tolerálni, menynyire tudja elismerni egy többség a kisebbségének a jogait, az alapvetően politikai kultúra kérdése. Sajnálatos módon nagy baj, hogy a Kelet-Európai államoknak e tekintetben nagy hiányosságaik vannak. Ugyanis történelmileg kondicionált viselkedésmódokról van szó, amelyeknek a továbbélését pontosan a 90-es évek eseményei - például Jugoszlávia szétesése és a romániai bányászjárások - bizonyították.

A politikai kultúra mellett fontos befolyásoló tényező az adott ország gazdasági helyzete. Egy rosszul működő gazdaság felerősíti a bűnbakkeresést, melynek következtében sok problémáért a kisebbséget teszik felelőssé.

Alapvetően két tényezőtől függhet a vajdasági magyarság sorsa:

A Magyarok Világszövettsége

Céljai

A Magyarok Világszövetsége pártoktól és kormányoktól független társadalmi szervezet, amely tagszervezetei és tagjai révén a világ ötvenkét országában működik. A MVSZ alapvető célja és feladata a magyarság érdekvédelme, a nemzeti tudat, a magyar nyelv és kultúra ápolása, valamint az elszakított nemzetrészek és a szórványokban élő magyarok közötti kapcsolatok fejlesztése egymással és az Anyaországgal.

Története

A külföldön élő magyarok összefogásának gondolata és az óhazával való kapcsolatfelvétel igénye először a Kossuth-emigráció körében fogalmazódott meg.

1920. június 4.-én a trianoni békediktátum nyomán a Magyar Királyság területének kétharmadát csatolták el, a magyarság népességének egyharmadával együtt. Ez a döntés a nemzetpolitikát új helyzet elé állította: maga az állam vállalkozott az utódállamokba szakadt három és fél milliós őshonos magyarság védelmére.

A külföldi magyar szervezetek 1929-ben rendezték meg Budapesten a Magyarok I. Világkongresszusát. Erre a találkozóra 24 országból 80 magyar szervezet küldte el képviselőit. 1938-ban, Szent István király halálának 900. évfordulója teremtett méltó alkalmat a Magyarok II. Világtalálkozójának, amelyen gróf Teleki Pál vallás-és közoktatásügyi miniszter köszöntötte a világ 26 országából érkezett 930 képviselőt, s kezdeményezte a MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE (MVSZ) létrehozását, amelynek báró Perényi Zsigmond koronaőr lett az első elnöke.

Az új szervezet legfontosabb célja: támogatni minden olyan munkát, amely arra irányul, hogy a külföldön élő magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze, az összetartozást ápolja, az óhaza és a külföldi magyarság közötti kapcsolatokat erősítse, a külföldi magyarok életét és külföldön elért eredményeiket figyelemmel kísérje.

1945 tavaszán az MVSZ koalíciós alapon szerveződött újjá, s Nagy Ferenc - a Független Kisgazdapárt vezetője- lett az MVSZ Elnöki Tanácsának elnöke. 1948-ban véget ért a magyar demokrácia időszaka. A szovjet típusú rendszer felszámolta a civil szervezeteket, s így megszüntették a Szövetség társadalmi szervezeti szerepét, önállóságát. Ettől kezdve négy évtizeden át az MVSZ állami felügyeletét a Külügyminisztérium látta el.

1989-ben megtartott közgyűlésén a Szövetség, az egyesületi törvény alapján újjáalakult testületeibe a szomszédos országokban élő magyarság képviselőit is beválaszthatta. 1991 decemberében a Szövetség rendkívüli tisztújító közgyűlése új vezetőket választott, s a magyarság ügyeiben igen tevékeny egykori ellenzéki író, költő, a nemzetközileg is elismert, Herder- és Kossuth-díjas Csoóri Sándor lett az MVSZ elnöke. E közgyűlés az új elnökséget bízta meg a Magyarok Világszövetsége megújításával.

Trianon következményei

A múlt ismerete elengedhetetlen identitástudatunk szempontjából. Ezért tekintettük át a környező országokban élő magyarság történetét Trianontól napjainkig.

1920. június 4.-én gróf Simonyi-Semadam Sándor kézjegyével szentesítette a békeszerződést a Versailles melletti Trianon palotában. Ez a békeszerződés megpecsételte az itt élő magyarok és nem magyarok kapcsolatát, jövőjüket. A békeszerződés (Horvátország nélkül) a történelmi Magyar Királyság területéből, azaz 282 ezer négyzetkilométerből 93 ezer négyzetkilométer, a 20,8 milliós ország lakosságából 7,6 millió (a népesség 36%-a) maradt az államhatárok között, a magyarság 30%-a (azaz 3,2 millió) idegen állam fennhatósága alákerült.

Ez a békeszerződés volt a legsúlyosabb és a legszégyenletesebb, amit valaha is rákényszerítettek egy országra. A szövetségesünknek, Ausztriának magyar területeket ígértek elvesztett csehországi területeiért (a magyar szabadcsapatok harcolták ki azt, hogy Sopron és környéke népszavazás útján döntsön arról, hogy Magyarországhoz, vagy Ausztriához tartozzon-e).

Törökország pedig fegyveres harccal érte el, hogy a rákényszerített békét módosítsák. A bennünket körülvevő szláv népek bosszúra éhesen és az Antant által támogatva szétszabdalták hazánk testét.

A környező új államokban magyarnak lenni már a két világháború között sem volt jó dolog. A nemzetközi diplomácia és a győztes államok nem vették figyelembe a Teleki által készített nemzetiségi térképet, ezáltal 3,6 millió magyart tettek ki elviselhetetlen szenvedéseknek, kényszerítették idegen szláv elnyomás alá. A kisebbségi térkép figyelmen kívül hagyása az elcsatolt területen élő magyarokat nagyon súlyosan és hátrányosan érintette. A második világháború után a legkeményebben és a legsúlyosabban büntették őket magyarságuk,nemzetiségük miatt.

Romániában a Maniu-gárdák tömeges vérengzésének a szovjet közigazgatás vetett véget. Az új román kormány megalapította a magyar Bolyai egyetemet Kolozsvárott, amit azután 1959-ben összevontak a Babes román egyetemmel. Az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány, amely Székelyföldet tartalmazta, csak 1968-ig maradhatott fenn. Az 1956-os magyar forradalom után megindult a magyar iskolák összeolvasztása a román iskolákkal (lásd Babes-Bolyai Egyetem). A magyarságot revizionizmussal és szeparatizmussal vádolták. A legélesebb diszkriminációs időszak az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceausescu időszaka volt. Az 1970-es évektől a román nacionalizmus vált uralkodóvá, 1973-ban rendeleteket hoztak arról, hogy magyar községi iskolákban román tagozatot vagy osztályt kell indítani, s ezt tették az 1972-ben kiadott nemzeti homogenizálási program keretében.

A 80-as években figyelt fel a külföld a romániai kisebbségek helyzetére, amikor az erdélyi zsidók és szászok tömegesen vándoroltak ki. Romániában a magyarság ellen ezek a fent említett lépések eltörpültek a falu- és templomrombolások mellett, mert ez a kettő az alapja kultúránk és hagyományaink ápolásának. S ha ezek az alapok nincsenek meg, akkor lehet-e a kultúrát ápolni, s átadni unokáról unokára?

A politikai változásokat a Tőkés László személye körül kialakult temesvári események indították el. Ami Temesváron történt, és ami utána következett egész Romániában az a kommunista diktatúra bukásához vezetett. A forradalom változást hozott, de nem a kisebbségek életében, legalábbis a legutóbbi választásokig nem lehetett érezni ezeket. Ekkor sikerült az 1990-ben alakult Romániai Magyar Demokratikus Szövetségnek politikai súlyának megfelelő képviseletet szerezni a romániai parlamentben. Ez a siker és ez a demokratikus időszak veszélybe kerülhet a Georghe Funaroktól, a Ion Iliescuktól és a V. Tudoroktól.

A háború után a csehszlovákiai magyarságot sújtották a legnegatívabb diszkriminációs intézkedésekkel (kormányprogram volt a magyarság megsemmisítése). Teljes vagyonelkobzással, kitelepítéssel, áttelepítéssel (a Szudéta-vidékről kiűzött németek helyére kényszerítették a magyarokat) és a Magyarországtól kikényszerített lakosságcsere-egyezménnyel akarták a dél-szlovákiai magyarságot megsemmisíteni. Megvonták tőlük alkotmányos polgári jogaikat, amelyeket csak 1949-ben nyertek vissza. Megalapították a Csemadokot (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége), amelyben a kommunista párt tevékenységét segítették elő a magyarok körében. Az 1960-as esztendőktől megszüntették a Csemadokot, így zárták ki a reformkommunista magyar politikusokat a pártból. A Szovjetunióra hivatkozva felerősítették az asszimilálódási folyamatot. A magyar jogvédő törekvéseket Duray Miklós vezette, de a szlovákiai pártállam rendőrségi és bírósági eszközökkel fenyítette és próbálta elnyomni ezt a mozgalmat. A rendszerváltás idején megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (a mostani Magyar Polgári Párt) és létrejött az Együttélés Politikai Mozgalom, valamint a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Szlovákiában Meciar alatt újabb negatív diszkriminációs lépésekkel sújtották a magyar kisebbséget, főleg a nyelvhasználat terén (egynyelvű bizonyítvány, egynyelvű város- és utcatáblák). A legutóbbi választásokon sikerült az egyesült szlovákiai magyar pártoknak közel a súlyuknak megfelelő tisztségeket szerezni (jelentőségükhöz képest még így is kevesebb pozíciót kaptak).

1945-ben Kárpátalja Szovjet-Ukrajna része lett a csehszlovák-szovjet államközi megállapodás értelmében. A Kárpátalján lakó magyarokról Sztálin ennyit mondott: "A magyarkérdés vagonkérdés". Ennek megfelelően több tízezer magyar embert vittek el "malenykij robotra", azaz egy kis munkára (amiről sokan sohasem tértek haza). A szovjet pártvezetés nem tette lehetővé a szovjettípusú autonómia létrehozását. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely jelenleg eredménytelenül működik (mivel a kijevi parlamentben egyetlen képviselőjük van). Kárpátalján a kulturális bázist a templomok és a teljesen magyar nyelvű iskolák adták, valamint a Kárpáti Igaz Szó. Az elmúlt rendszerben ez volt az egyetlen magyarnyelvű újság.

Összegzés

Összességében a tapasztalataink pozitívak. A magyar kisebbségek mindenhol küzdenek

jogaikért, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. Az is reménnyel kecsegtet, hogy a három vizsgált ország közül két országban a magyarságnak sikerült bejutni a kormánykoalícióba. Reméljük, hogy a harcoló magyaroknak módjuk lesz boldog kisebbségi életet élni.

----------------------------
A Soros Alapítvány "If You..." társadalmi-tényfeltáró programjának kutatási anyagai -1999

A programban részt vett középiskolás diákok: Ács Viktor, Balázs Attila, Barna Gergely, Borbély Attila, Boros Gábor, Bozsó Mihály, Császár Attila, Danka Balázs, Darvas Eszter, Dezső Balázs, Déczi Balázs, Gáll Katalin, Gosztola Gábor József, Gaszner Ferenc, Hajdu Viktor, Hídvégi Zsuzsanna, Horváth Anna, Horváth Réka, Izsák Máté János, Kaszás László, Kehl Dániel, Kocsis Attila,Kolossváry Dávid, Kövecses Szabolcs, Márton Géza, Mikor András, Muhari Andrea, Nagy Gábor, Pálinkás Ákos, Páncél Tamás, Sarok Károly, Schottmann János, Serdült József, Sinkó Anita, Szabó Tamás Olivér, Takács Ákos, Tarcsa Gábor, Terjéki Anita, Tóth Róbert, Turu Gábor, Vörös Zsolt, Varga Krisztina, Velkei Róbert, Winkler Károly András, Zsoldos Andrea

Szerkesztette: Ács Katalin, Hauser Miklós
Grafikai tervezés: Wittenberg Kft.
Kiadó: Soros Alapítvány
Felelős kiadó: a Soros alapítvány igazgatója
Felelős szerkesztő: Daróczi Gábor
Nyomdai munkák: Szegedi Kossuth Nyomda Kft.
ISBN 963 9049 31 X

Kiadványok