Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Egészségügy, kommunikáció, cigányság
Szerző:
Ambrus Péter, Csépe Péter, Forrai Judit, Gyukits György, Ürmös Andor, Csoboth Csilla, Purebl György, Józan Péter, Ladányi János, Márkus Katalin, Örkény Antal, Rozsos Erzsébet, Szirtesi Zoltán, Szuhay Péter, Zádosri Zsolt
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
2002
Kiadó:
Soros Alapítvány
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
cigány, egészségügy, roma, egészségfejlesztés, szociális ellátás
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963-85499-47
ISSN:
Raktári jelzet:
E

Egészségügy, kommunikáció, cigányság


Tartalom

Csépé Péter
Ambrus Péter
ELŐADÁSOK ÉS TANULMÁNYOK
.
Ambrus Péter:

A SZEGÉNYKULTÚRA
(Tanulmány -1994.)

Első hallásra a fogalom megtévesztőnek tűnhet, hiszen a kultúra fogalma kettős jelentést hordoz. A köznapi értelemben vett kultúra a kulturális-szellemi alkotásokra, javakra és azok elsajátítására vonatkozik. Ez a kultúra szűken értelmezett fogalma. Tágabb értelemben azonban társadalomtudományi terminológia, ami egy-egy társadalom, vagy annak rétegei életét szabályozó rendszert jelent. A továbbiakban kultúra alatt egy adott életmódból következő, tradíciók által szentesített érték- és normarendszert értünk, ami meghatározza és szabályozza az adott életformában élők szokás-, gondolkodás- és magatartásformáit.

A szegények fogalmával a társadalom azon csoportjait jelöljük, melyek tartósan a társadalmi hierarchia legalján foglalnak helyet és a társadalom rendelkezésére álló anyagi és szellemi javaknak pusztán azon minimumából részesednek, melyek még lehetővé teszik számukra azon alacsony presztízsű munkák elvégzését, amelyekre a társadalomnak szüksége van, de más társadalmi csoportok már nem hajlandók elvégezni. Ide soroljuk azokat a rétegeket is, amelyek tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról, de a társadalom a javak minimumában (segélyek formájában) - a társadalmi béke érdekében - még részesíti őket. A szegénykultúra nem más, mint a társadalom egyik rétegkultúrája, ami szerves része a társadalom kultúrájának és bármennyire különbözzön is a többség számára meghatározó értékektől, kölcsönösen hatnak egymásra, akár úgy, hogy konfliktusban állnak egymással, akár úgy, hogy átvesznek egymás értékeiből stb. Ettől függetlenül, mint önálló rétegkultúra saját belső törvényszerűségei szerint dolgozza be kultúrájába a máshonnan átvett mintákat, ezzel mintegy át is értelmezi azokat.

A szegénykultúra által formált szokásrendszerek, magatartás- és viselkedésmódok rendkívül szívósak. A szegénylétből való kilépés egyáltalán nem vonja maga után a szegénykultúrából való kilépést is. Ezért naivitás azt hinni, hogy az egyes ember számára a rétegváltás gyors értékváltást is jelent: legföljebb annak hosszú távú lehetőségét és ez az idő generációkban mérhető. Ez azonban fordítva is igaz: a most elszegényedő alsó középosztálybeliek anyagi szintje hova-tovább semmiben sem különbözik a szegények anyagi szintjétől, érték- és normarendjük, életstratégiájuk stb. azonban más. Ezért, ha kedvező anyagi helyzetbe kerülnek, státuszváltásuk zökkenőmentes és valós. A szegénykultúra egyik nagy ellentmondása a többi rétegkultúrával szemben, hogy míg a szegénylétben e nélkül élni nem lehet, addig az ebből való kilépés egyik legnagyobb gátjává válik, és kellő anyagi háttér ellenére is konzerválja az eredeti szegény életmódot.

A szegénylét és az ebből adódó kultúra sajátosságai

Az alábbiakban rendkívül általánosított és sematikus leírását adom a szegénylét főbb jellemzőinek és az ebből következő gondolkodás-, szokás- és magatartásformák stb. jellegzetes formáinak. Eljárásunk kettős: a mindennapi létezés leírása és annak elviselésére szerveződött kultúra konkrét megnyilvánulásainak egybevetése; előrebocsátva, hogy modellszerű leírásunk mechanikus és leegyszerűsített lesz.

A szegénylét legalapvetőbb meghatározója a hiány. Ez nem azt jelenti, hogy nem állnak rendelkezésükre bizonyos javak, hanem azt, hogy rendkívül korlátozott, a társadalom többsége megítélése szerint a megélhetéshez és/vagy a társadalom számára fontos funkciók elvégzéséhez még elegendő javak állnak rendelkezésükre. Legyenek ezek akár anyagi, akár szellemi javak. A rendelkezésre álló javaknak ez a fajta szűkössége adja a szegénylét sajátos kényszerpályáját, ami nem más, mint az adott életforma felborulásának állandó veszélye, pusztán azáltal, hogy bizonyos szükségleteket ki akar elégíteni. Más szóval: minden egyes szükségletkielégítő döntésnél mérlegelni kell az egész életforma felborulásával járó kockázatokat is. Hiszen egy igény kielégítése tartósan lehetetlenné teszi más - az élethez nélkülözhetetlen egyéb - igények kielégítését. Mert akárhogy döntök, mindig valami más hiányként való megjelenéséről döntök. Vagy minden nap eszem egy keveset és akkor soha nem lakom jól, vagy egyszer végre jóllakom, de akkor három napig semmit sem eszem; vagy veszek a gyereknek egy cipőt, de akkor egy hónapig nem fűtök vagy éppen fordítva, stb.

A hiány tehát mindig jelen van, még ha mindig másnak a hiányaként is. A fentiekből következik, hogy mégis csak létezik egy olyan hiány, aminek jelenléte állandó és abszolút, valami olyan, ami valóban nincs; ez pedig a stabilitás. A stabilitás egész létformát átható hiánya az életformának legfőbb szervező elvévé válik, ezért a szegénység kultúrája végső soron nem más, mint az instabilitás stabilizálására tett állandó kísérlet. Valamilyen módon alkalmazkodni kell - mert megváltoztatni nem lehet - ehhez az instabil állapothoz, így legalapvetőbb érték és kényszerítő erkölcsi követelmény a stabilitás hiányának elviselése lesz. Az életvezetési modelleket, a gondolkodás-, viselkedés- és magatartásformákat szinkronba kell hozni a megváltozhatatlan valósággal. Maga az instabilitás válik értékké és alapvető erkölcsi normává. Vagyis a stabilizálás eredménye nem más, mint az instabilitás interiorizálása; az instabilitás személyiségformáló erővé vált.

Annak megértése, hogy a stabilitásra törekvő emberi természet - a szegény létformán belül - miért kényszerül önmaga ellentétébe átfordulni és mintegy negatív egyensúlyi állapotra berendezkedni, nem is olyan egyszerű, de azért magyarázata viszonylag átlátható: az anyagi és szellemi javak szűkössége és a társadalom többségétől való meglehetősen nagy távolság annyira saját léthelyzetükhöz préseli őket, hogy - miután a megfelelő szellemi-kulturális javak nem állnak rendelkezésükre - eszközük sincs annak kivédésére; csak egyetlen lehetőségük marad: személyiségük szintjéig alkalmazkodni. Nehezebben érthető, hogy milyen is ez a személyiség, milyen magatartásformák következnek ebből, milyen pozitív elemei vannak, ha vannak és végül miért hasznos ez a társadalom többségének. Erre az alábbiakban, a szegény életforma sajátosságainak ismertetése kapcsán próbálunk választ adni.
Előzmények

Az emberiség történetében egyáltalán nem volt szokatlan jelenség, hogy a társadalom különböző osztályai, rétegei tevékenységük és szakmáik szerint területileg is elkülönüljenek egymástól. Sőt ez volt a természetes. Gondoljunk csak a középkori Európára, ahol a társadalmi struktúrák a népesség területi elhelyezkedésében is egy az egyben megjelennek, nemcsak pontosan leképezik őket, de szimbolizálják a struktúrában elfoglalt helyet. Más szóval a területi elkülönülés egyúttal társadalmi elkülönülést jelent. Ez az azonos foglalkozási csoportokra is igaz. Például a középkori faluközösség - önellátáson alapuló életformája miatt - jórészt független gazdasági egység, egyúttal területileg is elkülönült gazdasági-kulturális szerveződés (közösség), bonyolult belső szabályzó rendszerekkel, jogi és igazgatási struktúrákkal, hagyományokkal, szokásokkal stb. A faluközösség legkisebb részegysége, a család sem más, mint egy sokrétű gazdasági tevékenységet végző viszonylag zárt szerveződés, amiben a tagok helyzete munkavégzésük szerint határozódik meg. Még szembe-szökőbb a területi elv érvényesülése a középkori városokban. Itt sokkal kisebb területen élő nagy lélekszámú, de különböző tevékenységeket folytató népességről van szó. Ha az azonos tevékenységet folytató faluközösségek zártak és területileg is elkülönültek, akkor a zsúfolt városokban ezek az elkülönülések -már csak a helyhiány miatt is - jóval pregnánsabban jelennek meg. A városrészek szakmák és foglalkozások szerint különülnek el egymástól, ahol a területi elv a zárt és autonóm szakmai közösségek megjelenítése. Az egyén tehát ebben a civilizációban kívülről jól körülhatárolt, belülről saját törvényekkel, szokásokkal, hagyományokkal rendelkező közösségekbe születik, ez lesz élete fő tere, ami nemcsak biztonságot ad, de kitörni sem túl könnyű belőle. Az emberek közötti kapcsolattartás csak szűk közösségén belül személyes, mert a társadalmi érintkezés - legyen az azonos, vagy különböző foglalkozási csoportokba tömörült szerveződés - a közösségek között történik. Az egyén számára a közösségéből való kiesés a társadalomból való kiesést jelenti.

A bomló középkori viszonyok - az éhínséggel járó gazdasági válságok, a több évtizedekig tartó háborúk okozta elnéptelenedés, és főleg a piacgazdálkodás egyre erősebb és feltartóztathatatlan térhódítása - emberek ezreit dobta ki eredeti közösségeikből akár úgy, hogy nem tudta őket eltartani, akár úgy, hogy e közösségek egyszerűen megszűntek. E történelmileg is hosszan tartó folyamatok eredményeként a városban tíz és tízezrével éltek olyan, a legkülönbözőbb társadalmi közegből érkező emberek, akiknek egy közös vonásuk volt: gyökértelenek voltak és a fennálló struktúrában nem volt helyük. Még ha akartak volna, sem tudtak volna ezekbe a közösségekbe bekerülni, nemcsak zártságuk miatt, de e szerveződések milyensége miatt sem. Hiszen ezeket mindig valamilyen szaktudással párosuló tevékenységek hozták létre, ezek tartották össze és csak ezeken keresztül lehetett társadalmilag hasznos tevékenységet végezni, illetve társadalmilag legitim módon megélni. Társadalmon kívül kerülésük ellenére szerveződéseik az adott társadalom szerveződési sémáit követik, azaz mind szervezetileg, mint területileg elkülönülnek; sajátos belső struktúrákat, tisztségeket, törvényeket, stb. hoznak létre és területi elkülönültségük, egyértelműen szimbolizálja társadalmon kívüli státuszukat. (Eléggé kifejező példa erre, ahogy a városon belül, vagy kívül levő romos területek, vagy a városi csatornák válnak e közösségek birodalmává.) Tömegük egyre nő, sajátos keverékét adva a rendi társadalom kötöttségeitől megszabadult rétegeknek, ahol szinte kibogozhatatlan szimbiózisban élnek együtt a városi (szegény) plebejus tömegek és bűnöző rétegek. Igen erős üldözésnek és elkülönítési nyomásnak lesznek kitéve. A bomló és szegregáló törekvéseiben egyre hatástalanabb középkori társadalom, a még gyenge, de már politikai öntudatra ébredező polgárság mellett, szembetalálja magát legelszántabb ellenfelével, a városi szegénységgel. (Melynek jó részét bátran nevezhetjük csőcseléknek.) Politikai szerepük a polgári forradalmak során rendkívül jelentőssé válik.

Kelet-Európában a fenti folyamatok nem voltak túl jellemzőek. (Már csak a városok hiánya miatt sem.) A két régió (Kelet és Nyugat Európa) közötti fáziseltolódás itt is erősen érzékelhető különbségeket hozott létre. A fáziseltolódásokra álljon itt egyetlen példa: míg Nyugat-Európa a XVII. század végén a túlnépesedéssel, a városokba özönlő nyomorgókat integrálni képtelen robbanásra kész konfliktusos helyzetekkel és a mezőgazdasági áru- termelésre alkalmas földek egyre szorítóbb hiányával küzd, addig Magyarországon a termőföldek parlagon hevernek, épp most kezdik betelepítésükkel - igaz némileg modernizáltabb formákban - a régi paraszti struktúrákat rekonstruálni.

A török hódoltságot és ennek felszámolását követő háborúkat túlélt, de faluközösségeikből, egyúttal családi gazdaságaikból is kihullott emberek tömégei - a már ismertetett, középkorra oly jellemző közösségének elvesztésével járó társadalmon kívülre kerülésük miatt - nem térnek vissza eredeti társadalmi státuszukba, hanem, miután városokba áramlani nem tudnak, ritkán lakott területek azonban annál inkább vannak, itt a paraszti struktúrák között, de azoktól területileg elkülönülve hozzák létre sajátos társadalmon kívüli szerveződéseiket. Közelebb állnak a paraszti életmódhoz és utánpótlásaikat is onnan kapják. Lehetőségeik korlátozottabbak, mint városi társaiknak, sokszor rá vannak utalva a falvak jóindulatára, ezért közösségeik önfenntartó ereje gyengébb a városiaknál, így az ellenük folyó adminisztratív üldözés eredményesebb. Hasonló formációk Nyugat-Európában is régtől fogva léteztek, mint ahogy Magyarországon sem ekkor jelentek meg. A hatalom szempontjából létük elsősorban közbiztonsági kérdés, de míg nyugaton (ebben az időben már mindenképpen) a piaci viszonyok megszilárdulását veszélyeztetik, így a polgári rétegek ellenségei (is) lesznek, addig nálunk a hagyományos paraszti ellenszenv kifejezőivé válnak a nagybirtokos rétegek és az állami adminisz-tratúra elleni fellépésükkel. Társadalmi szerepük még a prekapitalista társadalom idején csökken.

A modernkori szegénység a középkori társadalmaktól lényegében különböző társadalom terméke, egy olyan társadalomé, ami éppen az önmagába záruló közösségi struktúrákat bomlasztotta fel, ráadásul igen drasztikusan, annak érdekében, hogy megteremtse a tömegtermelés tömeg-társadalmát. Jellemző módon ennek egyetlen útja volt: a középkori struktúrákban élő emberek tömegét anyagi és kulturális hátterüktől megfosztott nincstelen tömeggé kellett tenni ahhoz, hogy bekényszeríthetővé váljanak a tömegtermelés struktúráiba.

Az ipari forradalom hatására viharos gyorsasággal és gátlástalansággal létrejött tőkés nagyipar egyik sajátossága, hogy az elnincstelenített tömegeket nemcsak a gyárkapun belülre űzi és gazdasági kényszerrel ott is tarja őket, de teljes életüket a gyárakhoz láncolja azzal, hogy munkásai részére telepeket hoz létre, gondosan elkülönítve őket a társadalom többi részétől, egyúttal szigorúan ellenőrizve az emberek és hozzátartozóik telepen belüli életét. A gyárnegyedek létrehozása nem pusztán új típusú termelési struktúrákat, de új típusú településszerkezetet is jelent. Kelet-Európában ekkoriban terjed el a kvázi-tőkés nagybirtok, ami hasonló módon jár el. A mezőgazdaságban nincstelenné váltaknak hoz létre - úgynevezett cselédházas - telepeket. Ezek sokszor akár egész cselédfalvakat jelentenek. Magyarországon a nagybirtok végül is sohasem válik valódi tőkés gazdasági formációvá, azon egyszerű oknál fogva, hogy az itt képződött hasznot a tulajdonosok nem forgatják vissza a mezőgazdaságba fejlesztés formájában, hanem felélik.

Az ebből adódó következmények témánk szempontjából rendkívül fontosak. Az 1860-as években beinduló indusztrializáció - egészen a XX. sz. középéig - a kvázi-tőkés nagybirtok hegemóniája mellett zajlik, ezért végig részleges és gyenge. Az árutermelő, de nem tőkés nagyüzemként működő nagybirtok számára már a jobbágyfelszabadítás is nagy kihívásnak számított, hiszen éppen ezen alapult az egész rendszer. A modern kapitalista módon szervezett kis- és középbirtok pedig egyenesen létét fenyegető riválisnak tűnik. Ezért teljes erejével fellép ellene - sikerrel, ugyanakkor a jogilag már független parasztot megkísérli - némileg módosított formában - olyan gazdasági függési viszonyban tartani, ami a középkori jobbágyságra emlékeztet. Ez a kísérlete sem nevezhető sikertelennek. Ebbe a függőségi rendszerbe még az óhatatlanul kialakuló kapitalizálódott kisbirtokot is képes bekényszeríteni, miután az pusztán marginális jelenség. Ez a nagybirtokon alapuló mezőgazdaság nemcsak kvázi-kapitalista, de már kvázi-feudális is. Régi és új struktúrák megkövesedett elegye, ami a benne élő népesség többségének képtelen megélhetési lehetőségeket nyújtani. Megindul a tömeges elvándorlás.

A múlt századvégi nagyipar kialakulása és az ezzel egy időben jelentkező polgárosodás egyik oldalról (ti. a társadalom addigi szintjéhez képest) rendkívül látványos, valójában azonban néhány ipari körzeten kívül Budapestre korlátozódik. Az itt létrejött nagyipar egyik sajátossága, hogy a szakképzett, nagyiparra jellemző munka-kultúrával rendelkező munkaerőt is importálja, illetve egy szűk hazai iparos réteget integrál. Ezek a munkásrétegek hamar, viszonylag zárt, generációkon keresztül sikeresen őrzött szakmai elitté válnak, és bár a nagyiparba való beáramlás folyamatos, de az intenzív fejlődés hiánya miatt gyér, az utánpótlás is főleg a városiasodott populációból kerül ki. Ezt a tendenciát erősíti az is, hogy a számukra létrehozott telepek - melyek egy fejlettebb igényszintű réteg telepei - befogadóképessége rendkívül korlátozott. A polgárosodott rétegek igényei ugyan szintén munkalehetőségeket teremtenek - főleg ide képes benyomulni a vidéki szakképzetlen munkaerő -, de hatalmas tömegüket sem ez, sem, a városok egyéb igényei szülte lehetőségek sem képesek felszívni. De mégis csak itt vannak némi lehetőségek. Ezért hatalmas nincstelen tömegek indulnak a városok és főleg Budapest felé. Gombamód szaporodnak a vad települések („bádogvárosok"), Budapesten összefüggő nyomornegyedek jönnek létre. Mind a falvakban, mind a városokban kialakul a többségtől elkülönülve élő, gazdaságilag és társadalmilag tartósan marginális helyzetbe szorult populáció. A XX. századi modern szegénység és annak kultúrája.

Az ötvenes években beindult modernizációs kísérletek - melyek a 30-as évek fejlettségi színvonalán álló technológiai struktúrának feleltek meg -, a szakképzés kiterjesztése és ennek eredményeként a szakmunkás rétegek nagymérvű emelkedése mellett a szakképzetlen munkaerőt - azaz a szegényrétegek többségét is - felszívták. A szegény rétegek egy része előtt valódi felfele irányuló mobilitási lehetőségek nyíltak meg. Ez nagyrészt a nagyüzemi mezőgazdaságra is igaz. Ugyanakkor ez a nem piaci alapokon nyugvó iparosítás képtelennek bizonyult a technológiai fejlődésre, ezért végig az olcsó szakképzetlen munkaerő újratermelésével próbálta a szükséges fejlesztéseket elodázni. A munkakényszer bevezetésével, az egészségügyi-szociális, stb. ellátások és juttatások munkaviszonyhoz kötésével és a mobilitási (a feljebb jutáshoz szükséges tudás megszerzésének lehetőségét biztosító) csatornák elzárásával, a szegényrétegeket a szakképzetlenség szintjén tartotta, viszont foglalkoztatta őket - igaz csak ilyen áron. A piacgazdálkodásra való áttérési kísérletek szinte azonnal az utcára dobták őket. És a szegény rétegek ma itt állnak szakképzetlenül, perspektívájukat vesztve, a társadalomtól való végleges leszakadás előtti stádiumban. De már nem szegénynegyedekbe zsúfolódva, hanem egész városrészeket kisajátítva és kultúrájukat formálva.
A szegénylét és -kultúra belső szerkezete

A szegénység sem társadalmilag, sem gazdaságilag nem egységes, különböző rétegei között meglehetősen nagy különbségek lehetnek. Az sem törvényszerű, hogy különböző szegény rétegek életét automatikusan a szegénykultúra szabályozza (pl. a szegény paraszti rétegek értékrendje sokkal inkább a paraszt-kultúra egyik variánsa volt, mintsem a szegénykultúráé, még ha sok közös mozzanat is található bennük.) A szegénység nem azonos a szegénykultúrával, mint ahogy a szegénykultúra maga is számtalan variánsban létezik. Mégis legáltalánosabb ismérvei azonosak.

A társadalom szövetéből való kiszakadás megrázó élménye, mint történelmi tapasztalat - melyet a kultúra hajszálgyökerei a modern szegénységhez eljuttatnak - a szegénykultúra egyik alappillére. A középkori (akár városi, akár paraszti közegben) társadalmon kívülre került csoportok igen karakterisztikus szokás- és magatartásformákat, sőt a többségtől különböző életformájukat (másságukat) és azok okait igazoló magyarázó elveket (ideológiákat) hoznak létre, amik gondolkodásformává rögzülnek és a népi kultúra művészi alkotásaiban is megjelennek. Az azonos pszichikai élmény és a létforma hasonlósága (de korántsem azonossága) az oka annak, hogy a modern szegénység kulturális mintái a premodern korban gyökereznek. Ezek a minták - melyek a múlt ködébe vesző hagyományként élnek tovább - mintegy a moderátor szerepét töltik be. Kijelölik, és keretbe foglalják, ugyanakkor aktívan befolyásolják, és magukhoz igazítják azokat a kulturális paneleket, amiket a szegény tömegek magukkal hoznak, vagy amikkel a társadalom többi csoportjával való érintkezés során megismerkednek. Ezekre a „panelekre" két dolog jellemző: - a magukkal hozott elemek az átalakulóban lévő társadalmi rétegek státus-és értékváltását kísérő régi életformák felbomlásának a termékei, vagyis maguk a bomlástermékek rögzülnek és válnak kultúrát formáló erővé.
- a társadalmi érintkezés során hozzájuk lejutó panelek a társadalom többsége számára már kiürült, értéküket vesztett, volt értékek. Azaz ezek a panelek hulladékok.

A szegénykultúra belső kohéziója oly erős, hogy ha a társadalom aktuális értékeinek egy részét is magáévá teszi (már pedig ez mindig megtörténik), akkor ezek a szegénykultúra „kohójában" annyira ötvöződnek a kultúra többi elemével, hogy alig hasonlítanak már az eredeti mintákhoz. Bár a szegénység korántsem a társadalmon kívülre, hanem a társadalom legaljára került és ott funkciókkal bíró emberi szerveződés, kultúrájának alapjaiban nemcsak a társadalmilag vesztes rétegek traumatikus tapasztalata, de egy ősibb és erősebb törvényen kívüli kultúra hagyománya is munkál. Ez, pl. egy rendkívül jellegzetes kettősséget eredményez: az örök vesztes fatalisztikus beletörődését sorsába, ugyanakkor a törvényen kívül élő ellenséges érzületét a társadalom többi rétegével szemben. Ebben is az egész kultúra legjellegzetesebb sajátossága érhető tetten: a különböző, egymásnak élesen ellentmondó szokás-, magatartás-, stb. formák egymástól elválaszthatatlan egyszerre jelenlévősége, amit az e kultúrába született ember szubjektive egységnek él meg, így személyisége egymással nem harmonizáló ellentétes végletek elegye, azaz instabil lesz, ezáltal az emberi létezés természetes rendjének fogadtatik el, hogy mindig minden felborul. És persze mindig minden felborul. A kultúra azonban ettől nem esik szét, mert hiszen az állandó felborulás a kultúra természetes rendje.

A szegénykultúra a maga teljességében - mint az egész személyiséget és az együtt élő közösség életét a többségtől eltérő módon szabályozó rendszer - a szegénytelepeken teljesedik ki. A szegénytelepek sajátos gettók. Sajátosságuk abban rejlik, hogy a társadalom többsége által már meghaladott és elfogadhatatlan igényszinten, de éppen ő általuk tudatosan ezen alacsony szinten rögzített, szigorúan elkülönített településformációk. Vagyis eleve mesterségesek és kényszer jellegűek. A telep, mint tárgyi környezet, mint az emberi kapcsolatokat, igényeket és szokásokat befolyásoló település-struktúra, már önmagában is más rétegek által élettérként nem hasznosítható hulladék. Az ide betóduló (vagy bekényszerített) szegényrétegek a magukkal hozott kulturális mintáik alapján lesznek kénytelenek létrehozni zárvány létük zárvány-kultúráját. A szegénykultúra telepi változata -amennyiben generációkon keresztül örökítődik - annyira elszakadhat a többségi kultúrától, hogy arról akár le is fűződhet, és nyíltan társadalomellenessé válhat.
A telepi élet legfőbb jellemzői: a túlzsúfoltság, a magánszféra hiánya, a közösségi nyilvánosság kényszerítő jellege, a belső (lakó) és a külső terek közötti különbségek eltűnése, illetve nagyfokú egybemosódása. Maga a mesterségesen elzárt telep lesz az élet- és lakótér. Ezekhez - az egyébként alig elviselhető - sajátosságokhoz kell alkalmazkodni. Éppen ezért e sajátosságok fogalmazódnak meg értékként és mindenki számára kötelező erejű mintaként.

Ha a túlzsúfoltság miatt nem lehet magánszféra és minden csak a nyilvánosság előtt történhet, akkor, aki nem e szerint él, és pl. megpróbál elkülönülni, azt szankciókkal sújtják (kiközösítik), azaz normát sértő megnyilvánulás lesz minden olyan törekvés, ami a közösség nyílt és egyetemes kontrollját megkérdőjelezi. Az egyén viselkedésének nincs egyetlen olyan aspektusa sem, ahol figyelmen kívül hagyná (vagy pláne hagyhatná) ezt a tényt. A telepi kultúra embere soha nem képes közösségétől teljesen lefűződni, mert az személyiségének része lesz. így válik otthonává maga a telep, függetlenül annak térbeli nagyságától és tagoltságától. Belakja annak összes nyílt és zárt (lakó) terét. Itt nincs magánlakás, mert azt senki elől nem lehet elzárni, nincs magán veszekedés, mert az a többiek előtt zajlik és döntőbíróként akár bele is szólhatnak, itt mindig mindenki megszólítható és kikérdezhető, itt együtt isznak, és együtt mulatnak és a gyerekek is együtt nevelődnek. Maga a család sem autonóm egység, mert a telepi közösség függvénye. De a telep kifele zárt. Belső életébe nem enged bepillantást. Amit gettósítanak, az gettósul.

Minden kulturális elzárkózás és minden társadalmi elzárás ellenére a telepek belső életére nagyon is hatással van a társadalom általános fejlődése. Ahogy az itt élők tartósan beilleszkednek a termelési struktúrákba és stabilan a nagyipari munkásság részévé válnak, úgy hagyják el a telepeket és válnak az alsó középosztály tagjaivá. A magyarországi magyar szegénység többsége alig, vagy történelmileg viszonylag rövid - kb. 2-3 generációnyi - időt tölt szegénytelepi formák között. Nem így az utána jövők.

Cigányság - szegénység etnikai köntösben

Ma már a cigányság gazdaságilag, kulturálisan és társadalomban elfoglalt helye szerint is differenciált, ugyanakkor túlnyomó többségük a társadalom legszegényebb rétegeit adják. Saját etnikumukon belüli részarányuk eléri a 70-75%-ot (becslés). Míg a magyarországi népességnek kb. 5%-a cigány, addig a szegény népességen belüli arányuk mintegy 16-17%. (A magyarországi össznépesség kb. 25%-a tekinthető szegénynek.)

A telepi kultúra a cigány-szegénység legjellegzetesebb életformája, ezért nemcsak legreprezentatívabb képviselői a szegénykultúrának, de hova-to-vább ez a kultúra jelenti a magyarországi szegénykultúrát. Ez a szegénykultúra jóval távolabb áll a többségi kultúrától, mint nem cigány változatai. Említettük már, hogy a modernkori szegények - bármennyire is így élik meg és kultúrájuk létreÍTOzásánál bármennyire is a középkorban valóban kiszakadó rétegek kulturális mintáiból építkeznek, - valójában soha nem estek ki a társadalom hálójából, csak - a társadalom átrendeződésének következményeként -annak legaljára kerültek. Ezzel szemben a cigányoknál egészen más a helyzet.

A cigányság soha nem szakadt ki a társadalomból, pont ellenkezőleg, kívül állt. Tömeges betagozódása csak az utóbbi 40-50 évben indult be. Ez a folyamat az elmúlt 5-6 évben leállt. Ennek következtében mára valós veszélynek tűnik, hogy többségük leszakad a társadalomról. Nem a most átstrukturálódó társadalom legaljára kerülésének veszélyéről van szó (hiszen többségük most is ott van), hanem arról, hogy újból kikerül belőle. Ha ez bekövetkezik, akkor valószínűleg egy - a társadalom egészével szembeni - rendkívül ellenséges, etnikai-szociális szubkultúra formáját fogja ölteni.

Sajnos történelmi visszatekintésre itt nincs módunk . Egy fontos mozzanatra mégis ki kell térnünk: a XV. sz.-tól több hullámba érkező cigány csoportok életmódja már nem pusztán kulturális, hanem civilizációs különbségeket jelentettek a többségi társadalom egészével szemben. (A „civilizáció" kifejezést itt csak annak a hatalmas különbségnek az érzékeltetésére használom, ami a cigányságot elválasztotta a többségtől. A cigányság ti. nem hozott létre önálló civilizációt, ellenkezőleg minden jel arra utal, hogy egy - számunkra és a cigány történelmi tudat számára is ismeretlen - civilizációkból ki- és elszakadt népcsoportokról van szó. Ugyanakkor történelmileg egyedi jelenség, hogy az Európába érkező népekkel ellentétben a cigányság egészen a XX. sz. közepéig sem nem integrálódik, sem nem olvad be. Ennek egyik oka kétségkívül éppen az önálló civilizáció hiánya, valószínű ugyanis, hogy társadalmi-gazdasági szervezettségének családi (vérségi) és ennek alapján egymástól is elkülönülő csoportokra bomlása tette lehetővé az asszimilálódási kényszer elkerülését. A XIX. sz. utolsó harmadában kerül sor tömeges letelepülésükre, ami egybeesik utolsó nagy magyarországi beáramlásukkal is. Ez a kor egyúttal a már tárgyalt kapitalizálódás és a nagybirtok állandósult strukturális válságának kora. Azaz ez a társadalmi átrétegződés és a modernkori szegénység kialakulásának időszaka.

A cigányok letelepülése igen sajátos. Ez elszigetelt, a falvaktól bizonyos távolságra fekvő zárt, eredeti vándorló közösségeik vérségi-családi (vagy annak felfogott) formációit megőrizve történik. Lakott területen kívüli, de azokhoz közeli telepeik önmagukban is jelzik: a társadalommal való érintkezések, (mint a megélhetés forrásai) továbbra is társadalmon kívülről zajlanak. Azzal, hogy vándorlásuk során kialakult közösségi struktúrájukat megőrizve, izolált településekre zsúfolódnak össze, ahelyett, hogy közelednének, valójában - rövidtávon mindenképpen - távolodnak a többségi kultúráktól. Társadalmon kívüli letelepülésükkel oly mértékben konzerválták belső viszonyaikat, hogy ez már önmagában is rendkívül erős gátjává vált a későbbi integrációs lehetőségeknek. Ilyen lehetőségek azonban éppenséggel nincsenek a láthatáron. Pont ellenkezőleg: a falvak eltartó képessége ijesztő mértékben csökken, száz és százezrek menekülnek el, többségük a tengeren túlra. Az általánossá vált nyomor mellett nem kell különösebb indokokat keresni arra, hogy a cigányság legális megélhetési lehetőségei miért szűkülnek be egyre jobban és kerülnek egyre távolabb a legitim megélhetési forrásoktól. Ez persze növeli a távolságot a társadalom és a cigányság között, egyre konfliktusosabbá válik a köztük lévő viszony, nő a kirekesztő típusú előítélet és cigányellenesség. Különösen a falusi szegényrétegek körében - akiknek mellesleg a rendkívül szűk keresztmetszetű munkaerő-piacon sokszor riválisai is. Csökken a kereslet a cigány kézmű- és háziipari termékek iránt, hiszen ezekre elsősorban a legszegényebb paraszti rétegek tartottak igényt. Ezért ezek a tevékenységek a letelepült cigányság körében rendkívül gyorsan „elfelejtődtek". A telepi életbe zárt befül-ledt tétlenség, a mindent szétziláló nyomor, a társadalommal és hatóságaival való állandó konfliktus válik - legalább 3-5 nemzedéknyi időre - meghatározó létformává a cigányság többsége számára. Nem árt emlékeztetni arra, hogy ez az időszak, amikor a falvakon belül a szegénysorok kezdenek szegregált telepi formát ölteni, illetve arra, hogy a majorsági stb. cseléd telepek, de városi telepek is ebben az időben válnak valódi szegény- és nyomortelepekké. Ezek a formációk, mint holmi végvárak, vagy ütköző zónák felfogják, és még mész-szebb nyomják a cigányságot a társadalom többi részétől. A későbbiek során azonban éppenséggel a kapu szerepét töltik be, amin keresztül a cigányok egyáltalán beléphetnek az integrációs folyamatokba.

Az 1940-es évek végén beinduló extenzív iparfejlesztés a falusi nem cigány szegényrétegeket, sőt a vidéki munkaképes rétegek jórészét is felszívja. A kiüresedett, és kellőképp lepusztult telepekre beáramlik a cigányság (sokszor kifejezetten adminisztratív kényszerrel). A cigányság tömeges méretekben betelepül a városokba és falvakba. Ez még akkor is igaz, ha a többségtől elkülönített telepekre költözik. Miközben a nagyiparba került nem cigány rétegek lassan megindulnak a szakmunkássá válás és az alsó közép-osztály státusza felé, a cigányság is belép a munkaerő-piac legaljára, elsősorban az építőipar és nehézipar szakképzetlen segédmunkásaiként. És többségük ott is marad, miután a modernizáció az olcsó, szakképzetlen munkaerő újratermelésén alapul. A nagyüzemi mezőgazdaság konszolidációja új - nem földművelői - munkalehetőségeket biztosít, éppen úgy, mint a falvak magánerős rekonstrukciója (infrastruktúra, új házak, stb.). A budapesti (még megmaradt) telepekre is - lassan, de biztosan betelepednek, majd túlsúlyra is jutnak. Ugyanez vonatkozik az ipari segédmunkások új típusú, ideiglenes, éjszakai szálláshelyeire, a munkásszállásokra. Az iparba való beáramlás mellett egyre erőteljesebben vonulnak be azokba a tevékenységi körökbe, amik eddig a hagyományos szegényrétegek megélhetési forrásai voltak, nevezetesen: az alkalmi és szezonális munkák területére. Fokozatosan kilépnek a telepekről - és részben saját erőből, részben állami támogatással kezdik a falvak régi házait (legalábbis egy részüket) megvenni, vagyis a falvak építkezései nemcsak munka, de új típusú lakó lehetőségeket is teremt. (Ezzel ellentétes folyamatok is zajlanak, az un. „cs" telepek létrehozásával.) A nagyvárosok és különösen Budapest lakásépítési koncepciói, melyek hagyják a városközpontokat lepusztulni és felújításuk helyett tömeglakások alvó-városait hozzák létre, nagymértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy a lakhatásra már alig alkalmas városközpontok bérházainak „hátsó" (komfort nélküli, félkomfortos) volt szegény lakásai nem maradnak üresen, hiszen van még egy réteg aki elfogadja ezeket lakhatási lehetőségként. Ezért szociálpolitikai megfontolásokból az egyre zsúfoltabb telepek cigány népességének utalják ki azokat. Végül a 70-es évek végén megindul beköltözésük a házgyári lakótelepekre is.
A fentebb ismertetett folyamatok önmagukban, pusztán külsődleges keretek és nem érzékeltetik a társadalmi átrétegeződés valóságos szereplői egymásnak feszüléseit, konfliktusait, a rétegkultúrák összeütközéseit, a benne élők viszonyainak megváltozását, vagy módosulását stb. Pedig a gazdasági átalakulások résztvevői saját kultúráik törvényszerűségeinek engedelmeskedve válnak e folyamatok szereplőivé, csak ennek alapján kerülnek egymással kapcsolatba és csak így hatnak egymásra. Minden kultúra saját értékeinek megtartására törekszik, ezért ezek a képződmények meglehetősen konzervatívak. A szegénység - és ezen belül különösen a cigány-szegénység - kultúrája kifejezetten merev, változásra nehezen hajlamos kultúra. (Ami elsősorban tartós kívülrekesztésének köszönhető.) Rigid öntörvényűségét azért hangsúlyozzuk, hogy érthetővé váljon a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás rendkívüli nehézsége. Mely nem csekély megpróbáltatást jelent a többségi környezet számára is. A cigányság, ahogy letelepedésekor is megőrizte közösségei belső struktúráit, úgy most, a telepekről való kiáramlásánál is megtartotta a telepi kultúra sajátosságait. Ezért történhet meg, hogy ahol kellő sűrűséggel van jelen, azonnal telepi vagy ahhoz hasonló viszonyokat teremt. Márpedig ez szinte mindig bekövetkezik, hála a szegénykultúra (főleg annak cigány változata) egyik sajátosságának, ti. annak, hogy újonnan szerzett lakóhelyét és környezetét hídfőállásnak tekinti és igen hamar rokonsága nagy része is betelepül az adott lakásba. Az így létrejött lakáson belüli mérhetetlen zsúfoltság újabb kirajzás forrása lesz, annál is inkább, mert telepi módon használja lakását és környezetét. Azaz magántevékenysége és élete nem lakáson belül zajlik, hanem belakja, és életterébe vonja a környezet (általa szabadnak érzékelt) összes terét. A lepusztult városrészek és a telepi kultúra találkozásának eredménye az egész városnegyedekre kiterjedő szegénynegyedek létrejötte. A társadalmat valósággal sokkolja a telepekről kiszabadult telepi kultúrával való kényszerű, mindennapi együttélés. Aki teheti, menekül. Ez felgyorsítja a tárgyalt folyamatokat. Azzal, hogy az ide települtek többsége munkanélkülivé vált, és társadalmi kapcsolatai beszűkültek, megélhetési formái elkanyarodnak a szokványostól, a városrész gettósodóit slummá válik. És, mint a nyugati nagyvárosok fejlődése is mutatja: ez a jövő.

A szegénylét és kultúra magatartásformái

Az alábbiakban elsősorban a telepi kultúra néhány magatartást formáló sajátosságával foglalkozunk, ezen belül is annak főleg a cigány-szegény formációival. Ismételten szeretnék figyelmeztetni arra, hogy tárgyalásmódunk a továbbiakban is erőteljesen sematizált jellegű lesz.

Munka

A századforduló körül vált általánossá, hogy a szegényrétegek férfi és nő tagjai hosszú időre különválnak egymástól, azért, hogy családjaik valahogy megélhessenek. Ez az a korszak, amikor férfiak - főleg saját szűkebb falusi közösségeikből - vállalkozói munkacsoportokká válva az ország legkülönbözőbb helyein keresnek munkát, miközben a nők otthon próbálnak munkaalkalomhoz jutni, illetve a gyerekeket eltartani. A föld hiánya miatt amúgy is széthulló - munkamegosztás szerint hierarchizált - nagycsalád végképp darabjaira hullik, a nők és férfiak szerepe alapvetően megváltozik a férfiak tartós távolléte miatt, a nők és a női rokonság - sokszor egymást segítve - neveli a gyerekeket, miközben nagyrészt el is tartja őket. Telepi körülmények között a különböző generációkhoz tartozó rokon és nem rokon telepi nők közös gyereknevelési tendenciái erősödnek. A nők válnak a család fenntartóivá és a háztartás (mint családi gazdálkodás) meghatározóivá. A szegények sajátos munkavállalási kényszerei, hogy ti. ők mennek a munka után, valamint az ehhez alkalmazkodó családmodell teszi lehetővé a későbbi ingázást és a munkásszállói lét elfogadását.

A cigányságnál - bár később a fejlődés részben hasonló - a kezdet alapvetően más és ez a későbbiekre is rányomja bélyegét. A még le nem települt cigányok sajátos vérségi (vagy annak értelmezett, egyenes és oldalági rokonok szoros kötelékébe) szerveződő közösségei, egymással is rivalizálva, különböző házi és kézműipari tevékenységekre specializálva, családi szerveződésként végzik szolgáltatás jellegű munkáikat, amikor erre lehetőségük adódik. E munkák természetéből adódóan férfiak és nők közösen, vagy egymást kisegítve végzik azokat, miután ezek javító-szolgáltató tevékenységek, illetve késztermékek, vagy éppenséggel rendelésre készülnek. E munkák egyúttal kereskedői, cseretevékenységek is. Ezekből önmagában soha sem lehetett megélni, ezért egyéb olyan tevékenységek egészítik ki, melyek az adott paraszti közösségek aktuális igényeként jelentkeznek, vagy amit azok még elviselnek. A cigányok megélhetési stratégiája tehát bonyolult, egymással párhuzamosan futó különböző tevékenységek komplexitásán nyugszik, aminek középpontjában a mindenkori aktuális igények és lehetőségek gyors felmérése, kielégítése vagy kihasználása áll. A vérségi alapon szerveződő vándorló cigány közösségek egyúttal családi vállalkozások is. Letelepedésük kevésbé, lakott területen lévő telepre kerülésük azonban már lazítják e kereteket (a telepekre különböző cigányközösségek költöznek, így különböző vérségi szerveződések alkotják a telepet), hatásuk ma sem lebecsülendő, különösen az anyagiak és a megélhetési tevékenységek körében.

Az, hogy a különböző munkák maguk is időleges jellegűek, alku tárgyai vagy éppen hónapokig semmiféle munkára nincs lehetőség, az anyagi stabilitás teljes hiánya mellett, állandó készültségi állapotot és a megélhetési lehetőségek utáni állandó lázas kutatást eredményez. Ez azonban nem csak a meglévő munkaalkalmak utáni hajszát, de az ezzel járó feszültségek tartós jelenlétét is állandósítja, azaz pszichésen is instabil helyzetet rögzít. A stabil munkahely hiánya (ami mára megint tömegessé vált) az emberek mindennapi időbeosztását is alapvetően másként strukturálja, mint a rendszeres tevékenységek. Ez utóbbi alapján a napi időbeosztás tervezhető és jól körülhatárolt szakaszokra oszlik. A szegények sajátos viszonyban vannak az idővel, miután mindennapi életükben az alig strukturált, összefolynak a különböző nap és időszakok, ez a magyarázata annak is, hogy saját élettörténetük kronologikus szakaszolását sem tartják túl fontosnak, illetve általában összekeverik vagy nem emlékeznek azok pontos időpontjaira.
Családi gazdálkodás (háztartás)

Miután az elemi szükségletek rendszeres kielégítése nincs biztosítva, a szegény háztartás tipikus hiánygazdálkodás. Legalább ennyire jellemző, hogy ha az elemi szükségletek kielégítésére folyamatosan lehetőség is nyílik, akkor annak minősége és mennyisége jóval alacsonyabb szintű, mint a többségé. Ez nemcsak igénytelenebb fogyasztási szokásokat jelent, de a szükségletek beszűkülését és/vagy erőteljes módosulásukat az átlagoshoz képest. Pl. az elvárhatónál alacsonyabb minőségű és mennyiségű élelem tartós kielégületlenség-gel és feszültséggel jár, aminek levezetésére különböző szokások szükségletként rögzülnek, ilyen az időnkénti mértéktelen alkoholfogyasztás, a mértéktelen evés vagy a mértéktelen költekezés. Ez azonban az elemi szükségletek tartós hiányához vezet. A megélhetéshez szükséges egyéb költségek jó része jelentőségét veszti, hiszen az egyszerűen nem a megélhetéshez szükséges költségként értelmeződik. (Ezt könnyű belátni, ti. ha valakinek állandó éhségérzetét kell valahogyan csillapítani, annak a lakbér, vagy a villanyszámla nem jelentkezik megélhetési költségként. Viszont a mértéktelen alkoholfogyasztás, az időnkénti jóllakáson túli evés, vagy egyéb túlköltekezés - feszültségoldó hatása miatt - elemi szükségletként jelentkezik, hiszen e nélkül nem lehet az adott hiányokat tartósan elviselni). A nélkülözés és az ezt kompenzáló - a pénzhez jutási alkalmakkor azonnal bekövetkező - túlköltekezés, a szűkségletek azonnali kielégítése és utána újra a nélkülözés adja a kultúra, rendkívül erősen rögzült, háztartási szokásainak alapját. Ez teszi lehetetlenné a tartalékok képzését, a felhalmozást és a háztartáson belüli tudatos tervezést, azaz a pillanaton túli jövőre (akármilyen közeli jövőre) szóló gazdálkodás alapjainak megteremtését, a szükségletek elhalasztásának képességét. Az anyagi eszközök az anyagi javakhoz képest elértéktelenednek. A pénznek, mint a háztartás folyamatos stabilitását fenntartó eszköznek nincs szerepe (értéke). A gazdálkodásnak ez a sajátossága oly erősen rögzül, hogy igen magas anyagi szint mellett is megakadályozhatja a szegénykultúrából való kilépést. A kultúrában nem, vagy csak nagyon gyenge hatásfokon alakul ki a szükségletek (és most nem a primer szükségletekről van szó) azonnali kielégülésre törő késztetéseinek szociális gátlása. Az igény kielégítése annyira nincs gátlás alatt, hogy sokszor nemcsak a napi étkezést veszélyezteti, de szó nélkül áthághatja a törvényes kereteket is. A fogyasztói magatartás, (ami az egész társadalom általános értékeként tételeződik) a szegénykultúrában önmaga ellentétébe csap át, mert a megszerzett drága presztízs javakon előbb-utóbb túl kell adni, hogy legyen mit enni. Ráadásul a gazdálkodásnak ez a tartalékokat nem képző, a közeljövővel nem számoló, de - ha mód van rá - a magasabb fogyasztói igényeket mérlegelés nélkül azonnal kielégítő magatartásforma az, ami a társadalom többségét leginkább irritálja.

Stabil, hosszútávra tervezhető megélhetési források (pl. állandó munkahely) megléte nélkül ez a rendkívül merev szokás és magatartásforma eleve nem számolható fel. Stabil és elégséges források megléte esetén is hosszadalmas folyamatok, állandó küzdelmek eredményeként lehet csak kilépni ebből az ördögi körből, így is fennáll az állandó visszaesés veszélye. Azért is olyan aggasztó a szegények tömeges munkanélkülivé válása, mert ez nemcsak stabilizálódási törekvéseik elakadását jelenti, hanem e törekvések kudarcát is. Ez a kudarcélmény felerősíti a hiábavalóság érzetét, ami - mint egy a frusztráció önigazolásaképp - elkeseredettebb és féktelenebb formában szüli újjá az eredeti gazdálkodási modellt - amitől ráadásul még igazán meg sem szabadultak.
Tárgyi környezet

Az embert közvetlenül körülvevő tárgyak, a lakás és tágabb környezetének struktúrája, állapota és minősége mind hordozói és megtestesítői egy-egy életminőségnek, ugyanakkor nagymértékben alakítói is annak. A tárgyi környezet elválaszthatatlan a benne élőktől, a kettő szerves kölcsönhatásban áll egymással. A tárgyakat és környezetét az ember ti. használja, hogy hogyan használja, az függ az ezekben megtestesült kulturális színvonaltól. Használatuk nem tetszőleges, hiszen e tárgyak egymással funkcionális egységben vannak, így funkció szerinti használatuk nem más, mint az adott kultúra gyakorlati elsajátítása. A tárgyak és környezetük strukturáltak is, ezáltal behatárolják és szabályozzák a bennük élők életmódját, sőt pszichés kondícióit is. A tárgyi környezet értékek és igényszintek megjelenítői, használatuk pedig az adott értékek elsajátításának szocializációs mechanizmusai közé tartozik. Nemcsak kikövetel és meghatároz bizonyos ismereteket, gazdálkodási (háztartási), azaz megélhetési stratégiákat, nemcsak esztétikai és intellektuális értékek és folyamatok alakítója, de a benne élők egymás közötti viszonyainak (kapcsolatainak) tere és ezáltal meghatározója is, ezért erőteljes személyiségformáló hatása van.

A szegénykultúrában élők tárgyi és környezeti világa a mások által már elhasznált tárgyak és környezetek világa, jobbik esetben egy tudatosan, az átlag alatti szükségletekre tervezett környezet. A cigánytelepek többsége azonban még ennél is szegényebb tárgyi környezetet jelent. Nevezetesen: a más szegény rétegek által már elhasznált, redukált szükségletekre tervezett környezetet. Egy (el-) használt tárgy nemcsak azt jelenti, hogy pl. még ülni lehet benne, de kárpitja már szakadt, rugói kijárnak és egyik lába törött (mondjuk egy fotel), hanem azt is - és elsősorban azt -, hogy a benne megtestesült kulturális értékek és funkciók már eltűntek belőle (ti. mások már elhasználták azokat). Ezért más lesz a funkciója és másképp is használják. (Végül is egy barokk fotelnak nem az a funkciója, hogy legyen valami ülőalkalmatosság, a lomtalanításkor kidobott ötvenes évekbeli, fióktalan konyhaasztal mellett.)

A romos környezet, a sokszor egy szobába összezsúfolt több generációt szolgáló szedett-vedett (és még így is hiányos) berendezési tárgyak, a mások által levetett, használt ruhák, a hulladékoknak ez a halmaza öntörvényű rendszerré szilárdul, amely szinte csapdaként tartja fogva a benne élőket. A környezetben és tárgyakban testet öltött szétmállott, értékét és funkcióját vesztett, valaha valamilyen kultúrákat képviselő tárgyi világ lesz a szegénykultúra tárgyi kultúrája. Eme öngerjesztő rendszer mozgatója a magát egyre szélsőségesebb formában újrateremtő káosz. Hihetetlen energiák pazarlódnak el és futnak zátonyra, hogy e káoszon úrrá legyenek: a rendcsinálásnak, a takarításnak, a mosásnak és egyáltalán a tisztaságra törekvésnek nincs semmi látható eredménye. A hiábavaló küzdelem, az elfásult beletörődés sajátos alkalmazkodást eredményez: igen magas lesz a tűrési küszöb a káosszal (rendetlenséggel) szemben, sajátos destruktív viszonyt alakít ki minden környezettel, amivel kapcsolatba kerül, mintegy saját tárgyi környezetének színvonalára formálja azt. A hihetetlenül ingerszegény környezet a mentális kézségek és képességek kifejlődésének ugyanúgy gátjává válik, mint ahogy az érzelmek elsivárosodásának is forrása. Ezek a tárgyak nemcsak a mindennapi élethez szükséges eszközök, de annak megkeserítői is, ellenségek, mert csak ezek között lehet élni, de nem lehet rajtuk úrrá lenni. Ezért indulatokat és agressziót gerjesztnek, mely nagy része az emberi kapcsolatokra tevődik át. A szegénykultúra tárgyi környezete tehát az instabilitás egyik legszembetűnőbb megjelenítője és a szegénykultúra legeltitkolhatatlanabb sajátossága - egész egyszerűen, azért, mert látszik.
Iskola - az ismeretek megszerzésének középosztálybeli modellje

Az iskola a tudást (ismereteket) igen bonyolult, egymástól elválaszthatatlan társadalmi értékek, és elvárás-rendszerek formájában közvetíti, vagyis elsősorban nem közvetlen ismereteket, hanem kulturális mintákat közvetít, azokra támaszkodik, illetve e mintákat - konkrét ismeretek átadásán és elsajátíttatásán keresztül - megerősíti. Az információk (ismeretek) átadása és elsajátítása egységes kommunikációs rendszert feltételez, ahol az iskola és a gyerekek ugyanazt a „nyelvet beszélik", csak az egyik még „alapfokon", míg a másiknak éppen az a funkciója, hogy ezt „közép és felsőfokúvá" tegye. Egy (részben) más típusú kultúra kommunikációs rendszere is más. Ezáltal a középosztályok számára értelmezhető és elsajátítható információk (kulturális javak), mások számára vagy hozzáférhetetlenné, vagy részlegesen hozzáférhetővé, vagy csak kényszerű alkalmazkodás révén válhatnak hozzáférhetőkké.

Ha csak nagyon röviden is, de áttekintjük, hogy mi az az elvárásrendszer, amit az iskola közös és elemi követelményként támaszt mindenkivel szemben, aki 6-7 éves korában a falai közé kerül, akkor arra is fény derül, hogy a jelenlegi oktatási struktúra miért képes nagy biztonsággal - függetlenül a pedagógusok jó vagy rosszindulatától - szinte az első héten (de a harmadik osztályig mindenképpen) a cigánytelepekről jött gyerekeket selejtként leírni.

Az iskola elvárja, hogy a gyerekek olyan, belsővé vált mechanizmusokkal rendelkezzen, amelyek, ha még csak elemi szinten is, de már képesek a belső késztetések ellenőrzésére és részben szabályozására, mi több; ez a szabályozás az iskolai követelményeknek megfelelő módon történjen. Vagyis elvárja, hogy a gyerek képes legyen belső késztetéseit (szükségleteit), bizonyos meghatározott cél érdekében elnyomni (elhalasztani). Követelményként tételezi a tudás megszerzésére irányuló motiváltságot, melyet az önkontroll mellett a teljesítmény legfőbb hajtóerejeként aposztrofál. Ezeknek meglétét, vagy hiányát - még mielőtt a tudás egyetlen morzsáját is megkísérelné átadni - felméri, és ennek alapján azonnal szelektál. Amit az iskola alapként a gyerektől (pontosabban kulturális hátterétől, a szülőktől) elvár, és amire egyáltalán építeni hajlandó, az nem pusztán egy gyerek első 6-7 éve, de az emberi élet legnagyobb kulturális befektetésének kora is. (A szocializációs folyamat legdöntőbb szakasza.)

Ezek a belsővé váló szabályozó mechanizmusok, mint a tudatos és célirányos önkontroll eszközei a viselkedés szintjén, mint fegyelem és fegyelmezettség objektiválódnak, ezáltal azonnal mérhetőek is. De mi kell ahhoz, hogy valaki fegyelmezetté váljon? Először is stabilitás, másodszor egy követelményrendszer következetes (vagyis s stabilitásra épülő kiegyensúlyozott és rendszerességet igénylő) elsajátíttatása, ami a tiltás és engedés, a jutalmazás és büntetés (szeretet és szeretet megvonás) érzelmi egyensúlyán alapul. A követelményrendszer nem más, mint az adott kultúra értékeinek és normáinak összessége, normatív jellegüket éppen a fegyelmezés mechanizmusain keresztül nyerik el. Az iskolában megkövetelt fegyelem, tehát aminek hiányában az nem tud (egy idő után nem is hajlandó) lexikális ismereteket közvetíteni, alapvetően kultúraspecifikus követelmény, amit a szegénykultúrából jött gyerekek többsége nem tud teljesíteni, hiszen magát az elvárást sem tudja igazán értelmezni, hát még eleget tenni annak.

A tudás megszerzésére irányuló motiváltság elvárása olyan attitűdök meglétét feltételezi, melyek értékként és a jövendőbeli élet megalapozásához szükséges nélkülözhetetlen eszköznek tekintik a tudás és műveltség megszerzését. Az iskola ezt már kialakított és oly erős belsővé tett hajtóerőként kezeli, hogy természetes alapkövetelménynek tartja: önkorlátozó erőként működjön a tudás megszerzésének érdekében. Saját túlszabályozó rendszerének legitimitását is erre építi és ezért tarja „jogszerűnek", hogy e motiváltság hiányát büntesse. ("Nem figyelt. Megintem".) De mitől válik a tudás egy kultúrán belül értékké? Nyilvánvalóan attól, ha az a megélhetés forrásává válik: ebből a szempontból nézve azonban minden megélhetéshez szükséges ismeret tudás, és korántsem biztos, hogy ezt az iskolában lehet, vagy kell elsajátítani. Valójában a társadalom többsége számára a tudás egy speciális eszközökkel elsajátítható, speciálisan strukturált ismeretek komplexumaként értelmeződik. Ez az írásbeliség által megszerezhető, az adott kor szerint szükségesnek minősített, műveltség. Ennekjoka, általános és speciális tartalma lesz a megélhetés forrása, de úgy, hogy jórészt strukturálja az ember mindennapi életét és a megélhetés milyenségét is. Vagyis szokássá, magatartás - és gondolkodásmóddá, valamint életvitellé válik. Ezáltal - szocializáció útján - kulturálisan átörökíthető. (Egy szakmunkás és egy orvos életvitelének struktúrája, megélhetésének milyensége más és más, de megélhetésük forrása azonos - csak különböző fokú - általános és speciális műveltségük lesz.) A többség tehát a műveltség értékként való elfogadására és annak megszerzésére szocializálja gyermekeit. Ebből a folyamatból három mozzanatot emelnék ki:
1./ az írásbeliségre, mint a műveltség megszerzésének eszközére történő szocializáció. A gyerek még nem tud írni-olvasni, de már megtanulja, hogy a környező világ, ami annyira érdekli, ha már fog tudni olvasni, kérdezés nélkül, önállóan is beazonosítható lesz számára. Megtanulja, hogy aminek neve van, annak szóképe is van, végül de nem utolsó sorban: érzelmi életét és fantáziáját megragadó történetek (mesék) stb. felolvasása közben megtanulja, hogy mindezt annyiszor élheti át, ahányszor csak akarja, ha már megtanult olvasni. Ehhez azonban a szülőknek is kell tudni írni-olvasni.
2./ a műveltség a szocializációs folyamatban azért is fogalmazódik meg értékként, mert ez (ti. a szüló'k által birtokolt műveltség) nyújtja a gyerek számára azokat a stabil anyagi kereteket, melyek között a családon belül él. Ezért evidenciaként jelenik meg, hogy biztonsága és élete szoros kapcsolatban áll, nem pusztán a szüló'k munkájával, hanem a munkát meghatározó általános és szakismereteivel, azaz műveltségi szintjükkel.
3./ a műveltség megszerzésére irányuló motiváltság kialakítása egyúttal a jövőre irányultságot is értékként fogadtatja el és egymással összekapcsolódva válik belső személyiségformáló tényezővé.

A ”megszerzés" (és nem akárminek, hanem a műveltségnek a megszerzése), mint hajtóerő az alapja annak a teljesítmény orientáltságnak, amit az iskola az első perctől elvár, hiszen mostantól fogva ő fogja nyújtani azokat a szellemi javakat (persze csak részben, és ha képes még rá), amelyek a jövőben majd a mindennapi szükségletek kielégítésének lehetőségét fogják adni. De nemcsak nyújtja, hanem elsajátításukat meg is követeli, a teljesítményt méri és ennek alapján el is dönti, kinek mennyi jusson a társadalom rendelkezésére álló szellemi javakból.

A mindennapi túlélésért folyó állandó küzdelem, ahol mindig csak „ma" van, ahol reggel még nem tudom mit eszek este, vagy másnap reggel, ahol nincs jövő, csak jelen, ott minden olyan ismeret és tudás, ami nem a pillanatnyi túlélést szolgálja, a műveltség társadalmilag minimumként elfogadott foka sem jelenhet meg értékként. Sőt, megszerzésére tett erőfeszítések még veszélyeztetik is a napi fennmaradás esélyeit, hiszen ezek az erőfeszítések a távoli jövőben megtérülő és hasznot hajtó javak megszerzésére irányulnak, ami elvonja az embert a napi megélhetést biztosító tevékenységétől. (Ez a gyerekekre is vonatkozik, hiszen aktív szerepük van a megélhetésért folyó küzdelemben. Nemcsak azzal, hogy az idősebb gyerekek tehermentesítik a felnőtteket, és át kell vállalniuk a kisebbek felügyeletét stb., de aktívan is közre kell működniük a javak megszerzésében.) A műveltség ráadásul olyan (részben) önépítkező rendszer, ami saját maga teremti meg a megszerzésére irányuló további igényeket. Ezzel szemben a legszegényebb cigány rétegek még azokkal az eszközökkel sem rendelkeznek (vagy csak rendkívül csökevényes nyomaival), ami által az ilyen típusú ismeretek egyáltalán közvetíthetődnének.

Ezen hiányok közül a legsúlyosabb az írni-olvasni tudás hiánya, így már az írásbeliség befogadására történő szocializáció sem történik meg. Az a hihetetlen kulturális távolság, amivel ezek a gyerekek az iskolába érkeznek, nem attól olyan nagy, hogy konkrét ismereteik jóval alacsonyabb szintűek az átlagnál (persze ez is igaz), hanem attól, hogy szinte semmilyen módon síncsenek szocializálva a műveltség befogadására, ezáltal azokkal a személyiségjegyekkel és magatartás készletekkel sem rendelkeznek, amit az iskola előfeltételként megkövetel.
Nehezen átélhető az az idegenség érzés, az az ismeretlen és kegyetlen világ által okozott szorongás - amely természetes módon azonnal agresszióba csap át -, ami ezeknek a gyerekeknek alapélménye és egész iskolai létükhöz való viszonyuk, de ezáltal a műveltség elsajátításához való viszonyuknak is meghatározója lesz. (Ezt erősíti, hogy szüleik tapasztalatai és ellenséges-szorongásos érzelmeik annak idején ezzel megegyezők voltak.) Megjegyzem: nincs az a többséghez tartozó ép érzékű gyerek, aki ebben az iskolarendszerben ne élné át ugyanezt. Viszont - a közös alapok miatt - viszonylag gyorsan tud alkalmazkodni. Maga az iskola is ad egy átlagos alkalmazkodási időt, de nem számol az általunk tárgyalt rétegekből jött gyerekek elképzelhetetlen terhekkel járó alkalmazkodási nehézségeivel, és főleg nem számol azzal, hogy ez nem pusztán alkalmazkodás, hanem egy számukra merőben idegen értékrend elsajátítási folyamata. Mindemellett kellene a lexikális tudás elsajátításának követelményét is teljesíteniük. Mire sikerül megtanulniuk - úgy-ahogy - az iskola által 6 éves korban elvárt magatartás-viselkedés szabályokat, azaz, amikor első osztályba „léphetnének", a többség már V-VI..- osztályba „lépett", így az iskola az analfabétizmus konzerválójává válik, egyúttal (miután a szegénykultúra egyetlen értékét sem fogadja el, sőt zavaró tényezőként kezeli) a műveltség megszerzése iránt eddig csak közömbös gyereknél, az állandó kudarc és megszégyenítés miatt, kifejezetten elutasító és ellenséges attitűdöket alakít ki a műveltséggel és ezáltal a többségi társadalommal szemben.

A felzárkóztatásnak mindazonáltal vannak esélyei, ha: l./ az óvodában kezdődik, ha: 2./ elsősorban a műveltség befogadásának szocializációját segíti elő, azt ugyanolyan tanulási teljesítményként értékeli és jutalmazza, mint a lexikális tudásét, ha: 3./ az idegenség érzetet oldandó - a szegénykultúra néhány elemét értékként beemeli az „ oktatási folyamatba" (pl. a gyerek jóval nagyobb fokú önállóságát, vagy családban betöltött kisegítő funkcióit, vagy egyáltalán: nagyobb élettapasztalatát, stb.), ha: 4./ a cigányság még ma is élő és funkcióval bíró népi kultúráját beemeli didaktikai eszköztárába, amivel nemcsak sikerélményt nyújthat, de a cigány identitás-tudat erősítése mellett a többség előítéleteit is oldhatja, ráadásul érzelmileg motiválhat a lexikális tudás elsajátítására.

És végül, ha az iskola jobban megismeri a szegénykultúra sajátosságait, nagyobb toleranciával közeledik az onnan érkező gyerekek felé, és nem mond le róluk.

Gyukits György - Ürmös Andor-
Csoboth Csilla - Purebl György:

FIATAL ROMA NŐK VÉLEMÉNYE EGÉSZSÉGI
ÁLLAPOTUKRÓL ÉS EGÉSZSÉGÜGYI
ELLÁTÁSUKRÓL
(rövidített tanulmány 2000.)

A tanulmányban a fiatal roma nőknek egészségi állapotukkal, és egészségügyi ellátásukkal kapcsolatos kérdésekre adott válaszait hasonlítottuk össze a fiatal nem roma nőkével. A vizsgálat alapját a 18 és 24 éves korcsoportba tartozó nők közül kiválasztott 1599 fős országos reprezentativitásit minta képezte, amelynek 4,3%-a vallotta magát romának. Egészségi állapotuk szubjektív megítélésében nincs jelentős különbség a roma és a nem roma megkérdezettek között. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés tekintetében sincsenek hátrányban a megkérdezett roma nők. A Beck féle depresszió skálán a roma és nem roma nők között mért különbség szignifikáns. A roma nők sokkal kedvezőtlenebb értékeit a romák rossz szociális helyzetével, illetve az ezzel való szembesülésükkel magyarázzuk. A legjelentősebb különbségeket a roma és nem roma megkérdezettek között a prevenció mutatóinál tapasztaltuk. A prevenció minden értéke tekintetében a romák vannak rosszabb helyzetben, és az összes közül a tüdőszűrés kérdése tűnik a legaggasztóbbnak, mivel szociálisan többszörösen hátrányos helyzetű etnikai csoportról van szó, amely a tbc-és más fertőzésnek sokkal inkább ki van téve.

Néhány megjegyzés a kutatásról és annak módszeréről

A15 és 24 év közötti roma nőkre vonatkozó adatokat a SOTE Magatartástudományi Intézete által 1998-ban végzett országos reprezentativitása vizsgálatból nyertük, ezáltal lehetőségünk nyílt arra, hogy a romák adatait a nem romák adataival összevessük, így láthatóvá válik a különbség a két csoport között.
A felmérés mintáját a BKE statisztikai Tanszéke állította össze. A rétegzett mintavételt un. többlépcsős mintavétellel kombinálták: az első lépcsőben a mintába kerülő településeket, majd a másodikban - a mintába került településeken belül - a lakóhelyet választották ki. Ezután újabb mintavétel következett, amely a nemre, korra, foglalkozásra vonatkozott. A kérdezőbiztos a kijelölt címen egy személy adatait vette fel.
Az etnikai csoport kategóriába a megkérdezettek önmagukat sorolták be. Ennek megfelelően azokat tekintették romáknak, akik a kérdőív kitöltése során cigánynak vallották magukat.
Az 1599 fős országos reprezentatív mintának 11,4 százalékában adtak a megkérdezettek igenlő választ arra a kérdésre, hogy valamilyen etnikai csoportba tartozónak vallja-e magát. A minta 4,3%-a sorolta magát a cigány kategóriába. Ez az érték azonos nagyságrendű a Kemény által végzett országos reprezentativitású felmérés alapján becsült lakosságon belüli 4,5%-os roma aránnyal (Havas - Kemény, 1995).
Az adatok feldolgozása során kénytelenek voltunk bizonyos változókat összevonni a magukat romának valló nők kis esetszáma miatt, így például az eredeti kérdőívben a tüdőszűrésen való megjelenést sokkal részletesebben kérdezték, de mi csak azt vizsgáljuk, volt-e egyáltalán a válaszadó életében már tüdőszűrésen. Azonban a kapott eredmények így is kevéssé megbízhatóak, messzemenő következtetések levonására nem alkalmasak. Az adatok közzétételével a probléma súlyosságára való figyelem felkelése a célunk. Az elemzés során a 0,05-ös szignifikancia szintet választottuk.
A kutatási eredmények értékelése

1. A szociális helyzet
Az orvos-szociológia szakirodalma szerint a szociális helyzet sokféleképpen gyakorolhat befolyást az egészségi állapotra és az egészségügyi ellátás igénybevételére (Blane, 1991), ezért - ha csak nagy vonalakban is - ki kell térnünk erre a kérdéskörre. A megkérdezettek szociális viszonyait az iskolai végzettséggel, a foglalkoztatottsági adatokkal, valamint az alapvető fogyasztási cikkekhez való hozzájutás esélyeivel fogjuk jellemzi.

Iskolai végzettség tekintetében a mintába került és magát romának tartó nők 10,3%-a kevesebb, mint nyolc osztályt végzett, 42,6%-uk elvégezte az általános iskolát, 32,4%-uk a szakmunkás képzőt és csupán 14,7%-uk van kö-

1. Ábra A mintába került romák százalékos iskolai végzettségi mutatói viszonyítva a mintában lévő nem romák azonos adataival.

zépfokú végzettsége. Felső fokú képesítést a roma válaszadók közül senki sem szerzett. A romák iskolázottsági mutatói tehát rendkívül kedvezőtlenek, ez különösen akkor válik szemléletessé, amikor ezt a mintában lévő nem romák adataihoz viszonyítjuk (1. ábra). A mintában szereplő romák iskolai végzettségében tapasztalt különbség a nem romákéhoz képest szignifikáns a khi-négyzet próba lapján.

Kedvezőbbnek tűnik a helyzet, ha a megkérdezett roma nők iskolázottsági mutatóit szüleikéhez viszonyítjuk, így például az anyáknak még 33,3%-a nem végezte el a nyolc általánost, ez azt jelenti, hogy a két generáció között harmadára csökkent az általános iskolát el nem végzők aránya.
A foglalkoztatási adatok tekintetében a következő eredményeket kaptuk: a roma nőknek jelenleg 20,6%-a dolgozik, javarészt szak- vagy szakképzetlen munkásként. A kvalifikáltabb munkalehetőségek közül minden bizonnyal alacsony iskolai végzettségük miatt szorulnak ki. Ugyanez az arány a nem roma nők esetében 56,1%, ez több mint két és félszeres különbséget jelent.

A mintában szereplő nem dolgozó roma nők 78,4%-a háztartásbeli, illetve Gyesen vagy Gyeden van, míg a nem roma nők esetében ugyanez az arány csupán 56,6%. A felvételire készülő és a munkanélküli változókat összevontuk - ez az összevonásból származó arányszám a nem roma nőknél 43,4%. Jellemző a roma nők hátrányos helyzetére, hogy közülük senki sem készül felvételire, a munkanélküliek aránya pedig a roma nők körében 21,6%. A roma nők között a khi-négyzet próba alapján szignifikánsan kisebb a munkanélküli arány mint a nem roma nők körében. Ez az eredmény minden bizonnyal a roma nők fiatalabb életkorban történő nagyobb arányú gyermek vállalásával magyarázható. (2. ábra)


2. ábra A „jelenleg miért nem dolgozol?" kérdésre adott válaszok.

A roma nők 42,4%-a válaszolt igennel a következő kijelentésre, „olyan kevés a családod jövedelme, hogy az élethez alapvetően szükséges cikkeket sem tudód megvásárolni?", míg a nem romák közül csak 26,7% válaszolt igennel. A különbség több mint másfélszeres, és ugyancsak jól reprezentálja a romák hátrányos helyzetét.

A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a megkérdezett fiatal roma nők mind az iskolai végzettség, mind a foglalkoztatottság tekintetében rendkívül kedvezőtlen körülmények között vannak. A fogyasztás vonatkozásában pedig közel minden második megkérdezett roma nem képes az alapvető fogyasztási cikkeket megvásárolni, azaz nyomorog.

2. Az egészségi állapot szubjektív megítélése
A kutatás során az egészségi állapottal kapcsolatban különböző kérdéseket tettek fel, az alábbiakban ezeknek az eredményeit ismertetjük. Először arra voltunk kíváncsiak, hogy a válaszadók általánosságban milyennek ítélik egészségi állapotukat. A megkérdezettek egészségi állapotukat egy ötfokú skálán értékelték. A roma nők 31,3%-a, míg a nem romák 29.9%-a minősítette általános egészségi állapotát közepesnek, és a romák 52,2%-a elég jónak, míg a nem romáknál ez az érték 54.0%. Tehát a roma és nem roma nők többsége elég hasonlóan ítéli meg saját egészségi állapotát, hiszen a fenti két - a közepes és az ennél valamivel jobb - kategóriába sorolja magát a romák 83,6%-a, és a nem romák 83,9%-a.

A megkérdezettek egészségi állapotának egy másik indikátora, hogy milyen gyakorisággal fordulnak elő körükben huzamosabb ideig tartó betegségek. Az egy hónapnál hosszabb ideig tartó betegségek előfordulását a roma nők 15,2%-a, míg a nem roma nők 18,8%-a említi (3. ábra). Egy hétnél hosszabb ideig tartó fekvő beteg volt a romák 5,9%-a míg a nem roma nők 9,9%-a (4. ábra). A fenti adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a fiatal korcsoportba tartozó roma nők esetében ritkábban fordulnak elő a hosszabb ideig tartó megbetegedések, azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a fenti adatok

3. ábra Az egy hónapnál hosszabb ideig tartó megbetegedést említők százalékos 0aránya etnikai hovatartozás szerint csoportosítva

betegmagatartást is tükrözhetnek, mivel könnyen lehetséges, hogy az átlagosnál alacsonyabb iskolai végzettségű roma nők bizonyos tüneteket nem tekintenek betegségre utaló jelnek, vagy nem tekintenek olyas súlyú betegségnek, amellyel orvoshoz kellene fordulniuk.

4. ábra Az egy hétnél hosszabb fekvőbetegségről beszámolók mintán belüli aránya az etnikai hovatartozás szerint csoportosítva


A mintában szereplőket arról is megkérdezték, hogy jelenleg milyen egészségügyi panaszaik vannak. Az 1. táblázatban az egyes egészségügyi problémák említettségének gyakoriság láthatjuk problématípusonkénti bontásban.


Tünetek és panaszokRomaNem roma
Fejfájás50,8%45,3%
Fáradékonyság59,4%59,4%
Étvágytalanság30,5%15,6%
Fogfájás27,6%20,4%
Erős menstruációs görcsök25,9%32,1%
Gyomorpanaszok22,8%28,9%
Gyakori hasmenés5,3%6,6%
Székrekedésre való hajlam17,9%24,9%
Izületi fájdalom10,7%24,4%
Végtag fájdalmak23,2%26,8%
Gyakori megfázás38,6%32,1%
Gerincferdülés10,7%19,5%

1. táblázat A megkérdezettek egészségi állapotukkal kapcsolatos gyakoribb panaszainak említettsége százalékban.

Az 1. táblázatból leolvasható, hogy megkérdezett roma nők 38,6%-ánál fordul elő gyakran megfázás, míg a nem romák csak 32,1%-ánál. A roma nők a fejfájást 50,8%-a, míg a nem romák csak 45,3%-a említették. A fáradékonyság tekintetében azonos eredményeket kaptunk, ennek értéke 59,4%. Az étvágytalanság esetében a különbség majdnem kétszeres a roma megkérdezetteknél 30,5%-os az arány, míg a nem romáknál 15,6%-os.

Az erős menstruációs görcsök esetében megfordul az a tendencia, hogy a romáknál fordulnak elő gyakrabban az egyes panaszok, így a romáknál az arány csak 25,9%, míg a nem romáknál 32,1%. A gyomorpanaszokról szintén a nem roma válaszadók számolnak be gyakrabban, az ő esetükben az érték 28,9%, míg a romáknál 22,8%. A gyakori hasmenést a roma nők 5,3%-a, míg a nem roma nők 6,6%-a említi. Székrekedésre való hajlamról a roma nők 17,9%-a és a nem roma nők 24,9%-a számol be. Izületi fájdalmat a roma nők csak 10,7%-a, míg a nem roma nők 24,4%-a említ. Végtag fájdalmai a roma nők 23,2%-ának, míg a nem roma nők 26,8%-ának vannak. Gerincferdülésről a romák 10,7%-a, míg a nem romák 19,5%-a panaszkodik.

Külön kérdéseket tettek fel a fogak állapotáról. Ezekből a kérdésekből kiderül, hogy a roma nők 73,1%-ának van hiányzó foga, ez az érték a nem romák esetében 68,0%. A roma nők esetében a fogfájás említettsége 27,6%, míg a nem romák esetében ez az arány 20,4%. Egy Zala megyei egészségszociológiai vizsgálat kimutatta, hogy a fogak állapota a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet tükrözi (Losonczi, 1989), vélhetően a romák rosszabb helyzete is ezzel függ össze.

Fentiek alapján megállapítható, hogy a fiatal roma és nem roma nők között a különböző betegségekre utaló tünetek, illetve egyes betegségek említettségének gyakoriságában nincs szakadékszerű különbség. Egyes tüneteket, illetve betegségeket a romák, másokat a nem romák említik gyakrabban, tehát nincs tendencia, amely arra utalna, hogy az egyik vagy a másik csoport tagjai gyakrabban említenék a kérdezett tüneteket és betegségeket.

A fenti adatok azt mutatják, hogy a 20-24 éves nők hasonlóan ítélik meg egészségi állapotukat. A kapott eredményeket azonban óvatosan kell kezelnünk, ugyanis az egyes tünetek észlelése és megítélése alapvetően szubjektív, ezeket a társadalmi és kulturális feltételek messzemenőkig befolyásolhatják, tehát az eredmények csak az egészségi állapot szubjektív megítélésére vonatkoznak, és a tényleges egészségi állapot ettől igen eltérő lehet.

3. Egészségügyi ellátás
Az egészségügyi ellátás igénybevétele azért lényeges szempontja a kutatásnak, mert kérdéses, hogy a hátrányos szociális helyzet mennyiben befolyásolja az egészségügyi ellátás igénybevételét.

A kutatás eredményei alapján megállapítható, hogy a roma nők 14,9%-a nem vett igénybe semmilyen orvosi ellátást egy éven belül, míg a nem romák 10,6%-a nem volt orvosnál az elmúlt évben (5. ábra). Az egy és fél éves időintervallumban volt orvosnál a romák 20,9%-a, a nem romák 23,2%-a. Egy hónap és fél év közötti időszakban a roma nők 31,3%-a, és ehhez az értékhez hasonlóan a nem roma nők 30,6%-a keresett fel orvost. Egy hónapon belül pedig a roma nők 17,9%-a, a nem roma nők 19,5%-a kereste fel orvosát. Az utóbbi néhány napban volt orvosnál a romák 10,4%-a, a nem romák 10,9%-a.

A „mikor volt utoljára orvosnál?" kérdésre adott válaszok százalékos megoszlása szemmel láthatólag nagyon hasonló, és ezt a khi-négyzet próba is megerősíti, azaz nincs szignifikáns különbség a roma és nem roma változók megoszlása között.

5. ábra A „mikor volt utoljára orvosnál?" kérdésre adott válaszok.

A leggyakoribb érték az orvos felkeresésének tekintetében az évi egy-két látogatás, ez a roma nők esetében 40,3%, míg a nem roma nőknél 45,3%. A második leggyakoribb érték e tekintetben a 3-5 alkalommal való orvos látogatás, ami a romák és nem romák esetében közel azonos arányú: 20,9% és 19,1%. Tehát a roma nők hasonló gyakorisággal keresik fel az orvost. Ez az eredmény is azt mutatja, hogy nincs jelenős különbség az egészségügyi ellátás igénybevétele terén a romák és nem romák között.

A megkérdezett romák 33,3%-a, míg a nem romák 25,1 %-a volt kórházban az elmúlt évben. Tehát a romák lényegesen nagyobb arányban vették igénybe a kórházi ellátást, mint a nem romák. Meg kell jegyeznünk, hogy a kórházi ellátás az esetek egy részében vélhetően ambuláns szakorvosi ellátást jelent, mivel ilyen ellátást a kórházak is biztosíthatnak.

A fenti adatok alapján megállapítható, hogy a magukat romának minősítő megkérdezettek nem szorulnak ki az egészségügyi ellátórendszer intézményeiből. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy problémamentes lenne a romák egészségügyi ellátása, például, hogy ne érné őket etnikai megkülönböztetés az ellátás során (Gyukits, 2000).

Kérdéseket tettünk fel az orvosi ellátás igénybevételének okával kapcsolatban is. A nem roma nők inkább konkrét panaszokkal keresik fel az orvost - ennek 41,6% az említettsége, míg a romák esetében ez az érték 37,5%. A roma nőknél viszont a gyógyszer íratás céljából történő orvos látogatás a nagyobb arányú (26,6%), mint a nem roma nőknél (16,2%). Valamilyen betegség miatt rendszeresen gyógyszert fogyaszt a mintában szereplő roma nők 10,3%-a -ugyanez az arány a nem roma nők esetében csak 8.6%.

A legnagyobb különbség a roma és nem roma megkérdezettek között a kivizsgálás, az ellenőrzés és a szűrővizsgálat miatti orvosi ellátás igénybevétele tekintetében van: a roma nők esetében ez csupán 9,4%, míg a nem romák esetében 24,3%. A több mint két és félszeres különbségnek az lehet az alapja, hogy a többnyire alacsony iskolai végzettséggel rendelkező roma páciensek nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget a megelőzésnek, illetve a panaszok elmúltával a kontroll vizsgálatnak. Egy interjús felmérés eredményei is alátámasztják a fentieket (Gyukits, 2000). Ebből a vizsgálatból kiderül, hogy a romák elsősorban fájdalom jelentkezésekor fordulnak orvoshoz. De ugyanez jellemző gyógyszerfogyasztási szokásaikra is: a fájdalom jelentkezésekor elkezdik, elmúltával abbahagyják a gyógyszer szedését, függetlenül az orvos utasításától. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek a gyógyszerfogyasztási magatartásnak anyagi okai is lehetnek, mivel a gyógyszerek drágák és a beteg így „spórol" a gyógyszerrel.

A roma nők ritkábban kapnak beutalót a szakellátó intézményrendszerbe: 1,6%, mint a nem romák 2,1%. Ez ellentmondani látszik a kórházi ellátás igénybe vételénél tapasztaltakkal. Lehetséges azonban, hogy arról van szó, hogy a roma nőknek az egészségügyi szakellátó rendszerbe való becsatorná-zásával van igazából a probléma. Valószínű, hogy a romák a betegség előrehaladottabb állapotában kerülnek a szakellátó rendszerbe - ezt a szűrővizsgálatokon való alacsony részvételi arány alátámasztja - és a késedelem miatt már a kórházi ellátást kell igénybe venniük Lehetséges, hogy ezzel magyarázható a nagyobb arányszám a kórházi ellátás igénybe vétele terén.

4. Orvos-beteg kapcsolat és betegmagatartás
A betegmagatartás és az orvos-beteg kapcsolat tágabb kérdéskörén belül elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen problémák merülnek fel az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során.

Az első kérdéscsoportban azt vizsgáltuk, hogy miért nem veszik igénybe közvetlenül a panaszok jelentkezésekor a páciensek az egészségügyi ellátást. A roma nők 75,8%-a, míg a nem roma nők 92,0%-a válaszolta azt, hogy azért maradt el az orvos felkeresése, mert úgy vélték, hogy a jelentkező panaszok olyan enyhék, hogy maguktól is elmúlnak. A roma nők 64,9%-a, míg a nem roma nők 74,6%-a válaszolta azt, hogy azért nem kereste fel az egészségügyet, mivel tudta, hogy a jelentkező panaszokra milyen gyógyszert kell szednie. A válaszok különbözőségének hátterében az iskolai végzettségben meglévő különbségek állhatnak, úgy, ahogy azt az előző részben már kifejtettük. Ezek szerint az alacsonyabb iskolai végzettségű roma nők bizonytalanabbak az egyes tünetek jelentkezésekor.

Nem volt ideje az orvoshoz elmenni a roma nők 33,3%-ának, ugyanez az érték a nem roma nők esetében 31,9%. A túl hosszú várakozási időre hivatkozott a roma nők 23,5%-a, a nem roma nők 24,7%-a. Látható, hogy az előbbi két dimenzióban nincs jelentős különbség a romák és a nem romák között.

Érdekes, hogy az orvostól való félelmet ugyanakkora arányban (12,7%-ban) említik a roma és nem roma megkérdezettek, holott azt gondolhatnánk, hogy a romák esetében az említettség gyakoriságának magasabbnak kellene lennie az orvosok részéről megnyilvánuló esetleges etnikai megkülönböztetés miatt. Ennél az eredménynél mérlegelnünk kell azonban azt is, hogy a megkérdezettek, egy része lehet, hogy eltitkolja félelmeit, különösen, ha figyelembe vesz-szük, hogy a megkérdezett romák 53,8%-a számára jelentett már problémát származása. Óvatosságra intenek a fent említett interjús kutatás tapasztalatai is (Gyukits, 1999), ugyanis az orvostól való félelemre való direkt rákérdezés esetében gyakran eltitkolják a romák a problémákat, amelyek azonban indirekt kérdésekkel felszínre hozhatók. Ilyen indirekt kérdés például, hogy mondja el, mi történt, amikor legutoljára orvosnál volt.

Az orvosi ellátás igénybevétele a megkérdezett roma nők 12,7%-ánál, míg a nem roma nők 16,9%-ánál azért hiúsul meg, mert nem figyel az orvos eléggé a panaszaira. A roma nők 13%-a, míg a nem roma nők 12,1 %-a véli úgy, hogy azért nem megy orvoshoz, mert nem tudná megfizetni az ellátást. Nincsenek megfelelő ismeretei, azaz nem tudná, hogy milyen orvoshoz kellene fordulnia - állítja a roma nők 7,5%-a, és nem roma nők - ezzel az értékkel szinte megegyező - 7,6%-a, és ezért egyáltalán nem fordulnak orvoshoz. A roma nők 5,6% és a nem roma nők 6,6%-a azért nem fordul orvoshoz mert valójában nem akarja megtudni az igazságot arról, hogy milyen betegsége van.

Rendszeres öngyógyítással próbálkozik az orvoshoz fordulás helyett vagy az orvoshoz fordulás előtt a válaszoló roma nők 14,5 %-a és a nem roma nők 17,4%-a. Alkalmanként a roma nők 64%-a, míg a nem roma nők 67,7%-a probálkozik öngyógyítással, míg soha nem próbálkozott öngyógyítással a romák 21%-a és a nem romák 17,4%-a. A különbségek statisztikai értelemben, ebben az esetben sem szignifikánsak a khi-négyzet próba szerint.

Összességében megállapítható, hogy nincs jelentős különbség az orvosi ellátás igénybevételének elmaradása tekintetében a romák és nem romák válaszaiban.

5. Depresszió
E téma több szempontból is érdeklődésre tarthat számot: Részint a depresz-szió számos szomatikus betegség egyik kiváltó okává válhat, másrészt szerepet játszhat olyan önkárosító magatartásformák kialakulásában, mint a dohányzás, az alkohol- és drogfogyasztás, amelyek ugyancsak súlyos betegségek kialakulását idézhetik elő.
A kutatás során a Beck által kidolgozott depresszió kérdőívet, illetve annak egy rövidített változatát vették fel. A kérdőív a depressziós tünetegyüttes súlyosságát vizsgálja, tehát, nem a súlyos pszichiátriai betegségként megjelenő depressziót, hanem azt az érzelmileg, hangulatilag negatív állapotot, amely a teljesítőképességet és az életminőséget jelentősen befolyásolja, de még nem tekinthető betegségnek. Kilenc változó került a rövidített verzióba, ezek: a pesz-szimizmus, az elégedettség és örömképesség hiánya, az önvád, a szociális visszahúzódás, a döntés- és munkaképtelenség, az alvászavar, a fáradékonyság, valamint a túlzott aggódás egyes testi tünetek miatt.

A depresszió előfordulásának gyakorisága a megkérdezettek körében
A Beck-féle depressziós skálával kapcsolatban a következő eredményeket kaptuk (6. ábra): A skála szerinti normál értéket kapott a roma nők 53,0%-a, míg a nem romák 75,9%-a. Enyhe depressziós fokozatot ért el a romák 22,2%-a, a nem romák 17,4%-a; közepeset a romák 14,8%-a és a nem romák 4,5%-a;



6.ábra A Beck-féle depresszió skálán a roma és nem roma nők között mért különbségek százalékos arányban.

végül súlyosat a romák 9,3%-a és a nem romák 2,1 %-a. A roma és nem roma nők Beck- féle depressziós skála értékeiben tapasztalható különbségei ránézésre is nagyok, és ezt támasztja alá a statisztikai elemzés is, ugyanis a khi-négyzet próba eredménye szignifikáns különbséget mutat. Különösen nagyok az eltérések a depressziós skála közepes - itt több mint háromszoros - és a súlyos fokozatánál, ennél pedig több mint négyszeres a különbség a roma és nem roma nők értékei között.

A szociális helyzet és depresszió
Mivel magyarázható a depressziós skálán mért ilyen nagy arányú különbség a roma és nem roma nők között?

A tanulmány elején összehasonlítottuk a mintába került romák szociális helyzetét (L, 2. ábra) melyből kiderült, hogy a vizsgált mutatók tekintetében szakadékszerű a lemaradásuk.

A depresszió szempontjából a rossz szociális körülmények mellett éppolyan fontos lehet az a tényező is, hogy ezt miként élik meg a romák.

Más családokkal összehasonlítva a roma nők saját családjuk anyagi helyzetét egy ötfokú skálán szignifikáns mértékben ítélték rosszabbnak, mint a nem roma nők (7. ábra). Ez az eredmény azt a mutatja, hogy a megkérdezett roma nők rossz szociális helyzetüket más csoportokhoz viszonyított hátrányként élik meg. Egy olyan társadalomban, amelyben a siker egyik legfontosabb mércéje az anyagi jólét, a legalul lévő, illetve lecsúszó társadalmi csoportok tagjainak a kudarc élményével nap, mint nap szembesülniük kell és e deprimáltság megélése a depresszió egyik kiváltó faktora lehet.



7. ábra A „milyennek ítéli saját családja helyzetét más családokéhoz képest" kérdésre adott válaszok.

Önkárosító magatartásformák és depresszió kapcsolata
Az Önkárosító magatartásformák előfordulásának gyakorisága azért érdekes, mert a roma nők között a depresszió értéke szignifikánsan magasabb, így felvetődik a kérdés, vajon nem menekülnek-e valamilyen Önkárosító életformába.
A kutatás során számos Önkárosító magatartásformával kapcsolatban gyűjtöttek adatokat, de mi ezek közül csak néhányat vizsgálhatunk a roma válaszolók alacsony esetszáma miatt.
A megkérdezettek közül a roma nők 45,5%-a, míg a nem roma nők 34%-a dohányzik (8. ábra). A különbség ugyan nem az előzetes megállapított 0,05-ös értékhez képest tekinthető szignifikánsnak (0,056), de annak igencsak a határán van, ezért mégis figyelemre méltó. A dohányzók közül a romák 81,3%-a, míg a nem romák 44,9%-a gyújt rá gyakran. Ez a különbség már erősen szignifikáns (9 ábra).


Az egyetlen deviáns magatartásforma az öngyilkosság, amely esetében értékelhető adatokat kaptunk. A „foglalkoztattak-e már valaha öngyilkossági gondolatok" kérdésre a roma nők 26,2%-a, és a nem roma nők 26,1 %-a válaszolt igennel (10. ábra). A különbség szemmel láthatóan igen kicsi, és a szig-nifikancia próba eredménye is nemleges. Ellenben a volt-e már öngyilkossági kísérleted kérdésre adott válaszok merőben más tendenciát tükröznek: a megkérdezett roma nők 12,1 %-a / míg a nem romák csak 5,6% válaszolt igennel (11. ábra). A különbség szignifikáns a khi-négyzet próba alapján.



Összességében megállapítható, hogy a csekély számú értékelhető adat ellentmondásos tendenciájú az önkárosító magatartásformák és a depresszió kapcsolata tekintetében. A kutatás eredményei arra hívják fel a figyelmet, hogy nincs egyértelmű tendencia a romák kedvezőtlenebb depressziós mutatói és az önkárosító magatartásformáinak gyakorisága között.


Az egészségi állapot szubjektív megítélése és a depresszió
Ha a Beck- féle depressziós skálán kapott értékeket összevetjük az egészségi állapot szubjektív megítélésével kapcsolatos adatokkal (1. Táblázat), akkor megállapítható, hogy szubjektív egészségi állapot mutatói nem követik a depressziós értékek tendenciáját.

7. Prevenció
Magyarország és az Európai Unió lakosságának egészségi állapota között szakadékszerű a különbség. A hazai népesség egészségi állapotának ilyetén alakulásában minden bizonnyal szerepet játszik, hogy a megelőzés területén tett eddigi erőfeszítés nem kielégítő.

A prevenciós programok hatékonysága szempontjából elengedhetetlen fontosságú annak ismerete, hogy az egyes társadalmi csoportok milyen mértékben veszik igénybe azokat. Különösen fontos lenne tudni, hogy a romák milyen arányban jelennek meg a különféle szűrővizsgálatokon, hiszen egy többszörösen hátrányos helyzetű társadalmi csoportról van szó. Tanulmányunkban tekintettel a fentiekre, arra kérdésre keressük a választ, hogy a fiatal roma nők a teljes népességhez viszonyítva milyen arányban jelennek meg a különböző szűrővizsgálatokon. A prevenció tágabb kérdéskörét a különböző szűrővizsgálatokon való részvételre szűkítjük

Az 12. ábrán azoknak a fiatal roma és nem roma nőknek az aránya látható, akik még életükben soha nem jelentek meg tüdőszűrésen, vérnyomásmérésen, szemészeti illetve fogászati vizsgálaton, koleszterinmérésen, emlővizsgálaton illetve nőgyógyászati szűrésen. Az ábrákról szemmel is jól láthatóak a roma illetve nem roma megkérdezettek közötti különbségek. Az eltérések egyértelmű tendenciája is kirajzolódik: a roma nőknek minden esetben sokkal kedvezőtlenebb mutatói vannak.
Fel kell hívjuk a figyelmet a tüdőszűrésre, ahol több mint ötszörös a különbség, pedig a romák rossz szociális helyzetük miatt különösen veszélyeztetett csoportot képeznek. De ugyanígy nagyságrendbeli a differencia a fogászat, a szemészet, és a vérnyomásmérés tekintetében. Kisebb arányú eltéréseket ta-



12. ábra A mintában azoknak a százalékos aránya, akik az egyes szűrővizsgálatokon még soha nem jelentek meg, etnikai hovatartozás szerinti bontásban.

pasztaihatunk a koleszterin, az emlő vizsgálat és a nőgyógyászati szűrésen való megjelenésnél, de az eltérés ezekben az esetekben is a khi-négyzet próba alapján erősen szignifikáns(p=0,001).

Az eddigi eredmények szakirodalomban általánosan elfogadott tételt támasztják alá, mely szerint az iskolai végzettség erősen befolyásolhatja az egészség-magatartást. Mi is ilyen eredményre számítottunk, azaz a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők, nagyobb arányban vesznek részt a szűrővizsgálaton, mivel átfogóbb ismeretekkel rendelkeznek, ezért könnyebben felismerik a szűrővizsgálaton való megjelenés elmulasztásában rejlő kockázatot.
A mintában szereplő romák ugyanis az iskolai végzettség mutatója tekintetében sokkal kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mit a nem romák (l. ábra), amit jól jellemez, hogy a roma nők több mint nyolcvan százalékának nincs érettségije, míg a nem romák esetében ez az arány alig éri el a negyven százalékot.

13. ábra A nyolc általánost vagy ennél kevesebb osztályt végzettek szűrővizsgálaton való megjelenési aránya etnikai hovatartozásuk szerinti bontásban.
Az iskolai végzettség változó hatását ellenőriztük, oly módon, hogy a roma és nem roma részmintában összehasonlítottuk az alacsony iskolai végzettségűek mutatóit. (13. ábra) Azokat tekintettük alacsony iskolai végzettségűeknek, akiknek nem végetek többet nyolc általánosnál.

Az eredmény meglepő: A romák és nem romák közötti különbségek megmaradnak az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében.

Mivel magyarázhatóak a tapasztaltak? Feltételezhetjük, hogy a romák nem veszik olyan gyakran igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat - így a prevenciós ellátási formákat sem, melynek hátterében a roma kultúra a többségi társadalomtól való különbözősége állhat, vagy az is elképzelhető, hogy a romák félnek az egészségügyi ellátás igénybe vételétől, mint általában az állami intézményrendszertől, amely veszélyekkel telinek tűnik a számukra (Steioart, 1993).

Ezeket a feltevéseket azonban a kutatás eredményei egyáltalán nem támasztják alá, ugyanis a megkérdezett fiatal roma nők hasonló arányban vették igénybe a különféle egészségügyi szolgáltatásokat, ez alól kivételt csak a szűrővizsgálatok képeznek, és a tendencia megmarad az alacsony iskolai végzettségűek körében is. Fentiek alapján úgy látszik az iskolai végzettség nem magyarázza a szűrővizsgálatokon való megjelenés esetében.
A kutatás eredményei alapján nem tudunk válaszolni e jelenségre, de egy hipotézist azért szeretnénk megfogalmazni. Az azonos iskolai végzettség ugyanis jelentős különbséget fedhet el. Hiszen nem mindegy, hogy valaki a néger gettóban vagy egy felső középosztályi, szinte kizárólag fehérek által látogatott középiskolában érettségizik (Colman, 1998), vagy hazai példát említve, ha valaki csak kisegítő iskolát végez az a megszerezhető tudás tekintetében nem azonos egy átlagos nyolc általánossal. Márpedig a cigány gyermekeknek jó esélyük van arra, hogy kisegítő osztályba kerüljenek (Csanádi - Ladányi, 1983). A szűrővizsgálatokon való megjelenés esetében a roma és nem roma fiatal nők között tapasztalható különbség hátterében tudásbeli különbség áll, de ezt az iskolai végzettség mutató nem tudja mérni, mivel az iskolai rendszeren belül jelentős különbségek vannak az egyes típusok között, és a roma fiatalok számára csak a rosszabb minőségű oktatást biztosító intézmények állnak rendelkezésre.
(Meg kell jegyezzük, hogy a magukat romának vallók körében nagyobb azoknak az aránya, akiknek még a nyolc általánosuk sincs meg, de ez a különbség nem olyan nagy, hogy teljesen magyarázná a szűrővizsgálatokon való megjelenés differenciáit, gondoljunk csak a tüdőszűrés ötszörös különbségére.)

A kutatás eredményei alapján láthatóvá válik, hogy szükség lenne a romákat megcélzó speciális prevenciós programokra, illetve az egyes szűrővizsgálatokon való részvételt népszerűsítő oktató programokra is. Továbbá a megkezdett kutatások folytatására is fontos lenne, hiszen vannak megválaszolatlan kérdések, melyek közül a legfontosabb az, hogy alacsony iskolai végzettségűek körében miért marad meg a különbség a roma és a nem roma válaszadók között az orvosi szűrővizsgálatok igénybe vételét illetően. Ha erre a kérdésre tudnánk a választ, akkor hatékonyabb, és ennek következtében sikeresebb prevenciós programokat lehetne kidolgozni.

A kutatási eredmények összegzése

A kutatás eredményeit összegezve az alábbi megállapításokat tehetjük: A húsz-huszonnégy éves roma nők mind az iskolai végzettség, mind a munkavállalás szempontjából lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint az azonos korcsoportba tartozó nem roma nők, továbbá jelentős részük az alapvető fogyasztási cikkeket sem képes megvásárolni, azaz nagy arányú körükben a szegénység. Ezeket az eredményeket a cigányság egészét reprezentáló szociológiai felmérések eredményei is alátámasztják (Havas-Kemény, 1995).

Az egészségügyi ellátás igénybevétele tekintetében nem tapasztalható nagyságrendi különbség a két csoport között. Ez a kutatási eredmény azt mutatja, hogy a szociális szempontból hátrányos helyzetű fiatal roma nők nem szorulnak ki az egészségügyi ellátás területéről. Lehetséges, hogy e kedvező tendenciát a háziorvosok fejkvótás finanszírozása eredményezi, mivel az orvosok érdekeltek abban, hogy minél többen adják le náluk az egészségbiztosítási kártyájukat. Érdekes eredménye a kutatásnak, hogy a roma nők körében a kórházi ellátás igénybevétele nagyobb arányú, míg a szakellátásé kisebb. A jelenség hátterében az állhat, hogy a romák később - a betegség előrehaladottabb állapotában kerülnek a szakellátó rendszerbe, és ekkor már kórházi ellátásra szorulnak. E kérdés pontosítására további kutatásokra lenne szükség.

Az egészségi állapot szubjektív megítélése a roma nők esetében hasonló a nem roma nőkéhez. A betegségre utaló tünetek említettsége a fiatal roma nők körében a legtöbb esetben ugyancsak hasonló a nem roma nők azonos adataihoz, sőt egyes tüneteket a romák kisebb arányban említenek. Ezekből az eredményekből a romák egészségi állapotát illetően messzemenő következtetéseket azonban nem lehet levonni, ugyanis az egészségi állapot szubjektív megítélésének mutatói az egészségi állapot mutatóinak csak egy, és nem is a legpontosabb csoportját képezik. Továbbá a megkérdezettek fiatal korcsoportba tartoztak, így az idősebb és betegebb korcsoportúakról nincsenek ismereteink. A kutatás eredményei ennek ellenére érdekesek, mert arra hívják fel a figyelmet, hogy sok tartalék van e tekintetben a fiatal roma nők körében, amely ellensúlyozni képes a kedvezőtlen szociális helyzet negatív hatásait.

Szakadékszerű különbség van a Beck-féle depressziós skálán mért adatok tekintetében a roma és nem roma válaszadók között. Ezek az eredmények ön-magukon túlmutatnak, mivel a depresszió közvetlenül szerepet játszhat a legkülönfélébb súlyos szomatikus megbetegedések kialakulásában. A kilátástalan szociális helyzet az a tényező, illetve ennek megélése az, amely a depressziós adatok ilyetén alakulásában döntő szerepet játszhat.

Jelentős különbség tapasztalható a prevenció, azaz a különböző szűrővizsgálatokon való részvétel tekintetében is. A roma nők az összes szűrővizsgálat tekintetében kivétel nélkül rosszabb helyzetben vannak. Ezek közül is talán a legfontosabb a tüdőszűrés problémás volta a tbc miatt, amely köztudottan a rosszabb szociális helyzetű népességet veszélyezteti elsősorban. A kutatás eredményei rávilágítanak arra is, hogy a prevenció esetében súlyos hiányosságok tapasztalhatóak a roma nők körében, és ez speciálisan a romákat megcélzó prevenciós programok szükségességére hívja fel a figyelmet.
Józan Péter:

MORTALITÁS ÉS TÁRSADALMI HELYZET


A halandósági különbségekről fogok most Önöknek szólni. A halandósági különbségeket a szakterminológia differenciális mortalitásként tartja számon. Ezt a két kifejezést én felváltva fogom használni azért, hogy ne legyen túl monoton az eló'adás.

Az, hogy a társadalomban csoportok, rétegek, osztályok vannak, ez közhely. Az, hogy az emberek között a szerint is különbség van, hogy ki, melyik társadalmi réteghez, csoporthoz, osztályhoz tartozik, azt hiszem, hogy ebben is van közmegegyezés. Nem csak arról van szó tudniillik, hogy individuális differenciák vannak az emberek között. Az individuális differenciák ugye, az első pillanattól kezdve genetikailag is meghatározottak. A differenciákat úgy is észlelni lehet, hogy ezeknek nincs közük az egyéni különbségekhez, hanem éppen azért léteznek, mert az emberek a társadalom más és más szegmenseihez tartoznak. Más az iskolai végzettségük, más a jövedelmük, mások a társadalmi kapcsolataik. Úgy mondják ezt most divatszóval, hogy más a társadalmi tőkéjük. Mivel mindezek a dolgok eltérőek, aszerint, hogy a társadalomnak milyen rétegébe, csoportjába, osztályába tartozik valaki, vagy még a szerint is eltérő, hogy az ország melyik részén él valaki, ennek megfelelően azt hiszem, egyikőnk számára sem meglepő, hogy ezek a különbségek nem csak az előbb említett területeken jelentkeznek, hanem a megbetegedési viszonyokban, és a halálozási viszonyokban, utoljára, de nem utolsó sorban.

Legyen szabad azt elmondanom, hogy azok a különbségek, amelyek markánsan nagyok a társadalom különböző szegmensei között, azok között én úgy vélem, hogy a legigazságtalanabb a halál előtti egyenlőtlenség. Az tudniillik, hogy a halálozási viszonyokban markánsan nagy differenciák léteznek aszerint, hogy valaki a társadalomban fenn, vagy lenn foglal helyet. Ezek a különbségek a világ minden országában fellelhetők. Nincs olyan ország, ahol e tekintetben kvázi egyenlőség léteznék. Ez az egyenlőtlenség, amely a halandóság vonatkozásában manifesztálódik, bizonyos mértékig esélyegyenlőtlenséget fejez ki. Azért vannak nagy különbségek társadalmilag- a halandóság vonatkozásában, mert az emberek néni azonos eséllyel indulnak, és nem azonos eséllyel élik le az életüket. Vannak országok, ahol ezek a különbségek kisebbek, vannak országok, ahol ezek rendkívül nagyok.

Lehetséges, hogy meglepetés lesz, amit most mondok. Ha van ország, ahol ezek a különbségek meghaladhatatlanul a legnagyobbak, akkor ez a világ léggazdagabb országa az Amerikai Egyesült Allamok, nem Magyarország. Én nem az USA-ról kívánok most Önöknek beszélni, de azért kívántam erre felhívni a figyelmet, mert az Amerikai Egyesült Államokban meglévő különbségek a mortalitás vonatkozásában jól magyarázhatók azzal, hogy az Egyesült Államokban különböző etnikumok léteznek, és ezeknek az etnikumoknak más esélyeik vannak az életben. Ezért jobbak, vagy rosszabbak a halálozási viszonyaik. Az Egyesült Államban a születéskor várható átlagos élettartam lényegesen alacsonyabb annál, mint amit az ország gazdasági fejlettsége alapján várni lehetne. Ez azért van így, mert az elithez tartozó emberek életesélyei a legjobbak közé tartoznak a világon, semmivel nem rosszabbak, mint Japánban, vagy Franciaországban. Ez tehát az amerikai társadalom hierarchikus csúcsán elhelyezkedő elit. A skála másik végén állnak a színes bőrűek, a feketék, és azok az emberek, akik Latin-Amerikából származnak, spanyol nyelvterületről, Mexikóból. Az amerikai kollégák mindig el szokták mondani, hogy ő náluk ezek a hátrányos helyzetben lévő etnikumok, népesség csoportok azok, melyeknek alacsony a várható élettartama. Különösen azoké alacsonyak, akik az Egyesül Államok déli részén, a volt konföderációiban élnek, ahol egyébként is alacsonyabb az l főre jutó hazai össztermék, mint teszem azt Kaliforniában. Azért van „probléma" az életesélyeket illetően Amerikában, mert csökken ugyan a különbség a felső decilis és az alsó decilis között, ez a különbség még mindig óriási.

Ez a mi számunkra is üzenetet hordoz. Magyarország is azok közé az országok közé tartozik, ahol igen nagyok a halandósági különbségek, akármilyen kitüntetett ismérv alapján vizsgáljuk ezt. Az Egészségügyi Világszervezet programjában előkelő helyet foglal el a halandósági differenciáknak a csökkentése. Két oka van ennek. Az egyik az, amire én már céloztam az előbb. Ha van igazságtalanság, akkor a legnagyobb igazságtalanság, hogy van olyan ember, aki csak 50-60 évig él, és van olyan, aki 80-90 évig él. És nem azért, mert a kettőjük közötti individuális differencia magyarázza ezt. Hanem azért mert az egyik egy kedvezményezett pozícióban van, a másik nagyon rossz pozícióban van, ahonnan nagyon nehéz kitörni. Tehát az egyik szempont, amiért ezeket a különbségeket csökkenteni kell, az az, hogy a méltánytalanságot, a társadalmi igazságtalanságot csökkenteni, az ember humanitárius, emberbaráti kötelessége. Valaki egyszer ugye azt mondta, hogy ember az embernek farkasa. Biztos, hogy ebben sok igazság van. Abban is sok igazság van, akármennyire is nehéz bizonyítani, hogy bizonyos kontextusban mégis csak úgy van, hogy ember az embernek testvére is. Nem akarok patetikus lenni ebben a tekintetben, de azért bizonyos szolidaritást el lehet várni, el is kell várni. Ha ilyen szolidaritás a társadalomban egyáltalán nincs, akkor az a társadalom tönkre fog menni. Nem lehet úgy egy társadalmat integráns módon fönntartani, hogy vannak viszonylag kevesebbek, akiknek túl jól megy azoknak a kárára, azoknak a számlájára, akiknek meg rosszul megy. Azokból mindig feszültségek szoktak keletkezni. Semmiképpen nem a progressziót szolgálják. A másik dolog, amiért a mortalitási differenciákat csökkenteni kell, hogy nem képzelhető el egy ország, egy nemzet, egy társadalom, egy népesség relációjában a halálozási viszonyok általános javulása, ha azt egy bizonyos nagyobb létszámú csoport rossz halálozási viszonyai lehúzzák. Tehát, ha az ember azt akarja, hogy a Magyarországon a várható élettartam ne 70, év legyen, hanem mondjuk 74 év, ami járna nekünk, annak alapján is, hogy mennyi nálunk az egy főre jutó hazai össztermék, akkor ezt csak úgy érhetjük el, hogy a hátrányos helyzetben lévő csoportok halálozási viszonyait javítjuk, vagy elsősorban azokat javítjuk.

Tehát van két szempont. Az egyik az, hogy az ember tenni akar az igazságtalanság ellen, ezzel összefügg az, hogy ez a társadalom békéjének is jót tesz, és fordítva. A másik szempont az, hogy ha azt akarjuk, hogy a populáció egészségi állapota javuljon, akkor a társadalomnak azzal a részével kell foglalkozni, ahol ezek az egészségi viszonyok a legrosszabbak. Nem csak arról van szó, hogy egy populáción belül vannak jó pozícióban és rossz pozícióban lévő entitások. Országok között is meg van ez a különbség. Vannak országok, amelyek ilyen, vagy olyan okból eredően igen előnyös helyzetben vannak, és vannak országok, amelyek pedig igen hátrányos helyzetben vannak. Tehát a mortalitási differenciák nem csak arról szólnak, hogy egy társadalmon belül milyen különbségek vannak, hanem nemzetközi kontextusban bemutatják e tekintetben az országok rangsorát.

Magyar viszonyokra térve. Hogyan lehet ezeket az egészségi állapotban meglévő különbségeket vizsgálni? Az epidemiológiában, a demográfiában, az orvosi demográfiában ezek között a diszciplínákban nagyon jelentős átfedés van a módszer, az esetek túlnyomó részében ritka kivételtől eltekintve nem experimentális, nem kísérletes, hanem a módszer obszerváció. Megfigyeljük a dolgokat, és felfedezni annyit jelent, hogy nézni, amit mindenki néz, és észrevenni, amit senki nem vesz észre. Az szokott lenni a folyamat, hogy az ember mond valami, akkor először azt mondják, hogy ez marhaság, ez nem így van. Utána azt mondják, hogy igen, de. Azután azt mondják, hogy persze, magától értetődik, idáig is tudtuk. Akkor a felfedezés olyan módon elfogadottá válik, hogy közhely lesz belőle. Az obszervációnak három lehetősége van. A legegyszerűbb az, és ezzel lehet élni, és mint mindennel, visszaélni, hogy az ember ökológiai módszert választ. Azt mondja, hogy bizonyos területeken, bizonyos réteghez tartozó emberek vannak többségben, más területeken meg más réteghez tartozó emberek vannak többségben, és ezért én a mortalitás geográfiai differenciáit vizsgálom. Területi különbségeket, térségi különbségeket, régiók, megyék szerint, Budapest kerületei szerint. Ez az első lépés, mindenhol meg szokták tenni ezt az első lépést. Nem is szabad kihagyni. Mert ebben a vonatkozásban általában megbízható adatok állnak rendelkezésre. Csak azt kell tudni, hogy mint minden dolognak, ennek is megvannak a korlátai. Ez nem tisztán adja a differenciákat, hanem terület szerint adja, és ez nem azonos a szociális differenciákkal. Ha ezt az ember tudja, és figyelembe veszi a munkájában, akkor azt mondhatja, hogy bizonyos mértékig leképezik a szociális differenciákat, de nem azonosak azzal. Ezt mindig meg kell jegyezni.
A másik dolog az ennél továbbmegy. Azt mondja, hogy vannak kitüntetett ismérvek, amelyekkel jól lehet definiálni társadalmi-gazdasági státuszt, és a kitüntetett ismérv mentén az ennek alapján kialakított rétegződés: a stratifiká-ció mentén vizsgálom a különbségeket. Sok ilyen ismérv van. Angliában, pl. az angol kollegák előszeretettel nézték azt, hogy azok, akik saját családi házban laknak, ezeknek mások a halálozási viszonyai, mint azok, akik bérlakásban laknak. Ugye Angliában is építettek lakótelepeket, szociális bérlakásokat, és nem csak szociális bérlakások vannak ezekben a lakótelepeken. És akkor azt nézték, hogy akik ezeken a lakótelepeken laknak vajon más halálozási viszonyokat mondhatnak-e magukénak, mint azok, akiknek saját családi házuk van. Nem is mindegy, különösképpen Angliában, hogy hol vannak azok a családi házak. Nagyon drága, nagyon elegáns negyedekben, vagy kevésbé elegáns negyedekben.
Lehet nézni a különbségeket, sőt ez lenne a magától értetődőbb. Jövedelem szerint. Mert, akinek sok jövedelme van, annak sok minden egyébre is futja, hogy az anyagi javakat megszerzi, sőt arra is futja, hogy az egészségére jobban tudjon vigyázni. Én itt Magyarországon óva intenék attól, hogy jövedelem szerint próbálja a különbségeket vizsgálni, ami a családi házakat, és a bérlakásokat illeti, az is irreleváns Magyarországon, de maradjunk a jövedelemnél. A jövedelemmel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy olyan, mint a szex. Olyan, hogy mindenki érdekelt benne, és mindenki hazudik. Akinek sok van, az lefelé hazudja, akinek sok kalandja van, ugye, azt azért nem szokta szellőztetni, és akinek semmilyen kaland nem jut, azért, hogy ne sajnálják, és meg legyen a tartása, önbecsülése, az kitalálja a vadászkalandokat. Ez a jövedelem esetében is megvan. Az, akinek nagy jövedelme van, az nem csak az Adóhivatal előtt igyekszik eltitkolni, mert ugye az emberek közül igaz kevesen, de akadnak irigyek is. Az, akinek alig van jövedelme, az mondja, hogy ennyit kerestem, annyit kerestem, mert ez kell az embernek az önbecsüléséhez. A jövedelem Magyarországon nem az a kitüntetett ismérv, amelyek alapján mortalitási differenciákat szabad ebben az országban vizsgálni.
Akkor most mi az, aminek alapján mégis lehet ezt vizsgálni? Ez ebben az országban kipróbáltan, az iskolai végzettség. Mert nem arról van szó, hogy ez abszolút igazság, de azért két lépcsőt általában nem hazudnak. Tehát, aki az általános iskolát befejezte, nem fogja mondani, hogy neki felsőfokú, egyetemi végzettsége van. Aki leérettségizett, és egy-két félévet hallgatott, az esetleg úgy elmaszatolva, elkenve, próbálja sejtetni, hogy esetleg a felsőfokú végzettségűekhez tartozik. De azért, ez sokkal megbízhatóbb, mintha a jövedelem alapján néznénk a különbségeket. Azt is ki kell mondani, hogy az iskolai végzettség egy bizonyos életkor után már nem változik. A jövedelem, még ha az emberek igazat is mondanának, az ugye olyan, hogy van az ember felszálló ágban, bizonyos életkorig, és eléri a csúcsot, és aztán előbb-utóbb a leszállóágba kerül, ha korábban nem, akkor, amikor inaktív keresővé válik, nyugdíjas lesz. Az iskolai végzettség olyan, hogy az esetek túlnyomó részében 25 éves korában mindenkinek megvan az iskolai végzettsége, vagy majdnem mindenkinek. Ez lehetővé teszi, hogy ez alapján mérjük a különbségeket. Milyen a halandósága annak, aki az általános iskolát sem fejezte be, és milyen a mortalitása annak, aki felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezik. Az ilyen vizsgálatnak az a hátránya, hogy az egész populációra vonatkoztatva adatokat csak a népszámlálás idején lehet kapni. Tehát, hogy mondjuk régiónként, megyénként, településenként, település-típusokként., aszerint, ahogy vizsgálni akarjuk a viszonyokat, hogy milyen a megoszlása a populációnak iskolai végzettség szerint, ezt csak a népszámlálás tudja megmondani. Tehát iskolai végzettség alapján mortalitási differenciákat vizsgálni csak a népszámlálás körüli években lehet, úgy mondjuk, hogy a népszámlálás körüli időszakban. Amelyben a népszámlálás előtti két-három évben, és utána következő két-három évben nézzük a halandóságot. A kettőt összerakjuk, és akkor a népszámlálás eszmei időpontja olyan, mint egy adott naptári év évközépi népessége. Abból lesz a nevező a népesség. Ahhoz tudjuk vonatkoztatni a számlálóban az esetszámokat, mert minden demográfiai, epidemiológiai számításnak az alfája, hogy a számlálót és a nevezőt meg kell egymásnak feleltetni. Tehát a második megközelítése ennek a témának az, hogy nem ökológiai vizsgálatról van szó, hanem direkt ismérvek alapján nézem a különbségeket. Magyarországon praktikusan ez az iskolai végzettségek közötti különbséget jelenti.

A harmadik megközelítés az nem elégszik meg a már rendelkezésre álló adatokkal. Mert akár ökológiai megközelítésről van szó, akár arról, hogy közvetlen adatokkal dolgozunk, ezek az adatok vagy adathalmazban, vagy strukturált adatbázisban már rendelkezésünkre állnak. Rajtunk a sor, vagy a világ szeme, hogy ebből az adathalmazból, strukturált adatbázisból le tudjuk kérdezni, és megfelelő módon használni tudjuk azokat az adatokat, amelyek a mi számunkra fontosak, relevánsak. De azt is tehetjük, hogy azt mondjuk, hogy mélyebbre akarunk ásni, és ezért vizsgálatot végzünk. Olyan vizsgálatot, amelyben mondjuk egy zéró pozícióból, egy olyan pozícióból indulunk ki, hogy van egy prospektív vizsgálatunk, tehát egy előretekintő vizsgálatunk, akár egy bizonyos nemzedéket figyelünk meg egy kohorszot, akár eset-kontroli vizsgálatot végzünk. És akár az egyiket végezzük, akár a másikat végezzük, úgy soroljuk be az embereket, hogy az emberek közül egyik csoportban vannak azok, akik a társadalom egy bizonyos szegmensét képviselik, a másik csoportban azok vannak, akik a másik szegmensét, akkor, hogy ha pl. egy eset-kontroli vizsgálatot végzünk. Ez rendkívül ritka, nagyon komplikált, és meglehetősen költséges. Arról nem is beszélve, hogy eredményt is, csak hoszszú idő után ad.

Éppen ezért a praxis két megközelítést ismer. Az egyik az ökológiai, a másik a direkt ismérv szerinti különbségeket vizsgálja. Az egyik az, hogy leírjuk: különbségek vannak, Győr-Moson-Sopron megyében alacsonyabb a halandóság, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Vas megyében alacsonyabb a halandóság, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Igaz. Nagyon fontos információ. Ha azonban az érdekel bennünket, hogy ugyan, miért alacsonyabb, vagy miért magasabb a mortalitás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, mint Vas megyében, akkor nem elégedhettünk meg a deskripcióval, hanem akkor interpretációra van szükség. Az interpretáció úgy képzelhető el, nem lehet másképp elképzelni, hogy azt mondom magamban: van a függő változó. A függő változó ebben az esetben a halandóság aktuális szintje. És vannak a független változók, amelyektől a halandóság aktuális szintje függ. Most ezek a független változók lehetnek sokan, lehetnek kevesen, és én megtehetem, hogy csak egy független változót választok, azt mondván, hogy ez a legfontosabb, vagy ez az, amelyikhez legkönnyebben hozzáférek. Vagy jó egynéhány független változót választok. Akár így csinálok, akár úgy, korrelációs számításokat végzek, úgy mondják, hogy regressziós elemzést. És ha csak egy független változóval dolgozom, akkor az egyszerű regressziós analízis. Ha sok független változóval, azaz többször regressziós elemzés, akkor az arra jó, hogy azt mondjuk, bevittünk a formulába tizenöt független változót, és megnéztük, hogy ezek milyen viszonylagos súllyal befolyásolták a halandóságot. És ezzel a tizenöt független változóval a halandósági különbségek, a mortalitás aktuális nívójának 85%-át meg tudtuk magyarázni, 15%-ot nem tudtunk megmagyarázni. Ha olyan jók vagyunk, olyan szerencsések vagyunk, tehát kegyes hozzánk a szerencse Istene, akkor 85%-bán meg tudjuk magyarázni a különbségeket, akkor megérdemeljük a gratulációt. Ez nem olyan gyakran szokott előfordulni. Maradjunk az egyszerűbb esetnél, hogy egy független változó van, ez egy egyszerű eset. Megnézzük, hogy a független változó és a függő változó között van-e összefüggés. Két lehetősége van. Azt mondjuk, hogy nincs összefüggés, és valójában azok a különbségek, amelyek a független változó mentén jelentkeznek olyan kismértékűek, hogy a véletlen számlájára írhatók. Nem szignifikánsak. Csak ebben e kontextusban szabad a sziginifikan-ciát, meg azt, hogy szignifikáns, használni. A különbség nem szignifikáns, vannak különbségek, ezek a különbségek azonban véletlenszerűek. Vagy azt mondjuk, hogy olyan szoros a korreláció, hogy az összefüggés nem lehet a véletlen műve. Ez nem a véletlen eredménye, hanem szignifikáns az, ami itt látható, ez azonban még nem jelenti azt, hogy a kapcsolat kauzális. Ez nagyon lényeges dolog.

Egy statisztikai összefüggés önmagában még nem bizonyítja a kauzalitást. Amikor készítették azt a klasszikus vizsgálatot, aminek köszönhetjük azt, hogy tudjuk, hogy összefüggés van a cigarettázás és a tüdőrák között, akkor ők először azt nem állították, hogy e között kauzális az összefüggés, hanem további vizsgálatot végeztek, és minden vizsgálat abba az irányba mutatott, hogy itt nem egyszerűen statisztikailag szignifikáns összefüggésről van szó. Hanem a dohányzás, cigarettázás oka a tüdőráknak. Ezt többek között ez a dózis-válasz szituáció is bizonyította. Tudniillik, minél hosszabb ideig dohányzik valaki, minél több cigarettát szív el naponta, annál nagyobb a relatív kockázata annak, hogy az illető tüdőrákban fog meghalni. Tehát, ha most azt mondom, hogy egy független változó, és egy függő változó között statisztikailag szignifikáns összefüggés van, ez attól függ persze, hogy mit vizsgálunk, de ha ez a korrelációs érték 0.6,0.7, 0.8, akkor nagyon erős a kapcsolat, nagyon szoros statisztikailag az összefüggés a független, és a függő változó között. A Statisztikai Hivatalban másfél évtizede, minden évben vizsgálják ezeket az ökológiai különbségeket. Huszonegynéhány kötetet tettünk e téren közzé. Ezeknek a köteteknek túlnyomó része adattár. Vannak azonban olyan kötetek is, amelyek vállalkoztak az interpretációra. Tehát magyarázatot próbáltak adni ezekre az ökológiailag vizsgált mortalitási differenciákra. Pontosan 1984-ben kezdtük el ezeknek a dolgoknak a vizsgálatát, és minden évben közzétettünk ilyen, vagy olyan kontextusban, erre vonatkozó adatsorokat. Vizsgáltuk azt, hogy Budapest 22 kerületében, ez egy ökológiai vizsgálat, tehát nagyon meg vannak a korlátai, milyen mortalitási differenciák vannak.

A mortalitási differenciákat kétféleképpen lehet vizsgálni. Vannak azok a mutatók, amelyek relatív differenciákat fejeznek ki. Ezeket úgy hívjuk, standardizált halálozási hányadosok, amelyek azt mondják, hogy az egészhez képest, ami 100%, a rész, hány százalékot képvisel. Ha a rész több mint 100%-ot, rosszabbak a halálozási viszonyok, ha kevesebb, mint 100%, jobbak a halálozási viszonyok. Pl. ha Magyarország aktuális szintje 100%, és maradjunk megint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyénél, ott 120% ez a standardizált halandósági hányados, akkor Szabolcs-Szatmár megye halandóságának a nívója 20%-kal rosszabb, mint az országos átlag. És pl. Győr-Moson-Sopron megyében mondjuk 80%, akkor a 20%-kal jobb. De ez azért viszonylagos különbség, mert nem informál bennünket arról, hogy mennyi az a 100%, és mennyi a 120%, és mennyi a 80%. Ha abszolút differenciákat akarunk vizsgálni, akkor a standardizált halandósági hányados ehhez nem jó mutató. Nagyon jó mutató, de ha abszolút differenciát akarok megállapítani, és azt akarom megnézni, hogy az a Szabolcs-Szatmár megye bizony milyen Dániához képest, akkor ezzel a 120%-kal semmit nem tudok kezdeni. Az abszolút differenciát kétféle módon tudom megfogni. Az egyik az, hogy a standardizált halálozási aránynyal számítok.

A másik az, hogy a születéskor várható átlagos élettartammal. Általában nemzetközi összehasonlításban sokkal inkább, sokkal szívesebben használjuk a születéskor várható átlagos élettartamot. Budapesten, a 80-as évek elején megnéztük, hogy a különböző kerületekben milyen porporciókban találhatók az elithez tartozó emberek. Azok a kerületek, ahol sok az olyan ember, aki a társadalmi elithez tartozik, elképzelhető, hogy ott bizony a halálozási viszonyok is jobbak. És nem azért, mert a fizikai környezet annyival jobb, hanem azért mert a szociális környezet más. Látszik az, hogy ott, ahol az elit él, ott magas a várható élettartam. Ez a várható élettartam, férfiakról van szó, mert vizsgálatkor mindig a férfiakat vizsgálják. A női populációnál ezek a különbségek mindig sokkal kevésbé markánsak. A rendszerváltozás utáni időszakban 1993-1996 között látható, hogy a várható élettartam 70-72 év között van. Ez egy abszolút érték. Tehát rögtön össze lehet hasonlítani, hogy nemzetközi kontextusban mit jelent ez a 72 év. Ez egy skandináv országnak, történetesen Dániának a várható élettartama. Itt az emberek ugye nemcsak dán sajtot vesznek a supermarketben, hanem annyi ideig is élnek, mint a dán férfiak. Aztán itt van ez a bizonyos VIII. kerület. A VIII. kerületben Budapesten kialakult egy informális szegregáció. A VIII. kerületben legrosszabb a várható élettartam, ott a várható élettartam 62-64 év között van. Ez annyi, mint a volt Szovjetunió valamelyik Közép-Ázsia köztársaságának a várható élettartama. Az ország fővárosában, néhány km-re, oda lehet sétálni, együtt van a skandináv, dán életkilátás azzal, ami Közép-Ázsiában van. Nem azért, mert annyival jobb a levegő. A levegő is jobb, de nem ez az igazi ok. A korreláció majdnem 0,8-0,76. Akármilyen szinten nézzük, hihetetlenül szignifikáns. Ez egy ökológiai vizsgálat, ez interpretációra törekszik. Egy független változó, és egy függő változó közötti összefüggést mutat. Nem mondjuk, hogy az összefüggés kauzális, hanem azt mondjuk, hogy ez az összefüggés azért nagyon erősen szoros. Ha azt mondjuk, hogy van más független változó is, vajon csak egy független változó esetében igaz ez az összefüggés? Azt mondtuk, hogy akkor nézzünk egy olyan független változót, ami nagyon gyorsan változik. Amelyre vonatkozóan az adatok nagyon megbízhatóak, és nagyon pontosak. Mert olyan adatról van szó, amely állandóan jelen van a piacon. Ezek az öröklakásos társasházak öröklakásaiban az l négyzetméter öröklakásnak az ára. Mert egész más az ár valahol a lepusztul Józsefvárosban, vagy Ferencvárosban, mint a Bimbó úton. Ha valaki elővesz egy újságot, és saját tapasztalatából is tudja, hogy egy magunkfajta ember aligha tudna akár egy négyzetmétert is venni. Lassan fél millió forint körül van egy négyzetméternek az ára. Végül is ugyanarról van szó, mint az előbb. A korreláció előbb 0,76 volt, itt meg 0,77. vizsgáltuk ezt még egyéb, független változókkal is. Nincs idő arra, hogy a taxatíve mindet elsoroljam. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy ez az ökológiai vizsgálat. Az ökológiai vizsgálat egy adott időszakra nézve mondja meg ezeket a különbségeket. Legalább annyira sokat mond egy társadalomról, hogy mi történik az időben.

Tehát, hogy ezek a különbségek nőnek, vagy csökkennek, mi ezeknek a dolgoknak a dinamikája. És egyáltalán, ez hogy néz ki akkor, amikor Magyarország a rendszerváltozás első évtizedének a végén van. A rendszerváltozásnak, egyébként hál' Isten, nagyon jók a sokkhullámai, azért mindannyiunkat elértek. Van, akit így, van, akit úgy. 1980-96-ig (ez összesen 16 év) mutatja azt, hogyan változott a várható élettartam. AII. kerület volt mindig a legjobb pozícióban. A rendszerváltozás ide, vagy oda, egyfolytában emelkedett a várható élettartam, javultak az életkilátások, 69 évről 72 évre. A 80-as évek elején még Ferencváros volt a legrosszabb pozícióban, de attól kezdve keményen őrzi ezt a rossz pozíciót a VIII. kerület, ahol meg csökkent a várható élettartam 64, évről 62, évre. Ha most a differenciát nézzük, akkor a 80-83-as időszakban a differencia 5 év volt. Most 9,5 év. Majdnem megduplázódott, tehát van mit tenni. Azokat a csoportokat kell segíteni elsősorban, meg kell őket határozni, meg kell őket találni, amelyek a rossz pozícióban vannak. Itt a quantifikált bizonyíték arra, hogy ilyenek léteznek. Én azt gondolom, hogy ezek itt vannak, és a kormányzati politika szintjére kell emelni. A prioritások között kell számon tartani azt, amit egyébként az Egészségügyi Világszervezet is ajánl, hogy ezeket a különbségeket csökkenteni kell.

Magyarországon a halandóság nem általában rossz. Nem helyén való mondani. Magyarországon a mortalitásnak az alakulása az utolsó 3-3,5 évtizedben azt lehet mondani, hogy ellentmondásosan alakult. Nem általában rosszabbodott. Csecsemőkorban, gyermekkorban, fiatal felnőtt korban a halálozási viszonyok Magyarországon következetesen javultak az elmúlt száz évben. Ez óriási teljesítmény. A XX. század egyik legnagyobb teljesítménye, figyelembe véve, amit a XX. század produkált. Beleértve a nukleáris energia felszabadítását, hogy az ember leszállt a Holdon, hogy elkészült az ember géntérképe. Mindezeket a dolgokat figyelembe véve, az, ami a legutóbbi 100 évben a csecsemő, és gyermekhalálozás terén történt általában a világon, és itt Magyarországon is ez azokkal azonos súlyú, azonos jelentőségű teljesítmény. Annak előtte soha nem volt a történelemben, a jövőben sem lesz soha többet, még kevésbé 100 év alatt, hogy egy olyan csecsemőhalandóság, ami 20-22-23% volt, az l % alá csökkenjen. És mindez néhány évtized alatt. Valójában ezért hosz-szabbodott a világ minden országában a várható élettartam. Visszatérve Magyarországra: A halandóság harmincegynehány éve Magyarországon is tiszteletre méltóan nagyszerűen alakult. Öregkorban, 65-70 év felett a halálozási viszonyok, a századfordulóhoz képest javultak. De ez a javulás, a dolog természetéből eredően semmiképpen nem lehet olyan nagy mértékű, mint, ami bekövetkezett a csecsemő, és gyermek és fiatal felnőttkorban, egészen az 1960-as évek derekáig. A továbbélési valószínűség csaknem megduplázódott. A 60-as évek derekától kezdődően egy stagnálás következett be. Nem következett be rosszabbodás, csak nem javultak tovább az öreg emberek életkilátásai. Nemzetközi összehasonlításban azonban az történt, hogy jelentősen lemaradtunk a szomszédos Ausztriához képest. A lényeg azonban az, hogy a középkorú populáció életkilátásai rosszabbodtak, főleg, de nem kizárólag a férfi populációé. Ennek megvan a magyarázata akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mik azok, amik a jelenlegi epidemiológiai rezsimre jellemzőek, azaz, hogy milyen a továbbélés! valószínűség 35-65 év között a férfi populációban.

Megpróbálom ezt közérthetőbbé tenni. Azt kérdezzük, hogy a 35 éves férfiak közül hány % éri meg a 65. születésnapját. 100% biztos nem éri meg, és valószínű, hogy vannak, akik megélik. Tehát a százalék 0-100 között kell, hogy legyen. Tehát, azt kérdezzük, hogy a 35 éves férfiaknak hány százaléka éri el a 65. életévet. Maradjunk a rossznál. A VIII. kerületben a férfiaknak alig több mint fele, 55,5 %-a remélheti 35 éves korban, hogy eléri a 65. születésnapját. Ez nagyon sok. Amit most mutatok, az mutatja azt, hogy milyen nagy a baj. 1900-as évek elején, a XIX. és a XX. század fordulóján, 100 évvel ezelőtt, hány százaléka érte meg a 35 éves embereknek a 65. éves kort. Ez majdnem 50%. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy jelenleg a VIII. kerületben, Budapesten rosszabbak az életkilátások, mint 100 évvel ezelőtt voltak az országban. Ez bizonyított dolog. Ez a VIII. kerületben van. A VIII. kerületben az történt, ami az USA-ban, New Yorkban történt Harlemben. Kialakult egy informális szegregáció. Egyre jobban megnőtt a roma népességnek a proporciója. Ennek következtében, azok, akik anyagilag jobban megengedhették maguknak, tehetősebbek, kiköltöztek ebből a kerületből. A kerületet elhanyagolták, lepusztu-lóban van ez a kerület. Ennek a roma populációnak, szociálisan hihetetlenül nehéz, hátrányos a helyzete, a közöttük lévő nagyon magas munkanélküliségi arány, az alacsony iskolázottság, a rossz társadalmi kapcsolatok, tehát a társadalmi tőkének kvázi a hiánya, ez a többszörös hátrányos helyzet, és nem valami faji, dolog, nem morális dolog.

Intenzív terápia ide, meg társadalombiztosítás oda, rosszabbak az életesélyek, mint 100 évvel ezelőtt voltak a feudálkapitalista Magyarországon, ahol nem volt antibiotikum, meg intenzív terápia. Bele lehetett halni egy skarlát-inába, és egy szív-belhártyagyulladásba. Nem volt esélye az orvostudománynak arra, hogy racionális terápiával gyógykezeljen, arról nem is beszélve, hogy a diagnózisok is, az esetek nagy részében nem sokkal voltak megbízhatóbbak, mint a hasraütés. Ennek ellenére ez a dolog létezik. Ez igazi, nemcsak közegészségügyi probléma, hanem társadalmi probléma is, vagy legalább annyira az. Vizsgálhatjuk a különbségeket iskolai végzettség szerint. Mégpedig egy olyan betegség esetén, amelynek a szociális érzékenysége mindannyiunk számára köztudott, a tuberkulózis. Azt néztük meg, hogy az elvégzett osztályok szerint milyen a tuberkulózis mortalitás ebben a kritikus férfi csoportban. A nők között is megnéztük, 35-64 év között. Az adatok mindenütt standardizáltak. Tehát nem arról van szó, hogy bizonyos korstruktúrában meglévő különbség az, ami a differenciákat adja. Megnéztük, hogy 1000 főre mennyi halálozás jut a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők, és az általános iskolát be nem fejezők között. A különbség 11-szeres!! Nem kétszeres! Különbségről, nem 10-20%-ról van szó. A nők között mindig kisebbek a különbségek, de azért ott is 5-szörös.

Reményeim szerint sikerült néhány adalékkal szolgálni Önöknek ahhoz, hogy a halálozási mutatók és a társadalmi helyzet között meglehetősen szoros összefüggések vannak.
Köszönöm a figyelmüket!


Ladányi János:

A CIGÁNYSÁG DEFINÍCIÓS PROBLÉMÁI ÉS A
SZEGREGÁCIÓ

Két dologról fogok ma beszélni. Az egyik definíciós probléma, tehát hogy kit is tekintünk cigánynak. A különböző definícióknak konzekvenciái vannak arra vonatkozóan, hogy mekkora a cigánynak tekintett népesség száma és milyen a cigányság összetétele. A szünet után lakóhelyi szegregációról és azokról a fontosabb migrációs tendenciákról fogok beszélni, amelyek a rendszerváltás óta a magyarországi cigányság körében lezajlottak.

I. Definíciós probléma

A definíciós probléma olyan kérdés, amiről sokáig azt hittük, hogy teljesen egyértelmű, hiszen mindnyájan azt gondoljuk, hogy mi mindig pontosan tudjuk, hogy ki cigány és ki nem cigány. Azt nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mitől tartunk valakit cigánynak, de azt mindenki tudja, hogy ki cigány és ki nem cigány - gondoltam én is nagyon hosszú ideig. Külföldi előadásaim során gyakran megkérdezték tőlem, hogy honnan tudom én ezt olyan biztosan, és sokáig nem értettem ezt a kérdést. Mondtam, hogy ezt úgy látja az ember, meg, hogy ezt mindenki tudja.

Az, hogy ez azért nem egyértelműen így van, már a magyarországi cigányság számának becsléseiből is jól látszik. Az egyik forrás az a népszámlálásokból származik. Egyrészt azt kérdezik, hogy ki cigány anyanyelvű. Ilyenkor összemossák a beásokat és az oláhcigányokat, holott ők teljesen különböző nyelvet beszélnek. Néznek tehát anyanyelvet, és például 1990-ben mintegy 70 ezer „cigányul beszélő" személy volt Magyarországon a népszámlálás szerint. Másrészt azt szokták nézni, hogy ki az aki cigánynak vallja magát. Ez aztán nagyon változik. Ez persze nemcsak a cigányok esetében van így, hiszen a világnak ezen a táján jó oka van a nemzeti és etnikai kisebbségeknek arra, hogy eltitkolják azt, hogy milyen kisebbséghez tartoznak. Például a magyarországi németeket a II. világháború után a 41-es népszámlálást is alapul véve telepítették ki: aki 41-ben németnek vallotta magát, annak nagyon jó esélye volt, hogy kitelepítik. Nagyon alacsony is volt a magyarországi németek száma, egészen a rendszerváltásig. Nemcsak demográfiai okok vannak tehát amögött, hogy azóta hirtelen nagyon megugrott a magyarországi német kisebbség száma. A cigányoknál ugyanúgy van ez a dolog: a népszámlálásokban nagyon ingadozik, azon személyek száma, aki cigány nemzetiségűnek vallják magukat. 1990-ben ez a szám 140 ezer körül volt.

A következő módszer, amit alkalmazni szokta, az az, hogy megkérdezik a szociológiai felvételek során - ez a standard, nemzetközileg alkalmazott kérdés -, hogy amellett, hogy valaki magyar, abban az országban még sokan vannak, akik más nemzetiséghez is tartoznak, és fel szokták sorolni a különböző nemzetiségeket, amelyeket meg lehet jelölni. Ez a kérdésfeltevési mód olyan 400 ezer körüli cigány népességet hoz. Onnan van a népszámlálás és a különböző szociológiai felmérések közötti eltérés, hogy a népszámlálás egy hivatalos aktus, ott mindenféle adatnál sokkal nagyobb a válaszmegtagadás illetve elhallgatás, mintha az egy sokkal informálisabb szociológiai felvétel.

A szociológiai vizsgálatok abból indultak ki - mindenekelőtt Kemény István kutatásait kell itt kiemelni -, hogy nagyon sok olyan személy van ebben az országban, aki magát se cigány anyanyelvűnek, se cigány nemzetiségűnek nem vallja, de a környezete mégis cigánynak tekinti őt. A már említett szociológiai vizsgálatokban éppen ezért a „társadalmi környezet" által besorolást tekintették mérvadónak. 1993-ban Kemények 470 ezer és 500 ezer közé tették a magyarországi cigány népességnek a számát. Az, hogy mi is ez a „társadalmi környezet" azért némi magyarázatra szorul.

Kemények lényegében azt csinálták, hogy választottak egy területi mintát, és ott végeztek egy teljes körű összeírást a „cigányság" körében. A cigány családok címeit úgy gyűjtötték össze, hogy megkérdezték azokat a hatóságokat, azokat az intézményeket, az iskolát, a szociális munkást, az önkormányzatot, a rendőrt, az orvost stb. akiknek a cigányokkal dolguk van, és az ilyen módon összeírt népességet tekintették cigány népességnek.

Kemény tehát azt mondja, hogy azt kell cigánynak tekintenünk, akit a környezete cigánynak tart. Ez nagyon fontos szempont, hiszen itt önbeteljesítő próféciával van dolgunk. Mondok egy példát: Általános iskolában végeztem vizsgálatot, és ott sok minden mellett azt is megkérdeztem, hogy ki cigány az osztályban. A tanító néni felsorolta a gyerekeket. Ez többnyire egybeesett azzal, amit én is gondoltam. De voltak kivételek! Ott volt mondjuk Pistike, akiről én azt gondoltam, hogy nem is nézhet ki másnak, mint cigánynak. Amikor megkérdeztem, hogy őt miért nem sorolta fel a tanító néni, azt a választ kaptam, hogy Pistike nem cigány, csak látnám, hogy neki „milyen rendes szülei vannak". Nekem evvel nincs mit tennem, mert ha a tanító néni őt nem tartja cigánynak, nem is fogja cigánynak kezelni.

Aztán lát az ember szőke kék szemű gyerekeket, akiket pedig cigánynak kezel az iskola. Tehát, ha az intézményektől kérdezem meg, ők általában azokat fogják cigánynak tekinteni, akik nekik problémát okoznak. Akik nekik nem okoznak problémát, mert a szülőkkel ugyanúgy nincs konfliktusuk, mint a nem cigány gyerekek szüleivel, gyakran nem fogják cigánynak tekinteni. Minél kisebb egy település, minél jobban ismerik egymást az emberek, annál kisebb ez az eltérés. A különbségek főleg nagyvárásokban jelentősek, ami nem jelenti azt, hogy egészen kis településeket nem fordulnak elő.

Mindezek miatt én azt gondolom, hogy nincs értelme egyféleképpen definiálni a különböző etnikai csoportokat. A különböző definíciók közül egyedül az önminősítésnek van kiemelt fontossága. Aki magát nem vallja cigánynak azt tudományos kutatásban, ahol névtelenül, egyéni azonosításra nem alkalmas módon használom az eredményeket, minősíthetem esetleg cigánynak, de hatóságnak nincsen joga bármilyen más definíciót használni, mint az önminősítést. Persze szociológiai jelentése is van annak, hogy ki az, aki felvállalja és ki az, aki nem az egyik, vagy másik kisebbségben való tartozást.

Vizsgáljuk most meg, hogy milyen szociális és demográfiai összetételű gé-pességet fednek le ezek a különböző módon definiált cigány csoportok. Azt lehet látni, hogy azok, akik cigánynak vallják magukat, azok mindenfajta demográfiai, szociális, települési mutató mentén igen erősen eltérnek az átlagnépességtől. Ők a legszegényebbek, a legiskolázatlanabbak, itt a legmagasabb a munkanélküliségnek az aránya, itt a legmagasabb a gyerekszám, itt a legnagyobb a családnagyság, stb. Ahogy tágul a kör a különböző definíciók által lefedett csoportok egymást részben átfedő körönként képzelhetők el -, úgy közelítenek az adatok a nem cigány népességhez: csökken a gyerekszám, emelkedik az az életkor, amikor az első gyereküket szülik, csökken a házasságon kívül született gyerekeknek az aránya, csökken a családnagyság, a vidékieknek az aránya, stb. De még a legmagasabb státusú cigánynak minősített csoport is sokkal szegényebb, magasabb a gyerekszáma, stb., mint az átlagnépességnek, közelednek egymáshoz ezek a mutatók, de még a szegény magyar népességnél is rosszabb helyzetű cigánynak definiált csoport.

Ez a definíciós kérdés azért is nagyon fontos, mert nagyon gyakran, amikor cigányságról beszélünk, akkor csak a legnyomorultabbakat tartjuk cigánynak, és az úgynevezett sikeresen asszimilált cigány családokat nem tartjuk cigánynak. Ahogy általában gondolkodunk, hogy vannak „a cigányok" és vannak „a magyarok", és ahogy a cigányok gondolkodnak, hogy vannak „a cigányok" és vannak „a gádzsók", vagy „parasztok", ez nemcsak nagyon erős leegyszerűsítés, hanem a diszkrimináció megalapozása. Minden adat azt mutatja, hogy a cigány és a nem cigány népesség nem éles vonallal elválasztható módon bomlik két csoportra. Sokkal reálisabb az, ha az „egyértelműen cigány" és „egyértelműen magyar" népességet egy kontinum két széle" pólusokként fogjuk fel. Egyfelől vannak azok, akik minden értelmes definíciós mód szerint cigánynak minősülnek, másfelől vannak az „olykor", a „talán" cigányok, és azok, akik „olyan rendesek, hogy már nem is cigányok". Tehát a sikeres cigányok azok, akik körül sokat nem szoktak cigánynak tekinteni. Ez megerősíti azt az előíté-leti képet, hogy a cigányok szegények, koszosak, munkanélküliek, stb. Mindezért az a statisztikai gyakorlat is felelős, amelyik két, egymást át nem fedő csoportnak tűnteti fel a történelmileg egymással erősen keveredő, egymáshoz oda- és visszaasszimilálódó cigány és nem cigány népességet.

Az ember etnográfusokat hallgat, a szegény magyar népességről írt tanulmányokat olvas, azt láthatja, hogy a különbségek meglehetősen viszonylagosak. A magyar népességet, Skandinávia, vagy Nyugat-Európa felől nézve, gyakran előfordul, hogy a „magyarokról" kialakított sztereotípiák nagyon hasonlatosak azokhoz az előítéletekhez, amelyeket a „magyarok" a „cigányokkal" szemben megfogalmaznak.

A szociológusok és demográfusok által gyakran használt „környezet általi minősítés" tulajdonképpen az operacionalizálását jelenti a népesség erősen előítéletes gondolkodásának. Mindnyájan tudjuk azt, hogy a magyar népesség etnikailag igen erősen kevert. Budapest olyan város, ahol a századfordulón a népesség jelentős része még németül beszélt, nem nagyon lehet olyan magyar családot találni, ahol ne lett volna valaki német, vagy szlovák, vagy román vagy cigány, vagy zsidó. Ezt természetes dolognak tartjuk, azt gondoljuk, hogy ez egy etnikailag erősen kevert nép, és hogy az a magyar, aki magyarnak tartja magát. Miért pont a cigányoknál lenne ez másként?

Összegezve az eddig elmondottakat: egyetlen etnikum sem képzelhető el zárt halmazként, sokkal realisztikusabb az, ha egy kontinuumként képzeljük el a „cigány" és „nem cigány" népességet. Önök orvosok, ezért olyan tudományszemléletet sajátítottak el, hogy mindennek vagy legalább valamilyen természettudományos gyökere, és a dolgokat egyértelműen lehet és kell definiálni. Arról, hogy ki cigány vagy ki magyar vagy német, vagy hogy mi a különböző etnikai csoportoknak az a magja, ami körül a csoporthoz tartozók azután szóródnak, a társadalom tudománynak semmi mondanivalója nincs. Ugyanis az etnikai csoportok nem objektív létezők, csak a mi fejünkben vannak jelen. Úgy mondjuk, hogy konstrukciók. Hasonlóan egyébként a társadalmi csoportokhoz, ami szintén a társadalomtudósok által konstruált kategóriák. Fontos kutatási terület, hogy ki az, aki cigánynak tekinti magát, melyek azok a körülmények, amelyek között az etnikai választóvonalak élesednek, és melyek azok, amelyek között inkább lebomlanak. Igen fontos, hogy akik ezt a besorolást elvégzik, azoknak milyen értékek és milyen érdekek járnak a fejükben. Arról azonban, hogy objektíven ki cigány, arról a társadalomtudományoknak semmi mondanivalójuk sincs. Amennyire én tudom, természettudományos módszerekkel sem lehet erről a dologról sokkal többet mondani annál, mint hogy a cigányok mindig azokhoz a népekhez a leghasonlatosab-bak, amelyekkel együtt hosszabb időt töltöttek el, hiszen ezek azok a népek, amelyekkel a leginkább keveredtek.
II. Térbeni, társadalmi és etnikai hátrányok összekapcsolódása

Most áttérnék a települési viszonyok elemzésére. Hasonlatosan ahhoz, ahogyan nem tartom értelmesnek cigányságról beszélni anélkül, hogy egy szélesebb társadalmi összefüggésbe bele tudjam helyezni az egész problematikát, és ezért nem arról beszéltem, hogy ki a cigány, hanem arról, hogy milyen az a társadalom, amelyik cigány sorsban tart embereket, az egész települési problémát is a címben jelzett szélesebb összefüggésében próbálnám meg ismertetni.

Pontosan a rendszerváltás időpontjában a magyar településrendszeren belül is nagyon érdekes változás volt megfigyelhető. Addig ugyanis mindig az volt a helyzet, hogy a községekben élő népességnek a száma állandóan csökkent, és a városban élő népességnek a száma állandóan emelkedett. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan, szinte természeti erővel érvényesülő törvényszerűség, mint ahogyan a nap reggel felkel, este pedig lenyugszik. 1990 volt az első békeév a magyar történelemben - mert háború idején volt olyan, hogy a városi népesség a bombázások elől kimenekült a városokból. Békeidőben azonban ilyen soha nem fordult elő -, amikor a magyar városok népessége csökkent. Budapest lakosságának csökkenése már korábban megkezdődött, és azóta is tart, de 1990 óta általában is igaz, hogy a magyarországi városi népesség száma csökken, a községekben élő népesség pedig növekszik. Ennek a változásának két nagy összetevője van. Az egyiket szuburbanizációnak nevezzük, ami alatt azt értjük, amikor a népesség kiáramlik a városok belsejéből a városokhoz közeli területekre. Ez Budapest esetében már sokkal hamarabb elkezdődött. Megindult már a 30-as évek végén, de aztán megszakította ezt a világháború. Igazán ez a 60-as évek közepétől indult ismét be. Azért nevezem ezt államszocialista tipusú szuburbanizációnak, mert a városhatárokon belüli területekre áramlott ki a magas státuszú népesség. Budapest esetében, és van még néhány vidéki nagyváros, ahol ez elindult már a rendszerváltás előtt. Pécsnek, Miskolcnak és még egy sor magyar nagyvárosnak megvolt a maga „káderdűlője" már a rendszerváltás előtt. Magyarázatra szorul, hogy az államszocializmusban miért nem lépte túl - kevés kivételtől eltekintve - a szuburbanizáció a városok határait. Azt gondolom, hogy ennek egyrészt az az oka, hogy ehhez autó kell, egy vagy két autó egy családban, de főleg azért, mert rossz volt az infrastrukturális ellátottság. Katasztrofális volt a telefonhelyzet, nem volt megfelelő csatorna, út-, bolthálózat, stb. A nagyon mély gazdasági válság ellenére a 90-es éveknek az elején rendkívül jelentős infrastrukturális javulás figyelhető meg. Néhány év alatt a magyar telefonhálózat megsokszorozódott, a csatorna, víz, gáz hálózat is sok, korábban ellátatlan területet ért el. Az infrastrukturális javulás megteremtette a feltételeit annak, hogy a magasabb státusúak kiköltözzenek a városokból.

A másik ok, amiért a szuburbanizáció túlcsapott a városoknak a határán, az az, hogy a rendszerváltásig a különböző lakásszubvenciók településnagysághoz voltak kötve. Valamikor a 70-es évek elejéig - közepéig nem lehetett OTP-kölcsönt felvenni falusi ház építéséhez, később már lehetett, de kevesebbet és kedvezőtlenebb hitelfeltételekkel. Ez a rendszerváltással mind megszűnt, és akkor már ez sem volt akadálya annak, hogy az emberek kiköltözzenek a városból annak környékére, mint már említettem - elsősorban a magas státuszú lakosságra jellemző migrációs irány.

A városi népesség fogyásának másik összetevője a szegények kiáramlása a nagyvárosokból. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy Magyarországon nagyon magas volt az ingázók aránya. Az államszocialista korszakban gyorsabb volt az ipari munkahelyek számának bővülése, mint amilyen ütemben a városi lakások száma növekedett. Másfélmillió ingázó volt Magyarországon az előző rendszer fénykorában. Ezek voltak az első munkahelyek, amelyek megszűntek. Ezek a munkahelyek főleg erősen dotált szocialista nagyvállalatoknál voltak. Az ingázók voltak a legalacsonyabban kvalifikált munkások, dotáltak voltak a munkásszállásaik, és dotálták a közlekedésüket is. Tehát ez nagyon drága és nagyon kevéssé kvalifikált munkaerő volt. Amikor ezek az emberek elvesztették a munkahelyüket, el kellett dönteniük, hogy a városban maradnak és hajléktalanok lesznek, vagy megpróbálnak inkább visszamenni abba a faluba, ahonnan eljöttek. A városi szegénységnek nagyon erősek a falusi kötődései, jelentős részük elsőgenerációs városlakó, aki végig fenntartotta valamilyen formában a kapcsolatot egykori falujával, ahová - miután városi munkájukat elvesztették - sokan visszamentek.

A másik dolog, ami történt, hogy emelkedtek a lakbérek és a közüzemi költségek, és aki munkanélküli lett, az elég nehezen tudta fizetni ezeket. Sokan azok közül, akik a privatizáció során megvették lakásukat, rögtön eladták azt, akármilyen kicsi lakótelepi lakás volt is ez, annyi pénzt lehetett azért kapni, hogy valami fogyó apró faluban az ember tudjon magának venni egy megüresedett parasztházat, nagy kerttel. Ezeknek a munkahelyeknek a többsége örökre megszűnt. 1996 óta egyre gyorsabb ütemű gazdasági fejlődés, de a munkahelyeknek száma praktikusan nem emelkedik.

Tehát azoknak, akiknek tartós munkanélküliségre kellett berendezkedniük az egyik ilyen túlélési stratégiája volt, hogy eladták a városi lakásukat és leköltöztek vidékre. Mint már említettem, nagy részben falusi eredetű ez. Élt még bennük az az illúzió, hogy a mezőgazdaságban viszonylag magas jövedelmeket lehetett elérni. Azt gondolták, hogy a mezőgazdasághoz ők értenek, mindenképpen megtermelik maguknak az élelmiszert, és eladásra is fognak termelni, és minden nagyon szép és jó lesz.

1990 és 93 között nemcsak az agglomerációban lévő községeknek a népessége, hanem az agglomerációs területeken kívül levő községeknek a népessége is emelkedik. Még az agglomerációs területeken kívül levő, sőt az 500-nál kisebb népességű községeknek a lakosság száma is növekedik, ami azt jelenti, hogy azoknak az addig fogyó aprófalvaknak a népességszáma is emelkedik, ahonnan az előző évtizedekben mindenki elment, aki csak tehette, mert ott még a teljes foglalkoztatottság idejében sem lehetett megélni.

Az odavándorló családok azonban hamar rájönnek arra, hogy csapdahelyzetbe kerültek, mert válságba kerül a magyar mezőgazdaság, és termelése már soha nem fogja megközelíteni azt a mintát, amit a rendszerváltás előtt elért, inkább még zsugorodni is fog, hiszen európai összehasonlításban még mindig magas a magyar mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Összeomlottak a piacok is. Sokkal több tőkével rendelkező és sokkal jobb minőségű földön dolgozó paraszti gazdaságok is értékesítési nehézségekkel küzdenek. 93-ban vége van annak a folyamatnak, hogy az agglomeráción kívüli kisfalvaknak is nő a népessége, de változatlanul nő az agglomerációban lévő falvaknak a lakosságszáma.

Hogyan érinti mindez például a budapesti cigány népességet? Mindenekelőtt úgy érinti, hogy a városnak a belső területein felerősödött a cigány népesség koncentrálódása. Korábban, sok évtizeden át Budapestre az volt jellemző, hogy a magas státuszú körzetek egyetlen, vagy mindenképpen kevés számú, de egy kiterjedésű és homogén területet foglaltak el. Ezzel szemben az alacsony státuszú körzetek ettől gyökeresen eltérő minta szerint, viszonylag nagy számú, változó méretű, de a magas státuszú területekhez képest mindenképpen kicsiny, területileg össze nem függő „mikroszegregátumokban" koncentrálódtak. Mindez erősen összefügg a városon belüli érdek- és hatalmi viszonyok alakulásával.

Magas státuszúak általában a városnak azokon a részein laknak, ahol szeretnének lakni. Ennek persze mindenféle anyagi korlátai vannak. Ezzel együtt azt lehet mondani, hogy a legmagasabb státuszú népesség az kiválaszt magának a városban egy vagy néhány területet és megvan hozzá a pénze és az érdekérvényesítő képessége, hogy kiszorítson onnan mindenki mást. Ezzel szemben az alacsony státuszúak a városnak azon részeiben laknak ahol tudnak, ahol megengedik neki hogy lakjanak, ahol már senki más nem akar lakni. Ezek lehetnek a világ végén lévő, tömegközlekedéssel nagyon nehezen megközelíthető területek, lehetnek környezetszennyező ipari objektum jellegű részek, lehetnek zajos utak, vagy például vasutak melletti területek. Csak az lakik ezeken a területeken, akinek nincs más választása. Lehetnek még olyan leromló városi területek, ahonnan kivonul a magas státuszú népesség döntően azért, mert a belső részeket nagyon elhanyagolták, a legalapvetőbb karbantartási munkákat sem végezték el.

Mivel a hátrányos helyzetű etnikai csoportok elleni kirekesztés sokkal erősebb és merevebb, mint a szegényekkel szembeni előítélet, a diszkriminált etnikai csoportok lakóhelyi szegregációjának mintája alapvetően eltér attól, ahogyan a szegények szegregálódnak. Valami hasonló zajlott le a belső pesti slumban, mindenek előtt a Józsefvárosban, mint ami amerikai fekete gettók környékén végbement. Miután elkezdtek odaköltözni cigány családok, a környéken lakó nem cigányok először a gyerekeiket kezdték el más iskolákba járatni, majd később, aki tehette el is költözött. A megürülő lakásokba pedig egyre nagyobb mértékben költöztek be cigány családok. Jelentős különbség az amerikai nagyvárosokhoz képest, hogy Budapesten a cigány népesség aránya, megint definíciótól függően olyan 4 és 8 százalék között van. Ezzel szemben, mondjuk Chicagóban 30 százalék a fekete népesség aránya és még 8-10 % spanyolul beszélő fekete lakik a városban, és még ehhez jönnek a mexikóiak, kínaiak, koreaiak. Az eredmény az, hogy nagyon kevés fehér ember lakik Chicagón belül, mert ők már mind kiköltöztek a szuburbokba. Ez nagyon nagy különbség. De a gettósodási tendencia igen hasonlatos. Már maga az, hogy egy olyan városban, ahol a cigányoknak az átlagos aránya (ugyanazt a definíciót alkalmazva), olyan 4-5 % körül van, találhatók olyan környékek, ahol ez eléri a 40-50 százalékot. Hogy szép számmal vannak már olyan iskolák a Józsefvárosban, ahol a cigánygyerekek aránya 50 százalék fölött van, sőt már néhány olyan iskola is van, ahol ez az arány meghaladja a 80, sőt a 90 százalékot is, igen veszélyes tendenciára hívja fel a figyelmet.

A Józsefvárosban sok, jó anyagi körülmények között élő cigány is lakik. Korábban ők általában a Józsefvároson belül, a jobb házakban lévő, jobb és nagyobb lakásokba költöztek, amikor anyagi helyzetük kedvezőbbre fordult. Mára ez alapvetően megváltozott. A tehetősebb cigány családok egyre gyakrabban kiköltöznek a Józsefvárosból. Családi házat építenek maguknak Erzsébeten, Zuglóban vagy Pestlőrincen. Ez a gettósodásnak egy újabb állomása, amikor nem egyszerűen arról van szó, hogy nem cigányokkal költöznek ki a slummosodó környékekről, hanem már a középosztályosodó cigányok is kiköltöznek. Tudjuk, hogy Amerikában hogyan játszódott le ez a folyamat és milyenek voltak a társadalmi következményei. Voltak olyan városrészek, ahol nagyon erősen koncentrálódtak a feketék, mivel a polgárjogi mozgalmak győzelme előtt pontosan ki volt jelölve, hogy a városban hol lakhatnak feketék és máshol nem is lakhattak. A gettók lakói többnyire szegények voltak, de azért laktak értelmiségiek is itt, üzletek, szórakozóhelyek és mindenféle intézmények is voltak a gettókban, ha szegényesebbek is, mint a gazdagabb városrészekben. Ha ma megnéz az ember egy ilyen fekete gettót, akkor ott nem lát kőzéposztályú fekete családokat, mert azok már régi kiköltöztek onnan, és italboltokon kívül üzleteket sem lát, mert nincs fizetőképes kereslet, meg túl gyakran rabolták ki, gyújtották fel ezeket az üzleteket. Ez a folyamat nálunk még korántsem tart itt, de sajnos már elindult, és a lakásprivatizáció erősen fel is gyorsította.

A másik nagyon veszélyes tendencia az, hogy mivel csapdába kerültek a családok az aprófalvakban, és más leszakadó, reménytelen helyzetű településeken, rövid idő alatt kiderült, hogy nem tudnak megélni, mivel közel-távol nincs munka. Ha továbbra sem lesz munka, sokan közülük előbb-utóbb vissza fognak költözni a városba. Azért nem nagyon gyors még a városba való visz-szaáramlás, mert falun jobb körülmények között laknak. Továbbá azért nem, mert nem olyan jellegű és még nem olyan erős a gazdasági konjunktúra, hogy ez húzóerőt jelentene az ilyen kvalifikálatlan munkaerő számára. Tehát van már munkaerőhiány, mondjuk Székesfehérváron, de ezek vagy magasan kvalifikált szakmák, vagy ha futószalag munkák is, de valami olyan rendszerességet igényelnek, hogy attól, hogy a városban munkaerőhiány van, attól még a székesfehérvári cigányoknak ugyanúgy nem jut munka. Nem lehet az IBM-nél azt csinálni, hogy az ember elkésik, vagy ha éppen nincs kedve, akkor nem megy dolgozni, és az sem nagyon megy, hogy mondjuk az ember az uzsonnáját a mikrochippekre teszi. Ha ilyen mély szakadék van a magyar társadalmon belül, és ezt a szakadékot a tartós munkanélküliség meg a normális iskolázási rendszerből való kiszorultság csak növeli, akkor önmagában a gazdasági fellendülés nem eredményezi azt, hogy ez a fajta tartós munkanélküliség csökkenjen. Egy idő után ez a teljesen ellehetetlenedért helyzetű népesség, megindul a városok felé, mert ugyan a városban sincs túl sok esély arra, hogy munkát kapjon, de talán valami alkalmi munka mindig könnyebben található a városban, mint falun. És persze az is igaz, amit az egyik cigányasszony úgy fogalmazott meg, hogy azért kell visszaköltözni a városba, mert „ott még a kuka tetején is lehet kenyeret találni, itt pedig már az embereknek sem jut kenyér". Jó, hogy a városba vándorlási hullámok még nem olyan erősen, de várható, hogy a gazdasági növekedéssel ez a probléma nem csökkenni, hanem növekedni fog. És egy sor nagyvárosi konfliktus, például most az a hisztéria, ami az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatban folyik, például az az új törvény, hogy 150 ezer forintra lehet büntetni, vagy börtönbe lehet zárni az önkényes lakásfoglalót, meg az, hogy most készülnek elfogadni a következő törvényt, hogy a kilakoltatáshoz már bírósági határozat sem kell csak a jegyzői határozat. Ezeknek a hisztériáknak az a racionális magva, hogy az országban van egy olyan szerencsétlen helyzetű pária népesség, amelyik teljesen kiszorult a munkaerőpiacról, aztán elvesztette az esélyét, hogy lakása legyen, kiszorult az egészségügyi rendszerből, és sajnos kiszorulnak a gyerekei az oktatási rendszernek azokból a csatornáiból is, ami meggátolhatná azt, hogy ez a helyzet ne öröklődjön tovább a következő generációra.

Mint láthattuk, beindult, sőt egyre gyorsuló ütemben halad előre a városokban egy olyan folyamat, ami a nagyvárosi slumok etnikai gettóvá válásaként jellemezhető. Ez a folyamat nem feltétlenül zajlik pont úgy, mint Budapesten, kisebb városok esetében nem feltétlenül egy városmagot körülvevő slum-gyűrű formáját ölti, hanem mondjuk, etnikai gettóvá válnak. A lényeg az, hogy volt bányatelepek, sok városban az etnikai gettóvá válás tendenciája erősödik. Beszélnünk kell még egy meglehetősen új jelenségről is, és ez a gettósodó aprófalu. Ilyen még nem nagyon fordult elő a magyarországi cigányok történetében. A cigánytelepen lakók és a faluban lakó parasztok között valamifajta szimbiózis mindig volt, ennek a helyi munkamegosztásnak a telepi cigányok is a részét képezték. Mindig voltak olyan munkák (sártapasztás, buditisztítás, vályogtégla vetése, stb) a falun belül, amit tradicionálisan a cigányok végeztek el. Ezek a munkák általában rosszul fizetett, lenézett, szezonális munkák voltak, de azért azt nem lehetett mondani, hogy teljesen feleslegesek azok a cigányok. Ami ma történik, az az, hogy mivel a parasztok elköltöztek ezekből a falvakból, az égvilágon semmifajta kapcsolata nincs az ott maradt cigányoknak a külvilággal. Teljes izoláció ez. Régen, ha erdei terméket gyűjtögettek, vagy csigáztak, gombáztak akkor volt a faluban valaki, aki felvásárolta ezeket a dolgokat, aki általában persze becsapta, kihasználta őket, de legalább volt egy közvetítő a világ felé. Ma senki sincsen. Azt lehet mondani, hogy a kis falusi etnikai gettóban lakó cigányság teljes izolációban él, ami nagyon rövid idő alatt a szegénységnek ebből az izolált és láthatatlan, legalábbis a többségi társadalom számára nem nagyon látható formájából egy pillanat alatt átcsaphat rohamos városba áramlássá. Ez hihetetlenül heves etnikai konfliktusokat válthat ki, mint, például az önkényes lakásfoglalók közül, politikailag gerjesztett hisztériából már ma is látni lehet.



Márkus Katalin:

A CIGÁNY LAKOSSÁG
EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTA ÉS AZ ÁPOLÁS
(Előadás részlet. Széchenyi István Főiskola Interetnikus
Speciálkollégium 2000. április 29.)


1. Bevezetés

Húsz éven át dolgoztam kórházunk interdisciplináris intenzív osztályán, és nem ritkán szembesültem a súlyos állapotú betegek és hozzátartozóik részéről számomra furcsa és érthetetlen kérésekkel. Ezen, személyes tapasztalataim által indíttatva a diplomás ápolók tanóráin foglalkozunk a más nemzetiségű, illetve vallású betegek pszicho-szociális gondozásának módszertanával is. Az órákra készülve ébredt fel bennem a hazai etnikai csoport, a cigány lakosság mássága iránti érdeklődésem. A szakirodalom áttekintésekor döbbentem rá a probléma időszerűségére. Dolgozatomban a munkakörömből és a továbbképzésünk résztvevőinek összetételéből adódóan elsősorban az ápolás nézőpontjából közelítek a kérdéshez, hogy a teljesség igénye nélkül összegezve a cigányság életvitelével, egészségi állapotával kapcsolatos ismereteket, hozzájárulhassak a cigány betegek magatartásának részbeni megértéséhez és ápolásuk hatékonyabbá tételéhez, közvetve pedig a multikultúrális ápolási szemlélet elfogadásához.

Munkám első részében az utóbbi évtizedek „egészség megközelítésének" változásait ismertetem, hogy érthetővé váljon a második részben választott megközelítésmódom a cigányság egészségi állapotának leírásakor. A harmadik részben pedig a kétoldalú előítéletes magatartással, a kisebbség-többség viszonyával foglalkozom röviden, hogy napi viselkedésünkben a tudatosság igényét felébresszem. Befejezésként pedig a multikultúrális ápolási szemléletről írok néhány sorban.

A témakör iránti érdeklődésemből adódóan az utóbbi évben célirányosan gyűjtöttem az ide vonatkozó szakirodalmat, közleményeket. Jelen dolgozatomban elsősorban összefoglaló tanulmányokra, szakkönyvekre építek, melyeket az egyes fejezetek kapcsán is nevesítek.

2. Az egészség új megközelítése

A világ változásainak következtében a 6o-as évektől az egészségügyi ellátás egyre nagyobb csapat munkája lett és kikerülhetetlenné vált a multidisci-plináris együttműködés. Ennek okait az egészség fogalmának bővülésében, szociokultúrális definíciójának tartalmában találhatjuk meg.

Dr. Kovács József „A modern orvosi etika alapjai" című könyvének 1997-es megjelenésekor egyidejűleg az oktatóm is volt, így személyes előadásában hallhattam rendkívül meggyőző összefoglalását az egészség fogalmának történelmi változásairól és tartalmáról. Az alábbiakban ezért meghatározóan az ő gondolataira támaszkodom és a további forrásmunkákat és szerzőket is zömmel könyvéből említem.

Egészségdefiníció (1)

Talcott Parsons 1958-as megfogalmazása szerint „az egészség az egyén olyan állapota, amelyben optimálisan képes azokat a szerepeket és feladatokat ellátni, amelyre szocializálták." A betegség oldaláról megközelítve tehát a betegség „testi vagy lelki alkalmazkodási képtelenség a társadalmi normákhoz."

Az egészség szociokultúrális meghatározását ekkor már sokan elfogadták, sőt még ugyanebben az évben az Egészségügyi Világszervezet kihirdette a ma már közismert egészségdefinícióját, miszerint „az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jóllét állapota, s nem pusztán a betegség vagy a nyomorékság hiánya". A meghatározást azzal szokták kritizálni, hogy túlságosan tág és minden társadalmi problémát orvosivá változtat. Valójában az emberi egészség nagyon fontos aspektusára mutat rá: arra, hogy az emberi fajnak a környezetéhez való alkalmazkodása a történelem előrehaladtával egyre fokozódó mértékben tárgyak, technika, társadalmi szabályok és intézmények segítségével történik, s egyre csökken a biológiai alkalmazkodás fontossága.

A fentiekből adódik, hogy az egészség elemei térben és időben változnak, társadalomról társadalomra mások. Összegezve „a jó alkalmazkodás szomatikusán a fájdalmak és szenvedések nélkül leélt hosszú életet jelenti, pszichológiailag az életörömre való képességet mások örömének megzavarása nélkül és a képességeknek megfelelő teljesítményt, társadalmilag pedig az ésszerű társadalmi normákhoz való alkalmazkodás képességét." Az ésszerű jelző az egészséges, tehát működő és fejlődőképes társadalomra utal, azaz csak „egészséges" társadalomhoz alkalmazkodott ember lehet egészséges, így az emberi egészség feltétele a társadalom „jólléte". Ha viszont a társadalom, mint egész, rosszul funkcionál, akkor a hozzá jól alkalmazkodó ember beteg, s annál betegebb, minél jobban alkalmazkodik a rosszul működő társadalomhoz.

Például fasiszta erkölcsű normákhoz egy pszichopata jobban tud alkalmazkodni, mint egy egészséges pszichéjű ember. Nem véletlenül állapítja meg Kertai Pál, hogy „egy igazságosabb világrendre lenne szükség, hogy a föld lakosságának egészségi állapota javuljon." (3)

Az egészség fogalmának fenti tartalma a társadalom- és magatartástudományok figyelmét az egészségkutatás felé fordította és számtalan új subdisci-plina, pl. egészségszociológia, bioetika, egészségügyi menedzsment, mentáihigiénia, addiktológia, supervízió megjelenésének, illetve elfogadásának lehetünk tanúi napjainkban. A kutatásoknak igazán nagy lendületet a hatvanas évektől észlelt egészségügyi költségrobbanás adott. (1) A kutatások kezdetben az egészséget - életminőséget - egészségi állapotot befolyásoló tényezők azonosítását célozták meg.

Az egészségi állapotot meghatározó tényezők (1.. 2. 26. 25.) A hetvenes évek végén Taylor kísérletesen bizonyította, hogy két afrikai település közül egyikben az orvosi ellátást, másikban a táplálkozást megjavítva, az utóbbi sokkal nagyobb javulást idézett elő a lakosok egészségi állapotában, mint az előző.

A 80-as években az USA halálozási mutatóinak elemzésekor az idő előtti halálozást 50%-ban a beteg életmódjára, illetve magatartására vezették vissza. Azóta számtalan nemzetközi kutatás keretében hasonló arányokat állapítottak meg.

Az Egészségügyi Világszervezet mai álláspontja szerint a populáció egészségi állapotának 43%-áért az életmód (társadalmi tényezők és magatartás), 27%-áért a genetikai tényezők, 19%-áért a környezeti hatások felelősek, az egészségügyi ellátás pedig csupán 11%-ban befolyásolja azt. Az előbbi arányokból adódik, hogy az egészséges életmódra nevelés mellett a környezetvédelem és a humángenetikai kutatások támogatása került előtérbe a fejlett országokban, a hagyományos egészségügyi szolgáltatók támogatása pedig visszafogottabbá vált. A szakirodalomban „új népegészségügyről" írnak a fenti felismerés óta.

Hazánkban az 1997 végén megjelent egészségügyi törvény „a népegészségügyet a társadalom egészének szervezett tevékenységeként" határozza már meg. A népegészségügynek, mint gyakorlati tevékenységnek az elméleti alapját a megelőzéstan képviseli. Kertai Pál legújabb tankönyvének (2) tartalmi és szerkezeti újdonságai és nem utolsósorban a cím változása is híven tükrözik az ismeretterület fejlődésében végbement gyors és gyökeres változásokat és egyben a sokrétűségét. A „Megelőző orvos-tan" címet viselő könyvben, amely a 18 éve írt „Közegészségtan" könyv utódja, új fejezetként jelenik meg a megelőző orvostan etikája, az egészséget befolyásoló magatartás, a dohányzás, az alkohol- és drog-függőség, az erőszak és öngyilkosság, a hátrányos helyzetűek egészségtana, a nem fertőző betegségek epidemiológiája, a daganatok, az anyagcsere-betegségek, a mentális betegségek, az emésztőszervi betegségek és a balesetek járványtana.

Az egészségi állapot leírása (2)

A megelőzéstan ismeretterületének tág és sokváltozós voltából adódóan az egészségi állapot sem az egyén, sem egy csoport esetében közvetlen mérésekkel nem határozható meg. Jellemzése csak közvetett mutatókkal lehetséges, amelyek kiszámítása népességtudományi (demográfia), leíró járványtani (deskriptív epidemiológia), testméréstani (antropometria, szomatometria) és társadalomtudományi (szociológiai) adatsorokból történhet. A számtalan torzító tényező miatt a népesség, vagy egy csoport egészségi állapotáról csak megközelítő képet nyerhetünk akkor is, ha mind a négy módszert egyidejűleg alkalmazzuk és az így nyert eredményeket kritikával értékeljük.

Egy ország egészségi állapotának leírásához a 10 évenként ismétlődő népszámlálási adatokat, az egészségügyi szolgáltatók, az Egészségbiztosítási Pénztár, az ÁNTSZ adatbázisait, reprezentatív mintán végzett felmérések eredményeit, a KSH adatbázisait, stb. használják fel.

Egy-egy társadalmi csoport egészségi állapotának felméréséhez célirányosan további adatokat és dokumentumokat gyűjtenek. Erre példa a településenkénti egészségterv-készítés mozgalommá szélesedése hazánkban. Elsőként Pécsett kezdődött meg 1995-ben egy egészségterv készítése Füzesi és Tistyán munkásságának köszönhetően. (22. 23.) Megyénk egészségképéről 1999-ben jelent meg a megyei ÁNTSZ kiadványa, amelyben megközelítőleg 6 millió adatot dolgoztak fel a munkatársak. (24)

Az egészségterv egyik eleme az egészségkép, amely egy adott közösség életfeltételeit, életminőségét befolyásoló tényezők adatokkal alátámasztott, elemző leírása, de nem korlátozódik a tények, problémák azonosítására, azaz az egészségi állapot leírására, hanem az okok feltárását és az érintettekre vonatkozó információkat is tartalmazza, abból a célból, hogy az azonosított problémák rangsora mellett a változtatásban szóba jöhető szereplőket is számba vegye és cselekvési hajlandóságukat felmérje. Tehát egy új közösségi problémakezelési módszer. A módszer útmutatója az interneten is elérhető (22), dolgozatomban elsősorban a szociológiai adatok struktúrájának meghatározásához nyújtott segítséget.

Az egészségi állapot leírásának módszertanából adódik, hogy kisebbségek, hátrányos helyzetű csoportok egészségi állapotának felméréséhez az adatokhoz való hozzáférés még nehezebb és több torzító tényezővel kell számolni.

Kertai Pál hátrányos helyzetűeknek nevezi azokat a csoportokat, akik testi vagy lelki állapotuk, illetve társadalmi helyzetük következtében életvitelükben és közérzetükben elmaradnak annak a társadalomnak az átlagos életvitelétől és közérzetétől, amelyben élnek és családi vagy össztársadalmi szolidaritás és segítség nélkül elbuknának a létért folyó küzdelemben. A hazai hátrányos helyzetű csoportok közé a szellemi és testi fogyatékosokat (mozgáskorlátozottak, gyengén látók és vakok, nagyothallók és süketek), valamint a társadalom perifériájára szorultakat (munkanélküliek, szegények, hajléktalanok és menekültek, etnikai kisebbségek) sorolja. Az utóbbi csoportok esetén pedig hangsúlyozza, hogy az elsődleges prevenció nem az egészségügy, hanem a politika, tehát a társadalom egészének feladata. A cigány etnikum esetében felhívja a figyelmet arra, hogy ma korszerű adatokkal nem rendelkezünk róluk, ezért első lépésként egészségi állapotukat kell felmérni, mert addig nem lehet a nagy létszámú közösség állapotának javulását célzó cselekvési programot kidolgozni. (2) A roma értelmiség előtt álló feladat, hogy a 2001 eleji újabb népszámlálás során kellő számú információ adására „buzdítsák" a cigány származású lakosokat.

3. A hazai cigány lakosság egészségi állapota

A fentiek miatt nagy jelentőségű Puporka Lajos és Zádori Zsolt 1999-ben megjelent tanulmánya, amelyben több évtizedre visszamenőleg dolgozzák fel a cigányság egészségi állapotával kapcsolatos közlemények adatait. Többek közt Váczi Márta, Ladányi János, Bánlaky Pál, Sík Endre, Pik Katalin, Gyukits György, Kemény István (1971 és 1994), Havas Gábor, Kertesi Gábor, Szelényi Iván, Donald Treiman, Szuhay Péter, Bodnár Lóránt, Szirtes Zoltán, KSH, NM, Pintér Alán, Csanády Mihály, Horváth Amanda, Komlósi Mária, Knáb Edina, Szikszay Erika, Tényi Jenő munkájára támaszkodva. A Világbank-Magyarország regionális képviseletének támogatásával készült a tanulmány és „A magyarországi romák egészségi állapota" címet viseli. (4)

Tanulmányuk bevezetőjében ők is hangsúlyozzák, hogy 1989-től az általános személyiségi jogok (adatvédelmi és kisebbségi jogszabályok) értelmében az egészségügyi és egyéb dokumentumokban az etnikai hovatartozást csak az érintett beleegyezésével szabad feltüntetni, ezért a 9o-es években kevés adat „született" és csak szórványos, általában kis mintaszámú felmérésekből, tehát még több a becslés tanulmányukban, mint általában.

Dolgozatom következő részében meghatározóan az ő munkájukra támaszkodom. Az adatokat a korábban írt négy főcsoportba - demográfiai, epidemiológiai, testméréstani és szociológiai - sorolom, és táblázatban összegzem a könnyebb áttekinthetőség érdekében.

Demográfiai adatok (4)

ÖsszlakosságCigány lakosság
Létszám1999: 10 millió
2020: 9,6 millió		1994: 433 514 fő (4,4%-a a lakosságnak)
2020: 700 000 (7%-a a lakosságnak)
2050-re 1,2 -1,5 millió fő
Korszerinti
összetétel		Gyermek: 17,7 %
40-59 éves: 25,6%
59 éven felüliek: 19,4%		Kétszer annyi gyermek: 37,8%
Fele annyi 40-59 év közötti: 14,3%
Negyed annyi 59 év feletti: 4,5%
Születések9,9/1000 lakos28,7/1000 cigány lakos
Születésszám körükben is csökkenő tendenciát mutat.
Átlagos élettartam1992: férfiak - 64,6
nők: 73,7		1991: a cigány férfiak 12,5,
a nők 11,5 évvel előbb halnak
Várható élettartam1996-ban: férfi 66,1 év,
nő: 74,7 év		1996-Nők telepi körülmények között még korábban halnak
Haláloki struktúraSzív- és érrendszeri: 51%
Daganatos: 23%
Emésztőszervi: (májzsugor) 8%
Erőszakos: 8 %
Légzőrendszeri: 4%		1978-as adat: szív és érrendszeri mellett magas a perinatalis mortalitás, és előkelő helyen van az influenza, tüdőgyulladás, vesegyulladás, a tíz vezető halálok között megtalálható a bélhurut és egyéb hasmenéssel járó betegségek. Nem szerepel a májzsugor és a cukorbetegség a körükben.1998. infarktusban halnak meg a legtöbben.(Sz.Z.)
Területi eloszlásÉszaki és keleti régióban 56 %-uk. Északi országrészben minden 10-dik lakos cigány, dél-dunántúlon és a keleti országrészben minden 15-dik, nyugatdunántúlon minden 50-dik. (Győr-Moson-Sopron és Vas megyében 1994-ben 13000-en éltek.)
Háztartások létszámaÁtlag: 4,47 fős háztartások!6% 1-3 fős,
62% nukleáris család (szülő-gyerm.)

Az összlakosság évi 1-3 ezrelékes fogyásával szemben évi 1-2 %-os a létszám növekedése a cigány lakosság körében annak ellenére, hogy a születésszabályozás eszközeivel egyre nagyobb arányban élnek. Hablicsek László legújabb tanulmánya szerint 2050-ben már 1,2-1,5 milliós létszámuk mellett az iskoláskorú gyerekek közül minden negyedik cigány származású lesz. (inter-net-index roma)

Ma már csak részben igaz, hogy többgenerációs és bonyolult szerkezetű családokban élnek, mert a cigány háztartások kétharmada csak a szülőkből és a gyermekekből áll (un. nukleáris család)

Kétharmaduk az északi és keleti régióban él, megyénkben csak minden ötödik lakos cigány származású.

A legriasztóbb adat és a cigány lakosság rossz egészségi állapotát önmagában is minősíti, hogy élettartamuk 10-12 évvel rövidebb, mint a többségi társadalom tagjaié. A halálokokra vonatkozó korszerű statisztika nincs, feltehetően körükben is a szív- és érbetegségek állnak a vezető helyen. (5)

Epidemiológiai adatok

A második világháborút követő évtizedekben a magyar közegészségügy nagy figyelemmel követte megbetegedéseik alakulását. Kertai professzor a könyvében néhány sorban összegzi a korábbi állapotot: „a csecsemő és gyermekhalandóság magasabb volt, mint az országos halandóság, míg a morbiditásban különösen magas volt a scarlatina, az enterális fertőzés, (typhus abdominális, dysenteria, hepatitis A), valamint az ascariosis, a pediculosis aránya és magas volt a deviánsok (alkoholisták, bűnözők) száma." (2)

A 90-es évektől kevés adat áll rendelkezésre, ezért a tanulmány szerzői elsősorban egy-egy szakterület vezető képviselőinek megfigyeléseire és a viszonylag jól dokumentált szülészeti adatokra támaszkodhattak.

A többségi társadalomhoz képest magasabb perinatális halandóság az anyák dohányzásával (63%-ük) és alacsony életkorával magyarázható. A magasabb csecsemő- és gyermekhalandóság a rosszabb szociális helyzet leképeződése, hasonlóan a körükben több koraszüléshez és terhességmegszakításhoz.

A fertőző betegségek elsősorban a telepi körülmények, de általában a rosz-szabb higiénés viszonyok miatt továbbra is magasabbak a körükben. Terhesek hepatitis B szűrésének bevezetését követően fél százaléknál találtak pozitív leletet, s majdnem mindegyikük cigány származású volt. Az ételmérgezések és a rühesség nem gyakoribb a körükben, viszont a tetvesség és a TBC továbbra is problémát jelent más rossz szociális helyzetű csoportokhoz hasonlóan. A nők körében gyakoribb TBC-s fertőzést a családon belüli nehezebb helyzetükkel magyarázzák. (7. 5. 18.)

Iskolázatlanságukból adódik ijesztő tájékozatlanságuk a TBC-ről, az AIDS-ről, az oltások fontosságáról, s ebből valószínűsíthető a magas latens morbiditás is, mert láz és fájdalom esetén fordulnak első-sorban orvoshoz.

A nem fertőző betegségek közül az erős dohányzás miatt magas a tüdőtá-gulat és idült hörghurut előfordulása, a magas zsírtartalmú élelmiszerek fogyasztása pedig a szív- és érrendszeri betegségek előretörését segíti. A tüdő cisztás fibrózisa esetén a genetikai hajlam lehetőségét is felvetik. Szirtesi Zoltán dolgozatában még további betegségek esetén valószínűsíti az átöröklődés szerepét.

A genetikai megközelítéshez, a II. világháború szörnyűségei miatt, ma még sokan óvatosan közelítenek, pedig 1993-ig már közel 750 betegséget okozó gént ismertek fel és kiderült, hogy az átöröklés számos elterjedt betegségben szerepet játszik, és ma már sok kutató mutáns géneket sejt minden hajlam mögött. (2)

Testméréstani adatok

A szülő nőkre és a sorozáson résztvevő férfiakra vonatkozóan vannak adatok. Mindkét nemnél kisebb testsúlyt mértek.(3-5 kg-os különbség.) (4) A kisebb testsúly genetikai eredetét kizárták, egyértelműen életmódjukra (alultápláltság, dohányzás) vezették vissza. Szirtesi Zoltán még bővebben ír erről és további testméréstani adatot sorol számunkra írt dolgozatában.

Szociológiai adatok

Az eddigi tényszerű, azaz „kemény" adatok elsősorban a szomatikus állapot leírására szolgáltak. A lelki és szociális jóllét jellemzése már a „puhább" szociológiai módszereket, pl. megfigyelést, kérdezést is igénylik, amelyekhez nélkülözhetetlen az érintett(ek) bevonása. Jelentőségük nagy, mert az egészségi állapotot 20%-ban meghatározó természeti környezet (vízminőség, veszélyes hulladék, légszennyezettség, csatornázottság..) és 50%-ban meghatározó életmód ( kultúra) leírására és egyben az okok feltárására is szolgálnak.

Puporka és Zádori tanulmányának ebben a részében zömmel már a 90-es évekre vonatkozó adatokkal és közleményekkel találkozunk, melyek részben cigány csoportokra vonatkoztak, részben indirekt következtetések.


Lakóhely és kommunális szolgáltatások1994-ben: 30,4 % városlakó, 9,1 % Budapesten él, 60,5 % községben, ebből 40% 1000 fő alatti településen. Telepi körülmények között él 14%-uk, 60 000 fő. (1997)
Lakások90% saját tulajdonú házban/lakásban él, de a községekben 50 négy-szögöl a házhelyek átlagos területe, míg a többségi társadalomhoz tartozóké 300 négyszögöl. A városlakók alacsony piaci értékű lakások tulajdonosai, vagy bérlakásban élnek. (díjhátralékok)NM 1993-as felmérése: 26% korszerű lakás (panel v. tégla, jó komforttényezők, korszerű fűtés), 52% kevésbé korszerű (alapozott vályog, közepes komfort, kéményes egyedi fűtés), 22% korszerűtlen (vályog, kevés komfort, kémény nélküli kályha)
Lakások laksűrűsége14,1 % 5 m2 /fő alatti; 33,45% 5 -10 m2/ f ő 25,7% 11-15 mVfő; 16% 16 - 21m2 /fő; 10,8% 21 mVfő feletti
JövedelemNM 1991-es felmérése-90 % létminimum alatt él.
Iskolázottság1993-ban 9% analfabéta, 1-2% érettségi, 0,3% főiskola vagy egyetem Nem cigány népesség: 0,28% analfabéta, 23% érettségi, 10% főiskola vagy egyetem.
Foglalkoztatottság,35,8 %-os munkanélküliségi ráta (nem cigányok: 11,2%), északi és keleti régióban él 56%-uk, közülük 12,3% dolgozik.
Mentálhigiénés helyzetDepressziós tünet együttes a cigányok körében is magas, hasonlóan a többi perifériára szorult réteggel.
Táplálkozás,Megélhetési bűnözés léte és telepeken végzett vizsgálatok bizonyítják az alultápláltság létezését. A jobb módú családoknál viszont az egészséges embert kövérnek képzelik, inkább a túltá-plálás veszélye áll fenn. Magas zsír- és szénhidrát fogyasztás, rendszertelen étkezés.
Káros szenvedélyekBecslések szerint több az alkohol-, drog- és nikotinfüggő, mint a többségi társadalomban. Egészségkárosító italokat fogyasztanak, előbb alakul ki drogfüggőség.
KörnyezetszennyezésIparosítás okozta környezetszennyezés területein nagy számban élnek. Szakképzetlenségük miatt munkahelyi ártalmaknak is jobban ki vannak(voltak) téve. Szeméttelepeken guberálnak.
Az eü. ellátás intézményeiAnyagi okok, közlekedési nehézségek és iskolázatlanságuk miatt az egészségügyi szolgáltatásokhoz a hozzáférhetőségük rosszabb, mint a többségi társadalom tagjainak.

Világjelenség az urbanizáció. A dán jóléti államban a lakosság 85%-a városban él.(28) Hazánkban a nem cigány lakosság egyharmada él községben, míg a cigányok közel kétharmada, és zömmel a minimális kommunális szolgáltatásokkal (víz, gáz, csatorna, hulladék és bevásárlási, kulturálódási lehetőségek) bíró aprófalvakban. Az újratelepedés (gettósodás) is tény. Közismert, hogy a Budapesten lakó és az 1000 lélekszámnál kisebb aprófalvakban élők születéskor várható élettartama közötti különbség két és fél év, vagy Budapest legrosszabb (VII.) és legjobb halandóságú (II.) kerületében a különbség öt év. (2) Tehát a cigányok rövidebb élettartama lakhelyükből is adódik. A lakásaik minősége Budapest környékén jobb, telepi körülmények között nem ritkán még a fűtés is hiányzik.
Iskolázottságuk sokat javult, hiszen 1971-ben még 75% analfabéta volt, húsz évvel később már ugyanennyien elvégezték az általános iskola 7-8 osztályát. A három anyanyelvi csoportban nagyok a különbségek. A beás és oláh cigányoknál 2-szer rosszabbak az arányok a magyar anyanyelvűekhez képest.
A tanulmány szerzői egy analfabéta és egy felsőfokú végzettségű állampolgár élettartama közti különbséget 2o év körülinek becsülik. A több munkalehetőség, a nagyobb jövedelem, a jobb higiénés környezet, a fizikailag kisebb terhelés, a több „egészségmagatartás információ" birtoklása mind felvethető magyarázatként. Az oktatás kiemelt szerepét a cigányok életminőségének javulásában ez a tény önmagában is bizonyítja. Nem véletlen, hogy legkorábban a pedagógusképzésben vezették be hazánkban a „cigányismeret" oktatását, és mi „egészségügyisek" csak most ébredezünk. E kiadvány íróinak összetétele is ezt bizonyítja.
A szenvedélybetegségek gyakoribbak köztük. A nők között kevesebb a drog- és alkoholfüggő, de több a dohányos. 7 férfi drogfüggőre esik \ nő, míg a többségi társadalomban 4 férfi-1 nő az arány. A nőkkel szembeni családi elvárásokkal, nehezebb helyzettel magyarázható ez a különbség is. (5.7.18.20.)
Hazánkban, egy 1995-ben végzett felmérés szerint a felnőtt lakosság 30,6 %-a depressziós tünet-együttesről panaszkodott. (2) A 8 általánosnál kevesebbet végzetteknél kétszeres arányt állapítottak meg. Ismerve a cigány lakosság iskolázottsági adatait, érthető a körükben is magasabbnak becsült előfordulási gyakoriság, amely a kiszolgáltatottsággal, az azonosságtudat gyengülésével, az előítéletes környezettel (társas támogatottság hiányzik), a cigányságon belül is elhatárolódó csoportok létével mind - mind össze-függésbe hozható.
Az alultápláltság tényéről már korábban tettem említést. A túltápláltsággal kórházi munkánk során mi is gyakran találkoztunk. A betegágy mellett rendezett lakomák, majd a maradék sült húsok színpadias kidobása a szemétbe, megerősítik, hogy körükben „a tehetősség jele a kövérség". „Évszázados lemaradást igyekeznek behozni", veti fel Pik Katalin szociológus.

A cigány lakosság egészét megbélyegző „cigánybűnözés" kifejezés kikopott ma már a belügyi-rendőri vezetők szóhasználatából, és pontos adatok sincsenek ma a bűnözés mértékéről. Az adatvédelmi törvény előírásai miatt nem tartják számon a börtönlakók etnikai hovatartozását. 1980-ban az Eötvös Lóránd Tudományegyetem kriminológiai tanszéke igazolta, hogy a cigányok kőrében nem magasabb a bűnözési arány, mint a szociálisan hasonló helyzetű retegek körében. Mai becslések szerint a börtön-népességnek mintegy a fele cigány, azaz sokak véleménye szerint magasabb, mint a valódi cigány bűnel követők száma. A rendőrség és a többségi társadalom előítéletes szemléletével, diszkriminatív magatartásával magyarázzák ezt az arányeltolódást, amelyet egy 1996-97-es reprezentatív felmérés is alátámasztott. (9. 13.)

Örkény Antal:
SIKERES ROMÁK

Köszönöm szépen a meghívást, és köszönöm az érdeklődést. Néhány szót szólnék először önmagámról, hogy ki is vagyok. Az ELTE Szociológiai Intézetben dolgozom már nagyon régen. Kb. 10 éve Csepeli György, és Székely Mária, Kovács András kollegáimmal készítünk egy programot, ami most már önálló tanszék, ami egy ELTE-UNESCO kisebbség szociológiai program. Eredeti célja a programnak az, hogy (ez angol nyelven folyó program) a régió legkülönfélébb országaiból verbuvált diákoknak, illetve Nyugatról jövő diákoknak megpróbálni a kisebbségek kapcsán kialakuló legkülönbözőbb szociológiai, szociálpszichológiai, jogi, antropológiai tudást átadni. Tehát tulajdonképpen, kvázi kisebbség szakértőket képezünk. Az angol nyelv azért van, mert sok nációból jövő diákok tanulnak nálunk, illetve megpróbáljuk a különböző országokban felgyűlt tapasztalatokat átadni számukra. Most az utóbbi néhány évben magyarul is tartunk kisebbség szociológiai képzést, illetve a Soros Alapítványnak köszönhetően idén elkezdtünk egy romológiai képzést is csinálni. Aminek az ötlete nem tőlünk származik, hanem a Soros Alapítványtól, és Szuhaytól, hogy főiskolai tanárokat képezzünk romológiai ismeretekre. Akik aztán saját kurzusaikban akár, tisztán romológus kurzusok indításával tehetnek valamit azért, ami szerintem nem egy újdonság, amit mindannyian tudunk, hogy a Magyarországon fellelhető összelőítélet meny-nyiségnek szignifikáns, döntő többsége pont a romákkal szemben mutatkozik meg. Ez ellen valamit mindenképpen érdemes tenni, és ebből a szempontból nagyon jó ötlet a dolog. Na most, ettől függetlenül nagyon szépen hangzik a dolog. Én magam nem vagyok sem roma szakértő, sem romológus. Ezt most csak azért mondom el, hogy amiről beszélek majd, az bár a romológiának a része, de az én kompetenciám ezen belül nagyon szűk, és ezt érdemes figyelembe venniük.

Az a címe az előadásomnak, hogy „Sikeres romák". Azt tervezem, hogy két blokkból állna az előadásom, és ennek a második részét szentelném annak a kérdésnek, hogy mit is jelent sikeresnek lenni, illetve egyáltalában egy olyan kisebbség esetében, amely leginkább a köztudatban a sikertelenség szimbóluma, fellelhető-e a sikeresség. És ekkor ennek vannak-e speciális vonásai. Ezt különben nagyon fontos kérdésnek tartom. Sőt egyre fontosabb kérdésnek. Az előadásomban is elhangzik majd, hogy miért annak. Az is mutatja, hogy ez nagyon fontos kérdés, hogy általában a többségi társadalom részéről csodálkozást vált ki, mi az, hogy sikeres romák. Még talán a romák részéről is, ez még érdekesebb. Egy nagyon nagy ellenérzés mutatkozik a téma iránt, mondván, hogy miért beszélünk a sikerességről, amikor épp arról szól a történet, hogy milyen borzalmasan sikertelenek ma Magyarországon a romák. Tehát ilyen szempontból látszik, hogy maga a téma egy borzasztó konfliktusos téma. Az első felében az előadásomnak azonban egy sokkal tágabb dimenziót szeretnék jelzésszerűen és néhány szempont szerint megtárgyalni. Ez egy nagyon egyszerű kérdés, amiről talán már volt szó. Nevezetesen arról a kérdésről szeretnék néhány szót áldozni az első félben, hogy ki is a roma. Mert ez egy fontos kérdés. És ezt, hogy ki a roma, ezt nagyon sokféle szempontból meg lehet közelíteni. Általában akiket, szerzőket említettetek, akik előadást tartottak itt, azok szerintem egészen más irányból jutottak el ennek a kérdésnek a megtárgyalásához, mint mi. Mert ezek a Ladányitól kezdve a Szuhay-ig, szóval borzasztó erőteljes kritikai, szociológiai pozícióból már nagyon régóta foglalkoznak a magyarországi romák helyzetével. Abba a vitába semmiképp nem akartam belemenni, ami itt dúl, hogy ki melyik oldalon áll. A Kemény-féle, vagy a Ladányi-féle oldalon áll.

Mi nem külön elméletet képviselünk, mi egy megközelítésben különbözünk legfeljebb. Nevezetesen, ez egy szociálpszichológiai megközelítés, ez egy módszertani különbség. Ahonnan mi jövünk, nem egy szociálpolitikai kritika, hanem a mi analógiánk. Első lépésünk a nemzeti identitás kérdése volt. Tehát a Csepeli György már a 80-as években is ezt kutatta, ebből publikált könyvet, és az életművének ez jelentette a fő vonulatát. A 90-es években már együtt végeztünk kutatásokat. Nagyon sok szociálpszichológiai, társadalomlélektani analógia mutatkozik meg, ahogy a nemzet kategória megszületik, és ahogy a roma kategória megszületik. Ezt csak azért tartom szerencsésnek, mert ha ebben a mezőben próbáljuk értelmezni, hogyan is épül fel a roma kategórizáció, milyen dimenziók mentén születik meg ez a kategórizáció, akkor ez nagyon analóg a nemzetre. Hiszen ebben is nagy viták vannak, a nemzet kérdésében. Két nagy iskola van. Az egyik, amelyik egy organikus nemzet felfogásban gondolkodik, aminek meg vannak az ideológiai vetületei, hogy ez mondjuk egy jó nacionalista ideológia, ami napjainkban Magyarországon fellelhető. Ez hozza az 1000 éves Magyarország példát. Ennek a történetiségnek a vonulatában felépíthető. Van egy másik iskola, aki azt mondja, hogy a nemzetnek semmi köze ehhez a Szent István- történethez. Itt egy XVIII. századi konstrukciós folyamatról van szó. Aminek az a lényege, hogy az egész nemzetfogalom egy konstrukció. És ebből a konstrukcióból következik a kategórizáció. És ebből következik minden probléma. Borzasztóan egyszerűen el lehet játszani egy játékban: hogy leülünk és alkotunk egy nemzetet. És akkor mi szükséges ehhez, hogy nemzetet alkossunk? Garantálom, hogy egy órán belül a nemzetünk tökéletesen fog működni. Mondjuk a névadástól kezdve, és akkor létrehozzuk a megfelelő intézményeket, stb. Utána már hozza azokat a lélektani elemeket, hogy úgy gondoljuk, pl. rögtön kell nekünk egy terület, lezárjuk a határokat. Akik be akarnak jönni, azokat jól megbüntetjük, illetve, aki el akar menni, azt meg stigmatizáljuk. Ez egy nagyon analóg folyamat ahhoz, ahogy az etnikai csoport körül a kategórizációs folyamat létrejön.

Még egy nagyon személyes megjegyzés. Hiába mondjuk ezt, hogy egy nagyon szakmai irányból jutottunk el a roma kérdéshez. Azért persze ott vannak mögöttünk a Ladányik, Kemények, mindenki agyában ott van a szociológiában, hogy az ezredforduló magyar társadalmának a legfontosabb, legkényesebb, legdrámaibb társadalomproblémája, az a roma probléma. Ezen egy szociológus csak úgy nem mehet át. Főleg, hogy ha empirikus szociológus, mint amilyen én is vagyok.A mindennapi életben ott vannak a jelei, ami már Önöket is érintheti szakmailag. Mostanában voltak élményeim egy szülészeten, a Rókus Kórházban. Mindegy, bármely kórházat lehet említeni. A Rókus Kórház azért ideális terep, ajánlom bárkinek, aki kutatni akarná a roma kérdést az egészségügyben, mert ez nagyon vegyes kerület. Én nem tudtam, de a páciensek fele roma. Gyönyörűen jön át, amit Neményi Mária tanulmányában megírt. Semmi probléma nem volt, nagyon korrekten bántak a nőkkel, mégis: az a hangszín! Nem akarnám ezt egy túlfokozott szociális érzékenységnek a dimenziójába emelni, de van egy hangszín. És itt jön a kérdés, mert lehet, hogy ez a hangszín ugyan úgy irányul azokra a nőkre is, nem tudom megállapítani, akik alacsony státuszú, rossz körülmények közül jönnek. Itt jön a bonyodalom, hogy mi az a probléma, ami a romák ellen, a romaság kapcsán sztereotípiák stb., és mi az, ami nem nekik szól, hanem általában annak a közegnek, amit szociális közegnek hívhatunk. Példa, amit ugyancsak személyesen követek, amiről viszont már ellenőrzésünk is van, az a zámolyi romák esete. Gondolom, ezt nem tudták kikerülni, mint Tv-nézők, újság olvasók, hogy ezt megtapasztalják. Kielemeztük a sajtó visszhangját a dolognak. Tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem lehet találni a sajtónak a zámolyi romák ügyében való „üzeneteiben". Például azon a szinten, amit jó keményen, radikálisan a szociológus akar, durva kifejezések, durva sztereotípiák, azok a Magyar Nemzetben sem fordultak elő. Legalábbis a kódoló szerint, mert kódolták az anyagot. Látszólag a sajtó azért ezt tudja. Tehát a dolgok sokkal rejtettebbek. Ennek a rejtettségére nagyon jó adalék, hogy a Csepeli György próbált egy elemzést csinálni az elektronikus médiában megjelenő tudósításokban. Ahol megint csak a szavak szintjén nincs probléma. A TV2-t elemezte, ami amúgy nálunk is kijött, hogy ő szentelte a legtöbb időt a kérdésnek. Nagyon korrektül behívják Krasznai Józsefet, beszélgetnek, stb. Az a vizuális kontextus, amiben prezentálják a történetet, már tele van olyan sztereotípikus elemekkel, amelyeknek rejtett üzenete van. Azért mondom, hogy a probléma nagyon bonyolult, mert van egy felszíni része a dolognak, meg egy nem felszíni. Mert nagyon fontos része, az elhangzott szavak, stb., de vannak, pl. a rejtett elemek. A tekintetek, a finom reakciók stb. Tehát a szavak szintjén nem lehet kivetnivalót találni az orvosoknak és ápolóknak az eljárásában sem. Ezt akár tekinthetem sikernek is. . Azért mondom, hogy ez nem feltétlenül hátrányos kritikai megjegyzés Ugyanakkor, az, hogy hogyan látják a figurát, hogyan látják azt a nőt, és hogyan viselkednek vele, tehát ezek a viselkedés elemek, ezek már egy egészen más dimenziót mutatnak meg. Itt a probléma az, hogy amikor a magyarországi romákról beszélünk, akkor itt egy csoportról beszélünk. Mint bármely más csoport - erre mondtam példának a nemzetet, amely egy sokkal nagyobb csoport - a csoport tagság - az egy nagyon bonyolult kérdés. Az, hogy mitől válnak az emberek egy bizonyos csoport tagjává, és mik azok a folyamatok, amelyek a tagsággá válás során egyfajta identitást jelentenek. Említettem ezt az egész kategórizációt.

A csoport létrejöttének az egyik legfontosabb eleme az, hogy egy nevet kell adni a csoportnak. Mindig a név, minden csoportra, mindenféle etnikai csoportra ez működik. Ezek a nevek már önmagukban tartalmaznak pozitív és negatív jellemzőket, pozitív, és negatív érzelmeket, értékeket. A név mögött már különböző tartalmak húzódnak meg. Ami azonban még fontosabb, az az önbesorolás és az önazonosság kérdése. Az önbesorolás, amikor az egyén elfogadja, vagy nem fogadja el, vállalja vagy nem vállalja, igényli vagy nem igényli az adott név alatt létező csoporthoz tartozást. Az önazonosítás pedig tulajdonképpen egy kollektív folyamat, amikor kialakulnak azok a jegyek, amely mentén az egyén önbesorolja magát, vagy nem sorolja be magát. Az etnikai kategórizáció egy folyamat,- és erre hangsúlyt helyeznék, hogy eléggé sok tényezős, és rugalmas folyamat, ahogy az önazonosítás, és önbesorolás lezajlik. A konstrukciós elemeknek, a szubjektív elemeknek a jelentősége megnő. Mondjuk a másik nagy példa, az ellenpélda, a nemi csoportok. Az, hogy férfi, vágy nő vagyok, ott sokkal kisebb ezeknek a puha szubjektív, kulturális gyökerekből táplálkozó besorolási elemeknek a szerepe, de a férfi-nő, amely látszólag egy nagyon szép dichotóm kategória, ott is rengeteg finom alcsoport jöhet létre, akik átoperálják magukat, ezek nagyon megzavarják ezt a látszólag egyértelmű kategórizációt. És máris bizonyos érték feszültséget teremt a társadalomban. Akár a csoport tagja, akár a csoporton kívül lévőknek a reakcióiban is.
Elmondanám azt a folyamatot, ahogy mi ezt az egész kategórizációs folyamatot megpróbáltuk megközelíteni. Egy vizsgálat, és ilyen szempontból az egész előadás, amit elmondok, az tulajdonképpen egy ilyen munkabeszámoló, mert erre a sikeres romák esetében is, egy kutatást indítottunk el, amely január-februárban fog igazában eljutni arra a szintre, hogy a terepmunka lezaj-lódjon. Előzetesen nagyon sok fókuszcsoportot csináltunk. A fókuszcsoportok alapján próbáltuk létrehozni azt a fogalmi hálót, és azokat a dimenziókat, amely mentén kívánjuk a sikeres romák életútját, és mindennek a lelki-mentális aspektusait vizsgálni. Fókuszcsoportokat próbáltuk rekonstruálni, hogy hogyan is működik ez a kategórizáció. Itt két dimenzió van egymás mellett. Ezen belül vannak al-dimenziók. A két dimenzió nem más, mint van egy külsődleges kategórizáció, és egy belsődleges kategórizáció. A csoporton belül, roma társadalmon belül létező kategórizáció, és létezik a többségi társadalomnak egy kategórizációja. Rögtön az a nagy dilemma, hogy a kettő átfedi-e egymást, vagy sem.

Nézzük meg, hogy mik az egyes komponensei az egyes kategórizációnak. Vegyük akkor először a külső kategórizációt, illetve a többségi társadalom felől történő kategórizációt. Ennek három nagy al-dimenziója létezik véleményünk szerint. Az egyik, amely a fizikai jegyek alapján sorolja be, vagy nem sorolja be az illetőt. Ez a romák esetében, és ezt próbáltuk a fókuszcsoportban is, ez nagyon erősen működik. Volt egy vizsgálatunk, amelyik ugyancsak ezt a problémát érintette, amelyben a magyarországi rendőröknek a roma képét próbáltuk rekonstruálni. Itt is egy alapvető kérdés volt, hogy honnan tudja egyáltalán, hogy ki is a roma. Aztán, hogyan látja, ha tudja, hogy ez a roma, hogy utána hogyan látja a problémát, és hogyan felelteti meg a saját munkájában. Ez a fizikai kategóriák mentén felépülő csoport azonosítás. A romák esetében alapvetően a bőrszín a domináns jellemző, de ez azonban nem elégséges, a szem szín, és a haj szín is nagyon fontos. Ez van a többségi kategórizációban. Ez egy bevett sztereotípia. Akkor jön még, amely kitér egy másik kategória, egy másik dimenzióra a fizikáin túl, a szag. Tehát az izzadtság szag, amely kitér már a higiéniára. És akkor jön egy nagyon meglepő tény, ami számomra is nagyon meglepő volt, a fehér fog. Ez egy nagyon visszatérő történet volt, hogy fehér a romák foga. Tulajdonképpen ebbe a fizikai dimenzióba bejön a genetikai elem, tehát nem csak egyszerűen egy nem is tudom mire visszavezethető genetikai külömbségről van szó. Tehát a fognak nem kellene fehérnek lenni, de ő náluk fehér a fog. Persze mondhatom azt, hogy lehet ennek igazsága, nem tudom. Itt valami speciális vonást a többség belevisz a fizikai leírásba, amely mögött már a másság dimenziója van. Az egész folyamatban arról van szó, hogy a másság dimenzióját akarják az emberek ezekkel a dolgokkal meghatározni. A következő szint már inkább értéktartó szint. Ez az un. társadalmi jegyek. De hát ugye, a társadalmi többség nem semleges. Ebbe már nagyon komoly értéktartalmak vannak. Ugye erre mondják azt, hogy szegregált, telepeken laknak a romák, mondja a többség. Ez nem igaz ráadásul. Itt már látjuk, hogy erőteljes sztereotipikus, sőt előítéletes gondolkodás van. A vándorló életmód, az is borzasztó erőteljes, hogy nem képesek megtelepedni valahol. A szegénység, tehát aki roma, az szegény. Ez a legdöntőbb már, tulajdonképpen ezen a ponton nincs menekvés. És a családi nevek kapcsán is nagyon komoly, aminek szociális jellemzője van. Network elem van a családi nevekben. A Kolompárnak mindenképp romának kell lenni. Ez nem csak roma kérdés különben, hanem érvényes ez más kisebbségekre is. Ugyan ezt fel lehet állítani a magyarországi zsidókra, de mondjuk tót nevek is vannak. Vannak, ahol bizonyos komponensek hiányoznak. De pl. a fizikai megjelenés a romák esetében pont úgy, hogy a szájra vonatkozóan pl. vannak nagyon erőteljes sztereotipikus nézetek. Aztán a harmadik dimenzió, amit mi a társadalom-lélektani dimenziónak hívunk. Ezek, hogy másképp kommunikálnak, ez a bazseváló roma, meg ilyen tudásaink vannak erről. Koldusok, hogy mindig koldul, ez nagyon erőteljes kategória. Akkor itt jön be a zene, hogy hihetetlen, ezek mindig zenélnek. Tartottunk múltkor egy konferenciát a gyűlölet beszédről, ott volt a Horváth Aladár, akit én nagyon tisztelek. És ő hozta fel, hogy igen, de azért ez roma identitás, mert, hogy akik politikusok lesznek, meg sikeresek lesznek, azok is azért a romaságukat pl. a zenélésben megtartják. Tehát, hogy mindenki hobbiból továbbra is zenél. Ez Aladár számára is fontos dimenzió volt. Az mondom, hogy a sztereotípiák, és kategórizáció esetében nagyon sokszor átfedés van a saját csoport, és a másik csoport esetében. Akkor jön az öltözködés, mint kulturális jelenség. Sajátos ruháik vannak, színesek ezek a ruhák stb. Akkor a viselkedés, hangosabbak, agresszívebbek. Az életstílusuk, ez az interaktív, állandóan nagy közösségi életet élnek. Ott jön be, hogy zenélnek, és akkor táncolnak. És vannak az arrogánsak, a lusták, és lehetne ezeket a lélektani elemeket sorolni. Vannak még itt durvábbak, a rendőrök esetében aztán olyanokat is tudtunk tesztelni, hogy dögevés. Ez borzalmas, hogy milyen volt. Tehát a magyar rendőrök nagy része egyet ért, hogy a romák pl. dögevők, ami teljesen értelmetlen, abszolút nem igaz. Ez minden szempontból egy értelmetlen állítás. Egy média hír, hogy találtak valahol egy közösséget, akik tényleg dögevők voltak. Ebből rögtön a többség kreált egy kategóriát. Mondom, ez egy nagyon jól működő kategórizáció, mert a magyarországi rendőrök, akik közül nem mind rasszista, mondjuk, akiket találtunk, azok közül nagyon sok az volt, 17 %, de azért nem mondanám, hogy rasszisták mind. De azért dögevőnek hívni valakit, az nagyon durva. Az tabu szeges, igenis. Ilyen alapon bármilyen eseményből lehet kreálni. Ha történik valami, pl. megöli a gyermekét, akkor a média nem felelős ezért, mert közli a hírt, a társadalom rögtön kreálhat rá egy kategórizációt, ami után a szétterjedése ennek borzasztó negatív hatásai lehetnek.

A másik, amely most a saját kategórizáció, tehát a belső kategórizáció. Ennek vannak belülről jövő, és a külvilággal való érintkezés dimenziójában létrejövő elemei. Van a roma, és van a magyar társadalom. Ha ezt elfogadom, akkor máris van egy kategórizációs dimenzióm, amely a másságnak az első szintje. Ebből még önmagában semmi nem következik, de már meg van a saját csoport. Akkor jön az, hogy a másik csoport által való elutasítás. Mi attól vagyunk romák, hogy a másik csoport minket elutasít, a másik csoport gyanakszik ránk. Tehát mi egy olyan csoport vagyunk, ami gyanakvást vált ki a többiekben. A másik csoport teljesen megtagad bennünket, kizár, elzár minket. Ezekből mind nagyon sok-féle következmény fakadhat. A többségi előítéletek kreálnak minket saját csoporttá, és a diszkrimináció ugyan csak idetartozik még. Ez a többség relációjában működik. Amelynek különben van egy nagyon érdekes formája, amely a sikeres romák kapcsán fel fog merülni, ez a gyerekkorban ért élmények. Amikor először szembesül az illető azzal, hogy ő más, hogy őt romának tekinti a társadalom. Ez egy végighúzódó dimenzió különben, és a többi, amiket felsoroltam, fizikai, szociológiai, társadalomlélektani, ott is van még egy, hogy bonyolítsam, egy dimenzió. Amikor a többség által konstruált kategórizációra a többség tagja azt mondja, hogy ez nem az én kategórizációm, hanem ez a többségé, amivel nincs kibúvóm, el kell fogadnom. Ez megint csak a rendőröknél borzasztó erőteljesen kijött. Amikor azt mondta a rendőr, hogy ő nem utálja a romákat, sőt tulajdonképpen még jól is bánik velük ahhoz képest, amit elvárnak tőle. Mert ugye őt nyomja a többi rendőr, mondja, nyomja a társadalom, ez a legerősebb. O neki kell féken tartani a rendőreit, mint egy csahos kutyát, tulajdonképpen ráugranának a romákra, de ő visszatartja, és ne csodálkozzunk, mert az ő csahos kutyái tulajdonképpen a falu maga, aki nem bírja már ezt a viszonyt. Nem ő akarja. Ehhez képes önmagát, mint pozitív hőst állítja be, aki még leginkább próbálja magát függetleníteni attól a nyomástól, amely a többségi társadalom és a kollégái felől létrejön. A média egy újabb ok erre, mert a média meg lázit. A média meg roma párti. Ezt föllazítja a falut, aki meg ellenkezően főleg aztán borzasztóan azt akarja, hogy csapjunk közéjük, és akkor jönnek az én rendőreim, na és akkor én, mint moderátor, megoldom a problémát. Nagyon bonyolult. Egy radikális kritikus szociológus mondhatja erre, hogy elfogadhatatlan. Ettől nem oldjuk meg a problémát. Azért érdekes ez a séma, mert a probléma megoldásához elvezethet. Látszik, hogy nagyon sok komponensből áll a történet. Ha ezt nem rekonstruáljuk, akkor nem találjuk meg azokat a pontokat. A létrejövő okokat kell kontrollálni, illetve azokat a tudati folyamatokat kell kontrollálni, amelyek megkonstruálják a különböző szerepeket, és különböző viselkedésmódokat. Ott hagytam abba, hogy a gyerekkor ez egy nagyon fontos a másság érzetének az első megjelenése, és az ennek kapcsán való első negatív élmények, nagyon fontos eleme ennek az egész ingrupp kategórizációnak. És akkor vannak itt olyanok is, amelyek a csoporton belül létező saját kategórizá-ciók. Az identitás vállalás: az nagyon fontos, hogy én magamat romának tartsam. Ettől önmagában részévé leszek ennek a csoportnak. Van temperamentum dimenzió, az érzelmek mentén van egy ilyen saját identitás-dimenzió, és van ennek egy nagyon szélsőséges fajtája, amely tulajdonképpen egy fajta szu-peregó, hogy mi jobbak is vagyunk. Tehát ez átfordulása a negatív hatásoknak. Nem csak, hogy roma vagyok, nem csak, hogy más vagyok, hanem mi jobbak is vagyunk. Mi tudjuk azt, hogy mi a család értéke, tudjuk mi az, hogy szeretni, a többiek nem tudják, stb. Ennek alapján lehet csinálni különböző tipológiákat.
Itt egy vizsgálatot mondanék el. Csepeli Gyuri kollégám épp a Szelényi vizsgálat anyagán próbálta megcsinálni. Nevezetesen, hogy ha ezt elfogadjuk, hogy a kategórizációnak van külső kategórizációja, és ezen belül vannak az altípusok, akkor fel lehet állítani egy olyan modellt, hogy a külvilág annak tartja, nem tartja annak, önmaga annak tartja, nem tartja. Ebből lehet csinálni kombinációs alapon egy ilyen modellt. Most folyik a Szelényi vizsgálat, vagyis most zajlott le, és most folyik a feldolgozás, amely több Közép-Európa országában próbálta vizsgálni a szegénységet és a romák helyzetét. Ezen belül pont Csepeli György próbált egy olyan dimenziót beemelni, hogy hogyan működik ez a kategórizáció, hogyan függ össze más tényezőkkel. Ügy működik, hogy ez egy nagyon bonyolult logisztikai vizsgálat. Volt egy országos reprezentatív minta, ezen belül volt egy szegény minta, és ezen belül volt egy roma minta. Tehát három minta van végül. Az, hogy ki a szegény , ezen végtelenségig lehet vitatkozni. Másik frontvonalat említek, a Férge és a Kolosi közötti hatalmas, ugyancsak magas színvonalú vitát. Itt a szegénység dimenzióját úgy próbálták meghatározni, hogy felsoroltak hat elemet. Ha a hatból kettő előfordult valakinél, akkor szegénynek tartották. A hat dimenzió a következő volt: ha az épület, amiben lakik valaki, az instabil, vagyis ha összeomlás előtt áll az épület, akkor egészségtelenek a lakáskörülmények, tehát mondjuk vizesek a falak, meg beázik a tető stb. Az elégtelen táplálkozás, ez a harmadik dimenzió. A nem megfelelő ruházat, télen mondjuk trikóban jár, (ez is egy érdekes dimenzió, mert Amerikában figyeltem meg, hogy a diákok Kaliforniából jönnek, és télen pl. leginkább sortban és szandálban járnak, soha nem tudtam tulajdonképpen megérteni, hogy miért járnak sortban és szandálban. Aztán rájöttem, hogy ez egy amerikai mentalitás. Ugyanis ők azt hiszik, hogy le tudják győzni a természetet is, mert mindent le tudnak győzni. Úgy gondolják, hogy tudják kontrollálni a természetet, és ezért sortban és szandálban járnak. Mert azt mondják, hogy őket nem érinti a hideg.) ez csak egy kitérő volt, ez önmagában nem jelent semmit. Nincsen bútorzat és a borzasztó laksűrűség, tehát, hogy a lakásban hányan laknak, ha sokan laknak a szobában, mondjuk 5-6-an, az már sok. Tehát ebből kellett kettő. Ebből aztán létrehozták a szegény mintát, és utána a roma mintát, amit három lépésben, a kérdésben szerepelt az, hogy az illető magát romának vallja-e, önazonosítás. Ezen kívül a kérdezőnek kellett az életmód (tehát az előbbi kategóriák) alapján minősíteni, hogy roma-e. Figyelembe kell venni, hogy a kérdezők maguk, (különben ez egy alul becslés, mert, hogy azok általában nők, és fiatalok. Ebből következőleg magasabban műveltek, mint az össztársadalom, és nincs bennük talán annyi előítélet. Tehát ebből a szempontból egy örök probléma. Ez már érinti, de nem megyek bele, a Kemény-féle vitát, hogy a kérdezőbiztos, ha minősíti, akkor az mennyire tükrözi az össztársadalmat. De még ezekkel a torzításokkal is azt mondhatjuk, hogy akiket ők annak tekintettek, azt tekintsük egy ilyen külsőleg kategorizált romának. És még egyszer megkeresték ezeket, és még egy kérdezőbiztos ugyan csak kategorizálta, hogy vajon az roma, vagy nem roma. Most ez nagyon érdekes, mert ebből lehetett csinálni egy olyat, hogy l-es kategórizáció, tehát egy külső kategórizáció, más nincsen, két külső kategórizáció, más nincsen, és két külső, meg egy belső kategórizáció. Ezt megnézték, hogy ez tulajdonképpen, hogyan függ össze a szegénységgel. A szegénység nagyon fontos kategórizációs attribútum, hogy a romák szegények. Na most az derült ki, hogy az l-es, és a 2-es külső kategórizációs csoportnál is, roma csoportnál is a szegénység mértéke messze kisebb volt, mint a szegények esetében, akiknél lehetett mérni a szegénység mértékét. Tehát milyen mértékben szegény a szegény. Leválasztom a romákat és a szegényeket.

Ugye ez a nagy dilemma, hogy vannak a szegények, de nem romák, és vannak a szegények és romák. És akkor a szegénység szintjei különbözőek lehetnek. Van a szegény romákon belül az alcsoportok. Van négy csoportunk. Megnézni, hogy a különböző objektív paraméterek alapján mennyire tekinthető az illető szegénynek. Vagy mennyire magyarázza, hogy helyes-e a csoport besorolás. A szegénység nem magyarázta, ami azt jelenti, hogy nem igaz az állítás, hogy azért, mert valaki roma, azért mondjuk ő szegényebb, mint a nem roma szegény. Sőt, úgy tűnik empirikusan, hogy a nem roma szegények, a szegénység mértékében rosszabbul állnak, mint a külsőleg kategorizált romák. Ha száznak vesszük az egészet, a romákat, akkor az egyszeres kategórizáció volt 28%, a kétszeres külső az 27%, és 45% volt. De ez egy szegény mintából következik, az egész egy szegény mintából összetevődő csoportról van szó, aminek mondjuk a fele vállalta, tehát önmaga is vállalta, másik fele önmaga nem vállalta, csak azzá vált, egy külső kategórizáció által. A konklúzió az, hogy ahol viszont önazonosítás is volt, tehát hármas kategórizáció volt, azok voltak a legszegényebbek. Akkor nagyon brutálisan azt mondanánk erre, hogy igazából ott vállalható a roma identitás, ahol már nincs mit veszteni. Ez tulajdonképpen a konklúzió.

Itt kapcsolódik össze a szegénység és a roma identitás. Aki tényleg a legszegényebb, az már a roma identitását is vállalja. Ami egyben azt is jelenti, ami átvezet a mobilitás tenyéré, hogy ha valaki ki akar törni, akkor tagadnia kell. Ami borzasztó állítás különben, mert ezek után, ha a sikerről beszélünk, mondom, nagyon fontos tényező, akkor egy felől módszertanilag nagyon nehéz, mert nem találjuk meg a sikereseket. És feltételezzük, hogy vannak. Mert, ha azt mondjuk, hogy a romáknál van egy sztereotípia, velük szemben, hogy nyomorultak, szegények. Ha kiderül, hogy itt valami probléma van a kategórizációval, mert a kategórizáció akarja őket benyomni szegénybe. Ebből nem következik az, hogy nem szegények. De nem biztos, hogy annyira szegények, mint amennyire a kategórizáció be akarja nyomni őket a szegények kategóriájába. Akkor én mondhatom azt joggal esetleg, hogy akkor keressük meg azokat a nem szegény romákat, vagy kevésbé szegény romákat, akiket én most sikeresnek hívok. De ez egy elég egyoldalú megközelítése a sikernek. Mert ugyanis ez egy döntő kérdés, és ez okozza, amikor mondjuk, összehasonlítjuk az amerikai feketékkel, számos dimenzióban nem is stimmel az átfedés. De az, biztos, hogy az amerikai feketék egy teljes társadalmat jelentenek. És ez kiderül már a Kemény-vizsgálatból is, meg a második Kemény-vizsgálatban is, hogy Magyarországon fő probléma az, hogy a magyarországi romák társadalma, ha tudnánk, hogy ki a roma, mert nem tudjuk, akkor nem jelent egy paralel társadalmat a többségi társadalom mellett, hanem ebben a kategórizációban ők lenn vannak. Mi tulajdonképpen ezt akarnánk széttörni, ezt a tudatot. Mert az akarnánk mondani, hogy van egy fajta paralel társadalom a roma társadalomban is, de mondjuk, hogy ennek az utóbbi 50 évben az egyetlen módja az volt, ha próbálja a saját identitását elveszteni, elvegyülni, tehát asszimilálódni magyarul, emiatt nagyon nehéz megtalálni a sikeres romákat Magyarországon. Emiatt a társadalom sem tudja vizionálni, hogy van egy ilyen, hogy van a roma társadalomban is olyan, aki követi a társadalom tagozódását. Ez vezetett át engem a sikerre.

A szociológusok körében, hogy a rendszerváltás hatásait, ha vizsgáljuk, az egyik legszenzitívebb dimenziója a rendszerváltás társadalmi hatásai elemzéseinek, az a mobilitás. A rendszerváltás önmagában egy társadalmi változás, akkor joggal mondom azt, hogy a rendszerváltás társadalmi megjelenése a mobilitás csatornáinak az átalakulásában és a mobilitás mértékének a megváltozásában kell, hogy szembesüljön. Ez egy nagyon nagy területe a szociológiának, a mobilitás területén rengeteg elmélet van, és számos jól működő tesztelt dimenziója van. Az egyik rögtön az, hogy lefelé és felfelé. Itt ez megint csak megosztja a szociológusokat, hogy milyen mértékű a felfelé tartó, ki a felfelé mobil, és itt mindig általában a burzsoáziát, az új elitet, a polgárságot említik. A másik pedig, hogy kik a lefelé mobilak. Van egy másik kategória is, ami nem annyira kitalálható a szociológiai mobilitási szakirodalomban. De aki egy kicsit is foglalkozott szociológiával, ezt kívülről fújja. A strukturális és cirkuláris mobilitásnak a megkülönböztetése. Ugye a strukturális mobilitás az tulajdonképpen nem más, mint a rendszer, a társadalmi struktúra változásából következő mozgás. Mondok rá egy példát. Magyarország agrár országból 60-ra ipari társadalommá vált. Ha megnézzük a statisztikát, akkor látjuk, hogy 45-ben az agrár szféra többségben volt, 60-ban az agrár szféra már kisebbségben volt, az ipari szféra többségben volt. Mégpedig jelentős mértékben. Számos jelentés kimutatta, hogy gyakorlatilag Magyarország elérte azt, amit a tőkés fejlődés során átment országoknak mondjuk kellett 50-60 év, akár 100 év. Magyarország ez t 10 év alatt csinálta meg. Ebből jön egy harmadik dimenzió, amely ugyan csak nagyon fontos az inter- és intra. Tehát az én életemben bekövetkező mobilitás. Tehát én elkezdem, mint varga, és a végén, mint miniszterelnök jövök ki, mondjuk, ez az intrageneráció. És van az inter, amikor az apám még varga volt, de én már miniszterelnök vagyok. Ez a generációk közötti. Nagyon fontos különbség. Mert ha ezt a 10 évet nézzük, akkor egyszerűen nem is lehet inter, mert nincs rá idő. Az inter az egy teljes generáció szocializációját jelent. Tehát az én gyerekem már, én már iskoláztatom a gyerekemet, én már magasabbra viszem. Ez különben a világon mindenütt így van. A modern, növekedésre orientált nyugati modellben így van, hogy általában a szülők nem szívesen látják, hogy a gyerekük alacsonyabb státuszba kerül, mint ők. Még a sajátjukat sem látják szívesen, tehát én nem, de a gyerekem az majd, ugye. Na most, azt jelenti az a 10 év, ami lezajlott, hogy egy hatalmas mértékű mobilitást okozott Magyarországon. Mégpedig intra-generá-ciós mobilitást okozott. Ezt hívják strukturális mobilitásnak. Tehát a rendszer átalakulásából következő. Nincs kibúvó. Van egy másik, ami a cirkuláris. Ez egy sokkal bonyolultabb mozgás, hogy az esélyegyenlőség elve alapján, még ezen mozgásmennyiség fölött is lehetek sikeresebb, mert szerencsére az esélyegyenlőség nem teszi lehetővé, hogy akik fenn vannak, a saját gyerekeiket teljes mértékben státusz átörökítsék (szép magyar szóval). Emiatt van egyféle lefelé mobilitás, és akkor ennek a helyére be lehet kerülni. Általában azt mondja az irodalom, hogy az egyik az egy modernizációs mobilitás. A cirkuláris mobilitás mutatja, hogy a világ mennyire nyitott. Mert az esélyegyenlőség mértéke milyen mértékű. Mert az, hogy a parasztokból munkások lettek, ez még nem az esélyegyenlőség növekedése, ez egyszerűen a rendszer átalakulása. Nincs szükség annyi parasztra, és sokkal több munkásra van szükség. Erre jön rá a plusz mobilitás, a cirkuláris, ami a nyitottságát érzékelteti.

Na most az a kérdés, hogy itt mi történik 90 után. Tehát lezajlik egy mobilitás az 50-60-as években, ez úgy konszolidálódik, lecsökken. Mondhatnám, hogy konzervatívvá is válik a magyar társadalom a mobilitás mértékét nézve. 90-ben mindenféleképpen beindul, az egyenlőtlenségek megnőnek, ezt ma már tudjuk 10 év távlatában, amely feltételezi, hogy elég nagy mértékű mobilitás zajlott le az elmúlt 10 évben. A strukturális mobilitásnak tulajdonképpen szoros kapcsolata van civilizatórikus fejlődéssel is. Hívhatjuk egyszerre modernizációnak, de mondhatjuk azt, ami már egy bonyolultabb kérdés, hogy maga ez a civilizatórikus fejlődés is kikényszerít egy mobilitást, egy mozgást. Akár települési mozgást, lakás-mozgást stb. Ebből a szempontból, a kádárizmus alatt sok szempontból Magyarország egy hatalmas civilizatórikus fejlődésen ment keresztül. Amely persze ellentmondásos, mert mondjuk, pl. a lakótelepek ennek a következménye, amely akkor civilizatórikus fejlődés volt, ma egy átok a fejünk felett. Az a kérdés, mi történt a romákkal. (Ha tudnánk, hogy ki a roma.) Egyfelől ugye, az irodalom azt mutatja, hogy a romák esetében is egy borzasztó erőteljes civilizatórikus fejlődés zajlott le a 60-70-80-as években. Ez a jó hír. Ugye ezt lehet számos dimenzió mentén vizsgálni, a Kemények vizsgálatának, ennek a strukturális mobilitásnak, amit említettem, az egyik paramétere az, hogy tudás tőke. Tehát átalakítja a tőke a társadalmi tőkéket. A tudás tőkén belül az iskolai végzettség mértéke teljesen átalakul. Világos, hogy ebben a modernizációs strukturális mobilitási időszakban az általános iskola először egységesen általánossá válik, majd a középfokú képzés is általánossá válik. A Kemények vizsgálatai bizonyítják, hogy egyfelől a magyarországi romák, amelyek a 60-as években is még elképesztő távolságra álltak az iskolai végzettség tekintetében az un. többségi társadalomtól 70-90 között, ugye a két felvétel időpontja között, az iskolai végzettségben egy elképesztő javulás mutatkozik meg a magyarországi romák esetében, amely azonban az alapfokú végzettséget jelenti. Mindig vannak, akik kiesnek a statisztikai állításból, tehát a be nem fejezett általános iskola stb. A foglalkoztatásban bizonyos állandó foglalkozásuk lett a romáknak, munkahelyük lett, a lakáskörülményeik megváltoztak, a különböző cigány telepek felszámolására tett kísérletek. Erre megint lehet tenni kritikai állításokat, nagyon jelentős mértékben megmaradt egy nagy számú roma társadalom, amelyik telepeken lakik, mégis a többségi társadalom már nem telepeken lakik. Másfelől a telepekre is elért az a fajta civilizatórikus, modernizációs hatás, hogy infrastruktúra azért mégis csak ezeken a telepeken is kezdett kialakulni. Nem kell idealizálni a viszonyokat a telepeken. Csak azt mondom, hogy a lakáskörülményekben is kimutathatóan jelentős változások álltak be ebben az időszakban.

Ettől függetlenül azért soha nem lehet elfeledkezni arról, hogy ez nem csak roma kérdés, a kényszer eleme. Az egész strukturális mobilitási folyamat mögött egy hatalmas kényszer mobilitás zajlik. A romák számára is nem egy felvállalt, hanem talán még erőteljesebben kényszerítő, hiszen ők még a magyar agrár társadalomhoz képest is egy más fajta kategórizációt jelentettek. Ugye, volt a magyar paraszt, akit beviszünk a városba, akit beviszünk az iparba, majd mi csinálunk belőle munkást. Ehhez képest a roma kategórizáció, ez a vándor roma, aki ide-oda vándorol az országban, na aztán őket végképp letelepítjük. Itt egy kényszer civilizatórikus nyomás volt a romákon. Számos ellentmondással. Mondjuk, hogy ha például a lakáskörülmények javultak, viszont a „Cs" lakások felépültek, ugyan csak kvázi telepeket alkottak. Tehát magukban hordták azokat az elemeket, amely később akár újabb konfliktusok forrását okozhatja. Tehát munkahelyet a romáknak, főleg az iparban. De nem ad mögé lakóhely mobilitást. Az ingázás a roma társadalomban (másokat is érintett), aminek nagyon nagy a következménye, mert az ingázó életforma nagyon csökkentette az esélyeket a második gazdaságban. Máris jövedelemvesztés áll fenn. Ami látszólag modernizációs érték, mert végre a gyárban dolgozik az alapfogú végzettséggel rendelkező roma férfi, ez látszólag pozitív. Ugyanakkor más szempontból nagyon komoly negatív hatásai vannak. Hiszen nem tud betelepülni, tehát ingázni fog. Ez a kétlakiság a második gazdaságban gyengíti. És nem csak az agrár második gazdaságban, hanem az ipariban is, hiszen vissza kell mennie. Tehát nem tud igazából olyan GMK-zós szakmunkát vállalni, mint mondjuk a nem roma társa. A második gazdaság nem fekete, az egy legális, a fekete viszont tényleg fekete. Az mindig a bűn határán mozog. Az mégis csak közhely ma már, hogy az iskolai végzettségben az alapfok vált általánossá, amely egyben be is rekesztette, be is zárta a továbbtanulást. Az oktatási olló. A strukturális mobilitás a romák oktatási színvonala javult, az össztársadalomé is javult. Ez érinti a romákat. Viszont az olló is kitágult közben, mert az össztársadalomnak az oktatási színvonala jobban javult, és a középfok felé javult, de a romáknál alapfok szintjén javult, illetve le is zárult. Tehát be is rekeszti őket. Tulajdonképpen kvázi ez a mobilitás a romák számára, jön a döntő probléma, a romák számára egy speciális társadalmi léthelyzetet jelölt ki, mint a civilizatórikus fejlődésnek a végcélja. Ez alacsonyan képzett, rossz fizikai munkáknak az elvégzése. Ami hasonló kategórizációs, vagy stigmatizációs veszélyt rejt magában, mint idézőjelben, a zenész roma ugye. Az egy folklorisztikus különbség. Igen, hát a romák azok tudnak zenélni, zenéljenek. Ha nem tudnak zenélni, akkor menjenek el utcát seperni, menjenek el nehéz fizikai munkára. Ez az ő sorsuk.

Ezen a ponton máris belép az a kategórizációs folyamat, amiről már az elején szóltam. És akkor ezen a ponton jön be a rendszerváltással az a drámai fordulat, ami a rendszerváltás által megindított mobilitási folyamatokat érinti. Nevezetesen pont azok a munkahelyek szűnnek meg, ahol a romák többségében eddig foglalkoztatást találtak. Tehát a munkanélküliség rögtön eléri őket. A különböző monetáris piacnak, meg a különböző támogatási rendszereknek a piacosodásával megszűnik az a védőháló is, tehát a lakásaikat kezdik elveszteni, mert nem tudják fizetni a törlesztést, mert a törlesztő kamatok fölemelkednek, és a telepesedés folyamata drámaian megnő. Nem lehet tudni, hogy mennyien vannak telepen egyáltalán, de azt tudják nagyjából, hogy mennyi roma van ma Magyarországon. A múltkor azt olvastam, egészen megdöbbentett, hogy 100000 azoknak a létszáma, akik kifejezetten cigánytelepeken laknak. Egy részt, hogy ez igaz, vagy nem igaz, azt nem tudom. Az a lényeg, hogy sokan vannak, ami mutatja, hogy ez egy decivilizatórikus momentum. Ez az egész folyamat, és ebben a folyamatban próbáljuk mi most megtalálni a sikeresség elemeit.

Itt, amit tudok erről mondani röviden, azok inkább a fókusz csoportoknak az eredményei. Az eddigi elemzéseink, interjúink, és fókusz csoportjaink alapján feltételezve, hogy igenis van egy olyan szegmense a roma társadalomnak, aki ebben a folyamatban, mert van egy másik folyamat is, ami elindította a lehetőségeket, a felfelé mobilitást, a magánszférának a kialakulása, a piacgazdaság kialakulása, és persze , szerintem a zenész cigány csoporthoz hasonló tünet a politikus cigány csoport, ez is egy szubkultúra szerintem. Minket nem igazán ez érdekel, bár nagyon fontos dolog, de ebből a szempontból nem egyenlő a zenész cigánnyal. A zenész cigány csoport az egy végállomás és nincs hatása. Az egy piacfüggő, a zenész cigány csoportnak a száma véges. Ahány vendéglátóhely van, és amelyik igényli, annyi a zenész cigány. És egy exkluzív klub gyakorlatilag, ráadásul a családi örökítés által még a cirkuláris mobilitás hiányzik belőle. Ha van növekedés, akkor van strukturális, ha nincs, akkor nincs is benne mobilitás. A roma politikus, az szerintem hatásában mindenképp egy borzasztó erőteljesen az egész roma társadalom felé mintát adó, és szívó hatást is gyakorló. Az alacsony szinten lévőknél érdekes, mert borzasztó nagy a politikai tétje a történetnek, mint az OCÖ-k, meg ezekbe bejutni. De mondjuk más szinten azok borzasztó érdekesek. Teljesen független attól, hogy mi folyik a politikában. A helyi problémákban vannak benne. Tulajdonképpen nagyon erősen próbálnak érdekérvényesítést, lobbizást a helyi roma vállalkozónak például. Ahol most voltunk egy faluban, kiderült, hogy a két pasi, szerintem 8 általánosuk volt, a két helyi önkormányzati tisztviselőnek. Az utóbbi időben beadtak 43 pályázatot, ezeken belül 15 roma gyereknek szereztek szakmunkásképző, vagy szakközépiskolába való ösztöndíjat. Erre mondom, hogy itt fantasztikus dolgok zajlanak helyi szinten. Ebben sem egységes a dolog, de mindenféleképpen egy mobilitási csatorna, ezt fönntartom. Az a pasi, aki ezt csinálja abban faluba, az egy mintát jelent a többiek számára. Mert ugyanis, mi azt mondjuk, - mondom, ez nincs megalapozva empirikusan egyáltalában, inkább csak spekuláció - mi azt mondjuk, hogy a sikeres romák. Nagyon relatív, hogy mi a sikeres, mert a sikerességre azt mondjuk, hogy tulajdonképpen akinek már középfokú végzettsége van, azt mi már sikeresnek tekintjük. Szubjektíve az is sikeres lehet, aki vályogvető, de szereti a munkáját és baromi boldogan meg tud élni a munkájából. Tehát ez is egy siker. Ezért minket sokan támadnak.

Mi tulajdonképpen nem azokat akarjuk vizsgálni, akiket látunk, és a nagy nyilvánosságban megjelenő roma karriereket, hanem ezeket a kis sikereket is szeretnénk vizsgálni. Azt mondjuk, hogy ennek vannak külső és belső feltételei. A külső feltételrendszer körül az egyik legfontosabb, hogy a kibocsátó családban valami motiváció alakuljon ki az előrejutásra, és alapvetően a továbbtanulásra. Az iskola ugyanis ebben a mobilitásban, és sikerben a modern társadalomba döntő szerepet játszik. Hiszen az iskola jelöli ki alapvetően a mobilitási pályákra való kerülés esélyét. Azt tapasztaltuk, hogy a családban ez a kibocsátó ez a hiteles motiváció az iskola fontosságának felismerése. Valami fajta egy lépcsős mobilitásnak az előfordulása. Tehát maga az előrejutás, és ennek az élménye, tapasztalata, mintája az előző generációban. Ez borzasztó erős, amely valamely szinten megőrződik. Akár egy narratívában, akár egy tényleges sikerben, akár egy meseszerű narratívában, hogy volt nekünk valaki, aki már sokra vitte, mert ő már eljutott Vácra, és ott nem tudom én, mit csinált stb., ezeknek borzasztó nagy jelentősége van. A következő szempont a tágabb környezet. Tehát van a család, ami a szűkebb környezet. Itt azt tapasztaljuk, ami egy hipotézis, hogy az etnikailag vegyes összetétele a lakóhelynek jelentős mértékben segíti a mobilitást. És főleg, hogy ez az etnikailag vegyes összetétel hordoz olyan értékeket, amilyen az előrejutás, gyarapodás, a perspektíva. Tehát, ha abban a miliőben van perspektíva tudat, és eléggé vegyes a miliő, akkor azt feltételezzük, hogy ez jelentős mértékben segíti az előrejutást, mobilitást, és tompítja a kizárást a szegregálást a „mi majd előrejutunk, de ti nélkületek" című attitűdöt. Ezt lehet nagyon primitíven mondani, hogy Nyugat-Magyarországon, ahol van általában perspektíva tudat, mert van perspektíva, ott a romák helyzete radikálisan különbözik mondjuk Észak-kelettől, ahol általában nincsen perspektíva tudat. Akkor mitől lenne a romáknak. De a vegyest is nagyon fontosnak tartjuk. Miközben a vegyes persze egy ellentétes hatást kiváltó dolog, amit az interjúkból tapasztaltunk. Mert, ha mondjuk a roma interjúalanyaink, akik sikeresek voltak, ilyen vegyes miliőben laktak, akkor a mindennapi konfliktus az iskolában erőteljesebb volt. Hiszen volt az iskolában egy többségi csoport, aki nem roma volt, akitől az ő irányában sokkal több az inzultus, mint akik szegregált iskolába járnának. Aki csak romák közé jár, az etnikai konfliktusoknak a valószínűsége lecsökken, hiszen nincsen nem roma abban az iskolában. Maga az iskola persze teljesen szegregálja és kizárja az illetőt. A szegregált iskolák az a romák teljes kizárásához vezet. Ugyanakkor, ha valaki vegyes etnikai összetételű iskolában tanul, akkor nagyobb annak a valószínűsége, hogy az osztálytársaitól megkülönböztetést, és stigmatizációt kap. Tehát ez egy kicsit ilyen paradoxon.

Végül pedig, ami ugyancsak talán egy kicsit közhely, hogy a társadalomnak az integratív képessége szükségeltetik. Tehát, hogy nyitott legyen a többségi társadalom, mint olyan. Tehát van a család, a szűkebb környezet, és az egész társadalom valami fajta nyitottságot, beilleszkedést az integrációra való készséget mutasson. Zsákutcának tekintjük ugyanakkor azt, amikor speciális státusz pozíciókat akar kijelölni a többségi társadalom a romák számára. Az a lényeg, ha a romákat úgy akarja integrálni, hogy megnyitja számára azokat a mobilitási csatornákat, amelyek a saját számára is nyitva állnak, és ezt fontosnak is tartja, akkor ezt tekintjük a sikerességnek. Míg a másik esetben viszont egy szegregált státusz fog hozzátapadni. Vannak azok, amik a belső személyiség és személyiség fejlődéshez kapcsolódóakat találtuk mi. Amelyekben vannak ilyenek, mint a belülről irányítottságnak a megjelenése, az önaktualizá-ciós, autentikus személyiség, a megküzdési stratégiák jegyei, a kihívások. Ezek a személyiségjegyek. Ami nagyon érdekes, amit eddig találtunk, ami különben a külső és a belső között is van, hogy minden sikeres interjúalanyunk esetében találtunk a többségi társadalomból valakit, aki segítette. Tehát vannak a segítők. Egy tanár, egy pap, egy orvos, valaki, aki felismerte. Nekem nagyon tetszett ez a Soros alapítványi ötlet, hogy ösztöndíjat adni a diáknak és a tanárnak is. Az, hogy a társadalom legyen integratív, nagyon szépen hangzik. Ezt meg kell személyesíteni, ehhez konkrét emberek kellenek. De mondjuk, egy védőnő pont olyan fontos lehet, hogy közelítsek ehhez a területhez. Aki számára fontos, nem anyagi okokból, fontos az, hogy segítse. Ezek a segítő figurák borzasztó fontosak. Na most a siker áránál még annyit mondanék, hogy ez a fajta identitás, amikor az asszimiláció nagyon könnyen átfordulhat negatív identitásba. Ami még talán semleges, de öngyűlöletbe is. Ugye ez a stig-matizációnak a következménye, és ennek az egész kategórizációs folyamatnak a következménye. Akkor nagyon könnyen egy fenyegetettség tudat jöhet létre, amely beszorítja az illetőt egy asszimilációs stratégiába.

Úgy tűnik, hogy ez eddig legalábbis, minden alanyunk esetében igaz, hogy először egy eltávolodás zajlik le, egy asszimilációs folyamat zajlik le, amelyből egy második lépcsőben kialakulhat egy kettős identitás, de az már egy olyan, hogy konstruál magának egy identitást. Amelyet ő nem mindig oszt meg, ez egy borzasztó érdekes dinamika, hogy milyen életszférákban vállalja fel a két identitását együtt, milyen identitásban külön-külön. Nagyon bonyolult identitás tér jön létre, és ezt akarnánk mi vizsgálni igazából. Hogyan működtetik ezek a sikeres romák ezeket a különböző identitás komponenseiket, milyen színtéren mit használnak. Ez egy borzasztó nagy konfliktus, hogyan képesek ezt a nagy konfliktust kezelni. A roma politikus szereplők tőkéjének - mondjuk - kifejezetten ez az értelme, amúgy is. Ezt lehet jól is meg rosszul is játszani. Világos, hogy ők a roma identitásukat viszik a piacra, amiből rengeteg konfliktus támad viszont. A frakció háborúknak ez az egyik fő oka, hogy mindegyik megpróbálja univerzálissá tenni a saját identitását, miközben nincs univerzális roma identitás, és egységes roma identitás. Mint a politika szereplőjének, az az érdekem, hogy az enyémet fogadtassam el. Tehát, ha másikat kezdenek el, akkor ezt kizárom, és máris ott vagyok, hogy hatalmas konfliktusok vannak a politikai mezőben. Amikor 600 embert akarunk megkérdezni, pont az érdekel, hogy pl. roma vállalkozó vagyok, akkor szerepet játszik-e az én vállalkozási filozófiámban, és a praxisomban az, hogy nekem lehet egy ilyen network-öm, meg egy olyan network-öm, hogy kijátszom-e a kettőt egymással. Nem lehet ezt eldönteni. De az sem baj, ha én, mint roma, egy roma netwowrk-öt építek. Nagyon fontos elem a megbízhatóság. Egyszerűen nem csak a pénz beszél, amikor vállalkozó vagyok, hanem a hitelképességem megfelelő, hogy bízik bennem az üzletfelem. Lehetséges, hogy a roma azt fogja mondani, hogy én, mint roma, ha vállalom a roma identitásomat, egy másik roma, az majd bennem jobban fog bízni, mint a nem romában. Ez máris egy üzleti haszon lehet.

Gyukits György: Nekem lenne egy kérdésem: volt ez a rendőrvizsgálat, amit említett az elején. Azt nem nézték-e véletlenül, hogy amikor ugye beszélt arról, hogy ki milyen identitásúnak vallja magát, és ő roma identitásúnak vallja magát, de a rendőr nem azonosítja be romának, viszont ez utólag kiderül, hogy ő roma. A bánásmódban ez mit jelent?

Örkény Antal: Ez egy olyan devianciaként fordul elő. Nem kérdeztük, de az a tapasztalatunk, hogy a rendőr úgy gondolja, hogy ő maximálisan tudja azonosítani. Amit kérdeztél, arra van példa. A rendőr hozzáállása az, hogy ő 100%-ig tudja, mert tudja azokat a kategórizációkat, és el is mondja, amelyekkel beazonosítja az illetőt romának, függetlenül attól, hogy roma, vagy nem roma. Mélyen hisz abban, hogy van roma bűnözés. Lát egy romát, és úgy tekinti, mint potenciális bűnözőt. Tehát jön vele szembe egy roma, mivel szerinte a bűnözés a romák attribúcióinak az egyik legfontosabb eleme, bármilyen roma jön vele szembe, az potenciális bűnöző. Tulajdonképpen csak idő kérdése. Tehát következésképpen, mindenkit bezárna, mert akkor megelőzné a bűnt, és ezzel még jót is tenne a társadalomnak. Az, hogy utólag kiderül, hogy roma...

Gyukits György: Tehát mondjuk, rasszjegyek alapján próbál azonosítani. Mondjuk, kiderül, hogy egy szőke, kék szemű és mégis roma.

Örkény Antal: Ezt mi nem kérdeztük. Azt hiszem kb. 2000 rendőrt kérdeztünk meg, erre alapult az egész vizsgálat. De az biztos, hogy az egész kategórizációs kérdésnek semmi köze igazából az objektív valósághoz. Észak-Kelet Magyarországon, ahol ez a fajta szegregáció, és minden fajta más dolog kvázi, egyértelműsíti, hogy ki a roma, a rendőrök is sokkal magabiztosabbak. A mintánk olyan volt, hogy volt benne roma sűrű megye, és roma ritka (így hívtuk). Ahol sok roma lakik, és ahol kevés roma lakik. Voltak ilyen megyék, és voltak budapesti kerületek. Mert ugye tudjuk, hogy a II. kerületben valószínűleg romákat nem találunk, maximum sikeres romákat, de általában romák nem nagyon laknak ott. És az derült ki, hogy az egész attitűdnek a magabiztossága, és egyértelműsége Nyugaton sokkal gyengébb volt. Ahol viszont ezek a kategórizációk sokkal bevettebbek, általánosíthatóbbak, jobban működnek, ott viszont, pl. egy roma sűrű észak-keleti megyében, ott dúl. Mondjuk a rasszizmus, vagy előítéletesség, a rendőrök többségére igaz. Ennek az értéke szignifikánsan magasabb volt Északkeleten, mint Nyugaton, amely mögött nem feltétlen az van, hogy Nyugat, csak az, kulturáltabb. A bizonytalanság, tehát ha bizonytalanodom már, akkor kihat az értékrendszerre. Ha nem tudom megállapítani, hogy ez, vagy az, roma, akkor a negatív sztereotípiáimban is sokkal több olyan élmény érhet, amikor valakit leromáztam, és nem mondja magáról, hogy roma, vagy nem romáztam le, és mégis kiderült, hogy roma. Ez bizonytalanságot okozhat.

Gyukits György: Mondjuk, ez az egészségügyben sokkal gyakoribb dolog lehet. Lehet, hogy a rendőrségnél nem, de az egészségügyben igen.

Örkény Antal: Ez egy konkrét felkérés volt az akkori belügyminiszter részéről, akit Kuncze Gábornak hívtak. Mi szívesen, akkor is felajánlottuk, egyfelől a dolgot ki lehetett volna terjeszteni. Akkor is próbáltunk ez ügyben, Erdélyben lépni, hogy csináljuk meg, ugyanezt paralelben más országokban. Vagy pedig másik irányban is lehet csinálni, más foglalkozásokban vizsgálni. Mert szerintem a bírók esetében, hallom, ott nem találnánk sokkal gyengébb összefüggéseket. Ha a mélyét megnézzük, a magyar bírói kar, ügyészi kar... Neményi Mari egészen más módszerrel csinálta a védőnők, orvosok vizsgálatát. Van valami áthallása. Itt a módszerünk megint csak az volt, és nem akarnám magunkat túldicsérni, egyszerűen lementünk. Ha jól emlékszem Debrecen után volt a falu, és elbeszélgettünk a rendőrökkel, és abból csináltuk a kérdéseinket, nem gatyáztunk. Szóval mi nem kitaláltuk. Az ember jóérzéssel le sem írja ezeket, de ezek olyan jól működtek, hogy le voltunk nyűgözve. Szóval olyan brutális kategórizációk működtek, amiket nem lehet elképzelni.
Sikeres romákról. 3 vagy 4 fókuszcsoport volt. Az interjúkat megint arra használtuk, hogy csináltunk egy kérdőívet, amely már tartalmazza az általunk tipikusnak vélhető válaszokat, problémákat stb. És akkor ezt akarjuk lekérdezni 600 emberen. Tehát nincs még igazából tipológiánk. Ez a probléma.

Zádori Zsolt: Volt egy ilyen hólabdás vizsgálat, amit a Kisebbségkutató-ban csináltak a vállalkozókkal. De hát, ugye ez a network probléma. Tényleg csak azokat, ahol volt személyes ismeretség, 10-15 ember, és azoknak az ismerősei. Az egy viszonylag zárt kör. Meg egy típusú történetek nagyjából.

Örkény Antal: Az egy nagyon reménytelen történet. Mert ugye, olyan mértékű az asszimiláció, hogy először arról volt szó, hogy a Szelényi-féle vizsgálatba berakunk egy kérdést, hogy nevezzen meg a roma illető olyan személyt, név és cím, akit ő sikeresnek tart. Na ezt rögtön megfúrta talán az ombuds-man, nem tudom pontosan. Akkor erről lemondtunk, és megkérdeztük, hogy tud-e, egyáltalán , ismer-e olyat, aki sikeres. Ezt most tudjuk. Az volt a tervünk, hogy lemegyünk az illetőhöz újra, és kvázi, egy újbóli megkeresésben, és ott elkérjük tőle a címet, és utána megkeressük azokat a sikereseket. De ez sem működik, és magában ez az egész Szelényi-vizsgálatban a probléma az, hogy nagyon kevés a roma maga. Pedig fölsúlyozták a szegényeket, még így is nagyon kevés a roma. Ez sem jön be. Egyelőre úgy tűnik, hogy mégis csak megyünk a hólabda fele, ott pedig ott az a kérdés, hogy hogyan lehet a net-work-öket átmetszeni. Akkor ugye olyan sok kezdőpontot kell kijelölni, amely kezdőpontok által meghatározott network-ök elkezdik egymást átfedni. De továbbra is, abban pesszimista vagyok, hogy a kérdésedre tudunk-e a végén válaszolni. Tehát itt mennyiségi, vagy strukturális, ilyen típusokat nem nagyon lehet, inkább folyamatokat lehet tesztelni. Nem fogjuk tudni megmondani ebből a vizsgálatból, hogy egyáltalán hányan vannak sikeresek, milyen szférában sikeresek, milyen szférában nem sikeresek, mert ehhez kellene egy reprezentatív vizsgálat, amihez egyáltalán nem látjuk a szempontokat. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Rozsos Erzsébet:

A BETEGEK JOGAI AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN

1. Bioetikai alapelvek és érvényesülésük az egészségügyi ellátásban
- A bioetika fogalma, kialakulása
- A bioetikai alapelvek:
- Az autonómia tiszteletének elve
- A „Ne árts" elve
- A jótékonyság elve
- Az igazságosság alapelve
- A bioetikai alapelvek sérülése az egészségügyi ellátásban

- Betegjogok
- Kiszolgáltatottság az egészségügyben
- A betegjogok megvalósulásának törvényi háttere
- A betegjogok érvényesülése a gyakorlatban:
- Az egészségügyi ellátáshoz való jog
- Az emberi méltósághoz való jog
- A kapcsolattartás joga
- Az intézmény elhagyásának joga
- A tájékoztatáshoz való jog
- Az önrendelkezéshez való jog
- Az ellátás visszautasításának joga
- Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga
- Az orvosi titoktartáshoz való jog
- Az orvosi kezeléssel, ellátással kapcsolatos panasz kivizsgálásának joga
- A betegek érdekvédelme
- Az Ombudsman intézménye az egészségügyi ellátásban
- Betegjogi képviselők Magyarországon
- Szószólói szerep az ápolói gyakorlatban
- Kórházi etikai bizottságok a betegek védelméért
- A civil szervezetek a betegek védelméért
- Szószólói szerep a szociális ellátásban - a szociális munka etikai kódexe

- Felhasznált irodalom FÜGGELÉK
A betegek jogai az egészségügyben


1. Bioetikai alapelvek és érvényesülésük
az egészségügyi ellátásban

1.1 A bioetika fogalma és kialakulása

A bioetika elnevezés a század 70-es éveiben, Amerikában született. Mások biomedicinális etika néven említik, mert ezt pontosabbnak tartják az általa tárgyalt problémák és az alkalmazott módszerek összefoglalására. Az ebben az időben, az orvostudományban megjelenő erkölcsi kihívások - mint például a szervátültetések vagy a mesterséges megtermékenyítés - nemcsak az orvos döntését igényelték, de beleszóltak a döntésekbe a betegek, hozzátartozóik és maga a társadalom is.
A bioetika olyan tudományos irányzatnak tekinthető, amely az orvostudományok fejlődése kapcsán felvetődő kérdésekre tudományos, kulturális, vallási, szociális, politikai, gazdasági és jogi dimenziók együttes tanulmányozása révén kísérel meg erkölcsös válaszokat adni.
Az egész emberiséget átható fejlődést a következők dokumentumok tették lehetővé:
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948)
Egyezmény az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről (1950)
Európai Szociális Karta (1961)
a Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági, Szociális
és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966) Egyezmény az egyén védelméről, tekintettel személyes jellegű adatainak
automatizált kezelésére (1981) Egyezmény a gyermekek jogairól (1989)
A bioetika alapelveinek és a betegek jogainak érvényesülését jól érzékelteti a Seedhouse által kifejlesztett etikai háló (lásd: 1. sz. függelék)

1.2 Bioetikai alapelvek

A bioetika fogalomrendszerében négy olyan alapelv van, amelyet minden erkölcsi dilemma megoldásakor figyelembe lehet venni. Ezek a következők: Az autonómia tiszteletének elve A Ne árts (vagy Nem ártani) elv A jótékonyság elve Az igazságosság elve
Az autonómia tiszteletének elve

Autonóm az az ember, aki fizikai és pszichológiai korlátozottság nélkül - vagyis külső és belső kényszertől mentesen -, szabadon képes mérlegelni cselekvési alternatívái között, s az ily módon választott alternatíváknak megfelelően képes cselekedni.
A személy ezt az autonómiát addig gyakorolhatja, amíg tettével más ember autonómiáját nem sérti.
Mikor nem képes az ember az autonómiát gyakorolni? Akkor, ha hiányzik belőle a gondolkodás autonómiája és nem képes mérlegelni, esetleg döntéseket hozni (ilyenek például a kiskorúak, vagy a pszichiátriai betegek).
Azok, akik pszichológiai korlátozottság végett nem képesek akaratukat a mérlegelés szolgálatába állítani (például a phobiában szenvedők) és mindazok, akik állapotuknál fogva akadályozottak (például bénák és emiatt nem képesek akaratukat véghezvinni) nem nevezhetők az autonómia képességével rendelkezőknek.
A segítő téved, ha azt gondolja, hogy helyesen cselekszik, ha pártfogoltja helyett a saját értékrendje szerint dönt. Az embereknek, embercsoportoknak helyzetük, neveltetésük és hagyományaik miatt más és más az értékrendjük, az élethez és a halálhoz való viszonyuk. Azért, hogy ez az értékrend ne sérüljön, el kell tekintenünk a paternalista (atyáskodó) magatartástól és partnerként kell a személyt segíteni.
A Ne árts elve

A Ne árts elv mindenképpen sérül az egészségügyi ellátás során. Gondoljunk csak arra, hogy a családtól elszakított idős ember, vagy az édesanyjától elválasztott kisgyermek már a kórházba kerüléssel bántódást szenved. A gyógyítás során találkozunk kellemetlenségekkel, fájdalmas vizsgálatokkal. Mégis, ha a „kockázat - előny" viszonylatában nézzük a kérdést, azt kell mondanunk, hogy csak ezen ártalmak átélése árán lesz sikeres a gyógyítás azon része, amely hatékony a gyógyulás szempontjából. A kérdés azonban az, hogy milyen arányban kell a betegnek ezeket a sérelmeket elszenvednie? A szükséges kellemetlenségeken kívül okoznak-e az egészségügyben dolgozók ártalmat a betegeknek? A következő szituációk jól szemléltetik ezeket az ártalmakat:
„Az egyik kórház csecsemő osztályán reggel kilenc órakor kinyílt a kórterem ajtaja és megjelent az orvos, a fó'nővér, az osztályos nővér, a tanulónővér. Vizit volt. Az orvos sorban megvizsgálta a betegek. Amikor az egyik kiságyhoz ért, a sarokban egy megszeppent, barna bőrű anyukát talált. Félig az osztályos nővérhez, félig az anyukához fordulva megkérdezte:
- Hogy van a kisbaba? Mielőtt a nővér megszólalt volna, az anyuka megrovóan azt mondta:
- Tessék kérdezni a nővért! Tegnap is azt írták a füzetbe, hogy egész nap üvölt. Hát mi az én kisgyermekem? Kiskutya? Ebben a pillanatban afónővér belépett a szituációba és mérgesen azt kérdezte: - Anyuka, maga mit keres itt, ebben a szobában? Nem látja, hogy vizit van?"
(saját gyűjtés)
(Ancsel Éva)
(Losonczi Ágnes)

„Amit nem értesz, az nem is a tied."
(Goethe)
(Blasszauer, B.)
(II. fejezet 30. §)
(Ápolói Kódex, 1973.)
(Blasszaner, B.)
(Cohen, P.)
Kiadványok