Letölthető verzió:

1978 augusztusában jelentek meg a fenti sorok a Magyar Nemzet hasábjain. Nem először. Eredendően a napilapot alapító Pethő Sándor vetette papírra 1939 januárjában, a nem sokkal korábban bevezetett háborús cenzúra „elviselhetetlen feszültségének” árnyékában. A szélsőséges fajvédelemtől induló s a legitimista felfogás időszerűtlenségét az idő tájt kényszerűen tudomásul vevő, a maga korában nagy befolyású publicista főszerkesztő akkor éppen egy új regény, Kodolányi János Julianus barátja ürügyén sorolta olvasóinak naivnak tetsző kérdéseit: „Ott tartunk-e, hogy nem lehet többé hangosan, egyszerűen és értelmesen szólam legszörnyűbb kérdéseinkről?” Vagy: „Miért bújdosik a magyar szellem elitje a múltba most, mikor a hősi helytállásnak, virrasztásnak, ébresztésnek és vigasztalásnak oly megható kötelessége várna reá”? De hogy Pethő mennyire nem volt naiv, azt a saját kérdéseire adott feltételezés-válasza bizonyítja. „Azért talán, mert már csak a múlt emlékeztetésein és figyelmeztetésein, párhuzamain és példáin keresztül mer fölneszelni a mának fojtogató légkörében s mert fölborzolt idegpályáinak fájdalmait nem tudja másképp szétkiáltani a világba?”

A 20. század hetvenes éveinek történelmi szituációja ugyan aligha vethető össze a második világháború előestéjével; nem kétséges azonban, hogy a Pethőtől idézett gondolatok nem is oly rejtett üzenete: a megállapítások a Kádár-korszakra is érvényesek. Aki pedig a múlt figyelmező párhuzamára irányítja a figyelmet: az 1945 után kétes hírnévre szert tevő kommunista pártlap, a Szabad Nép egykori szerkesztője, külpolitikai munkatársa, később mindkét – az 1953-as és az 1956-os Nagy Imre-kormány Tájékoztatási Hivatalának (előbb helyettes, utóbb első számú) irányítója, a Nagy Imre-per elítéltje (később a nyitott társa-dalomért küzdő Soros Alapítvány vezetője, az 1989. június 16-ai nagy temetés fő koordinátora, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, még később szabad demokrata parlamenti képviselő) Vásárhelyi Miklós – akkor, 1978-ban – már hat éve „éppen sajtótörténész”.

Ez a kötet Vásárhelyi – Pethő Sándoréhoz több szempontból hasonlatos – életpályájának ezen korszakában született, alig valamivel több mint egy évtized alatt írott sajtó történeti tanulmányaiból válogat. Azon, a hetvenes évekbeli írásokból, melyek a nagyobb nyilvánosság előtt jószerével ismeretlenek, ám amelyek a két világháború közötti magyar történelmet – és/vagy sajtótörténetet – kutatók számára megkerülhetetlenek, s minden bizonnyal még sokáig ilyenek is maradnak.

A tudományos munka az ízig-vérig homo politicus Vásárhelyi Miklós életében, nem kétséges, periféria. A Nagy Imre-per nyolcadrendű, s öt esztendőre ítélt vádlottja az 1960-as amnesztiarendelet nyomán ugyan kiszabadult a börtönből, rövid, átmenetinek bizonyuló időszakra még az Élet és Tudomány című lap szerkesztésébe is beleszagolhatott, ám a szóban forgó sajtótörténeti szellemi parkolópályára csak 1972-ben léphetett rá. Előtte, mondhatni, kétlaki életet élt. Mint azt a 80-as évek második felében készült életútinterjúban1 részletesen felidézte, igazából csak a 60-as évek második felében nyílt egyáltalán lehetősége arra, hogy főállásúként nézhessen szellemi foglalatosság után. Előtte csak a kulturális élet akkori irányítója, a pb-tag és ideológiai kb-titkár Szirmai István hivatali-hatalmi jóváhagyásával kaphatott alkalmi megbízatásokat könyvfordításokra, később filmdramaturgi szerződéseket, s már az hatalmas egzisztenciális előrelépést hozott, amikor főállásban anyagbeszerző lehetett a budapesti Építőanyagipari KTSZ-nél, ahová a délutáni műszakra kellett a megvásárolt „öt kiló szeget vagy klozettpucolót” szállítania, a 4 órai fájront után pedig fogadni és „leadminisztrálni” a telepre visszaérkező teherautókat. „Délelőtt viszont entellektüel voltam, például A hatalom mestersége című kötetemet akkor írtam” – mondta a már említett életútinterjúban. Noha a kis visszatérés reménye már a 70-es évek legelején felcsillant, a Történettudományi Intézet akkori vezetése Vásárhelyi személyében nem kívánt (újabb) ballasztot a nyakába venni: hosszas egyeztetések – és az új, bizonyos értelemben rossz lelkiismeretű kultúrfőnök, Aczél György káderpolitikai sakkhúzásai – után 1972-ben az Irodalomtudományi Intézet jelöltetett ki a hatalomra potenciálisan veszélyt jelentő, időről időre állambiztonsági megfigyelés alatt tartott „ellenforradalmár” alkalmazására.

Vásárhelyi 55 esztendős, amikor belefog új, körülbelül egy évtizedig űzött foglalatosságába, a sajtótörténet-kutatásba. Ha csak a politikát nem tekintjük annak, a gyors reagálásairól ismert, a naponta változó politikai helyzetre adekvát választ találó, a kisujja hegyéig vérbeli politikusnak nincs tudományos előélete. Addigi életműve: sok száz újságcikk, politikai állásfoglalás-tervezetek, jegyzőkönyvezett történelemfordító nyilatkozatok- és felszólalások, számos filmlektori vélemény s több ezernyi műfordítás oldal – mindezek azonban igencsak távol esnek a tudomány követelte kritériumoktól. De még az anyagbeszerzői időszakában formálódó (s 1972-ben megjelent) A hatalom mestersége című kötet sem nagyon sorolható oda. Merthogy Vásárhelyi ebben az egyébiránt első könyvében az általa még a börtön fordítóirodájában kézhez kapott, az idegen nyelveket nem ismerő elvtársak tájékozódására magyarra átültetett – s a 60-as években csak a párt könyvkiadójának, a Kossuthnak zárt kiadványként megjelentetett Churchill, Charles de Gaulle és Roosevelt emlékiratait, valamint Sztálin-, illetve Hitler-közeli munkatársi naplókat dolgozott fel. A hatalom mestersége leginkább a „népszerű ismeretterjesztés” műfajába sorolható, korabeli sikere a szabad világ felé való ajtórés nyitásával magyarázható, azzal, hogy a fogékony olvasók értették a bilincsbe vert beszéd – homo politicusi – üzenetét.

Az Irodalomtudományi Intézetbe került „ifjú” kutató viszont nagy elánnal látott munkához. Egyik megbízása a két világháború közötti magyar szellemi ellenállás történetének feltárására szólt. A hetvenes évek historiográfikus szemléletének frissülését jelzi, hogy a Horthy-éra „baloldali szellemi ellenállásának” fogalomkörébe már korántsem csak – vagy fogalmazzunk pontosabban: nem kizárólagosan – az illegális kommunisták küzdelmei, írásai tartoztak bele. Így a történet- s persze azzal párhuzamosan az irodalomtudomány is mind tágabban értelmez(het)te a „baloldaliságot”, a valóságnak megfelelően elismerhette antifasisztának mondjuk a (teljességgel azért nem rehabilitálható) szociáldemokráciát, a reformer katolicizmust, a polgári demokrata irányzatot, s még a legitimizmusról is ejthetett néhány, persze kritikával megspékelt elismerő szót.

A lassú, de folyamatos, ellentmondásokkal és zökkenőkkel tarkított ideológiai átértékelésnél azonban sokkal jelentősebb az a történeti feltáró munka, amely az idő tájt szervezetten folyhatott, s amely olyan forráskiadványokat eredményezett, mint a Nem engedélyezem! címet viselő, 1975-ben publikált kötet, amely a sajtótörténész Vásárhelyi első jelentős, máig megkerülhetetlen publikációja. Márkus László és Szinai Miklós történészek mellett társszerkesztőként és sajtó alá rendező társként jegyezte a forrásfeltárás során előkerült – az 1939 és 1944 közötti – cenzúrabizottság iratanyagát, mely elé félszáz oldalas, a tárgyalt korszakot átfogó, eligazító előszót is írt. Ugyancsak az első évek munkálatainak termése volt – az ugyancsak Márkus Lászlóval közösen összeállított – Az ellenforradalmi rendszer baloldali sajtójáról címet viselő kétkötetes szöveg-gyűjtemény, amely a maga idején szakmai revelációt jelentett. A közreadó páros számos, korábban említhetetlen szerzőt „rehabilitált”. Hiszen 1975-ben másutt nemigen volt olvasható mondjuk Csécsy Imre-, Kunfi Zsigmond-, Pethő Sándor-, Zsolt Béla-, Vámbéry Rusztem- vagy Szekfű Gyula-írás. De a szóban forgó sajtótörténeti mustrába belekerültek a hetvenes években emigrációban élő, s az akkori hivatalosság által jószerével csak szitokszavakkal illetett személyiségek, például Dessewffy Gyu-la, Ignotus Pál, Szabó Zoltán, Zilahy Lajos és Marái Sándor két világháború közötti írásai is. És mindenképp megemlítendő az az „apróság”, hogy a szerzőpáros beválogatta a kötetbe több, az idő tájt teljes anatéma alatt álló nagyimrista ötvenhatos elítélt egykori cikkét is. Így jutott – emlékeztető felkiáltójelként – néhány oldalnyi nyomdafestékhez a kádári börtönben rejtélyes körülmények között meghalt Losonczy Géza, de a börtönviselt Kosáry Domokos és Haraszti Sándor is „képviseltette” magát a válogatásban egy-egy írásával.

A korszak, a két világháború közötti két és fél évtized sajtójának, levéltári és magánarchívumokban megbúvó forrásainak áttekintése, s értelemszerűen csak részleges feldolgozása után Vásárhelyi tolla alól sorra kerültek ki újabb és újabb adalékokkal bővülő résztanulmányok. E helyt való felsorolásuk azért szükségtelen, mivel az érdeklődő a kötet végén végigböngészheti Vásárhelyi – terjedelemre is tekintélyes – sajtótörténeti írásainak bibliográfiáját. Amelyben azonban nem szerepel a sajtótörténész Vásárhelyi egyik jelentős alkotása, A magyar sajtó története című két vaskos kötet. A „kihagyás” értelemszerű, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége – közös – égisze alatt közreadott akadémiai sajtótörténetnek Vásárhelyi „csupán” sorozatszerkesztője, spiritus rectora volt. A kezdetektől 1892-ig eljutó tudományos szintézis torzó volta ellenére ma is alapmű, s a jelek szerint sokáig az marad.

Az elvégzett munkáról való fogalomalkotáshoz csak egyetlen adalékot érdemes hozzátenni: Vásárhelyi életének 84 esztendejéből intenzíven alig több mint egy évtizedet foglalkozott a sajtótörténettel, hiszen a nyolcvanas évek közepétől, ha főállásban az Irodalomtudományi Intézetben maradt is, a tudomány területéről az MTA-Soros Alapítvány létrehozásával visszatért élete legigazibb terepére, a politikába. Ami korántsem jelentette a sajtótörténettel való szakítást, hiszen (sajtó)tudományszervezőként folytatta ezt a munkáját (is). Nemcsak szorgalmazta az irányított sajtó forrásainak feltárását, nemcsak védnökséget vállalt az ilyesfajta munkálatoknál, de kuratóriumi tagságai révén lehetőséget is teremtett, igaz, kevés számú követőjének.

Ezen kötet szerkesztőjeként Vásárhelyi Miklós sajtótörténeti írásaiból hatot választottam ki, azokat, melyek meggyőződésem szerint nemcsak reprezentálják a sajtótörténész munkásságát, hanem vitathatatlanul időtállónak is bizonyultak. A tanulmányok, s erre érdemes felhívni a figyelmet, negyedszázaddal ezelőtt jelentek meg. Egy olyan korszakban, amikor, mint láttuk, a „bilincsekbe vert beszéd” érvényes utalás volt, amikor a megjelenés érdekében – már aki publikálni akart – frazeológiai engedményekre kényszerült. Ezektől nem mentesek Vásárhelyi írásai sem. De nincs szükség magyarázó mentegetésre: a válogatásba változtatás nélkül bekerült szövegekről az utókori olvasó eldöntheti, hogy fennakad-e a mából visszatekintve olykor avult – egyébiránt, s nem mellékesen: a hetvenes évek közepén, a nyolcvanas évek szóhasználatát megelőlegező – terminológiai fordulatokon, vagy inkább szakmai, politikai tettnek tekinti a két világháború közötti időszak nem kommunista értékeinek felmutatását.

A gyors ítészek elbizonytalanítására azonban megjegyzem: a hat tanulmányból öt a maga idejében folyóiratokban, repertóriumok bevezetőjeként vagy más kötet részeként teljes terjedelmében került az olvasók kezébe. A hatodik – a minden bizonnyal legjelentősebb sajtótörténeti munka – noha már kétszer látott nyomdafestéket, 1978-ban és tíz esztendővel később, mindkétszer erősen csonkítva jelent meg. A kézirat több mint 3500 sorából 2000 ebben a kötetben olvasható először.

E tanulmány története pedig maga is kész tanulmány.

Az „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” címet viselő kismonográfia szervesen illeszkedett Vásárhelyi sajtó történeti vizsgálódásába, hiszen az 1938 augusztusában indult németellenes napilap az egyik, ha nem a legmeghatározóbb orgánuma volt a „szellemi ellenállásnak”, így a laptörténet feldolgozása megkerülhetetlen feladatként hárult a kutatóra, aki a hetvenes évek első felére el is készítette a körülbelül másfél százoldalas – ahogy ő fogalmazott – dolgozatát. A lapalapító Pethő Sándor fia, Pethő Tibor – akit a pártközpont 1972-ben nevezett ki a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé – életútinterjújában2 úgy emlékezett, hogy Vásárhelyi írása már 1973-ban kész volt, s ő a lapindulás 35. évfordulójára sorozatban akarta volna megjelentetni, ám a kb-titkár Aczél György megvétózta ezt az elképzelést. Anélkül, hogy Pethő emlékezetének ténybeli hitelességét kétségbe vonnám, azt feltételezem, hogy az időpont meghatározásában Pethő nagy valószínűséggel téved. Nincs ugyanis nyoma annak, hogy a cenzúrabizottsági dosszié és a már ugyancsak említett szöveggyűjtemény sajtó alá rendezése mellett Vásárhelyi már a Magyar Nemzet történetével is behatóbban foglalkozott volna. Ennek inkább A szellemi ellenállás kérdéséhez című, a Literatura 1975-ös évfolyamában közzétett írása után láthatott hozzá.

Az viszont bizonyos, hogy 1978 közepén a kismonográfia már „jó ideje” elkészült, mi több, megjelenésre várt a Magvető Kiadónál. 1978 augusztusának első napjaiban Vásárhelyi ugyanis meginterjúvolta az 1938-tól a lap betiltásáig a Magyar Nemzetnél dolgozó Katona Jenőt, s a magnóra rögzített beszélgetés – soha nem publikált – részletéből tudható, hogy Vásárhelyi tanulmánykötete közeli megjelenésében reménykedett, részletesen beszámolt Katonának „a dolgok állásáról”, ugyanakkor, tehát három héttel a Magyar Nemzetben való közlés előtt, még nem említi, hogy írása egy sorozat keretében a szóban forgó napilapban (is) olvasható lesz majd... Mindezek ismeretében azt gondolom, Pethő állítása korrigálandó: Aczél, ha több fordulóban is, ha nehezen is, de belement abba, hogy a 40. évfolyamához érkező lap Vásárhelyi sorozatával emlékezzen meg alapításának évfordulójáról.

Az engedékenységnek azonban cenzurális ára volt. 1978. augusztus 25-én Fejezetek a Magyar Nemzet múltjából címmel elindulhatott ugyan a
végül is tizenkét részesre szűkített sorozat, ám az már nem állítható, hogy a kézirat és a kinyomtatott szöveg teljességgel fedte volna egymást. Az apróbb, a lapszerkesztés során elkerülhetetlen, mi több: kötelező tollhibajavításokon, adat-, illetve dátumpontosításokon túl első látásra is szembetűnik a kézirat erőteljes csonkítása: jelzők, mondatok, bekezdések maradnak ki jelöletlenül, s nem egy esetben értelemzavaró módon. Az adott időszak, s az adott szerkesztőségi viszonyok ismeretében egyértelműen állítható, hogy a kényesnek ítélt részletek kimetszését az „ahogy lehet” ideológiáját életprogrammá emelő, óvatosan bátor Pethő Tibor végezte el – minden bizonnyal bírva az akkor még vele jó viszonyban lévő Vásárhelyi jóváhagyását. Nem az utókori „leleplezés” vezet tehát, amikor a dolgozat kéziratának rekonstruálásakor más betűtípussal adom közre az eddig publikálatlan – helyhiány, avagy cenzurális megfontolások okán kihagyott – részeket; inkább csak jelezni szeretném, hogy a hetvenes években mi ítéltetett kimondhatatlannak. S egyértelműsödjék az is, hogy az idő tájt, a hetvenes évek közepén mégis miként, hogyan bujdosott, hogyan keresett menedéket a múltban a bilincsbe vert beszéd.

Amikor a Magyar Nemzet szerkesztősége 1987 őszén a lapalapítás félévszázados jubileumára készült, Vásárhelyi már az ellenzék egyik emblematikus személyisége volt. Az ünnepi alkalomra összeállítandó emlékkönyv munkatársaként állíthatom, a kötet szerkesztője, Martin József minden követ megmozgatott, hogy a lap történetének felidézésére a legavatottabb szerzőt, vagyis Vásárhelyit kérhesse fel. Az informális tiltó- (vagy ahogy akkoriban nevezték konzultációs) listán szereplő Vásárhelyi Miklós „foglalkoztatására” csak igen késve, 1988 tavaszán érkezett meg a kényszeredett pártközponti jóváhagyás. Legfőképp ezzel magyarázható, hogy a könyvzárta előtti napokban mindössze a tíz évvel korábban a lapban – mint láttuk, erősen húzott formában – már megjelent szöveg gyors újraszedésére került csak sor. Az évkönyvi másodközlés „csupán” annyiban különbözik az évtizeddel korábbitól, hogy szignifikánsan több benne az értelemzavaró sajtóhiba, a névelírás, hogy az idézetek még pontatlanabbak...

A rendszerváltást követően Vásárhelyi is, mások is próbálkoztak az „eredeti” kézirat felkutatásával, mivelhogy kiderült: a szerzőnél mindössze egy javítatlan és igen hiányos harmadpéldány maradt. (A monográ-fiából ugyanis több folyóiratban jelentek meg kisebb részletek, Vásárhelyi ilyenkor a harmadpéldányból emelte ki az éppen sorra kerülő fejezeteket.) A Magyar Nemzetben publikált kéziratot – Pethő korrekcióival – nagy valószínűséggel elnyelte a nyomdai temető, a Vásárhelyi emlékezete szerint konzekvensen javított másodpéldány a Magvető Kiadó igazgatójának íróasztalfiókjában tűnt el, további sorsa kibogozhatatlan maradt. Egy, a múlt iránt megkülönböztetett figyelmet tanúsító nemes dokumentátornak, a
H VG korrektorának, Kükedi Józsefnek az archívumából viszont előkerült a kézirat nyolcvanas évek eleji állapotát rögzítő fénymásolat. Fentebb tehát nem véletlenül használtam a „kézirat-rekonstrukció” kifejezést: a Magyar Nemzetben, valamint a több folyóiratban közzétett részletekből, a Vásárhelyi Miklós hagyatékában fennmaradt harmadpéldányból, illetve az említett fénymásolatból vált lehetővé a kismonográfia minden bizonnyal teljes szövegének egyberendezése.

E rekonstrukción túl magam mindössze kéziratgondozói szerepre vállalkoztam: ahogy a másik öt tanulmányban, úgy ebben a hatodikban is a mai helyesírás szerint egységesítettem a szöveget, ellenőriztem az idézeteket, a korrekció feltüntetése nélkül javítottam a névelírásokat, pótoltam a vezetéknevek utáni keresztneveket, esetenként szögletes zárójelben jeleztem, hogy mondjuk a Lenin körutat időközben Erzsébet körúttá keresztelték vissza. Ugyancsak szögletes zárójelbe tettem a lábjegyzetekben azokat a kiegészítéseket, utalásokat, melyek a Vásárhelyi-tanulmányok publikálása utáni évekből származnak, de a témához szorosan kapcsolódnak. Az olvasóknak talán feltűnik, hogy ezekben a kiegészítésekben gyakran szerepel a sajtó alá rendező neve. E túltengésnek egyetlen, reményeim szerint akceptálható magyarázata az, hogy sajtótörténeti érdeklődésemet s annak irányát Vásárhelyi Miklós tanulmányai inspirálták.