"Collegium Martineum"

Kiadványok

Cím:	"Collegium Martineum"
Szerző:	Békési Andrea szerk.
Sorozatcím:	Soros oktatási füzetek
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	2001
Kiadó:	Soros Alapítvány
Terjedelem:	52 oldal
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	tehetséggondozás, oktatás, cigány, roma, Mánfa
Állomány:	Soros oktatási füzetek
Megjegyzés:	felhasznált írások szerzői: Balatoni Tamásné, Békési Andrea, Derdák Tibor, Heindl Péter, Heindl Vera, Varga Aranka
Annotáció:
ISBN:	963 9049 32 8
ISSN:	1219-5278
Raktári jelzet:

"Collegium Martineum"

Letölthető:


Word 6.0/95 dokumentum (121 KB)	Önkicsomagoló tömörített dokumentum (73 KB)

TARTALOMJEGYZÉK

"COLLEGIUM MARTINEUM"
Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium
ELŐZMÉNYEK
A COLLEGIUM MARTINEUM TEHETSÉGGONDOZÓ KÖZÉPISKOLAI KOLLÉGIUM LÉTREJÖTTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI
A KOLLÉGIUM PEDAGÓGIAI KONCEPCIÓJA
ALAPELVEINK
CÉLJAINK
TEVÉKENYSÉGI TERÜLETEK
TEHETSÉGKUTATÓ MUNKA
KAPCSOLATTARTÁS A KOLLÉGIUMBAN ÉLŐ DIÁKOK CSALÁDJAIVAL
HÁZI KONFERENCIA
KIS LÉTSZÁMÚ LAKÓKÖZÖSSÉGEK, SZEMÉLYES SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
TANULMÁNYI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
KULTURÁLIS SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
SZOCIÁLIS SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
A PROGRAM EREDMÉNYEI
PEDAGÓGIAI MUNKÁNK ELISMERÉSE
MEGHATÁROZÓ ARCOK
A MUNKATÁRSAK

Lankó József - plébános

Lothar Weiss - plébános

Derdák Tibor - szociológus, franciatanár

Jovánovics Ágnes - az alapítvány elnöke, óvónő

Dr. Heindl Péter - jogász, történelemtanár

Végvári Sándorné "Annus néni" - gazdaasszony

A KOLLÉGISTÁK

"..NEM AKARUNK JANICSÁROKAT NEVELNI.." (EGY CIKK A KOLLÉGIUMRÓL KÉSZÜLT ÍRÁSOK SORÁBÓL)
LOTHAR WEISS LELKÉSZ BESZÉDE

"Kînd Márton inká kătánă-jrá pă kál sz-áprape lá kăputu lu Amiens. Kálu-j dîntr-odátó o sztát pá kályé, sz-o-nkrómányit, k-on kuldus tyinije sző szó szkalyé szusz din zópádó, á lu sjinyé subá rungyuraszá klîmbîje dó pá umiré zsosz.
Flámînd, gyinci szó bótye-a gurá-j, ásó-s lunzsje minő kótánáje, s?-s sjire sjévá hány. Márton pont ?ntr-áje dobó s-o zsukát bőnyi pá kórc ku urtásji-s, s-ásó j-o zbirát kuldusuluje:
"Álcár mi-j înkregyé, álcár nu, nyimik hány n-ám în zsób, dá numá sztáj, kó kumvá tot c-oj ázsutá. K-aháje s-apukát kucîtu-l móré, s-o lápódát subá dó pá umiré, s-o tijet-o-a dauó, si zsumótátye dó subó so dót kuldusuluj."
***
Amikor Márton még római katonatiszt volt, s lovon közeledett Amiens kapujához, a lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert egy koldus tápászkodott fel a hóból, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. -Éhezve és fogvacogva nyújtotta kezét a tiszt felé, alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott:
"Akár hiszed akár nem egy árva rézpénz sincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!"
Azzal fogta széles köpönyegét, lekanyarította válláról, majd kardjával széltében ketté hasította, és a felét odaadta a koldusnak.

"Collegium Martineum"

KÖZÉPISKOLAI TEHETSÉGGONDOZÓ KOLLÉGIUM
Szegény családokból származó - elsősorban cigány - fiatalok középiskolai tanulmányait, társadalmi integrációját segítő tehetséggondozó kollégiumi program

Székhelye
7304. Mánfa, Fábián B. u. 87. Telefon/fax: 72/483-904

Igazgató
Dr. Heindl Péter

A kollégium fenntartója
Collegium Martineum Alapítvány

Alapító jogi személyek
Alsószentmártoni Római Katolikus Egyházközség
Amrita OBK Egyesület
Egyházmegyei Caritas Pécs
St. Martin Caritas-Witten

Alapító magánszemélyek
Derdák Tibor - szociológus,
Lankó József - plébános,
Lothar Weiss - plébános

A kuratórium tagjai
Jovánovics Ágnes - elnök
Dr. Cziglányi Zsolt - titkár
Szalai Andrea

vissza a tartalomhoz

ELŐZMÉNYEK

A COLLEGIUM MARTINEUM Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium gyökerei a Magyarmecskei Körzeti Általános Iskolába nyúlnak vissza. E dél-baranyai hátrányos helyzetű település kisiskolájában - Balatoni Tamásné igazgatónő vezetésével - a nyolcvanas évek végén fiatal és lelkes tantestület dolgozott, amely egy olyan intézmény megteremtésén fáradozott, ahonnan a különböző szociokulturális hátterű tanulóknak esélyük nyílik a továbbtanulásra, s ahová a szülők - a cigány szülők is - szívesen engedik gyermekeiket.

A pedagógusok felismerték azt a tényt, hogy semmilyen speciális cigány, illetve hátrányos helyzetű gyermekek számára kitalált oktatási-nevelési program önmagában nem lehet sikeres, csak a szülők segítségével. Feltétlenül szükséges, hogy a családot partnerként kezeljék, és megszerezzék a támogatását. E nélkül az iskola tanárai és a cigány családok idegenként tekintenek egymásra, és nem képesek hatékonyan együtt dolgozni a gyermek iskolai sikeressége érdekében.

Az iskola pedagógusai a nyolcvanas évek végén komplex helyi fejlesztő tantervet dolgoztak ki. A pedagógiai koncepció épített az otthonról megszerezhető tudásra, a cigány kultúra értékeire, s ezeket integrálta az irodalom-, a történelem- és az énekórák anyagaiba. A program a nyelvtanulásban alapozott a kétnyelvűségből eredő előnyökre, és a beás cigányok nyelvével azonos gyökerű - újlatin - francia nyelv tanítását helyezte előtérbe. A pedagógusok felismerték, hogy a komplex tanulmányi segítés mellett szükség van közösségszervező tevékenységre is. Elkezdtek "együtt élni" a cigány közösségekkel, falusi klubokat, hétvégi játszóházakat, táborokat szervezetek, személyes barátságokat kötöttek a cigány szülőkkel, némelyikük a cigányok nyelvét is megtanulta. Úgy vélték, a közös programok kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy jobban megismerjék egymás szokásait, gondolatait. Az iskola megváltozott, barátságos légköre lehetővé tette, hogy ott a gyerekek jól érezzék magukat. A tanárok azt tapasztalták, hogy
az elfogadó légkörben a gyermekek jobban teljesítik a tanulmányi követelményeket, s egy esetleges konfliktushelyzetben a szülők is szívesen és bizalommal fordulnak segítségért az iskola pedagógusaihoz. Tevékenységéért az iskola tantestülete 1990-ben Állami Ifjúsági Díjat kapott.

Nyomon követve a magyarmecskei iskolából továbbtanuló fiatalok életútját azonban hamar kiderült, hogy a továbbtanuló cigány fiatalok az első lelki, anyagi vagy tanulmányi konfliktus kialakulása után föladták középiskolai terveiket. Légüres térbe kerültek, gondjaik megoldásához nem kaptak elegendő segítséget. Nem volt ott a számukra a kedves tanár néni vagy tanár bácsi, aki segítette a középiskolába kerülésüket, elkísérte őket a felvételire, segített a tanszerek megvásárlásában, "beszerezte" a szükséges ruhákat, akit ismertek, és akiben megbíztak ők és szüleik egyaránt. Maguk a szülők pedig bármennyire szeretettel vették is körül gyermeküket, a középiskolai problémák megoldásához - saját tapasztalatok híján - nem tudtak elégséges segítséget nyújtani. "Kényszerűségből" a mecskei pedagógusok rendszeresen vállalták a középiskolás "öregdiákok" tanulmányi, lelki, szociális és kulturális támogatását. Ezt a fajta tehetséggondozó munkát - a középiskolába járó fiatalok számának emelkedésével - azonban egyre nehe
zebben lehetett "magánvállalkozásban" ellátni. Intézményi keretet kellett teremteni ahhoz, hogy a cigány fiatalok mind nagyobb számban kezdhessék meg középiskolai tanulmányaikat, a bekerülés után pedig megállják helyüket, s egyre többen tehessenek sikeres érettségi vizsgát.
A cigány fiatalok középfokú oktatása érdekében létrejött első nagyszabású innovatív pedagógiai vállalkozás - a magyarmecskei iskolában felhalmozódott tapasztalatokra is építve - 1992-93-ban vette kezdetét, a hatosztályos Gandhi Gimnázium megszervezésével.

A Gandhi Gimnázium tehetségkutató csoportja a Dél-Dunántúl iskoláit járva egyre több olyan fiatallal találkozott, akik életkoruknál fogva már nem fértek be a hatosztályos Gandhi Gimnáziumba, de mindenképpen szerettek volna továbbtanulni.

Tapasztalat, hogy a falusi cigány közösség otthonos légkörét csak akkor hagyja ott egy fiatal - bármennyire szeretne is továbbtanulni -, ha az új környezet a hazaihoz hasonlóan szoros, megbízható emberi kapcsolatokat ígér a továbbtanulás idejére is. Az új barátságok megszületésének első lehetőségeként a Gandhi pedagógusai - pályázati támogatások segítségével - a Pécsett tanuló, illetve középiskolába készülő és a már odajáró fiataloknak Gandhi Tehetséggondozó Klub néven, heti rendszerességgel találkozási lehetőséget biztosított, valamint egyetemisták segítségével patronálást és korrepetálást szervezett a rászoruló diákoknak.

A leendő "gandhis", valamint más középiskolákba készülő vagy néhány már középiskolába járó cigány fiatal számára nyári olvasótáborok biztosították, hogy megismerkedhessenek egymással és leendő tanáraikkal, felkészülhessenek a középiskolában rájuk váró "megpróbáltatásokra".

A nem a Gandhi Gimnáziumba járó fiatalok számára 1994 nyarán szervezett nyári tábor egyesületalapítással ért véget. A fiatalok szerették volna, hogy társaságuk tovább működjön. Az egyesület neve is sokat mond: a fiatalok által adományozott AMRITfl: a halhatatlanság itala a hindu mitológiában. OBK: egyfelől, Orientációs Baráti Kör, másfelől az Orsós, a Bogdán és a Kalányos, vagyis a leggyakoribb beás nevek tréfás rövidítése.

Az Amrita OBK Egyesület Pécsett self-help jelleggel kezdte meg működését. Az idősebb diákok kezdettót fogva kötelességüknek érezték, hogy egyengessék fiatalabb társaik útját a városi diákéletben. A fiatalabbak pedig azt várták, mikor jönnek a náluk is fiatalabbak, akiknek már ők adhatják át tapasztalataikat

Az Amrita Egyesület kezdetben a Gandhi Gimnázium épületében működött. Itt szervezte korrepetálásait, kulturális rendezvényeit, klubjait, s itt jött létre a különböző pécsi négyosztályos gimnáziumokba, szakközépiskolákba járó amritás diákokból álló első olyan kollégiumi csoport, amelynek működése során felvetődött egy önálló tehetséggondozó kollégium létrehozásának szükségessége. Hiszen a tehetségkutató munkának köszönhetően mindig újabb és újabb hetedik-nyolcadikos diákok kerültek látókörünkbe - közülük többen azonban csak mindennapos személyes odafigyeléssel, tanulmányi, szociális és kulturális támogatással voltak képesek választott középiskolájukat elvégezni. Így egyre nagyobb igény jelentkezett újabb kollégiumi férőhelyek kialakítására. Erre a Gandhi Gimnázium keretei között akkor már nem volt lehetőség.

Az évek óta együtt dolgozó munkacsoport néhány szakembere 1996-ban egyházi segítséggel létrehozta a Collegium Martineum Alapítványt, amelynek elsődleges célja egy tehetséggondozó középiskolai kollégium fenntartása és működtetése volt.

Az alapítók valódi esélyt kívántak nyújtani a Dél-Dunántúl szegény sorsú, a társadalom jövedelem- és presztízshierarchiájának alsó tíz százalékából induló - főként cigány - fiataljainak, hogy rangos középiskolákban szerzett érettségi bizonyítványukkal, számítógépes ismeretekkel felvértezve, középfokú nyelvvizsgákkal a tarsolyukban tudják megcélozni a szakképesítést nyújtó felsőfokú oktatási intézményeket, főiskolákat, egyetemeket.

A történetből jól látható, hogy mind a gyakorlati, mind az elméleti tapasztalatok hogyan
bővültek az évek folyamán, míg végül elvezettek ahhoz a pedagógiai gyakorlathoz és célkitűzéshez, ami a létrehozandó középiskolai tehetséggondozó kollégium pedagógiai koncepciójának alapjait képezte. Ekkorra a munkacsoport tagjai rendelkeztek mindazon szakmai kompetenciával, amelyek ismerete szükséges volt egy újabb pedagógiai innovációs vállalkozás elindításához.

Tisztában voltak azzal, hogy a kollégiumi pedagógiai munka sikeréhez feltétlenül szükséges
- a lelki, tanulmányi és szociális problémák megoldása a továbbtanulás első hónapjaiban,
- az otthonról hozott tudás értékelése,
- intenzív kommunikáció a családokkal,
- nagy földrajzi körzetben folyó tehetséggondozás,
- a középiskolába készülő diákok pályaorientációja,
- tehetséggondozó klub intézménye,
- az olvasótábori módszertan adaptálása,
- nyelvi készségek céltudatos, professzionális fejlesztése,
- egyéni felzárkóztatás,
- egyéni tehetséggondozás,
- európai szinten versenyképes tudásanyag átadása.

vissza a tartalomhoz

A COLLEGIUM MARTINEUM TEHETSÉGGONDOZÓ KÖZÉPISKOLAI KOLLÉGIUM LÉTREJÖTTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI

A Collegium Martineum Alapítványt 1996 nyarán alapították, hazai és külföldi egyházi szervezetek, valamint magánszemélyek, annak érdekében, hogy programot és intézményi hátteret biztosítson a szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok továbbtanulásának segítésére.

ALAPÍTÓ JOGI SZEMÉLYEK
Alsószentmártoni Római Katolikus Egyházközség
Amrita OBK Egyesület - Pécs
Egyházmegyei Caritas - Pécs
St. Martin Caritas – Witten

ALAPÍTÓ MAGÁNSZEMÉLYEK
Derdák Tibor - szociológus
Lankó József - Alsószentmártoni plébános
Lothar Weiss - witteni plébános

Az alapítói és az évei óta együtt dogozó pedagógia szakemberek célja egy olyan - nem csak hagyományos - kollégiumi feladatokat ellátó intézmény létrehozása volt, amely a középiskolába járó hátrányos helyzetű, jó képességű fiataloknak különleges gondoskodást nyújt.

A Collegium Martineum Alapítvány által létrehozott középiskolai tehetséggondozó kollégium a Mecsek egyik festői völgyében, a Pécs és Komló város között elhelyezkedő Ménfa községben található. A helység megválasztásában döntő szerepet játszott az iskolavárosnak számító megyeszékhely közelsége és az aprófalvakból érkező gyerekek számára ismerős falusi közeg, valamint a nyolcszáz fős település családias, emberléptékű környezete, ahonnan azonban a kitűnő buszjárat segítségével 20 perc alatt Pécs belvárosába lehet jutni. Ez a környezet kevésbé sokkoló a fiatalok számára, mint egy több száz fős kollégium egy nyüzsgő nagyváros betonrengetegében, ahol gyakran egyedüli cigányként szükségszerűen szembetalálkoznak a beilleszkedés nehézségeivel, származásuk vállalásának dilemmáival, társaik - gyakran pedagógusaik - előítéletes gondolkodásával. Sok pécsi középiskola történetében a uránfai kollégisták voltak az első cigány diákok, s az őket tanító pedagógusoknak is meg kellett tanulniuk, hogyan kezeljék az e
zzel együtt járó esetleges konfliktushelyzeteket.

A kollégium az 1996/97-es tanévben kezdte meg működését, kezdetben ideiglenes helyen, a uránfai katolikus plébánia épületében. Közben a német katolikus egyház kelet-európai programokat támogató,
Renovabis elnevezésű segélyszervezetének támogatásából az alapítvány megvásárolt egy nagy parasztházat a község főutcájában, s ennek átalakításával, illetve bővítésével elkezdődött a kollégium építése. Az épület terveit a neves pécsi építész, Pelényi Margit készítette. Az elkészült tervek amellett, hogy teljesen kiszolgálták a pedagógiai koncepcióban lefektetett családias, otthonos jellegre vonatkozó igényeket, különös alázattal kezelték a helyi műemléki védettséget élvező lakóház történeti értékeit. (1998-ban a kollégium addigra elkészült első épülete elnyerte a Baranya megye legszebb új középületének járó "Épített környezetünkért" díjat a megye önkormányzatának közgyűlésétől.)

1997 szeptemberére elkészült az első, 14 kollégista fogadására alkalmas épületszárny. A meghívott adományozók, a kollégium lakói és családjaik, valamint a falubeliek és más érdeklődők vehettek részt az új kollégium benedikálásán, amelynek szertartását az egyik alapító, Lothar Weiss witteni plébános végezte. A következő évben elkészült a második - 16 férőhelyes - épületszárny, majd további két év alatt felépült egy teraszos elrendezésű modern épület, amelyet a telek végében építettek fel - megtartva így a régi parasztház uralkodó jellegét az épületegyüttesben. Az új épületben két egymást követő évben egy-egy új kollégiumi lakóközösség kezdte meg működését. 2000 szeptemberére 60 fő befogadására vált alkalmassá a kollégium, s így az intézmény elérte az eredetileg tervezett méretet.

Az építkezés költségeit közel kétharmad részben a Renovabis, egyharmad részben pedig az Együttműködő Holland Alapítványok fedezték. A beruházás öt százalékához a magyar állam biztosított forrást.

vissza a tartalomhoz

A kollégium pedagógiai koncepciója

Pedagógiai filozófiánk és programunk kidolgozásakor személyes tapasztalatainkon, a hazai és külföldi szakirodalmon túl igyekeztünk megismerkedni azokkal az intézményekkel, amelyek cigány fiatalok tehetséggondozását tűzték ki célul. Jártunk többek között a nyírteleki Kedves Házban, a Józsefvárosi Tanodában és a szatmárnémeti Katolikus Caritas oktatási intézményeinél. Támaszkodtunk természetesen a már említett Magyarmecskei Általános Iskolában, a Gandhi Gimnáziumban és az Amrita OBK Egyesületben szerzett személyes tapasztalatainkra is. Emellett tehetségkutató munkánk során jártunk Dél-Dunántúl szinte minden olyan általános iskolájában, ahol cigány gyerekek tanulnak, valamint folyamatosan kapcsolatot tartunk azokkal a középiskolákkal, ahová a kollégista fiatalok járnak.

A már ismertetett pedagógiai koncepció tehetséggondozó kollégiumunk elmúlt négyéves működése során folyamatosan bővült, hiszen intézményünknek mindig új és új pedagógiai kihívásokkal kell szembenéznie, s ez állandó innovációs tevékenységet tesz szükségessé.

A pedagógiai munkában meghatározóvá vált a személyiségközpontú, kiscsoportos nevelés, a felsőévesek egyetemi-főiskolai felvételi-előkészítése, pályaorientációja. A későbbiekben szó esik majd a kollégium talán leginkább meghatározó vonásáról, a valódi diákönkormányzatot lehetővé tévő "házi konferenciák"-ról.

A kollégiumban töltött négy év alatt a diákok kapcsolatba kerülnek számos cigány és nem cigány értelmiségivel. Így olyan élethelyzeteket ismerhetnek meg, amelyekben érezhetővé, meghatározhatóvá válik számukra a megszerzett tudás súlya. A külföldi és magyar szakemberekkel, önkéntes segítőkkel való találkozások során lehetőségük nyílik a gyakorlatban is használni az iskolában tanult idegen nyelveket. Ugyanakkor a kollégiumban valamennyien beszéljük vagy tanuljuk az itt élő fiatalok által beszélt beás cigány nyelvet, szorgalmazzuk gyakorlását, és nemcsak nyugati, hanem cigány nyelvből is biztosítjuk a nyelvvizsga megszerzésének lehetőségét.

A Collegium Martineum nemzetiségi pedagógia programjának keretében foglalkozunk a cigányság társadalmi problémáival, szociológiai kérdéseivel, kutatjuk egymás mellett élő kultúrák sokszínűségét és azonosságait, miközben a fiatalok megtanulják felismerni saját kultúrájuk értékeit és a kultúra középiskolásként való gyakorlásának számos lehetőségét.

vissza a tartalomhoz

Alapelveink

A kollégium lakóit önálló, saját mindennapi életük kérdéseiben felelős döntések meghozására képes személyeknek tekintjük. Szándékaink szerint a kollégium dolgozói sem felügyelői, hanem mindenekelőtt segítő
társai a kollégistáknak. A kollégium életére vonatkozó döntéseket a kollégium dolgozói és fiataljai a hetente megtartandó házi konferenciákon közösen hozzák meg. (E nevelési elvekkel a lengyel Janusz Korczak pedagógiai írásaiban foglalt gondolatokat követjük.)

Munkánk sikeressége érdekében legfontosabb feladatunknak tekintjük a szülők bizalmának, támogatásának megnyerését, a családi ház és a kollégium egymásra figyelő, közös munkájához szükséges feltételek megteremtését. Ezt azért is fontosnak tartjuk, mert nem szeretnénk, ha a fiatalok tanult emberré válva, a középosztálybeli kultúrát megismerve eltávolodnának családjuktól, a szülői háztól, hiszen nem janicsárokat akarunk képezni.

Fontosnak tartjuk azt is, hogy a fiatalok ne idegenként éljenek abban a világban, amelybe bekerülnek (a nagyvárosi, másfelől a középiskolai élet számukra merőben új pezsgésébe), s hogy hazatérve közvetíteni tudják az újonnan megismert értékeket.

A továbbtanulás során a fiatalok jó része zárt falusi közössége szoros erkölcsi rendjéből kilépve nem találja helyét, és gyakorta "elvész" a nagyváros világában. Az a döntésünk, hogy Ménfán, egy 800 fős faluban hoztuk létre a kollégiumot, és a falusi háztartás mintájára osztottuk be a tereket, igazolta előzetes reményeinket: a kollégium képes az otthoni közösséghez hasonló védelmező szerepet is ellátni. Véleményünk szerint az otthontól, társaktól való elszakadás nehézségeiben segít az általunk biztosított, meghitt légkörű családias modell. A kollégium családias jellegét beás gazdaasszonyok alkalmazásával is erősíteni kívántuk. (fik mintegy "pótmamaként" viselik gondját a fiataloknak, segítik őket a háztartási munkákban, diákjaink ügyes-bajos dolgaikat is gyakran nekik mondják el először - többnyire anyanyelvükön.

vissza a tartalomhoz

Céljaink

Egy oktatási-nevelési intézményről készült ismertető szólni szokott a pedagógiai műhely "nevelési céljairól", arról, mivé akarják formálni a pedagógusok a rájuk bízott gyermekeket. Ilyen értelemben a Collegium Martineumnak nincsenek nevelési céljai!

A kollégium céljának meghatározásakor abból indultunk ki, hogy cigány családok vagy e családok gyermekei segítségért fordultak hozzánk. A fiatalok azt vállalták, hogy érettségi bizonyítványt szereznek. Az érettségi megszerzéséért folytatott munka a kollégium lakóinak és valamennyi munkatársának közös célja. A kollégiumi nevelők feladata az, hogy e közösen vállalt cél megvalósításához megfelelő feltételeket biztosítsanak a fiatalok számára, és szükség esetén segítséget nyújtsanak a felmerülő akadályok elhárításához. Ez a hozzáállás abból a már említett szemlélethól adódik, hogy a fiatalokat nem félkész felnőttekként, hanem egyenrangú partnerként kezeljük.

Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy egy közösség tagjai a közös tevékenység során értékeket is közvetítenek egymás számára. Pedagógusként tudatosan támaszkodunk az otthoni családi és lakókörnyezet, a középiskolai (főként középosztálybeli) és a kollégiumi (szegény családok gyermekeiből álló) kortárscsoport, valamint a kollégium hivatásos és önkéntes munkatársainak, vendégeinek értékeket, ismereteket, szerepeket és társadalmi gyakorlatot közvetítő - azaz nevelő - hatására.

A kollégium pedagógus munkaközössége eltérő társadalmi gyökerű, sokféle világnézetű személyekből állt össze. Vannak azonban közös értékeink, ideáink, amelyeket munkánk során közvetítünk a kollégista fiatalok felé.

NÉHÁNYAT HADD SOROLJUNK FEL EZEK KÖZÜL!
- Szeretnénk, ha a kollégisták a munkára és tanulásra ösztönző légkörben vállalkozó szellemű polgárok, a demokrácia gyakorlatában jártas, nyitott gondolkodású, egymás iránt felelősséget érző, tanult emberekké válnának.
- Szeretnénk, ha diákjaink oly módon válnának iskolázottá, hogy eközben megőrizzék anyanyelvüket, otthoni kapcsolataikat, ha önazonosságuk megerősödne, etnikai identitásuk kiteljesedne.
- Szeretnénk, ha a fiatalok képessé válnának rá, hogy egyaránt otthonosan mozogjanak a középosztályi és az otthoni társadalom világában.
- Nyilvánvaló azonban, hogy a kollégium munkatársai mindenekelőtt azt szeretnék, hogy a rájuk bízott fiatalok a kollégiumi éveik alatt és azt követően boldog, kiegyensúlyozott emberek lennének.

A fentieket nevelési céloknak azonban mégsem neveznénk, mivel mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy saját világunk elfogadását ráerőszakoljuk a kollégistákra.

Nevelők és kollégisták - naponta hatunk egymásra, együttlétünk során kölcsönösen "formáljuk" egymást.

vissza a tartalomhoz

TEVÉKENYSÉGI TERÜLETEK

Tehetségkutató munka

Kollégistáink olyan családokból kerülnek hozzánk, amelyekben a középiskolai továbbtanulás - ha felvetődik is a gyermek jövőjének tervezésekor - többnyire meg nem valósítható álom csupán. A rokonságban általában nincs érettségizett ember, s gyakran előfordul, hogy a család társadalmi helyzete alapján az általános iskola sem tartja reálisnak, hogy a gyermek gimnáziumba kerüljön. Ezért a pályaválasztás időszakában munkatársaink fölkeresik az iskolát és a családot, hogy segítsenek a számukra új és nehéz döntés meghozatalában.

A kollégium leendő lakóinak felkutatását éveken át a pécsi Amrita Egyesülettel közösen végeztük. Ma már ez jórészt önállóan zajlik. Igyekszünk a dél-dunántúli pedagógusok, plébánosok, kisebbségi önkormányzatok, gyermekjóléti szolgálatok figyelmét is fölhívni az általunk nyújtott lehetőségekre, hiszen a kollégium befogadóképességének megnövekedésével most már több diák elhelyezésére van módunk. Az ország keleti feléből és a határon túlról is vannak kollégistáink.

A TEHETSÉGKUTATÓ MUNKA TEVÉKENYSÉGI TERÜLETEI A KÖVETKEZŐK
- iskola- és családlátogatások,
- pályaválasztási fórum,
- pályaorientációs tanácsadás,
- folyamatos kapcsolattartás, hétvégi közös programok,
- nyári olvasótáborok,
- ösztöndíjak, tanulmányi támogatások, évkezdési segélyek szociális ügyintézése.

vissza a tartalomhoz

Kapcsolattartás a kollégiumban élő diákok családjaival
Mint már arról fentebb szóltunk, kollégiumunk számára különösen fontos feladat, hogy a fiatalok, miközben tanult emberré válnak, megőrizzék anyanyelvüket, otthoni kapcsolataikat. Ismerjék meg a cigányság társadalmi problémáit, kerüljenek kapcsolatba más cigány közösségekkel, hiszen azt szeretnénk, hogy tanulmányaik befejeztével maguk is segítői lennének közösségeiknek.

A családokkal való kapcsolat fenntartásáért a Collegium Martineumban a következőket tesszük:
- évente kétszer (szükség esetén többször) meglátogatjuk a kollégista diákok családját,
- évente egy-két alkalommal egy napra a kollégium vendégül látja a szülőket, amikor kötetlen beszélgetés keretében megvitatjuk a kollégiumi életet érintő kérdéseket,
- rendezvényeinkre rendszeresen meghívjuk a kollégisták családtagjait.

A távolság miatt a szülőkkel való kapcsolattartás, a folyamatos levelezés, a telefonok jelentős többletterhet rónak a kollégiumra, de úgy gondoljuk, annak érdekében, hogy diákjaink ne szakadjanak el otthonuktól, ne váljanak idegenné saját közösségeik számára, egészséges identitástudattal rendelkező személyiségekké legyenek, a kollégiumnak ezt vállalnia kell.

vissza a tartalomhoz

Házi konferencia

Miután ez az intézmény a kollégium működésének egyik alapvető mozgatója, érdemes róla néhány szót külön ejteni. A lakóközösségek minden héten összeülnek csoportvezető nevelőjük és az érdeklődő pedagógusok részvételével. Megbeszélik, megvitatják az elmúlt hét problémáit, a következő időszak terveit, és a kollégium életére vonatkozó döntéseket hoznak. A fiatalok maguk közül választják a levezető elnököt és a jegyzőkönyvvezetőt, s döntéseiket szavazással hozzák meg. Mindenkinek egy szavazata van, beleértve a nevelőket is. Így az itt élők gyakorlatilag teljesen maguk határozzák meg együttélésük szabályait, önálló döntéseket hoznak a kollégium nyújtotta lehetőségek kihasználásáról és a közösséggel szembeni kötelezettségeikről. A közösség véleménye vitákban alakul. A kollégiumi élet során felmerült intézményi, vagy a csoportot érintő személyi problémák hetenkénti kibeszélése, a társak reakcióival való rendszeres szembesülés miatt a házi konferencia a legfontosabb feszültségoldó, konfliktuskezelő es
zközünk is.

A házi konferencia máshol is használható, új eszközöket is ad a fiatalok kezébe. Kollégiumi éveik előtt a demokratikus érdekérvényesítés módszerei számukra jórészt ismeretlenek voltak, e keretek között azonban kiválóan megtanulhatók és begyakorolhatók.

vissza a tartalomhoz

Kislétszámú lakóközösségek, személyes segítségnyújtás

A 14-16 fős lakóegységekben élő diákok nevelőikkel önálló közösséget alkotnak. Mint ahogy már volt róla szó, a lakóközösségek koedukáltak, a fiúk és lányok aránya az intézményben megközelítőleg azonos. A különálló épületszárnyakban élő négy lakóközösség fiataljai lakóközösségenként külön-külön saját közösségi terekkel (klub, társalgók, étkezők) rendelkeznek. Az egyes közösségek külön szerveznek programokat maguknak (bár a csoportprogramokra többnyire meghívják más kollégistatársaikat is). A saját nevelőikkel együtt élő kisközösségek megléte biztosítja, hogy a kollégium 60 fővel is megtarthassa családias jellegét. A kisközösségekben mindig lehetőség van arra, hogy akár a csoporttársak, akár a nevelők személyes segítséget nyújthassanak a lakóközösség tagjai problémáinak megoldásához.

vissza a tartalomhoz

Tanulmányi segítségnyújtás

Kollégiumi csoportjaink 14-16 fősek. Minden csoportnak saját nevelője van. A nevelőtanárok mellett a délutáni szilencium idején segítő, óraadó tanárokat is foglalkoztatunk. Így ez idő alatt reál és humán szakos pedagógus is segíti a gyerekeket a tanulmányi munkában. A Collegium Martineumban a tanulmányi nehézségek áthidalásán túl képességfejlesztésre, egyetemi, főiskolai előkészítésre is alkalmazunk pedagógusokat. A kollégium lakói segítséget kapnak angol, német, francia, olasz, beás cigány nyelvvizsgára történő felkészülésükhöz is. Emellett rendszeresen hívunk meg külföldi vendégeket, akik önkéntes nyelvtanárként segítik diákjainkat az idegen nyelvű kapcsolatteremtés nehézségeinek leküzdésében. Nyári - német cserkészekkel közösen szervezett - táboraink is az idegen nyelvek mind jobb elsajátítását szolgálják.

Igyekszünk hagyománnyá tenni külföldi diákok jelenlétét is az intézményünkben. Nem elhanyagolható érv emellett, hogy ezzel nemcsak a nyelvgyakorlást, hanem a másság iránti tolerancia közvetlen megtapasztalását is segíthetjük.

vissza a tartalomhoz

Kulturális segítségnyújtás

A Collegium Martineum igyekszik segítséget nyújtani a kistelepülésekró1 érkező fiataloknak a városi élet nyújtotta művelődési lehetőségek kihasználásához is. Azt gondoljuk, a kollégisták számára nem elégséges motiváló erő a középiskola elvégzéséhez az a jövőkép, hogy érettségit szerezve, majd szakmát tanulva a későbbiekben nem kell majd tartaniuk a munkanélküliségtől.

Ahhoz, hogy tartósan vállalni tudja az érettségi megszerzéséhez szükséges erőfeszítéseket, egy tizenéves fiatal számára az is nagyon fontos, hogy olyan szórakozási lehetőségeket ismerjen és szeressen meg, amelyek szorosan összefüggenek a középiskolás diákélettel. A kollégista fiataloknak otthon nem volt lehetőségük megtanulni úszni, korcsolyázni, kosárlabdázni, vagy éppen keleti küzdősportokkal foglalkozni, s korábban nem volt ismerős számukra a városi ifjúsági kultúra zenei, nyelvi, tárgyi, öltözködésbeli világa sem. A kollégium igyekszik támogatást biztosítani rendszeres színház-, mozi-, koncertlátogatásra és más kulturális vagy sportrendezvényeken való részvételre is.

Projekttoros házi videofilmklubunkban a kollégisták és a falu érdeklődő lakói a filmművészet jeles alkotásaival ismerkedhetnek meg. Kéthetente esti klubbeszélgetésekre kerül sor, ahová a fiatalok érdeklődésüknek megfelelő vendégeket hívnak meg.

Kb. 2000 kötetes könyvtárunkban megtalálhatók szépirodalmi alapművek éppúgy, mint cigány témájú alkotások, illetve szociológiai és egyéb szakkönyvek.

A Collegium Martineumnak van egy diákokból álló cigány hagyományőrző együttese is, amely rendszeres fellépője rendezvényeinknek.

vissza a tartalomhoz

Szociális segítségnyújtás

A családok jelenlegi jövedelmi viszonyai mellett gyermekeik tanulmányi kiadásainak csak elenyésző hányadát tudják fedezni. Így a fiatalok tanulmányaihoz kapcsolódó költségek jelentős hányada is a kollégium költségvetését terheli.

A kollégium diákjai sokat tesznek azért, hogy e közösség tagjai lehessenek. Részt vesznek fiatalabb társaik tanulmányi felkészítésében, az épület rendben tartásában. Ez a gondoskodás saját közösségükről voltaképpen "fizetség" is azokért a szolgáltatásokért, amelyeket az intézmény biztosít számukra.

AZ ALAPÍTVÁNY A DIÁKOK SZÁMÁRA A KÖVETKEZŐ JUTTATÁSOKAT NYÚJTJA - kollégiumi elhelyezés, étkezés jelképes térítési díj ellenében, - útiköltség-térítés,
- iskolai étkezés térítése,
- tanulmányi ösztöndíjakhoz juttatás,
- évkezdési és évközi rendkívüli segélyek,
- ingyenes ruha-, cipőjuttatás (német szponzorok segítségével), - tanulást segítő eszközök adományozása,
- fejlesztő, felzárkóztató óraadó tanárok biztosítása, - előkészítő tanfolyamok fizetése,
- családi és szociális ügyek intézése,
- évközi ingyenes kulturális programok szervezése,
- ingyenes külföldi nyári táborozások (partnerszervezeteink segítségével),
- szükség esetén tankönyv-, tanszersegélyek.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a kollégium speciális feladataiból adódó többlet működési költségeihez ez idáig a legnagyobb mértékben a Soros Alapítvány járult hozzá. Jelentős támogatást kaptunk még e célokra az ENSZ és az Európai Unió különféle intézményeitől és programjaitól, a német Renovabistól, hazai közalapítványoktól és minisztériumoktól, cégektől és magánszemélyektő1 is.

vissza a tartalomhoz

A PROGRAM EREDMÉNYEI

A Collegium Martineumban folyó munkának köszönhetően egyre több dél-dunántúli cigány fiatal kap reális esélyt középiskolai tanulmányai sikeres befejezéséhez, s kezdheti meg tanulmányait felsőoktatási intézményben.

A tehetséggondozó munka eredményeként az általunk patronált gyermekek körében a szokásos magas gimnáziumi lemorzsolódási arány jelentősen csökken (az elmúlt évek statisztikai mutatóit figyelembe véve kollégiumunkban a lemorzsolódási arány elenyésző volt).

A fokozott törődés és tanulmányi segítségnyújtás eredményeként a kollégiumban élő fiatalok sikeres érettségi vizsgát tesznek.

Diákjaink jelenléte a különböző pécsi középiskolákban arra a reményre jogosít bennünket, miszerint a leendő pécsi középosztály már úgy nő fel, hogy természetesnek tekintheti a cigány osztálytársak, barátok, szerelmek, azaz a cigány értelmiség közvetlen közelségét. (Sajnos ez ma még nem jellemző az ország többi nagyvárosának középiskoláiban.)

A Collegium Martineum hajdani diákjai tanulmányaik befejezése után közvetlen környezetük számára a tanulás révén történő társadalmi felemelkedés példáivá válnak, olyan felnőttekké, akiktől gyakorta lehet tanácsot, segítséget kérni a továbbtanulni vágyó rokonoknak, ismerősöknek. Ily módon a Dél-Dunántúlon egyre több olyan cigány vagy más szegény közösségből szármázó fiatal vállalja a középiskolai továbbtanulás nehézségeit, akikkel a szegény középiskolásokat patronáló különféle pedagógiai programok, intézmények munkatársainak esetleg már nincs - vagy csak időszakonként van - közvetlen, folyamatos kapcsolata.

Semmiképp sem célunk, hogy diákjainkba valamiféle ideologikus nemzetiségi elittudatot plántáljunk, de segíteni kívánjuk őket abban, hogy a társadalmi mobilitásból adódó új helyzetükből is újra és újra otthonukként tudják értelmezni a falu, a cigány család világát.

Egyes falvakban - Alsószentmártonban, Csökölyben, Hidason - máris érezhető az általunk patronált tanult nemzedék jótékony hatása a cigány közösség önbecsülésére, érdekérvényesítésére.

Azok a fiatalok, akik az érettségit követően a szakmaszerzést választják, a szakképesítés megszerzése után képességükhöz méltó munkához jutnak. Véleményünk szerint egy magasan képzett, nyelveket beszélő szakmunkás jelenléte legalább annyi haszonnal jár az aprófalvak közösségei számára, mint egy-egy értelmiségi kinevelése.

vissza a tartalomhoz

Pedagógiai munkánk elismerése

- 1990 - Munkatársaink - Békési Andrea, Derdák Tibor, Heindl Péter - tagjai a Magyarmecskei Általános Iskola Állami Ifjúsági Díjat kapott tantestületének.
- 1996 - a Gandhi Gimnázium létrehozásáért Derdák Tibor - Bogdán Jánossal együtt - "Kisebbségekért" kormánykitüntetésben részesült.
- 1997- Tantestületünk önkéntes segítő tagja, Lankó József plébános, a pécsi egyházmegye cigány hívekért felelős lelkipásztora "Kisebbségkért" kormánykitüntetésben részesült.
- 1998 - A Collegium Martineum Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium elnyerte a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány által adományozott Tehetséggondozó bázisintézmény címet.
- 1998 - Varga Aranka, az Amrita Egyesület titkára és a Collegium Martineum Alapítvány első kuratóriumi titkára tevékenységéért megkapta a Soros Alapítvány Solt Ottília-díját.
-1999 - A Soros Alapítvány modellintézményeként bemutattuk programunkat az ország különböző részeiről érkező pedagógus kollégáknak.
- 1999 - A Collegium Martineum Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium elnyerte a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány által támogatott pedagógiai műhely címet.
- 1999-ben munkatársaink közül Jovánovics Ágnes, az alapítvány kuratóriumának elnöke és az alsószentmártoni óvoda vezető óvónője, valamint Heindl Péter, a kollégium igazgatója a Soros Alapítvány által adományozott Solt Ottília-díjban részesültek.

vissza a tartalomhoz

MEGHATÁROZÓ ARCOK

LANKÓ JÓZSEF - PLÉBÁNOS
Közel húsz éve Alsószentmártonban él és dolgozik a határ menti cigány falu katolikus papjaként. Tiszi "egyszemélyes" intézmény, hozzá mindig mindenki fordulhat segítségért. Plébániáján évek óta "titokban" népkonyhát üzemeltet, ahol a falu öregeinek és gyerekeinek mindig jut egy tál étel. Szervezi a németországi segélyszállítmányokat, kétnyelvű (beás-magyar) egyházi óvodát működtet, s mindig ott van, ahol elkél a segítség. A Collegium Martineum Alapítvány alapítójaként heti egy alkalommal biztosan megfordul az intézményben, tanácsaival segíti a fiatalokat és a nevelőket egyaránt.

vissza a tartalomhoz

LOTHAR WEISS - PLÉBÁNOS
A németországi paderborni érsekség cigány hívekért felelős papja. Hosszú évek óta fő szervezője az Alsószentmártonba s a kollégiumba érkező segélyszállítmányoknak. Jelentős szerepe volt a kollégium beruházásához és működésének beindításához kapott Renovabis-támogatás megszerzésében. Magas cserkésztisztségek viselője, ennek ellenére irtózik minden függőségi viszonytól, egyenrangú társként áll a fiatalok mellé. Folyamatosan figyelemmel kíséri és segíti a kollégiumban folyó pedagógiai munkát. Ha lehetőség adódik rá, szívesen látja otthonában is vendégül a kollégistákat. Lothar javaslatára jött létre a kollégium legfontosabb döntéshozó intézménye, a házi konferencia, ahol diákok és felnőttek is egy-egy szavazattal rendelkeznek.

vissza a tartalomhoz

DERDÁK TIBOR - SZOCIOLÓGUSA FRANCIATANÁR
Közel tizenöt éves szakmai tapasztalattal rendelkezik a cigány fiatalok oktatása és nevelése terén. A magyarmecskei általános iskolában szerzett tapasztalataira építve, a Gandhi Gimnázium 1999-ben autóbalesetben elhunyt igazgatójával, Bogdán Jánossal együtt meghatározó szerepe volt a Gandhi Gimnázium létrehozásában és pedagógiai koncepciójának kidolgozásában. Pedagógiai munkásságát a folyamatos innovációs tevékenység jellemzi. Tevékenyen részt vett az Amrita Egyesület létrehozásában és működtetésében, alapítója a Collegium Martineum Alapítványnak, s jelentős szerepe volt a pedagógiai koncepció kidolgozásában is. Publikációival, közéleti tevékenységével, valamint szakmai előadásaival folyamatosan segíti a cigány fiatalokkal foglalkozó pedagógusok munkáját.

vissza a tartalomhoz

JOVÁNOVICS ÁGNES - AZ ALAPÍTVÁNY ELNÖKE, ÓVÓNŐ
Munkája a mai napig is Alsószentmártonhoz köti. Itt született, majd iskolái elvégzése közben és után is itt dolgozott az alsószentmártoni egyházközség hitoktatójaként. Jelentős sikereket ért el a beás anyanyelvű gyerekek iskolai beilleszkedésének megkönnyítése érdekében végzett munkája során. A Szent Márton Egyházi Óvoda egyik szervezőjeként, pedagógiai koncepciójának kidolgozójaként a mai napig az óvoda vezetői feladatait is ellátja. A Collegium Martineum Alapítvány elnökeként folyamatosan figyelemmel kíséri a kollégiumban folyó pedagógiai munkát, ahol személyes tapasztalatai, gyakorlati ismeretei nélkülözhetetlenné teszik.

vissza a tartalomhoz

DR. HEINDL PÉTER - JOGÁSZ, TÖRTÉNELEMTANÁR
Kezdettót a Collegium Martineum igazgatója. A cigány gyermekek oktatásának ügyével a magyarmecskei iskolában ismerkedett meg. Ottani élményei döntőnek bizonyultak, élénken érdeklődni kezdett a cigányság társadalmi problémái iránt. Ezt követően a Gandhi Gimnázium szervező irodájának vezetője lesz, majd a gimnázium tehetségkutató csoportjának vezetője, személyesen keresi föl a Gandhi Gimnázium leendő diákjait a Dél-Dunántúl eldugott kis településein. Vezetői és pedagógiai tapasztalatai alapján kérték fel a Collegium Martineum Alapítvány irányítói az alapítvány által létrehozott Collegium Martineum Tehetséggondozó Középiskolai Kollégium igazgatói posztjának betöltésére.

vissza a tartalomhoz

VÉGVÁRI SÁNDORNÉ "ANNUS NÉNI" - GAZDAASSZONY
Hét közben a gyerekek pótmamája. Cigányul beszélget a gyerekekkel, és varázslatos személyisége egy-két szóval megteremti a kollégiumban a cigány család szeretetteljes légkörét. Ő főz, segít a kollégistáknak az épület rendben tartásában és egyéb házi munkákban, azt azonban nehezen szokja meg, hogy a házi munka elsődlegesen a fiatalok dolga. Szívesen mesél gyerekkoráról, a régi szokásokról, szívesen tanítja a gyerekeket főzni. "Birodalma", a konyha mindig hemzseg a "látogatóktól".

vissza a tartalomhoz

A kollégisták

BEATRIX "Pécsett a Kodály Gimnáziumba járok olasz-magyar két tannyelvű osztályba
Hogy milyen a kollégiumi élet? - A kollégiumi élet az csupa izgalom, nyüzsgés, sohasem lehet megunni. Az iskolában is sokat mesélek az itteni életről. Vannak rajtam kívül is cigányok az osztályban, akik nem itt laknak. Gyakran irigyelnek.

A suli? - Az osztálytársaimmal jó a viszonyom. A gimnázium nagyon nehéz. Sokszor legszívesebben feladnám, de valami azt súgja: kitartás. Szerintem képes vagyok rá. Itt, a kollégiumban sokat segít a tanulásban a Tibor bá' és a többiek is. Van külön olasztanárom. A legjobban ezt a családias légkört szeretem az egészben. Itt mindenki segít egymásnak. Mind a két testvérem tovább tanult az általános iskola után, az egyik szakmunkásképzőbe jár, a másik érettségit szerzett. Nehéz otthon a megélhetés, olyan munkát szeretnék, amivel majd el tudom tartani a családomat. Hetente kétszer hazatelefonálok.

Hogy milyen nyelven? - Hát otthon cigányul beszélünk. Hétvégente mindig hazautazunk. Siklósnagyfaluban járok ifjúsági klubba, úgyhogy a Tiszivel ott is találkozom.

És az olasz?- Az érettségi után Olaszországban szeretnék tanulni. Szerintem van valami rokonság az olaszok és a cigányok közt. Talán az vonz, hogy annyira szeretik az életet. Egyszer kisgyerekkoromban egy olasz cirkusz volt nálunk. Kihívtak a porondra, és úgy éreztem, hogy mindent értek, amit körülöttem beszélnek.

Olaszország? - Voltam már külföldön nyári táborban: a Tiszivel Lengyelországban. És Horvátországban is voltam, ott vannak rokonok. Azok is muncsánok. Lehet, hogy az iskolával fogok még utazni, mert benne vagyok az iskola kórusában, amely időnként külföldön is szerepel..."

vissza a tartalomhoz

JÓZSI "Egy kaposvári gimnáziumból jöttem át. Ott nem volt jó nekem. Kiközösítettek, azért, mert cigány vagyok. Az általános iskolai tanáraim tanácsolták, hogy forduljak a uránfai tanárokhoz. Úgyhogy előbb kerültem a kollégiumba, mint az iskolába, innen segítettek nekem középiskolát választani. A szüleim azt szerették volna, hogy ha megtanulok alkalmazkodni a kaposvári osztályközösséghez, és ott maradok, de én nem bántam meg egy cseppet sem, hogy idejöttem, mert ebben az iskolában, ahová most járok - a pécsi Apáczai Gimnáziumban - nincs ilyen problémám.

A kollégiumban leginkább a demokráciát szeretem. A házi konferenciákon bele lehet szólni az itteni élet rendjébe. Amit nem szeretek, az az, hogy korlátozzák a tévénézés lehetőségét. Érettségi után nyelvekkel szeretnék foglalkozni, angollal, némettel. Gondolkoztam a jogi pálya felöl is, de az egyelőre kemény diónak tűnik..."

vissza a tartalomhoz

GÁBOR "Két hónapja vagyok kollégista, bátyám is itt tanul, most végez a Kodályban. Ott matekozik az elsősökkel. Őt még a Gandhi Gimnázium pedagógusai találták meg, akik akkor nagyjából ugyanazok voltak, mint
nulladik-ba. Ebben az évben csak nyelvet tanulunk, szaktárgyak nem is nagyon vannak. Jövőre viszont néhány tárgyat olaszul fogunk tanulni. Matekot, tőrit, biológiát, még nem is tudom, még mit. akik most itt dolgoznak, ő azonban nem akart hatosztályos gimnáziumban tanulni. A kapcsolat azonban megmaradt az amritásokkal, így került középiskolásként a Collegium Martineumba."

(Gábor eleinte nem is gondolkozott az érettségin, aztán látta a szomszéd faluban élő unokatestvére példáját, aki hiába tanult ki kőművesnek, szakmunkás-képesítésével sehol sem kap munkát. Gábor csak azt tudja, a reál tantárgyak érdeklik, bátyja is lehet, hogy mérnöknek tanul.)

vissza a tartalomhoz

MÓNIRÓL Érdekes módon ő a Gandhi Gimnázium tanulója, egy be nem jelentett éjszakai távollét miatt azonban eltanácsolták az ottani kollégiumból, és ettől az évtő1 Mánfán kapott elhelyezést. Pályázatát a gyerekek és pedagógusok közösen tárgyalták, s úgy született meg a döntés a befogadásáról. Nincs benne sértődöttség, valójában szereti a Gandhi légkörét, azt mondja, noha ott természetesen a cigány tanulók vannak többségben, soha nem közösítik ki a magyarokat. A kollégiumban ő is a meghitt légkört, az egymás iránt felelősséget érző fiatalok közösségét szereti, noha nem a tekintélyelvűség uralja az intézményt, és valóban demokratikusan dönthetnek bizonyos kérdésekben - tegezni lehet például a tanárokat -, igazi fegyelem van a diákok közt, számára is átláthatók a szabályok.

Érettségi után rendőrtiszti főiskolára szeretne menni, szereti a kihívásokat. Mánfán az egyetlen fájdalma, hogy pécsi kollégistaként szabadabban mozoghatott az esti nyüzsgő életű városban.

vissza a tartalomhoz

JULIANNÁRÓL Ő is a Gandhi tehetségkutató munkáján keresztül ismerte a később idekerülő pedagógusokat. Már elsős középiskolásként szeretett volna itt lakni - mint mondja, elsősorban anyagi okokból, a pécsi kollégium számára túlságosan drága volt -, de akkor még épült a mostani ház, kevesebb gyereket tudtak fogadni. Ma már három év tapasztalatával tekint vissza a Collegium Martineum életére, egyként látja a pozitív és negatív változásokat. A kollégium legnagyobb és tagadhatatlan érdeme számára is az a családias törődés, amivel itt az emberek egymás felé fordulnak. Hogy itt mindig megkérdezi valaki, milyen volt a nap, mindig van, aki segít a tanulásban, sőt az esetleges egymás közti konfliktusok megoldásában is segítenek a pedagógusok. Julianna azt is szereti, hogy éppen azért, mert maguk felelősek mindenért - senki sem sértődik meg, ha mondjuk szobatársai megemlítik, hogy rendet kéne raknia. A konferenciákon már nem megy bele minden vitába, hol bosszankodva, hol mosolyogva tapasztalja, hogy az "újoncok
" olyasmin vitáznak, amin ők már évekkel ezelőtt túl voltak. A legnagyobb gondnak azonban azt látja, hogy a bővülő intézmény iramát éppen a pedagógusok nem bírják: óriási csalódás volt számára, hogy csoportvezető tanárai most, negyedik középiskolai éve elején - egyéb elfoglaltságaik miatt - elmentek. Ők, a fiatalok is látják, mennyire nehéz szakembert találni a kollégiumi nevelőmunkára, hogy a régi, kezdetektő1 fogva itt lévő pedagógusok egyre fogyó energiával próbálják pótolni a hiányzó embereket, s ettő1 éppen az a nyugodt, családias hangulat szűnt meg, ami a kezdeteket annyira bearanyozta.

Julianna szociálpolitikus szakra akar jelentkezni, ifjúságvédelemmel akar foglalkozni. "Hasznos" munkát szeretne végezni, s olyasmit, ami érdekli is. Családjában törekvései vegyes fogadtatásban részesülnek: szülei büszkék rá, de az unokatestvérek közül sokan nem értik, miért nem megy férjhez, szül gyerekeket, mint a vele egykorú cigány lányok. Falujában tizenhat évesen már illik férjhez menni, ő azonban megmaradna inkább terveinél.

vissza a tartalomhoz

"NEM AKARUNK JANICSÁROKAT NEVELNI..."

Egy cikk a kollégiumról készült írások sorából

A tanítás utolsó előtti hetében, egy meleg júniusi délutánon sétálok keresztül Mánfa főutcáján azzal a homályos lelkiismeret-furdalással, ami nemritkán hatalmába kerít vidéken, valahányszor gyalog kell elhaladnom olyan udvarok mellett, amikbe máskor csak az autó sebességének függvényében szoktam bebámulni. Miért, hogy tékozló fiúnak érzem magam, valahányszor kiteszem a lábam faluhelyen, holott én soha, csupán a nagyszüleim éltek - él most már a "dédi" - vidéken, apám - az első generációs értelmiségi - már a megyeszékhelyen lakott, jómagam felköltöztem a fővárosba, és soha még csak a legcsekélyebb jelét se mutattam annak, hogy elszakadjak a polgári környezettót, amiben felnőttem? Talán éppen ezért? Hány generáción keresztül tartjuk meg az olyan kultúrához való érzelmi kötődésünket, amelynek hétköznapjait tapasztalatból már egyáltalán nem ismerjük? S vajon az én lelkiismeret-furdalásom - megfoghatatlan honvágyam - mennyiben ered apám lelkéből, azokból a még általam is csak sejtett érzelmekből, amik az é
letében bekövetkező kulturális váltást követték - hozzátenném; követik talán a mai napig?

Így tűnődnék talán akkor is, ha úti célom nem egy olyan középiskolai kollégium volna, amelynek elsődleges feladata éppen a kulturális különbözőségekből adódó identitásproblémák kezelése és megoldása, s mi több: hátrányos helyzetű - elsősorban cigány - fiatalok átsegítése azon az úton, ami a perifériális - rendszerint igen szegény - sorsból a közép- és felsőfokon iskolázott ember társadalmi megbecsüléséhez vezet, a dél-dunántúli aprófalvak cigány családjainak hagyományos életmódjáról egy középiskolai - városi - tanulóközösség életritmusára szoktat át; ennek megfelelően megváltoztat egy addig érvényes értékrendet és gondolkodásmódot, s hogy erről az utolsó, lényeges pontról se feledkezzünk meg: végigkísér a kamaszkor amúgy is kétségekkel és konfliktusokkal teli válságos időszakán. Bizonyos értelemben ez az út kivezető ösvény, van azonban itt egy másfajta - ha úgy tetszik, magasabb rendű - útmutatás is, megtalálni a járható, azaz oda-vissza megtehető utat a kialakuló - már majdnem felnőtté érett -
személyiség és az útra bocsátó otthon közössége között.

Ebben a kollégiumban két alapmotívum határozza meg a nevelői munkát: egyrészről önálló, határoz
ott értelmiségi gondolkodásra ösztönöz már csak demokratikus eszközeivel is -, másrészről folyamatosan megerősíti a kisebbségi kultúrához való szoros kötődést. Természetes, hogy mindkét tanítás magával hoz egy fejlett szociális érzékenységet és - remélhetőleg - elkötelezettséget, például a cigány kultúra iránt. Az intézmény nem titkolt célja, hogy neveltjeit egyszer viszontlássa - akár a kollégium falain belül - egy következő generáció oktatójaként -, akár tágabb közösségükben - kitanult szakmájuk gyakorlása mellett - szociális, pedagógiai munkát folytató "társakként".

Mindez azonban még terv, az itt folyó tanári munka lehetséges végcélja. Idén érettségizik a kollégiumból kikerülő első generáció: szám szerint hét gyerek. Mint riportomból kiderül, ami őket illeti, van ok a bizakodásra, az eddigi színvonalas munka folytatását tekintve azonban korántsem ilyen rózsás a helyzet.

Mánfát, ezt a Mecsektől határolt gyönyörű falucskát Pécs környékén mindenki ismeri. Nehéz elfelejteni az erdőbő1 kikanyarodó útról elénk táruló völgy látványát, amely mindig megörvendeztet ragyogó fényeivel, valahányszor Kaposvár felé veszem az utam. A húszpercnyi buszút, amely a megyeszékhelytó) idáig vezet, ideális időtartam középiskolába járó diákoknak. A kollégium helyszínének kiválasztásában ez a körülmény csupán az egyik döntő tényező volt, amely szerencsésen társult egy másik alapvető elváráshoz: olyan környezetet kell biztosítani a gyerekeknek, amely a lehető legkevésbé áll távol otthoni életkörülményeiktől. Tekintettel arra, hogy szinte kivétel nélkül valamennyien Dél-Dunántúl valamelyik kistelepüléséről jöttek, Mánfa minden szempontból telitalálatnak bizonyult.

Maga az épület valójában a falu egy régi lakóháza, átalakítását Pelényi Margit - azóta Pro Architektúra-díjas építész - ingyen tervezte, s munkájával elnyerte a Baranya megye legjobb középületének járó díjat. Azóta épül a telek végében - a dombhát miatt valójában a régi ház fölött - egy már modern, teraszos elrendezésű, újabb harminc férőhelyet kínáló kollégium. Végső - hatvanfős - formáját az épületegyüttes sokára fogja elnyerni: az új részhez csatlakozó nagy közösségi helyiség egyelőre csak maketten létezik, hiányoznak hozzá a szükséges pénzforrások. Belépve a "napsárga" homlokzat főkapuján, az udvari lépcső körül diákok gyűrűjébe ütközöm. (Mint később kiderül, ez afféle diskuráló törzshely - jelzik ezt a folyton itt heverő színes párnák is.) Zavartan elrebbentek egy sziasztokot, tudván tudva, hogy nem sok esély van rá, hogy visszategezzenek, noha szeretném. Egy fiú ajánlkozik készségesen, hogy elvezet az általam keresett Heindl Péterhez, s ahogy befordul az ajtón, önkéntelenül elmosolyodik:

- Rokona tetszik lenni?
Hát igen, az igazsághoz még hozzátartozik, hogy az intézmény igazgatója történetesen a bátyám, s noha erősen hasonlítunk, nem számítottam rá, hogy már a küszöbön észreveszik. Innentől kezdve "potyajegyem" van, olyan barátságosan fogadnak, mint egy "családtagot".

Látogatásomhoz a lehető legjobb időpontot választottam: szinte mindenki itt van, aki a kollégium életében fontos szerepet játszik, s a diákok is ráérnek: ez a néhány tanítási nap már afféle "uborkaszezon".

-Mindenekelőtt felírnám a pontos neveteket - mondom a ház körém telepedő "felnőttjeinek", miután a minden adminisztrációt kiszolgáló tanári galéria nyüzsgése elől átvonultunk az étkező-hall csendes, hűvös helyiségébe.

-Collegium Martineum Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium a hivatalos nevünk - de ezt a "tehetséggondozó"-t nem annyira szeretjük teszi hozzá azonnal Derdák Tibor szociológus -, mi nem kiemelkedő tehetségű gyerekekkel foglalkozunk, csupán azt szeretnénk, ha a képességeiknek megfelelő teljesítményt nyújtanának.

- A saját iskolájukban azért csak feltűntek valamitől ők is, vagyis relatíve valóban tehetségesek - ellenkezem.
Mi is ezt szoktuk mondani, csak nem szeretnénk, ha félreértenék
A kollégium megalakulásáról már rendelkezem néhány előzetes információval. Tibor és Péter alapító tagjai voltak a Gandhi Gimnáziumnak, az első olyan magyarországi - hatosztályos - középiskolának, amelyiknek elsődleges célja a hátrányos helyzetű fiatalok "társadalmi felemelkedésének és kulturális megmaradásának elősegítése". Az ott folyó munka legfontosabb része volt végigjárni a vidéki általános iskolákat, hogy a helyi tanárokkal együttműködve megtalálják azokat a fiatalokat, akik képességeiknél fogva alkalmasak a továbbtanulásra, körülményeik azonban kevés esélyt biztosítanak számukra egy középiskola elvégzéséhez. A gimnázium nagy sikerrel kezdte meg működését, de nem maradhatott a probléma megoldásának egyetlen lehetséges útja.

1996 szeptemberében ugyanezek az emberek létrehoztak egy tehetséggondozó kollégiumot, amely a Pécs különböző gimnáziumaiban tanuló hátrányos helyzetű gyerekeknek adott szállást, és azt a tanári figyelmet és törődést, amelynek hiányában - a tapasztalat szerint - a fiatalok majdnem minden esetben lemorzsolódnak a középiskolákból.

Itt egy pillanatra álljunk meg. Szeretnék hosszabban idézni Derdák Tibor-Keczer Zoltán-Varga Aranka idevágó tanulmányából:
"Miféle ismérvekkel jellemezhetjük napjaink hátrányos helyzetű tehetségeit?
Általában falusi fiatalokról van szó, akik mindenekelőtt azzal vonják magukra figyelmünket, hogy általános iskolai pályafutásuk nem követi azt az egyébként rendkívül szigorúan érvényesülő törvényszerűséget, hogy a rendes, hierarchikus, falusi közegben élő képzetlen szülők gyermekei első osztálytól fogva bukdácsolnak. Mindazonáltal ezeknek a gyerekeknek az eredményei sohasem egyenletesen jók, hanem általában hullámzóak, és csak egy-két kedvenc tantárgyból (nyilván az adott pedagógus lelkiismeretes munkájának köszönhetően) kiemelkedők. Rangos gimnáziumokban való továbbtanuláshoz ezek az eredmények úgyszólván minden esetben kevésnek bizonyulnak.

E diákoknak a környezetüktő1 elütő jó tanulmányi teljesítménye ezekben a viszonylag "elnézőbb" általános iskolákban szinte kivétel nélkül hiányosan megalapozott tudást takar. Gyakran torz, az iskolarendszerben csak ideig-óráig alkalmazható, később visszájukra forduló tanulási stratégiák alakulnak ki.

[...] Minden tanulási stratégián túl általános gond, bármiféle tehetség kibontakozásának egyetemes akadálya az a perspektíva nélküli, szegregélt, rugalmatlan társadalmi közeg, amelyben a gyerekek szocializálódtak. Ez a közeg elsősorban olyan tevékenységeket, ismereteket, viselkedésformákat jutalmaz, amelyeknek közvetlenül hasznosuló értelmük van a közegen belül. Az értelmiségi életmódra jellemző kulturális javak, szellemi örömök nem ilyenek.

[...] A kollégium legfőbb funkciója tehát az, hogy az értelmiségi életmód elemeit „face-to-face” közelségbe hozza a tanulóknak."

Ezt az értékközvetítő folyamatot már el kell indítani a középiskolai tanulmányok megkezdése előtt, hogy a gyerekek kellő motivációt érezzenek a továbbtanulásra, és ennek érdekében megtegyék a megfelelő lépéseket.

E célból jött létre az Amrita Pályaorientációs Baráti Kör, zömmel azokból a pedagógusokból, akik már a Gandhi Gimnázium pedagógiai programjának megvalósítóiként korábban is járták a vidéki iskolákat. Munkájuknak köszönhetően egy év alatt megkétszereződött a pécsi gimnáziumokba kerülő hátrányos helyzetű fiatalok száma.

A jelen lévő Békési Andrea szociálpolitikus és Orsós János szociális gondozó évek óta végzi tehetségkutató munkáját. Gyakorlatilag Dél-Dunántúl valamennyi olyan iskoláját ismerik, ahol a cigány tanulók száma meghaladja a 10%-ot. Kikérik az osztálynaplókat, beszélgetnek a pedagógusokkal, elsősorban a 6-7-8. osztályos tanulók eredményeire kíváncsiak. Van, ahol már az iskolavezetés is felismerte - például Csökölyön -, hogy érdemes eleve hozzájuk irányítani az arra érdemes kisdiákokat.

Miután beszélgettek a gyerekekkel is, megkeresik a családot. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az első személyes benyomás jó legyen, az is sokat számít, hogy Jani maga is szociális munkát végző cigány fiatal. Elmondják a szülőknek, hogy a gyereknek érdemes lenne középiskolába mennie, ha ő is akarja. Felvetik, hogy a továbbtanulás költségeit megpályázható ösztöndíj fedezné, és előfordulhat, hogy a gyermek különleges kollégiumi elhelyezésben részesül. (A fiatalok nyolc osztály elvégzése
után, ha nem tanulnak tovább, munka nélkül maradnak. Eltartásuk komoly terhet ró a családokra, így azonban azzal sem kéne számolni. Gyakran ez válik a legmeggyőzőbb érveé.)

Később a megkeresett tanulóknak - s egyben osztályfőnöküknek, hogy a kellő tanári figyelem se maradjon el - kiküldenek egy játékos feladatsort, amelynek elvégzése afféle belépő egy nyári táborba. A feladatok igényelnek némi utánajárást, nem is beszélve a tényről, hogy időben vissza kell küldeni... Mindenképpen az a cél, hogy a gyerekeket már az első találkozástól fogva arra ösztönözzék: maga tegye meg a továbbtanulásához szükséges lépéseket.

A tábor programja úgy épül fel, mint egy olvasótáboré: kutatásra, olvasásra ösztönzi a táborlakókat, egy olyan gondolkodásmódot próbál meg kialakítani, amely szerint a tanulás önmagában véve érték. Itt már mindig jelen vannak a korábban középiskolába került fiatalok, akik maguk is részt vesznek a kicsik felkészítésében, és mesélni tudnak nekik élményeikről, az általuk bejárt út személyes tapasztalatáról.

Visszatérő probléma, hogy a továbbtanuló gyerekek már nem akarnak cigányok lenni, szeretnének megszabadulni a kisebbségi kötelékektől, noha lélekben nyilvánvalóan képtelenek rá. Önellentmondásba keverednek, szorongóvá válnak, ráadásul közösségük számára is elvesznek. Ezt megelőzendő a patronálás első lépéseitől fogva erősítik bennük a cigánysághoz való kötődés jelentőségét és azt a tudatot, hogy egy kisebbségi kultúra ismerete valójában kulturális többletet jelent. A táborokban hagyományőrző - pl. népzenei - programokat szerveznek, előadásokat tartanak a cigányság történetéből stb. Megismertetnek velük más kultúrákat is (volt már pl. kínai, indiai, zsidó nap), amelynek elsődleges célja, hogy felismerjék a különbözőségekben rejlő értékeket. A következő két év döntő fontosságú. A gyerekek - eljőve Pécsre - klubdélutánokon találkozhatnak a már középiskolába került, hasonló helyzetben lévő fiatalokkal. Ezek a személyes találkozások mindig ösztönző hatásúak. Természetesen minden évben megismét
lik a nyári táborokat, s évközben folyamatosan megkapják a Csodalámpa c. újságot, amely az Amritával kapcsolatban álló diákok saját írásait, programajánlókat és gyakorló feladatsorokat tartalmaz.

Az utolsó évben már valamennyi gyereknek ismernie kell az összes környékbeli középiskolát, hogy tudja, mik közül választhat. A szülőknek is részletesen elmagyarázzák a lehetséges választások előnyeit és hátrányait. Azt mindenképpen el szeretnék érni, hogy a gyerekek a jövőben leérettségizzenek. Ha nem tanulnak is tovább felsőoktatási intézményekben, az érettségi után kitanult szakmák tényleges munkalehetőséget nyújtanak, míg ha valaki nyolcadik után kerül szakmunkásképzőbe - ha cigány fiatal és vidéken él -, munkavállalási esélyei szinte a nullával egyenlők. (Nem tudja például fedezni a bejárás költségeit)

-Mondok egy példát - szól közbe Tibor. - Van egy diákunk, tudtuk, hogy nem valószínű, hogy egyetemi tanár lesz: Egy olasz tulajdonban lévő húsfeldolgozó üzembe fog kerülni, előtte azonban még el kell végeznie az egyéves technikumot, hogy kitanulja a szakmát. Olaszt tanult középiskolában, igaz, hogy amikor az olaszországi cserkésztáborban megtudta, hogy valaki beszél angolul, azonnal átváltott: ezen a nyelven ugyanis sokkal könnyebben boldogult. Gyorsan szereztünk neki egy olasztanárt, hogy megszerezze az alapfokú nyelvvizsgát. Ezzel a két nyelvtudással és az érettségijével megbecsült munkaerő lesz, míg ha az általános iskola után megy el - mondjuk, húsipari szakmunkástanulónak -, egy ehhez hasonló nagyvállalathoz biztos, hogy nem veszik fel, vagy ha igen, annyit keres, hogy a buszbérletre sem elég...

-Az elmúlt két évben - folytatja Jani - valamennyi patronált gyerek bekerült középiskolába. Jelenleg kb. 100-150 fő az Amritával kapcsolatban állók száma, köztük 20 egyetemista vagy főiskolás. A szervezet tanári korrepetálást biztosít minden hátrányos helyzetű, az általános iskola után Pécsett - vagy Pécs környékén - tovább tanuló gyereknek, aki nem a ménfai kollégiumban vagy a Gandhi Gimnázium Kollégiumában kapott elhelyezést. Hasonló színvonalon működő ilyen irányú szervezet tudomásunk szerint egy van még Magyarországon: a Budapesti Józsefvárosi Tanoda. (Törekvéseit tekintve "folytatása" a felsőoktatásba bekerült cigány fiatalokat támogató Láthatatlan Kollégium.)

Az Amrita csupán a Dél-Dunántúl térségét fogja át, s elsősorban középiskolákra koncentrál. Működését jelenleg ugyanaz a veszély fenyegeti, mint a feladatokkal túlterhelt, honprofit, tőkehiányos szervezeteket: meglévő munkaerejével nem tudja már ellátni eredeti feladatait.

-Pedig ez a diákkör a legfontosabb forrás, ahonnan a tehetséges gyerekek a kollégiumhoz kerülhetnek - teszi hozzá sóhajtva az igazgató.

A másik egy egyszemélyes "intézmény", Tiszi, vagyis Lankó József, a pécsi egyházmegye cigányokén felelős lelkipásztora. A termetes, nagy szakállú, mosolygó szemű embert soha nem látni reverendában: azt tartja, a fekete elijeszti a gyermekeket, s ő minden idejét köztük tölti, minek viselje hát ezt a középkori öltözéket? Ahogy ül velem szemben csíkos melegítőben, bozontos üstökével, valóban nem mintadarabja a fejemben kialakított klérus-képnek. Tiszi Alsószentmárton és a környező falvak lelkipásztoraként cigány családok közt él, valamennyi gyereket úgy ismeri, mint a tenyerét... Ahogy ő mondja, a cigányoknak nincs is cigánytudatuk, csak családtudatuk, s nem is nagyon szokták magukat megnevezni, előbb mindig a másikra, a tóluk különbözőre találnak kifejezést. Az itt lakók is csak "cigány"-nak hívják magukat, valójában ortodox hitű beás cigányok, ahogy a többi beás nevezi őket: muncsánok...

Tiszi nélkül nem jöhetett volna létre a ménfai kollégium (az ittlévők közül aligha lenne helyettesíthető bárki is egyszerű személycserével). Húsz éve szervez már gyerekeknek külföldi cserkésztáborokat német lelkész társa: Lothar Weiss, a padenborni egyházmegye cigányokért felelős lekipásztorának segítségével. Mikor Magyarországon újjáalakult a cserkészszövetség, Tiszi volt az első, aki elkezdte szervezni az alsószentmártoni - cigány gyerekekbő1 álló - cserkészcsapatot... Keserű meglepetés volt számára a szövetségből odalátogatók militarista, nacionalista szelleme. Hamar letett a cserkészekkel való együttműködésről, holott a német cserkészszövetség nélkül már alig-alig tudja elképzelni a munkáját. Nyaranta jönnek-mennek hozzájuk kis patronáltjai, s az ottani táborokban árnyéka sincs militarizmusnak és nacionalizmusnak, önállóságra és toleranciára nevelik a fiatalokat - a fiatalok egymást - s a keresztény humanista értékrendnek megfelelően minden módon támogatják a gyengéket... (Például úgy, hogy a kiutazó cigány gyerekek a kétszer annyit fizető német fiatalok szüleinek költségén táboroznak. Ők ezt valamiért fontosnak tartják.)

Idén Beremenden lesz egy úszótábor, ahol külföldi cserkészek tanítják majd úszni a magyarországi cigány gyerekeket.

Lothar Weiss ötlete volt a uránfai kollégium létrehozása, amely egy évig - az induló 96/97-es tanévben - a plébánia épületében üzemelt - ingyen -, addig, amíg a mostani épület el nem készült.

Mikor Tisziék először vertek tábort a falu plébániáján 70-80 "kölyökkel", nagy volt a riadalom a falubeliek közt. Eleinte a kollégiumot sem nézték jó szemmel - noha az csak kilenc fővel indult -, két hónap telt el, míg a szomszéd néni végre megbékült, s már maga pucolta az új szomszédság ebédjéhez a krumplit. A polgármester - nem éppen a bizalom jeleként - azonnal "jelentést" kén a kollégium működésének tervéről. Az építkezéssel együtt azonban - úgy tűnik - a jó viszonyt is kiépítették, az ünnepélyes megnyitó előtt már ugyanez a polgármester hozatta rendbe a ház környékét, anélkül, hogy kérték volna rá. Ma már - jegyzi meg Derdák Tibor - kifejezetten jóban vagyunk a falubeliekkel, de ez nem a tanárok érdeme. Itt mindenki falusi gyerek, tudják, hogy az utcán köszönni kell, ez ilyen egyszerű...

[...] Miközben Annus néni - a kollégium nélkülözhetetlen beás háziasszonya - saját mandulás kávéjával kínál (megjegyzem: sokkal inkább anyáskodó természete, mint fiatalos külseje teszi őt "néni"-vé), az alapítvány szervezeti és anyagi hátterét firtatom.

Három magánszemély (Lothar Weiss, Lankó József és Derdák Tibor), valamint négy szervezet (St. Pius Caritas, Witten; Alsószentmártoni Katolikus Egyházkörség; Amrita Egyesület és a Pécsi Egyházmegyei Caritas) hozta létre az alapítványt. Mint látható, a nevek és a hozzájuk tanozó szervezetek visszatérnek.

-Ez is egy bonyolult helyzet - jegyzi meg Tibor -, hogyha néhány személy vállára veszi egy ilyen teljesen megoldatlan társadalmi probléma terhét - mint például a hátrányos helyzetű gyerekek középiskolai oktatása -, és e célból kénytelen létrehozni egy magánkézben lévő intézményt, folyton jogi akadályokba ütközik. Én például nem lehetek itt alkalmazásban...
-Miért, hát hol dolgozol?
-Hol is? - nevetés. - Hivatalosan most az alsószentmártoni egyházközségnél. . .

(Az alapító tagok nevezik ki ugyanis a kurátorokat, s ők felelősek a kollégium működéséért.)

A kurátorok közt van Szalai Andrea, aki valamikor korrepetáló egyetemistaként került ide, s ma már a JPTE BTK Nyelvtudományi Tanszékének Romológia Szemináriumán oktató, országosan elismert szaktekintély; Jovánovics Ágnes, az alsószentmártoni két tannyelvű (Beás-magyar) óvoda vezetője és Cziglányi Zsolt, abaligeti plébános.

-Hivatalosan - mondja Péter - mindössze két főállásban alkalmazott pedagógus van, én és az éjszakás Szabó Pál, miközben valamennyien itt dolgozunk. Van három egyetemistánk, akiket Soros-támogatásból tudunk fizetni, ők foglalkoznak naponta a gyerekekkel. S van egy doktorandus hallgatónk is, Herbert Zsófia, akit a pécsi cserkészszövetség révén ismertük meg. Ő is "magányos farkasként" fogott bele a szociális szervezői munkába.

Az ideális az, ha mindkét csoportnak van egy saját tanára délután, plusz még esetleg egy matekko
rrepetitor. Ez egyébként a legnagyobb problémánk, hogy nehéz megtalálni a megfelelő szakembert. Ide nem lehet az utcáról felvenni akárkit, tettünk már rá kísérletet, nem sok sikerrel. Ebben a félévben kevesebben voltunk, mint tavaly, azonnal meglátszott a gyerekek tanulmányi eredményén. Nemsokára - ha kész lesz az új szárny - a mostani 28 fő helyet 60-an leszünk. Ragaszkodunk a kis létszámú tanulócsoportokhoz (13-15 fiatal alkot egy-egy kis közösséget, külön házirenddel és külön lakóterekkel) és a nevelők állandó, odaadó figyelméhez, e nélkül az egész nem ér semmit. Tudod, ha neked van egy gyereked, mindent megteszel, hogy kihozd belőle a legjobbat. Itt ilyen értelemben - mi pótoljuk a szülőket, odafigyeléssel, gondoskodással, rengeteg munkával, de a mi energiáink is végesek.

S mi lesz, ha érettségi után - mondjuk - hazamennek, mert nem vették fel őket sehová? Fognak még jelentkezni valahová jövőre is, nem vész kárba a munka?

- Semmi esetre sem. A mostani 7 gyerekből 6 felől teljesen nyugodt vagyok - feleli Tibor. - Egyikük közgázra jelentkezett, s bár a 12 pontos matekírásbeli nagyon jó, oda mégsem lesz elég, viszont fel fogják venni a Számviteli Főiskolára. Van egy kislány, aki a Buddhista Főiskolára kerül - az ő számára ez a lehető legmegnyugtatóbb megoldás. Egy lány
jelentkezett szociálpolitikus szakra - remélhetőleg be is fog kerülni. Imre - már beszéltünk róla - technikumba fog járni, két lány egy évre külföldre szeretne kijutni bébiszitternek, hadd menjenek, jól beszélik a nyelvet (német, olasz), meg fogják állni a helyüket. Azt semmiképpen nem akarjuk, hogy érettségi után valaki itt maradjon, felrúgná a kollégium rendjét, hiszen egy egyetemista már egészen más életmódot folytat, mint egy középiskolás. Nem is beszélve arról, hogy szüksége van egy egyetemi kollégium közösségére is.
-Ki fedezte a diákok középiskolai tanulmányait?
-Soros-ösztöndíjjal tanulnak.
(A pályázatokat egyébként - este láttam az adatlapokkal küszködni őket - mindig maguknak kell megírniuk, bár a segítség is épp elég munkának tűnt...)
-A kollégium költségeire mi is folyamatosan pályázunk. Magát az építkezést főként egy német katolikus segélyszervezet, a Renovabis fedezi. Az Együttműködő Holland Alapítványoktól is kaptunk igen jelentős támogatást, de még mindig nem elég a befejezéshez. Legnehezebb a fenntartásunk (rezsi, étkezés stb.) biztosítása. Amikor kilencvenben bevezették a fejkvótát az oktatási intézményekben, azt gondolták, hogy fedezni fogja a működtetés költségeit. Ma már jó, ha a 60%-át biztosítja egy átlagos feladatokat ellátó tanintézménynél. Csakhogy mi bizonyos értelemben különleges munkát végzünk, speciális nevelési programmal, kis létszámú gyerekkel, s az ebből adódó különbözetet (is) nekünk kell előteremteni. Szülői támogatásra esetünkben nem számíthatunk, mikor az otthoni megélhetés is komoly gondot okoz. Ma Magyarországon külföldi partner bevonása nélkül nem tud működni magánkézben lévő oktatási intézmény. Kapunk valamennyi - minimális - minisztériumi támogatást, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal és a Ma
gyarországi Cigányokért Közalapítvány is adott bizonyos összeget. De sajnos minden esetleges, és persze semmi nem elég.
-Mit csináltok, ha váratlanul kimerülnek a források?
-Tavaly télen volt ilyen. Tiszi hozott valahonnan csirkét... - nevetés -, nem, de tényleg ő szerzett némi pénzt... Honnan is, Tiszi? - s már kezdődik is a viccelődés. Láthatólag nem engedik, hogy a súlyos probléma kedvüket szegje.
Lassan közeledik a vacsoraidő - Annus néni engem is meghívott a "főztjére" -, felfüggesztjük a beszélgetést, még szeretném körbejárni az épületet. Utoljára az átadás ünnepén voltam itt, s már akkor elámultam, mennyire fiatalos, a napjainkban "dívó" népies-ikeás-bahfás vonalat követő belsőt takar a parasztbarokk homlokzat. A nyers színű fenyőbútorokat s az épület helyreállított régi szekrényeit még az építésznő válogatta, s a gyerekek együtt választhatták meg vele saját szobájuk pácolt
hajópadlójának gyönyörű bordó vagy zöld színét. A képek eklekticizmusa híven tükrözi a kollégium szellemét: a keleti kultúrák szimbólumaitól cigány festők olajképéig, graffititől a keresztény szentképekig, családi fotóktól a tanulságos szövegezésű fotóposzterekig minden sorakozik a falakon, s otthonos békességgel férnek meg egymás mellett. Egyáltalán, az egész házra jellemző, hogy sehol nem érezni a középületek nyomasztó hangulatát, valóban egy kis közösség otthonában érzem magam.

A szobák négy-négy gyerek elkülönített hálóhelyiségéből s hozzá egy-egy közös térhól állnak, ahol mindenkinek saját íróasztala van. Természetesen minden szobához tanozik fürdőszoba és egy mosogatóval ellátott konyhapult. A gyerekek mindent maguk takarítanak, s maguk is mosogatnak el a közös étkezések után, amelyek lent zajlanak az étkezőben. A két 13-15 fős csoport külön épületrészben lakik, koedukált szinteken, s egymás területeit nem háborgathatják. Külön is esznek, csak a nagy könyvtárszoba (kétezer kötetes a könyvtár...) és a hallként is funkcionáló számítógépterem közös. (Irigylésre méltó a számítógépsoruk is, amely előtt mindig ül valaki. Számítógépes játékot azonban nem lehet játszani, ezt - sok-sok vita után - "káros szenvedélynek" minősítették)

Ha már a "szenvedélyeknél" tartunk: a tanárok rendkívül szigorúan veszik, hogy alkoholt ők sem fogyaszthatnak az épületben, a fiatalok otthoni környezetében ez ugyanis sok helyütt annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy példát szeretnének mutatni az ellenkezőjéből. Marihuánát egyszer hozott valaki, akkor kihívtak egy orvost a Pécsi Drogközpontból, aki nemcsak magyarázatokkal, kölcsönös rokonszenvvel is megnyerte a gyerekeket. Egyedül az udvaron elszívott cigaretta engedélyezett, azt hiábavaló is volna "tiltani" (hiszen valamennyien ismerjük a füstölő középiskolai WC-ket), itt egyedül a példamutatásra lehet apellálni.

A kollégium rendjét demokratikus működtetése biztosítja, ami annyit jelent, hogy a diákok gyakorlatilag minden fontos rendszabályt maguk szavaznak meg, miután hosszú és kimerítő vitákon beszélik meg azok szükséges vagy szükségtelen voltát. Minden esetben az a cél, hogy a gyerekek ismerjék fel és tudják képviselni a többiek előtt saját érdekeiket.

A vita az úgynevezett házi konferencián folyik, amely minden héten egyszer, egy nevelő részvételével zajlik. Itt mindenki elmondhatja búját-baját, programokat javasolhat, orvoslást szerezhet sérelmeire. A gyerekek vezetik a vita jegyzőkönyvét, és a levezető elnököt is ők választják ki maguk közül. Nekik kell figyelni rá, hogy mindenki szóhoz jusson. Tavaly például kérték a kötelező tizenegy órai lámpaoltás megszavazását (utána már csak asztali kislámpánál olvashat, aki akar), miután maguk is rájöttek, hogy aludni muszáj...

Vacsora előtt beszélgetve néhány diákkal érdekes ellentmondásra leszek figyelmes. Az első osztályos lányok mint a legrosszabb kötelezettségek egyikét emlegetik a konferenciát, holott valóban büszkék az általuk megszavazott döntésekre. Ezzel szemben az idén érettségiző fiúk az egyik legfontosabb eseményként tartják számon csütörtöki megbeszéléseiket ("már csak a feszültség levezetése miatt is"), eszükbe sem jut nyafogni a meddőnek tűnő viták miatt. (A két csoport konferenciája külön van.) Az eltérő véleményeket valószínűleg csak az a két év különbség okozza, amellyel a felsősök több ideig gyakorolták a közös gondok demokratikus úton történő megoldását.

A gyerekekből bőven ömlik a szó, Tiszi is csatlakozik hozzánk, s mikor - még a konferenciáról szólva - kifogásolják, hogy nem lehet megváltoztatni mindent, mosolyogva dörmög szakállába: "mindent, mindent... alapkoncepció az, hogy tanulni köll."

Mint kiderül, az is szavazásra kerül, hogy az újonnan felvett diákok közül ki maradhat a kollégium lakója. Ha a nyári táborban valaki összeférhetetlennek bizonyul, társai eleve javasolhatják másik kollégiumban való elhelyezését, sőt a tanév megkezdése előtt házon belül is van "próbaidő", hiszen lakva ismerszik meg az ember...

Hogy mennyire komolyan veszik e téren saját felelősségüket, az beszélgetésünk közben egy szomorú eseményből derül ki: időközben visszajött holmijáért az a fiú, akit két hónappal ezelőtt ki kellett zárni a kollégiumból. Miután az iskolájából elküldték - alapszabály, hogy csak tanuló lehet kollégista -, egy szobatársát megvárta a busznál, és "leszámolásként" lekevert neki néhány pofont. A gyerekek éveket töltöttek együtt, ráadásul itt maradt a fiú barátnője, önkéntelenül is figyelem az arcokat, most ki hogyan reagál a helyzetre. Senki nem indulatos, úgy tűnik, mindenki szomorú. Bárkit faggatok az eset felől, határozott a válasz: "nem mi zártuk ki, ő zárta ki magát, amikor kirúgták." "Hát persze hogy sajnálom - mondja egy kislány -, de ez olyan dolog, a szülőktől is el kell tudni szakadni. Azt tudni kell, hogy innen egyszer mi is elmegyünk, mások is elmennek..."

Az érkező srác fején friss ragtapasz fehérlik, összeverekedett az apjával. Két tagbaszakadt - nem túl bizalomgerjesztő - fiatalember hozta el egy rozzant kék Zsigulival, s ahogy róluk a fiúra pillantok, értelmes arca láttán nekem is összeszorul a szívem.

Visszatérünk a beszélgetés elejtett fonalához, Zoli és Imre az elmúlt nyarak lengyelországi és olaszországi cserkésztáboráról mesél. Elmondják, milyen nagy élmény volt számukra, mikor néhány német társukkal kaptak pénzt, térképet s azonkívül csak egy utasítást: három nap múlva találkozunk itt meg ott, érjetek oda, ahogy tudtok, ti feleltek magatokért...

Aztán Melinda mesél, sajnálkozik, hogy rosszul sikerült a tanév, de hát az idén egy hónapot is kórházban volt.
-Látogattak? - kérdem.
-Jaj persze, sokat, még Péter bá' is bent volt.
Péter bá'-ról egyébként sokat mesélnek (láthatólag tetszik nekik, hogy rokona vagyok), dicsérik, amiért sokat foglalkozik velük, angoloznak, ha kell, történelemről mesél, igaz akkor nem lehet leállítani... ("Ha rossz jegyet kapunk, folyton piszkál -mondja Kriszti -, persze nem is baj, mert legközelebb nem úgy állunk az osztály elé, hogy szégyenkezni kelljen. ")
-Az nagyon jó - folytatja Kriszti -, hogy nem vagyunk itt egyedül, sok a barát, és sokat segítünk egymásnak. Vele például -mutat Zolira - eddig matekoztunk.
-El tudod képzelni, hogy később visszajössz segíteni? - fordulok én is a fiúhoz.
-Hát persze, hisz azt már most is csinálom - húzza ki magát -, együtt tanulok az elsősökkel.
Ujját szorongatva - amelyet megégetett az esti tanévzáró mise áldozati kenyerének sütése közben - szép arcú, kövérkés cigány lány (mit is mondok, hisz itt mindenki az) jön Tiszihez: vinné már haza a hétvégén Alsószentmártonba.
Nem lehet, dolgom van - hangzik a határozott válasz.
-De hát még sohasem vittél haza! - méltatlankodik a kislány -, mit csavarogsz te folyton pénteken?! (Egyedül az őszes szakállú papnak sikerült elérnie, hogy a gyerekek valóban visszategezzék.)
-Mi közöd hozzá, megtehetem vagy nem? Különben sem viszek cigányokat, bepiszkolják az autómat... - válaszol nem éppen egy pap tónusában a tisztelendő. Nyugodt lehet, a tréfát itt senki nem érti félre, a bizalom és szeretet légköre a falakon belül szinte tapintható. Elkövetkezik a vacsora ideje, sürgetve hívják egymást, Annus néni fél, hogy kihűl a leves, a focizásból visszajövő srácok pedig egész egyszerűen farkaséhesek. Apró fennakadás, valaki most ment el zuhanyozni. - Hét órakor? - vonja fel a szemöldökét Péter bá'. - Azt hiszem, akkor tolnánk ki vele igazán, ha megvárnánk. Szaladj csak föl éne! - szól egy fiúnak, aztán az asztal végén duzzogó srácokra néz. - Ha annyira akartok, szedjetek...

Mégsem nyúl senki az ételhez, de nincs is szükség rá, hogy a mindennapi szokást felrúgják: a fiúk egy másodperc alatt lent vannak. Még csak egy rossz pillantást sem vetnek a renitensre, tudja ő jól, hogy miatta vártak. Evés előtt ima következik, ami egy kamaszos kurjantással elhangzó dalocskát jelent azoktól, akik hajlandók rá. Látom, hogy egy egészen fekete bőrű kamasz fiú les az ujja mögül, láthatólag rühelli a vacsora imába foglalását. Biztatóan rámosolygok, magam is zavarban vagyok. Az ima egyébként korántsem kötelező, és az esti ünnepi mise sem lesz az (nem is jön el mindenki, a kizárt fiú barátnője például itt marad, valamint egy kislány, aki nagyon el van kenődve: tegnap derült ki, hogy "elfelejtette" megmondani jó néhány egyesét, s számára is csak ekkor lett világos, hogy valószínűleg évet kell ismételnie) A kollégium nem egyházi intézmény, viszont - ahogy Tiszi mondja - azonosul a humán keresztény értékrenddel . Tart persze csütörtökönként hittanórát, de csak az érdeklődőknek. Érdekes módon legkitartóbb tanítványa az a fiú, aki első nap kijelentette, hogy rendíthetetlen ateista, és csupán vitázni jár ide.

Egy Temesvárról érkező diák, Dávid, angolul próbál meg társalogni a bátyámmal. Ez afféle mankó számára, nemrég még nehezen beszélt magyarul, románul és - természetesen - beárul beszél. (A beás tulajdonképpen archaikus román nyelv) Beárul tanítanak a kollégiumban is, az itt dolgozó tanároknak pedig kötelező a beás nyelvvizsga. Összesen egy kislány van, aki a Magyarországon elterjedt másik cigány nyelvet, a romait (vagy ahogy a beások mondják: lăkătárt) beszéli, de ha jól tudom, van tanár, konkrétan Derdák Tibor, aki attól sem jönne zavarba. Most azonban senki nem "vevő" az idegen nyelvre, Péter ugyanis a Jugoszláviában aznap bejelentett békekötésről beszél, s a helyzet magyarul is épp elég bonyolult.

Vacsora után megvárjuk, míg az ügyeletesek rendet raknak, aztán gyalog indulunk a falu végén álló Árpád-kori templomba. Útközben csatlakozik hozzánk egy helybeli kislány, jól ismerik, remélhetőleg leendő kollégista.

A templom előtti kőkapun már "kőoroszlánként" állnak a srácok, mire a bátyámmal felsétálunk. (Egész úton a ma elköltöző fiú lelkiállapotát próbálta megfejteni. Ranschburg Jenő pszichológiai magyarázataival hozakodik elő, a soha meg nem érő személyiséggel, amelyik gyerekkorában nem kapott elég szeretetet, és - ezt pótolandó - mindig a középpontba akar kerülni. Roland elhanyagolt gyerekként nőtt fel, soha nem tudott a kollégiumba igazán beilleszkedni. Pedig tehetséges, kreatív fiú, ő festette a grafitit a hallban. Érzem, hogy egy-egy ilyen kudarc milyen nehezen feldolgozható, a pedagógusnak is.)

Odabent a templomban a fehérre festett vastag falak közt rusztikus kő áll, talán keresztelő medence, nem tudom. Egyetlen színes szentkép függ az oltár mögött, előtte gyertyák, a dohos padok végében is mindenütt égnek az apró lángocskák. Tiszi (még mindig melegítőben) megvárja, míg elcsendesedünk, aztán fehér karinget ölt, és a kis templomban megkezdődik a mise. A fiú, aki jó előre összeírta, mit is fogunk énekelni, a
kezdést most inkább a lányokra hagyja. Beásul szólnak a dalok, amikor két oldalról megfogják a kezem, valaki fordít: "Add a kezed, és énekelj az Úrhoz."

A pap Mózes ötödik könyvét üti fel, arról beszél, milyen megpróbáltatásoknak tette ki Isten az embereket vándorlásuk során, de amikor valóban szükség volt rá, mannával jutalmazta őket... A párhuzam egyértelmű, a padok közt csend van, csak a falubeli kislány vihorászik, mégse szól rá senki.

Útjára indítanak egy gyertyát, aki megfogja, elmondhatja, mi volt számára a legfontosabb az elmúlt évben. Néhányan - egy-két fiú - továbbadja, de a többség válaszol a pap kérdésére. Valamennyien a kollégiumról beszélnek, jókor nyújtott segítségről, megszerzett barátságról, elért sikerekről, s a pedagógusok persze a diákok öröméről, hisz az az ő örömük...

A szertatás befejező részeként körbeálljuk az oltárt, ismét megfogjuk egymás kezét, míg szól az ének, aztán körbejár a kollégiumban sült megszentelt kenyér és a bor. "Tüzed, Uram Jézus."

-Az utolsó dal - világosítja fel bátyám a templom előtt az efféle szertartásokban teljesen járatlan húgát - valójában az izraeli himnusz. - Te tudod héberül? - fordul az ismét melegítőre vetkőzött Tiszihez.

-Nem, sajnos. A múltkor elővettem a Bibliát, és kétségbeesve láttam, hogy már nem tudok héberül olvasni.

Hja - gondolom magamban -, mindent nem lehet.

Ahogy elindulunk, Péter még arról a templomban talált kőről beszél (a különös módon megmaradt templom a XI-XII. századból való, átvészelte a török időket), amelyen egy furcsa jel áll. Néhány régész szerint pogány bálvány lehetett, amelyet az emberek becsalogatására vittek be a szentélybe. Nos, akár politika, akár vallási türelem vezette a papot, aki felállíttatta, bölcs ember lehetett. Csak így - elfogadva és megtartva maradhatott meg évszázadokon át mindkettő, keresztény templom és pogány bálvány egy fedél alatt.

Pécs, 1999. június 13.

Heindl Vera

vissza a tartalomhoz

LOTHAR WEISS LELKÉSZ BESZÉDE
a Collegium Martineum első, Janusz Korczakról elnevezett háza felavatásának alkalmából, 1997 szeptemberében
KEDVES VENDÉGEK, KEDVES DOLGOZÓK, BARÁTAIM!
A fiatal generáció felkarolása ebben az évszázadban sem feltétlenül hu manitárius cselekedet.

Minden korszakban különböző kormányzatok és ideológusaik próbálták az ifjúságot elnyomni, befolyásolni, megszelídíteni, politikailag-társadalmilag kihasználni, sőt velük saját népüket megtizedelni, megölni. Mindannyian ismerjük a janicsárokat, azokat az elrabolt gyerekeket, akiket az Oszmán Birodalomban saját népük elleni elitté neveltek.

Ezen a nyáron Lengyelországban, Auschwitzban jártam - a kollégium egyik lakója, Nyári Józsi is velem volt -, ahol számtalan ember veszítette el a gázkamrákban életét.

Olvastam a magyar cigányok nevének listáját, és szégyelltem, hogy német vagyok.

Láttam Kelet- és Délkelet-Európa árvaházaiban a cigány gyerekeket, akiket identitásuktól és származásuktól megfosztottak, alsóbbrendűekké, sőt debilekké nyilvánítottak.

Manapság ismét hallom azok hangját, akik hatalmukba akarják keríteni a fiatal nemzedéket, hogy a janicsárok mintájára saját népük ellen fordítsák őket.

Megtaláljuk őket az egyházi és az állami hivatalokban, mint ahogy azokban az intézményekben és projekteknél is, amelyeknek cigány származású vezetőik vannak, akik népük felhatalmazása nélkül - saját származásukat megvetve - azt állítják: tudják, hogy mi a jó a cigányoknak, és mi szükséges a fejlődésükhöz.

Ma a Collegium Martineum első házát avatjuk fel. Mint német és mint katolikus pap vagyok itt.

Németként vagyok itt, s ezzel együtt mint a német katolikusok RENOVABIS elnevezésű segélyakciójának képviselője, mert legalább néhány cigány fiatal jövőjét szeretném biztosítani. Jóvátenni azt, hogy németek raboltak el tőlük jövőt és életet.

Papként vagyok itt, mert szeretném megvigasztalni
azokat, akik az alkalmazkodás és a képzés miatt veszítették el gyermekeiket, és azokat, akik így családjukat és gyökereiket veszítették el.

Egy janicsárdal harmadik versszaka így szól:
És letáboroztak, ittak, muzsikáltak s fehér köveket dobáltak. Csak egy janicsár, egy fiatal zöldfülű fiúcska nem iszik és nem eszik: - Kilenc éve, hogy a bátyáim bár furulyákat faragnak,
nem játszanak rajtuk, s engem, aki él, siratnak.

A RENOVABIS megbízásából vagyok itt, mert én is akartam ennek a háznak a létrejöttét, ahol a fiatal cigányok lehetőséget kapnak arra, hogy másokkal együtt alakíthassák saját életüket; kipróbálhassák az élethez és a túléléshez szükséges öröklött erejüket; hogy saját maguk határozhassák meg és mérlegelhessék: mi a jó nekik, s így morális erejük növekedjék.

Ti magatok és ne más határozzon az életetek felő1! Hiszem, hogy Isten a ti népeteknek is oly sok értéket és méltóságot adott, hogy lehetséges a jobb jövő felé mutató fejlődés anélkül, hogy mások megváltoztatnának benneteket; anélkül, hogy a maguk képére vagy saját elképzeléseik szerint formálnának át titeket.

Lányok és Fiúk!

Kívánom, hogy találjatok magatoknak ebben a "Mi Házunk"-ban olyan útitársakat, kísérőket, akik segítenek nektek; akik kérdéseket tesznek fel nektek, és akikhez kérdésekkel fordulhattok, akik jók hozzátok, és készek megvédeni benneteket, amikor védelemre szorultok.

Kedves Munkatársak!
A társadalom rátok bízta ezeket a fiatalokat, és azt várja el, hogy alakítsátok őket, dresszírozzátok őket, hogy a környezet, az állam, az iskola és a gazdaság számára fogyaszthatóvá neveljétek őket. Az egyház is elvárja, hogy hívő és az egyházi morál szerint élő emberekké váljanak ezek a fiatalok. De ti egyedül Istennek és ezeknek a fiataloknak tartoztok felelősséggel, ha síkra szálltok az emberi értékekért és méltóságért!

Immáron egy éve próbáljuk az egymással való közösség vállalását. Egymással és a környezetünkkel is. Ez azért sikerülhetett, mert szívesen fogadott bennünket a pécsi egyházmegye és a komlói plébános, aki az
itteni katolikus egyházközségért felel, és rendelkezésünkre bocsátotta a házát. Szívesen fogadtak minket az emberek, a uránfai szomszédok is, különösen Feri bácsi, aki örökölt házát eladta nekünk.

Köszönet mindnyájatoknak!

Ebben az évben a közösségi együttlétet gyakoroltuk. A házi konferencia, ahol a fiúk és lányok az együttélésük mikéntjéről döntenek, a legfontosabb fórummá vált. Ez igazolja azt az állításomat, hogy a fiatalok is, a cigány fiatalok is, komolyan és felelősségteljesen tudnak dönteni és cselekedni. A házi konferencián azokon a problémákon is gondolkoztunk, amelyeket néhányan okoztak. Nem voltak büntetések, sem megtorlások - és nem is lesznek, mert a megbocsátás a normális dolog, ami nélkül nem létezik együttélés.

Ezt a házat egy lengyel zsidó orvos és pedagógus után Janusz Korczak Háznak nevezzük el. Ő is a zsidók jelét viselte. Árva gyerekekről gondoskodott. Még a varsói gettóban is ő vezette a Nasz Domot, a Mi Házunkat. A gyermekek szeretetre, figyelemre, életre és halálra való jogaiért harcolt. 1942-ben elkísérte 200 gyermekét a treblinkai koncentrációs táborba, és ott meghalt velük. Talán senki más nem küzdött ennyit az egyes gyerekek jogaiért és méltóságáért. Bizonyíték arra, hogy a végsőkig kiállt a gyerekek mellett, az, hogy a treblinkai gázkamráig mellettük maradt.

Szeretnék most felolvasni egy történetet, amit ő írt. A kis Mózesről szól, Jokebed és Amram fiáról. A fáraó parancsára minden zsidó fiúnak meg kellett halnia. Mózes egy kosárban túlélte a mészárlást.

"Erről keveset ír a Biblia, de azt meg fogjuk találni benne, hogy Jokebed a kosarat agyaggal és kátránnyal erősítette meg. Hosszasan, nagy szorgalommal és sokszor megigazgatta gyermeke bölcsőjét, hogy az az utolsó napján kényelmesen fekhessen.

A háncskosár a szoba egy sötét sarkában áll és a kis Áron megkérdezi: - Mi ez, kinek készült és miért?
És az anya így válaszol: - Ne szólj, nem szabad kérdezned! Az utolsó éjszaka.

Itt megy Jokebed. Felemeli Mózest és kiviszi a házból.

Ismeri vajon azt a helyet a folyóparton, ahová a kosarat le fogja tenni?

Vajon hányszor választott ki egy helyet, hányszor gondolta: Ide fogom letenni; nem... oda; nem... ide.«

Megy - vajon sietni fog, vagy lassan lépked majd?

Messze van a folyó Amram házától? Tudja-e Amram, hogy már ma, most fog mindez megtörténni? Vajon Jokebed elküldi-e Áront otthonról más gyerekekkel játszani, hogy ne tudjon semmiről? Miközben megy, Mózes arcát nézi-e, vagy a távolba mered; fut, vagy lassan, nagyokat lép, lépést lépés után? Találkozik-e az úton valakivel?

Megkérdezik-e tőle: - Hová mész a kislányoddal?

Mire az anya: - Nem kislány, kisfiú; a folyóhoz viszem. A folyóhoz viszem, hogy belefojtsam.

Megpihent-e Jokebed az úton? Egy kövön, vagy egy fatörzsön? Gondolta-e: Nehéz ez a teher, tegnap még könnyű volt. Tegnap még könnyű voltál, fiacskám. Ma miért nehezek a lábaim és gyengék a kezeim?

Beszélt-e Jokebed Mózeshez, és mit mondott az anyák szokása szerint,
akik tudják, hogy a gyermek semmit sem ért és mégis mindent megért?

Ismertem különböző igazságokat, ilyeneket és egy másikat arról, ami történt és ahogyan történt, de nem tudom, hogy a sok közül melyiket fogom kiválasztani, amelyik az én utolsó igazságom lesz abból, ami 3000 évvel ezelőtt történt."

(Az idézett szöveg Ismered azt a helyet a folyóparton? címmel Janusz Korczak A Biblia gyermekei című könyvében található. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: J. Korczak: Die Kinder der Bibel. Gütersloher Verlaughaus Mohn, Gütersloh, 1982)

Mózes a fáraó udvarába került. Itt nőtt fel, Isten mellette állt, és népe megszabadítójává tette meg őt.

Isten legyen veletek is!

Lothar Weiss fordította: Varjú Anett)

vissza a tartalomhoz

ISSN 1219-5278
ISBN 963 9049 32 8
Békési Andrea, 2001 Összeállította, szerkesztette: Békési Andrea
Felhasznált írások szerzői:
Balatoni Tamásné, Békési Andrea, Derdák Tibor, Heindl Péter, Heindl Vera, Varga Aranka, 2001
Kiadja a Soros Alapítvány
Felelős kiadó: a Soros Alapítvány igazgatója Felelős Szerkesztő: Sebes Katalin
Sorozatterv: H-ArtDirectors Készült a Szalai Műhelyben, 1184 Budapest, Üllői út 290.

Kiadványok