A nyitott társadalom azonban nemcsak azért sérülékeny, mert kitermeli magából a tagadóit. Nemcsak az elpusztítására törekvő ellenség fenyegeti létalapját, hanem a fenyegetés által kiváltott félelem is, mert ez kikezdheti a pluralizmus, a szabadság és a kritikai szellem iránti elköteleződést. Hódtani kezdhet a tévhit, hogy az alapvető jogok és a törvények uralma nem az erő, hanem a gyöngeség forrásai, hogy alkotmányos intézményeink szabad kezet biztosítanak a szabadság ellenségeinek. Márpedig az intézményes fékeknek és ellensúlyoknak a szabadságszerető közvélemény a végső támasza. Ha ez meginog, elbizonytalanodnak a nyitott társadalom mechanizmusai. A szervezet vészreakciója a megtámadott szervezet ellen fordul.

2001. szeptember 11-én öngyilkos merénylők elraboltak és bombaként vetettek be négy amerikai utasszállító repülőgépet. Több mint háromezer ártatlan ember halt meg. Romba döntötték Amerika nagyságának szimbólumait. Iszonyú sebet ejtettek az amerikai nép büszkeségén és biztonságérzetén.

A sokk légkörében a kormányzat keresztülhajszolta a Kongresszuson a terrorizmusellenes törvényt. A jogalkotók szinte vita nélkül hagyták jóvá a házkutatás, a lehallgatás, a levélcenzúra korlátait felpuhító rendelkezéseket. Beleegyeztek abba, hogy az állam bárkit őrizetbe vehessen és korlátlan ideig fogva tarthasson indoklás és bírói felülvizsgálat nélkül.

Amikor nem sokkal ez után sor került Afganisztán elfoglalására, a hadjárat során foglyul ejtett személyeket “törvénytelen harcosoknak” nyilvánították. A “törvénytelen harcosok” nem hadifoglyok, ezért megtagadták tőlük azokat a jogokat, melyeket a genfi konvenciók alapján illetnék meg őket. De nem is bűncselekménnyel gyanúsított polgári személyek ők, ezért a bírói eljáráshoz fűződő jogukat is kétségbe vonták. A jogi senki földjére taszítottak emberi lényeket, akikről az állam csak annyit bizonyított, hogy rossz időpontban rossz helyen tartózkodtak.

Közben a hadügy és az igazságügy nagy titokban átértelmezte a foglyok knzásának és megalázásának belső használatra szánt defincióit. Megengedhetőnek minőstették azt, ami civilizált államban megengedhetetlen. Ez csak akkor derült ki, amikor kirobbant Abu Graib botránya, ám a felelősöket ekkor sem nevezték meg. Senki nem mondott le, senkit nem menesztettek.

Jól tudjuk, hogy a terrorizmus elleni védekezésnek ára van. Ebből azonban nem következik, hogy minden árat érdemes volna megfizetni. Az alapvető jogok csorbítása jogcsorbítás marad akkor is, ha a szükség kényszerít rá. Ráadásul a legsúlyosabb sérelem többnyire nem azokat sújtja, akik a biztonsági intézkedések előnyös következményeit élvezik. A többség biztonsága talán növekszik, a költségeket azonban egy – amúgy is hátrányos helyzetű – kisebbségre terhelik. Mindez akkor is óvatosságra kellene intsen, ha tudnánk, hogy véges időre szóló intézkedésekről van szó. Akkor is szigorú szemmel kellene vizsgálni, hogy a szigorító intézkedések elkerülhetetlenül szükségesek-e, hogy eredményesek lesznek-e, és hogy a várt eredmény arányban áll-e az okozott sérelemmel. Csakhogy a “terror elleni háborúnak” nem látni a végét. Ha Bin Ladent elfognák is, ha szervezetét szét is zúznák, a példa követhető, és biztosan lesznek követők, amíg ki nem száradnak a dzsihád társadalmi és kulturális forrásai. A “terror elleni háború” jegyében bevezetett jogszorítások nem átmeneti szabályok, hanem a mindennapi élet maradandó intézményei. Ezért kétszeresen igaz, hogy csak olyan intézkedésekbe szabad beletörődni, melyek kiállják a nyilvános kritika próbáját.

Szeptember 11. után a Bush-kormányzat sokat tett azért, hogy lerázza magáról ezt a felelősséget. Az intézkedéseivel szembeni fenntartásokat a terrorizmus támogatásaként utasította el, kritikusait hazafiatlansággal vádolta meg. A demokrata képviselők és szenátorok többsége meghunyászkodott. A függetlenségére kényes sajtó behúzta a nyakát. A bíróságok – kezdetben a Legfelsőbb Bíróság is – illetéktelennek nyilvántották magukat.

Korábban azt mondtam, a nyitott társadalom tagjait nem fogja össze egyetlen közösségbe valamiféle közös hit, világnézet, életfelfogás és kultúra – állampolgárként mégis közösséget alkothatnak, amíg közös alkotmányukhoz valamennyien lojálisak. Amerika a hit, világnézet, életfelfogás és kultúra tekintetében szokatlanul megosztott ország. A nyugati és az észak-keleti partvidék nagyvárosias, szekuláris szellemiségű, toleráns a drogfogyasztással szemben, elfogadja a melegek közti házasságot, a terhes nők jogának tekinti az abortuszt, ellenzi a halálbüntetést és a fegyverviselést – a kettő közötti vidékiesebb térségek lakosai általában mélyen vallásosak, a drogfogyasztás üldözésének, a melegházasság és az abortusz betiltásának, a halálbüntetés és a fegyverviselési jog fenntartásának a hívei. Két külön világ, két egymást kizáró világszemlélet. Az amerikai demokrácia példátlan teljesítménye, hogy ezt a két világot egyetlen nemzetté tudta egyesíteni. Ezt részben a föderalizmus tette lehetővé, mely a tagállamok számára nagyfokú önkormányzatot biztosít. Ennyi azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy az Egyesült Államok a Csendes óceántól az Atlanti óceánig minden amerikai közös állama legyen. Ehhez szükség volt arra is, hogy az alkotmány szigorúan elválassza az államot az egyházaktól s így a hitbéli vitáktól, hogy biztosítsa a szólás, a sajtó és a gyülekezés csorbíthatatlan jogát, hogy az alkotmány védelmét elfogulatlan bíróságok kezébe tegyék le, s hogy a két nagy párt között egyetértés legyen abban, hogy senki nem használja ki a végsőkig pillanatnyi hatalmi előnyeit. A háborús helyzetet kihasználva a Bush-kormányzat megrendítette ezeket a feltételeket. Állandó gyakorlatot csinált abból, hogy a törvényhozáson mint valami futószalagon veri át a törvényeket, nem hagyva időt az érdemi vitára. Megkezdte az állam és az egyházak közti fal lebontását. Nyomás alá helyezte a sajtót. Rendre eltitkolta a nyilvánosságra tartozó információkat. Tömegtüntetéseket rendőri intervencióval próbált ellehetetleníteni. A másik oldal számára elfogadhatatlan bírákat nevezett ki, és kilátásba helyezte, hogy a Legfelsőbb Bíróság összetételét is gyökeresen megváltoztatja. Szeptember 11-e utáni stratégiája két élesen szembenálló Amerikára szakította szét az Egyesült Államokat, melyeket kölcsönös félelem, harag és megvetés állít szembe egymással.

Ez a történet nem hasonlít arra, amelyről Karl Popper beszélt. George Bushból nem lesz totalitárius diktátor. Mandátumát demokratikus választáson kapta, és mandátumának lejártakor is lesznek demokratikus választások. De hogy a pluralista, toleráns és kritikai szellemű társadalom ideálja közben milyen súlyos és mennyire maradandó károkat fog elszenvedni, azt ma még nem tudjuk. Nagyobbrészt nem is rajtunk, nem a külvilágon múlik, persze. Azonban múlik a külvilágon is. Bushnak ma erősebb a belső mandátuma, mint négy éve volt. De a külső mandátuma jóval gyengébb. A világközvélemény ellene szavazott. Még egy háborút az amerikai hadsereg és az amerikai gazdaság nem bír el. Az Egyesült Államoknak új szövetségesekre van szüksége, de egyelőre csak szövetségeseket veszít. Újraválasztása utáni első beszédeinek egyikében Bush elnök azt nyilatkozta, hogy a következő ciklusban közeledni kíván Európához. Európának tehát megnövekszik a mozgástere.

Magyarország kicsiny ország, de azért valami csekély mozgásterünk nekünk is van. Eddig csapnivalóan rosszul éltünk vele. A magyar miniszterelnök annak idején sietve aláírta a nyolcak levelét, mely nagyban hozzájárult az EU megosztásához, az iraki háborút ellenző hatalmak elszigeteléséhez. Aztán mérlegelés, vita és feltételek támasztása nélkül csapatokat küldtünk Irakba. Nem volt erőnk, hogy Abu Graib botrányára érdemben reagáljunk.

Ha magunkba nézünk, nem csodálkozhatunk ezen. Az az iszonyú polarizálódás, mely Amerikát fenyegeti, évek óta velünk van. A magyar politika iránytű nélkül hánykolódik, a két oldal élethalál harca dobálja ide-oda. Mint Amerikában, nálunk is súlyos felelősség terheli a jobboldalt azért, hogy meginogtak a nyitott társadalom eresztékei. De minden felelősséget nem lehet a jobboldalra hárítani. A szólás és gyülekezés alkotmányos szabadságát ma Magyarországon a baloldali közvélemény korlátozná mindenáron. És miféle veszélyre hivatkozva! A mi bin Ladenünket, a félelmetes ellenséget Bácsfi Diánának hívják. Odadobnánk a rendszerváltás alkotmányos vívmányait, csak azért, hogy egy jelentéktelen nyilasmajmolót rács mögött tudhassunk.

Ideje összeszedni magunkat. A világ ma nincs elég jó állapotban ahhoz, hogy megvédjen minket gyávaságunk következményeitől. Magyarországot csak mi magunk őrizhetjük meg nyitott társadalomnak.

Dokumentumok