Soros Alapítvány Évkönyv 2000
Nyomtatóbarát változat

<<Tartalom
A Soros Alapítvány díjai

19 700 000 Ft

A Soros Alapítvány célja a kimagasló teljesítményt nyújtó alkotók munkásságának elismerése alkotói, valamint teljes életművet méltató díjakkal. A fiatal és középnemzedék munkáját és megélhetését támogató ösztöndíjat a zavartalan alkotómunka megkönnyítésére ítéli oda a Kuratórium. A roma tanulók oktatása-nevelése terén kiemelkedő munkát végző pedagógusokat a Solt Ottilia-díjjal ismeri el.

A díjak odaítélése évente egy alkalommal történik, figyelembe véve a kitüntetésre jelöltek eddigi munkásságát, annak szerepét, jelentőségét a magyar szellemi életben. Minden év elején az Alapítvány vezetői ünnepélyes keretek között adják át a díjakat, melyek a 2000. évtől, az eddigi gyakorlattól eltérően a következők voltak:

Életmű-díj
5 000 000 Ft

Dobszay László, zenetörténész

A díj összege: 5 000 000 Ft

Alkotói díj
7 500 000 Ft

Buda Béla, pszichiáter
Janáky István, építész
Kincses Károly, fotóművész
Nádas Péter, író
Székely Gábor, rendező

A díjak összege: 1 500 000 Ft

Ösztöndíj
7 200 000 Ft

Börcsők Enikő, színművésznő
Balázs Attila, színművész
Beck András, író, fordító, esszéista, kritikus
Csalog Gábor, zongoraművész
Jónás Tamás, költő, prózaíró
Kerényi György, szerkesztő, újságíró
Pálffy Géza, történész
Pintér Béla, rendező
Prékopa Ágnes, művészettörténész
Sáray Ákos, formatervező, iparművész.

Az ösztöndíjasok havi 60 000 Ft-ot kapnak egy éven keresztül.

Solt Ottilia-díj
2 100 000 Ft

Balatoni Tamásné Általános Iskola, Magyarmecske
Derdák Tibor Collegium Martineum, Mánfa
Orosz LajosHétszínvirág Iskola, Marcali
Petrécs IstvánBelvárosi Általános Iskola, Kalocsa
Raicsné Horváth AnikóTanítóképző Főiskola, Baja
Tóth Józsefné nyugdíjas óvónő, Pécs
Trencsényi BorbálaVajda János Gimnázium, Budapest.

A díjak összege 300 000 Ft


Laudációk

Életmű-díj

Dobszay László, zenetörténész, zeneszerző, karmester, zenepedagógus
Zenetörténész, zeneszerző, karmester, zenepedagógus. E foglalkozások megnevezésével is csak nehezen írható körül az a sokrétű tevékenység, amelyet Dobszay László az utóbbi évtizedekben kifejtett. Nevéhez fűződik a zeneiskolai elméletoktatás reformja és tankönyveinek kidolgozása, a magyar népzene új rendszerezési elveinek meghatározása és a hatalmas zenei anyag rendezése (Szendrey Jankával); a középkori magyar zenetörténet kutatásában való aktív részvétel (Rajeczky Benjámin kezdeményezésére, az ő munkatársaként), amely egyaránt kiterjed a forráskutatásra és az első összefoglalások megírására. Fontos kutatási területe a népzene történeti rétegeződésének kutatása, amely a magyar és a kelet-európai népzenék új szemléletű fejlődéselméletének megfogalmazására vezetett. Az utóbbi évtizedekben a magyar gregoriánum kutatásában ért el jelentős eredményeket, annak a szempontnak a módszeres alkalmazásával, amely a népzenei rendszerezés tapasztalatait viszi át a gregorián dallamkincs vizsgálatára. Kutatói munkája mellett a Schola Hungarica egyik alapítójaként számos hanglemezt készített a középkor és a reneszánsz zenéjéből; bemutatta és hanglemezre vette egy elfeledett XVIII. századi komponista, Istvánffy Benedek misekompozícióját, Bartók egyneműkarait. Sokat tett a magyar egyházzene reformjáért, nem utolsósorban az egyházzenész-képzésnek helyszínt teremtő egyházzenei tanszék megalapításával a Zeneakadémián. Tanárként több zenészgeneráció gondolkodásának alapját vetette meg az alsófokú zeneoktatásban eltöltött évtizedek során, majd utóbb, mindmáig, a Zeneakadémián, s könyveivel, cikkeivel a magyar zenei élet egyik meghatározó egyénisége.
Wilheim András

Kérem, engedjék meg, hogy egy rövid ellenlaudációval válaszoljak. Kicsit előbb kell kezdenem. Volt alkalmam már elmondani: korunk legfájóbb problémájának érzem, hogy az értékeket nem lehet valóban kollektív értékként megélni. Mivel sokan képviseltek már értékeket úgy, hogy azokat egyetemesnek hirdetve másokra ráerőltették, majd pedig védelmére kardot ragadtak, végül pedig belehajszolódva szent hivatásukba, a legkegyetlenebb zsarnokká váltak. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább alakítsa ki mindenki a maga értékrendszerét, s egyetlen értékként tiszteljük éppen az egyéni választást. De mindnyájan tudjuk, hogy vannak ezen a szabadságtiszteleten kívül más olyan értékek is, melyek nem élhetők meg egyenként külön-külön, csak közösen, társadalmi méretben. Titokban érezzük, hogy léteznek egyetemes értékek, de rettegünk attól, hogy azok ismét visz-szaélésekbe sodorjanak minket vagy másokat. Egyik oldalon az üdvözítést ígérő zsarnokság fenyeget, másik oldalon az egyesítő értékek hiányában a széthullás. És ebben a dilemmában nincs megoldás, nem tehetünk mást, mint megszenvedjük a probléma megoldhatatlanságát, becsületünk abban áll, hogy vállaljuk e kettétépettséget.
Ha nem lökjük ki szívünkből e gondot, ha együtt élünk vele, akkor talán nyílik alkalom szelíden és óvatosan segíteni is, hol egyik, hol másik oldalon. Nem harccal, hanem jótékony kézzel talán szabad egyesítő értékeket szolgálni anélkül, hogy akár az értéktagadásba esnénk, akár abba a bizonyos sokszor emlegetett messiási dühbe. Úgy találom, a Soros Alapítvány ezen az úton jár: nem harcol az értékekért, de jótékony kezét mégis érző szív,jóra elkötelezett elme és finom tapintat vezeti. Ezért tartom megtiszteltetésnek a Soros Alapítványtól megtiszteltetettnek lenni.
(Dobszay László Soros Életmű-díjas zenetörténésznek a 2001. március 9-i Soros Díjkiosztó ünnepségen mondott beszéde

Alkotói díj

Buda Béla, pszichiáter
Buda Béla hosszú ideje már egyszemélyes intézmény. Tevékenységével egyaránt jelen van a magyar orvostársadalomban, és jelen van - szűkebben - a magyar pszichiátriában. Neve elválaszthatatlan a magyar addiktológiától; és - meg ne feledkezzünk róla! - a magyarországi kommunikációkutatástól sem választható el. Tevékenysége jelen van szakmai társaságokban Magyarországon belül és ezen kívül egyaránt.
Találkozhattunk vele praktizáló orvosként, pszichoterapeutaként és a Sportkórház főorvosként; találkozhattunk vele főigazgatóként a Nemzeti Egészségnevelő Intézet élén, ahol is tevékenysége korszakotjelzett. Találkozhatunk nevével felsőoktatási intézmények tanárainak listáiban. Találkozhatunk vele az Erasmus Közéleti Kommunikációs Intézet tudományos igazgatójaként. Találkozhatunk nevével a Pszichoterápia című folyóirat főszerkesztőjeként - sőt folyóiratok főszerkesztőjeként, amelyeknek karaktert ad, és amelyekben számtalan cikke és recenziója jelenik meg folyamatosan: az sem lepne meg, ha kiderülne egyik-másik névről lapjaiban, hogy valójában e nevek mögé is ő rejtőzött, s e kitűnő lapok egyike-másika voltaképpen személyes vállalkozása.
Szakirodalmi tevékenysége is igen jelentős. Mintegy ötven önálló kötetet, tanulmányt pedig százas nagyságrendben jegyzett eddig nevével.
Tájékozottsága, olvasottsága legendás, rendszerező képessége mindenkinek szolgálhat tanulságul. Nemkülönben párját ritkító nyelvtudása. Tevékenységét - bárhova veti is az élet - mindig a Másik megértése vezérli, varázslatos empátia és még valami: legyen szó bármiről, ha beszélget vele az ember, vagy éppen valamilyen szakmai kérdést vitat meg, mindig az a benyomása, hogy Buda Béla számára otthonosan ismerős vizeken van éppen. Egy jó éve már, amikor egyszer arról beszélt nekem, hogy voltaképpen az oktatás, az egyetemi élet nem az ő világa. Lehet, de akkor kié inkább? Manapság ugyanúgy igaz az, mint évtizedek óta bármikor, hogy nem egyszerűen naprakész, de olyan módon naprakész, hogy például a tőle tanácsot kérő számára vagy éppen valamely összefoglalójának olvasója számára még a könyvtári katalógusszámokat is kínálja. Buda Bélától tanulni mindig lehet. A szakmai tanulnivalókon túl Buda Bélától el lehet lesni emberséget is, stílust. Az elmúlt évtizedek magyar közéletében azon ritka szereplők egyike, akik minden helyzetben meg tudták őrizni (értelmiségi) függetlenségüket és minden helyzetben a valódi társadalmi integráció irányába segítették a viszonyok változásait. Rossz szót, békétlenkedést én tőle még nem hallottam.
Korányi Özséb

Janáky István, építész
Gonosz műfaj az építészet. Leginkább ezt az alkotói formát sújtja a kiszolgáltatottság, ugyanakkor ennek a tevékenységnek vagyunk -mi, nem építészek - folyamatosan kiszolgáltatva. Az építész gyötrődve vagy könnyedén létrehozott terméke ijesztően hosszú életű és tartós, elborzasztóan sok ember, generációk életét befolyásolja. Jelenléte, térfoglalása, mennyisége fontosságánál és szükségességénél messze nagyobb. Ezeknek a tereptárgyaknak a létrejöttét mindig nagyobb figyelem kíséri, mint akármi egyéb emberi termékét, így hát fel kell tételeznünk, hogy kitalálóik rendkívüli emberek, akik tisztában vannak azzal, hogy művük messze túléli őket, generációk formai, téri, esztétikai és persze használati élményét határozzák meg visszavonhatatlanul.
Rendkívüli embereknek kell lenniük, hiszen ezeket a magas hatásfokú károkozási vagy örömszerző tartalmú holmikat rendkívül nehéz körülmények között hozzák létre. Pedig az építész nem rendkívüli ember. Sajnos. Janáky István sem rendkívüli ember, csak nagyszerű, okos és művelt építész. Negyven éve, mióta rajzol, ír, tanít, és persze épít, minden, amit létrehoz, érdekes és fontos. Soha nem követ rutint, noha mestere mesterségének. Házai olyanok, mint a szonettek java. Szigorú szerkesztésnek és szárnyaló szabadságnak különös elegyei, a kamaszos rögtönzés és a fehérköpenyes gyémántmetszés új minőségű szövetsége, mindig személyes hangú, de sohasem testszagú. Nála a kötelező rendeltetésszerűség magától értetődő és rejtőzködő, a fűszerezés viszont rafináltán egyéni. Minden háza arisztokratikus ízlésű, anyagi és tartalmi minőségű. Ha létezik szemérmes élvetegség, akkor Janáky tevékenysége az. És a rajzok! Legalább annyira személyes dokumentumok, mint az ímakönyvbe préselt virág, mint amennyire kristályos pontosságú-ak bazaltba vésett hieroglifák módjára, és szépek, mint a dallam, melyet magányos sétáinkon dúdolunk.
Anyaguk pusztuló, tárgyuk esetleges, helyszínük bizonytalan, címzettjük ismeretlen. Szóval művészet, a javából.
Péter Vladimír

Kincses Károly, fotóművész
Még néhány év, és bizonyára végleg digitalizálódik a fényképezés. A huszonegyedik század már nem a vegyi alapú fény-képírás, a sötétkamra, az ilyen-olyan oldatok, a sejtelmes vörös fényben, csipeszen száradó fotópapírok kora lesz.

Visszaszorul tehát a hagyományos fotográfia. Visszaszorul, de nem vész el. Sajátos lehetőségként, ahogy, mondjuk, a fa- vagy rézmetszés, biztos, hogy megmarad. És ami a lényeg: megmarad az egyszeri fény és a maradandó kép felkavaró, soha meg nem unható, „közvetlen" összefüggése. A Roland Barthes-i botrány: hogy „ez volt"; hogy csakugyan volt, pedig most nincs.

A fénykép tehát megőrzi mintegy azt, „ami volt". De a fényképet is meg kell őrizni.

Magyarországon, Veress Ferenc kolozsvári fényképész 1862-ben felhívást intézett az ország fényképészeihez: műveiket gyűjtsék ösz-sze, és adják be a hazai múzeumokba. Ezután majd száz éven át követték egymást az újabb és újabb felhívások, jó szándékú kezdeményezések, de az első fotótörténeti gyűjteményt is csak 1958-ban hozta létre a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Csaknem 130 évvel az idézett felhívás után, 1991-ben nyitotta meg kapuit Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeum, ez az egyedülálló - országos, sőt nemzeti feladatot ellátó, de állami, önkormányzati költségvetési támogatást nélkülöző - gyűjtemény. Igazgatójának és a múzeumot fenntartó Magyar Fotográfiai Alapítvány titkárának, Kincses Károlynak is egyedülálló érdeme, hogy ezt az intézményt létrehozta, és nem könnyű körülmények között tizedik éve megszállott céltudatossággal működteti.

Ma már nyugodtan elmondható: Kincses Károly nevének említése nélkül aligha beszélhetünk magyar fotóművészetről. Kincses - aki 1981-től az akkor nyílt Gödöllői Művelődési Központ igazgatóhelyetteseként, majd 1985-től 1990-ig a Magyar Színházi Intézetben fotómuzeológusként dolgozott - az elmúlt tíz év során a Magyar Fotográfiai Múzeumban, illetve külföldön háromszáznál is több fotókiállítást rendezett. A Magyar Fotográfiai Múzeum által indított és gondozott, A magyar fotográfia történetéből című kiadványsorozat szerkesztője, több kötetének szerzője; közülük három is - a Hevesy Ivánról és Kálmán Katáról, ill. a fotográfus, festő, építész Vidareny Ivánról szóló, ill. a Hogyan (ne) bánjunk (élj régi fényképeinkkel című - az elmúlt évben jelent meg. Sajtópublikációival nemcsak a szakfolyóiratokban, hanem akár a napi sajtóban is lépten-nyomon találkozhatunk. A fotótörténeti gyűjtés módszertana címmel a Népművelési Intézet adta ki könyvét. A nyolcvanas évek elejétől szakmai táborokat vezetett. Az OTKA támogatásával 1992-1994 között témavezetője volt a Fotóműtárgyvédelmi alapkutatások, 1994-1998 között a Fotótörténeti, esztétikai, jogi stb. kutatások a képek digitális rögzítésével kapcsolatban, majd 1998-tól a Magyar fotográfusok életrajzi adatbázisa című kutatási programnak. Több fotográfiai és művészeti kuratórium tagja; 1994 és 1999 között életrehívója és szervezője a Magyar Fotográfusok Háza programnak, amely a Mai Manó fényképész-müteremházat hasznosítja fotográfiai célra; 1999 végéig kurátora a Mai Manó Fotógalériának, a Magyar Fotográfusok Háza művészeti vezetője. 1995-ben Balogh Rudolf-díjat kapott. Kincses Károly személyében a Soros Alapítvány a mai magyar kultúra egyik kulcsfiguráját tünteti ki. Olyan embert, aki már bebizonyította: muzeológusi, művészettörténészi és művészetszervezői tevékenysége nem pusztán egy művészeti ág belügye, hanem figyelemre, elismerésre, pártolásra és támogatásra méltó, nagyszabású és példamutató, múltat jelennel és jövővel összekötő vállalkozás.
Barna Imre

Nádas Péter, író
Nádas Péter, az európai magyar író sok okból sok díjat kiérdemelne, sok kuratóriumtól, sok országban, egészen északiakban is - olyan díjakat is, amelyek sok, nagyon sok pénzzel járnak. Ezúttal Valamennyi fény című könyvéért kap díjat. Egy ínyenc göt-tingeni kiadó fejében született meg a vízió, hogy egy ilyen könyv egyáltalán létrejöhet. Ő vette rá az egykori fotóriportert hogy vidéki magányában éveken át estéről estére válogasson és nagyítson, ő volt képes előállítani azt a lélegzetelállító minőségű nyomtatványt, amely többé-kevésbé kielégíti a díjazott igényességét. Nádas csak nagy nehezen volt arra rábírható, hogy képeit egy fotográfiai intézményben kiállítsák. Mint mondta, nem akart pusztán az írók között a legjobb fotográfus lenni. Mert ahhoz kétség sem férhetett, hogy a fotográfusok között ő a legjobb író.
Az „Ingres hegedűje" kifejezést arra szokás használni, amikor egy nagy művész, aki a maga területén megkerülhetetlent alkotott, valami ettől különböző területen elért teljesítményére a legbüszkébb. Mint a nagy francia festő, Ingres a maga hegedűjátékára, aki ifjúkorában köztudomásúan a Toulouse-i Opera második hegedűseként kereste kenyerét.
Kínálkozik a hasonlat: Nádas fiatalkorában, a lexikonok szerint 1961 és 68 között többek között a Nők Lapja fotóriportere volt, s akárcsak Ingres, hamar otthagyta az intézményesített oktatást, s papír nélkül lett korának egyik legműveltebb és legkifinomultabb embere.
Nádas Péter azért kapja az Alapítványtól ezt a díjat, mert megajándékozott minket egy új metaforával: „Nádas kamerája". E kifejezést a jövő lexikonjai, a magyar hagyomány szerinti csúcsos zárójelek között, alkalmasint e meghatározással oldják fel: „Egy ismert művész pályája delelőjén egy másik médiumban, az ismerttel egyenrangú, magas színvonalú (életjművel áll elő, mely a régebbi világot és műveket meg nem tagadja, hanem azt minden oldalról körülnövi, s a kellően be nem avatottak számára titkaihoz rövidebb, egyszerűbb utat biztosít."
Mindaddig, amíg kézbe nem vehettük a Valamennyi fény című könyvet, azt hihettük, hogy Nádas fotográfiái nem többek, mint érdekes életrajzi adalékok, magával ragadó kordokumentumok. A Soros Alapítvány díját nem azért kapja Nádas, mert írói rangjával vetekedöen jó fotográfus, hanem azért a revelációként ható Magyarország-képért, amely eddig megbújt negatívjai között. Mely megszé-gyenít minden más századvégi hazaszeretőt. Amely szóban is, képben is lényegeset tesz hozzá a fényről, a képről eddig felgyülemlett európai tudáshoz.
Azért kapja a díjat, mert dokumentálta a mögöttünk álló kínos huszadik század második felének Magyarországát, amelybe egyformán beletartozik Hannamajor, a Pető Intézet, a lakótelep, a Zeneakadémia, a New York kávéház, Pilinszky feje és a gombosszegi nagy körtefa.
Ha arra gondolunk, hogy Ingres boldog, termékeny öregkort, 87 esztendőt élt meg, még sokat várhatunk Nádas Pétertől. Kívánom magunknak, még sokáig csattogjon Nádas kamerája, és kerüljünk egyre közelebb ahhoz a tudáshoz, amelyet a ma kitüntetett mű legelső mondata ígér az olvasónak: "Megkülönböztetni egymástól a feketét és a feketét."
Török András

Székely Gábor, rendező
Úgy köszöntöm Székely Gábort, mint egyszemélyes egyetemet. Értsék, ahogy akarják. Ahogy én értem, ahhoz képletet kellene fölírni, egyenlőségjelekkel: Színház- és Filmművészeti Egyetem - Székely Gábor = egyszemélyes egyetem. A fantáziájukra bízom, mit kezdenek az egyenlőségjelekkel. Ha képlet, akkor a pedagógusét így írnám föl: tudás - érdeklődés - kapcsolatteremtés. És mivel művészetről van szó, nem egzakt tudományról, mindjárt kérdőjelet tennék mellé. Lehet-e oktatni a színházat? A művészetet? A mesterséget? Vagy az etikát? Az elméleti választ nem tudom, csak a gyakorlatit. Ha fiatal rendezőket kérdeznek, tíz közül kilenc azt fogja mondani, ha tanult valamit, Székely Gábortól tanulta. Ha színészeket kérdeznek, kivel szeretnének leginkább dolgozni, ugyanez lesz az arány. Ne gondoljanak csupán hivatalos órákra, tanrendre vagy színházi munkára. Székelynek az a tanítványa, aki az akar lenni. Aki hozzá fordul, mert elakadt. Akinek segítségre, kontrollra vagy szakmai tanácsra van szüksége. Az ő egyszemélyes egyeteme lektorátus, dramaturgia, pszichiátriai rendelő, gyógypedagógiai tanácsadó és próbalátogató ingajárat.

Természetesen magánidőből és szívességből. Magánegyetem - a közintézmény égisze alatt. Talán a közeljövőben intézményes gyakorlattá válik. Ha nem kontárkodnak bele a közakaratba. Van itt még valami: Székelyt, a pedagógust képtelen vagyok elválasztani a Macskajáték, a Timon, a Danton, a Caíuiíus, a Menekülés, a Cortoianus, a Don Jüan rendezőjétől. Ezek az előadások és még jó néhány a magyar színházi annales legszebb lapjai. Elsőként a szolnoki Szigligeti Színházban láttam tőle előadást, a Hosszú út az éjszakába című O"Neil-t A pontos dátumot is tudom, nem premier volt: 1970. február 4. Ott állt az igazgatója mögött szerényen meghúzódva, és én, a gátlásosán nagyképű lapszerkesztő, két évvel idősebb kortársa az igazgatónak dicsérgettem az ígéretes, de még kiforratlan fiatalembert. Ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, és azt mondtam volna, ez az, Gábor, gratulálok. Most pótolom. Mi ez a harmincegy év, ami elmúlt fölöttünk?
Koltai Tamás


Ösztöndíjasok

Börcsők Enikő, színművésznő
Boszorkányos színésznő. Iglicként hevederbe kötve repül, szédületes szöveggel a szájában. Átváltozik bármivé, és közben önmaga marad. Unottan ragozó Polly Pechum, lerongyolt kékharisnya Célimene, és önmagát operettbe álmodó Sárbogárdi Jolán. Nincs olyan díj, amit ne érdemelne meg - az Oscart is beleértve - ezért a kétszavas mondatáért: „Sztaszik iszik." A mondat és a hozzávaló figura örök lelőhelye: az emlékezet.
Koltai Tamás

Balázs Attila, színművész
Bilingvis színész. Magyarul és románul játszik, a temesvári színház tagja. Főbb szerepei Csongor, Cherubin magyarul, Mephisto, V. Henrik, Becket Tamás románul, Puck mindkét nyelven. Frunza, a román fenegyerek rendező hírnevén szárnyal. Tizennégy hónapos próbával készült magyar nyelvű Lorenzacciója unikum, a ma-nierista színház különlegessége.
Koltai Tamás

Beck András, író, fordító, esszéista, kritikus
Esszéista, fordító és kritikus. Nemzedéke egyik legtájékozottabb és legárnyaltabban író esszéistája. Két kötete jelent eddig meg, jelentős művészetelméleti felvetésekkel, melyek témáik korszerűsége mellett azért is fontosak, mert magával a kritikusnak, a mű befogadójának és értelmezőjének sokat vitatott pozíciójával foglalkoznak. Ezért is van az, hogy Beck András esszéi Magyarországon ritkaságszámba menően személyesek és elmélyültek lesznek.
Orsós László Jakab

Csalog Gábor, zongoraművész
Zongoraművész, a magyar zenei élet egyik legöntörvényűbb személyisége, aki semmiféle megalkuvást el nem fogadva csak azzal lép a közönség elé, ami őt magát is szenvedélyesen érdekli - s joggal bízik abban, hogy ezt az érdeklődést át is tudja adni hallgatóságának. Ehhez kiváló pianisztikus képességekkel bír, és rendelkezik azzal az adottsággal, hogy mindazt az intellektuális energiát, amit egy mű elsajátítása megkövetel, a koncert egyszeri pillanatának érzéki valóságává alakítsa át. Ritka konstellációban áll az ő művészete: korszerűtlen, mert alig vállal közösséget azzal a korszellemmel, amelyik oly sivárrá teszi a ma koncertéletét, s ugyanakkor nagyon is korszerű. Makacsságával, elszántságával képviseli azt a szellemiséget, amelynek meghatározónak kell lennie ahhoz, hogy a klasszikus zenekultúra tovább éljen az új évezredben is.
Wilheim András

Jónás Tamás, költő, prózaíró
Költő és prózaíró. Huszonnyolc éves korára három verseskötete és egy kisregénye jelent meg. Úgy ír, mint mindenki, aki tollat vesz a kezébe: tapasztalatai mögött folyton az értelmet és az összefüggéseket keresi. De mint a jó írók, Jónás Tamás az esetek többségében meg is találja, amit keres. Pontosan és szenvedélyesen ír egy olyan költői nyelven, amelyben az igazság többet ér a stiláris díszeknél.
Orsós László Jakab

Kerényi György, szerkesztő, újságíró
Szerkesztő, újságíró. A Magyar Narancs újságírójaként hat éven át példaértékű munkát végzett a társadalom margóján élők létezésének dokumentálásában. Alapos, tényszerű, kemény írásai jelentőséggel bírtak például a hazai cigányság vagy a pszichiátriai betegeket érintő vitákban. Újságírói munkája mellett a Tilos Rádió alapító szerkesztőjeként dolgozott. Jelenleg az Amaro Drom című lap, illetve a médiatörténetet író Rádió C főszerkesztője.
Orsós László Jakab

Páffly Géza, történész
Sok könyvben és számtalan tanulmányban foglalkozott a magyar történelem 16. századi, válságos korszakával. Szokatlan módon, az elődök eredményeivel mintegy beszélgetve, nem egyszerűen vitatkozva dolgozik, így keres a Habsburg-dinasztia és az oszmán porta szorításában élt kortársak cselekedeteire saját kutatásai alapján új magyarázatokat.
Péter Katalin

Pintér Béla, rendező
Első, díjazott előadása anagramma: Népi rablét. Lehetett volna Napibérlét vagy Báni lápért, esetleg Ibér plánét. A népzene és néptánc színpadi mitológusa. Műfajai: lakodalmas farce, kórházi betyárrituálé, szektavágó. Vagy jót rendez, vagy semmit, ezért vagylagos, idegen szóval alternatív rendezőnek nevezik.
Koltai Tamás

Prékopa Ágnes, művészettörténész
Személyében az elmélyült tudós-kutató egyesül a közvetítővel, aki a kortárs tervezőművészet napi állapotát értőn követi, és törekvéseit megfogalmazza. Szakmai sorsát azzal a művészeti területtel kötötte össze, melynek tudományos kezelése fontosságához képest méltatlanul szorul háttérbe.
Péter Vladimír

Sáray Ákos, formatervező, iparművész
Az új iparművész generáció kiemelkedő tehetségű képviselője. Keze nyomán a korábbi díszítőművesség a környezetet felelősen szemlélő és áhítattal jobbító, tudatos alkalmazott művészetté alakul.
Péter Vladimír

Solt Ottilia-díj

Balatoni Tamásné, iskolaigazgató
Balatoni Tamásné vezetésével Magyarmecskén a 80-as évek végén, egy fiatal és lelkes tantestület dolgozott, akik olyan intézmény „létrehozásán" fáradoztak, ahol lehetővé válhat a különböző szo-ciokulturális háttérrel rendelkező fiatalok esélyegyenlőségének megteremtése, s ahová a szülők - a cigány szülők is - szívesen engedik gyermekeiket. A magyarmecskei iskolában felhalmozódott tapasztalatok - és a kollégák, akiket hagyott kibontakozni -jelentették az egyik kiindulópontját a cigány oktatásügy egyik legnagyobb vállalkozásának, a Gandhi Gimnázium megszervezésének.
Pálmainé Orsós Anna

Derdák Tibor, tanár, szociológus
Derdák Tibor személye meghatározó a rendszerváltás és az azt követő időszak cigánysággal kapcsolatos innovációiban az oktatás, oktatáspolitika, nyelvpolitika és tudomány területén egyaránt. Tanárként, szociológusként, politikusként elindítója volt olyan roma programoknak - a cigányság oktatáson keresztüli társadalmi integrációját elősegítő intézményektől átfogó roma programok kidolgozásán keresztül a romológia mint tudomány megteremtéséig -, melyek azóta jól működő, eredményeket felmutató példaértékű kezdeményezések.
Varga Aranka

Trencsényi Borbála, tanár
Klasszikus tanáregyéniség. Hivatása a nevelés. Azon kevesek egyike, akik az elméleti és gyakorlati pedagógiai munkát is magas szakmai színvonalon képesek elvégezni.
1997-től vesz részt a Józsefvárosi Tanoda munkájában. A pedagógiai program kidolgozásában is szerepet vállalt. Negyedik éve tanít roma diákokat magyar irodalom és magyar nyelvtan tantárgyakban. Több diák sikeresen érettségizett a segítségével. Az 1978-as reform idején részt vett a gimnáziumi magyar nyelv tankönyv kísérleti kipróbálásában és a tantervi vitákban. Cikkei folyóiratokban jelentek meg, 1989-től tankönyveket készített. Jelenleg egy cigány irodalmi témájú munkán dolgozik.
Szőke Judit

Raicsné Horváth Anikó, főiskolai docens
Főiskolai docens, az Eötvös József Főiskola Pedagógiai Fakultásának igazgatója. Eddigi pályafutása alatt kiemelkedő szerepet vállalt a roma gyerekek oktatásában, nevelésében, hiszen elméleti és gyakorlati munkássága egyaránt a hátrányos helyzetű roma gyerekek felzárkóztatására, meglévő hátrányaik kompenzálására, illetve megszüntetésére irányuló tendenciák kidolgozására vonatkozik.
Oktatóként, kutatóként, és pedagógusképző intézmény vezetőjeként folyamatosan törekszik arra, hogy önálló kutatási eredményeinek ismertetésével minél sokoldalúbb, minél valósabb kép alakuljon ki a leendő és gyakorló pedagógusokban a roma gyerekek szociális helyzetéről, tanulási nehézségeiről, nyelvi jellemzőiről, és természetesen e problémák iskolai leküzdésének módjaival is megismerteti a pedagógusokat.
Hajdú István

Orosz Lajos, iskolaigazgató
A Marcaliban működő Hétszínvirág Általános Iskola igazgatója. Tíz éve vezeti ezt az iskolát. A Hétszínvirág Iskola és kezdeményezés ma már országos hírű pedagógiai innováció, melynek több követője van a kistérségben és az országban egyaránt. Az általa kezdeményezett, kidolgozott, majd meghonosított pedagógiai innováció jellegzetességei a következők: a kulturális integráció elősegítése pedagógiai eszközökkel és a reformpedagógiai hagyományok felhasználásával. Az ő szemében az iskola főszereplője a tanuló. Az oktatásban az informatika oktatása, és az esztétikai nevelés különös hangsúlyt kap.
Báthory Zoltán

Petrécs István, pedagógus
Van egy ember, egy pedagógus Kalocsán, akit csak csodálni lehet, és felnézni rá azért, amit tesz a gyermekekért, különösen a roma gyermekekért.
1990-ben (46 évesen!) végezte el a főiskolát, ettől kezdve hivatásos pedagógus, a szó valódi értelmében.
1993-ban került a Szőlőhegyi Iskolába, mint a 3.-4. osztály napközis nevelője, ahol a tanulók 60%-a roma származású volt. Nagyon elhanyagolt állapotban volt ez az iskola, mintha nem lett volna gazdája. A tanár úr kezdeményezésére és saját kivitelezésében jutott hozzá az iskola egy 70 négyzetméteres tornateremhez. Tanítványai sok év után is visszajárnak hozzá.
Szvetnyik Eszter

Tóth Józsefné, nyugdíjas óvónő
„Gizi néni" cigány családok körében végzett utánozhatatlan pedagógiai munkájáról legjobban a „Gizi néni könyvé"-ben megírt igaz történetek árulkodnak. Egykori növendékei már felnőttek rég, mégis maradandó emléket hagyott bennük óvó nénijük.
Pálmainé Orsós Anna
Következő fejezet >>
Tartalom>>