Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Hargitai Lajossal, a Bogárd és Vidéke című lap tulajdonosával és főszerkesztőjével beszélgetett Péterfi Ferenc a Civil Rádióban
Szerző:
Hajnal Ágnes (szerk)
Év:
2006
Szám:
2-3
Oldalszám:
23-25
Hargitai Lajossal, a Bogárd és Vidéke című lap tulajdonosával
és főszerkesztőjével beszélgetett Péterfi Ferenc a Civil Rádióban

– A nyilvánosság szerepe a helyi közösség aktivizálásában –
Péterfi Ferenc: Spiró György írja egyik könyvének bevezetőjében: olyan súlyú könyvet akart írni, hogy leszakadjon alatta az asztal. Az előttünk lévő kiadványok is ilyenek. Grammszerű összsúlyuk nem jelentős, de akkora közösségi ügyekről szólnak, hogy valóban összeroppanhatna alattuk az asztal. Kérlek, beszélj ezekről az ügyekről meg a lapotokról is!
Hargitai Lajos: A mi újságunk, a Bogárd és Vidéke, ürügy arra, hogy hétről-hétre találkozhassam a környező falvakban, ahová kihordjuk az újságot, az ott élő emberekkel. Ilyenkor alkalom nyílik beszélgetésre a hogylétükről, a helyi eseményekről. Ezekből a találkozásokból formálódhatnak aztán később különböző együttműködések, fejlesztési programok.
Ha egyáltalán kiadnak helyi újságot, azt általában az önkormányzat adja ki. A Bogárd és Vidéke nem önkormányzati lap, nincs benne önkormányzati tőke, független. Minden polgármesternek ellenzék volt, ugyanolyan problémák merültek fel minden ciklusban. Azért viszonylag jóban vagyunk az önkormányzatokkal, bár akit kritizálunk, az egy ideig meg van sértődve. Az egyik testületi tag egyszer azt javasolta, hogy kapjak kitüntetést, de a többiek szerencsére nem fogadták el. Minden ciklusban volt ilyen. Addig dolgozunk jól, amíg nem kapunk kitüntetést!
A legfontosabbnak azt tartom, hogy a függetlenséget meg tudjuk őrizni, ennek az alapja a gazdasági függetlenség. Ezért szükséges, hogy több lábon álljon ez a rendszer. Nem az a célunk, hogy nyereséget termeljünk a magunk számára, hanem az, hogy ezzel a kulturális munkával olyan bevételeket hozzunk össze, amiből utána újabb fejlesztéseket lehet támogatni.
Péterfi: Sok mindent elindítottatok, mozgásba hoztatok itt a környéken az elmúlt 15 évben...
Hargitai: Igen, igyekszem sorolni példákat. Létrejött a Köztér Egyesület, amelyben Abától Simontornyáig vesznek részt olyan helyi emberek, akik felelősségüknek érzik e közös térség „megemelését”. Ezt segítve pályázatot hirdettünk Közösségek határok nélkül címmel. A településeken különböző programokat rendezünk. Bég és Káloz között egy összekötő út épült, ennek alkalmából egy vetélkedősorozatot szerveztünk a helyieknek, ami kiderítette, hogy a bégiek közül ki tud többet a káloziakról és fordítva.
Enyingen, a Szőlőhegyen a helyi lakosok kiadtak egy kis kiadványt az ottani hegyközség elnökének verseivel, 80. születésnapja alkalmából. E kötetnek elsősorban közösségi jelentősége, lelki töltése van, s nem a versek irodalmi értéke számít.
Egy másik kiemelendő eset Simontornyán történt. A történelemtanár és helyi történelemkutató, Tóthné Ungi Ili könyvet írt A krónikaíró Dr. Kiss István élete és munkássága címmel. A könyv egy hajdani simontor-
nyai orvosról szól, aki annak idején a helytörténeti krónikát írta.
Elkészült a mezőszilasi helytörténeti kiadvány is. Együtt jártuk végig a régi épületeket, présházakat a helyiekkel, összegyűjtöttük az épületek történeteit és jellegzetes díszítőelemeiket. Elindult náluk egy múltkutatás, s ez összehozta őket. Érdekes dolog, hogy három falunak közös kézilabdacsapata van. Én abban tudok segíteni nekik, hogy a kapcsolat létrejöjjön, s innentől megy minden a maga útján.
Enyingen, a Tinódi Lantos Sebestyén Református Alapiskolát egy lelkész hozta létre. Ahhoz, hogy el tudjon indulni az iskola, rendezvényeket tudjanak szervezni és kiadványokat kiadni, szükségük volt a nyomdánkra és azokra a szellemi kapcsolatokra, amikkel mi rendelkeztünk. Szükség volt arra, hogy segítsünk elkészíteni az iskola propagandáját, utána már ők csináltak mindent. Mi a tudásunkat adtuk hozzá: én népművelőként, Balázs fiam közösségfejlesztőként.
Egyik legnagyobb büszkeségünk a Sárvíz kistérségben van. A falunapokon a kistérségi néptánccsoportok találkoznak. Alulról szerveződő, baráti közösségekből épült ez a találkozó, s ehhez az kellett, hogy az abaiak és a káloziak tudjanak egymásról. S ha van újság, vagy a kábeltévében megjelenik egy róluk szóló videofilm, az ismeretség is létrejön. Olyan regionális rendszeren dolgozunk, hogy minden településnek legyen saját helyi kábeltévéje és szakembere.
Erre alapozva jött létre a Mezőföld-hírháló, melyben a térség településeinek hírei jelennek meg. Olyan ez, mint egy nagy család. A fórumban részt vesznek távol élők is. Ez nem hoz pénzt, ez a szenvedélyünk! Zavaró, amikor azt hiszik az emberek, hogy nekünk bármi kell felülről. Semmi ilyesmire nincs szükség, az egyesületek ingyen segítenek!
A Köztér Egyesület készíti az internetes oldalt, velük jött létre a teleház, ami a művelődési házban kapott helyet. Folyamatos szélessávú internet-hozzáférési lehetőség van, 20–30 ember tudja esténként használni. Ez egy másik felfogása, szemlélete annak, hogy hogyan lehet a helyi közösséget építeni. Annak idején Széchenyi azt mondta: ahhoz, hogy egy nemzet működjön, be kell csatornázni gazdaságilag, folyók szabályozásával, vasúthálózat, hidak építésével. A mostani térségeket elsősorban szellemileg kell becsatornázni. Fontos, hogy meglegyen a kapcsolatrendszer, és az ehhez szükséges kommunikációs központ. A digitális világ sok lehetőséget ad erre: a képen, hangon keresztül a gondolat, a szellem szabadon tud áramolni, és fontos, hogy ne rendelődjön alá semmilyen hatalomnak. Csak az élethez legyen köze, s ne a hatalomhoz!
Sárosdon most polgármesterváltás volt ciklus közben. Azon borult ki a liszt, hogy nyugdíjas korú lett a polgármester, de megmaradt a székében. Az ellenzék ezt megtudta, és sürgősen változtatni akart a helyzeten. A Bogárd és Vidékében folyamatosan közöltük megnyilvánulásaikat, vitáikat. Aztán az ellenzék is felnőtt ahhoz, hogy saját lapot készítsen. A polgármester is, és az ellenzéke is írta a maga újságját. Megnyerték a választást, s az ellenzék a mai napig írja a lapot, amely viszont mára már ellenzékbe került az általa korábban támogatott és megválasztott polgármesterrel.
Mezőszilason a polgármesterrel szemben alakult ki egy értelmiségi lapkészítő csoport. Régen a polgármester
írta a lapot, dögunalom volt az egész. Ezt megelégelték, s az új kis csapat most remekül dolgozik és működik a lap.
Abán is kéthetente jelenik meg az újság. Itt a polgármesterrel vagyok jó viszonyban és tudok néhány jó szót szólni a helyi újságkészítők érdekében, ha szükség van rá. Bátorítjuk őket, hogy csinálják tovább.
Érdekes belelátni e rendszer működésének dinamikájába. Látjuk a butaságokat, a kisszerűségeket és azt is, ha valakinek kisebbrendűségi érzése van. Mindezen át lehet lépni és ezt az egészet szeretettel lehet kezelni, ami nagyon élvezetes dolog.
Péterfi: A saját lapotokról mesélj kicsit bővebben, amely a nyilvánosságszervező munkát elindította a régióban!
Hargitai: A Bogárd és Vidékének kialakulása sem ment egyik napról a másikra. Úgy kezdődött, hogy az utolsó havi fizetésemből rendeltem meg a lapot a nyomdában. Kerékpárral vagy busszal mentem az újságért. Aztán rájöttem, hogy legjobb lenne, ha magunk nyomtatnánk! Vettem egy ofszet-nyomógépet, ami a terasz alatt állt, 15 mázsa volt, daruval emelték be. Koszos és büdös volt, azt sem tudtam, mit kell rajta megnyomni. Elhatároztam, hogy megszabadulok tőle és eladtam féláron. Közben beindult a digitális világ. Vettem egy gépet, s mire kifizettem a második részletet, addigra bejött az ára.
Az első komolyabb megrendelésem egy parlamenti munka volt. Az SZDSZ-frakció a telefonkommunikációs javaslatát akarta nagyon gyorsan elkészíttetni, de már senki nem vállalta. Pénteken szóltak és hétfő reggelre készen kellett lennünk. Még tűzőgépem se volt. Egy régi kínai tűzőgépet szereztünk, de az volt a probléma, hogy csak puha kapocs volt hozzá, ami elgörbült. Édesanyámmal éjszaka egyenként árral nyomogattuk ki a kapcsokat. Határidőre, hajnali hatra értünk oda.
Második beszerzésünk egy éltűző gép volt, hogy ne kelljen árral foglalkozni. Svéd mintára alakítottunk ki nyomdát, a lakásunk nappalijából lett a nyomda. A feleségem, miközben a legkisebb gyereket szoptatta, vette fel a hirdetéseket.
Péterfi: Hogyan fejlődött a lap?
Hargitai: Hatalmas volt az érdeklődés iránta, olyan nagy, hogy volt család, ahol megvette a mama, megvette a papa és külön a gyerek is. Aztán ahol csak egyet vettek, ott úgy olvasták, hogy szétszedték lapokra és cserélgették egymás közt. Ez előtt nem volt újság, nem is lehetett volna, mert tilos volt.
Ez volt az első magyar magánalapítású lap, 1990-ben alakult. 1988-ban hozták meg a kiadást lehetővé tevő törvényt, de akkor még senki nem kapott rá, mert nem volt benne üzlet. Kérdezgettem mindenkit, aki ilyesmivel foglalkozott. Beszéltem Aczél Endrével és Nógrádi Gáborral, ők azt mondták, hogy nehogy ingyen adjuk a lapot, meg kell kérni a rendes árát! Így tettem, s először 20, aztán 25 forint volt az ára, s az első számtól
kezdve 3000 darabot nyomattunk. Később, amikor kiterjesztettük az enyingi térségre is, felmentünk 4500 példányra. Aztán következett a nagy magyar válság, amikor a nagy benzinár-robbanás volt.
Szegény a térség, hatalmas elbocsátások voltak, nem volt reklámbevétel, nem volt érdemes ilyen messzire szállítani, így kivonultunk az enyingi térségből.
Visszacsökkent a példányszám, de azóta persze lassan visszaszivárgunk ebbe a térségbe, s ennek az a módja, hogy amellett, hogy az újságunkat eladjuk, az ottani helyi újságokat is segítjük. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk velük.
Péterfi: hogyan válik a lap népszerűvé, olvasottá a helyi emberek körében?
Hargitai: Nógrádi Gábor azt tanácsolta, hogy minden számban legyen egy olyan cikk, ami elviszi a lapot. Én azt mondom, hogy egy, de inkább kettő, sőt, három kell hozzá! Az emberek érdeklődése nem homogén. Még ma is, minden héten, amikor készen van az aktuális szám és hazavisszük, félkómásan még leülök és elolvasom: Na, mit ír a bogárdi újság? – pedig mi írtuk. De hát egészen más az, amikor írjuk és amikor már egyben van!
Egy újságnak szellemisége van, és nem lehet akárhogy hozzáállni. Alázat kell hozzá és hatalmas szeretet azok iránt, akikhez írja az ember. Ha ez nincs meg, az úgyis kiderül, s rögtön esik a példányszám. Ebből rájövök, hogy valamit rosszul csináltam. Az ember mindig magában keresse a hibát. Hétről hétre élvezettel csináljuk, nem lehet megunni, s Balázs a megmondhatója, hogy milyen fontos a tartalomhoz megtalálni a megfelelő formát.
Péterfi: te mit vallasz, lehet-e helyi konfliktusokat belevinni az újságba?
Hargitai: Fontos, hogy nem lehetünk tekintettel arra, hogy egy hír esetleg kellemetlen valakinek. Érző szívvel írja az ember, de az, hogy mi történt, azt le kell írni! Emiatt van, hogy megharagszanak ránk egy időre. Volt egy iskolaigazgató, aki egyben képviselő is volt. Leírtuk a hülyeségeit, amiket képviselőként elkövetett, s ezért nagyon haragudott. Később, amikor a képviselőség mámorától megszabadult, felhívott és azt mondta, hogy nagyra becsüllek, hogy akkor azokat meg merted írni!
Volt egy esetünk a rendőrkapitánnyal is, aki nagyon komolyan vette a hierarchiát, s mi mindent leírtunk. Állománygyűlés előtt minden rendőr a mi újságunkat olvasta, s vitték ám a főkapitánynak, hogy lássa, mi jelent meg róla! Én éppen ott ültem interjúra várva. Azt sziszegte, hogy beperel az ellene szóló cikk miatt! De hát ez minket nem érdekel. Ha neki kellemetlen is, ami hír, azt mi megírjuk. Mert különben az emberek megmondják az utcán, hogy „puha vagy, Lajos!”
A legérdekesebb a sárbogárdi maffiavezérrel való konfliktusom volt, aki színesfém kereskedő, s a közlekedési táblák beolvasztásáért is felelős. Egyszer lekapcsolta a rendőr, mert 120-szal ment keresztül a városon. Visszabeszélt a rendőrnek, és ráköpött a cipőjére. Ezt is megírtuk az újságban. A maffia városa Sárbogárd című hír jelent meg. Aztán a házunk elé jött egy csapat emberével és azt ordibálta a társaival, hogy „gyere ki, agyonverünk!” Édesanyám, a maga 70 évével, seprűvel a kezében kiment hozzájuk. A rendőrök sem mertek volna semmit se tenni. Édesanyám észrevette, hogy az egyik autón nincs rendszám, s odaszólt a rendőrnek: „Biztos úr, ezen az autón nincs rendszám, miért nem jelenti fel?” Megmondtam a „maffiavezérnek”, hogy amit csináltál, az hülyeség volt, s igazat adott nekem. Itt látszik a lényeg: ha emberszámba veszem, akkor elfogadja az igazságot és egyértelmű lesz, hogy nem a kicikizés miatt csinálom.
Sajtóperünk is volt. Az iskolaorvos haragban, vetélkedő helyzetben volt a másik gyerekorvossal. Az történt, hogy egy iskolába menő gyereket megharapott egy kutya. A tanárnő átküldte a gyereket az iskolaorvoshoz, aki meg sem vizsgálta, hanem elzavarta, mert nem az ő körzetébe való volt a gyerek. Elsősegélyt kellett volna nyújtania, el kellett volna látnia, de nem tette meg. Végül a gyereket elvitték az ügyeletes körzeti orvoshoz, aki ellátta őt. A szülő pedig eljött hozzánk, leírta a panaszát, s azt megjelentettük. Előtte felhívtam a főorvost, aki azt mondta, hogy a szülő panasza jogos. A doktornő feljelentett engem rágalmazásért. Azért különös ez a rágalmazási per, mert nekem kellett bizonyítani, amit a doktornő elkövetett. A kutya gazdája mellénk állt, megtette a vallomását. A tanárnő is elmondta az igazat. Aztán az újságban megjelentettük, hogy a doktornő nem látta el a kötelességét.
A politikai vitákat kerüljük. A választások idején csináltunk egy szabályzatot, amivel politikai vitákat kitiltottuk. Nem tudtuk másképp megőrizni a rendet. A politikusok hatalomra akarnak jutni, s ezért mindent megtesznek. Ennek mi nem adunk teret az újságban. Így aztán az önkormányzati újságban jelentetik meg a politikai cikkeiket. A választások idején hirdetéseket, interjúkat jelentetünk meg. Mindegyik jelölttel készítünk interjút, megadjuk a bemutatkozási lehetőséget, de többet nem, s ezt már tiszteletben tartják.
Péterfi Ferenc: Miközben a lapkiadás zajlik, költöztetek, s egy nagyon szép helyre, ahol egy agóra működik az új szerkesztőségi térben, sokak találkozási helyéül. Híreket tudnak itt meg, találkozókat beszélnek meg az emberek. A közösség működéséhez szükség van ilyen közösségi terekre, legyen az újság vagy fizikai terület. Szükség van egy olyan térre, ahová szabadon be lehet menni, s ahol a kommunikáció természetesen megteremtődik. Miközben egy szerkesztőség működik, ugyanabban az épületben, ugyanabban a térben a más célú találkozások is megtalálják a fórumukat. A közösségi részvétel, az emberek bevonása hogyan teljesül nálatok? Hogyan éritek el, hogy jöjjenek, írjanak, kapcsolódjanak be?
Hargitai: Sokféle ember ír. Nem megrendelésre készülnek a cikkek, hanem mindenkinek a lelkéből szólnak. Ebben a közösségi térben elmondhatják, hogy miről mit gondolnak. Nem fizetünk a cikkekért. Stilisztikailag javítunk ugyan, de mindent megbeszélünk a cikkek íróival, hogy a sajátjuknak érezzék.
Sokszor arra jó az újság, hogy kérdezni is lehet! Erre alakítottuk ki a Nyílt tér rovatot. Itt lehet kérdezni, mi pedig megkeressük az illetékest. Az emberek félnek kérdezni is. Azért is bejönnek, hogy le van tépve a buszmenetrend. Mi beszólunk a Volánnak, s akkor már komolyabban veszik az ügyet, ha a „sajtó szól”.
Ilyen módon is közösségi térként funkcionál az újságunk.
(szerk.: Hajnal Ágnes)



Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár