Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Privát internacionalizmus: Avagy Clos Normand apoteózisa
Szerző:
Balipap Ferenc dr.
Folyóirat:
Parola
Év:
1991
Szám:
3
Oldalszám:
10. p.-11. p.
Nevek:
Paul Blin
Intézmények:
Clos Normand
Települések:
Pont-Audemer
Tárgyszavak:
magyar-francia kapcsolat, testvérvárosi kapcsolat
Annotáció:
Kesergés afelett, hogy Normandiában a helyi hatalom elbocsátotta Paul Blint és Marianne-t az állásából, miközben Paul mozgalommá szervezett cserékkel segítette a magyar civil társadalom épülését.



Balipap Ferenc:
Privát internacionalizmus
(avagy: a Clos Normand apoteózisa)

A Clos Normand nekünk, magyaroknak - talán már örökre bezárt. December 31-ével az új Pont-Audemer-i polgármester és friss hivatali csapata elbocsátotta Marianne-t, az intézmény igazgatónőjét. Ezzel az 1984 óta legalább másfélezer magyarországi vándort barátsággal befogadó - és szinte menten franciabaráttá tevő -, kedves, skanzen-szerű intézmény egy izgalmas és mozgalmas korszaka végetérni látszik. Pault, Marianne férjét, aki a magyarok bejövesztésének fáradhatatlan úttörője volt, már hónapokkal korábban elmozdította állásából, az ott ugyancsak megújult Rouen-i illetékesség.

A Normandia Velencéjének is nevezett Pont-Audemer-ben, a városka szélén, két lassú csorgású kis folyó karéjában álló egyszerű, tágas udvarú épületek, faházak, sportpályák, lóistállók, csónakházak és garázsok körül tehát kitisztulnak a szavak. A már szinte állandósult magyar mondatokat, vagy a több nyelv szavainak egymásba aplikálásával előállított vidám gondolatcseréket most már nem lehet hallani. A magyar esték marhapörköltös-nokedlis-vörösboros kihívásaira adott kagylós-langusztás-lepényhalas-almapezsgős tromfok csatáinak jó kedélye is elmúlt. Az alig húsz kilométerre innen, a festőktől hemzsegő főterű Honfleur, és a kikötőjének terjengő olajszagától nehézlevegőjű Le Havre közt a La Manche-ba lüktető Szajnatorkolatnál persze - c[est la vie - csendesen fodrozódnak tovább, kélnek, s halnak el az óceán ár-apály dobbanásai. A tengertelen országból idevetődötteknek felejthetetlen anyag-szimfóniákat zúgva, és kavicsokat görgetve-zörgetve szüntelenül, végig a partraszállás emlékeit máig szinte ünnepélyesen őrző Atlanti partvidéken. A hangulat a régi, csak a szereplők lesznek mások. A természet és az élet alighanem ugyanolyan még mindig, mint amikor még előttünk itt járván a nemes poéta Kormos István, papírravetette, hogy: "és hánytorgott a roppant óceánum".
Az óceán hánytorog tovább, de most már nemcsak az.

A történet 1984 nyarában ered. A sok átszervezést megért, de akkor talán épp a legértelmesebb nevén Népművelési Intézetnek hívott intézmény tucatnyi közrendű munkatársának, a főhatóság - szokatlan módon, ám nagykegyesen - lehetővé tette, hogy tapasztalataik europanizálása céljából bejárják Franciahon tág és kies vidékeit. Ez a délről, Marseille és Bordeaux felől érkezve nyugaton át észak felé portyázó népművelői szabadcsapat bekalandozta Normandiát is. És itt és ekkor egyszer csak szembetalálkozott egymással Paul Blihn, a normandiai művelődési egyesületek és társaságok e tájon szokásos társadalmi szövetségének Pont-Audemerben, a Clos Normand-ban lakó, ám hivatalával Rouen-ban székelő, tekintélyes termetű elnöke, meg a mi Népművelési Intézetünk - szintén nem széltöri kóró alkatú - Varga Tamása. Az első pillanatban még csak a külső jegyek vonzása hat, s ekkor még nem tudják, ami aztán mégsem sokáig marad titok, hogy emberi, szakmai, lelki húrjaik is szinte azonos zöngésűek, vagy nagyon hasonló hangolásúak. Egymást megismerve - felismernek egy ügyet is. Varga Magyaroszágon, Paul pedig Franciaországban áll önként, saját civil elhatározásából egy kettejükben közösen kialakult eszme szolgálatába: magyar és francia közösségeket, családokat és társaságokat akarnak megismertetni egymással. ¦gy, hogy az emberek kölcsönösen látogassák meg egymást, legyenek egymás vendégei, barátkozzanak, utazzanak, tanuljanak, szórakozzanak, legyenek együtt. Hiszen ahogy egy nagy francia férfiú kitűnő lényeglátással megállapította: "Európa az Atlanti óceántól az Urálig terjed." (No persze ez a de-gaulle-i gondolat nemcsak első kinyilvánításakor, hanem a Varga-Blin-féle mostani elgondolás megformálásakor - 1985 táján - sem volt mifelénk még olyan evidencia, vagy nemzeti céleszme, mint kezd annak hangzani manapság.)

Paul jött aztán, majd Varga ment újra, és lassacskán szövődtek a kapcsolatok, rajok és csapatok vonulása is beindult. 1986 őszén már mintegy harminc magyarországi népművelő ismerkedett Normandiával, bebarangolva jó ötszáz kilométert a la Manche peremén. Le Tréport-tól Deauville-on át a Le Mont Saint Michelig. Majd ezek a művelődési házi dolgozók elkezdték lelkesíteni (animálni) a környezetükben élő polgárokat, barátaikat, családtagjaikat, munkatársaikat, a művelődési csoportok tajgait, hogy ne sajnálják a pénzt és az időt, gyönyörű élmények, érdekes emberek várnak rájuk, ha elindulnak felfedezni Normandiát. Kezdetben még túrista-szerűen szerveződtek az utak, és túristamódra viselkedtek a kiutazók. (Akik közül a legtöbben, persze, életükben először jutottak túl a vasfüggönyön.) Ám akik a Clos Normandban megfordultak egyszer, és ott Paul, Marianne s a velük együtt tevékenykedő, vendéglátó nagyfiaik - Yannick, Eric és Christian -, meg a már-már a ház népének számító Mimi, Jean-Phillipe, Louis, aztán az ugyancsak itt élő, de jugoszláviai magyar származású Gizi és a többiek barátságának, közvetlenségének és szeretetének a természeti valósága megérintette őket, azok más emberként és múlhatatlan francia vonzalmakkal indultak hazafelé. Aztán, ha csak tehették, s mihelyt tehették, jöttek vissza ide hamar, többedmagukkal. Civil magyar emberek civil franciákkal kerültek személyes kapcsolatba úgy, hogy a legtöbbször - sajnos - fennálló nyelvi nehézségek sem zárták ki teljesen a személyes érintkezéseket. (A rossznyelvek szerint - s ebben e sorok írója sem ártatlan -, Varga és Paul közös angol nyelvi szókincse kezdetben maximum 40-60 mondat állománya volt, ám ezt - meg a mindegyikük által egymás anyanyelvéből is "beszerzett" néhány kifejezést - világszínvonalon pörgetve, nem volt olyan téma, amit ne lettek volna képesek ők ketten pillanatok alatt megtárgyalni.) Mindenki meglepetéssel tapasztalta, hogy milyen sok hasonlóság van a francia és a magyar mentalitásban, s hogy még a nyelvet nem beszélők is viszonylag milyen könnyen megértik egymást a közös napi programok és tevékenységek során. A különbségek pedig érthetővé, elfogadhatóvá, tolerálhatóvá váltak. Persze az is egészen természetes, hogy Pont-Audemerben 1987-ben már tucatszám tanulnak magyarul fiatalok, meg orvosok, munkások, népművelők, sofőrök és kereskedők. Akik otthon vagy Magyarországon egyre sűrűbben találkoznak magyarokkal, s akikkel egyre jobban megkedvelik egymást. És a Normandiát-járt magyar közösségek házatáján is pillanatok alatt intenzívebbé válik a francia nyelv iránti kereslet.

A kisebb-nagyobb csoportok többsége megfordult Pont-Audemerben, az ifjúsági házként, szállásként és művelődési otthonként működő Clos Normandban is. A calvados, az asztalon a gyertyák, és a hosszú norman estékben fennen lobogó magyar meg francia nemzeti színek, a tenger gyümölcsei, a franciák részéről magyarul elmondott köszöntések - soha nem hatástalanok. Aki ezt megéli, az Európában otthon érzi magát. Hiszen otthonossággal, otthonra emlékeztető figyelmességekkel várják. No de kik jártak eddig itt? Zömében művelődési házak népe: Asbóth Emőkéék ifjúsági és felnőtt csoportjai Csurgóról; Takács Péterék ifjúsági csoportjai, együttesei Százhalombattáról; Kecskeméthy Lilla franciául tanuló gyermekei és szakkörösei Balassagyarmatról; Pálinkás Juliék és Brunda Gusztiék salgótarjáni és környékbeli emberei; Vattay Dini főző férfiak köre és néptánccsoportja Zalaszentgrótról; a dombóvári népművelők családjai és a környékbeli falvak kisgazdái; a bakonyszentkirályi öregfiúk focicsapata és családtagjaik; Jászszentlászlóról és környékéről a Markolt Bandi kalauzolta társaság; Hallgató Éváék Debrecen-Csapókerti Életfa egyesülete; a kamaraerdei Szalóki Karcsi petanque-osai; Berek Péterék lágymányosi közösségei; - s még további százak Budapestről, Tiszakécskéről, Tatabányáról, Szekszárdról, Kecskemétről, Sárospatakról, Paksról, Veszprémből, Sopronból. S mind az 1989-ben alapított - Rouen-i és budapesti székhelyű - itt Franciabarát, ott Magyarbarát Közösségek Társasága tagjai, amely társaság a neve alá definícióul minden cégjelzéses papírjára fölírta: "a magyar-francia közművelődési és egyesületi cserékért".

Magyarországi települések tucatjain élő emberek százai kerültek tehát a clélos Normand-beli barátaink, Paul és Marianne, meg az ő barátaik, rokonaik révén a legtermészetesebb emberi viszonyba franciák százaival. Pont-Audemer-i, Etretat-i, Le Tréport-i, Deauville-i, Trouville-i,Eu-i, Aumale-i, Rouen-i, Yvetot-i, Honfleur-i, Fécamp-i családok kalauzoltak magyarokat a kontinens meredek partjain, majd a legtöbben viszonozták is a magyarok látogatását. A harsány, ám tűnő és omlatag marxista mellett lassan, csendesen, inkább rejtőzködőn és egyáltalán nem hivalkodóan, de épült itt valami szelíd, privát internacionalizmus a francia Clos Normand és számtalan magyar település között. Kultúrákból, polgári toleranciákból, emberségből, egymás iránti figyelemből és érdeklődésből, apró ajándékokból és pici szívességekből. Abból a rengeteg éltető, élménytadó semmiségből, ami derűt és méltóságot ad, s amit legjobban talán mindig is csak az egyszerű polgár státuszában lévők tudtak megélni és átadni egymásnak ezen az öreg kontinensen.

S most a hírre, hogy a kis "hongrois francia" normandiai város szélén, a nekünk is oly kedvessé és otthonossá vált Clos vezetőit, barátainkat, valami ismeretlen okból menesztik, sokunknak riadtság ült a tekintetére Magyarország-szerte. Mert az ottani változások révén most már valamitől mi is megfosztatunk. Akik Veletek együtt, egymással ebben is jól egyetértve "vigyázó szemünket" egy kicsit mindig Párizson is túl - és minden irányban túl - igyekeztünk vetni; s akik Európa széleiről egymáshoz a legegyszerűbb módon akartunk és tudtunk nehéz időkben is közlekedni és közeledni, - most aggódva gondolunk Rátok, Paul, Marianne és a többiek. És aggódva gondolunk eközben magunkra is, meg a "szabadság-egyenlőség-testvériség" - vajon leendő? s a civillé levő, civilizálódó kontinensen átívelni, polgárokat egymással megszerettetni, békés összefogásra késztetni képes? - új korára...



Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár