Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Hogyan fakasszunk forrásokat
Szerző:
Louis Caul-Futy
Folyóirat:
Parola
Év:
1995
Szám:
3
Oldalszám:
3. p.-5. p.
Tárgyszavak:
településfejlesztés, partnerség, közösségfejlesztés
Annotáció:
A fejlesztés állomásait írja le. Településfelmérés a cselekvő partnerek bevonásával, a helyi résztvevők segítségével, a szükségletek föltárása, hálózatépítés és a fejlesztési terv kidolgozása.

fakforr.txt

Louis Caul-Futy

Hogyan fakasszunk forrásokat?


Tizenkét éven keresztül a terepen dolgoztam. Először egy szakmai-módszertani jellegű országos intézmény munkatársaként részt vettem a francia decentralizált igazgatási rendszer kialakításában, közösségfejlesztési akciókat kísértem figyelemmel; majd öt éven keresztül fejlődő országokban dolgoztam ugyanilyen témában. Csakis a saját tapasztalataimról szólhatok, fejlesztési modellt adni nem tudok. Csak gyakorlat létezik, amelyből esetleg leszűrhető valamilyen módszer - amelynek alkalmazkodnia kell a történelmi, a helyi realitásokhoz. Noha modell nincs, van a fejlesztésnek valamiféle koncepciója, amely mindenütt azonos. Ennek lényegi vonása, hogy önmagunkra kell számítani, hogy a fejlesztés mindenkinek az ügye, hogy ez nemcsak pénz kérdése, hatalom kérdése, hanem a szándéké, az akaraté, a meggyőződésé, leleményességé is. A fejlesztés hosszútávú dolog, nem felülről levezényelt folyamat, feltételezi, hogy lebontsuk az adminisztratív határokat, és hogy a civil társadalom megerősödjék.
Az én koncepcióm szerint a fejlesztés - a helyi fejlesztés vagy a közösségfejlesztés - először is olyan teret, térséget jelent, amely állandó mozgásban van. Ez nagyon különböző lehet földrajzi kiterjedése szempontjából, szociológiailag vagy gazdaságilag. Termelési ágait, struktúráját, identitását, történelmét tekintve. Tehát először meg kell határozni a teret, aztán pedig a cselekvő-résztvevő népesség típusát, összetételét. Kik is a szereplők: a települések, a helyi közösségek, a vállalatok, a bankok, a közigazgatás, a szakszervezetek, egyéb társulások, szerveződések, bérből és fizetésből élők összefogása, akár településközi szövetségek is. Iskolai, oktatási létesítmények, egyesületek és mindazok, akik a fejlesztés résztvevői lehetnek és akiket be is kell vonni a fejlesztésbe.
A különböző csoportok különböző stratégiát követnek, különböző logika szerint működnek, ezért a második fontos lépés: egyetértésre kell jutnunk, hogy egy közös, mindenki számára elfogadható logikát találjunk. A harmadik dolog pedig egy olyan tér, helyszín, meghatározása, amelyben a helyi közösségeknek meghatározó szerepet kell játszaniuk és meg kell tanulniuk, hogyan játsszák ezt a szerepet. Ahogyan itt Magyarországon, valójában sehol nincs erre kialakult szokásrendszer. A hatalom mindenütt megmarad hatalomnak. Mindig nehezére esik, hogy decentralizálja magát. Mindig nehéz megosztani a hatalmat másokkal, és a fejlesztés tulajdonképpen épp erre irányul. Működésbe hozza a helyi erőket. Nem kényszerrel, mert ez esetben biztos a kudarc. A fejlesztés kidomborítja vagy felhasználja a helyi erőforrásokat. Akár természeti, akár emberi erőforrásokról legyen szó, amelyeket föl kell tárni, föl kell értékelni, és ki kell használni. Ez lesz maga a fejlesztési folyamat, mely természetszerűleg kiterjed a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életre egyaránt, és összekapcsolja az egy-egy szektorból kiinduló akciókat.


Példa egy hanyatló
bányavidékről

Hogy világosabb legyen a dolog, megpróbálnék felidézni egy olyan fejlesztést, amely 1987-'89 között zajlott le Franciaország egyik északi megyéjében, egészen a Belga határnál. Ezt a megyét éppen északi (Nord) megyének hívják. Magam ugyan az Alpok vidékéről, Kelet-Franciaországból való vagyok, de hat évet Párizsban és a világban szanaszét töltöttem. Ez időben Párizsban voltam, és kiküldtek ebbe a megyébe a helyi közösségeket segítendő, hogy elgondolkodjanak a helyi fejlesztési problémákon.
Ez a megye 800 ezer lakost számlál, félig rurális, félig ipari környezet. Az övezet, ahonnan a példát merítem: bányavidék. Szénbányákról van szó. Gazdaságilag nagyon virágzó térség volt 30-40 éven keresztül. A második világháborút követően, vagy inkább 1939-'40-től kezdően további 40 évre voltak erőtartalékai. Minden a bánya körül és a bányára épült. A gyerekek, majdnem úgy mondhatnánk, a bányában születtek. A bánya plébánosa keresztelte meg, és az is temette el őket. Volt bányaorvos, bányapap, voltak szociális szolgáltatások, amelyeket a bánya szervezett és juttatott el az érdekeltekhez. Tehát az élet alapvető forrása a bánya volt. Monolitiparról van tehát szó. 1975-től kezdődően a kőolaj egyre inkább átvette a szénnek a szerepét, és egyre jobban lefékeződtek, veszítettek fejlődési ütemükből a szénbányák. Így '83-'84 körül 60 százalékukat bezárták. '85-ben már 80 százalékuk zárva volt, '86-ra 95 százalékuk. Az emberek 65 százaléka munka nélkül maradt. Fokozatosan eltűntek a fiatalok, akik a városi régiókba menekültek. Az északi metropolisok környékére, sőt akár Brüsszelbe, Belgiumba. Csupán 80 kilométerre van Brüsszel ettől a régiótól. Vagy elmentek Párizs felé, hiszen Párizs is csak 100 kilométer. A helyi közösségek már azt sem tudták, merre nézzenek. Segítségért kiabáltak, és minket kiküldtek a helyszínre.
Az első kérdés az az volt, hogy vajon egy ilyen "sivatagban" mi lehet a fejlesztés célja? El kellett indítani a helyi közösségekkel a párbeszédet, hogy kiűzzük a fejükből azt a gondolatot, miszerint a fejlesztés majd az lesz, hogy újabb iparágaknak kell feltétlenül idetelepedni, vagy netán újra kinyitják a bányákat. Az álmodozás helyett válságellenes stratégiát kell ilyenkor kifejleszteni. Az embereknek, a lakosságnak vissza kell adni a saját identitását, identitástudatát. Ez nem műszaki, technikai jellegű dolog, és nem is pénztárca kérdése. Segítséget, tanácsokat adni szociális, társadalmi kérdésekben, újra érvényre juttatni a természetet, a környezetet, az épített környezetet is, az épületeket - a bányát is, amit már nem használnak -, hiszen össze fognak dőlni, leromosodnak. Föl kéne használni őket, mint forrást, mint erőforrást. A lehető legkisebb ráfordítással a lehető legtöbbet kéne kihozni. És az is cél, hogy a lakosságot idekössük újabb források feltárásával. Próbáljon ki-ki a saját földrajzi kontextusában körülnézni, elgondolkodni.
Amikor azt mondjuk, hogy forrás vagy erőforrás, akkor az embernek rögtön az a reflexe, hogy forrásnak csak azt tekintjük, amiről a piacon alkudozni lehet. Ami kereskedelmi forgalomba hozható. A humán erőforrás nem feltétlenül ilyen csereberélhető dolog, és egy csomó más olyan forrás is van, amelyek forrás-jellegét nem ismerjük föl, mert a liberális piac nem ismeri el őket ennek, ám mégis források. Egy tónak a partja vagy egy tengerparti szakasz, amely nincs vendéglátásra berendezkedve, az is forrás. Olyannyira, hogy ahol üdülő-partszakasszá alakítják, ott rögtön kereskedelmi forgalomba hozható értéket jelent. A megoldás kulcsa az, hogy ne csak a liberális piac elvei szerint gondolkodjunk, hanem fogjuk fel az objektív források létezését, amelyek vagy bevezethetők a piacra, vagy egy új piacon lehetnek forgalomba hozhatók.

"Forgatókönyv"

Példánkban az első munka abból állt, hogy megvitattuk a helyi közösségekkel, mi legyen a fejlesztési koncepció, ők mit képzelnek el. Aztán meghatároztuk a zónát, amelyre a beavatkozásnak ki kell terjednie. Azt kérték tőlem, hogy egy bizonyos háromezres lélekszámú faluban történjen a beavatkozás. Az első nehézség az volt, hogy megértessem a polgármesterrel: ő maga meg az a háromezer lélek, aki ott lakik, nem elég a fejlesztéshez. Az is kell, hogy a környező 4-5 másik falu hozzájáruljon, és összefogjon ezzel a településsel, hogy egységes zónát alkossanak - ami egyébként fizikai realitás is -, ahol adva van a szükséges fejlesztési potenciál.
Nem volt könnyű, mert természetesen politikai vetélytársak, rivalizálások vannak, nagyon "rekeszes", bezárt gondolkodásmódok, mindenki - ahogy nálunk mondják - a maga templomtornyát védi, és mi van, ha a másik okosabb, mint én, és egyáltalán... Muszáj ezen átlépni, és meghatározni egy olyan övezetet, amely nem egy település szorosan vett határaihoz kötődik, hanem megfelel egy földrajzi egységnek, melynek valóban megvannak a fejlesztéshez az adottságai. Tehát az idevágó egyetértés megteremtése a második megkerülhetetlen munkaszakasz. A harmadik feladat az, hogy egyetértsünk a módszert illetően.
Véleményem szerint minden fejlesztési tervben szerepelnie kell két olyan eszköznek, amelyeket ki kell alakítani és fel kell használni. Az első ilyen eszköz a partnerség. A különböző cselekvő partnerek közössége vagy együttműködése: azon alapelv elfogadása, hogy együtt fognak dolgozni, minden különbözőségük ellenére, a különböző logikáik, sőt egymásnak ellentmondó logikáik és érveik ellenére. Esetünkben a partnerek a települések, a települési önkormányzatok, a közigazgatás, a vállalatok, a bankok, a szakszervezetek, az egyesületek stb. képviselői. Mindazok, akiket fentebb a fejlesztés cselekvő részeseiként említettem. A második eszköz pedig egy olyan munkacsoport, amely figyelemmel követi az egész tervet. Ennek persze legyenek vezetői, legyen egy lelke, egy animátor, egy közösségfejlesztő, ő legyen a módszertani kalauz, vagy módszertani vezető, idegenvezető. Körülötte 4-5 másik emberrel, akiket a partnerségben felsorolt résztvevők köréből választanak. Ennek a csapatnak bizonyos fokú függetlenséget kell élveznie. Nem szabad, hogy alávetettje legyen a helyi hatalomnak, hogy az gyámkodjon fölötte, vagy diktáljon neki; s akár a helyi közösség, vagy a bank, vagy akárki befolyásolja.
Ilyen munkacsoportot alakítottunk ki az adott helyszínen a helyi résztvevőkkel együtt. A módszer második eleme egy olyan vezérfonal, amely integrálja a fejlesztés különböző szakaszait. Első szakasz: társadalmi és gazdasági diagnózist fölállítani arról a területről. Második szakasz: földeríteni, hogy milyen tervei és szükségletei vannak a lakosságnak. Harmadik szakasz: hálózatot kialakítani mindazokból, akiknek vannak ötleteik és terveik. Negyedik szakasz: kidolgozni a fejlesztési tervet, elindítani a munkát és megvalósítani.
Visszatérvén az első pontra: a társadalmi-gazdasági diagnózist a munkacsoportnak kell kezdeményeznie, támogatnia kell őt a partnerségnek, és a lakosság köréből szerveződött önkénteseknek is. A felmérés mintegy pillanatfelvétel arról, milyen a lakosság képzettsége és milyen a helyi gazdaság. Tudnunk kell a lakosságról, milyen életkorú (fiatal népesség, öregedő népesség?) Helyi emberek? Külföldiek? Bevándorlók? Nagyon mélyen elemezni kell a helyzetet, a képzettséget tekintve is. Hogyan helyezkednek el az oktatási rendszerben, vagy a végzettségek szerint. A második eleme tehát ennek a felmérésnek: hány iskola van, hány egyetem, hány középiskola? Milyen oktatási rendszer van, és milyen eredménnyel működik? Megfelelő, vagy éppen eltér, elmarad az igényektől, a régió igényeitől? Harmadjára következik a gazdaság helyzetének a felmérése: mi van itt nekünk, mint gazdaság?
Adott esetben elég könnyen meg tudtuk ezt tenni, nem volt semmi. Kivéve némi kereskedelmet, amely szintén hajlamos volt arra, hogy minél több üzletet bezárjanak, lehúzzák a redőnyt; és volt még néhány iparos, aki korábban a bányának, a bányászoknak dolgozott, de mostmár lassan ők is munka nélkül voltak.
A feladat az, hogy a munkacsoport levonja a következtetéseket és a tanulságot ebből a pillanatfelvételből vagy felmérésből, a település tükörképéből. Összevesse az adatokat és kiderítse, mik az erős pontok és mik a gyengeségek az adott településen. A második szakasz: kideríteni, milyen tervei és milyen szükségletei vannak a lakosságnak. Meg kell kérdezni az emberektől, kinek vannak ötletei, van-e köztük olyan, aki esetleg olyan foglalkozást akar űzni, ami ott még nem létezett, létre akar-e hozni valaki valamilyen vállalatot, vannak-e kulturális tervek, oktatási tervek és így tovább. Minden létező tervről és ötletről beszéljünk, mindenhol vannak zsenik. Ez is egy erőforrás, a baj az, hogy sok szor nem is veszünk róla tudomást. Hogyha az embereknek megadjuk a szót és a lehetőséget, hogy beszéljenek, rájövünk, hogy tele vannak tervekkel meg ötletekkel. A kérdések második fele az, hogy mire van szükségük az embereknek, mik az igényeik például a közlekedés, a szociális ellátás, a kultúra területén. Harmadik szakaszként hálózatot hozunk létre, ebbe tömörítjük mindazokat, akiknek van tervük meg ötletük. Mindazokat, akik valamit ki akarnak találni, létre akarnak hozni, gyűjtsük egybe és dolgoztassuk őket közösen. Távolítsuk el azt, aki nem igazán szavahihető, ők maguk értékeljék, mi az, ami a legmaradandóbb, a legértékesebb, és ami megmarad, abból legyen fejlesztési elem. A negyedik szakaszban a mélyére kell hatolni a globális fényképfelvételnek: "Tessék, ilyen helyzetben vagyunk, de kell itt még lenniük olyan dolgoknak, amikre eddig nem jöttünk rá, amiket még nem fedeztünk föl."

Ahol nincs,
ott ne is keress!

Az emberek nekiláttak tehát a munkának, bizottságokat, kiscsoportokat alakítottak. Már megtanulták egy kicsit, hogyan dolgozzanak együtt. És elkezdtek keresgélni további források után úgy, hogy nem is hittek benne, hogy ilyenek létezhetnek. "Mi a fenét keresgéljünk, úgysincs itt már semmi, amiről ne tudnánk." "Nem baj - mondtam én -, menjetek, keressetek tovább!" És találtak. A következőket találták ki mint forrást: rájöttek, hogy ott vannak azok a használaton kívüli, szép, nagy épületek, a bányák főnökségének a lakásai, az irodák, konferenciaterem, ülésterem, műhelyek, garázsok. Az ő fejükben mindez nem szerepelt forrásként, hiszen nem volt kereskedelmi értéke. Itt kanyarodunk vissza a fentebb már érintett problémához. Ez az alapvető hiba, amelybe beleesünk, ez a szemlélet, mely a liberális-kapitalista rendszerből adódik, amely az egész világon terjed. Az, ami abban a pillanatban, azonnal nem hoz hasznot, és nem hozható kereskedelmi forgalomba, az nem erőforrás. És minden gondolkodást lassan ez itat át, én pedig azt mondom, hogy ez nem igaz. Azok az épületek, amelyekről beszélek, források voltak, és források lettek. A helyiek rájöttek arra is, hogy a 4-5 településen van vagy 60 egyesület. Vannak szülői munkaközösségek, amelyek ott egyesületként működnek, vannak fogyasztói egyesületek, népművelői jellegűek, közművelődési egyesületek, sport- és, olvasókörök, szociális-kulturális és bármilyen egyéb csoportok. És ezek az egyesületek is erőforrást jelenthetnek, hogyha egy kis segítséget, biztatást kapnak. Ha fejlődik az irányítóképességük, ha megtanulják, hogy "úgy helyezzék magukat a képbe", mintha ők is a fejlesztés szereplői, aktív tagjai lennének - mint ahogy lehetnek. Az emberek rájöttek, hogy az iparosok, akik még ott vannak, ők is potenciális erőforrást jelentenek. Azért nem tekintették őket forrásnak, mert hiszen munka nélkül voltak. Ugyanakkor mégiscsak források, hiszen megvan bennük a tudás, történelmük van, múltjuk van, és a helyi identitás hordozói.

Valamit hoz a víz

A 3000 lakosú településen, amely központja volt ennek a zónának, keresztülfolyt egy csatorna. Ezen mindenféle jachtok, vitorlások és egyebek úszkáltak meg uszályok, amelyek soha nem álltak itt meg. Mért is álltak volna, hiszen ez a csatorna történelmileg csupán átmenő útvonaluk volt. Valaki felvetette azt a kérdést, hogy mi volna, ha ez a csatorna is forrás volna? Nemzedékeken keresztül nem is gondoltak arra, hogy ez a csatorna forrás lehetne. További sajátosság, hogy ezen a bezárt bányavidéken nem voltak gazdaságok, nem folyt mezőgazdasági munka, nem voltak állatok, nincs állattartás. De vajon ezt nem lehet felhasználni forrásként?
Fölírtuk egy listára mindezeket a sajátosságokat, és eleve elhatároztuk, hogy mindegyiket úgy fogjuk kezelni, mint lehetséges forrásokat. Belevágunk egy másik közös munkába: találjuk meg a módját annak, miként tudjuk felhasználni őket. Az üresen álló épületek némelyikéről elképzeltük, hogy műhelyt fogunk benne létesíteni, amely mindenféle szolgáltatásokat lát el, hogy evvel növeljük iparosaink kihasználtságát. Beruházunk anyagokba, eszközökbe, irodaszerekbe, irodai berendezésekbe is, melyek által hatékonyabban fognak dolgozni. Elképzeltük, hogy a fiatalok számára képzési központot hozunk létre bizonyos épületekben. Általános képzésük kiegészítésére és arra, hogy az egyesületi életben tudjanak vezetni, irányítani. A hajókról meg uszályokról, melyek a csatornán mentek és soha nem álltak ott meg, azt mondtuk: "Mi volna ha megállítanánk őket?" Néha előfordul, hogy elromlanak. Hozzunk létre itt egy hajó- meg uszályjavító műhelyt. És majd fölhasználjuk itt az épületeket és berendezéseket meg az iparos szaktudást. Álljanak meg, és hozzunk létre itt egy víziközpontot. Legyen hozzá játszótér. És használjuk föl valahogyan, módszeresebben, rendszeresebben ennek a csatornának a létezését. Legyen itt jachtkikötő, szabadidőközpont és efféle. Beszéljük meg az emberekkel - azokkal, akik az uszályokon élnek -, terjesszük ki őrájuk is a fejlesztési koncepciót, a terveinket. Mert hiszen alkalomszerűen ők is a mi területünkön tartózkodnak, laknak. Amikor velük beszéltünk, az asszonyok - akik, mindként az egész család, ott élnek az uszályon - azt mondták: legfőbb bajuk, legfőbb gondjuk az, hogy nincsen olyan általános iskola, ahová az ő gyerekeik járhatnának. Nem tudják hova járatni őket, mert állandóan úton vannak. Elhatároztuk hát, hogy ezt a szükségletet is bekalkuláljuk, és a hajószemélyzet gyerekeinek iskolát hozunk létre.
A következő forrás a vidék, a vidéki környezet volt. Elhatároztuk, hogy azokat az embereket, akik itt a bányavidéken túl, ebben a vidéki térségben laknak, kiképezzük arra, hogy a falusi turizmus keretében fogadjanak vendégeket. Az üres házak, üres lakrészek bizonyos részét tekintve is működőképes forrásokat találtunk. A negyedik munkaszakasz tehát az, hogy egységes fejlesztési tervet hozzunk létre, amely mindezekkel a szempontokkal és adottságokkal számol és ezeket integrálja. A partnerségi csoport mindezeknek az elgondolásoknak alapján kidolgozta a tervet, amelyben benne volt a szabadidő felhasználása, a jachtkikötő, az iparos műhelyek, a képzési központ, a falusi turizmus. Végül pedig ezt a fejlesztési tervet benyújtották és elfogadtatták a helyi, a megyei, a regionális és az országos hatóságokkal, hogy pénzt szerezzenek rá.
Anyagilag vagy pszichológiailag, ahogy tetszik, lehetetlen volt, hogy ez a fejlesztési terv ne kapjon anyagi támogatást. Sőt akár európai fejlesztési programok támogatására is számíthatott, éppen azért, mert egy régió egész lakosságának támogatásával született. Ezért volt elképzelhetetlen, hogy ne támogassák. Ha nem fogadták volna el, az ellene szólt volna minden létező szempontnak, humán szempontoknak, gazdasági szempontoknak és a demokráciának is. És forradalom tört volna ki. Hiszen az emberek terméke, szüleménye, munkaeredménye volt.
Véleményem szerint főként három dolog indokolja az ilyen típusú közösségfejlesztés szükségességét. Először is e módszer alkalmazása révén biztosak lehetünk, nem fogunk tévedni. Másodszor: megosztjuk, így közös lesz a felelősség. Harmadszor pedig: ez a demokrácia alapja. Tehát ez a cselekvő demokrácia, és ezt érzem a legfontosabbnak.


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár