Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Közösség és részvétel
Szerző:
Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2006
Szám:
4
Oldalszám:
12-13

Közösség és részvétel

Vercseg Ilona előadása

Az alapelvek minden szakma kiindulópontja, viszonyítási alapja – minden, ami a szakmában zajlik, ezekhez az alapértékekhez képest jó vagy rossz, követendő vagy elvetendő. Nagyon körültekintőnek kell tehát lennünk, amikor megválasztjuk a legfontosabb értékeinket tükröző alapelveket.

Az alapelvek meghatározásának kívánalma szerintem legalább két kiindulást követel meg:
– Az alapelvek ne legyenek túl széles körre kiterjedők. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” hármasa például kitűnő közösségfejlesztési alapelv is lehetne, de nem szakmaspecifikus. Szélesebb körben érvényesek egy szakmánál, és inkább egy társadalmi ideált fogalmaznak meg;
– Legyenek tehát az alapelvek szakmaspecifikusak! Ez azt jelenti, hogy a legmeghatározóbb alapelvek kizárólag vagy főként csak az adott szakmára vonatkozzanak, és másokra ne!

Gondolkodásomban addig jutottam, hogy a közösségfejlesztés szakmaspecifikus alapelveinek a közösséget és a részvételt tekintem.

A közösség
A nemzetközi közösségfejlesztési szakirodalom – számomra eleddig talányos módon – a közösséget nem sorolta az alapelvei közé, holott szerintem éppen ez a leginkább szakmaspecifikus alapelv. Gyanítom, hogy ez azért van így, mert a közösségiség – csakúgy, mint szótöve, a közösség – túlságosan széleskörű fogalom és állandóan változó tartalmát nehéz megragadni.
Alátámasztják e feltevésemet az imént a Paul által elmondottak. Eszerint a náluk használt alapelvek nem a „nagy elméletek” ismeretéről vallanak, sokkal inkább pragmatikusak, a gyakorlatban gyökereznek. S ha az angliai és skót kontextusban az igazságosság, a részvétel, az egyenlőség, a tanulás, az együttműködés, a fenntarthatóság, az élhető környezet, valamint a Paul által most javasolt kiegészítéssel a környezeti igazságosság, a tolerancia, a sokszínűség működik a közösségfejlesztési gyakorlatban – hiszen Paul a gyakorlati használhatóságot állította az alapelvek megválasztásának fő kritériumaként –, akkor csak egyet tehetünk: meghajolunk e rendkívül gazdag és sikeres gyakorlat előtt, nem hallgatva el azonban azt a véleményünket, hogy pl. az igazságosság és az egyenlőség, de még a tolerancia és a sokszínűség is hordozzák – a nagy vagy nem nagy, de – elméleti céltételezést, az irányt, amely felé a közösségfejlesztési gyakorlat haladni szeretne. S e tekintetben nem különböznek a közösség alapelvként való kiválasztásától sem, hiszen a közösség is célérték – s a részvétel pedig eszközérték, a közösségiség eléréséhez -, s épp olyan pragmatikus, mint az előbb felsoroltak, hiszen ennek megfelelően a közösségfejlesztés „a közösségi cselekvést és a közösségi perspektívákat helyezi előtérbe ...” (Budapesti Nyilatkozat)
Elgondolkodtató persze, hogy nyilvánvaló fontossága, prioritása ellenére is miért nem választották akkor a közösséget angol és skót kollégáink fő alapelvüknek és mi miért igen? Valószínűsíthető, hogy az ok a szakma kialakulásának eltérő gyökereiben, történelmi kialakulásában (szociális munka – közművelődés) keresendő, valamint a gyakorlat kiterjedtségének eltéréseiből – míg náluk több ezres foglalkozási csoport műveli e szakterületet, addig nálunk ez jobbára néhány szakember és helyi önkéntesek által végzett, mindmáig meglehetősen szűk körű tevékenység. De az is lehetséges, hogy a magyar kezdeményezők – humán értelmiségiek – hajlamosabbak az elméleti kiindulásra, mint a részvételi demokráciát régebben gyakorló Egyesült Királyság-beli társaik, ahol a közösség általi fejlődés sokkal inkább spontán közösségi mozgásokból, mint szervezett beavatkozásból alakult ki.
Egy régebbi tanulmányomban leírtam, hogy a közösség szó magyar kontextusban ideologikus felhangokat hordoz, s nem a puritán „helyi közösség” vagy „közösségi csoport” értelmezésben vált általánossá, mint másutt az európai kultúrában, hanem sokkal inkább a „minőségi csoport” értelemben használatos. 2000 után, nagyrészt az európai szóhasználat átvételével, sokat változott a helyzet, de diákjaim még ma is „minőségi csoportként”, az „egy mindenkiért, mindenki egyért” romantikájával értelmezik a szót – jó esetben. Mert bizony az is előfordul, hogy ódivatúnak érzik e kifejezést, ami olyasmiről üzen, ami az ő mindennapi valóságukban egyszerűen nincs! Nem érzik relevánsnak ezt a fogalmat, mert nincs maradandó élményük róla.
Nagy téma lenne nézetet cserélni arról, hogy a nagy elméletek közé sorolható közösség ideológia jellegű-e vagy sem, mert ha az lenne, nem véletlenül kerülnék ki a Paul által „A jó gyakorlat alapelvei” részben felsorolt, különböző nézeteket valló közösségfejlesztők.
Kétségtelen, hogy a közösségért dolgozni idealisztikus cselekedetnek számít individualizálódó korunkban. Alapélményünk, hogy indokolatlanul lelkes embereknek tartanak bennünket, pedig szakmai beavatkozásunk mögött fokozatosan tisztázódó értékek állnak.
Az individuumra építő társadalomban az állampolgári gondolkodás és viselkedés mozgatórugója az egyéni érdek, melynek érvényesítése a verseny kiéleződéséhez, a kommunikáció leszűküléséhez, a szolidaritás érzésének csökkenéséhez, széthúzáshoz és elkülönüléshez vezet. A közösségi alapú társadalomban az egyéni mellett a köz érdeke is fontos szerepet kap. A közjóért folytatott, lokális társadalmi csoportokban zajló közösségi cselekvés – a közösség tagjainak rendszeres kommunikációján, részvételén és az ezek nyomán kialakuló szolidaritáson keresztül – a részvételi demokrácia fő megnyilvánulási formája. A közösségek mellőzésének társadalmi kockázata, hogy még több elnyomott és perifériára szorult ember idegenedik el a társadalomtól.
Mint arról Csányi Vilmos bizonnyal beszélni fog, „az embernek mint fajnak nagy evolúciós újítása a közösség kifejlődése. Nem az egyének versenye a döntő az emberi evolúcióban, hanem a közösségeké. A közösség sokfejű, százkezű, tevékeny, mindenre figyelő biológiai és kulturális konstrukció, amely minden megelőző élettevékenységnél magasabb rendű formát alakított ki: a társadalmat. Millió éves fejlődése alatt megbízható, kiegyensúlyozott környezetet biztosított az emberi életnek.” (Csányi 2005)
A közösség ad az embernek lehetőséget arra is, hogy meghaladja saját partikularitását és nembeli lénnyé váljon. „Adódjatok össze/hogy roppant módon megnövekedvén/az Istent is, aki végtelenség,/valahogyan megközelítsétek” (József Attila: A számokról).
Azt is mondja Csányi, hogy „az emberi természet számára a közösség az optimális működési tér. Az olyan kultúra ideális, amely vészhelyzetben a segítő magatartást aktiválja, akár a másokért való önfeláldozást is. Az individualizmus fejlett formáival nem sok túlélője lesz a jövendő katasztrófáknak. A közösségi magatartás biológiai alapja csak annyi, hogy alkalmassá tesz a közösségi kultúra elsajátítására, de ha ezt a kultúrát megszüntetik, akkor nincs közösség, nincs szolidaritás. Nem prédikálni kell a szolidaritást, hanem olyan helyi közösségeket kell kialakítani, amelyekben mindenki megtanulja, hogy az ember csak közösségekben életképes, és a központosítás előnyeinek megőrzése mellett a helyi kultúra a legfőbb jó és legfontosabb emberi érték. Még akkor is, ha emiatt a «versenyképességünk» némi hátrányt szenved.”
Vajon mi, közösségfejlesztők, e kultúra megszüntetése ellen harcolunk-e, amikor életképes közösségek kialakulását segítjük? Ellenállunk a kor nyomásának? Megőrzői és restaurátorai vagyunk a közösségi kultúrának? Vagy, kissé progresszívebben, azon dolgozunk, hogy a hagyományos értelmű közösségi kultúrát új tartalmakkal töltsük meg, keresve a közösségiség mai megnyilvánulásait? A ma minimálprogramját számunkra a civil társadalom dahrendorfi értelmezése adja: „Az embereknek kötődésre és választási lehetőségekre van szükségük ahhoz, hogy életlehetőségeiket a maguk teljességében élvezhessék.” (Dahrendorf 1997)
El tudunk-e jutni e kettőség szintetizálásáig? E kérdés nyilvánvalóan demokratizálódásunkkal függ össze.
Engedjetek meg nekem még egy gondolatfelvetést! Ha a közösséget a közösségfejlesztés alapelvének tekintjük, akkor egy olyan termékeny talajon állunk, amely – éppen mert gazdag jelentésekkel bíró fogalomról van szó – kellően sokrétű ahhoz, hogy megadja a közösségépítő tevékenységünkhöz szükséges komplexitást. E nélkül a komplexitás nélkül beavatkozásunk csak „technical assistance” maradna.
A másik számomra fontos közösségfejlesztésinek tartott alapelvről, a részvételről már írtam a Parola 2005/3-4. számában megjelent írásomban, s mivel ennek „felvétele” az alapelvek közé kevésbé vitatott, ezért most megelégszem az erre történő hivatkozással, kiemelve, hogy mivel a közösségnek több alapformája is létezik, s a részvétel az ezekhez való viszonyt határozza meg, a közösség és részvétel számomra a legmeghatározóbb alapelv-együttes.

Források:

Budapesti Nyilatkozat. „ Az európai civil társadalom fejlesztése a közösségfejlesztés eszközeivel” európai közösségfejlesztési konferencia küldötteinek nyilatkozata 2004. március 25–28. Budapest. Parola, 2004/1.
Vercseg Ilona: Közösség – eszme és valóság.Parola-füzetek. Budapest, 1993, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Vercseg Ilona: A részvétel mint közösségfejlesztési alapelv. Parola, 2005/3–4.
Csányi Vilmos: Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan. Népszabadság Hétvége, 2005. szeptember 17.
Ralf Dahrendorf: After 1989 – Morals, Revolution and Civil Society, Oxford.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár