Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
„ÉRTSÜK MEG, HOGYAN MŰKÖDIK A VÁROS,
S MELYEK A MI JOGAINK BENNE…”
Szerző:
Interjú Polyák Leventével
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2010
Szám:
4
Oldalszám:
15
Tárgyszavak:
Demokrácia MOST interju Polzak Levente városkutató urbanista

A Civil Rádió Demokrácia MOST! című műsorának mai adását hallják, vendégem Polyák Levente.

P.F.: Milyen, a munkádra vonatkozó titulust látsz szívesen a neved mellett?
P.L.: Városkutató urbanista. Építésznek tanultam egy pár évig, majd más irányokból igyekeztem a várost megközelíteni. Később budapesti egyetemeken próbáltam egy várossal foglalkozó curriculumot (tantervet) összehozni. Végül szociológia szakon végeztem.
Az urbanisztika egy hatalmas terület. Sokat publikáltam a közösségi részvétel kérdéseiről a tervezésben, ami egy szociológiai-urbanisztikai megközelítés. Arról is publikáltam, nem is keveset, ahogyan az irodalom, a film vagy a művészetek megközelítik a várost, mert ha megnézzük egy város imázspolitikáját, vagyis azt a módot, ahogyan önmagáról kommunikál, akkor úgy találjuk, hogy mindig fontosak a művészeti, a filmes stb. megközelítésmódok.
P.F.: E dolog tanulmányozása mennyire kínál lehetőséget arra, hogy ne csak követő, hanem preventív módon viszonyuljunk hozzá, vagyis hogy a leendő történéseket befolyásolja?
P.L.: Mostanában nagyon divatos a kreatív város kifejezés. Itt arról van szó, hogy hogyan tudunk olyan iparágakat a városba vonzani, olyan gazdasági, kulturális és kreatív folyamatokat generálni, amelyek azután a városban változásokat hoznak létre. Vizsgálhatjuk, mondjuk, egy városnak a filmes reprezentációját, amit utána „visszaforgathatunk”. Minden nagyváros ezt csinálja a világon – megpróbál filmes produkciókat a saját területére vonzani. Egyrészt azért, mert ez munkákat ad, másrészt azért, mert ez az ő képét fogja közvetíteni kifelé.
P.F.: Melyek a legutóbbi évek – mondjuk az utolsó 10 évnek – azok a magyar filmjei, amelyek Budapestnek a legmarkánsabb arculatát mutatják? Talán a Kontroll jut eszembe.
P.L.: A Kontroll szerintem is fontos. Lehet, hogy mióta külföldön vagyok, egy kicsit elvesztettem a fonalat, de ezelőtt pár évvel még volt egy olyan hulláma a Budapestről szóló filmeknek, amikor a periferikus terek kerültek előtérbe. Például a Kontroll földalatti világa, a Fekete Kefe tetőkön zajló élete, a Nyócker – ezek voltak a külföldön leginkább látható magyar filmek. Ha nem is kimondottan Budapesttel foglalkoztak, de a Nyócker végül is egy városi perifériát, egy hírhedt kerületet bemutató világ volt. Szóval szerintem a fiatal filmesek elkezdtek érdeklődni Budapest kapcsán az iránt, ami nem egyértelmű. Nem a Lánchíd és nem a Budai Vár.
P.F.: Most nem dokumentumfilmekről, hanem játékfilmekről beszéltünk. Van olyan a magyar filmek között, amelyik nem budapesti és városról szól?
P.L.: Ebben sem vagyok jól tájékozott, de szerintem, amióta a filmszemle felkerült Pécsről Budapestre, azóta minden, ami filmhez kapcsolódik, és ami Magyarországon zajlik, eléggé Budapestre koncentrálódik. Emellett persze, ha megnézzük az idei filmszemle győztes filmjét, láthatjuk, hogy az az ukrán–magyar határon játszódik és nem városfilm. Vannak régiók, beszélünk a szegénységről, de ami város, nekem úgy tűnik pillanatnyilag, az Budapest. Remélem, hogy ez változni fog, Pécs kulturális fővárosi évada majd nyilván lehetőséget ad erre.
P.F.: Említetted a bemutatkozásod kapcsán, hogy a részvétel érdekel téged. Miért érdekel és hogy’ került az érdeklődésedbe?
P.L.: Hosszú éveken keresztül dolgoztam több civil szervezet megalakításán, régóta érdekelt a város és régóta érdekelt, hogy kik azok a szereplők, akik a várost formálják. És nagyon érdekelt az a lehetőség, amit a civil/nonprofit szervezetek kaphatnak vagy vívhatnak ki maguknak egy város alakításában. Itt rengeteg kérdésről van szó. Például az, hogy ki kezeli a városról szóló információt, kik tudnak újfajta információt generálni, kik azok, akik – mondjuk – le tudják fordítani a technikai vagy jogi nyelvet a városlakók számára, akik nem feltétlenül jártasak benne. És kik azok, akik egy nem annyira domináns értékvilágot vagy a város hivatalos álláspontjának nem feltétlen megfelelő alternatív értékvilágot le tudnak fordítani a tervek szintjére. Itt tehát rengeteg kérdés merül fel. Amikor utazgattam Európában, vagy amikor Amerikában laktam, az érdekelt, hogy mások ezt hogyan oldják meg, a civil szervezeteknek mi a stratégiájuk, és a tapasztaltakat mindig megpróbáltam magyarországi tapasztalataimmal összevetni, tanulságokat megfogalmazni.
P.F.: Egy nagyvárosban, mint New-Yorkban – amely sok szempontból a világ egyik közepe –, megfogalmazható-e valami karakteres, valami jellegzetes a részvétel szempontjából? Tehát milyen a városlakók viszonya a városukhoz? Vagy milyen a várost irányítók viszonya az emberek beleszólási kísérleteibe? Mennyire utálják, vagy mennyire fogadják azt ott el?
P.L.: Ez egy jó kérdés! Nekem ehhez az egész témához New-Yorkban kettős viszonyulásom volt. A városházán dolgoztam, a new-yorki várostervező intézet manhattani irodájában. Egy évet töltöttem ott ösztöndíjjal.
P.F.: Tehát nem csak így kívülről nézegetted...
P.L.: Bent ültem az egész közepén, és bent azt éreztem, hogy alapvetően mindenki úgy gondolta: fontos, hogy legyen részvétel. Ugyanakkor azt is gondolták, hogy egy sor esetben radikális irányba mennek el a szervezetek és nem mindig van igazuk. A városháza pozíciója a részvételről az volt, hogy az valóban szükséges, mert törvény szerint is meg kell adni lehetőséget…
P.F.: Hogy’ láttad, hogyan viselték ezt: mint valami külső kötelezettséget, vagy valóban belsővé vált a hivatalbeliek számára?
P.L.: Belsővé vált, fel sem merült bennük kihagyni a lakosságot. Ezt senki nem is akarta volna. Emlékszem például egy projekt nyilvános meghallgatására. Lehetett tudni, hogy több száz ember várható, akik esetenként agresszíven képviselték azt, amit akartak, és nem biztos, hogy praktikusan működővé tették a részvételi folyamatot. Stratégia volt az ülésrendben is, moderáló hozzáállás jellemezte a szervezőket: a városházán dolgozók üljenek az első sorokban, hogy ne legyen az, hogy az első sorokból szembe kiabálnak nekik. Ugyanakkor pedig születtek olyan döntések is a városháza részéről, amivel az ott dolgozók nem értettek egyet, és olyan is volt, hogy semmi sem indokolta azt, hogy a „b” helyett az „a”-t válasszák, azt csak a politika indokolhatta és akármekkora is volt a részvétel, a politika volt az erősebb.
P.F.: Az, hogy nem helyeselték, azt jelentette, hogy talán a lakossági állásponthoz álltak közelebb?
P.L.: Igen, de belátták, hogy ezekben a pillanatokban a politika egyszerűen erősebb.
P.F.: Mondtad, hogy a részvételi elv alkalmazása belsővé vált. Mi történhetett volna, ha a lakosságot kihagyják a döntésekből? Mi van, ha úgy alakulnak a dolgok? Mi a tétje ennek?
P.L.: New-Yorkban, Amerikában a civil társadalom nagyon erős. És ráadásul ez a civil társadalom, ellentétben Európával, nem állami és fővárosi pénzektől függ, hanem magánpénzektől. Tehát a nagy alapítványok, a nagy civil szervezetek, amelyek alkalomadtán városfejlesztési kérdésekben is érdekeltek, nagy magánalapítványoktól – mondjuk a Ford Fundation vagy a Gates Fundation –, tehát nagy magánpénzektől függenek, amely őket eléggé függetlenné teszi a városvezetéssel vagy a kormánnyal szemben.
P.F.: Nem lehet sejteni, hogy viszont az alapítvány létrehozója körüli érdek egyben egy befolyást jelent?
P.L.: Alkalomadtán lehet, de bizonyos kérdésekben egyszerűen nincs értelme erről beszélni, mert pl. a Gates Fundation – Bill Gates – eléggé függetlenül működik a cégtől. Tehát nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.
P.F.: Azaz nem kell attól tartani, hogy az ő személyes érdekét esetleg civil köntösben jeleníti meg?
P.L.: Tartani mindig kell tőle, de nem biztos, hogy minden esetben erről van szó. New-Yorkban régóta nagy nyomás nehezedett a városvezetésre civil oldalról. Az a pillanat, amikor a hatvanas évek végén lebontottak műemlék épületeket, nagyon fontos épületeket, pl. a Pennsylvania Pályaudvart, és utána a Grand Centralt, a Központi Nagypályaudvart is le akarták bontani, az akkora ellenállást váltott ki, hogy az egész civil szféra nagyon nagy erőt kapott. Ez érdekes, mert Párizsban hasonló dolog történt: a Les Hall nagybani piacegyüttes lebontása adott nagyon nagy erőt a civil szférának, attól fogva hálózatba szerveződött, hogy erősebb nyomást tudjon gyakorolni a városra. És New-Yorkban is hasonló nyomás alá került a városháza és a hetvenes évek közepén született egy olyan törvény, amely létrehozott különböző területekre fókuszáló community boardokat, közösségi tanácsokat, amelyeknek minden egyes tervet, minden egyes rendezési tervváltoztatást véleményezniük kell. Ezek a kerületeken belül működő közösségi tanácsok 1975 óta léteznek, helyi érdekeltségű tagokból állnak (lakosok, szervezetek, civilek, vállalatok, építészeti irodák – 10–15 fő) és minden beruházásnak át kell mennie a kezük alatt. Hatékonyságuk és erejük a tagjaiktól függ. Projektjavaslatokat is adhat be a City Councilnak (városi tanácsnak). Hibája, hogy nincs vétójoga, azaz az ő véleményük bármennyire is köti a várost, elindíthatják a projektet a döntésük ellenére, ami nagyon fontos beruházásoknál jellemző is. Valójában még nem kötelező, de tervbe van véve: legyenek kötelezettségei a városházának a vélemények kötelező betartására. Ha egy community board határozottan szemben áll egy tervvel, az elég látható dolog. Azt a média fel fogja kapni és így egy közösségi álláspontot közvetíthet. Tehát a szembenállás egy legitim közösségi véleménnyé válik.
Gyakori példa beruházásoknál, hogy a befektetővel városrendezési szerződést köt a helyi önkormányzat. Mivel nincs saját forrása nagyobb beruházásokra, ez az eszköze, hogy mégis alakítsa-befolyásolja a város épülését, felújítását. Ebben a szerződésben azt garantálja a befektető, hogy X mennyiségű/alapterületű beépítésre való engedély fejében ő Y értékű/alapterületű közteret vagy közösségi funkciójú beruházást végez a városnak.
P.F.: Ilyen módon ebben a közösségi tanácsban olyanok szerepelnek, akik valóban nem perifériális, vagy parciális véleményeket képviselnek, hanem…
P.L.: Ez attól függ. Mondjuk, ha Brooklyn keleti felében nézünk meg ilyen testületeket, akkor lehet, hogy ott perifériális szereplők lesznek, és lehet, hogy kevesebb nyomást tudnak gyakorolni a médiára.
Voltam Manhattanben olyan tanácsüléseken – az 50. utcabővítéséről volt szó –, ahol feltételezni lehetett, hogy az egy, a város egésze számára fontos projekt. Abban a tanácsban nagyon híres szereplők: a Rockefellerek ültek, mert ez a projekt fontos volt nekik. Tehát az effajta civil elkötelezettség egy nagyvilági elfoglaltság, felelősség is, amelyet sokan felvállalnak. Ugyanakkor az építész szakma folyamatosan hirdeti a saját körein belül, hogy közösségi tanácsokba keresnek építészeket, tehát olyan szakembereket, akik pontosan értenek ezekhez a szakmai ügyekhez.
P.F.: Nem csak jogászokat, hanem építészeket is tudnak foglalkoztatni?
P.L.: Van olyan közösségi tanács – ezek mindegyike másképpen működik –, amelyiknek saját tagdíj alapján sikerül pénzt csinálnia vagy tud pályázni, vagy alapítványoktól tud pénzt szerezni, de alapvetően ezek azért viszonylag pénz nélkül működő kis tanácsok.
P.F.: Pro bono, tehát a közjóért folytatott tevékenysége ez az építészeknek …És vajon eljutnak-e ezekbe az érdekérvényesítési testületekbe az eszköztelen, szegényebb, esetenként színes bőrű, vagy akár írni-olvasni kevéssé tudó vagy nem iskolázott állampolgárok? Olyanok, akik nincsenek megfelelő véleményezési és érdekérvényesítési technikákkal felruházva… szóval ezeknek a köröknek bejut-e a képviselete? Szereplőkké tudnak-e válni az ilyen folyamatokban?
P.L.: Tudnak szereplőkké válni, de mindig is fontos szerepe marad ebben a közvetítő szervezeteknek. Az nagyon fontos, hogy mindig vannak olyan állampolgárok, akiknek egészen pontos elképzelésük van arról, hogy milyen környezetben akarnak élni, vagy milyen környezetben nem akarnak élni. De azt gondolom, hogy mindenképpen segíti ennek a nagyobb léptékben való átlátását, vagy nagyobb léptékben való elhelyezését, hogyha civil szakmai szervezetek közvetítik a véleményeket vagy értékeket a tervek felé, oda-vissza. Ami megint csak fontos az Egyesült Államokban, hogy rengeteg olyan szervezet van – esetenként egyetemekhez kapcsolódva, esetenként nem –, amelyek community planning centerként,
tehát közösségi tervezőközpontként advisory planninget, tehát tanácsadó tervezést vállalnak. Ami azt jelenti, hogy bizonyos közösségeknek a védelmében vagy a támogatásában, vagy az ő – végül is – hatalomra juttatásuk érdekében olyan szakmai tevékenységet folytatnak, amellyel ezeket a közösségi nézőpontokat fordítják le tervekbe.
P.F.: Hoztál egy kiadványt is magaddal…
P.L.: Ezt a kiadványt májusban hoztam el New-Yorkból, ahol is megkezdődött az Egy város – egy jövő koalíció szerveződése. 30–40 civil szervezet áll össze, olyanok, amelyek hagyományosan városépítészeti kérdésekkel foglalkoznak.
P.F.: Civil szervezetek vagy szakértői csoportosulások?
P.L.: Civil szervezetek, de azért vannak benne szakmainak is nevezhető szervezetek, amelyek függetlenek mondjuk a várostól vagy az állami szervezetektől.
Vannak a környezetvédelemben érintettek vagy pl. a
local development corporation, tehát a helyi gazdaságfejlesztési testületekben érdekeltek, vagy a munkaügyben
érintettek, amelyek mondjuk arra koncentrálnak, hogy a helyi építkezésekből főként helyi lakosok kapjanak munkát, plusz a helyi üzletek legyenek érintettek. Vannak kifejezetten várostervezéssel foglalkozó szervezetek és van egy rakás családvédő szervezet.
P.F.: Mint nálunk a Nagycsaládosok Egyesülete...
P.L.: Tehát mindenféle szervezet, amelyek valamilyen módon érintettek a város átalakulásában. Látni kell azt, hogy egészen egy évvel azelőttig New-Yorkban egy hatalmas építkezési boom volt. Többet építkeztek New-Yorkban, mint az elmúlt harminc évben, és ez eléggé átrajzolta a város szerkezetét, bizonyos közösségeknek a létalapját is fenyegette.
P.F.: Érdeksérelmeket is okozott ez a folyamat?
P.L.: Igen, bizonyos közösségeket elkezdett kiszorítani. Dolgoztam pl. Nyugat-Harlem szabályozási tervének újraélesztésén. A város és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a városi gazdaság egyre jobban prosperál – főleg a hetvenes évek csődje után és a nyolcvanas évek veszélyes New-Yorkja után. A kilencvenes években már jobb állapotban volt a város és a kétezres évek közepére harminc éve nem látott ereje lett a gazdaságnak. Ez az erő elkezdte átalakítani Harlem társadalmi struktúráját, ráadásul olyan értelemben is, hogy elkezdte kinyomni a városrészen kívüli területekre a kevésbé tehetős embereket és családokat, s ez viszont társadalmi feszültségeket okozott. A város önmaga érdekeként ismerte el azt a feladatot, hogy valamilyen módon meg kell próbálnia azt a magántőkét, amely ebbe a városrészbe megy, úgy csatornázni, hogy az az ott lakóknak is jó legyen. Ennek érdekében át kellett alakítani a szabályozási tervet, amelyre olyan megoldás született – ez New-Yorkban így zajlik –, hogy a városba beáramló magántőke az adott helyen a közjó érdekében is vállaljon valami szerepet. Egy kis közteret is hagyjon vagy szociális lakást, vagy Harlem esetében próbatermeket, mert ez hagyományosan az afrikai–amerikai közösségnek a kulturális főutcája, tehát ott a színházakat kell segíteni. Komplex program volt ez arra, hogyha ez a sok pénz megjelenik a városban, az ne csak a saját útját járja, hanem a város is bele tudjon szólni a felhasználásába.
P.F.: Ez józan belátással, vagy pedig különböző nyomások és kényszerek hatására történik?
P.L.: Rengeteg kényszer van folyamatosan, de stratégiailag volt fontos a városnak, hogy visszaszerezze ezt a közösséget magának. Mert egy másik döntésével,
amely a New Yorki Columbia Egyetem terjeszkedésével volt kapcsolatban, amely pár utcával dél-nyugatabbra van ettől a kerülettől, a város az ellenkező módon járt el. Ez egy nagy egyeteme a keleti partnak, mely a világ első tíz egyeteme között van és terjeszkedni akart. Tudni kell, hogy egy másik egyetem és a katolikus egyház mellett a Columbia Egyetem a város második vagy harmadik nagy ingatlantulajdonosa is.
P.F.: Ez eleve egy érdekkonfliktus…
P.L.: Igen, és a terjeszkedési szándékát a közösség eléggé rossz néven vette, mert az egyetemnek már korábban is több ilyen kísérlete volt: közparkokat átalakítani privát tornatermeknek stb. A közösség nem örült ennek, a community board minden lehetséges fórumon megvétózta az egyetem szándékát, de a város mégis szabad utat adott ennek a projektnek. Ráadásul akkora támogatással, hogy éltek a jogukkal és kisajátítottak magánlakásokat, magánépületeket és ezeket is odaad-
ták az egyetem fejlesztésére. Tehát a városnak, az államnak van egy olyan joga – ez a leggyakrabban vitatott jog –, ammellyel el tud venni magántulajdont. És Amerikában a magántulajdon szent, ez az a pont, ahol valamilyen szinten egyesül egy csomó akarat és vélemény.
P.F.: De ha elvesz magánterületet és a köz számára parkot alakít ki…
P.L.: Erre van kitalálva ez a lehetőség, de nem így működik. Ez a legvitatottabb dolog. Na most, ez Harlem közösségeit, az idegeket enyhén szólva felborzolta. Rosszat tett a városvezetésnek az ügy, s az idén, egy hete, választások voltak, ezért vissza kellett szerezni a közösséget… És ez a gesztus az egyensúlyt próbálta létrehozni.
P.F.: Mégis, innen távolról az látható, hogy valamilyen sikert mégiscsak elért a közösség, tehát valamilyen garanciákat kapott arra, hogy az ő terrénuma nem fog tovább szűkülni...
P.L.: Nyugat-Harlem szabályozási tervének újraírása nekik kedvezőbb volt. Az építkezési boom egy csomó nemtetszést szült, sokféle víziót hozott létre a városról, és ezek az igények hozták létre a koalíciót. A koalícióban benne levő civil szervezetek összefogtak azért, hogy olyan programpontokat fogalmazzanak meg, amelyeket lehet propagálni és amelyekkel szembesíteni lehet az akkori polgármester-jelölteket. Az volt a tétje az egésznek, hogy megpróbáltak policy elemeket átnyomni és ezekkel szembesíteni a polgármester-jelölteket. Készült erről egy füzet is, a kezdő oldalon egy hagyományos kis városrész látható két–háromemeletes házakkal és a sarkon épül egy húszemeletes magas ház, amire különböző módon reflektálnak az utcai járókelők. Az ábrán lehet látni a buborékokban, hogy ki milyen módon kommentálja a látványt. Van, aki azt mondja, hogy csúnya épület, van, aki azt: ki az, aki ezt meg tudja fizetni? A másik azt kérdezi, hogy a mi gazdasági-fejlesztési politikánk vajon mindenkinek lehetőséget ad? Van, aki azt mondja, hogy ha itt nyílik egy újabb láncolatba tartozó bolt, akkor az én üzletem tönkre fog menni. A következő azt mondja, hogy itt a környéken fel fognak menni az árak, a másik, hogy itt lehetett volna egy nagyon jó iskolát nyitni. Van, aki azt mondja, hogy végre épült valami a sarokra – tehát nem mindenki negatív. Van, aki azt mondja, hogy milyen adókedvezményeket adott a projektnek az állam vagy a város, hogy ez megtörténhetett?! Egy halom kérdés felmerül különböző nézőpontokból. Láttuk, hogy az iskola, a család, a gazdaság a nézőpont. Van olyan kérdés, hogy kit alkalmaznak ezen az építkezésen? Szóba kerülnek a lakáskörülmények, a kölcsönpolitika – tehát hogy kinek adunk kölcsönt, hogy a negyedben építhessen – ez a helyi munkahelyek kérdése.
P.F.: Egy ilyen kommunikáció elképzelhető normális, jó miliőben, amikor az emberek bátran mernek kezdeményezni és meg is tudják fogalmazni az érdekeiket.
P.L.: Ez a füzet végül is egy gazdasági, városi gazdaságfejlődési keretet próbál megfogalmazni. Ez a 60 oldalas kiadvány, amelyben különböző programpontokat fogalmaztak meg, csak a jéghegy csúcsa.
P.F.: Tehát, hogy milyen fékekkel és kedvezményekkel próbálja szabályozni a helyi közösség, hogy mi történjen ott?
P.L.: Igen. Melyek azok a kedvezmények, ösztönzők és korlátozások, amelyeket a közösség javasol a városfejlődésnek, amely szerintük – és ez a nézőpont bizonyos mértékben nyilván támogatható – egy sokkal kiegyensúlyozottabb, nem luxusra épülő, hanem végül is közösségi értékeket előtérbe helyező városfejlesztést generálna.
P.F.: Ez a füzet nem az egyetemi tanulmányok
szóhasználatával íródott, hanem a hétköznapi ember nyelvén fogalmazódik meg…
P.L.: Igen, ez egy fontos pontja az összes amerikai civil szervezetnek, hogy írnak tanulmányokat is, de a kommunikációra óriási hangsúly kerül. Ha megnézzük ezt a füzetet, egy pontra legfeljebb egy féloldalas leírás jut, amely azért elég arra, hogy a főbb érveket megismerjék az olvasók. Ugyanakkor nagyon sok ábra, kép van benne, sok a jól követhető diagram, amely bemutatja azt, hogy milyen trendek voltak az elmúlt évek városfejlődésében. Azt gondolom, hogy erre a kommunikációs aspektusra érdemes egy pár szót vesztegetni. Nekem nagyon tetszett New-Yorkban, hogy rengeteg civil szervezet van, amelyek a várossal, városfejlődéssel foglalkoznak, és fontos pontja e civil szervezetek munkájának az, hogy hogyan vizualizáljuk a városban zajló folyamatokat. Ha úgy tetszik, diagramokat készítenek róluk. Mondok csak egy példát: egy szervezet, amelyeket elég jól ismerek, a Centre for Pedagogy – a Központ a pedagógiáért, olyan közösség, amelynek a legfontosabb feladata az, hogy vizualizálja, érthetővé-átélhetővé tegye a folyamatokat. Például azt, hogy mi történik a szeméttel, mi a szemét útja a városban? Ez a munka arról szól, hogy pontosan lássuk, mi történik a szeméttel, a vízzel, honnan jön, hova megy? Mi történik az illegális bevándorlókkal – azokkal, akiknek nincs papírjuk – ők hogyan tudnak részt venni a városi gazdaságban? Mi történik az utcai árusokkal? Milyen jogaik, milyen lehetőségeik vannak?
P.F.: A transzparenciát, az átláthatóságot hangsúlyozod.
P.L.: Pontosan. Tehát hogy értsük meg, hogyan működik a város, hogy melyek a mi a jogaink benne, mi az, amit mondhatnak nekünk… Ma Budapesten szerintem se az állampolgárok, se az önkormányzatok nem tudják, hogy kiknek milyen jogai vannak. Ha az állampolgárok tudják is néha, az önkormányzatoknak gyakran újdonság, ha az állampolgár előáll egy olyan igénnyel, amelyett az önkormányzat nem lát legitimnek.
P.F.: A közelmúltban Párizsban is voltál és Párizs azért más, mint New-York. Mi az alapvető különbség a két város között?
P.L.: Hát, jó sok különbség van, szerencsére! Jó értelemben. Párizs maga egy jóléti államnak vagy egy volt jóléti államnak egy még mindig jóléti városa, amely sokkal többet ad lakóinak, mint mondjuk New-York városa – sokkal erősebb a szociális háló. Ezzel összefüggésben
a civil társadalomnak is más szerep jut. Párizsban sokkal kevesebb az olyan komoly probléma, mint New-Yorkban. Ugyanakkor persze választási periódusban a városháza ott is más attitűddel viszonyul a civil szférához. 2001 óta, mióta az aktuális polgármester kormányoz, sokkal nagyobb nyitottság érzékelhető a civilek iránt. Maga a mostani polgármester is a civil életből jött, mert bár párthoz tartozik, mégis van civil, aktivista múltja. Kevésbé szakmai jellegű a párizsi civil társadalom. Egyáltalán nem olyan önálló, saját személyzettel, tehát fizetett személyzettel rendelkező szervezetekről van szó, mint New-Yorkban. New-Yorkban sokkal inkább a szakértők működése a jellemző. Vagy építészek vagy várostervezők, akik általában fizetést kapnak a civil szervezetben, vagy egy részük fizetést kap. Párizsban ez sokkal kevésbé professzionalizált.
P.F.: Arra gondoljunk, hogy sokkal inkább primer érdekeket visznek be egy alkufolyamatba, vagy
pedig nem tudják megfogalmazni, csak elmondják, hogy mi az, ami zavarja őket, amit máshogy szeretnének?
P.L.: Kevesebb az olyan szervezet, amely általánosan, tehát mindazt, ami Párizsban történik, véleményezne és minden fórumon a saját nézőpontját próbálná érvényesíteni. Sokkal inkább egyes konfliktusokhoz, egyes helyzetekhez kapcsolódó szervezetek jönnek létre és adott esetben el is tűnnek, amikor ezek az ügyek elvesztik a létjogosultságukat. Ez nem jelenti azt, hogy mondjuk az elmúlt 5–6 évben ne lett volna több olyan konfliktus, amelyben sok különböző vélemény fogalmazódott meg egy-egy projekttel kapcsolatban. Az egyik ilyen Kelet-Párizs fejlesztése volt a Nemzeti Könyvtár körül, vagy a Les Hall csarnokának az újratervezése. Ez egykor piac volt, most bevásárlóközpont, ugyanakkor a városnak a közlekedési központja is, és gyakorlatilag az egész régiónak a középpontja. Ezek olyan ügyek, amelyekben az egyes szervezetek, amelyek időközben tényleg egy különleges szakértelemre tettek szert és a saját kapcsolataikat, saját szakmai hátterüket használva valóban a városi ügyek szakértőivé léptek elő, ezekben az esetekben elkezdtek más ügyeken is dolgozni. Hálózatba léptek, eszmét cseréltek egymással, és egy-egy szervezet elkezdett nemcsak a saját kis helyszínével foglalkozni, hanem más helyeken is tanácsokat adni.
P.F.: Már két erős, egymástól is eltérő miliőt, területet említettünk a civil társadalom és a részvétel szempontjából. Térjünk át egy harmadikra, Magyarországra és talán Budapestre, ahonnan a beszélgetésünk is indult. Hogyan látod az itteni városirányítást, városvezetést és a civilek részvételének a lehetőségét a város ügyeiben?
P.L.: Azt hiszem, hogy az elmúlt egy-két évben a városvezetés elviekben szeretett volna nyilvánossá tenni folyamatokat, kezdve négy–öt éve zajló városházi beszélgetésektől az egyes projektektervek nyilvános megbeszéléséig. Voltak kvázi közösségi részvételi próbálkozások, tehát ilyen…
P.F.: Mit jelent ez a kvázi?
P.L.: A new-yorki PPS (Project for Public Spaces) képviselői azért látogattak Budapestre, hogy valamilyen szinten átadjanak módszereket: hogyan lehet közösségi inputtal, részvétellel tereket tervezni (az ő anyagukból készült az ÖKOTÁRS „Hogyan varázsoljunk újjá egy közteret?” c. kiadványa. A szerk.). Nagyon egyszerű ügy. A Studio Metropolitana fogadta ezt a szervezetet és a Hunyadi térre kiírt egy közösségi tervezési szeánszot. Utána azt hallottam a résztvevőktől, hogy a Studio Metropolitana nem tisztelte a magyar résztvevőket. Nem
tisztelte őket, bizonyos véleményekre azt mondta, hogy ez hülyeség, ezt nem lehet megcsinálni – a dialógusnak a nyoma sem volt jelen. Tehát, lehet csinálni közösségi tervezési szeánszokat, amelyek kifele trendinek néznek ki, az EU-normáknak, a törvényben előírtaknak látszatra megfelelnek, de nincsenek kötelezettségek a szervező részéről.
Egy általános urbanisztikai kultúrához nagyon fontos az, hogy rengeteg információ elérhető legyen, s a korábban bemutatott pedagógiai folyamatok, pedagógiai felületek létezzenek. Nem célunk szerintem az, hogy különböző önvédelmi magatartásokat hozzunk létre a lakosságban, vagyis hogy mindenki a saját, egyénre lebontott érdekeit védje, hanem az a célunk, hogy mindenki megértse a másik kontextust is és úgy tudjon véleményt nyilvánítani.
P.F.: Ez egy nagyon komplikált dolog, hiszen amikor egy közmeghallgatáson vagy bármely más alkalommal, amikor a lakosság érdekei megfogalmazódnak, pláne ott, ahol még nem jött létre a hálózatosodás, nincs még a résztvevő csoportok érdeke ki
munkálva, hanem éppen hogy ott tart a civilek kezdeményezése, hogy a saját érdekeiket kezdik megtanulni, megfogalmazni – hát ugye nagyon sokféle érdek jön össze. És a tervezők – most egy kicsit az ördög ügyvédjeként mondom –, könnyen lehet, hogy azokat az elemeket emelik ki, amelyek a számukra kedvezőek. Hiszen a jelenlévők egymás érdekharcait, egymás érveit ki is tudják oltani! Lehet, hogy az általad említett példában, a Hunyadi tér kapcsán az történt, hogy az ügynökségeknek és gyakran más szakmai szerveződéseknek a tekintélyük – az esetleges manipulatív egyeztetéstől – nagy csorbát szenvedett. Mert a civilekben – amennyire én ezt érzékelem – egyre erőteljesebbé válik a bizalmatlanság. Nincs-e valami hátsó szándék? Nincs-e előre lezsírozva, nincs-e előre kitalálva, velünk meg csak le akarják ezt játszani, alibizni? És bizony gyakran így van ez. Tehát, még ki sem alakult az igazi technikája az egyeztetésnek, máris kifejlődtek az ezekkel kapcsolatos nagyon komoly félelmek és a bizalmatlanság is.
P.L.: Amit én mindenhol láttam – és ez végtelenül fontos –, hogy a szabályok az elején tisztázva voltak. Tehát,. ez a dolog már így van, mert már építik, de itt még van beleszólási jog. És hogyha az nem tetszik a civileknek, amelyet már építenek, akkor annak kell neki menni – más eszközökkel. De nincs értelme bábszínházat játszani. Senkinek sincs arra ideje, hogy olyan szeánszokon vegyen részt, amelynek semmi eredménye.
P.F.: De hát ez egy stratégia is, hogy minél előbb olyan helyzetbe próbálják hozni a beruházásokat, hogy lehetetlen legyen visszacsinálni.
P.L.: Ez igaz.
P.F.: A párizsi és az amerikai gyakorlatban láttál-e valami garanciát vagy biztosítékot arra, hogy valóban megfelelő, korai pillanatban történjen a lakosság bevonása? Tehát, amikor még nincsenek eldöntött tervek, vagy nem arról van szó, hogy már megépítették a ház vázát és most kettő emeletet le kellene szedni, mert ez elég reménytelen harc. Bár van, aki ennek is neki megy...
P.L.: A törvényhozásba nincsenek beépítve ilyen garanciák. Esetenként Párizsban lehet látni, hogy ha a város tényleg komolyan gondolja a konzultációt, akkor valóban létrehoz egy olyan struktúrát, amelyben a nulladik pillanattól fogva zajlik a konzultáció. New-Yorkban pedig azt látjuk, hogy a nyilvánosság és a civil
szféra annyira erős, hogy észreveszi, hogy ha valami történik. Tud a tervekről és az első pillanattól fogva ott van. Rajta van a terven, és kinyilvánítja a véleményét.
P.F.: A politikusoknak van ebben érdekük? Nekik ez üzlet, „biznisz”? Nekik ez fontos tud lenni?
P.L.: A kampányok, főleg a választások előtt, begyorsulnak és intenzívvé válnak, s mindig meg van a veszélye annak, hogy a politikus a saját választói körét próbálja bővíteni azzal, hogy a részvételt a saját ügyévé teszi. New-Yorkban viszonylag pártoktól független a városi politika. Amit én mondok, az nem jelenti azt, hogy ne kelljen mondjuk az önkormányzati választáson konkrét programpontokat megfogalmaztatni a jelöltekkel, és ne kelljen programpontokkal szembesíteni őket, hogy ne kelljen javaslatokat megfogalmazni. A lényeg az, hogy a programokat el kell tudni választani a pártprofiltól.
P.F.: Köszönöm szépen, ennyi fért ma ebbe a rövid órába!

Elhangzott 2009. november 11-dikén
Riporter: Péterfi Ferenc


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár