Váratlanságok sora kísérte az utat, amelyen ma ideértem. A Társaság idei közgyűlésére szóló meghívót a szokásos borítékból gyanútlanul vettem elő, gondoltam, a tartalma is az ilyenkor szokásos lesz. Elkezdtem olvasni…

A váratlannal az ember először alig tud mit kezdeni. Azután elkezdi átgondolni, amit lehet. Volt és van mit: tárgyi jellegű, alanyi jellegű és olyasmi, ami ezeken is túl van.

Mert itt valóban tárgyi dolgoknak is helye van. Péterfi Ferenc külön bátorított erre, amikor telefonon beszéltünk, hogy lehet és jó lehet itt szakmai dolgokról beszélni. De elkerülhetetlen a mondanivaló alanyi része, miképpen kikerülhetetlen csend is, mint valami olyan, ami mind tárgyon, mind alanyon túl van, ugyanakkor a közösséghez valami alapvető belső köze van. Erdélyből is vannak itt, lehet még „keletebbre” menni Ázsiába és sokfelé a „hagyományos közösségek” világába, amerre a csendnek nemcsak kultúrája, de külön etikája van.

Minderről szól ez a mostani együttlétünk, és egy meditatív módon szól, ami azt is jelenti, hogy töredékesen. Töredezetten, részben a megdöbbenés nyomán, de mozaikszerűen azért is, mert ismereteim Tamás széleskörű munkásságának sok részletéről töredékesek.

Mint egy első reakció, miképpen ilyenkor sokunkban, felidéződött, mikor, hogyan találkoztunk először. Idestova körülbelül harminc éve. Egy sajátos alkalom volt ez, 1972 körül lehetett. A KISZ Budapesti Bizottsága (ez volt az egyetlen engedélyezett ifjúsági mozgalom, vagy inkább szervezet abban az időben) rendezett egy értekezletet a budapesti egyetemek hallgatóinak ’kulturális helyzetéről’. Úgyszólván kötelező módon, mintegy hivatalból, ott volt Tamás is, akit addig én nem ismertem. A referátumot nekem kellett tartanom, amit vita követett. Nem mindenkinek tetszett, mármint a referátum. Mozgolódások támadtak, ellenvéleményeket kezdtek el hangoztatni, – és akkor valaki felállt a hallgatóság soraiból. Nyugodtan, épkézláb mondatokban annak a véleményének adott hangot, hogy talán nem is mindenben olyan elvetendő a referátum. Sőt, lehet, hogy valami ilyesmikkel is lehetne, netán éppen ilyesmikkel kellene foglalkozni. Azután jöttek mások is hasonló észrevételekkel és lassan egy kicsit engedett a légkör.

Ritkán találkoztunk. A következő években is csak néha-néha. Találkozgattunk, ahogyan az alkalmak hozták, beszélgettünk. Többször inkább csak hallottam, főleg a műegyetemi tevékenységéről. Volt pár év, amikor hírem is alig volt felőle.

A hetvenes években, amikor először lehetett Magyarországon szociológiával foglalkozni, egyetemi szociológiai képzésben részt venni, az első adódó alkalommal jelentkeztem a szakra. Az egyik kérdéskör, ami foglalkoztatott, az alkalmazott társadalomtudományé volt. Pl. az alkalmazott antropológia, amiről még a szakon sem nagyon volt szó. A Szabó Ervin Könyvtárban lehetett valamelyes irodalomhoz hozzájutni. Ezek között tűnt fel számomra egy indiai szerzőnek a könyve az ottani közösségfejlesztésről (S. Dasgupta: Social Work and Social Change, A Case Study in Indian Village Development, Porter Sargent, Boston, 1968). A programot még Tagore kezdeményezte. Így tárult elém a közösségfejlesztési irodalom, ill. amit ebből akkor ott el lehetett érni, értelemszerűen csak a külföldi gyakorlatról: nyugat-európai, amerikai és a harmadik világban végrehajtott programok, ezek elméleti, módszertani összefüggései stb.

Azután sok minden egyéb között nekem is kicsit eltemetődött a kérdés, amikor a nyolcvanas évek elején a Pozsgay Imre vezette oktatási és művelődésügyi minisztériumban megnőtt az érdeklődés egy nyitottabb gondolkodás iránt. Koncz Gábor akkor ott dolgozott a minisztériumban. Vele is csak ritkán futottunk össze. Egyszer egy ilyen alkalommal kicsit beszélgettünk a közösségfejlesztésről, mire azt mondta: „Mi lenne, ha írnál erről valamit?”. Írtam egy összefoglalót, amiről jó darabig úgy tűnt, mintha nyoma veszett volna. Bár néhányan, akik olvasták, érdekesnek tartották, de azon túl akkor nem volt különösebb visszhangja.

Az 1980-as évek elején, most lesz az őszön éppen húsz éve, mentem ki Japánba, ahonnan csak három év múlva jöttem vissza. És itthon egyszer csak megint összetalálkoztunk Tamással. Amikor találkoztunk valamiképp en rá volt írva, hogy valami van a tarsolyában. Ahogy elkezdtünk beszélni, kiderült az is, hogy mi. Elmesélte, hogy míg kint voltam Japánban, egy alkalommal Koncz Gáborral beszélgettek a minisztériumi irodájában. Gábornak el kellett mennie valamilyen értekezletre és azt mondta: „itt van egy csomó anyag az asztalomon, nézegetheted, amíg visszajövök”. Ekkor történt, mesélte Tamás, hogy rábukkant a közösségfej lesztésről korábban írt összefoglalómra. Azt mondta, minél inkább olvasta, olyan benyomása lett, hogy valami hasonló érdekelte volna már korábban és ezzel érdemes talán tovább is foglalkozni. Ez persze nekem is érdekes volt, hogy íme: jó pár év eltelt és egyszer egy elfelejtettnek tűnt szövegre mégiscsak valaki ráakad. Mikor írtam sem voltak nagy várakozásaim, azután szinte magam is elfelejtettem. Tamás azt mondta, nemcsak ő olvasta el, hanem a munkatársai is, akikkel egy társaságot alapítottak.

Azután sem találkoztunk túl gyakran. De időről időre beszélgettünk, a Corvin térre is eljártam különböző ügyekben, Huszerl Jóskához, Péterfi Ferihez is. Végül is ott Tamással és másokkal egyfajta együttgondolkodás alakult, azzal együtt, hogy kívülről ez elég rendszertelennek tűnhetett. Vagy tíz éve a Parola-sorozatban megjelent az egykori tanulmány („Intézmények építése a helyi közösségben”). Részt vettem különböző konferenciákon és eseményeken Szentendrén, Gyulajon, majd itt, Kunbábonyban. Tamás ilyen alkalmak kor általában arra kért, ill. arra kértetek, hogy adjak áttekintést egy-egy közösség-elméleti, vagy módszertani kérdésben, többnyire a nemzetközi szakirodalomra támaszkodva.

Általában én ezt megtettem, de nem minden hiányérzet nélkül. Ezt, illetve az okok egy részét világosan láttam. Nemcsak azt éreztem, hogy nem vagyok benne az Egyesület napi munkájában, de valahogyan azt is, hogy ugyanakkor olyan fedezet kezd összegyűlni ebben a munkában, amire egyre inkább oda kellene figyelni, legalább annyira, min t a nemzetközi szakirodalomra. Az elején nyilvánvaló volt, hogy mindenféle külföldi modelleket, példákat, módszereket, programokat stb. át kell tekinteni, vagy éppen átvenni. Ugyanakkor egyre több volt az, ami itt halmozódott fel, és amivel egyre többet k ellett volna ennek megfelelően foglalkozni. Ez a fedezet, ami fokozatosan, évről évre mélyülő mederben gyűlt, bizonyos szempontból szakmai volt, de azt most idézőjelbe is teszem, hogy ’szakmai’, ugyanis egyre jobban megmutatkozott, hogy sokban túlmutat azon.

Valójában egy általánosabb szemlélet, élet- és világfelfogás körvonalazódott, érlelődött. Úgy is mondhatnám talán, hogy egy étosz, ami fokozatosan hazai alapokra és alakra tudta hozni azt, ami a közösségi munkában nemzetközileg kialakult, és amit abból itthon alkalmazni lehet és érdemes. Nyilván ez egy többszörös oda-vissza hatás volt. Egyrészt voltak már a szakmai igényű munka megkezdése előtt szemléleti és érték-alapok, ugyanakkor ezek tovább gyarapodtak a szakmai irányultságú munkában. Ez a gyökeresedő gyakorlat, honosodás, amit a távolabbi szemlélő is megállapíthatott, az adott funkcióknak a hazai professzionalizációja Tamás és az egész kör működése nyomán, felém egy sajátos ’tamási pedagógiába’ burkoltan jelent meg. Ez is oka lehetett annak, hogy a hiányérzetem egy része kicsit határozatlan maradt, legalábbis egy darabig. Ő meg szinte mindent elkövetett, hogy ne is tudatosuljon túl hamar. Tartottam az előadásokat, a hiány-érzet maradt, egy részét valóban inkább csak éreztem, mintsem teljes határozottsággal megfogalmaztam. Nem vitatkozott velem. Emlékszem, itt, Kunbábonyban is arra az alkalomra, amikor itt voltam néhány éve. Nagyon figyelmesen hallgatott mindent. Hozzászólt az itt – pont ebben a teremben – előkerült kérdésekhez, utána beszélgettünk, kint az udvaron is. Az előadások után mi nden másról beszéltünk, csak közvetlenül arról nem, amit ő a hiányérzetnek erről a részéről tudott.

Végül is egy és tárgyilag sem mellékes szempontból: a tudásról szólt az egész. Ezt a Vele folytatott implicit dialógus egyre jobban kirajzolódó metszetének látom. A tudásról, s ez egyre világosabban kiderült anélkül is, hogy gyakrabban találkoztunk volna.

Elsősorban nem arról a tudásról, amit ’tudásalapú társadalom’ kapcsán ma a legtöbbször emlegetnek. Én tartottam az előadásokat ’nemzetközi gyakorlatról’ meg ’fogalmi problémákról’, általában arról, amit tudhattam, és amit a várakozások szerint, az ő meghívása szerint is nekem tudnom kellett. Ez az a pont, ahol a hiányérzet egy része kezdett határozottabb alakot ölteni. Semmi nyílt vita nem volt, csak tett néha egy-egy csendes megjegyzést. Például itt a teremben – akkor keresztben is volt egy asztal és ott ült éppen – egy rövid észrevételt tett, egyebek között a helyi tudás jelentőségéről. Arról, hogyan fedezte fel munkatársaival együtt, mi mindent tudnak azokban a közösségekben az emberek, ahol dolgozott. Arról, hogy a közösségi munka nemcsak, sőt elsősorban nem is arról szól, hogy a fejlesztő mi mindent tud. Hozzájárulása nagyrészt éppen abban kell álljon, hogyan fedezheti, fedeztetheti fel egy-egy közösség tagjaival, hogy ők maguk mi mindent tudnak. Ezt fejtegette röviden, elég lakonikusan, de nagyon világosan. Tehát: mit tudnak a közösség tagjai magukról, a környezetükről, világról, múltról, jelenről, történelemről, egymásról – nemcsak általában ’inform ációként’, hanem, most így fogalmaznám, autentikus tudásként. Olyasmit, amit csak ők tudhatnak, úgy ahogyan csak ők tudhatják, mint akiknek egyedülálló fedezetük van, vagy lehet ehhez a tudáshoz: a maguk egyszeri és megismételhetetlen élete. Így fogalmazgatom azt, ami – úgy éreztem s gondolom most is – benne volt abban, amit mondott, de amit nem fejtett ki. Többszörösen sem volt véletlen ez a kifejtetlenség.

Mindezek személyes összefüggésben idéződnek fel, Tamáshoz és az alkalomhoz kötődően, ugyanakkor tárgyi kérdésekhez is elvezetnek. Inkább csak utalnék egy-két ilyenre.

A tudás kérdései közösség és társadalom általánosabb összefüggéseiben is érdemesek lehetnek a vizsgálatra, ugyanakkor a szóba jött személyes vonatkozásoktól nem függetlenül. Ugyanis megvan a közösségnek a maga tudásháztartása, miként a társadalomnak is megvan a tudásgazdasága és megvannak a tudáspiacai. Ezeknek pedig megvan egyfelől az eltérő „szerkezetiségük” (Erdei Ferencnek ezek a szavai jutnak eszembe), másfelől nem kevésbé megvan az egymásrautaltságuk, az a kényszer és lehetőség, hogy ezek, bármennyire eltérő, sőt sokban ellentmondó módozatok is, valahogyan együttlétezzenek, kapcsolódjanak egymáshoz, kiegészítsék egymást.

Ebben a korban tudatosabban is, társadalom és közösség ellentmondásaiban és kölcsönös feltételezettségében alakul az életünk. Tamás és Ilona kézikönyvében (Varga A. Tamás – Vercseg Ilona: Közösségfejlesztés, Magyar Művelődési Intézet, 1998) külön fejezetek szólnak erről. A mai alkalomra való gondolkodásban újra meg újra úgy tűnt fel előttem, hogy közösség és társadalom eltérő tudásszerkezeteinek a kérdéseit, ezek fennállásmódját és kölcsönhatását a korábban Tamás által adott ösztönzésre is érdemes lehet a közösség-építésben rendszeresebb átgondolás tárgyává tenni; tüzetesebben szemügyre venni: milyen az a tudás-típus, amellyel a közösségek élnek, és milyen az, amellyel a társadalom él, valamint azt, hogy a kettő miként kapcsolódik, vagy kapcsolódhat össze a gyakorlatban.

Itt inkább csak jelzem, milyen kérdésekre gondolok. A két szerkezetiség és működésük a tudások keresztmetszetében is jellegzetes és jól ismert különbségeket mutat. A ’társadalomban’ megszoktuk, hogy annak tudás-rendszerei mindent többé-kevés bé formalizált kódokban, ’információként’ dolgoznak fel, csak ilyenként képesek egyáltalán felismerni. A közösségekben jelentés és kód összeforrottabb, szétválaszthatatlanabb, legalábbis úgy, ahogyan ezt ott tipikusan megélik, megéljük.

A nyilvánvalónak tűnő különbségeknél is érdekesebb lehet azonban az, ahogyan ezek a tudás-típusok együttléteznek, ahogyan a kettő közötti – elsőre szinte lehetetlennek tűnő – közlekedés, közvetítés valamilyen módon mégiscsak megvalósul. Így pl. a kettő közti lefordítási műveletek, általánosabban: az az ’interfész’, amelyen a kettő érintkezik és ahogyan ez az érintkezés, annak adott módja, következményekkel jár az eltérő ’szerkezetiségek’ univerzumában.

Világunkban sok minden erről szól, akkor is, ha nem ilyen módon tudatosul. A helyzet egyes velejárói akár drámainak is nevezhetők. A közösség tagjainak megvan, meglehet a maguk autentikus tudása, a maguk egyszeri, személyes fedezettel bíró tudása annak megismételhetetlen minősége és értéke szerint, de ezzel a társadalom nem föltétlen tud mit kezdeni, legalábbis további átdolgozás, más koordinátákra, más kódokra való átforgatás nélkül. Mit jelent ez a művelet, mi történik akkor, amikor ez végbemegy, mind a társadalomra, mind a közösségre, mind pedig a ’kettőben’ egyszer és egyszerre létezni kényszerülő személyre nézve? Mi veszik el közben, ill. mi jön létre, milyen veszteségek és többletek keletkeznek; minek mi az ára, egyáltalán mi mivel jár és ki hogyan kerül ki a kölcsönhatásból? Mindez akár egy sajátos ’informatika’ tárgya lehetne. A társadalom szempontjából minden tudás kódolt tudás: ’egyik is kód, másik is kód’. A kódok formális viszonylagossága tipikus mozzanata a társadalomra, a modern társadalomra mint olyanra jellemző szemléletnek. Ez hajlamos lekezelni, adott esetben félresöpörni a ’partikuláris’ tudásokat, átlépni bizonyos közösségi, ’pre-modernnek’ tartott tudások felett. Nem férnek a rubrikákba, rontják a ’racionális’ összképet, nem fordíthatók le minden további nélkül szabványosított, tömegtermelt, készr e-szabott sémákba, vagy belekényszerítik azokba valahogyan őket, de ennek ára van, ami többnyire már nem jelenik meg a továbbított ’információban’.

Annak, amit egy faluban, a falu adott utcájában az ott lakók egymásról, mindennapi környezetükről tudnak, annak bizonyos szempontból valóban meglehet a maga korlátozottsága. A napokban egy idős (városi) néni kért meg, hogy szüksége lenne valamire egy boltból, „amelyik ott van a busz vonalán, a templom előtti buszmegállónál”. Igen ám, de a busz vonalán két templom is van. A néninek magától értetődő volt, hogy melyik templomra gondol, de egy tágabb rendszerben, amely a buszjárat útját végigkövet, ez már nem feltétlen egyértelmű. Le kell fordítani, át kell fordítani egy szélesebb síkra a dolgot, további általánosítást és megkülönböztetéseket kell bevezetni, stb. A probléma egyik ága, hogy a ’partikuláris’ sokszor szinte kibogozhatatlanul összefonódik a specifikussal. A specifitás pedig olyan érték, amely nélkül nem működhet, nem létezhet tartósan, életképesen társadalom sem. (A specifitás általánosabb filozófiai jelentőségére Jáki Szaniszló mutatott rá [Isten és a kozmológusok, Ecclesia kiadó, 1992], néprajzi, antropológiai szempontból és sokban idevágó módon Hofer Tamás hívta fel rá figyelmemet.)

A közösség-építőnek, a közösségi munkásnak sokszor éppen a két tudás-rezsimet kell tudnia összekapcsolni a specifitás lehető közös nevezőjén, egyszeriség és eredetiség lehető maximumának szintjén.

Mindez a tudás-probléma metszéspontján újabb megvilágításba helyezi társadalomnak és közösségnek, általában az emberi társasság alapvető alakzatai egymáshoz való viszonyának kérdését is. Egyetemi óráimon a japán esetre vonatkozóan részletesebben ki kell térnem társadalom és közösség kapcsolataira. Egyebek között arra, ahogyan történetileg a modern nyugat-európai városban gyökerező ’társadalom’ bizonyos értelemben szükségszerűen kellett ’legyőzzön’ ’közösségi’ szerkezeteket az egész világon. Az egyik hallgató, aki elgondolkozott ezen, nem minden sajnálkozás nélkül kérdezett rá arra, hogy vajon tényleg annyira elkerülhe tetlen-e a ’társadalom győzelme’. „Hát nem lehet máshogyan, a ’közösség’ ennyire esélytelen lenne? És egyáltalán semmi kilátás nincs arra, hogy a közösség elve, értéke győzzön, egyáltalán fennmaradjon a modern társadalomban?” Azt kellett mondanom, hogy a társadalom a maga teljesítményelvűségével, „funkcionális specifitásával”, ahogyan Talcott Parsons fogalmazott, a közösség feletti győzelemre ítéltetett. Ebben az összefüggésben nem lehetséges más kimenetel: mint ’racionális’ gyár, hadsereg, hivatali gépezet, stb. a modern társadalom a maga sajátos teljesítmény-mezőnyeiben szükségszerűen felül kell maradjon; valójában erre a győzelemre jött létre, szerveződött meg. De azt is tudjuk, hogy az az emberi együttes, amely ilyen értelemben győzelemre van ítélve, közösségek nélkül mint társadalom is csak vereséget szenvedhet. Ahhoz hasonlóan, ahogyan napjainkban a társadalom globálissá váló viszonyait szem elől tévesztő közösség-építés sem lehet igazán eredményes.

Ha egyszerre ennyire eltérők és egymásra utaltak ezek az alakzatok, hogyan hozhatók össze, mi hozhatja működőképes egészbe őket? A tudás szempontjából: mi kötheti össze működőképesen az eltérő szerkezeteknek megfelelő tudás-rezsimeket? Végül ki más tehetné meg, mint az, akinek megvan a maga tudása? Tamás olyan ember volt, akinek megvolt a maga tudása.

A hallgatni tudása is.