Animáció a közösségfejlesztésben – Vázlat és értelmezési kísérlet

Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:	Animáció a közösségfejlesztésben – Vázlat és értelmezési kísérlet
Szerző:	Tóbiás László
Sorozatcím:	Parola
Folyóirat:	Parola
Év:	2014
Szám:	1
Oldalszám:	25
Nevek:	Tóbiás László, Diósi Pál, Heleszta Sándor, Hock Zoltán, Farkas Zsuzsa, Vercseg Ilona, Kothencz János
Intézmények:	Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete Káposztásmegyeri Játszóháza, Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház, SzETA Egri alapítványa, ÁGOTA Alapítvány
Települések:	Budapest Káposztásmegyer, Bécs
Tárgyszavak:	játszóház, Spielhaus, animátor, gyermekek napközbeni ellátása, lakótelepek közösségeit fejlesztő projektek, úttörőszövetség, ifivezetők, gyerekházak, gyerekszervezetek, cserkészet, fiatal önkéntesek, animátorcsoport; közösségi szolgáltatás; animátor-képzés; közösségfejlesztési modell (a játszóház); ifjúságszociológia; segítő szakmák; gyakornokok
Megjegyzés:	kategória: esettanulmány

Tóbiás László: A szerző a Széchenyi István Egyetem Petz Lajos Egészségügyi és Szociálpolitikai Intézet Szociális munka tanszéke docense, a Gyerekparadicsom Alapítvány és a Szociális Projektinkubátor, Közösségi Akció és Kutatás Alapítvány kuratóriuma elnöke.
Animáció a közösségfejlesztésben
– Vázlat és értelmezési kísérlet

2013 tavaszán egy nagy pályázatot írt ki a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség lakótelepek közösségeit
fejlesztő projektek támogatására.Társadalmi Megújulás Operatív Program Lakóközösségi programok,
kezdeményezések támogatása TÁMOP 5.5.4-13
Nagy a pályázat, teljes támogatási keretét, egyedi támogatási összegét és a nyertesek számát tekintve
is. A közösségfejlesztésnek, az ilyen tevékenységek finanszírozásának állandó kihívása, hogy miként
lehet megragadni eredményeket, mérni hatásosságot és hatékonyságot. A pályázat kiírói a támogatottak
számára előírták a közösségi tervezés módszertanának használatát. Ez alkalmas megoldás az
értelmezési keretek kijelölésére, alap a tevékenységek, eredmények megragadására – a közpénz
felhasználásának ellenőrzésére, különös tekintettel arra, hogy jóval több a támogatott projekt, mint a
kipróbált, elméletileg felkészült és gyakorlott közösségfejlesztő műhelyek száma, és hogy nagyvárosi, lakótelepi közösségfejlesztéssel végképp kevesen foglalkoztak nálunk.Bár gondolni kell itt a szocializmus éveinek egy lelkes és nagyra törő közösségfejlesztési kísérletére: a budapesti Havanna lakótelepre költöző fiatal értelmiségiek az első pillanattól kezdve törekedtek helyi közösség kialakítására – a történet külön érdekessége, hogyan használták a helyi kapcsolatok építésére, a (potenciális) aktivisták megtalálására a kizárólagos helyzetben levő országos rádiót, melynek a közösségfejlesztő mag több tagja mikrofonos munkatársa volt. A magyar közösségfejlesztés egyik legtudatosabb, legkitartóbb és legalaposabban dokumentált vállalkozása is lakótelepen dolgozik, Budapest Józsefvárosában, a Nap Klub http://www.kozossegfejlesztes.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/e865e1dacf38e2818525663b007896c5/3eb4fc084695807fc1256cc200450ed6?OpenDocument, valamint http://www.kozossegfejlesztes.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/e865e1dacf38e2818525663b007896c5/9931bf6efd4f562bc1257432003186af?OpenDocument. Eszünkbe juthat még Kőbánya, Debrecen, Pécs, Péterfi Ferencék újpalotai munkái, a Tervezz bátran! http://varosmegujitas.wordpress.com/ kötetet jegyző munkacsoport és egy-két másik fejlesztés, de annyi talán összesen nem volt eddig, mint amennyi a hivatkozott pályázat támogatásából 2013–2015-ben valósulhat meg. A kiírás a projektgazdákat munkájuk széles körű dokumentálására kötelezi. A közösségfejlesztő szakma összessége – mint afféle céh – felelőssége is, hogy ezekből a tapasztalatokból mennyit és hogyan sikerül majd általánosítanunk és közkinccsé, tudásalappá tennünk.
A felhívásra készített pályázaton dolgozva szembesültem azzal, hogy van egy történet és benne sok tapasztalat, amit nem dolgoztunk fel, nem tettünk hozzáférhetővé, pedig bőségesen van lakótelepi közösségfejlesztési dimenziója, bizonyos helyzetekben akár modellként is szolgálhat.
A Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete Káposztásmegyeri Játszóháza 1993 és 2008 között működött, s tagtársaim bizalmából én lehettem a programigazgatója az előkészítéstől 1997-ig. Bizton állíthatom, hogy nekünk nem voltak közösségfejlesztői ambícióink. Éppen csak az első találkozásoknál tartottunk a szakma hazai nagyjaival, és nemzetközi kitekintésünk csak nyiladozott az idő tájt még az ifjúsági munkára is, bár annak részeként rögtön találkoztunk ifjúsági közösségi munkával is.A nagyvárosok közösségi kihívásaival való foglalkozáshoz érdemes lenne az egykori Kelet-Németországban szerzett tapasztalatokat megismerni, és hozzáférhetővé tenni itthon. A váltás gazdasági csődből is következett, az egyesülés idején összeomlott a keleti gazdaság, munkahelyek tömegei vesztek el, nagyvárosok, régiók kerültek légüres térbe. A helyi munkahelyteremtés, gazdaságfejlesztés egyik eszközeként – uniós forrásokat használva – szociális városrehabilitációs programokat valósítottak meg. A legendásan szürke NDK-s negyedeket, a paneltelepeket nem csak, mint épületeket újították fel, hanem szociális városrehabilitációt végeztek. A ráfordítások jelentős hányadát a közösségi infrastruktúra fejlesztésére, létrehozására, illetve a helyi civil aktivitások ösztönzésére és támogatására kellett felhasználni. Ilyen program volt például a Keleti-tenger menti Rostockban, az Urban program forrásaiból. Tanulságos lenne ezeknek a programoknak, különösen a hatások utóvizsgálata eredményeinek megismerése, elérhetővé tétele. Lásd: http://www.rgs-rostock.de Közösségi kérdésekkel azóta is foglalkozó civilként és egyetemi oktatóként úgy látom, hogy akkori szándékunktól, közösségfejlesztői tudatosságunk hiányától függetlenül egy vázlat és egy értelmezési kísérlet erejéig érdemes a játszóház történetével, mint közösségfejlesztési projekttel foglalkozni a személyes tapasztalatra visszatekintő megfigyelőként és elemzőként – és reményeim szerint olvasóként is. Nem azért, mert éppen 20 éve kezdődött a történet – de ennek okán mindenképpen tisztelegve mindazok előtt, akik tehetségüket és munkájukat adták káposztásmegyeri gyerekeknek és családoknak.A Közösségi Adattárban régóta hozzáférhető írás a játszóházról: Nagy Szilvia, Miklósi Balázs, Rózsahegyi Viktória: A Káposztásmegyeri Zabhegyező Játszóház. Fűzfa Balázs (szerkesztő): Süss fel nap, Kisgyermekkori modell-intézmények Magyarországon, Pedagógus-továbbképzési Módszertani és Információs Központ, Pilisborosjenő, 1999, http://www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/Azadatt.nsf/cb64d6a7ffc532248525670c0080efa5/d3d91f5f09f03da4c12571aa00427d39/$FILE/S%C3%9CSS%20FEL%20NAP.pdf
Mint egykori részvevő, felvázolom
a Káposztásmegyeri Játszóház hátterének és történetének a közösségfejlesztés szempontjából leginkább tanulságosnak vélt tényeit, majd írásom második felében kísérletet teszek a játszóház közösségfejlesztésként való értelmezésére, és annak megmutatására, milyen közösségfejlesztő közösségek számára, milyen helyzetekben látom azt lehetséges modellnek.

Történeti vázlat

Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete Az egyesületet tízen-húszon éves fiatalok hozták létre 1991-ben. A többség szabadidejében foglakozott gyerekekkel: rendezvényeket, táborokat szervezett, aki szerencsésebb volt, az állandó gyerekközösséggel dolgozott. A tagság az egész országból verbuválódott, az alapot adó kapcsolati hálózat az úttörőszövetségen belül jött létre, olyan közösségek (és azok tagjai) között, melyekben – nagyobb számban és a hasonszőrűekkel való kapcsolatra, együttműködésre is igényt tartva tartva – dolgoztak önkéntesek, ifivezetők. 1987-től több nagyobb rendezvény, több száz ilyen önkéntes számára teremtett találkozási lehetőséget – a korábbiaknál többeknek és gyakrabban. Persze a rendszerváltás azt is jelentette, hogy már nem csak az úttörőszövetség egyetlen keretében lehetett gyerekekkel foglalkozni: az iskolák folytatták szabadidő-pedagógiai tevékenységeiket (akkor kezdtük így nevezni, vagy csak évekkel később?), de azt már nem kapcsolták az úttörőszövetséghez. A gyerekházakká alakuló úttörőházak célja minden gyerek szolgálata volt, anélkül, hogy a részvételt bármilyen szervezet tagságához kötötték volna. Az 1988-as szegedi cserkészkiállítás ugyan visszatekintett, de nyitott is a jövőbe. Az egyesülési törvény hatályba lépése után sok gyerekszervezetet és gyerekekkel foglalkozó szakmai műhelyt alapítottak. A Zabhegyező a gyerekekkel foglalkozó fiatalok, – elsősorban önkéntesek – nyitott szakmai szervezeteként született.
Minden bizonnyal elit szervezetnek kell tekinteni a Zabhegyezőt, mert alapvetően eredményes szakmai közösségek és azok tagjai együttműködése révén jött létre, azaz olyanokból állt, akik komoly felkészítésben részesültek a gyerekekkel való foglalkozásra, nagyobb létszámú közösségekben – az érdemi és folyamatos munkához szükséges kritikus tömegben – dolgoztak, melyeknek saját vezetőik voltak, s melyek foglalkoztak folyamatos megújításukkal, a bekapcsolódó fiatalok képzésével illetve továbbképzéssel is. Elit jelleget adott az országos hálózat és az aktivisták egyéb tevékenysége is: az iskolázottság, a karriertervek is.Például: az a 13 tag, aki a Zabhegyező első hat évében a vezetőség tagja volt, továbbá a nagy rendszerességgel megjelenő saját újság szerkesztője, aki szintén kulcsszerepet töltött be, egyaránt diplomás. Többségük diplomahalmozónak bizonyult, öten szereztek tudományos fokozatot, négyen az egyesület tevékenységével kapcsolatos tudományterületen, mindnyájuknak van ma is civil aktivitása. Nagyon erős jellemző volt az innovációra ösztönző értékrend. Valószínűleg jótékony hatással volt a szervezeti struktúra és az ahhoz kapcsolódó szervezeti kultúra: egyenrangú tagokból álló testület és nem egyszemélyi vezető állt a szervezet élén,Ezt másfél évtized elteltével megváltoztatta az akkori közgyűlés. kevés formális joggal, melyek leginkább a kezdeményezésre és a képviseletre, a közgyűlési döntések végrehajtására vonatkoztak. Ellenben széles és egyenlő jogai voltak minden tagnak a kettős struktúrában: mindenki tagja volt egy helyi csoportnak, mely maga választotta vezetőjét. Továbbá minden tag közreműködést vállalhatott – akár a lakhelyétől távoli helyen megvalósított – bármennyi programban. Programot pedig bármely tag kezdeményezhetett, feltéve, hogy vállalkozott – akár társakkal megosztva a felelősséget – annak vezetésére, kérve és elnyerve a közgyűlés felhatalmazását. Az évi két közgyűlés biztosította, hogy ténylegesen minden tag formálhatta az egyesület egészét – akár személyes vállalásaival, akár a többiek ajánlatairól döntve. A szervezet törekvése volt, hogy belső működését is a szociokulturális animáció határozza meg: a szervezet történetének korai szakaszában megszületett a felismerés, miszerint nem csak a gyerekek alkotják a célcsoportját az egyesületnek, akiknek a tevékenységek szólnak, de maguk a tagok is, akik egy önfejlesztő közösséget alkotnak.A témában folytatott nagyon magas szintű diskurzusokkal talán önmagukban is rászolgált az egyesület arra, hogy már 1997-ben önálló címszó került be róla az Új Pedagógiai Lexikonba.
Természetesen a budapesti tagság koncentráltan mutatta ezeket a jellegzetességeket: eleve nagyobb csoportok voltak itt – a heti megbeszéléseken évekig 30–40 részvevő gyűlt össze. Erősebb képzési és animátor ifivezetői/közösségi tapasztalatokat tudtak alkalmazni a tagok, és csatlakoztak hozzájuk a fővárosi egyetemeken tanuló vidéki tagtársak is. A budapesti tagok energiáit nem kötötték le a feladatok, így volt kapacitásuk más szervezetekkel való együttműködésre is. Például a Zabhegyező partnere volt az Országos Gyermekvédő Ligának a kórházakban tartott gyerekprogramok első éveiben.
A meginduló pályázatokon rögtön sikerrel szerepelt az egyesület. A pályázatbírálók és más szakmai kulcsszereplők – közöttük a közösségfejlesztők is – hamar meg- és elismerték az egyesületet, ami egyebek között nemzetközi kapcsolatok teremtésére is lehetőséget adott.
És hát ne feledjük, a rendszerváltó éveket éltük: az egyesület fiataljai a legnagyobb természetességgel töltötték be a szabadság, az aktivitás lehetséges tereit, és alkalmi támogatást szívesen nyújtó szélesebb kör is ölelte az egyesületet – pl. vállalkozóvá lett önkéntes társaktól alkalmi anyagi támogatás is érkezett, inkább termék, de néha pénz is.

A Káposztásmegyeri Zabhegyező Játszóház
A játszóház a kor és az egyesület tipikus gyermeke volt: lehetett vállalkozni, lehetett hinni a hasznosságban, az anyagi értékek mellett közösségben, gyerekekben, az új politikus generáció szándékában és támogatásában.
A játszóház két szükséglet kielégítésére született, egy külföldi példa adta ötlettel és kerettel.
Már esett szó arról, hogy a budapesti helyi csoport tagjai feladatot, rendszeres tevékenységi lehetőséget kívántak. Meghatározó volt az a korosztály, mely már az egyetem felsőbb évfolyamait járta, több idővel rendelkezett, az egyetemi tanulmányok az önkéntesként szerzett tapasztalatokat is magas szinten tudatosították, erős kompetenciákkal és énképpel rendelkeztek ezek az önkéntesek. És voltak mellettük szép számmal fiatalabbak is, akik követték őket. Tehát az első szükséglet a zabhegyezők tettvágyának kielégítése – hogy aztán ebben altruizmust vagy önmegvalósítási szükségletet lássunk, vagy ezek milyen arányát, annak megítélése nem a részvevő megfigyelő kompetenciája.
Káposztásmegyer a 80-as évek nagy városépítési kísérlete volt Budapesten:Lásd A lakótelep című fejezetet György Péter – Ifjabb Durkó Zsolt: Utánzatok városa – Budapest, Cserépfalvi, Budapest, 1993 kötetében! zöld mező helyére várost álmodtak, amiből végül csak a lakóházak épültek meg, a metró, a színház, a piac, a közösségi létesítmények nem. Káposztásmegyer II. lakóházait építették, amikor a szocialista állam csődjével leállt a munka. A két lakóteleprész közé tervezték a városközpontot, amiből nem készült el semmi. Az üresen hagyott sok száz méter hosszú tér még a korábban épült lakóházaktól is elzárta Káposztásmegyer II-t. 1992-ben felépítették azokat a lakóházakat, melyek évek óta félbehagyva álltak, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. Az önkormányzat 6–8000 közé tette a lakóteleprészen lakók számát. Egy-egy bölcsőde, óvoda és iskola működött, a gyerekek felét ellátva. A többieket városi buszok hordták a kerület más részeibe vagy a szülők, belvárosi munkahelyeik közelében levő jobb hírű intézményekbe. Boltok, szolgáltatások csak a panelházak földszinti üzlethelyiségecskéiben működtek, tőkeszegény, kicsi, nem ritkán kényszer-vállalkozásokként, magas költségekkel, magas árakkal. Ahogy később mondtuk: létrejött egy fővárosba zárt alvó falu. A gyerekek nagy része egy gyomos mezőn álló panelházakban és azok között, a közoktatás kötelező minimumán túli minden szolgáltatást nélkülözve élte életét. Sokuknak bérlete sem volt, hétszámra sem hagyták el a telepet. Káposztásmegyert a szocialista állam nagyberuházásként álmodta meg, a torzóval a gazdasági átalakulásban iparát, ezzel bevételi és munkahelyei jelentős részét vesztő kerületnek, annak önkormányzatának kellett küzdenie. Együttérzéssel és némi bűntudattal az ott élőkkel szemben, de tulajdonképpen eszköztelenül. A káposztásmegyeri szükségleteket mint az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház népművelője ismertem.
A később átvett példát pedig egy fővárosi delegáció tagjaként láttam, amely 1992-ben Bonnban, Budapest testvérvárosában, tanulmányozhatta az ifjúsági munkát. Ott és akkor ismerhettem meg a gyermekek napközbeni ellátását, ennek egyik formáját, a Spielhaust.A név tükörfordításával én is hozzájárultam, hogy ugyanaz lett a neve egy később jogszabályba is foglalt gyermekjóléti intézménytípusnak, mint egy akkor már régen létezett közművelődési rendezvény-típusnak. http://www.kids.edingershops.de/Spielhaus+Kinderspielhaus:::174.html
Felvázoltam egyesületbéli barátaimnak, hogy kihasználatlan kapacitásainkat egy játszóház működtetésével Káposztásmegyer II. gyerekei és családjai javára fordíthatnánk. Összeállt egy csoport, melyben elkezdtük kidolgozni az ötletet, amit felkínáltunk a kerület vezetésének. Azután, hogy náluk nyitottságot tapasztaltunk, kértük a Zabhegyező közgyűlése felhatalmazását, így létrejött a Káposztásmegyeri helyi csoport, és az egyesületi alapszabály módosításával lehetővé tettük, hogy egy helyi csoport vagy program (úgynevezett származtatott) jogi személyiséget is kaphasson, ezzel nagy önállósággal és elkülönülő felelősséggel működhessen. Ez azért volt nagyon fontos, mert látszott, a játszóház költségvetése akkora lesz, mint az egyesület minden más akkori tevékenységéé összesen, és el akartuk kerülni az egyensúlytalanságot. Az önkormányzat testületeiben és hivatalában támogatták, hogy szerződjenek velünk a gyerekekkel való foglalkozásra, ehhez helyiséget és pénzt adjanak. 1993 januárjában kezdődött a folyamat és december 20.-án nyílt meg a játszóház. Még októberben, az őszi szünetben a játszóház működtetésére szövetkező zabhegyezőkkel Bonnba látogattunk: hospitáltunk és programokat is tartottunk, hogy minél többen rendelkezzünk személyes tapasztalattal a mintát adó spielhausokról. Csak a következő év tavaszán – egy pályázati kiírást olvasva – tudtuk meg, hogy az 1993-as szociális törvény leír olyan ellátást, mint amit mi nyújtunk – végül is ez nem meglepő, hiszen a szabályozásnak és nekünk is mintánk volt a német példa. Akkor módosítottuk a szerződést, és ezzel tudomásunk szerint a Zabhegyező vált az első olyan civil szervezetté, amelynek önkormányzati megbízása és teljes körű finanszírozása volt gyermekek napközbeni ellátása nyújtására.Az 1992-es bonni tanulmányúton a budapesti csoport vezetője Gáspár Károly volt, aki később minisztériumi főosztályvezetőként teret adott és igényt tartott arra, hogy a gyermekvédelmi törvénynek illetve végrehajtási rendeleteinek a napközbeni ellátások alternatív formáiról szóló szabályi kidolgozásához hozzájárulhassunk káposztásmegyeri tapasztalatainkkal.
1994-ben végezte el Diósi Pál 400 fiatal megkérdezésével azt a kutatást, amiről Töltésen innen, a városon túl című tanulmányában számolt be.Diósi Pál: A töltésen innen, a városon túl. Esély 1996/5 Úgy gondolom, példás volt az együttműködés: mi írtuk és bonyolítottuk le a pályázatot, az önkormányzat volt a projektgazda és kiváló kutatóval dolgozhattunk együtt – akit Heleszta Sándor ajánlott. A megbízó képviselőjeként én dolgoztam végig a kutatásvezetővel. A kutatási eredményeket megismerte az animátorcsoport is. Hangsúlyozottan szubjektív – önmagamra is irányuló – meglátásom szerint a játszóház működésében a kutatás eredményeit inkább áttételesen, mint konkrét döntésekben, megoldásokban megragadhatóan használta fel a csoport.Azt gondolom, Hock Zoltán alpolgármester, aki mindvégig pártolója volt a játszóháznak, jól használta fel a kutatás eredményeit: több ízben, különböző szempontok szerint értelmezték a kutatási eredményeket a kutatásvezetővel, s az így nyert szempontok beépültek konkrét döntésekbe és szemléletbe is. A kutatás eredményeként felmerült, hogy jöjjön létre egy kamaszház is a játszóház mellett. A játszóház stábja nem vállalta el ennek működtetését. Akkor már jelen volt a lakótelepen, mint az egész országban, a drog és több más olyan probléma a kamaszok körében, melyek kezelése szakembert kívánt. A játszóház stábja a kisgyerekek animálásában látta a saját örömét és kompetenciáját, amin nem akart változtatni. Bár több szakmai csoporttal is folytak előkészítő megbeszélések, nem találtunk olyan partnert, melynek kompetenciájában az önkormányzat megbízott volna.
15 évvel később a Zabhegyező arra kérte az önkormányzatot, járuljon hozzá, hogy a nyáron ne legyen nyitva a játszóház. Ősszel nem tudtak újraindulni, így 15 év után véget ért a játszóház története. Itt nem fogjuk vizsgálni a tizenöt év történetét. Az érintett megfigyelő szerepéből ez nem is lenne lehetséges, de a dokumentumok megvannak, részvevők elérhetőek, közülük többen írtak annak idején különböző dolgozatokat a játszóház működése különböző aspektusairól. Legalább egy szép szakdolgozati kutatást megér a történet összegzése.

A játszóház mint közösségi szolgáltatás
A játszóházat tehát egy közösség működtette, a Zabhegyező Gyerekanimátorok Egyesülete helyi csoportja, melynek tagja lehetett az egyesület bármely tagja – később, az egyesület belső képzési rendszerének beindítása után feltétellé vált az alapképzés elvégzése is.
A csoport kettő-, legfeljebb négyhetente találkozott, így ténylegesen közös döntések születtek, melyeket a tagok kezdeményeztek. A csoportot a tagok által választott programigazgató képviselte, szűk saját döntési jogkörrel, alapvetően a csoport felhatalmazásai szerint.
A csoportot alkotó animátorok nagyon gyakorlottak voltak, kompetensek a gyerekekkel való foglalkozásban, általános szükségleteket kielégítő tevékenységekben. Bár az előkészítés idején javasoltuk az önkormányzatnak, hogy készíttessen a lakótelep(rész) lakóiról szociológiai felvételt, Diósi Pál már említett kutatására csak később került sor. Saját magunk, sem megfelelő módszertani ismeretekkel, sem apparátussal nem rendelkeztünk, így nem készült szükségletfelmérés sem a szolgáltatás megindítása előtt. Általános gyermeki és családi szükségletek kielégítését céloztuk meg – alighanem nagyobb részben ösztönösen, mint tudatosan.
Kötetlen tartózkodási, játszási lehetőséget, tematikus programokat (szakköröket, klubokat, időnként még nyelvtanítást is) kínáltunk, ad hoc tanácsadást, problémakezelést, korrepetálást, különböző biztonsági szükségletek kielégítését, ha utóbbiakat nem is meghirdetve, de nagy figyelemmel.
Hétköznap 13–19 óráig, szombaton és szünidőben 10 és 18 óra között tartottunk nyitva. Nem alkottunk szigorú szabályt arról, hogy milyen korú gyerekek, fiatalok látogathatják a játszóházat. Nagyobb testvérekkel, kezdettől fogva jöttek óvodások, egyedül nem igen akartak ilyen kisgyereket ránk bízni. Amikor akkorka kistestvérrel küldtek hozzánk nagyobbacska gyereket, akihez még váltópelenkát is adtak, megbeszéltük a szülőkkel, hogy 50 m2-ünkön nem tudunk a kicsik speciális szükségleteinek is megfelelni. Szóval, úgy alakultak ki nálunk a szabályok, ahogy szerencsésebb lakótelepeken a sétányok: a használók kitaposták a nekik fontos utakat, amiket aztán az építők leburkoltak, szabállyá tettek.
1994 őszéig csak önkéntesek dolgoztunk: mindnyájunknak volt kulcsunk, heti rend szerint egy-egy egyetemista vitt egy-egy napot, akihez fiatalabb társak kapcsolódtak, a hétvégékről külön állapodtunk meg. Szerveztünk nagyobb rendezvényeket, táborokat és külső helyszíneken megvalósuló más programokat is. Már 140 gyerek közül került ki naponta 30–40 látogató, látszott, hogy csak önkéntesekkel nem lesz tartósan fenntartható a munka. 1994 őszétől polgári szolgálatost és pályakezdő szakembereket foglalkoztattunk, amit teljes egészében a munkaügyi központ fizetett.
A szervezet számára új helyzetet hozott a foglalkoztatás: a munkáltatói feladatokat a csoport egésze döntéseit teljesítve gyakoroltam programigazgatóként – vettem fel munkatársakat, és egyet még el is kellett küldenem a csoport döntését végrehajtva. Másrészt viszont természetes volt, hogy konkrét kérdésekben a diplomás munkavállaló hozhat döntéseket – akár kifejezetten a 18 évnél fiatalabb animátorra vonatkozóan is. Azt gondolom, hogy mindnyájan nagyon sokat tanultunk ebben az együttműködésre kényszerítő keretben, nyertes-vesztes játszmákkal mindent tönkretettünk volna.
Ugyancsak 1994 őszén kezdte meg két kiváló tagtársunk azoknak a 8. osztályos gyerekeknek az animátorrá képzését, akik feladatokat akartak vállalni, az animátor közösség – és ezzel a Zabhegyező – tagjává akartak válni. Ez messze ható lépés volt, tulajdonképpen az első és döntő, amiért felvethető, hogy modell lehet közösségfejlesztő programok számára a játszóház. Ezért még visszatérünk rá. A képzés mindvégig fennmaradt, biztosítva a bekapcsolódási lehetőséget.

II. Értelmezési kísérlet

A játszóház mint közösségfejlesztési modell
A közösségfejlesztő programok szokásos vizsgálati kérdései sorába tartozik, fontos kérdés, hogy milyen értékvilágot testesített meg a játszóház, kinek az értékei voltak meghatározóak? Mennyiben a megbízót, a helyi önkormányzatot képviselte, mennyiben a fejlesztőt, az ejtőernyővel érkezett zabhegyezőket és mennyiben valami helyi szellemet mutatott fel a létrejött közösség és az adott esetben intézmény?
Én úgy látom, hogy ebben az esetben a Zabhegyező által képviselt animáció a meghatározó. Ez azonban a magyar valóságban különleges szemlélet, mert nem tartalomra, hanem formára koncentrál: az egyéni kezdeményezéseket ösztönzi és támogatja. Csak az van, amit valaki meg szeretne valósítani, és amire a közösség felhatalmazást ad.
Megfigyelőként visszaemlékezve úgy látom – anélkül, hogy egzakt mérésekre támaszkodhatnék –, a játszóházat alapító zabhegyezők és a lakótelepen élők közül kapcsolódók értékvilága közel állt egymáshoz. Mindnyájan a társadalmi mobilitás részesei akartunk lenni, éltük a társadalom középosztályosodását. Tulajdonképpen a lakótelep egésze ilyen indíttatású volt: minden család jobb lakásban lakott, mint korábbi lakhelyén – illetve ez volt a család első lakása –, amiért megfizetendő költség volt a városszéli lét, a maga szolgáltatáshiányaival. Nem vesztesnek élték meg magukat az ott élők, és nem is vált rossz környékké a lakótelep, azóta sem lett sokproblémás emberek, családokÚgy gondolom, mára ez a fogalom a családterápiás gyakorlatból a laikus Olvasó számára is ismertté vált, miután a szociális munka gyakran használja. Szakmai teljességében lásd: Insoo Kim Berg (2004): Konzultáció sokproblémás családokkal, Animula, Budapest, ld. http://www.animula.hu/index.php?page=adatlap&konyv=273&csoportid=11 lakóhelyévé. Ebben bizonyára szerepe volt a lakók életkorának, élethelyzetének is. A lakótelep fontos adottsága, hogy ott nagy lakások épültek, kifejezetten többgyerekes családok számára, melyek gyerekei az egymáshoz fordulás, az egymásról való gondoskodás, a felelősségvállalás értékeit és tapasztalatait hozták a játszóházba is. És újra utalok arra, hogy a rendszerváltás éveit éltük, ami a fiatalemberek számára kihívást jelentett, inkább lehetőségeket, míg az idősebb korosztályoknak az újratervezés kényszerét. Tehát a játszóházat megindítók és a lakótelep lakóinak élethelyzetét, értékvilágát egymáshoz közel állónak látom, ami mindenképpen könnyítette a munkát.
Az önkormányzatnak nem volt igénye a játszóház értékvilága formálására. Egyrészt maguk a várospolitikusok is hasonlóan élték meg azokat az éveket: kihívásként, ami lehetőségeket hordoz. Másrészt maga az intézmény olyan kicsi volt, hogy nem volt erő és szándék a formálására – ha lett volna ilyen, akkor saját intézményként vagy valamelyik intézmény részeként is létrehozhattak volna hasonlót. Továbbá hatott a már említett erős ambivalencia is. Újpest a rendszerváltáskor elveszítette hagyományos ipara nagy részét, vele sok helyben lakó állását. Hatalmas kihívásokkal járt ez, tekintettel az újpestieket jellemző összetartozásra, öntudatra is.Akkortájt híresült el Újpest polgármestere, Derce Tamás országszerte azzal, hogy megüzente Budapest vezetésének, akár vissza is állítható a korábbi állapot, Újpest önálló megyei jogú városként is megél, sőt nyer, míg Nagy-Budapest többi része veszít. A Szilas-pataktól északra épült Káposztásmegyert a kerület vezetői nem nagyon tekintették sajátjuknak – a régi újpestiek nem kérték a szocializmus idején a városfejlesztést, az új rendszerben az eszköztelen önkormányzat leginkább észrevenni sem szerette volna a problémahegyet. Kis lelkiismeret-könnyítés is volt a játszóház, de ezen a módon sem kívánták a mélyebb bevonódást. A pedagógusként a gyerekekkel és családokkal végzett munkában gyakorlott Hock Zoltán alpolgármester személyes hozzáértése és elkötelezettsége, ezen körülmények között volt különösen fontos, adott lehetőséget érdemi közös munkára, adott színeket a kell vagy nem kell fekete-fehér dimenzión túl.
A közvetlen szereplőkön túl, az ifjúságszociológiában elméletben és gyakorlatban is nagy tudású, két említett szociológus, Heleszta Sándor és még inkább Diósi Pál volt a munkánkra legnagyobb hatással.
1995 nyarán megmutatták oroszlánkörmeiket azok a helyi gyerekek, akik elvégezték az első helyi animátorképzést. Ősztől rendszeres munkába álltak: bekapcsolódtak idősebb társak programjába, de előálltak saját kezdeményezésekkel is. Elemző távolságból nézve: ebben a pillanatban vált közösségfejlesztési modellé a játszóház története.
Ennek leírása előtt még egy kérdéskört kell általános érvénnyel érintenünk, a gyerekközösségek és a teljes közösség fejlesztésének, elkülöníthetőségének és összekapcsolódásának kérdéseit.
Doktori kutatásombanTóbiás László: Gyermekek alternatív napközbeni ellátásának gyakorlata Magyarországon, Budapest, 2009. http://doktori.tatk.elte.hu/2009_Tobias.pdf a gyermekek számára alternatív formákban nyújtott napközbeni ellátás hazai gyakorlatát vizsgáltam. Hasonló játszóházakat és más kezdeményezéseket, melyek mindegyike civil szervezet tevékenysége. Tapasztalataim alapján úgy látom, hogy kizárólag gyerekekre, az ő közösségeik fejlesztésére irányuló közösségfejlesztői tevékenységet nem lehet végezni. Ha a gyerekekre helyezzük is a fókuszt, elkerülhetetlen, hogy legalább a tevékenységünkben részes gyerekek szüleivel, családjaival is dolgozzunk. Egészen egyszerűen azért, mert hatással vagyunk rájuk, ami önmagában is indokolja, hogy tudatosan hassunk. Másrészt azért, mert miként mi hatunk rájuk, úgy – akár a gyerekeken keresztül, de közvetlenül is – ők is visszahatnak ránk. Szándéktalanul is eltéríthetik, – akár el is lehetetleníthetik – a gyerekekkel végzett munkánkat. Ezért aztán legalább a gyerekekkel közvetlen kapcsolatban levő felnőttekkel is tudatosan kell foglalkoznunk. Másrészt, ha az általános, a település, szomszédság egészére irányuló közösségfejlesztési projekteket nézzük, azt látjuk, azok valamilyen módon irányulnak gyerekekre. A bizalom kapuit gyakran gyerekekkel foglalkozva nyitják meg.Hogy csak két dokumentált példát említsünk, gondoljunk a józsefvárosi Nap Klub első programjára, a tanodára, vagy az esztergomi Töltés utcán álló a Mi házunk létrehozásán dolgozó mariánus szerzetesek első lépéseire. A legrosszabb helyzetben levő szülők és közösségek is előbb mozdulnak meg a gyerekeikért, mint önmagukért. Azt gondolom, ezen tapasztalatok alapján, mind a gyakorlati közösségfejlesztésben, mind a tapasztalatok elméletté formálásában nagyobb figyelmet kell szentelnünk a gyerekközösségek fejlesztésével kapcsolatos kérdésekre.
Minden segítő szakmának és a konkrét segítő folyamatok nagy részének is kihívása, hogy milyen szükséglet kielégítésére irányul: a szakember által azonosított vagy a szolgáltatást használó által megnevezett szükségletre, esetleg a használó által érzékelt, de meg nem nevezett, esetleg nem is tudatosított szükségletre? A kérdés szakirodalma hatalmas. Az egyes szakmák, szakmai irányzatok különféle válaszai magas elméleti szintre emelve is rengeteg szempontot, lehetséges megfontolást mutatnak fel. A konkrét segítői, fejlesztői folyamatok gyakran hasonlóan összetettnek bizonyulnak. A sokféle szakmai tudás birtoklása és alkalmazása egyszerre kötelessége a szakembernek, és lehetséges gátja, fékje a konkrét munkának. Hogyan lehet a tudások alkalmazásának, a gyorsaságnak, a szolgáltatást használók és nem utolsó sorban a segítő személyiségének leginkább megfelelő megoldások halmazát megtalálni, és azok közül választani? Milyen módszerek támogathatják egyszerre ezeket a célokat? Elemi feltételként hogyan biztosítható, hogy segített és segítő egy nyelvet beszéljen, értse egymást és ennek a biztonságnak tudatában is legyen?A magyar gyakorlatban a SZETA Egri Alapítványa vezetője, Farkas Zsuzsa gyakorlatban és elméletben is sok helyütt foglalkozik eredményesen ezekkel a kérdésekkel. Lásd: Farkas Zsuzsanna: Közösségfejlesztés, mint a cigánytelepek, cigány közösségek integrációs lehetősége. In.: Budai István – Nárai Márta (szerkesztők): Közösségi munka – társadalmi bevonás – integráció. Széchenyi István Egyetem, Győr 2011. http://szm.sze.hu/images/e_kiadvanyok/kozossegi_munka_tarsadalmi_bevonas_es_integracio/kozossegi_munka_tarsadalmi_bevonas_es_integracio_vegleges.pdf
Ebből a szempontból is fontos a Budapesti Szociális Forrásközpont által vezetett projekt, melyben tapasztalati szakértőket képeztek. Lásd: http://www.bszf.hu/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=38&Itemid=74 Fiatalokkal végzett tevékenységekben tovább bonyolítja e problémarendszert, hogy a segített és a segítő különböző generációkhoz tartozik, amire a legtöbb segítői módszer reflektálni sem képes.
Mint már írtam, indulásakor a játszóház nem célozta helyi szükségletek kielégítését – nem volt ilyen ambíció és módszertani ismeret sem a felméréshez. Fontos le is írnom, hogy a játszóházat alapító animátoroknak erősen (ön)tudatosított énképe volt, hogy képesek gyerekekkel olyan tevékenységeket végezni, amik nem csak a gyerekek, de az animátorok számára is örömteliek. Fontos motívum volt a játszóházi munkában, hogy azzal az animátorközösség lehetőséget teremtett ennek az örömnek a visszatérő átélésére – önmaga, a hozzá csatlakozók és az általuk szolgált gyerekek számára. Elemzői szempontból visszanézve azt mondhatjuk, az animátorközösség a célközönsége jólétéhez nem valamiféle hiányállapot kezelésével, hanem az örömet adó lehetőségek gazdagításával, leginkább a szociokulturális animációnak a szabadidő-pedagógiához közel álló tevékenységeivel akart hozzájárulni. Meglehet, alapos elemzéssel oda jutnánk, hogy ez a gyakorlatban nem nagy különbség: már írtam róla, hogy abszolút hiány volt intézményekből, szolgáltatásokból. Mégis világos, hogy határozott vonal választja el a két megközelítést, amit bizonyít, hogy az animátorközösség elutasította a kamaszház alapítására vonatkozó felkérést. A gyerekek neveltetés iránti szükségletének kielégítését vállalta, a kamaszok problémáinak kezelését nem.A legszélesebben értelmezett segítő szakmák gyakorlói körében az együttműködés egyik legfontosabb gátjának látszik a szemléleti megközelítések különbözősége. Természetesen az egyes szakmák (ön)meghatározásához hozzátartozik a sajátos megközelítés, ugyanakkor viszont szükséges lenne a holisztikus szemléletmód, a szakmák együttműködése érdekében a közös szemlélet formálása is. Caplan prevenciós elmélete nem csak a segítő szakmák gondolkodásához forradalmi hozzájárulás, de mint a mindennapi tapasztalataink mutatják, mára széles társadalmi csoportok gondolkodásához is. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezzel a nem jó működés kerül a középpontba – akkor is ez uralja a gondolkodást, ha az elkerülése a cél. Régi felismerés, hogy a társadalom a fősodortól eltérő viselkedést, működést hajlamos betegséggé címkézni, s ekként kezelni – a szociális munka egy már régen alaposan leírt medikális irányzata is erre a megközelítésre épül, s lassacskán Magyarországon is terjed a szemlélet, mely szerint a „pszichiátriai betegségek” jelentős része is ilyen. Maslow még az 50-es években nevezte a pszichológia alapfeladatának, hogy levesse Freud köpenyét, és ne a beteg, hanem az egészséges lelket állítsa középpontba. Ma Magyarországon ifjúsági munkásoktól, de általában a fiatalokkal is foglalkozó szakmák gyakorlóitól gyakran hallani a prevenció fontosságáról, és ez egy nagyon fontos szakasza a szakmai fejlődésnek, de világos, hogy ezen túl kell lépni. Nem a kockázatok minimalizálása, a veszélyek elkerülése, hanem a jogokban teljes, képességeit kiteljesítő élet, a jól lét kell, hogy a középpontban álljon, aminek része és feltétele a másokért, a közösségért való cselekvés is. Ez a szemlélet nyilvánvalóan a nevelés szemlélete, nem a segítésé, főleg nem a terápiáé. Nevelésre minden gyereknek szüksége van – és minden felnőttnek is szüksége van az önneveléséhez támogatásra. Még ha sokak esetében kielégítetlen is a nevelés iránti szükséglet, segítő szolgáltatásra jóval kevesebb fiatalnak van szüksége, terápiára pedig csak töredéküknek. Ugyanakkor a mai nevelésnek nagyon sok mindent kellene hasznosítania a segítők és a terapeuták szemléletéből és eszközkészletéből, és sokkal több helyen kellene foglalkozni neveléssel, mint az ma történik. Pl. úgy tűnik, az élsport szemlélete és üzleti igényei miatt a sport sokat veszített nevelési erejéből, a művészeti nevelés hovatovább luxussá vált, miközben éppenséggel a gyerekek összessége számára kellene elérhetővé tenni, mint ahogyan az ifjúsági és gyermekmozgalmakat, szabadidő-pedagógiai intézményeket. Úgy gondolom, a Káposztásmegyeri Játszóház sikerének története igazolja ezt a tételt, ezért is érdemes modellként számon tartani.
A beinduló munka nyilvánvalóan reflektálta a játszóházat használó gyerekektől és családjaiktól érkező mindenféle jelzéseket, visszacsatolásokat, hasznosította a gyerekekről, családokról szerzett információkat. Ez inkább spontán folyamat volt, nem mondanám, hogy öntudatlan, de azt sem, hogy tudatos. Adódott a tervezési–cselekvési–visszacsatolási–újratervezési körökben.
Emlékszem a napra, amikor megjelent a lakótelepen a kábítószer, amikor a gyerekek láttak egy fiatalt, aki a hatása alatt állt, és tudták, kitől szerezte. Megrettentünk. Tudtuk, hogy megjelent valami, és mi nem vagyunk kompetensek, hogy reagáljunk rá.
De rövidesen felismertük működési módunk, módszerünk erősségét, amit elemzőként fontos a (gyerek)közösségek fejlesztésével foglalkozók figyelmébe ajánlanom.

A szükségletek kielégítésének sajátságos módja
A fiatal és képzett önkéntesek és a magasan képzett szakemberek együttműködése egyedülálló lehetőségek sokaságát adja, egyebek mellett arra is, hogy a tevékenységek a célközönség tényleges szükségleteire reagáljanak, a lehető legkevesebb áttéttel – időben is. A fiatal önkéntes, aki legfeljebb néhány évvel idősebb, mint a gyerekközösség tagjai, akik között saját húgai, öccsei is ott vannak, szinte tökéletesen érti és beszéli azt a nyelvet, amit a gyerekek. Számára élet az életük – amiben kisebb-nagyobb részben maga is benne él –, s nem vizsgálati módszerekkel, valamilyen metszetekben megragadható jelenség. Ugyanakkor némileg kívül áll, kamaszként már képes fogalmakban gondolkodni, fogalmakat alkotni, jelenségeket meglátni. A történések az ő leírásában a gyermeki értelmezés mellett hordozzák már a felnőttes nézőpontokat is, amik az okok, a változtatási szükségletek, a beavatkozási pontok megragadásához segítenek. És ugyanígy ahhoz, hogy a felnőtt szempontból eredményesnek ígérkező beavatkozási lehetőségek közül kiválasszák azokat, amik a gyerekek számára vonzóak. A káposztásmegyeri fiatal önkéntesekből álló animátorcsoport önmagában is strukturált volt: két-három korosztályt, műveltségi szintet képviselt, diplomázáshoz közeledő tagjai révén szakmai kompetenciák is jelen voltak benne, és különösen fontos volt az animátori kompetenciák többféle szintje. Voltak, akik a képzés elvégzése után éppen csak elkezdték önkéntesi munkájukat és azok, akik őket kiképezték, és az előbbi két csoport között levők. Az összetett csoportnak könnyű volt önmagán felismernie, hogy a képzés, továbbképzés még értékesebbé teszi a fiatal önkéntest, aki ily módon mindkét irányban nyitott, legalábbis közvetítő – hogy azt a dimenziót emeljük ki, amit Farkas Zsuzsa oly gyakran állít figyelmünk középpontjába –, de a mi gyakorlatunkban inkább cselekvő, önállóan is, de az animátorközösséget és annak tevékenységét formáló tagként is. Fiatalsága révén érzi korosztálya és húgai, öccsei korosztálya életében a szükségleteket, képzettsége révén pedig úgy tudja ezeket megnevezni, szakmai elemzésbe vinni, hogy az közvetlenül alkalmas szakmai cselekvés megalapozására. Ugyanezek az adottságok a cselekvésben is megmutatkoznak: mintaadó korosztály tagjaiként a fiatal animátorok azonosulásra késztetik a fiatalabbakat, akik könnyen követik tevékenységeiket, másolják viselkedésüket, vonzza őket az idősebbek csoportja. Utóbbiból következik, hogy az ilyen fejlesztői csoportok könnyen biztosíthatják saját folyamatos megújításukat: az animátori közösségi tagságáért elfogadható feltétel a képzés elvégzése, a következő korosztályokkal végzett munka, miként ezt igazolja a cserkészet és más ifjúsági és gyermekszervezetek több, mint száz éves története.
Az érintettek és a szakemberek között kisebb a távolság az egyéb módszerek használata esetén szokásosnál, ami lehetővé teszi, hogy a közösség tagjai – legalább az animátorok – tudatosan is tanuljanak a tapasztaltakból, az érintettek és a szakemberek kompetenciái ne távolodjanak egymástól. A káposztásmegyeri tapasztalatok összecsengenek Vercseg Ilonának a közösségfejlesztők nyári egyetemén kifejtett gondolataival:Vercseg Ilona: Társadalmi tanulás – közösségi tanulás. Parola 2013/4. http://www.kozossegfejlesztes.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/b84c8c861998671e8525670c00815721/a8147e13a9bcb213c1257c420046764e?OpenDocument a közösségfejlesztés egyik legfontosabb összetevője a tanulás, a saját cselekvésekből való közösségi, tapasztalati tanulás. Az animációnak ez alapvető eszköze, része: valóságos cselekvéseikkel szerzett tapasztalatok tükrében ismerik meg igazán magukat és egymást az emberek – és nem verbális reprezentációkban, szimbolikus cselekvések által –, ezért a cselekvések tapasztalatainak tudatosítása az egyik legfontosabb feladat.
Teltek az évek. Azok az animátorok, akik mintegy ejtőernyővel leereszkedve elhozták a lakótelepre a játszóházat, befejezték tanulmányaikat, dolgozni kezdtek, elköszöntek. Jöttek mások is a helyükre, de mind nagyobb arányban a helyi gyerekek közül kikerült fiatalok találták ki és valósították meg a programokat. A csoportban többségbe kerültek a játszóház használói közül kikerült, helyben lakó animátorok. Ezzel a döntések a helyi emberek kezébe kerültek. A helyi közösség tagjai nyújtottak szolgáltatást helyi gyerekeknek és családoknak. Lassacskán világossá vált és teljesült egy nagy álom: egy olyan fiatal diplomás nő lett a játszóház alkalmazottja és vezetője, aki gyerekként szeretett bele, álmodta meg magának, hogy egy nap ő fogja vezetni, önkéntes animátorként folyamatosan részese volt, egyre nagyobb ráhatással. Modell arra, hogy általános szükségletek kielégítésével induló, a szomszédsági közösségen kívülről érkezett önkéntesek közössége által működtetett szolgáltatást átadtak a helyi közösség tagjai közül arra vállalkozó, felkészítésben és támogatásban részesített animátoroknak, akik beépülnek az animátorközösségbe, annak meghatározó tagjaivá és többségévé is válnak, és mindebben feltételezzük, hogy ők már a helyi közösség által hordozott és az animátorközösség által érzékelt helyi, egyedi szükségleteket elégítik ki.

A modell jellemzői
Ez az eljárás más közösségfejlesztési gyakorlatoktól modellszerűen különbözik abban, hogy:
– nem a helyi szükségletek és kulcsszereplők feltárásával kezdődik a munka,
– mindvégig egy szolgáltatás a kerete a tevékenységnek – ami egyébként a gyermekvédelmi törvény szerint – a gyerekeket és családjaikat megillető gyermekjóléti alapellátás, csak éppen nagyon kevés helyen létezik ténylegesen,A közösségfejlesztés nem használja ki kellőképpen, hogy több olyan törvényes alapellátás szerepel magyar szaktörvényekben, amiket nagyon is nyújthatnának önmaguknak helyi közösségek. Ilyen pl. a gyerekek napközbeni (lásd: 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról 41–48. §) ellátása mellett az idősek nappali ellátása (lásd: 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról) vagy éppen a közművelődési közösségi színtér (lásd: 1. számú melléklet az 1997. évi CXL. törvényhez s. pont).
– kezdetektől ösztönzi és támogatja, hogy a helyi közösség tagjai aktívan vegyenek részt a tevékenységben, kezdve a legegyszerűbb, legkisebb közreműködéssel, majd ehhez képzést kínál fel továbbiakat, elvégzőit egyenrangúként befogadja a tevékenységet megvalósítók közösségébe, melynek tagjai idővel többségükben vagy kizárólag a helyi közösség tagjai lesznek. (Ez azt is jelenti, hogy a fejlesztői közösség szerepeit, szabályait nem a helyi közösség formálja meg, hanem első lépésben egy tudatosan kialakított rendszerű közösségbe kapcsolódhatnak be helyi aktivisták, majd azt teljes mértékben elfoglalják, átveszik, beleértve ebbe az informális és formális alakítás minden lehetőségét is. A közösségen belüli legitimációt az elvégzett munka és a tagok által a munka során egymásról szerzett tapasztalat és nem verbális önreprezentáció illetve más viszonyrendszerben szerzett tapasztalat adja.)
– a helyi közösség tagjainak a részvétele nem szükségletfelmérés–tervezés–cselekvés–értékelés–újratervezés, hanem cselekvésbe kapcsolódás–tapasztalatok tudatosítása–saját önálló(bb) cselekvés tervezése (ebben a kielégítendő szükségletek meghatározása)–önálló(bb) cselekvés– tapasztalatok tudatosítása ciklusokból építkezik.
– képzést ad a tagoknak és támogatást a munkájukhoz, amiknek elengedhetetlen voltát a szervezeti kultúra kulcselemeként tudatosítja.
– tudatosítja a fejlesztői közösség folyamatos fejlesztésének és a tagok (ön)fejlesztésének a szükségességét is – ami a helyi emberek többségbe kerülésével szintén az ő felelősségükké válik.
– önfenntartó rendszer.

A káposztásmegyeri munka eredményét úgy foglalhatjuk össze, hogy létrejött
1. egy képzett, önkéntes – idővel, zömmel helyben élő, a helyi közösséghez tartozó – fiatal animátorokból álló 15–20 fős közösség, mely képes volt
– saját maga és szakmai színvonala fenntartására, fejlesztésére,
– önmaga megújítására, új tagok toborzására, kiképzésére, integrálására,
– a helyi szükségleteket kielégítő intézmény működtetésére, melynek kapacitásait kimerítő mértékig igénybe vette a célzott közönség,
– részt venni – a Zabhegyező keretein belül és azon túl – hazai és nemzetközi szakmai közéletben.
2. egy hozzávetőleg 120 gyerekből álló kör, melynek tagjai közül egy-egy napon 30–40 látogatta az intézményt, igénybe vette a felkínált szolgáltatásokat – emlékeztetünk: a nem irányított tartózkodás is kezdettől lehetőség volt, ami a gyerekek felől nézve a szabad kezdeményezés lehetőségét jelenti.
3. a gyerekek családjainak közössége, amiről keveset tudunk, minthogy kapacitások, hely hiányában ennek fejlesztésére, felnőtt közösség direkt fejlesztésére, akár csak módszeres felmérésére nem volt soha lehetőség és ambíció. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a munkát segítő vagy csak a gyerekeiket a játszóházba járató szülők között is alakult ki valamiféle közösség. Ez nyilván nem volt független a családok, szülők között fennállt más kapcsolatoktól, például attól, hogy a gyerekek iskolatársak is voltak, így a felnőttek szülői értekezleteken is találkoztak az iskolában.
4. valamilyen hatás a helyi közösség egészére. Itt már végképp nagyon óvatosan kell fogalmaznunk, hiszen definíciónk sincs arra, mit érthetünk az adott időszakban a lakóteleprész közösségén. Az biztos, hogy valamilyen kapcsolati hálózatok, abban meghatározó személyek és gondolatok léteztek a telepet lakók között, annak ellenére, hogy nem voltak terek, melyek kínálták volna magukat a közösségi szerveződésre, és nem voltak intézmények, melyek legalábbis sűrűsíthették volna a közösséget, emberek csoportjait közelebb hozva egymáshoz. A spontán közösségiségre biztosan hatással volt a játszóház, de ennek módját és tartalmát soha senki nem vizsgálta.Sok okunk lehet fájlalni, hogy 15 év után véget ért a játszóház története, ezek egyike, hogy érdekes lenne látni, mit visznek tovább a felnőtté váló helyi fiatalok a játszóház közösségéből. Persze meglehet, hogy nem tapasztalnánk ilyen helyi jelenségeket, hiszen a felnövekvő fiatalok túlnyomó többsége elköltözött a lakótelepről.

A modell alkalmazhatósága
Kinek a számára, milyen módon lehet modell a Káposztásmegyeri játszóház, mint közösségfejlesztés?
Azt remélem, hogy több síkon is érdemes megválaszolni ezt a kérdést.
A közösségfejlesztés és annak oktatása Magyarországon még mindig gyerekcipőben – de legalábbis kiscipőben – jár, mindenekelőtt azért, mert kevés ilyen tevékenység van. Az oktatásnak, beleértve ebbe az ifjúságsegítők és a szociális munkások képzését is, nagy szüksége lenne jól működő közösségi, közösségfejlesztői tevékenységekre, ahová gyakornokait küldhetné. A hallgatók ott kaphatnák meg nem csak a gyakorlati tudást, de a hitet is: van lehetőség, van értelme a fejlesztésnek. Egyáltalán: létezik a közösségfejlesztés, nem csak könyvekben, az oktatók előadásaiban. Sajnos nagyon kevés olyan tevékenység van, ahová gyakornokokat lehetne küldeni. Ahol tanulni lehetne, ott is olyan erőforráshiány mellett dolgoznak, olyan kifeszített kapacitásokkal, hogy a hallgatókat nem lehet erőforrássá tenni, a rájuk fordított idő nem térül meg a szervezetnek – mint ahogy a tereptanárnak sem, minthogy többnyire ingyen munkát kérnek az iskolák, még a kevés erőforrásból is elszívnának. De nagyon ritkák is a jó fejlesztő tevékenységek. Így az iskolák nagy része – legalábbis az, amelyik tényleg jól akarna tanítani – újra és újra azon gondolkodik, hogy saját fejlesztő projektet indít. Dominánsabb a gyakorló terep létrehozásának vágya, mint a settlement gondolat, azaz egy konkrét közösség helyzetének javításához való hozzájárulás szándéka. Az iskoláknak sincsenek kellő forrásaik, ráadásul az egységes felsőoktatás inkább a papíralapú tudománymetriai mutatókat szereti, mint a tangazdaságokat, oktató kórházakat, gyakorló iskolákat. Az iskolavezetők örülnének a közösségfejlesztésről publikált cikkeknek, de legfeljebb a hozzájuk vezető útnak látnák közösségfejlesztő tevékenységek végzését – természetesen ennek is megvannak a maga okai, nem egyéni szabadságukban döntenek így. Problémát jelent a közösségfejlesztés folyamatossága és az iskolák ciklikus működése közötti harmónia megteremtése is. Akik mégis túljutnak ezeken a problémákon, és relatíve nagy létszámú, még nem nagyon képzett gyakornoki csoporttal rendelkeznek, azoknak ajánlható modellként a káposztásmegyeri játszóház példája.
A kiindulás, hogy animátori felkészítést kell adni a gyakornokoknak, mind szemléleti, mind technikai értelemben. Azt hiszem, ez a kulcsa a modellnek: ugyanazt az utat járják a fejlesztő közösség tagjai, mint a fejlesztendők: egyszerű, azonnal örömet adó tevékenységekbe kapcsolódnak be, fontosságot, öntudatot, felelősséget ad számukra, hogy másokért dolgozhatnak egy csoport tagjaiként. A felkészítés, még inkább a tapasztalatok feldolgozása, az önreflexió, a tapasztalati tanulás és a kezdeményezés ösztönzése és támogatása, a személyre szóló figyelem kis mennyiségben is nagyon serkentő, és egy éppen csak munkába állt fiatal önkéntes vagy gyakornok animátor által is továbbadható, újrateremthető. Szétnézve az országban, ugyanezt láthatjuk a legkiválóbb közösségfejlesztő tevékenységekben, hogy csak két távoli példát említsünk, Farkas Zsuzsa és a SZETA Egri Alapítványa http://www.szetaeger.hu/ vagy Kothencz János és az ÁGOTA Alapítvány http://www.agotaalapitvany.hu/ munkáiban: a fejlesztői kör saját fejlődése élményét sugározza megsokszorozva a fejlesztett közösségre. Fiatal önkéntesek és gyakornokok közösségfejlesztésbe vonása modell arra is, hogy iskolapadban nem szerezhető tudásokhoz jutnak fiatalok, és arra is, hogy az életük egy részét a maguk örömére és mások hasznára a későbbiekben is közösségi célokra használják.
Részvevőként megélt tapasztalataimat elemezve igyekszem kellő óvatossággal fogalmazni. Az utóbbi években mind gyakrabban akadok bele egy kifejezésbe, amit fiatal és felnőtt diákoktól, szakemberektől hallok, akik szakmai jó indulattól vezérelve beszélnek a szabadidő hasznos eltöltéséről, felhasználásáról. Mikor ezt hallom – miként több más, részben fordításból átvett kifejezés, szószerkezet, ismételve használt félmondat hallatán –, az az érzésem, pont a lényeget, az értelmet takarja el, annak megértését és követését lehetetleníti el a kifejezés. Olyan, mintha valami száguldó járművön ülő utasokat látnék, akiknek bezárva kell tölteniük valamennyi időt, hogy eljussanak valahová, ahol majd történik velük valami. Valami fontos, aminek költsége az odajutás ideje is, amit megpróbálhatunk hasznosan eltölteni, mintegy valamennyit visszanyerve a költségünkből, csökkentve ráfordításunkat. A szabadidő értelmezése sok tudománynak témája, évszázadok óta, izgalmas gondolatok tömegével. Azt hiszem, szemléleti alapvetésnek éppen elég az időmérleg-kutatások kategorizálását végiggondolnunk: ott beszélnek fiziológiailag kötött, társadalmilag kötött és szabadon felhasználható avagy diszkrecionális, szabad döntés alapján felhasználható időről. Az életünk fenntartásához kapcsolódó tevékenységek idejéről elég szűk határok között dönthetünk. Jóval nagyobb a szabadságunk a társadalmilag kötött idő esetében: hogyan konstruáljuk életünket, követjük-e annak a kultúrának a hagyományait, amibe születtünk, másikba lépünk át, önállóan vagy társakkal sajátot teremtünk? Élve az életünket, gyakran érezzük úgy, hogy ezekben a döntésekben is kicsi a szabadságunk. Azért időnként elgondolkodtat, ha egy családtagunk, egy régi iskolatársunk, egy hozzánk nagyon hasonló helyzetű ember tőlünk nagyon különböző útra lép: tényleg olyan kevés a választásunk, mint ahogy azt megéljük? És különösen nagy kérdés ez, ha a harmadik időre, a szabad(on eldönthető) időre gondolunk. Meglehet, egy szűkebb értelmében ez maga az élet, amit szabadon alakíthatunk, és benne önmagunkat. Ezt semmiképpen nem szemlélhetjük úgy, mint amit jó hasznosan eltölteni. Természetesen jobb úgy, mint értelmetlenül elvesztegetni. Aki eltölt, az túlél, hogy majd azután történjen vele valami fontos. Ahhoz, hogy egy fiatal önkéntesek munkájára is épülő közösségfejlesztés működhessen, elsődleges, hogy a közös szemlélet alapja az legyen: az élet most van, a ma nem arra való, hogy várjuk, amíg elmúlik, és elérjük a holnapot. Persze könnyen lehet, minden közösségfejlesztő tevékenység megkezdésének az a feltétele, hogy ebben egyetértsünk. És ezért olyan nehéz elkezdeni a közösségek fejlesztését. És ezért olyan örömteli átélni.
Még egy helyzetet látok, amihez átgondolásra érdemes modellnek látom a Káposztásmegyeri Játszóház történetét. Az első tehát az egyetemisták képzése részeként megvalósuló közösségfejlesztés. Másodikként átgondolhatónak tartanám, hogy az érettségizni kívánók számára kötelező közösségi szolgálat bázisán milyen közösségfejlesztő (hatással is bíró) tevékenységeket lehetne felépíteni, a játszóházat modellként használva. Kínálja magát a gondolat, hiszen láttuk, középiskolások az ejtőernyősként Káposztásmegyerre érkező alapítók között is voltak, és a helyi fiatalok nagy része is középiskolás éveiben volt a játszóház önkéntes animátora. A közösségi szolgálat időkerete egyszerre tág és szűk: ha meg nem értett és ki nem használt, csak adminisztratív feltétel, és mégis ott kell lenni valahol, akkor pokolian hosszú lehet. Ha viszont olyan tevékenységet talál a diák, amiben saját hasznát és örömét és a szolgált közösségét is látja, elsuhanó pillanat.
Nyilván az ad értelmet a kötelező szolgálatnak, ha minél több fiatal dönt úgy, hogy az után közösségi tevékenységekre fogja használni ideje egy részét. A kisgyerekek szeretnek dudorászni, szaladgálni, ugrálni, mindenféle anyagokat gyúrni, ragasztani, rajzolni, aztán valahogy mégis utált, értelmetlen, ellinkelni, túlélni való tantárgyakká válik az ének, a rajz, a kézművesség, a testnevelés. Jó esély van rá, hogy az iskolai gyakorlat felsorakoztatja ezek mellé a közösségi szolgálatot. Ahol nem ezt az utat akarják járni, ott kézenfekvő pedagógiai koncepció lehet gyerekekkel, gyerekközösségekkel közösségben végzendő munkába bevonni a közösségi szolgálatot teljesítő diákokat, és további – már teljesen szabad döntésükön alapuló – önkéntesi tevékenységi lehetőségeket kínálni nekik. A Káposztásmegyeri Játszóház modell lehet arra is, hogyan lehet ezt egy önfejlesztő rendszerként felépíteni, ahol a tagok mindig nagyobb kihívás elé állítják önmagukat, amivel önmagukat is tudatosan fejlesztik.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár