Fiatal és szakmai ambíciókat tápláló csapatban dolgoztunk akkor az ország legnagyobb lélekszámú lakótelepén, népművelőként. A hatalomnak se gazdasági ereje, se energiája, se ambíciója, se kedve nem volt már ahhoz, hogy művelődési házat építsen, de arra sem, hogy nagyon körülhatárolt szakmai elvárásokat akasszon a nyakunkba az akkor közel 70 ezres lakótelep „kulturális ellátásának” feladatához. „Csak valamit csináljatok!”

Nem volt egy épületünk, egy szobánk, de egy rendes székünk sem, ahonnan elrugaszkodhatunk. Egyik oldalról szánalmas, a másikról nagyon is vonzó helyzetben voltunk – ahogy ma mondják „zöldmezős beruházás” lehetőségét birtokoltuk. Ha volt hozzá kedvünk é s bátorságunk, kitalálhattuk, hogy mit is csináljunk egy városnyi lakóterületen szinte minden eszköz nélkül.

Vox humana . Akkor még nem tudtuk – talán csak éreztük – a legfontosabb eszközzel igenis rendelkezünk.

A lehetséges szerepkeresés ösztöne, a hasznos ságtudat belső szükséglete, a józan paraszti eszünk és sok ismerős, jóbarát – emberi és szakmai kapcsolatok vezettek bennünket. Itt máshogyan kell elindulni. Itt mások az emberi – társadalmi viszonyok, a szükségletek. Tömeg. Szeparáltság. Alulinformáltság és egyre feszültebb tanácstalanság. Erősödő szociális feszültségek. Átláthatatlan települési viszonyok. 10 – 12 emeletnyire halmozódott szürkeség.

Igazán nagy kedvünk volt a munkához. Találkozási alkalmak szervezése. Rendszeres beszélgetések esélyeinek a megteremtése. Személyes kapcsolatok építése a helyiek között, az ittlakók és miközöttünk. Információk összegyűjtése és hozzáférhetővé tétele. Átláthatóság és nyilvánosság megteremtése, szélesítése. Színes események szervezése. Közösségi kapcsolatok segítése.

Külső források híján – magunk is alig vettük észre -, arra kényszerültünk, hogy az itt élők és a hely belső forrásait keressük , kutassuk. Ehhez kevés lett a 3-4 szakember, ebbe már az elejétől be kellett vonnunk az érintetteket önmagukat is. Szíves-örömest velünk tartottak. Volt, aki toronyzenét szervezett, a másik filmklubot, jégpályát épített az iskolaudvarra, kiállítást rendezett, jogi tanácsadást vállalt, elkérte a 16 mm-es vetítőt és járta vele az iskolákat, vagy „csak” rajzolt, festett, erősítőt és hangfalakat cipelt, dobogót épített.

Szinte hetente magunk elé vettük a lakótelep – amúgy naponta bejárt és nagyon jól ismert – térképét, azon tervezgettünk, azt elemeztük. Egyszerre láttuk belülről és fölülről a városrészt. A szűkebb lakónegyedeket, szomszédságokat; azt, hogy merre közlekednek leggyakrabban naponta az emberek, hogy a városrész melyik zugában vannak az ismereteinkben és a helyi közösségi mozgásokban fehér foltok. És kerestük, hogy mi mozgatja leginkább az itt élőket a hétköznapokban, melyek a legalapvetőbb gondjaik és örömeik, no és hogy nekünk ezekben lehet-e valami dolgunk.

Eredetileg művelődésszervezőként, népművelőkként kommunikálódott a lehetséges szerepünk. De az idők során, a szerepkeresés közben felfedeztük, hogy a városrész társadalmi - szociális viszonyaiban is jelentős kompetenciánk van. Vagy – ha ezt esetenként a helyi hatalom meg is kérdőjelezte -, mi ezt tudatosítottuk magunkban. És ebből a nézőpontból egyszeriben a kulturális szerepünk is egészen új megvilágításba került. Nagyon izgalmas és termékeny folyamat volt. Ebben a hagyományosan vett intézmény nélküliségben felemelhettük a fejünket egy szakmai részletből ; „felülemelkedhettünk”, egyszerre belülről és felülnézetben is érzékelhettük a lakótelepet. Ez helyzet a lakóhelyi, szomszédsági, városrészi, települési léptékek számbavételére, szemléletére adott esélyt – megélhettük a települési közösségben gondolkodás nagyszerűségét.

Együtt tudtuk megtapasztalni, hogy a megoldás gyakran a bezárt gondolkodási rendszerünkön kívül keresendő. Varga – esetenként türelmetlen – útkeresése, ösztönzése, vagy éppen bátorítása az volt, hogy a gondolkodás és a tett ; a teória és a gyakorlat csak együtt érvényesek a közösség viszonylataiban. Önmaga is ezt példázta.

Különleges megerősítést, biztonságot, esetenként támaszt, védelmet jelentett a sokéves közös műhelymunka. A nemzetközi szakirodalomra való rátalálás, ezeknek a szakmai közösségben történő feldolgozása, a saját tapasztalataink megfogalmazásának szüksége alakította a mi gondolkodásunkat, s cselekvéseinket. És a mi tapasztalataink visszajuttatása ennek a szellemi közösségnek – mind új és izgalmas szellemi csemegék.

Közösségfejlesztésnek neveztük ezt az új szemléletet, s szakmát.

Ami a mi érdemünk, hogy volt bátorságunk önmagunkra, az újpalotai munkánkra vonatkoztatni és alkalmazni teljességében azokat a felismeréseket , amelyeket ebben a szellemi műhelyben szereztünk.

Tehát, a közösségi élet segítése, alakítása kapcsán, a közéletre – helyi közéleti politikai viszonyokra is kiterjedt a figyelmünk, a működésünk, ezekbe is „belekeveredtünk”. Mindezek mögött azonban – ezt fontos hangsúlyozni - sem ekkor, de a későbbiekben sem voltak politikai-hatalmi ambícióink . Igyekeztünk folyamatosan szakembereknek megmaradni.

E munka második szakaszában a városrészi önszerveződések segítését , megerősítését tekintettük a leginkább hangsúlyos feladatnak. Lépcsőházi lakóklubok, majd egy markáns helyi egyesület alakításában, később szociális célú alapítvány létrehozásában és további civil szervezetek elindulásában történő közreműködés voltak ennek a fázisnak a legjelentősebb történései. Valamint, hogy elindult (1988-at írtunk ekkor) a főváros egyik első közösségi módon szerkesztett és kiadott helyi újságja a Toronyhír.

Ezek a mozgások, változások a különféle közösségi folyamatok fokozatos intézményesülését indították el, amelyeket aztán több szakintézmény megalapítása is követett. Így nyitottunk elsőként egy lakossági információs irodát, majd lett később a városrészben általunk kezdeményezett szociális segítőmunka önálló intézménye az Újpalotai Családsegítő Szolgálat és a MUFTI. Fiókkönyvtár nyílt a lakótelepen, a helyi nyilvánosság szakintézménye az Újpalotai Közösségi TV, több új helyi lap alakult, s a rendszerváltást követően a korábbi MSZMP pártházból közösségi ház lett – ahol templom híján máig az istentiszteleteket is tartják -, s kaptak a Szabadidő Központ által örökölt óvodai épületszárnyban irodai hátteret helyi civil szervezetek. Ezek tehát az intézményesülés első stációi.

Szokatlan a többség számára a részvétel már egy elemibb szinten: az ügyeik intézésében, alakításában is; de még inkább szokatlan a polgárok közvetlen és aktív személyes részvétele az őket érintő közösségi döntésekben. A közpolitikában a közvetlen részvétel a görögök óta egyre távolabb kerül tőlünk. Ahogy a modern demokráciákban szokás, mi is képviselőink útján, közvetve gyakoroljuk a közhatalmat, amelybe csak igen ritkán és igen korlátozottan van módunk aktív szerepet betölteni.

De a részvétel az élet más területein is egyre kevésbé jellemző ránk: az éneklés helyett csak hallgatjuk, ahogy mások énekelnek; s csak nézői vagyunk annak, ahogy mások táncolnak, sportolnak. A hajdani részvételen alapuló tevékenységeket, ma mások produkciójaként éljük meg. Mindinkább külső közvetítőkre bízzuk, tőlük várjuk a részvételt pótló élményünket. Egyre távolabb kerül tőlünk, s félő, hogy fokozatosan elsorvad a személyes részvételre való alkalmasságunk, képességünk és szükségletünk. Ez pedig nagyon megnehezíti a települési közösségi munkát is.

Mint ahogyan a tömegtársadalmakban, úgy nálunk is – éppen a korlátozott részvételi lehetőségek miatt – egyre markánsabbak a különféle közvetítői szerepek. Elkülönülve a társadalmi gyakorlattól megerősödnek, önállósulnak.

Megerősödött a közvetítők hatalma.

Számtalan veszélyt jelent ennek a közvetítői szerepnek a torzulása; új, saját érdekei jelennek meg a képviselőknek és a közvetítőknek; kontrolálatlanná válhat a közvetítők tevékenysége, gyakran eltávolodnak a részvételből kimaradottak életétől, érdekeitől. Gondoljunk csak a sajtó, a média működésére; mennyire a közvetítőkön áll, hogy mit kapnak fel, miből csinálnak ügyet, botrányt. Részvételünk egy fogyasztói szerepre manipulálódik és korcsosul. Eszközei vagyunk csupán a médiumoknak.

Ez a közvetítői konfliktus a különféle segítő – tehát a beavatkozást önmagukban hordó – szakmákban is megjelenik: a szociális munkában, a pedagógiában és másutt is. A mai korban a specialista – a szakértői mítosz torz felnagyítása is az önérdekű közvetítői szerep elszigetelődő körülbástyázódásának kedvez. De zsákutca ebből a szempontból az a jelenség is, amikor egy szakértő, vagy egy csoport vezetője olyan domináns, „vátesz” személyiség, aki nélkülözhetetlenné teszi a közösségi folyamatokban a maga személyét. Az erőteljes közvetítés nem csak a manipulációt – tehát a tartalmak megváltoztatásának veszélyét - hordozza, de klienssé, önállótlanná teszi, függőségbe juttatja a partnert: a magánembert, de a közösséget is, ahelyett, hogy annak az önállóságát, öntevékenységét fejlesztené.

Mit is jelent tehát a közvetítés? Összeköt, összekapcsol, kapcsolatot épít az emberek és dolgok között? Vagy éppen elválaszt – tehát beavatkozik - a közvetítés ürügyén? Netán vélt, vagy elvárt érdek – hatalom – csoport nevében közvetít – transzformál – szelektál – kontrollál – befolyást gyakorol ? Esetleg a közvetítő önmaga érdekei is megjelennek a folyamat során, kisajátítva ebből a helyzetből a partnerei figyelmét?

A közösségi művelődés területén (is) éppen az a kérdés: ki tud-e lépni ez a szakma a helyi polgárok és a művelődési tevékenység közé való beékelődöttségéből – ahol a közvetítői szerepek fentebb jelzett kritikai megjegyzéseit ő is önmagán hordozza. Ideálisan tehát nem közötte áll, mint kultúraközvetítő, hanem kilép a művelődési tartalmak és a befogadók közül, s kívülről segít az összeköttetés, a kapcsolat kiépülésében. Az öntevékenység feltételeit megteremtve, vagy segítve válik a helyi közösség önmaga által programozott, a polgárok részvételével történő művelődésének fejlesztőjévé. Ez a szerepfelfogás már igen szorosan érintkezne a közösségfejlesztésnek a részvételt és öntevékenységet erősítő szemléletével.

Ez a tendencia – egy bizonyos mértéket meghaladva – tévesen, arra tanítja, szocializálja a civil társadalmat, hogyan kell megszerezni, felhasználni, elfogyasztani a kívülről szerzett forrásokat . Félő, hogy ezek hajszolása közben elvész a saját belső erőforrásaikra: a helyi adottságok, értékek kibontására, a helyi közösségre való „visszafigyelés ” képessége. A javakért való küzdelemben könnyen elsorvad az építés – önépítés jelentősége; a felhasználás (elhasználás) készsége kiszorítja a saját teremtés tudását.

És ezzel visszatérek a közösségi fejlesztőmunka lényegéhez.

A közösségfejlesztés egy társadalomformáló, segítő szaktevékenység, amelynek célja olyan lokális folyamatok kezdeményezése, amelyekben a helyi közösség kezdeményezően vesz részt saját helyzetének, erőforrásainak a feltárásában; közös célokat fogalmaz meg és cselekvéseket – együttműködéseket szervez azok elérésére.

Az elmúlt évek során több mint tucatnyi településen, szomszédságban volt alkalmam a helyi közösségek feltárásában, megismerésében, erőforrásaik kiépítésében közreműködni . Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a közösségi fejlesztőmunka egyik legizgalmasabb élménye, hogy ezekben a folyamatokban a helyi közösségeket, településeket egy leszűkített szakmai részlet perspektívája helyett, szélesebb, kitágított horizonton: az egészükből kiindulva vizsgálhatjuk, ismerhetjük meg. Vehetjük őket a megismerésük során „birtokba”, s szolgálhatjuk azokat. Tehát megadatik az az izgalmas élményünk, hogy települési közösségben – tehát az egészben - gondolkodhatunk.

Ennek a szakmai látóteret kitágító közösségfejlesztői munkának a mozaikjait az ország legkülönbözőbb részein külön-külön önmagunk kezdtük formálni; majd közel 20 éven át közösen, Varga Tamás meg-megújuló lendületével, egyszer szilajabb, máskor szelídebb inspirációjával építettük tovább.

Örvendjünk, hogy van mit tovább folytatnunk!

Budapest, 2002. augusztus 23.