Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Közösségi munka és szociális munka - 1. fejezet (részletek)
Szerző:
Baldock; Peter
Folyóirat:
Parola
Év:
2001
Szám:
1
Oldalszám:
5 - 12
Nevek:
BATTEN; T. R., BOOKER; I., BRYANT; R., CLARK; D. B., CLYNE; P., DENNIS; N., GoETSCHIUS; G. w., JOHANN; R. o., JONES; D., MAYO; M., MITTON; R., MORRISON; E., Park; Robert, POPPLESTONE; G., SEEBOHM, SKEFFINGTON, THOMASON; c. F., TWELVETREES; a. c., Varga A. Tamás, Vercseg Ilona, WHITE; L.,
Tárgyszavak:
közösségi munka, Egyesült Királyság

Tartalom
Közösségi munka és szociális munka - 1. fejezet (részletek)

Országunkban (az Egyesült Királyságban. A szerk.) – önkényesen ugyan, de nem alaptalanul, – négy egymást átfedő szakaszra oszthatjuk fel a közösségi munka történetét.
Az első szakasz az 1880-as évektől az 1920-as évekig tartott. Ekkoriban a közösségi munka nem volt egyéb, mint a szociális munka egyik aspektusa.
A második az 1920-as évektől az 1950-es évekig tartott, és az jellemezte, hogy egymástól függetlenül, több helyütt is gyakorlati példák és ügyek egész sora bukkant fel. Mindez szoros összefüggésben állt azzal a növekvő szereppel, amit a kormány és a helyi önkormányzatok játszottak a városok fejlődésében, s amelynek fókuszában a közösségi egyesületi mozgalom állt.
A harmadik szakasz jórészt a második ideológiai alapját képező „szomszédsági/közösségi eszmé”-vel (Dennis, 1958) szembeni reakció volt. Megjelent egy olyan csoport, amelynek tagjai közösségi munkásként keresték szakmai identitásukat – akár a szociális munkás szakma keretein belül, akár attól elkülönülve. Ennek az időszaknak a csúcspontjaként jelent meg a Community Work and Social Change (Gulbenkian Kutatócsoport, 1968), ez a nagy hatású dokumentum, amely segített abban, hogy a a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején jelentős mértékben megemelkedett a közösségi munkás álláshelyek száma.
A negyedik szakaszban következett be a közösségi munkások számának erőteljes fejlesztése. Egyre többen kapcsolódtak be a közösségi cselekvésbe, és kérdőjelezték meg a harmadik szakasz elméleti és gyakorlati szakemberei által kidolgozott koncepciókat, amelyek a nem-direktív módszerekre, a konszenzus-stratégiákra és a professzionalizmusra vonatkoztak. Ekkor vált – mindkét fél számára – a közösségi és a szociális munka kapcsolata egyre ellentmondásosabbá és nehézkesebbé.

Az első fázis és a szociális munka, mint szakma megjelenése

Az, amit most „közösségi munká”-nak nevezhetünk, valamikor fontos részét képezhette annak, amit ma „szociális munká”-nak nevezhetünk.
Azok a hallgatók, akik a szociális esetkezelésről tanulnak, már jól ismerik mindazt, amit a Charity Organisation Society-ről tudni kell. (A „charity” szó jótékonyságot jelent, de az Egyesült Királyságban így nevezik a civil szervezeteket is. Itt tehát egy, a civil szervezetekkel foglalkozó társaságról van szó. A szerk.) A könyvek azonban talán nem hangsúlyozzák kellőképpen, hogy ez a társaság nemcsak az esetkezelés alapjait vetette meg országunkban, hanem nagy figyelmet fordított a civil szervezetekre is, mint olyanokra, amelyek képesek emberek munkáját összehangolni, mégpedig a közösségi munka azóta is használatos módjain. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a közösségi munka kezdetét a National Council of Social Service (a Szociális Szolgáltatások Nemzeti Tanácsa) 1919-ben történt felállítása jelentette, az ezt követő években pedig sorra alakultak meg a helyi szociális szolgáltatások tanácsai. E tanácsokat azzal a céllal hozták létre, hogy összehangolják a helyi önkéntes szervezetek tevékenységét. Esetenként sz
inte lehetetlennek bizonyult a függetlenségüket féltve óvó szervezetek munkájának tényleges összeegyeztetése, hiszen a jóléti állam kialakulásával az önkéntes szervezeteknek egyre inkább csak kiegészítő szerep jutott. Lehetőség volt azonban a kapcsolatok bizonyos formáira. Érdekes, hogy a szociális szolgáltatásokat összehangoló tanácsok képezték azt a közeget, amelyeken keresztül a szociális munkába be lehetett vinni az új tapasztalatokat, melyek közül többet a klub- vagy a szabadidős tevékenységekben szereztek. Ebben a munkában korábban a népházak (settlement-houses. A szerk.) játszottak úttörő szerepet, amelyeket a nagyobb városok munkásnegyedeiben hoztak létre mintegy harminc évvel az első világháború előtt. A népházak olyan épületek voltak, amelyekben egyetemi hallgatók és diplomások vezetésével különféle társadalmi és szabadidős tevékenységekben vehettek részt a környéken lakó munkások. Országunkban ötven évvel ezelőtt a Charity Organisation Society, a Settlements és a Councils of Social Service
képezték a szociális munka legfontosabb elemeit, és – amennyire tevékenységük alapján azonosíthatóak a modern formákkal – egyidejűleg voltak a közösségi munka és az esetkezelés intézményei.
Munkájuk jó részét ma természetesen bírálják: azt mondják róluk, hogy az akkori szocialistákkal fújtak egy követ. Elmondható az is, hogy bár nem kirívóan, de valamelyest paternalisztikus volt tevékenységük. Az esetkezelés forradalma – amin azt értem, hogy az elméleti pszichológia eredményeit egyre inkább alkalmazták a kliens viselkedésének megértése érdekében –, jórészt a szociális munka establishement-jének néhány kulcsfigurája elleni reakció volt. Az osztály felsőbbrendűségének elvét, ami áthatotta a szociális munka úttörőinek gondolkodásmódját, az esetkezelés forradalma elvetette. A képzés során különösen arra törekedett, hogy a szociális munkásokban kifejlessze a természetes szimpátiát, ami nélkül egyszerű bürokraták maradtak volna. Az esetkezelés forradalma új ismereteket és megközelítési módokat is alkalmazott.
Nem ez volt azonban az egyedüli hatása. Az esetkezelés ahhoz is segítséget nyújtott, hogy a szociális munka szakmává váljon. A „professzionalizmus” szót azonban gyakran úgy ejtik ki szociális munkás körökben, mintha valamiféle erkölcsi erényről lenne szó. Helyesebb ezzel szemben, ha társadalmi mozgalomról beszélünk, olyan fejlődésről, amely az elmúlt száz év során a szociális munkásoknak biztosított egy viszonylag magas társadalmi státuszt. A szociális munkások a középosztály tagjai – vagy oda illeszkednek be az oktatási rendszernek köszönhetően –, és olyan kliensekkel foglalkoznak, akiknek társadalmi helyzete jóval az övék alatt áll. A kapcsolatban tehát elkerülhetetlenül erős az osztály-elem. Ez mutatkozik meg a kliensek és a szociális munkások közötti gyakori kommunikációs nehézségekben és azokban a konfliktusokban is, amelyek során a szociális munkásoknak el kell dönteniük, hogy a klienseikhez, vagy a munkáltatójukhoz lesznek-e lojálisak? Még a szociális munkás szakmán belül is sokat vitatkoznak
azon, hogy vajon nem éppen az egyéni problémákkal való foglalkozás puszta ténye sugallja-e azt, mintha a problémák az egyénhez kötődnének, holott azok valójában az osztálytársadalom szerkezeti viszonyaival állnak összefüggésben.
Fokozatosan ismerték fel, hogy a jóléti állami gondoskodás és a tanácsadó szolgálat kombinációja nem elégséges ahhoz, hogy megszüntesse az országban a szegénységet és a nyomort. Ezzel együtt egyre inkább el kellett ismerni, hogy képtelenek vagyunk mindenki érdekének megfelelően szabályozni a városok fejlődését. Támadás érte az esetkezelést is, egyrészt, mert szeparáltan, egyénenként foglakozik a kliensekkel, másrészt, mert a pszichoanalitikai elmélet fényében teszi mindezt. További modellekre van tehát szükségünk, ha azokkal akarunk foglalkozni, akiknek szociális problémáik vannak. Ez a forrásvidéke a szociális munkások körében egyre inkább megmutatkozó, közösségi munka iránti érdeklődésnek.

A második szakasz és a szomszédsági/közösségi eszme

Az első közösségi munkások által támogatott mozgalom 1928-ban jelentkezett, amikor is megalakult a New Estates Committee of the National Council of Social Service (az Országos Szociális Szolgáltatási Tanács „Új helyzet” Bizottsága), a későbbi National Federation of Community Associations (Közösségi Egyesületek Országos Szövetsége). E megmozdulások többsége azonban az 1930-as – 40-es, s a kora 50-es években éppúgy a modern városi társadalommal szembeni konzervatív reakcióból született, mint a korábbi settlement-mozgalom. Az ennek hátterében álló gondolkodásmódot igen jól foglalta össze az amerikai szociológus és közösségszervezési teoretikus, Robert Park. A következőket írta: „Olyan dolgokat próbálunk megvalósítani helyi közösségi szervezeteinken keresztül, amelyek a helység kis világát aktivizálják és annak érdekeit szolgálják. Újfajta lokálpatriotizmusra ösztönzünk, el akarunk indítani – szemben a mostani, égre függesztett tekintetű romanticizmussal – egy olyan mozgást, amely felismeri saját határa
it és azon belül megy végbe. Fő gondunk arra ösztönözni az embereket, hogy a saját falujukban keressék az Istent, és a saját környezetükben lássák meg a szociális problémákat” (Park, 1952, P.72.). Ezzel az új lokálpatriotizmussal együtt kezdték országszerte hangoztatni, hogy a helységekben „szociális egyensúly”-ra van szükség. Mint mondták, minden körzetben lennie kell egy középosztálybeli kisebbségnek, amely vezető szerepet tud vállalni a helyi ügyekben (White, 1950). Röviden szólva tehát egy statikus, hierarchikus, szűk perspektívákkal rendelkező társadalmat akartak építeni, amilyennek a középkori faluközösséget képzelték.
Ez a próbálkozás elkerülhetetlenül kudarcot vallott. A közösségi egyesületek gyakran hasznos munkát végeztek ugyan, de nem a helyi társadalmi rendszerek szervezett formáiként, hanem sajátos érdekeket követő csoportosulásokként. (Twelvetrees, 1971). Tényleges kényszer híján nem lehetett rávenni a középosztály tagjainak többségét arra, hogy munkásnegyedekbe költözzön és ott „vezető” szerepet vállaljon. A közösségi munka második hulláma nem volt egyéb, mint ideológiai válasz arra, hogy a két világháború között tömeges lakótelepek alakultak ki, valamint annak az általános vágyakozásnak a tükröződése, hogy az 1930-as évek társadalmi válsága és a második világháború után vis sza lehessen térni mindahhoz, amit az emberek normális életnek tartottak. A próbálkozás magától mondott csődöt.

Harmadik szakasz: a hangsúly a szakszerűségre és a közmegegyezésre tevődik

Az 1960-as évek közepétől – annak az úttörő jellegű munkának az eredményeként, amit a londoni és a liverpooli Councils of Social Service végzett az 1950-es években –, új fejlődésnek indult a közösségi munka. Ennek az új fejlődésnek az alapja – noha a fennálló városi körülmények hiányosságainak felismeréséből táplálkozott –, nem a jelen nosztalgikus elutasítása volt. Beindultak mozgások az oktatásban, művelődésben és a szociális munkában, majd a tervezésben és más szakmákban is: új, hatékony ismereteket akartak szerezni a társadalomtudományokból és a létező gyakorlat hibáiról.
Annak a tendenciának a reakciójaként, hogy a közösségi egyesületi struktúrát egyetemesen alkalmazható modellnek tekintették, sokakra hatott Batten, aki azt hangsúlyozta, hogy számos helyzetben a nem-direktív módszerek a kívánatosak (Batten, 1967). Erősödött a professzionalizmus irányába ható nyomás is (Thomason, 1969). Ez a két jellegzetesség jól megmutatkozik az ismert terepmunkás, Ilys Booker írásában: az ő felfogását a közmegegyezéses stratégia jellemzi, és azáltal kívánta előmozdítani a közösségi munka szakszerűségét, hogy saját munkáját kritikai értékelésnek vetette alá. (Lásd elsősorban: Mitton és Morrison, 1972; továbbá Booker, 1960 és 1962, valamint Goetschius, 1969).
Az ebben a szakaszban kialakult elképzelések némelyike megtalálható a Seebohm-jelentés (Seebohm, 1968) 16. fejezetében. Eszerint a felállításra javasolt szociális szolgáltatások osztályainak (Social Services Departments) nem pusztán tényleges esetkezelési tevékenységet és kisegítő szolgáltatásokat kell beindítaniuk. Mivel nem állnak a létező és intézményesített szakosodás kényszere alatt, a területi szervezés irányába ható, egyre erősebb nyomás újszerű kapcsolatokat tesz lehetővé ezen osztályok és a terepen dolgozó szociális munkások között. A Bizottság ezt kétféle módon látta megvalósíthatónak. Az egyik: az új osztályoknak ösztönözniük, segíteniük és támogatniuk kell az önkéntes erőfeszítéseket, méghozzá nem pusztán több erőforrás rendelkezésre bocsátásával, hanem a lakosság szélesebb körének a szociális szolgáltatásokba történő bevonásával is. A másik mód így fogalmazódott meg: „a személyes szociális szolgáltatásokat be kell vonni abba a rendkívül nehéz és összetett munkába, amellyel a közösségi id
entitás és a kölcsönös segítségnyújtás fejlődését segítjük és ösztönözzük, különösen a gyors népességváltás, a magas bűnözési arány, a gyermekek nélkülözése, az elmebetegség és a társadalmi patológia egyéb mutatói által jellemzett területeken”. Ennek szükségessége azért merült fel, mert „az egyénekre irányuló szociális munka csakis korlátozott hatású lehet olyan területeken, ahol maga a közösségi környezet a legfőbb gátja az egyén egészséges fejlődésének” (477. pont). A jelentés így folytatja: „Szükség lehet arra, hogy elősegítsük a közösségi érzésnek (és valamennyi vonzatának) kialakulását azokban az emberekben, akiknek a számára ez nem létezik, a felismerhetően létező közösségekben pedig annak érdekében lehet szükség erőfeszítésekre, hogy fennmaradjon és erősödjön a közösségi identitás és aktivitás” (482. pont).
A Seebohm-jelentés 16. fejezetét erős kritikával kell vizsgálnunk. Nem tesz különbséget az önkéntesek különböző típusai és a tőlük elvárható munkák jellege között. Nem néz szembe azzal a problémával, hogy vajon az a közösségi munka, amelyik a nagy szükséget szenvedő emberek körében a „közösségi identitás”-ra összpontosít, nem gátolja-e a legalapvetőbb problémák megragadására irányuló közösségi cselekvés fejlődését – vagy, ha nem gátolja, legalább hozzájárul-e ehhez a fejlődéshez? A 16. fejezetnek azonban mégis nagy hatása volt és sok új szociális szolgáltatási osztály ruházta fel a hozzájuk tartozó szociális munkásokat kettős felelőséggel: az önkéntesség szervezésével és egyfajta lazán értelmezett „közösségfejlesztéssel”.
Nem csak a szociális munka mutatott érdeklődést a közösségi munka iránt. Az oktatás-művelődés, e másik szakma érdeke a közösségi munkában egyértelmű. Sokáig pl. a közösségi központokat ruházták fel a helyi oktatási-művelődési hatósági jogkörrel. A Seebohm-jelentés után egy évvel egy másik, szintén nagy hatású hivatalos dokumentum látott napvilágot: az „Ifjúság és közösségi munka az 1970-es években”, (Youth Service Development Council, 1969), amely hangsúlyozta, hogy a fiatalokkal dolgozó ifjúsági szolgálatokat nagyobb mértékben be kell vonni az ifjúsággal való, klubokon kívüli foglalkozásba és a fiatalokkal foglalkozó felnőttekkel folytatott munkába.
A legnagyobb hatású dokumentum azonban egy nem hivatalos kiadvány volt, amit csak „Gulbenkian-jelentés” néven emlegetnek (Gulbenkian Kutatócsoport, 1968). A Gulbenkian Alapítvány, e vezető adománykezelő szervezet adott pénzt arra, hogy egy gyakorlati és érdeklődő elméleti szakemberekből álló kis kutatócsoport vizsgálja a közösségi munkát. A csoport a Seebohm-Bizottsággal egyazon évben állította össze beszámolóját „Közösségi munka és társadalmi változás” (Community Work and Social Change) címmel. Bár Eilen Younghusband asszony volt az elnök, a csoport elsősorban a felnőttnevelést és a szociális munkát választotta kiindulási pontként. A munkacsoport célja a képzéssel kapcsolatos ajánlások kidolgozása volt, ez tölti ki a tanulmány legnagyobb részét. A kérdés azonban az volt: mire képezzünk? És a beszámoló első 83 lapja a közösségi munka fogalmi meghatározásával foglalkozik.
A „közösségi munka” kifejezést nagyrészt e munkacsoport terjesztette el a közhasználatban, addig más kifejezéseket használtak széles körben. Ők, mint mondották, számos ember munkájában egy közös elemet találtak, éspedig azt, hogy mindnyájan „azon igyekeztek, hogy befolyást gyakoroljanak a társadalmi változás menetére, méghozzá kétféle folyamat: a társadalmi helyzetek elemzése és a különböző csoportokkal való kapcsolatok kiépítése révén.” (4. pont)
A csoport három fajta munkát értelmezett olyanokként, amelyekre egyaránt alkalmazható a „közösségi munka” kifejezés.
Az első egy kicsiny, de növekvő számú csoport munkája volt. Ezek az emberek egyfajta tanácsadói voltak olyan kis közösségi csoportoknak, amilyenek például a lakásbérlők egyesületei vagy a beiskolázás előtti gyerekek játszócsoportjai. Ezeket az embereket hol egy városi szomszédságban, egy falusi körzetben alkalmazták, hol pedig az önkormányzatok osztályainak, önkéntes szervezeteknek, vagy közösségi csoportok szövetségeinek központi irodáiban székeltek, és a legkülönfélébb területeken működő csoportoknak ajánlották segítségüket. Szerepük – az esetkezelő és kliensének kapcsolatához hasonlóan – az volt, hogy segítsenek az embereknek szükségleteik megfogalmazásában, és hogy igényeik kielégítésére megfelelő – lehetőleg közösségi – cselekvésbe kezdjenek, élve a szakemberek által nyújtott információkkal, tanácsokkal és más egyéb segítséggel. Ezek közül a munkások közül korábban sokan dolgoztak fejlődő országokban, ahol a helyi önsegítő csoportok támogatására azokat a technikákat alkalmazták, amelyeket
„közösségfejlesztő” technikák néven ismerünk.
A második típusú munka során a különböző intézmények és csoportok közötti kapcsolatokat próbálták meg ösztönözni és erősíteni. Ez történhetett folyamatosan, de pl. új, közös projektek megvalósításán keresztül is Ez mindenkor központi feladat, például a General Secretaries of Councils of Social Service (Szociális Szolgáltatási Tanácsok Központi Titkárságainak) feladata volt.
A munka harmadik típusa a jóléti területek kutatása és fejlesztése volt. Ez összefüggött a tervezési szakemberek által gyakorolt, a társadalmi vagy közösségi tervezés irányába ható nyomással. „A Bizottság beszámolója a tervezésben való közösségi részvételről” című dokumentum azt javasolja, hogy a tervek kialakításakor jobban figyelembe kell venni az egyszerű állampolgárok véleményét és érdekeit. (Skeffington, 1969)
A munkának ezeket a típusait természetesen nem tekintették egymástól mereven elválaszthatónak. Vegyünk egy példát! A Social Development Office of a New Town Development Corporation-ban (az Új Város Fejlesztési Testület Szociális Fejlesztési Irodájában) dolgozó munkacsoport például a következőkkel foglalkozhat: 1. segíthet a lakosságnak, hogy létrehozza saját csoportjait közvetlen problémái megoldására és a betelepedési folyamat segítésére; 2. segítheti az új város különböző intézményeinek hatékony együttműködését; 3. tanácsokat nyújthat a fejlesztési testület más osztályai számára az új város szociális igényeivel kapcsolatosan.
Az az érdekes a Gulbenkian-csoport által készített összeállításban – amellett, hogy a közösségi munkán belül nem hangsúlyozták a szociális munka szerepét – , hogy egyaránt gondolkodott szűkebb és tágabb összefüggésben. A „közösségi munka” kifejezésen olykor nem értettek egyebet, mint a második, vagy a harmadik munkatípushoz tartozó formákat, s egyre inkább az olyan munka jelölésére használták, amit szűk környezetben, vagy speciális érdeklődésű csoportokkal végeztek. Egy mostanában megjelent írás, a Current Issues in Community Work (A közösségi munka újabb témái), Community Work Group (A Közösségi Munka Munkacsoportja, 1973) a Gulbenkian-jelentésben körvonalazott első munkatípust nevezi a három közül közösségi (terep) munkának. Ez a könyv is elsősorban ezzel a területtel foglalkozik.
A Gulbenkian-jelentés hármas csoportosítása egyfajta kulcsot ad a közösségi munkához. Egy másik lehet az, amely a jelenlegi tevékenységek különböző szakmai háttereit vizsgálja.
Közösségi munkásokat nagy valószínűséggel olyan intézmények alkalmaznak, amelyek lényegében a szociális munka intézményei, bár a rendelkezésre álló (igencsak megbízhatatlan) adatokból úgy tűnik, mintha a közösségi munkásoknak nem egészen egyötöde rendelkezne szociális munkás képesítéssel. Azok, akik bizonyos értelemben összefüggést látnak saját tevékenységük és a szociális munka között, öt fő területtel foglalkoznak. Az első az intézmények közötti kapcsolatok előmozdítása. A második az önkéntesek szervezése. A harmadik egy új, kiterjedőben lévő terület, a vezetés és szervezés. A negyedik a leginkább meghonosodott tevékenység: klubmunka mozgássérültekkel és szellemi fogyatékosokkal. Az ötödik az olyan „fogyasztói szervezetekkel” végzett munka, amilyenek például a Claimants' Unions and Tenants' Associations (igényjogosultak szövetségei, lakásbérlők egyesületei).
A közösségi munkások némelyike vitatja azt az elképzelést, hogy mindezek a tevékenységi formák a közösségi munka körébe tartoznak; különösen szeretnék kizárni ebből a körből a specifikus problémájú emberek csoportjaival való foglalkozást, ha ezeket a csoportokat a Social Services Departments (szociális szolgáltatási osztályok) segítik. Úgy vélem, az a döntő, hogy milyen megközelítést alkalmazunk. Ha a közösségi munkás arra törekszik, hogy egy csoport – például a mozgássérültek – önirányító közös tevékenységét segítse elő, azt joggal nevezhetjük közösségi munkának. Ha csupán szolgáltatásokról, például szabadidős alkalmakról gondoskodik a kliensek egy csoportja számára, akkor nem. Másrészt viszont úgy tűnik, sok Social Services Department (Szociális Szolgáltatási Osztály) túl szélesen értelmezi a „közösségi munka” kifejezést, valószínűleg azért, mert ez amolyan divat-kifejezéssé vált az 1968-at követő években. Zavaros gondolkodásra vall „közösségi munka” névvel illetni egy olyan rutinszerű szerve
zést, mint a napközi otthon vagy a bölcsőde.
A közösségi munkások legrégebben megalakult csoportjai többnyire az oktatással, művelődéssel állnak szakmai kapcsolatban. Már szóltunk a Local Education Authorities (helyi oktatási-művelődési hatóságok) által biztosított közösségi központokról. Érdekes felnőttképzési próbálkozások születnek a munkások körében Liverpoolban, Sheffieldben és másutt. Ezek a kísérletek felhagynak a hagyományos tantermi oktatással, mert figyelembe veszik az érintettek szükségleteit, amelyet saját maguk (és szervezeteik) természetesen jobban ismernek az országos oktatási rendszernél. (Clyne, 1974). Az ifjúsági szolgáltatásokban pedig – a klubokon és a közösségi központokon belül és kívül – nem an nyira a szigorú klubfegyelem megkövetelésén van a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy a munkatársnak elő kell segítenie a fiatalok önirányító tevékenységét. A munka harmadik típusa a közösségi kapcsolatok terén folytatott tevékenység. Ma már sok kis- és nagyvárosban működik Community Relations Council (Közösségi Kapcsolatok Tanácsa)
. Ezek önkéntes testületek, működésük alapját az 1968-as Race Relations Act (az etnikai kapcsolatok törvényében) foglaltak képezik (bár némelyikük a törvény megjelenése előtt alakult szervezetekből fejlődött ki). Feladatuk nem a törvény által előírt hivatalos egyeztetési eljárások lefolytatása, hanem a kezdeményezés, a kisebbségek segítése. Munkájuk nagy részét többnyire a feketék körében végzett esetkezelés, vagy kifejezetten az oktatás képezi (például az „állampolgári ismeretek” iskolai tanításának segítése). Segítik a kapcsolatok kialakítását etnikai szervezetekkel, az etnikum-közi kapcsolatokkal foglalkozó testületekkel, a legkülönfélébb szolgáltató szervezetekkel, s különösen a nagyobb önkormányzati osztályokkal, hiszen ezek erősen befolyásolhatják mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a feketéknek nyújt az ország. A negyedik csoport azokból áll, akik a városfejlesztés ügyeivel foglalkoznak. Ez egy olyan komplex terület, amely kevéssé érinti a fennálló szakmai intézményeket, bár a radikális ter
vezők közül mind többen kapcsolódnak be a közösségi munkába.
A lakásokkal és a tervezéssel foglalkozó intézmények közül sok fontolgatja azt, hogy közösségi munkában jártas szakembereket alkalmazzon, vagy már alkalmaz is ilyeneket. Korábban már említettük a New Town Development Corporations (új városok fejlesztési testületeinek) szociális fejlesztési szekcióit. Néhány lakásosztály és lakásegyesület alkalmaz már az újonnan érkezőkkel foglalkozó tisztviselőket. Ők az új ingatlanokban vagy lakótelepeken dolgoznak az első néhány évben, s segítenek az első lakóknak, hogy berendezkedjenek az adott területen. Mások arra alkalmaznak munkásokat, hogy azokkal a bérházakkal foglalkozzanak, amelyeket az 1919-es lakástörvény értelmében maguk a lakók építettek. A egykori London County Council (London Megyei Tanácsa) a legszívesebben a London Council of Social Service-n (Szociális Szolgáltatások Londoni Tanácsán) keresztül végeztette az ilyen jellegű munkák többségét, és a szükséges pénz jó részéről továbbra is maga gondoskodott. A Skeffington-Bizottság azt javasolta, hogy a he
lyhatóságok tervezési osztályain alkalmazzanak közösségi munkásokat annak biztosítása érdekében, hogy a közösség hatékonyabban részt vegyen a tervezésben.
Nehezen lehetne elképzelni, hogy a lakásügyi és tervezési hatóságok által foglalkoztatott munkások függetlenek lehetnek és a közösségi csoportok mellé állhatnak, ha nyílt konfliktus alakul ki. Semmi akadálya nincs viszont annak, hogy – mondjuk – a Lakásügyi Osztály egy közösségi munkása segítsen a lakbérek miatt sztrájkoló Lakásbérlők Egyesületének egy öregek klubja létrehozásában, és hogy hasonló ügyekben fenntartson egy hasznos – bár korlátozott – kapcsolatot az egyesülettel. Néhány közösségi munkás állítása szerint azonban ezek a találkozók – még ilyen alapon is – mindig afelé tendálnak, hogy a hatóságok ellenőrzésük alá vonják a potenciális felforgató csoportokat. Véleményem szerint azonban túlságosan sokváltozós ez a képlet ahhoz, hogy bármilyen általánosításra lehetőséget adna azoknak a kezdeményezéseknek a hosszú távú kimenetét illetően, amelyek nem kifejezetten fékező vagy felforgató jellegűek.
A másik oldalon sok olyan – többnyire kis önkéntes intézmények által alkalmazott – közösségi munkás áll, aki segíti a munkáslakta körzetek közösségi csoportjainak a helyi hatóságokkal és másokkal folytatott küzdelmét városfejlesztési és igazgatási kérdésekben. Ugyanez a dolga néhány olyan közösségi munkásnak is, akiket a helyi közigazgatás egyéb, nem lakásügyi és tervezési (hanem például oktatási-művelődési és szociális szolgáltatási) osztályai alkalmaznak. Különösen érdekes az önkéntes intézmények közül a Student Community Action (SCA), (Diákok Közösségi Akciója). Ma már sok egyetemi és műszaki főiskolai diákszakszervezet alkalmaz teljes munkaidőben olyan szervezőket, akik az SCA keretében tevékenykednek. Az SCA csoportjai a diákszakszervezeteken belül jórészt a hagyományos önkéntes ifjúsági munkával foglalkoznak (vezetési játékok, dekorációkészítés, stb.). Sokan közülük támogatást, titkársági erőforrásokat és elméleti szaktanácsadást nyújtanak azoknak a csoportoknak, amelyek összeütközésbe kerülnek
a központi és a helyi igazgatással. A legjobbak igen magas illetékességi szinten állnak és rendkívül sokat hajlandók az ügyért áldozni, és az, hogy nem hatnak rájuk kényszerek (az erőforrás-hiánytól eltekintve), a radikális kísérletezés nagyszerű terepévé teszi az SCA struktúráját.
Ennél a négyes csoportosításnál (ahol a közösségi munkát elsősorban a szociális munkával, az oktatással-művelődéssel, a közösségi kapcsolatokkal és a városvezetéssel hoztuk kapcsolatba), ugyanúgy, mint a Gulbenkian-jelentés csoportosításánál, a gyakorlatban nem rajzolódnak ki ilyen egyértelműen a határvonalak. Egy szociális szolgáltatási osztály által alkalmazott közösségi munkás például együttműködhet számos kliens-szervezettel és segíthet nekik egyebek között abban, hogy hozzájussanak a helyi oktatási-művelődési irányítás kezelésében lévő erőforrásokhoz; s lehet az ilyen szervezetek között olyan is, amelyet feketék működtetnek és amely azzal foglalkozik, hogy hogyan érintik a feketéket a helyi fejlesztési tervek? A szakmai és az ágazati határvonalak gyakran nem érvényesülnek az ilyen kérdésekben, ezért többen is megpróbálták meghatározni, kiket nevezhetünk általánosságban közösségi munkásoknak? Olyan emberek ők, akiknek még akkor sem az adott funkciók keretein belül kell végezniük munkájukat, ha
szakosított funkciójú intézményeknél dolgoznak, hanem azoknak az embereknek az érdekei szerint kell meghatározniuk tevékenységük prioritásait, akik számára a munkájukat végzik. Egyre több ilyen közösségi munkásnak nincs más szakképzettsége: vagy a munka során szerzik meg a szükséges ismereteket, vagy elvégeznek egy, a közösségi munkával kapcsolatos tanfolyamot, amilyenekből egyre többet indítanak be az egyetemeken és a műszaki főiskolákon. (Részletesen foglalkozik az ilyen tanfolyamokkal az alábbi kiadvány: Current Issues in Community Work, Community Work Group, 1973 („A közösségi munka újabb témái”, Közösségi Munka Csoportja, 1973). Ez utóbbi csoportot említve felmerül a kérdés, vajon kialakulóban van-e a szociális munkától és az oktatástól-művelődéstől elkülönülő közösségi munkás szakma? A válasz erre félig-meddig igen. Kétségkívül kialakulóban van valami, ami nem szociális munka és nem is a régi értelemben vett oktatási-művelődési tevékenység. Nehéz lenne azonban a „szakma” kifejezést alkalmaz
ni erre, már csak azért is, mert az ezzel foglalkozók közül ezt sokan kifogásolhatónak tartják.
A közösségi munkások számos szakmai egyesülethez tartozhatnak. Néhányan természetesen megszerzik azt a jogot, hogy a British Association of Social Workers (BASW, a Szociális Munkások Brit Egyesülete), vagy a Royal Town Planning Institute (RTPI, Királyi Várostervezési Intézet) rendes, vagy társult tagjaivá váljanak. Az egyik első testület, amely a szociális- és közösségi központokban dolgozókhoz folyamodott, a Society of Neighbourhood Workers ( Szomszédsági Munkások Társasága) volt. A Youth Service Association (Ifjúsági Szolgálat Egyesület) pár éve Community and Youth Service Association (CYSA, Közösségi és Ifjúsági Szolgálat Egyesületre) változtatta nevét. A közösségi kapcsolatokkal foglalkozó közhivatalnokoknak is van már egyesületük.
Az általános közösségi munka szempontjából azonban az Egyesült Királyságban az Association of Community Workers (ACW, Közösségi Munkások Egyesülete) a legfontosabb testület. Ezt 1968-ban hozták létre. Egy ideig azt remélte, hogy elfogadják a Szociális Munkások Brit Egyesülete (BASW) társult szervezeteként. A BASW-t alkotó többi egyesület azonban nem fogadta be őket. Az ACW ennek ellenére még néhány évig szigorú tagsági követelményeket írt elő és széleskörűen foglalkozott a szakmai képzéssel.
Az ACW fejlődését még annak korai szakaszában keményen bírálta egy cikk, amely a British Journal of Social Work első számában jelent meg (Popplestone, 1971). A szerző szerint a közösségi munkások új szakmát létrehozó igyekezete hátterében az áll, hogy többségük a már megállapodottabb szakmák határterületén dolgozó, ilyen-olyan szakképzettséggel rendelkező alkalmazott, akiket saját közös érdekeik kötnek össze. Popplestone véleménye szerint ez nem válik szükségszerűen azok hasznára, akikkel a közösségi munkások foglalkoznak. Megkérdőjelezte azt is, hatékony lehet-e egyáltalán bármiféle közeledés az olyan közösségi csoportokhoz, amelyeknek nincsenek határozott politikai elveik, ő ugyanis személy szerint a radikális politikai elmélet és gyakorlat híve volt. S bár néhány specifikus megjegyzése vitatható, kétségtelen, hogy általános érvelésének nagy része helyes volt.
Az 1971-es év végétől kezdve magán az ACW-n belül is egyre vitatottabbá vált a szakmai egyesületté válás gondolata.
A professzionalizmus velejárói az ügyfél/szakember kapcsolatok. Az orvos például kötelezettségeket vállal a betegével szemben. Joggal várja el tőle a beteg, hogy legjobb képességei szerint kezelje, függetlenül attól, hogy hogyan ítéli meg, mint egyént. A közösségi munkásnak ebben az értelemben nincsenek ügyfelei. Alkalmanként kérhet ugyan segítséget a közösségi munkástól egy-egy megalakult, jól szervezett csoport, gyakoribb azonban az az eset, hogy egy új szituációban hűvös fogadtatásban részesül, vagy csak korlátozott számú kapcsolata van. Semmi értelme annak, hogy a közösséget nevezzük a közösségi munkás ügyfelének. Ő egyénekkel és csoportokkal foglalkozik a településen belül (amit esetleg erős belső érdekkülönbség és véleménymegoszlás jellemez). Annak eldöntése pedig, hogy mely csoportokkal foglalkozzon, részben természetesen az alkalomtól függ, de attól is, hogy milyen értékek alapján, milyen feltételezésekkel szemléli ő maga a helyzetet. (Ezért kerülni fogjuk ebben az írásban az „ügyfél” kifejezé
st. „Kontakt populáció”-nak nevezzük azoknak az embereknek az összességét, akikkel a közösségi munkás foglalkozik; ezt a szélesebb kört meg kell különböztetni attól a „mag”-nak nevezhető csoporttól, amelyikkel szorosabb kapcsolatot épít ki.)
A professzionalizmus olyan szakértelmet is feltételez, amilyennel csak kevesen rendelkeznek. Szintén a professzionalizmus jellemzője, hogy csak kellő, elismert szakképzettség birtokában szabad az adott szakmát gyakorolni. El kell fogadnunk, hogy csak diplomás orvos végezhet sebészeti műtéteket. De ha azt mondaná valaki, hogy csak diplomás közösségi munkás segíthet például egy lakásbérlői szervezet létrehozásában, akkor ez ellene szólna az egyesülési szabadságnak, ami pedig a demokrácia létfontosságú eleme. Sok közösségi munkás szerint a közösségi munka legfőbb feladata éppen az, hogy optimális mértékűre csökkentse a szakemberek és a hétköznapi emberek közötti megkülönböztetést a tevékenységek tágas területein, de különösen a tervezésben és a lakásügyekben, mégpedig úgy, hogy a szakemberek megosszák másokkal, s ne pénzért árulják az általuk megszerzett ismereteket. Aki így gondolkodik, az nem valószínű, hogy önmagának kíván professzionális státust szerezni. Egyre több közösségi munkás érzi úgy, hogy –
bár a képességek fejlesztése érdekében szükség van képzésre-, a közösségi munka, jellegéből adódóan, nem írható körül egyértelműen, mint szakma.
E gondolatmenet értelmében sok bírálat érte a Közösségi Munkások Egyesületét, az ACW-t, ezért 1973-as közgyűlésen feloldotta a tagságra vonatkozó szigorú követelményeket és gyakorlatilag lehetővé tette a belépést mindazok számára, akik közösségi munkával foglalkoztak. Hasonló változások következtek be Közösségi és Ifjúsági Szolgálat Egyesületben, a CYSA-ban is.. Nagy a jelentősége annak, hogy a közösségi munkával foglalkozó két legfontosabb egyesület ugyanabban az évben „szakmátlanította” magát, amelyikben Szociális Munkások Brit Egyesülete, a BASW Blackpool-ban tartott éves ülésén elfogadta a 14-es indítványt, amelyben az szerepelt, hogy össze kell állítani a szociális munkások szakmai jegyzékét és a szociális munkások számára rendelkezésre álló munkahelyeket diplomás munkásoknak kell fenntartani. A Közösségi Munkások Egyesülete, az ACW irányító testületének tagjai olyan emberek, akik aszociális munkában, a felnőttoktatásban, az ifjúsági munkában, a tervezésben és az „általános” közösségi munkában do
lgoznak. A Közösségi Munkások Egyesülete, az ACW ma inkább fórum, mint szakmai egyesület, s egyre növekvő mértékben foglalkozik közösségi aktivisták és fizetett munkások képzésével. Mindössze öt évre volt szükség ahhoz, hogy a közösségi munkások ebbe a teljesen új irányba fordítsák szervezetük tevékenységét.

A negyedik szakasz és a közösségi munka, mint radikális, specifikus társadalmi mozgalom

A Közösségi Munkások Egyesületében, az ACW-ben és a Közösségi és Ifjúsági Szolgálat Egyesületben, a CYSA-ban végrehajtott „szakmátlanítás” úgy is tekinthető, mint annak a jele, hogy új, kifejezetten radikális szakasza kezdődött meg a közösségi munkának. Természetesen sokan látnák szívesen saját szakmai egyesületeik radikális irányváltását pl. az oktatás-művelődés, a tervezés és a szociális munka területén, de egyedül a közösségi munkában történt ilyen irányú erőteljes elmozdulás.
A közösségi munkások némelyike úgy beszél, mintha a közösségi munka egy politikailag radikális, specifikus társadalmi mozgalommá fejlődne. Attól tartunk, hogy ez céltalan ideológiai vitákhoz vezetne arról, mi is igazában a közösségi munka? Manapság általában a „közösségi akció” kifejezést használják az olyan csoportokban való részvételre, vagy a velük való foglalkozásra, amelyek konfliktusban vannak az önkormányzattal, s ugyancsak ez a kifejezés alkalmazható a leginkább egy új, általános társadalmi mozgalom megnevezésére. (Bryant, 1972). A „közösségi munka” kifejezésbe beleértendő a munkakörben történő foglalkoztatás, és úgy gondoljuk, inkább azoknak a tevékenységére vonatkoztatva alkalmazható, akiknek a közösségi csoportokkal való foglalkozás a megélhetési forrásuk. Sokan vannak aztán olyanok is – bár úgy tűnik, most kisebbségben – , akik az ilyen csoportok közül kifejezetten csak az értékőrzőkkel, vagy – és ennek nagyobb a valószínűsége – olyan tevékenységekkel foglalkoznak, amelyek nagyjában
-egészében vitathatatlan értékűek.
A közösségi munka kevésbé radikális változatai további jelentőségre tehetnek szert, ha az önkormányzatok még több embert alkalmaznak olyan közösségi munkás állásban, ahol egyértelműen meghatározott és behatárolt a tevékenységi kör, vagy akkor, ha a tökéletesített karrier-struktúrákhoz „professzionalizmust” és ebből következően szigorúbb képzési követelményeket írnak elő. „A közösségi munka újabb témái” szerzői, akik többségükben elméleti szakemberek és magas rangú közigazgatási alkalmazottak, szemmel láthatóan ilyen irányú fejlődésre számítottak és ezt sokkal kedvezőbben ítélték meg, mint sok terepmunkás. Világosan megmutatkozik ez abban, hogy felkérték a Central Council for Education and Training in Social Work-t (a Szociális Munka Oktatási és Képzési Központi Tanácsát), játsszon nagyobb szerepet a közösségi munkával kapcsolatos általános-, és specifikusan a szociális munkához kapcsolódó közösségi munkára vonatkozó képzésben.
Egyelőre bizonytalan tehát annak a kimenetele, amit itt a közösségi munka „negyedik fázisának” neveztünk. Majd kiderül, hogy pusztán egy szakmai csoport fejlődésének megszakadása lesz-e, vagy egy másféle fejlődés kezdete.

A közösségi munka fogalmának meghatározása felé

Bár meglehetősen szabadon használtuk ebben a fejezetben a „közösségi munka” és a „közösségi munkás” kifejezéseket és nagy vonalakban jeleztük, milyen típusú munkákra vonatkoznak, mindezidáig nem adtuk meg ezeknek a kifejezéseknek a formális definícióját. Ennek elsősorban az az oka, hogy a jelen pillanatban – minthogy ezek a kifejezések csak pár éve léteznek és sokan, de kissé eltérő értelemben használják őket – , nem lehet felállítani egy általánosan elfogadható, precíz definíciót. Ráadásul az a tény, hogy egyre több embert neveznek „közösségi munkás”-nak és ők maguk is ezt a címkét használják, azt sugallja, hogy vannak felismerhető közös elemek a munkájukban. Ebből viszont az következik, hogy igenis van lehetőség és szükség is van a közösségi munka valamilyen formális meghatározására.
Azt is mondhatná valaki, hogy magának a „közösség” szónak a pontos jelentése itt nem központi fontosságú. A szociológiai szakirodalom bőségesen foglalkozik vele. A legutóbbi írások többsége a fogalom ideológiai használatát kritizálja. A szociológusok többsége még így is azon a véleményen van, hogy a kifejezés jól alkalmazható (Worsley és mások, 1970, pp.246–59; Clark,1973). A „közösség” szót azonban szociológiai értelmezésein kívül, tág értelemben is használják a társadalomigazgatásban. Úgy tűnik, ennek a laza értelmezésnek két fogalmi tartalma van, s mindkettő fellelhető a „közösségi gondoskodás” („community care”) és a „közösségi otthon” („community home”) kifejezésekben. Az elsőnél olyan folyamatról van szó, amely az „intézményeken” kívül zajlik, a szónak szorosan vett és pejoratív értelmében egyaránt. A másodikkal azt akarjuk mondani, hogy az emberekkel való foglalkozás jobb, humánusabb módjára adunk ösztönzést (Johann, 1970).
A „közösségi munka” kifejezésben a tág értelmezés e mindkét eleme benne foglaltatik. Vegyük figyelembe elsőként azt a tényt, hogy közösségi munkák jó része a két nagy alakzaton – a kormányzaton és az iparon – kívüli politikai élettel foglalkozik. A második tény pedig az, hogy a közösségi munkások inkább egy más minőségű társadalmi szerveződést, mint pusztán járulékos szolgáltatást biztosítanak. A „közösség” szó általános értelme tehát vonatkozik a közösségi munkára, míg a szorosabb meghatározásai nem vonatkoztathatók rá közvetlenül.
Bármilyen definíciót alkalmazunk, a hangsúlynak a végzett munkán kell lennie, nem a hozzáillesztett „közösségi” jelzőn. Egy általánosan elfogadható definíció például valahogy így hangozhat:
„A közösségi munka olyan emberek által gyakorolt tevékenység, akiket azért alkalmaznak, hogy segítsenek másoknak problémáik és lehetőségeik meghatározásában és abban, hogy reális döntéseket hozzanak olyan kollektív tevékenységre, amellyel a saját maguk által meghatározott módon oldhatják meg problémáikat és élhetnek lehetőségeikkel. A közösségi munkás segíti őket abban is, hogy megvalósítsák az ilyen módon hozott döntéseiket, továbbá segíti képességeik és önállóságuk fejlődését.”
Ez persze meglehetősen elvont meghatározás. A segítségnyújtás jellegét a további fejezetek fogják egyértelműbbé tenni.

A könyv további fejezeteinek fontos részletei A közösségi munka szöveggyűjteményben (Közösségfejlesztők Egyesülete, 1993. jelentek meg.

A Baldock-könyv fordított változta 13 évvel ezelőtt került hozzánk. Fordítóját sajnos sem akkor, sem azóta nem sikerült azonosítanunk. A fenti részletet szerkesztette Varga A. Tamás, a fordítást szakmailag ellenőrizte Vercseg Ilona. (A szerk.)

A mű eredeti címe:
P. Baldock:
Community Work and Social Work, London and Boszton, Routledge & Kegan Paul, 1974.


Az első fejezet utalásainak bibliográfiája

BATTEN,T. R. (I967), The Non-directive Approach to Group and Community Work, Oxford University Press.
BOOKER, I. (I962), 'Project in Menfi: An Experiment in Social Development', Social Services Quarterly, 35, no. 4.
BRYANT, R. (1972), 'Community Action', British Journal of Social Work, 2, no. 3.
CLARK, D. B. (1973), `The Concept of Community: A Reexamination', Sociological Review, 2r, no. 3.
CLYNE, P. (1974), The Disadvantaged Adult, Longman.
DENNIS, N. (1958), `The Popularity of the Neighbourhood/Community Idea', Sociological Review, n.s. 6.
GoETSCHIUS, G. w. (1969), Working with Community Groups: Using
Community Development as a Method of Social Work, Routledge & Kegan Paul.
GULBENKIAN STUDY GROUP (1968), Community Work and Social Change, Longman.
JOHANN, R. o. (I97o), 'Developing Community', The Way, Io, no. z. JONES, D. and MAYO, M. (eds) (I974), Community WORK: One, Routledge & Kegan Paul.
MITTON, R. and MORRISON, E. (1972), A Community Project in Notting Dale, Allen Lane.
PARK, R. N. (1952), Human Communities: The City and Human Ecology, Collected Papers Vol. 2, Free Press.
POPPLESTONE, G. (1971), 'The Ideology of the Professional Community Workers', British Journal of Social Work, 1, no.1 .
SEEBOHM (1968), Report of the Committee on Local Authority and Allied Personal Social Services, HMSO.
SKEFFINGTON (1969), People and Planning: The Report of the Committee on Public Participation in Planning, HMSO.
THOMASON, c. F. (1969), The Professional Approach to Community Work, Sands.
TWELVETREES, a. c. (I971), `An Explanatory Study of Community Associations Based on Four Areas of Edinburgh', International Review of Community Development, nos 25-6, Rome.
WHITE, L. (I95o), Community or Chaos?, National Council
Tartalom

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár