Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Kettős szerepben
Szerző:
Schmidt Melinda
Rovat:
KÖZÖSSÉGI MUNKA
Folyóirat:
Parola
Év:
2001
Szám:
3
Oldalszám:
3 - 6
Nevek:
Schmidt Melinda
Települések:
Kővágótöttös, Mánfa
Tárgyszavak:
közsségfejlesztés, közösségi munka

Tartalom
Kettős szerepben

Folyamatos viták tárgya szociális munkások, közösségi munkások, közösségfejlesztők között, hogy hol van e segítői tevékenységek közt a határ, s a szociális munka és a közösségi munka közt van-e határ egyáltalán? Mi az, amiben megegyeznek, mik a különbségek, hol vannak közös eszközök, hogyan lehet együttműködni, az „ehhez csak én értek”– attitűdöt leküzdeni?
Ezt a vitát juttatta eszembe, amikor egy kívülről jött, általunk közösségfejlesztőnek nevezett szakember és egy belső, az adott közösségben élő fejlesztő–közösségi munkás lehetőségeit, korlátait vizsgáltam-elemeztem saját gyakorlati munkáimmal kapcsolatban. Mindkét oldalon álltam már, voltam külső fejlesztő és közösségi munkás is lakóhelyemen, ahol érdekességként éppen szociális munkásként dolgoztam.
Sajátos, gyakran ellentmondásos, de mindenképpen tanulságos helyzeteket produkált ez a kettősség-hármasság.

A szociális munka, közösségi munka
és a közösségfejlesztés viszonyról

SZOCIÁLIS MUNKA – az egyes szociális munkások által használt humán- ökoszisztéma modellt vehetjük alapul a definiáláshoz. A modell koncentrikus körökkel lerajzolható. A legbelső kis körből haladva kifelé a következők az egyes szintek:
- Az ember testileg
- Intraperszonális szint (eszme és érzelmek)
- Interperszonális szint (egyes emberek közti interakciók)
- Család és más kiscsoportok
- Helyi közösség
- Adott kultúra
- Nemzet

Természetes, zavarmentes állapotában az egyén számára elérhető, szabad az interakció bármely szinttel. Az egyes szintek közt folyamatos a kölcsönhatás.
Ha zavar támad az egyes szinteken, a szociális munkás az interakciók javításával érhet el eredményt. A cél a természetes önsegítő képesség visszaállítása.
A szociális munka ritkán tud választ adni – jellegéből adódóan (kiemelt figyelme középpontjában az egyén és mikrokörnyezete áll) – az észlelt problémák miértjére, előfordulásának törvényszerűségeire és nagyságrendjére. Ritkán adódik mód az összehasonlításra – a szupervíziók célja főként az egyéni esetkezelések módszereinek, elveinek cseréje, és a szociális munkás szakmai-pszichikai megtámogatása. Ha jól kirajzolódnak is az egyéni-családi problémák közösségi-települési – társadalmi gyökerei, ezeken a mindennapi szociális munkával ritkán lehet változtatni.
Szociális munkásként a leggyakrabban gyökerében anyagi természetű problémákkal küzdő emberekkel találkoztam: munkanélküliség, lakásproblémák stb...
Egy baranyai kistelepülésen, Mánfán élek és dolgozom. A majd’ 900 fős kis faluban előforduló problémák az évtizedekig munkát és biztos hátteret adó közeli bányák és nehézipar megszűnéséhez kötődnek. A képzetlenek, jórészt fizikai munkát végzők, jobbára cigányok küzdenek megélhetési nehézségekkel, melyek családi, kapcsolati, ill. a környezettel való kommunikációs gondokhoz vezetnek.
Ilyen esetekben gyakran van szükség „tűzoltásra”, a válsághelyzetben – nincs mit enni, nincs ruha, tüzelő, iskolába kell menni – gyorsan kell cselekedni. Ez csak egyoldalú segítéssel, adományosztással, segélyezéssel megoldható dolog. A közösségi munkát gyakran megnehezítette, hogy ez a fajta – lényegében megkerülhetetlen – segítési mód a velem kapcsolatba kerülő emberekben olyan várakozást alakított ki, amely az én cselekvő és az ő passzív szerepüket jelentette volna. Ezt az attitűdöt fokozatosan lehetett csak megváltoztatni. A szociális munka természetesen nem merül ki a javak osztogatásában, célja, mint az a fentiekből kiderült, a képessé tétel.

KÖZÖSSÉGI MUNKA – a szociális munkások szerint inkább KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA – célja az egyéni problémákkal küszködők közösségeinek, intézményeinek létrehozása az egyes tagok „alapproblémájának „megoldására, pl. nagycsaládosok egyesülete, mozgáskorlátozottak érdekvédelmi szervezete, családi agresszió elől menekülő nők, névtelen alkoholisták szervezetei. Itt az összekötő kapocs még mindig az egyéni-családi szinten jelentkező nehézség, betegség, megoldatlan helyzet.
Céljaiban a közösségi szociális munka az egyéni eset-kezelő szociális munkával megegyezik, csak éppen eszköztára bővül ki a sorstársak adta segítő attitűddel, a közösség adta nehézségi erővel is. Klasszikus példái az önsegítő csoportok. Ha az előbbiekben látott humán- öko-rendszerben gondolkodunk, a közösségi szociális munka terepei sokkal inkább az egyéni fizikai és mentális, ill. családi hiányokhoz, zavarokhoz kötődnek, semmint a helyi közösségek, település, kultúra és nemzet színtereihez. Ilyen értelemben vett közösségi munkát nem folytattam Mánfán, de egy drogrehabilitációval foglalkozó egyesület munkatársaként drogosok hozzátartozóinak önsegítő csoportját szerveztük, mely klasszikus példája a közösségi szociális munkának.
Mánfai tapasztalataim azt mutatják, hogy az intézményes segítség helyett gyakrabban választják az emberek a természetes kapcsolati erőforrásaikat: rokonaikhoz, barátaikhoz, szomszédaikhoz, falubeli ismerőseikhez fordulnak először. Ez nagyon jó, szervesen kiépült rendszer (pl. gyermekvédelemben jó jelzőrendszer), melyre mind szociális munkásként mind közösségi munkásként építhettem.
1997-ben, még egyetemistaként, az akkori családsegítővel szerveztünk egy egész falut érintő önkéntes segítő hálózatot, mely lényegében egy szívességszolgálat volt. Aki bármilyen, másoknak felajánlható tudással (pl. villanyszerelés, favágás, kőművesmunka, gyermekfelügyelet, korrepetálás stb...) rendelkezett, felajánlott szabadidejéből azoknak, akiknek szükségük volt rá. A szolgálat feladata az igények és a felajánlások összehangolása volt. Valahol itt keresendők a mánfai közösségi munkáslétem gyökerei. A hálózat tagjaival összejöveteleket szerveztünk, melyeken sokat beszélgettünk arról, hogy milyen újabb feladatokat tudunk közösen megoldani Mánfán. Az eredeti elképzelés szerint nem működött a hálózatunk, mert egyénileg az egymást segítők nehezen mozdultak („nem megyek el a falu másik végébe, nem is ismerem stb...”) Meglepő módon azonban a közösségben való segítési formák igen jól kezdtek működni – kisgyerekes szülők közössége, Kölyök-klub alakult, falutisztasági akciók kezdődtek, létrejött egy falu-fejlesztő egyesület.
Az önkéntes hálózatban betöltött szerepemben nagyon lényeges volt, hogy helyi ember vagyok, ismerek mindenkit és engem is ismernek – ezáltal a személyes tőkémet is felhasználhatom.
Mindez visszahatott a szociális munkára is, hiszen közvetlenebbé vált a kapcsolatom azokkal, akikkel mind a hálózatban, mind segítőként kapcsolatba kerültem. (Egy kis kitérő: a gyakorló szociális munkások tudják, hogy a hozzánk fordulók feszültek, kiszolgáltatott helyzetben érzik magukat, gyakran szégyellik problémáikat. Komoly erőfeszítést igényel, hogy munkánkat olyan szolgáltatásként fogják fel, melyben nem valamiféle másodrendű emberként értékelik magukat, hanem problémájuk megoldásának kulcsaként.) A másféle környezetben való találkozás – együttes munka – önbizalom- és biztonságérzet növekedéssel, nyitottsággal járt.
A települési szintű cselekvés ily módon, ha még áttételesen is, az egyéni problémamegoldás sikeresebbé válását is magában hordozta.

KÖZÖSSÉGI MUNKA – ama koncentrikus körök szintjein továbblépünk: a közösségi munkások (nem közösségi szociális munkások!) gyakorlóterepei a szomszédságok, mert települési szintű beavatkozásokra is képesek. Az egyéni problémák helyett a közösségi szinten jelentkező, több családot egyformán érintő problémák megoldása a célja. Az egyének, családok a közösség részeként, alkotóelemeként definiálódnak.
Példák: egy lakóközösség számára közös udvar használata, a ház vízellátása, egy utca lakóinak közös gondja a hiányos közvilágítás, néhány utcás lakókörzet nehézségei a közbiztonsággal stb… A klasszikus settlementekben a közösségi munkások együtt élve bekapcsolódtak egy lakóközösség életébe, mintegy belülről érzékelve, megélve a problémákat, s közösen keresve a megoldásokat.
Mánfai munkám ilyen értelmű közösségi munka volt. Az előbbiekben bemutatott önkéntes segítő hálózat gyökere volt egy önsegítő mezőgazdasági csoportnak, melynek közel 50 mánfai család volt tagja. Itt ismét belép a szociális munka: jóléti, önsegítő programként kb. 30 családdal vettünk részt az Autonómia Alapítvány „Saját kert” programjában, mely hátrányos helyzetű, elsősorban cigány családok önellátó tevékenységét támogatta. Nem volt ez egyoldalú adományosztó program, mert önerőt is követelt a résztvevőktől. Velük főként mindennapi munkám során kerültem kapcsolatba. A lebonyolítás során néhány cigány családban felmerült, hogy önellátó módon komolyabban is foglalkoznának állattenyésztéssel, ha némi segítséget kapnának, hasonlóan a kert-támogatáshoz.
Innentől kezdve „közös ügyünk lett”, melyben minden érdeklődő, résztvevő aktív szerepet vállalt (pl. állattenyésztési szakértők felkutatása, szállítás, költségvetés-készítés, az egyéni gazdaságok megtervezése, az Öko-társ és Autonómia alapítványok tréningjein való részvétel, adminisztráció, egymás gazdálkodásának segítése, fedeztetés stb.) Olyan sokfélék voltak a feladatok, hogy majdnem mindenkinek jutott testhezálló – hosszas tervező-, információgyűjtő- és pénzszerző munka előzte meg a tényleges gazdálkodás elkezdését. Az összejövetelek során fokozatosan köteleződtek el az emberek. Nagyon kevesen vettek részt addig közös munkában – tanulni kellett az együttműködést, ami nem mindig volt egyszerű.
A csoport célja az volt, hogy mindegyik tagja az egyéni tervek kialakításával képessé tegye magát minimum önellátásra hús-, tojás- és tejtermelésben. Egy évvel a kezdetek után ez nagyjából 15 családnak sikerült maradéktalanul. Ők folyamatossá tették a termelést, tojást adnak el, kecskéket szaporítanak stb...
A csoport fenntartása érdekében közös tőkét hoztak létre, melyből a mai napig kedvezményesen vásárolnak takarmányt, közösen szállítanak, bonyolítják az elosztást stb...
A csoport munkájának segítése belső közösségi munka volt – egy helyi közösségi igényből indultunk ki. A terepviszonyokat jól ismerve – előzményként közös helyi cselekvésekre építve (önkéntes segítő hálózat, kertprogram) – dolgoztam.
Felhasználtam azokat a tapasztalatokat is, melyeket közösségfejlesztőként a Mecsekalján, Kővágótöttösön szereztem. Nagyon jó előiskola volt. Szintén kistelepülés, sokban hasonlít Mánfához, de természetesen mégis teljesen egyedi megoldásokat igénylő problémákkal küzd. A biokert-program, a helyi kisiskola köré szerveződő közösségi működtetésű gyermeknapközi és számos helyi akció megsokszorozta a településükben gondolkodók számát Töttösön. Az itteni tapasztalatok legfontosabbika a közösségi működés folyamatának fontossága volt. Rendszeres lakossági beszélgetések és egy közösségi felmérés során kristályosodott ki, hogy mely témák érdeklik leginkább a helyi embereket, s mely területeken a leghatékonyabb az összefogásuk. Ezek a következők voltak: a helyi kisiskola megőrzése, környezetvédelem és faluszépítés, a szegénység elleni küzdelem, a fiatalok ügye. A részvétel, elköteleződés nélkül a legjobb terv is megvalósítatlan maradhatott volna.

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS legfontosabb ismérve, hogy települési-, és tágabb terű (kistérségi, regionális) cselekvésekre ösztönöz. Közvetve vagy közvetlenül az adott közösség MINDEN tagjára hatással van. Az érintettek részvétele a problémák feltárásában, a megoldások meg-találásában és megvalósításában kulcsfontosságú. Közösségfejlesztőként, „külső szemként” a helyiek által nehezen észlelhető összefüggések, az általuk nem kellően értékelt – néha észrevétlen – adottságaik, lehetőségeik feltárásában segítettem, közösen elemeztünk hiányosságokat, problémákat. Elemzésünk célja a települési szintű közös cselekvés volt, mely az előbbiekben már említett munkacsoportokban öltött testet.


Néhány tanulság:

Nagyon szorosan összefonódott mindhárom szerep: a szociális munkásé, a belső közösségi munkásé és a közösségfejlesztőé.
A bevezetőben feltett kérdés – distinkció e szakmák közt – személyes gyakorlati munkám alapján számomra másodlagossá vált. Sokkal érdekesebb volt, hogyan tudom felhasználni a különböző területeken szerzett tapasztalataimat, s hogyan tudom az esetleges kettős szerepből adódó nehézségeket leküzdeni. Talán a leginkább közösségfejlesztőként merült fel bennem a legintenzívebben az az igény, hogy a szociális munkásokkal, belső közösségi munkásokkal szorosan együtt kell működnöm. És viszont: helyi fejlesztőként Mánfán hiányát éreztem egy objektív külső közösségi szakembernek.
Talán a szociális munkások számára a legnehezebb felismerni, hogy munkájuk hatékonyságát megsokszorozhatja a probléma vagy kliensközpontú segítés kiegészítése, netán felváltása egy, a közösségi erőkre építő települési vagy tágabb terű cselekvéssel.
Végezetül összefoglalom azokat a segítő és gátló tényezőket, melyek helyi közösségi munkásként Mánfán befolyásoltak:

Segítő tényezők:
- Helyi emberként ismerek mindenkit, engem is ismernek, cselekvéseim alapján ítélnek.
- Az egyes történéseket hátterükkel együtt, a falu történetének ismeretében értelmezhetem.
- Belső kapcsolati tőkém van – részt vettem már települési szintű sikeres akciókban.
- Számomra sem kockázatmentes bármilyen cselekvés, hiszen Mánfán élek.
- Alaposan ismerem a helyi mozgató erőket és adottságokat (pl. szaktudás, kapcsolatrendszer, épített- és természeti környezet stb…).
- A személyes, gyors és közvetlen kommunikáció lehetősége.
- A közösségi folyamatnak nem volt időbeli, térbeli akadálya, rugalmasan és gyorsan tudtam cselekedni, mert helyben voltam.
- Közösségfejlesztőként szerzett előzetes tapasztalatok, ismeretek, információk.

Gátló tényezők:
- Túlzott elvárások – szociális munkás voltomból adódóan tőlem várták az aktív cselekvést. Ezt az attitűdöt folyamatos feladatmegosztással lehetett csak megváltoztatni.
- Egy külső fejlesztő objektivitása segítette volna a folyamatot
- Túlzott feladatvállalás, mely részben az állandó jelenlét, utolérhetőség következménye volt.

Schmidt Melinda
Tartalom

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár