Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Feladatok és lehetőségek az ezredfordulón a civil szervezetek előtt a település- és közösségfejlesztésben
Szerző:
Vercseg Ilona
Folyóirat:
Parola
Év:
1999
Szám:
3-4
Oldalszám:
14-18.
Nevek:
Bibó István, Ágh Attila, Gergely Attila, Ernst F. Schumacher
Intézmények:
Közösségfejlesztők Egyesülete, EU program, Sapard program, PHARE Dél-Dunántúli Regionális Kísérleti Program Alapja, Strukturális Alapok, Afrikai Iroda
Települések:
Magyarország, Svájc, Hollandia, Anglia, Amerika, Franciaország
Tárgyszavak:
településfejlesztés, közösségfejlesztés, civil szervezetek, helyi cselekvés, településfejlesztés

vissza a tartalomhoz
FELADATOK ÉS LEHETŐSÉGEK AZ EZREDFORDULÓN A CIVIL SZERVEZETEK ELŐTT A TELEPÜLÉS-
ÉS KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSBEN

Bevezetés
10 éves a Közösségfejlesztők Egyesülete, amely azonban 1989-es megalakulása előtt egy másik 10 éves előzményt tudhat magáénak, hiszen a ‘80-as évek elejétől beszélhetünk hazánkban tudatos közösségfejlesztésről.
Hogy mit ért el ezalatt a 20 év alatt a magyar közösségfejlesztés? Sokat és keveset. Sokat, mert helyi fejlesztéseire építkezve kidolgozott egy új humán segítő szakmát, amelynek ma már saját identitása, filozófiája és stratégiája van. Keveset, mert ez a szakma még mindig kevéssé ismert a magyar foglalkoztatási palettán, vagyis kevés olyan kormányzati program van, amely közösségfejlesztési közreműködésre épít. Meggyőződésünk azonban, hogy napjainkban, az ezredfordulón következik be az áttörés: egyre több olyan, elsősorban EU program kap teret Magyarországon, amely a közösségfejlesztői részvételre épít. Példa erre a SAPARD program, vagy a PHARE Dél-Dunántúli Regionális Kísérleti Program Alapja.
Miért növekszik napjainkban a közösségfejlesztés ázsiója? Azért, mert az EU-ban és a világ demokratikus országaiban mindenfajta fejlesztés elképzelhetetlen a lakosság cselekvő részvétele nélkül. Magyarországon elsősorban sajnos negatív tapasztalataink vannak a lakossági cselekvéssel kapcsolatban. Már Bibó István is beszél 1945-ben “az apátiának, a közönynek és az akaratbénaságnak félelmetes faláról”, amelybe a cselekedni vágyók óhatatlanul beleütköznek, de le kell szögeznünk, hogy a lakossági részvétel mindenütt, a fejlett demokráciákban is bátorításra szorul, csak más okokból, mint nálunk. Éppen ezért az EU számos társadalom-fejlesztési programot működtet, s egyikük sem nélkülözi a közösségfejlesztési közreműködést (l. Strukturális Alapok).
Ha a közösségfejlesztés társadalmi funkcióját vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy a közösségfejlesztés a lakosság közösségi kezdeményező- és cselekvőképességét hivatott fejleszteni. Az a célja, hogy a lakosok érdeklődjenek szűkebb és tágabb hazájuk közügyei, sorskérdései, fejlesztési irányai iránt, köteleződjenek el valamely közösségi probléma kezelése és megoldása mellett, kérjenek részt a döntésekből, vállaljanak felelősséget a döntéshozatalban, kísérjék figyelemmel azt, hogy a döntéshozók hogyan valósítják meg a döntéseket. Úgy szokták ezt röviden kifejezni, hogy az emberek vegyék kezükbe saját sorsukat és cselekedjenek – lehetőleg közösségben. Éljenek a demokrácia adta lehetőségeikkel. Viselkedjenek állampolgárként. A továbbiakban arra kell választ keresnünk, hogy ennek megvalósulása miért olyan nehéz ma Magyarországon?
Ha a közösségfejlesztés a lakosság közösségi kezdeményező- és cselekvőképességét hivatott fejleszteni, akkor kapcsolata a civil társadalommal evidencia. Le kell azonban szögeznünk, hogy a helyi cselekvés nem kizárólag civil szervezetekben zajlik – alakulhatnak alkalmi társulások, bizottságok, fórumok, amelyek keretében a lakosok ugyanúgy kifejthetik a közjóra irányuló cselekedeteiket, mint egy egyesület, alapítvány vagy kht. esetében. A helyi cselekvés számunkra ezért szélesebb kategória, mint a civil társadalom.
A helyi cselekvésre vállalkozók köre ma még csekély. A közösségfejlesztés ezért arra törekszik, hogy egyáltalán létrejöjjön helyi cselekvés, a lakosság hozza létre a saját szerveződéseit és vegyen részt települése, kistérsége, régiója fejlesztésében.
Milyen feladatok és lehetőségek állnak az ezredfordulón a civil szervezetek előtt közösségfejlesztői szempontból? Ha a lehetőségek oldaláról tesszük fel a kérdést, feltétlenül le kell szögeznünk, hogy egy demokratikus társadalomban lehetőségünk van az önszerveződésre. Mindannyian tapasztaltuk azonban, hogy ez az evidencia még nem napi realitás. Mik ennek az okai? Erről beszélek előadásom első részében, amelynek a demokratikus deficit címet adtam. Ami a feladatokat illeti, természetesen a 3 szektor feladataiból kell kiindulnunk, és a helyi cselekvésnek a szerepét kell megvizsgálnunk a településfejlesztésben. Ezzel foglalkozik előadásom második része. S hogy mindez létrejöjjön, szükségesek segítő szervezetek – ezzel foglalkozik előadásom harmadik része. Majd végül, a befejező részben néhány hazai példát ismertetek.

I. A demokratikus deficit

A közösségfejlesztés szempontjából fontos leszögeznünk, hogy a demokrácia, a civil társadalom, az állampolgáriság a közösségfejlesztés egyik lehetséges értelmezési kerete annyiban, amennyiben a közösségfejlesztés célja az önirányítás, az önszervezés-közösségi szerveződés, az állampolgári részvétel, a társadalomhoz tartozás erősítése. Olyan képességek ezek, amelyek csak egy demokratikus társadalomban fejlődhetnek ki.
Az 1989 óta eltelt 10 év gyökeres, strukturális változásokat hozott a magyar társadalomban.
Le kellett rombolni a régi intézményeket és felépíteni az újakat. Az egypárti, diktatórikus, centralizált struktúrák helyett többpárti, demokratikus, decentralizált struktúrák bontakoztak ki. Társadalmunk egyszektorú társadalomból 3 szektorúvá vált. A tulajdonviszonyok megváltoztak, kialakult a magántulajdon. A kormányzati szektor ideológiai szerepének leáldozott, s bár a kormányzati szervezetek még ma sem mentesek az aktuális politikai befolyástól, a pluralizmus, a nyilvánosság és a társadalmi ellenőrzés lehetősége csökkenti a kormányzati szektor ideológiai jelentőségét. Végül, s nem utolsó sorban, kifejlődött a civil társadalom, mintegy a legjobb folytatásaként a II. világháború előtti progresszív magyar hagyományoknak. Ma Magyarországon több, mint 60 000 civil szervezetet tartanak nyilván, s számuk egyre növekszik.
Mindez egy nagyon pozitív kimenetelű változásnak tűnik, s azt mutatja, hogy Magyarország jól képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, még akkor is, ha ennek ára nagyon magas. Ezek a változások ugyanis új szenvedések és konfliktusok forrásai is. A változások erőteljesen megosztották társadalmunkat, amely korábban politikai, kulturális és anyagi téren is meglehetősen homogén volt. A rátermettebb emberek előnyökre tettek szert, míg számosan le- vagy kimaradtak a fő folyamatokból. Új problémák sokaságával találtuk szembe magunkat: munkanélküliség, hajléktalanság, szegénység, leszakadó és fejlődő régiók, növekvő fekete gazdaság és korrupció, bűnözés, drog, prostitúció. Új tanulási folyamatok indultak be: meg kellett tanulnunk alkalmazkodni a változó körülményekhez, a versenyhez, meg kellett tanulnunk kezelni a konfliktusokat, megérteni az új kihívásokat és megtalálni rájuk a megfelelő válaszokat. Ágh Attila fogalmazott úgy nemrégiben egy, a civil szervezetek képviselőinek szervezett konferencián, hogy az elmúlt 10 évben a gazdasági deficitet társadalmi deficitté változtattuk át, mert “a hajléktalanokkal való foglalkozás ugyan szép, de korábban nem voltak hajléktalanjaink”.
Ha a változások mélyére nézünk, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus intézményrendszer kiépülése még mindig csak részleges, mert a népesség jelentős része még nem alkotta meg saját intézményeit. Az országos struktúrák, elsősorban a decentralizálás, az önkormányzatiság, a jogalkotás stb. kialakultak, de a helyi struktúrák részlegesek, s elsősorban vidéken azok. Mi ennek az oka?

Az emberek még nem jöttek rá saját erejükre
A társadalom- és politikai tudományok nagy magyar egyénisége, Bibó István, “A magyar demokrácia válsága” c. 1945-ben írott tanulmányában a következőket írja: “Minden nagy demokrácia történetének kiindulópontjánál forradalom áll, forradalom, melynek során esetleg királyok fejei hulltak le, de mindenesetre lehullott az aranykorona a királyok és királyi szolgák fejéről. Ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlődési időszakhoz: a társadalmi és gazdasági fejlődési átmenetek megtörténhetnek nagyobb politikai rázkódtatások nélkül is, de az emberi méltóság egyetlen forradalmának, bármilyen társadalmi és gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk. Ez a forradalom Svájcban a 13–14. században, Hollandiában a 16. században, Angliában a 17. században, Amerikában és Franciaországban a 18. században ... zajlott le, teljesességgel különböző társadalmi és gazdasági előfeltételek mellett, de demokráciáról csakis olyan országokban lehet beszélni, ahol ez lezajlott.
(...)Ez a változás Magyarországon nem zajlott le. Megindultunk feléje 1825 és 1848 között, hogy azután 1849-ben végleg elakadjunk. Azóta voltak kisebb-nagyobb félforradalmaink és álforradalmaink, melyek annyit elértek, hogy igazi, mélyen fundált úrtisztelet már csak kevés helyen van az országban, azonban ugyanakkor a magyar népnek 1944-ig az volt az eleven és érvényes történelmi tapasztalata, hogy urakkal és hivatalviselőkkel ujjat húzni nem jó, s aki mégis megtenné, előbb-utóbb rajtaveszít.” (Bibó István Válogatott tanulmányok 1945–1949. Magvető, 1986. 50–51. old.)
A tanulmány 1945-ben íródott, amelyet még 3 demokratikus év követett az 1948-ban bekövetkezett sztálinista fordulatig. 1956 forradalma az idegen elnyomó ellen irányult, amelyben a forradalomban részt vevő nép megtapasztalta önmaga erejét és meghozta a maga áldozatát. E forradalmat azonban elsősorban a városiak csinálták, s korántsem az “egész” magyar nép! Ez a forradalom mindössze október 23-tól november 4-ig, a szovjet csapatok újbóli benyomulásáig, tehát nagyon rövid ideig tartott, s nem volt ideje átrendezni a hazai struktúrákat. Átmenetileg megingatta a szovjet rendszerrel kollaboráló saját urai és idegen elnyomói hatalmát, de alapvetően megváltoztatni nem tudta. A forradalom elbukása utáni rendszer az elnyomó-rendszerek egy “könnyített” változata volt, nem véletlenül kapta Magyarország a “legvidámabb barakk” elnevezést az ún. szocialista országok körében. Úgy érzem azonban, hogy ‘56 minden szépsége és mai napig bátorságot adó jellege ellenére sem tört ki a bibói félforradalmak köréből.
A végig nem vitt, a ki nem teljesedett forradalmak okozzák tehát egyfelől a demokratikus deficitet. A másik társadalom-fejlődési jelenség, amelynek részlegességére a figyelmet itt fel kell hívnunk, a modernizációé.

A modernizáció
Az önszervező tevékenység a megtartó és szabályozó hagyományos közösségekből a modern tömegtársadalmak bonyolult viszonyrendszereibe jutott embernek adatik meg – lehetőségként. Önmagunk irányítása és szervezése autonómiánk függvénye, s autonómiánk pedig gazdasági-társadalmi fejlettségünké, berendezkedésünké. Az önszerveződés 2 fő társadalmi feltétele a modernizáció – a gazdasági, társadalmi, politikai modernizáció feltételeinek teljesülése esetén alakul ki a személyiség modernizációja – és a demokratikus társadalmi berendezkedés. A személyiség modernizációja együtt jár az iskolázottsági szint növekedésével; a tájékozottság, a hírellátottság szintjének emelkedésével; a fatalizmus és a tehetetlenség érzésének csökkenésével; az emberi autonómia igényének és meglétének erősödésével; a passzivitással szemben a teljesítmény-motiváció erősödésével. Az önszerveződés napjainkban azt jelenti, hogy a vele élni tudó ember tud élni a társadalom adta lehetőségekkel is, és szembe tud nézni a rá vonatkozó kihívásokkal.
A rendszerváltás óta kiépülő új magyar társadalmi struktúrák egyre több lehetőséget nyújtanak az önszerveződésre, azonban mind a modernizáció, mind a demokratizálódás folyamata részlegesen és polarizáltan zajlik. A lehetőségekkel való élni nem tudás okai nagyon bonyolultak, s nem lehet csak a győztes-vesztes alapállásból megközelíteni. Közösségfejlesztői szempontból nagyon fontosnak tartjuk az okok közé sorolni a kultúraváltást is. Ez azt jelenti, hogy “a korábban teljesített kulturális felhalmozás és a rá épülő alkalmazkodási készség alól a rendszerváltás óta a valóság folytonosan továbbmozdul” (Gergely Attila). Az átrendeződés drámaian felerősítette a korábban is szembetűnő tudás- és képességbeli különbségeket, s a gazdaságban, a politikában és a kormányzati oktatási-művelődési, valamint szociális intézményrendszerekben lezajló átstrukturálódási folyamatok pedig nemhogy nem segítették a felzárkózást, s az új tudások megszerzését, hanem éppen ellenkezőleg, növelték a lemaradók hátrányait, amelynek következtében erősödtek a függőségek és a fenntartásukra való igyekezet, növekedett a változástól való félelem, a tanulási készség csökkent stb. Bibó István szerint “Magyarország kultúrája alapvetően túlélés-orientált kultúra. (...) a társadalmi (és politikai) környezet Magyarországon a XVI. századtól kezdve folyamatosan kedvezőtlen volt. Az egyéneknek és különböző önkéntes szervezeteiknek olyan problémákkal kellett ismétlődően szembenézniük, mint az idegen megszállás vagy (legjobb esetben) a korlátozott függetlenség, a feudalizmus maradványai, a késleltetett polgárosodás, a gazdasági elmaradottság, a diktatórikus politikai rendszerek, a demokratikus intézmények fejletlensége, a vallási, etnikai és szociális feszültségek. A társadalom aspirációi és tényleges lehetőségei között áthidalhatatlan szakadék tátongott: Európa nyugati része, a politikai demokrácia, a fejlett, modern gazdaság és a társadalmi jólét mindig látótávolságban, s mégis elérhetetlenül messze volt. Ebben a frusztrált helyzetben egymást követték a sokszor heroikus, máskor inkább bizarr, de egyaránt reménytelen erőfeszítések. Kudarcuk súlyos társadalmi traumákat és sok személyes tragédiát is okozott, de a demokratikus értékeket nem tudta teljesen megsemmisíteni, és nem bénította meg a társadalmat. A kompromisszumok, a megalkuvó félmegoldások, az illegális és féllegális vállalkozások egész sora született meg, megjelentek a második gazdaság és a második társadalom intézményei. Demokratikus intézmények és jogi garanciák hiányában az egyéni és közösségi viselkedésben egyaránt túlsúlyba került a rövid távú ... pragmatikus magatartás a hosszú távú, stratégiai gondolkodással szemben. Megnőtt az informális társadalmi kapcsolatok jelentősége, elmosódtak a határok a hivatalos és a nem hivatalos, a formális és az informális között. Ez a mentalitás (...) a “premodern, amennyiben az ‘átvergődéses típusú’ kis egységekben és kis méretben végzett társadalmi és gazdasági tevékenységet preferálja a nagyszabású, racionális akciókkal szemben, amelyek a személytelen szabályokban és az állami intézményekben való bizalmat feltételezik.” (Bibó István: I. m. 192–193. old.)
Miközben a világ legfejlettebb országaiban a posztmodern mentalitás alakult ki, aközben Magyarországon még ma is együtt él a premodern és modernista mentalitás anélkül, hogy a modernizmus kiteljesedhetett volna, és már hatnak a posztmodern áramlatok is. Bibó által hiányolt demokratikus intézmények és jogi garanciák a rendszerváltás óta ugyan zömükben kiépültek, de hosszabb időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a berögződött történelmi tapasztalatok helyét újonnan felhalmozódott tapasztalatok foglalják el.
A demokrácia lényegének megragadása a rendszerváltás óta eltelt 10 év során egyre bonyolultabbá válik. Újabb tapasztalataink is azt bizonyítják, hogy a fő kérdés a hatalom megragadása és megtartása körül folyik (nem mindegy persze, hogy a hatalom birtokosai 4 évenként megváltoznak). A demokrácia priméren a nép által gyakorolt hatalmat jelenti, azonban nehezen lehet igazi okot találni arra, hogy a politikai hatalom birtokosainak (akik a döntéseket is birtokolják) miért kellene megosztaniuk hatalmukat, hacsak nem azért, mert ez az egyetlen mód megtartani? A fő kérdés tehát az, hogy vajon a hatalmon levők tényleg meg akarják-e osztani hatalmukat, vagy csak egyre kifinomultabb módokon védelmezik azt? Együtt a civil társadalommal vagy ellene?
Itt ismét csak olyan választ adhatunk, amelynek a közösségfejlesztési vonatkozása sem elhanyagolható, nevezetesen: a hatalom megosztását ki kell kényszeríteni, a népakaratnak valamilyen demokratikus formában meg kell nyilvánulnia. Élnek-e ezzel a lehetőséggel a modern demokráciák? Birtokában vannak-e az állampolgárok a hatalom ellenőrzése képességeinek? Mi érhető el állampolgári cselekvés révén? Ellensúlyozható-e egyáltalán a hatalom állampolgári akciók révén? Azoknak, akiknek csak a rész jut, kellene legyőzniük azokat, akiké az egész? A posztszocialista országokban e kérdés úgy is felvetődik: valóban akarják-e az emberek ellenőrizni a hatalmat, valóban részt akarnak-e kérni a hatalom gyakorlásának felelősségéből? Vagy ennek az akaratnak a szabadság következményeként még ki kell fejlődnie?

II. A helyi cselekvés szerepe a területfejlesztésben

1. A 3 szektor feladatai
A rendszerváltás után hazánk fokozatosan építette ki a nyugati demokráciákhoz hasonlatos társadalmi struktúráit, s egy szektorú társadalomból – a politika és a gazdaság szétválasztásával – három szektorú társadalomszerkezetet alakított ki.
Melyek a 3 szektor legfőbb társadalmi szerepei és jellemzői?
A kormányzati szektor (a nemzeti kormányzat és az önkormányzatok) legfontosabb feladatai: a rend fenntartása, az igazságszolgáltatás; az ellenségek távoltartása, a védelem; az állam erejének állandó növelése; az állampolgárok boldogulása, jóléte; az állampolgárok hétköznapi tevékenysége és a közös célok szinkronba hozása; a döntéshozatal; a racionális központi döntésekhez szükséges ismeretanyag megszerzése – statisztika; az egyéni viselkedés befolyásolása – oktatás, nevelés; a társadalom fegyelmezése (diszciplinálása); az államapparátus és a rendőrség működtetése stb.
Az államiság túlsúlyának veszélyei: túlzott hatalomkoncentráció és visszaélés; önállósuló intézmények (“állam az államban”); diktatúra megteremtődése; klikkek kialakulása és túlsúlya stb.
A nem-kormányzati szektor, a civil társadalom funkciói közül a legfontosabb éppen az államot ellensúlyozó szerep, az érdekképviselet és érdekvédelem, a hatalom megosztása, a “független” tevékenység, a nagyobb beleszólás és részvétel. Ez a kezdeményezés szférája és az új intézmények építésének szektora is – a “face to face", alternatív és helyi szolgáltatások rugalmas, gyors és olcsó megszervezése.
A nem-kormányzati szektor működésével járó veszélyek: alacsony hatékonyság, partikularizmus, amatőrizmus.
Az üzleti vagy privát szektor feladata természetesen a termelés, szolgáltatás, de társadalmi szerepvállalásának is jelentősnek kell lennie, mert a munkaerőt mint társadalmi összterméket, egyre kevésbé kapja “készen”, vagyis speciális feladati ellátása érdekében részt kell vennie a munkaerő költségeinek előállításában – oktatás, képzés, szociális juttatások, rekreáció stb. A cégek továbbá használói a közösségi infrastruktúrának – pl. utak –, károsíthatják dolgozóik vagy a környezetük egészségét és ezt kötelesek a minimumra redukálni és kompenzálni.
Az üzleti szektor éppúgy rá van szorulva a kormányzati és nem-kormányzati szektor támogatására, mint az reá: szüksége van pl. egy vállalkozóbarát klímára – engedményekre, infrastruktúrára stb. és nincs szüksége mondjuk a környezetvédők, vagy a szakszervezet támadásaira. A forrásteremtést most tanuló civil társadalom persze hajlandó leegyszerűsíteni a magánszektor társadalmi szerepét és azt kizárólag a pénz adományozására szűkíteni, pedig a társadalmi szerepvállalás a cégeknek is érdekük: a jó image kialakítása (dolgozóbarát, megértő, közéleti felelősséget vállaló, adakozó cég), amelyért a bajban is kiállnak dolgozói. Ha a vállalkozás környezetében lévő civil társadalom jól meg tudja fogalmazni és össze tudja hangolni helyi küldetését, akkor ezzel a környezetével kommunikálni akaró vállalkozások társadalmi szerepvállalását is sikerrel befolyásolhatja.
A civil szféra tehát leginkább a kezdeményezésben erős, itt ismerődnek fel először társadalmi hiányosságok és ezek mérséklésére a legrugalmasabb civil szervezetek tudnak a leghamarabb rámozdulni. A közszolgálati szféra a szakszerűségben, a törvényesség képviseletében, a települések üzemeltetésében erős, de a bürokratikus szabályok miatt működése kevéssé rugalmas és gyors. A magánszektor elsősorban a termelésben és szolgáltatásban erős, de a környezetével való aktív kommunikációra mind a munkaerő-újratermelés, mind a megfelelő image kialakítása miatt szükség van. A három szektor erősségeinek összeadódása és gyengeségeinek redukálása, vagyis egymás lehetőségeinek optimális kiegészítése a sikeres helyi/térségi cselekvés kulcsa.
A feladatokat tovább értelmezve meg kell különböztetnünk a fejlesztés két modelljét.

2. A “fejlesztés” két modellje
a) Az infrastrukturális fejlesztés modellje
A fejlesztés hagyományos értelmezése infrastrukturális fejlesztést jelent, amelynek a pénz megléte a feltétele. Ezzel szemben ismerünk olyan településeket, amelyeken a polgármester milliókat teremt elő pályázati úton, a települése mégis “halott”, s évek kemény erőfeszítései ellenére sem történik minőségi változás. Az emberek nem ismerik meg a lehetőségeket, kevés fogalmuk van a külső világokról, nem értik a működés logikáját – többcsatornás pályázati rendszer –, nem értik, miért nyílik lehetőség pl. kerékpárút építésére, amikor ők a legfőbb bajuknak a munkanélküliséget, az alacsony keresetet érzékelik stb. Nem vesznek részt a fejlesztésben, közömbösek és kritikusak az önkormányzat erőfeszítéseivel szemben.
Az infrastrukturális fejlesztést a lakosság is fontosnak tartja, ám ha hosszú távon alapvető megélhetési gondokkal küzd, nem képes megfizetni az infrastruktúráért és nem képes működtetni azt.
Ebben a fejlesztési modellben az alapellátásként megjelenő helyi szolgáltatásokat találjuk csak meg a piaci szolgáltatásokon kívül. Minél kevésbé fejlettnek mondható a térség, annál inkább így van ez.
Az infrastrukturális modellben a vezetők kezdeményeznek, s ők is cselekednek. “Náluk van a labda”. A vezetők – a valamiféle hatalmi pozícióban lévők – a fejlesztők, s a tervezéshez szakértők segítségét kérik. A szakértők közül néhányan már igyekeznek bevonni az érintett lakosokat a tervezési folyamatba, ám azok felkészületlenek a valódi részvételre. Nem tudnak más nagyságrendben gondolkodni, mint a saját háztartásuk, maximum településük szintjén, nem ismerik a trendeket, az uniós vagy globális elvárásokat. De ha már nem sikerült őket bevonni a tervezési folyamatba, legalább az elkészült terveket beszéljük meg velük! Azt tapasztaljuk, hogy az érintettek a szakértők által elkészített terveket megmorogják: “Nálunk nem ezek a prioritások! Miért beszélnek alternatív mezőgazdasági termesztésről, amikor nálunk a gabonának és a sertésnek van hagyománya – ezt tudjuk csinálni, ezt kéne eladni!” Úgy érzik, átnyúlnak a fejük fölött, s meg sem kérdezik őket.
Ebben a modellben a fejlesztési tervek gyakran nem, vagy csak kis részben valósulnak meg. Szakértők százezreket érő tervei hevernek fiókokban.

b) A fejlesztés közösségi modellje
(Megjegyzés: a közösségi szóhasználat közösségfejlesztői értelemben a lokalitás szintjét jelenti, vagyis a helyi szintet, legyen az település, kistérség vagy régió.)
A fejlesztés közösségfejlesztői értelmezése: a közösségi kezdeményező- és cselekvőképesség fejlesztése, a humán erőforrások és közösségi használatuk fejlesztése. Ennek feltétele: a közösségi tudás feltárása, a közösségi akaratok megismerése és közössé tétele. E tudások fejlesztése, majd szinkronba hozása a szakemberek és döntéshozók által elképzelt fejlesztéssel alkotják magát a fejlesztési folyamatot.
Itt nem a pénz a mozgatórugó. 1966-ban Ernst F. Schumacher az Afrikai Iroda közgyűlésén – többek között – a következőket mondta: “A fejlődés nem a javakkal kezdődik, hanem az emberekkel, az emberek tanultságával, szervezettségével és fegyelmével. E három nélkül minden erőforrás rejtett, kiaknázatlan, puszta lehetőség marad. Léteznek természeti kincsekkel igen gyéren ellátott, mégis virágzó társadalmak, és a háború után bőven volt alkalmunk megfigyelni a láthatatlan tényezők elsőbbségét. Minden olyan ország, amelyben az oktatás, a szervezettség és a fegyelem magas szinten állt, bármilyen feldúlt volt is, “gazdasági csodát” produkált(...) Ez tehát a fejlesztés központi problémája. Ha a szegénység elsődleges oka e három tényező hiányosságaiban rejlik, akkor a szegénység elsősorban ezeknek a hiányosságoknak a kiküszöbölésével enyhíthető. Ez az oka annak, miért nem lehet a fejlesztés teremtő aktus, miért nem lehet a fejlesztést rendezni, megvásárolni, átfogóan megtervezni: miért van az, hogy evolúciós folyamatot igényel. Az oktatásban nincs “ugrás”, ez egy fokozatos, igencsak megfoghatatlan folyamat. A szervezésben sincs “ugrás”, hanem fokozatos fejlődés, megfelelés a változó körülményeknek. S egész pontosan ugyanez vonatkozik a fegyelemre is. Mindháromnak lépésről lépésre kell kibontakoznia, és a fejlesztési politika legfontosabb feladata szükségképpen az, hogy meggyorsítsa ezt az evolúciót. Mindháromnak az egész társadalom, s nem csupán egy elenyésző kisebbség sajátjává kell válnia.”
A közösségi fejlesztési modellben a kezdeményezés jórészt a lakosságtól származik – a fejlesztés alulról építkezik. “Minden” érintett gondolkodik, bevonódik a közösségi gondolkodásba és cselekszik is. Cselekvéseinek következményeit mindenki vállalja.
Ebben a modellben az állami szolgáltatási szféra mellett a lakossági szolgáltatások is megjelennek az alapellátásban, mégpedig a civil szervezetek útján. Az emberek egyre inkább tájékozottak saját lehetőségeiket illetően és mind jobban betöltik azt a mozgásteret, amelyet a modernizáció és a demokratikus társadalom nyújt a számukra. Betöltik és kihasználják: élnek lehetőségeikkel.
A közösségi modellben a fejlesztések meg is valósulnak. Meg kell azonban a rend kedvéért jegyeznünk, hogy e kitétel elsősorban a külföldi fejlesztésekre érvényes, mert bár a magyar közösségfejlesztés is bővelkedik pozitív példákban, a megvalósult fejlesztések eddig még soha nem tudták kiaknázni azokat a potenciális lehetőségeket, amelyeket a helyi gondolkodás eredményezett.
Ahhoz, hogy a fejlesztések meg is valósuljanak, valakiknek meg is kell szervezniük e munkát, s a helyi projekteket addig, amíg azok vezetését belső erők át nem képesek venni, vezetni is kell. Ez a munka a közösségfejlesztés.
          Modell “A”
          Az infrastrukturális fejlesztés modellje
          Modell “B”
          A fejlesztés közösségi modellje
          Cél fejlesztése
          infrastrukturális fejlesztés
          humán erőforrások
          Feltétel mozgósítása
          pénz
          közösségi tudás feltárása és
          Lakossági magatartás
          passzív, kritikus
          aktív, együttműködő
          Helyi szolgáltatások
          önkormányzati alapellátás
          civil szervezetek szoláltatásai is
          Kezdeményezők
          csak a vezetők
          a lakosság és a vezetők
          Társadalmi részvétel
          nem érvényesül
          érvényesül
          Felelősségvállalás részéről
          csak a vezetők részéről
          a lakosság és a vezetők
          Tervek megvalósulása
          részleges
          közelít a teljeshez

3. A közösségfejlesztési folyamat
A közösségi problémamegoldás folyamata egy közösségi feltárással kezdődik, amelyben a résztvevők feltárják saját
problémáikat, szükségleteiket, erőforrásaikat és felismerik azokat a hiányzó tudásszükségleteket – információkat, képességeket, szaktudásokat –, amelyek hozzásegítenék őket a problémák megoldáshoz.
A közösségfejlesztő abban segít a helyi lakosoknak, hogy a mindezekre való motiváltság a személyiségen és a helyi közösségeken belül érlelődjön meg és alulról építse ki a helyi cselekvés intézményeit – azt, úgy, abban a tempóban, amire és ahogyan az érintettek képesek. Ezernyi félelem bénítja ma még a helyi cselekvést, legyen szó akár új vállalkozásról, “új típusú” szövetkezetről vagy akár “csak” egy helyi egyesület létrehozásáról. E munka szokatlansága mellett erős gátló tényező az önbizalom hiánya, a felelősségvállalás nehézsége, a kitartás hiánya, az anyagi források elégtelensége, a képzetlenség, az információ- és kapcsolathiány, az eluralkodott apátia, az egymás iránti bizalmatlanság, a cselekvés értelmének megkérdőjelezése, a beletörődés, a közöny, a szolidaritáshiány. Mindezek azonban kellő és kitartó szakmai segítség és összehangolt kormányzati programok mellett fokozatosan leküzdhetők és a sikeres helyi cselekvés néhány év elteltével minőségi változást hozhat létre egy-egy település életében.
Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a közösségfejlesztői programnak alulról kell építkeznie. A helyi intézmények, szolgáltatások bővítésére irányuló, bármilyen jó szándékú, de felülről jövő törekvések ugyanis egy újabb, elidegenítő intézményrendszert hozhatnak létre, amelyek félő, hogy tovább növelik a vidéki népesség passzivitását, ellátottság-igényét. A közösségfejlesztés aprólékos emberi munkában, napi személyes kapcsolatokban, bátorításban, azonnali információnyújtásban, a tapasztalatokra épülő, élményszerű képzésekben gondolkodik, amelyek az igények hatására születnek meg. A közösségfejlesztő egyszerre él a közösségen kívül és belül. Összeköti a helyi igényeket a tágabb lehetőségekkel. A legfontosabb, hogy a helyi közösségek felismerjék, hogy mit akarnak és a cél eléréséért vállaljanak felelősséget, kockázatot, fektessenek be energiát, tanuljanak és működjenek együtt a tágabb társadalommal. Az így megvalósított saját célok vezetnek az önszerveződéshez, a modernizációhoz és a demokráciához.

III. A segítő szakmák és szervezetek
szükségessége

A településeknek ahhoz, hogy kitermelődjenek a maguk civil szervezetei, szakmai segítésre van szükségük. Felismerések már történtek, a támogatások és segítések elégséges rendszere azonban még megközelítőleg sem épült ki. Azokon a településeken, ahol pl. én dolgozom, sem a család, sem az iskolák nem készítik fel a jövő kihívásaira az ifjúságot; önszerveződés híján nem épültek ki a demokrácia helyi, illetve térségi intézményei; nagyon erősek még az autokrata vezetési modell hatásai, az emberek kerülik a konfliktusokat, mert nem tudják megnyugtatóan kezelni azokat; nem igazán értik, hogy mi történik velük és miért, a segítő szervezetek csak az “elszántakkal” foglalkoznak, nincsenek átfogó, a lakosság számára értelmezhető és bekapcsolódásukat elváró fejlesztési programok.
Miközben segítő szakmák és új intézmények kiépítésének szükségességéről beszélünk, le kell szögeznünk, hogy ezektől sem szabad csodát várni, mert ezek megfelelő kormányzati támogatás nélkül nem válthatnak ki elégséges változást. Ez másként azt jelenti, hogy nem elegendő pusztán a belső erőforrások fejlesztése, mert a vidéknek nincs annyi tartaléka sem a szellemi, sem a fizikai erőforrások terén, hogy kizárólag önmaga tudna segíteni saját magán. A strukturális munkanélküliségen pl. csakis a kívülről jövő támogatás és a belső önsegítés együttesen tud változtatni. A belső erőforrások fejlesztése mellé tehát külsőket, kormányzati támogató programok sokaságát is oda kell rendelni. Az azonban, hogy a külső támogatásokkal egy térség mennyire tud élni, már nagymértékben függ az önsegítő és segítő szervezetektől.

Összefoglalva mondandómat elmondható, hogy a civil szervetek lehetősége és feladata is, hogy egyáltalán megszerveződjenek, s hogy megalakulva kifejezzék tagjaik érdekeit, hogy párbeszédet folytassanak más szervezetekkel és az önkormányzatokkal és cselekedjenek a helyi közjóért. Meggyőződésem, hogy az új évezred Magyarországán a legdinamikusabban fejlődő szektor a civil szektor lesz.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár