A javasolt kutatás két fő területe a külső szemlélő – kutató – és a civil szervezetekben résztvevők belső nézőpontjainak feltárása, rendszerezése és elemzése lenne.

„Kívülről”

Azok az elemzések tartoznak ide, amelyek demokratikus hagyományainkban keresik a mai civil gondolkodás történelmi előzményeit – egyfelől az elméleti munkákban (Bibó István, Arató András, Kuti Éva, Miszlivetz Ferenc és mások) ide vonatkozó tanulmányaiban, másfelől az önszervező hagyományokban.

Érdekes szempontot vet fel Szilágyi Ákos a „Kemény demokrácia? Avagy: melyik uralmi mód felel meg a magyar életvilágnak?” című cikkében. „A magyar társadalom érzületi és habituális szempontból ma – egy demokratikus rendszerben! – kis híján ott tart, ahol tegnap: érzületileg passzív, erkölcsileg közönyös, politikailag mozdulatlan és cselekvésképtelen… Minden azon múlik, hogyan használhatják a demokráciát a hatalmon levők, azaz, mit enged meg, mit vár el és mit visel el e tekintetben a társadalom ... A magyar vázdemokrácia hatalmi eszközeit az előbbi (kormányzat) liberális módon használta, utóbbi pedig paternalista-populista módon él velük, a kétféle uralmi mód összes következményével… Mindkét uralmi mód megfelel a magyar társadalom általános demokratizáltsági fokának, vagyis ann ak a nem demokratikus módnak, ahogyan a magyar társadalom zöme él, gondolkodik, eszközöket használ.” Ez a kérdésfeltevés napjaink közéleti folyamatainak elemzését tenné lehetővé.

„Belülről”

Mit jelent civilnek lenni – a civilek számára?

A javasolt kutatás érdekességének és fontosságának alátámasztására számba vettük saját, civilséggel kapcsolatos élményeinket.

Civilnek lenni annyi, mint

– Szabadnak lenni

A Közösségfejlesztők Egyesületét azért hoztuk létre 1989-ben, mert a megelőző 15 évben – lényegében a közösségfejlesztői gondolkodás és módszer kialakulása óta – folyamatosan egy erős függőséget éltünk át az irányító szakhatóságtól. E függőség tartalma elsősorban egzisztenciális kiszolgáltatottságot és szakmai értetlenséget jelentett a számunkra. Megtűrtségünk kezdett akadályává válni egy új szakma fejlesztésének, de annak is, hogy országos mozgalommá szervezhessük a közösségi gondolkodást és a helyi cselekvést. Az Egyesület számunkra a szabadság szféráját jelenti, annak minden pozitív és negatív következményével együtt. Cselekedhetünk, magunk szabhatjuk meg a szakma és a szervezet fejlesztésének tartalmát és irányát, azokkal dolgozhatunk, akikkel jónak tartjuk – olyan feltételek mellett, amilyeneket mi magunk meg tudunk teremteni a magunk számára.

– Innovatívnak lenni

1989 előtt átéltük, hogy a szakmai innováció foglalkozási érdekeket sért, s elfáradtunk az ebben való egyensúlyozásban. 1989 után szakmai ellenlábasaink számára is nyilvánvalóvá válhattak új szakmai törekvéseink, s kísérleti munkáinkban és azok elemzéseiben már nem kellett tekintettel lennünk visszahúzó érzékenységekre. A szabadság nagy lökést adott a szakmai innovációnak – kidolgozhattuk végre a szakma elméleti, legitimációs kereteit és új módszereit, s ezeket szabadon népszerűsíthettük.

– Erősnek lenni

A „megélek én magam is” élménye persze csak fokozatosan ért el bennünket, de azt már a 90-es évek közepe táján is mélyen átérezhettük, hogy teremtő emberek vagyunk. Szakmai befolyásunk növekedett mind a felsőoktatásban egyre nagyobb teret kapó közösségfejlesztő képzésekben, mind a mozgalmi jellegű, civil szervezeteket cselekvésre felkészítő képzéseinkben. Alapítványi keretekben létrehoztunk egy bentlakásos népfőiskolát. Egyesületünk ma már 6 ember megélhetését biztosítja, s a Civil Kollégium Alapítvánnyal együtt évente folyamatosan növekszik a megbízásos viszonyban nekünk dolgozók száma is.

– Gyorsnak, hatékonynak lenni,

szemben a bürokrácia lassúságával, elnehezültségével, technokrata felfogásával. A döntés a mi kezünkben van, s elképzeléseink megvalósításának nem szakmai ellenlábasaink fanyalgása, hanem „csak” a személyi és pénzügyi feltételek hiányossága szabhat gátat.

– Új függőségekben élni

Ezek között találhatunk pozitív és negatív előjelű függőségeket is. Bekerülve néhány nemzetközi szakmai hálózatba, természetesen igazodni is igyekszünk a nemzetközi trendekhez, miközben félőn kíséreljük megőrizni saját „eredetiségünket”. Ebben az állandó mérlegelésben folyamatosan tágul és finomul, mélyül mindaz, amit mi közösségi beavatkozásnak nevezünk.

Anyagi kiszolgáltatottságunk azonban egyre szorítóbb. Látszólag minden rendben van, szervezetünk pénzügyi adatai évről évre javulnak, ám ez a stabilitás – fejlődés? – egyre törékenyebb, gondolunk itt a támogatók szűkülő körére, s a támogatások dominánsan külföldi jellegére.

– Társadalmon kívülivé válni

Már megint az a bizonyos megkerülhetetlen „szerves-szervetlen” problémakör...! 27 évvel az első közösségfejlesztői kísérlet után, s a rendszerváltást követő időszak 13. évében még mindig azt mondhatjuk, hogy a közösségfejlesztés nem tud igazán szervesülni a magyar társadalomban. Szinte mindenkinek, aki kapcsolatba került vele, tetszik – de hogy erre áldozni is érdemes …? Sajnos változatlanul az a helyzet, hogy a közösségfejlesztés még mindig nem nyújt az iránta érdeklődő szakembereknek egzisztenciális perspektívát. Még mindig nincsenek megbízók (alkalmazók). Még mindig az a pár tucat ember műveli, aki civil szervezetben vagy vállalkozóként dolgozva, elegendő ügyszeretettel, tudással és bátorsággal rendelkezik a folyamatos létbizonytalanság leküzdéséhez. S bár az EU előcsatlakozási programok gyakori kritériuma a közösségi részvétel és az ezt elősegítő közösségi munka, ma még ez a feltétel sem jelent jelentős mértékű társadalmi megbízatást. Az elmúlt évben külföldi támogatás nélkül leépült volna az egyesület tevékenysége, vagy felmorzsolódott, elaprózódott volna a projekttől projektig történő finanszírozási küzdelemben.

Felvetődik a kellemetlen kérdés, hogy ami ennyi időn keresztül nem tud a társadalomban igazán szervesülni, az vajon fog-e valamikor, ha egyáltalán …? Ha nem tudnánk, hogy itt a demokratikus társadalmak egyik régóta szervesült, ismertségnek és elismertségnek örvendő szakmájáról van szó, most talán tényleg felhagynánk próbálkozásainkkal.

A társadalmon kívüliség élményét csak felerősíti az „egykor szerencsések voltunk – jó időben mozdultunk” felismerése is. Ma már nem tudnánk népfőiskolát építeni, és ez bizony nem jó.

– Veszélyesnek és egyidejűleg súlytalan tényezőnek lenni

A gyakorlati életben jelentkező demokratikus deficit árulkodó jele, hogy a hétköznapi demokrácia-„csinálás” szükségessége még mindig csak a retorika, s nem a döntések szintjén jelenik meg a nemzeti és a helyi politikában. Bár a civil cselekvés szellemi infrastruktúrájának kiépülése megkezdődött – néhány országos információs és képző szervezet alakult, s kiépült a megyei Civil Házak hálózata –, számos jogi, de elsősorban is pénzügyi akadálya van a biztonságos, folyamatos működésnek és fejlődésnek. Az önkormányzatok nem áldoznak pénzt arra, hogy a helyben lakó emberek kezdeményezzenek és képesek is legyenek részt venni a tervezési folyamatokban, s a tervek megvalósításában. Nincs említésre érdemes, megfelelő nagyságrendű, megpályázható hazai pénzalap sem.

Hogyan viszonyul a helyi hatalom a civilekhez? A mi tapasztalataink szerint a civilség inkább veszély –, mint erőforrás a hatalom számára. A civil szféra a kritikai reflektálás, a kezdeményezés, a részvétel és a társadalmi nyilvánosság szférája, s mindez a változásokra irányul. A változás pedig érdekeket sért. Ezért a viszonyulás látszólag elfogadó, valójában azonban hárító vagy elutasító, néha nyíltan ellenséges.

Egy kistérség már két településén is előfordult velünk az az eset, hogy 10-10 millió forint körüli támogatásokat nyertünk helyi foglalkoztatási programokra, ám ezek fogadását a szerződéskötéskor az önkormányzatok megtagadták (nem írták alá a szerződéseket). A pályázat beadásakor még kinyilvánították együttműködési szándékukat, a győzelem láttán azonban visszaléptek, s a térség elesett 2x8 fő 18 hónapos foglalkoztatásától. „Nehogy már a farok csóválja a kutyát!” – mondta az egyik polgármester. Értsd: nehogy már a civilek hozzanak ennyi pénzt, hiszen akkor akár hatalmi tényezővé is válhatnak! A nyilvánosság segíthetett volna, ha lett volna, s ha nem a polgármester által manipulált, rejtőzködő „közvéleménnyel” álltunk volna szemben („Ezek a cigányoknak akarnak munkát adni, nem a rendes magyar embereknek!”). A másik eset más volt (nem is valószínű, hogy a két polgármester tudott egymás esetéről). Itt inkább a választási nyerés miatti blöff lepleződött le akkor, amikor a saját erőt fel kellett volna mutatni. E második programot szerencsére átvette egy harmadik kistérségbeli település, ami megoldásnak tűnik, ám ezen a településen nincs meg a program kivitelezéséhez nélkülözhetetlen emberi kapacitás. Még nincs meg, mert meg kell teremtenünk. De hát a közösségfejlesztők arra valók, hogy ezt kifejlesszék, nem?