Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Nonprofit szervezetek és az önkéntesek: Részletek Kósa Eszter amerikai beszámolójából
Szerző:
Kósa Eszter
Folyóirat:
Parola
Év:
1995
Szám:
1
Oldalszám:
14. p.-15. p.
Tárgyszavak:
nonprofit szervezetek, önkéntesség, tanulmányút, Amerika

Nonprofit szervezetek és az önkéntesek

Részletek Kósa Eszter amerikai beszámolójából
A Civil Társadalom Fejlődéséért Program egyik legfontosabb összetevője egy öthetes, az Amerikai Egyesült Államokban eltöltött tanulmányút. A magyar és lengyel résztvevők nonprofit intézmények látogatásával, különböző intézményi modellek megismerésével, választott részterületükön folytatott kutatással, civil szervezetek munkatársaival, vezetőivel folytatott beszélgetésekkel, és tréningeken való részvétellel alapozták meg azt a tudást, amely a későbbiek során képessé teszi őket arra, hogy maguk is tréningeket ajánljanak a hazai nonprofit szférának vezetési készségek, hálózatépítés, hosszú és rövid távú tervezés, adományszervezés stb. terén, vagy konzultánsként segítsék a harmadik szektor intézményeit, valamint egy olyan információs bázist hozzanak létre, amely mindenki számára hozzáférhető.
Az útról először is el kell mondani, hogy minden szempontból változatos és sokszínű volt. Egymástól annyira különböző helyeken jártunk, mint New York City és Nashville, ebben az esetben az, hogy mindkettő az Egyesült Államok városa, annyi azonosságot jelent, mint ahogy Nyékládháza és Párizs is egy-egy európai város. A meglátogatott nonprofit szervezetek is hasonlóan széles skálán helyezkedtek el, elkezdve a klasszikusan alulról építkező, kizárólag önkéntesekkel dolgozó civil kezdeményezésektől (pl. a Bread and Jams hajléktalan önsegítő csoport) egészen a valóságos nonprofit óriásokig (pl. a United Way vagy a Rockefeller Brothers Found)...
Van egy-két olyan tanulság, ami általában igaz az amerikai civil társadalomra. Először is sokkal fejlettebb, előrehaladottabb és a kultúrába jobban beágyazódott, mint a mi régiónkban. A kultúrába ágyazottságon elsősorban azt értem, hogy a hagyományosan liberális értékvilág számára természetes az önkezdeményezés, az önszerveződés és a függetlenség, amelyek a civil társadalomnak is alapértékei és alkotórészei.
Ha az amerikai történelmet tekintjük különösképp, ha Kelet-Közép-Európa tükrében tesszük ezt-elmondható, hogy a központi hatalom gyengítése, és az egyének, kisközösségek, helyi hatalmak erősödése jellemzi. Ugyanakkor, az állam háttérbe szorításával az üzleti szféra uralma, elhatalmasodása jellemzi az országot, és ez komoly hatással van a nonprofit világra is. Egyrészt az anyagi támogatás jelentős része innen származik, és ez megkérdőjelezi a függetlenséget, másrészt pedig a szervezetek hatékony működésük érdekében gyakran vesznek át üzleti modelleket, ami szintén problematikus lehet. Nem egyszer tapasztaltam, hogy nonprofit intézmények egy az egyben úgy működnek, mint a vállalatok, vállalkozások. Az esetlegesen megtermelt profit visszaforgatása az eredeti tevékenységbe, illetve költségként és fizetésként való kifizetése olyan mértékben eltolódhat, hogy a forprofit és nonprofit közötti határok akár el is mosódhatnak.
A kultúrába ágyazottság másik ismérve az önkéntesség elterjedtsége, de ez már átvezet a kutatási területemhez.
Az előkészítési fázisban komoly gondot okozott már az önkéntesség fogalmának tisztázása is. Önkéntesség az, amikor valaki fizetés nélkül végez egy munkát? Vagy amikor közösségi célért cselekszik, akár tiszteletdíjért? Alapvetően a laikusokat nevezzük önkéntesnek? Vagy az önkéntesség egy tágabb fogalom, ami egy viselkedésformát, a közösségben való cselekvő részvételt, egyfajta habitust jelent? Ily módon önkéntes munkának minősülhet a kisösszegű adakozás, vagy a közvetlen környezetben végzett szemételtakarítás is?
A kérdések kérdések maradtak, és mint kiderült, ugyanígy kérdések az amerikai civil szektorban is. Nem törekedtünk definíció alkotására, inkább minél több véleményt és értelmezést próbáltunk összegyűjteni.
Feltétlenül meg kell említeni azt az alapvető különbséget, ami az amerikai, és a régiónk-beli hozzáállást jellemzi. Az amerikai társadalomban nagy arányú az önkéntesmunka-végzés, különösen, hogyha az adakozást is ideszámítjuk. Ennek egyik oka a már említett kulturális háttér, ami a független, szabadon választott utakat az értékrendekben magas polcra helyezi. Másrészt az individualizmus, a klasszikus liberális eszme, a "mindenki a maga szerencséjének a kovácsa" ellensúlyozásaként is megjelenik, az elesettek, az alulmaradtak, a kihullottak iránt érzett felelősség megnyilvánulása is, ez a hagyományos karitatív viselkedésforma...
Az amerikai nonprofit szervezeteknél önkéntes munkát végzők leggyakrabban a technikai segítségnyújtásban vesznek részt, leveleket postáznak, telefonügyeletet vállalnak, intézik a mindennapi ügyeket. A civil szervezetekhez gyakran kapcsolódó tanácsadó testületek, kuratóriumok is legtöbbször önkéntes alapon működnek. Olyan esetekkel is találkoztunk, amikor a szakmájukként gyakorolt tevékenységet szakemberek önkéntesen is végezték, például ügyvéd ingyen vállalta kliensei védelmét egy emberjogi alapítvány felkérésére. Önkéntesek részt vehetnek adományszerzésben is, nem csak személyek és cégek megkeresésével, hanem tömeges demonstrációval is, ahogy azt a bostoni AIDS Action tette. Az önkéntesek bevonása főként a hagyományos keresztény-puritán értékrendre való apellálást jelenti. Ugyanakkor nem túl vonzóak azok a feladatok, amelyeket a nonprofit szervezetek kínálni tudnak a technikai segítségnyújtás terén, így nem egy szervezetnél hallottuk (pl. United Way, Found for Homeless), hogy igyekeznek minél érdekesebb, kvalifikáltabb munkákat ajánlani az önkéntesek számára, ami szakmai, vagy tanulmánybeli tapasztalatszerzést is jelent.
A motivációk között - bármilyen csúnyán hangzik -, elsősorban a lelkiismeret megnyugtatás szerepel a középosztálybelieknél, valamint a már említett puritán erkölcsiség, a "visszaszolgáltatni a közösségnek" gondolata. Nem elhanyagolható a "majd beleírom az önéletrajzomba" motiváció ereje sem.
Az önkéntesek nagy része középosztálybeli, középkorú állástalan (hb) nő, a személyes és társadalmi motívációkat összevetve érthető módon. Ugyanakkor meglepően magas arányban vesznek részt az alacsonyabb keresetű, hátrányos helyzetű rétegekből jövők is. Ez olyan szociálpszichológiai jelenség, amely Magyarországon is tapasztalható, és magyarázata külön tanulmányt érdemelne.
A személyzet és az önkéntesek számbeli aránya szervezetenként változik, de az önkénteseké általában meghaladja a fizetett alkalmazottakét. Pontosan a feszültség elkerülése végett és a sikeresebb együttműködés érdekében egyes szervezeteknél (pl. Ecumenical Community Council, Boston) szupervíziót, csoporttalálkozót és továbbképzést is szerveznek az önkéntesek számára.
Többször felvetődött az a probléma, hogy az önkéntesek megszervezése, munkájuk összehangolása és az a probléma, hogy az elvégzettek értékelése sokszor kimondottan költséges, idő- és energiaigényes. Azonban az önkéntesekkel való együttműködés morális töltést hordoz, valamint legitimálja egy civil szervezet létét.
A legfontosabb tanulságok Először is az, hogy csak módjával kell lelkesedni, és átvenni. Tény, hogy a miénkhez képest egy jól működő civil társadalmat ismerhettem meg, amelytől rengeteget lehet tanulni. Véleményem szerint elsősorban technikai kérdésekben, szervezetfelépítés, adományszerzés, koordinálás stb. területén kell megpróbálni "átültetni" a látottakból. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a magyarországi nonprofit szervezetek legfontosabb anyagi forrása az állami szektor, és ennek az áldatlan állapotnak a megoldása nem feltétlenül a "szerváltás", az üzleti szféra-függőség. Természetesen nagy szükség lenne arra, hogy a régióbeli forprofit világban is kialakuljon egy filantrópikus kultúra, ami ugyanakkor a határok és a függetlenség pontos megtartását is jelentené, és mindenekelőtt kölcsönösségen alapulna. Meggyőződésem, hogy a kelet-közép-európai régiónak csakúgy, mint sok minden másban is, esélye van arra, hogy a fejlődésnek indult civil szektort külföldi példákból okulva, de nem azokat vakon követve fejlessze, megfontolva, hogy mit és milyen formában kellene importálni. Én két olyan intézményi modellel is találkoztam, amelyeket, a hazai helyzethez való alakítással, honosítani lehetne. Mindkettő esetében az elgondolás, az ötlet az, ami igazán fontos, sikerességük elsősorban nem pénzkérdés.
Az első, a Facing History an Ourselves elnevezésű, gyerekekkel foglalkozik. Az iskolai oktatás és a szabadidős tevékenységek keretében azt igyekszik bemutatni a legkülönbözőbb módszerekkel (videofilmek, előadások, beszélgetések, olvasmányok, stb.) és a tanárok segítségével, hogy a Holocaust nem valamikor, valakikkel (másokkal) megtörtént szörnyűség, horror, hanem olyan valóságos katasztrófa, ami azért következhetett be, mert "kisemberek" asszisztáltak hozzá a hallgatásukkal. Arra próbálják meg felhívni a figyelmet, hogy ez a tragédia bármikor megismétlődhet, ha a hétköznapokban nem állunk ki azok mellett, akiket bőrük színe, vallásuk, származásuk vagy más miatt hátrányosan megkülönböztetnek. Ez a program azt tűzte ki céljául, hogy a fiatalokban kiépítse azt a felelősségtudatot, ami adott helyzetben cselekvésre készteti őket a negatív diszkrimináció, üldöztetés láttán...
A másik szervezet, a már említett bostoni Bread and Jams hajléktalan önsegítő csoport volt. Az alaphelyzet hasonlatos a magyarországihoz, azaz a menhelyek általában olyan házirenddel bírnak (pl. alkoholmentesség), amit a hajléktalanok egy része nem tud, vagy nem akar teljesíteni, így általában a legrosszabb egészségi állapotban lévők, vagy a legnehezebb alkalmazkodók kiszorulnak az utcára.
Ezeknek az útcán élő hajléktalan embereknek az ellátására szerveződött a Bread and Jams, melegvacsora-szolgáltatással, pokrócok kiosztásával, és nappali melegedővel, ahol mosni és tisztálkodni is lehet. Mindezek már Budapesten is léteznek, az igazán érdekes a dologban az, hogy ezeket a szolgáltatásokat hajléktalan emberek adják, akik szállón élnek, jobb körülmények között. Az utcán élők az utcai gondozást jobban és nagyobb bizalommal fogadják olyanoktól, akik maguk is utcán éltek. Ezenkívül a budapesti menhelyeken a hajléktalan emberből általában portás válhat, ami a legfontosabb ellenőrző funkció, és ez komoly konfliktusokat szül. Itt azonban segítőként jelennek meg a hajléktalanok, saját munkájukat megszervezve, és ez rajtuk is rengeteget segít. Nagyon jónak és kipróbálandónak tartom, ez talán az egyik módja annak, hogy a hajléktalan ember ne kilökődjön a klienslétből, hanem önerejére támaszkodva, saját lehetőségeit felismerve, "másszon ki" belőle.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár