Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Kalákában végzett munkák: A házépítés
Szerző:
Király-Nagy Éva
Folyóirat:
Parola
Év:
2003
Szám:
1-2
Oldalszám:
18-20
Nevek:
Király-Nagy Éva, Tátrai Zsuzsa
Intézmények:
Civil Rádió
Települések:
Alföld, Dunátntúl
Tárgyszavak:
házépítés, kaláka, közösségi cselekvés, segítségnyújtás

Király-Nagy Éva interjúja a Civil Rádióban.
A Tátrai Zsuzsával a népszokásokról, hagyományokról folytatott beszélgetéseink vezérfonala a közösen végzett cselekvés, hiszen az egyén erejét megnöveli a közösség, amely lehet szűkebb – mint a kisebb-nagyobb család –, és tágabb – mint a faluközösség. Olyan munkákat tudtak a közösségi cselekvés által megoldani, ami az egyén számára erejét meghaladó feladat lett volna.

K-NÉ.: Zsuzsa, a házépítés igazán nagy horderejű vállalkozás az ember életében. Kik építettek házat – új házasok, az árvíz elmosta, elvitte a régit –, mi volt a házépítés apropója?
T.Zs.: A házépítés apropója mind a kettő lehetett, az is, ha a régi ház annyira megroggyant, leromlott, hogy új házat kellett emelni, vagy pedig ha elvágyakoztak a családtól. Mert ugye, régen az volt a szokás, hogy a lányok férjhez mentek, ami azt jelentette, hogy a férj családjához költöztek. Nagyon sok helyen, ahol a nagycsalád-rendszer volt szokásban – a palócvidéken élt legtovább –, ez azt jelentette, hogy a legidősebb családtag vezetése alatt éltek a családtagok, és a menyecskéknek nem volt ragyogó soruk, mert a gazda is parancsolhatott nekik, és a gazdaasszony és az idősebb menyecskék is „fölöttük álltak”. A fiatal házasok teljes mértékben alá voltak rendelve a gazdának. Akkor, amikor már kiscsaládonként kezdtek el élni és lakni, akkor természetesen mindenki szeretett volna magának saját fészket és saját házat építeni.
K- NÉ.: Mi határozta meg az építés stílusát?
T.Zs.: Az hogy az építkezés milyen volt, milyen házat építettek, az mindig a természeti környezethez, a földrajzi adottságokhoz alkalmazkodott, és ahhoz, hogy milyen nyersanyagokat lehet a közelben találni. Egy fában szegény vidéken nem fagerendákból ácsolt házat emeltek, hanem sárból, tehát arra törekedtek, hogy minél kevesebb legyen benne, amit fából kell elkészí teni. Ahol volt kő, ott kőből tudtak építkezni. A paraszti építkezéshez szükséges anyagokat a 19. század végéig mindig helyben szerezték be. Arra nemigen volt pénz, hogy a Jóisten tudja milyen távolságból hozassanak oda anyagokat.
K-NÉ.: Így alakult ki egy-egy tájegység jellegzetes háztípusa.
T.Zs.: Az erdők általában földesúri tulajdonban voltak, így a jobbágyoknak a faanyagokat a földesúrtól kellett, hogy kérjék, később a fakereskedőtől pénzért vagy terményért vásárolták, az Alföldön a tetőszerkezethez használt faanyagot a folyókon úsztatták le. Volt, a mit távolabbról kellett beszerezni, mert helyben nem volt semmi más lehetőség. A fa magas ára hozzájárult ahhoz, hogy a szegényebbek az ingyen beszerezhető földet, vesszőket, karókat használták a falazáshoz. A sokáig csak kis mennyiségben alkalmazott vas alkatrészeket, szögeket, pántokat, vasalásokat a helyi kovácsok, míg az ajtókat, az ablakokat a helyi asztalosok készítették el. Olyan ház, amit mesteremberek nélkül készítettek volna, az utóbbi pár száz évben már nem nagyon fordult elő. Inkább arról van szó, hogy a segítők, azok feltétlenül elsősorban a családból, rokonságból, és főleg a komák közül kerültek ki.
A keresztszülő választáskor nagyon fontos szempont volt az, hogy a helyben lakó gyerekkori jóbarát, cimbora legyen majd a koma, a komaasszony, akire ilyen esetekben feltétlenül számítani lehet.
K-NÉ.: Ez mai szemmel nézve eléggé „érdekszagú”-nak tűnik.
T.Zs.: Ezt a szemléletet az élet diktálta. Nem hiszem, hogy valamiféle hátsó gondolat lett volna, mert a barátság, az egymás iránti szeretet volt az alapja ezeknek a komaválasztásoknak, s hogy ki a barátja, az már az ő döntésén alapul. Kölcsönösség jellemezte még a kapcsolatot, tehát előbb-utóbb visszaadta azt a munkát, amit nála végzett a komája.
K-NÉ.: Miben tudtak segíteni egymásnak?
T.Zs.: A segítségnyújtás átjárta az élet területeit, az emberi élet eseményeinél, a születésnél, a temetésnél éppen úgy ott voltak és segítettek a komák, mint a fonásnál az asszonybarátnék és komák, a tollfosztásnál ugyanígy. A férfimunkáknál is számtalan ilyen lehetőség volt, mert nemcsak a ház építése, hanem a ház körül a különböző ólak, színek építése volt olyan alkalom, amikor igénybe kellett venni mások segítségét, és nem hagyatkozhatott önmagára az illető. Voltak paraszt ácsok, falverők, vályogvetők, olyanok, akik jobban értettek a kemencerakáshoz. Ez nem jelenti azt, hogy ők szakemberek voltak, de értettek a munkához, ezért az építkezésnél őket kérték meg, hogy azt a feladatot ők oldják meg, illetve az ő vezetésükkel végezzék, a segítőkkel együtt. Hivatásos mesteremberek is dolgozhattak az építkezésen, ácsok és kőművesek, kőfaragók, ez utóbbiak is már több mint 100 éve dolgoznak paraszti lakóházak építésén.
K-N.É.: A mesterek és a szokások együtt garantálták egy-egy vidék, egy-egy falu egységes arculatát.
T.Zs.: A lakóházak ma ismert tájankénti változatai a 17–18. században kezdtek kialakulni, s különbözőségek elsősorban az alaprajzi elosztásban, ill. a tüzelő berendezések típusában vannak. Az építkezés technikájában is, mert a külsőségekben, a ház díszítésében is megjelennek. Ma is így van, azért más jellegűek az épületek, ha az Alföldön járunk, vagy a Dunántúlon, vagy éppen a hegyvidéken. Én úgy látom, hogy a mai világban is a falusi házépítés annyiban nem változott, hogy nem fizetett segédmunkások vannak, hanem valóban családtagok, rokonok, ismerősök, akiket természetesen a háziasszonynak kell ellátnia, megvendégelnie.
K-NÉ.: Mik voltak a házépítés szakaszai?
T.Zs.: Most is az alapozással kezdődik a munka, akkor is így volt. Ez nem jelent mást, mint hogy a leendő há z helyén a földet kiegyengették. Körbe árkot ástak, a földet visszadöngölték, a favázas vagy boronafalú épületeknél kavicsréteget tettek, hogy a fát védjék a korhadástól. Kőből is raktak alapot, ha az állt rendelkezésre. Pincét csak a 19. század második felében kezdtek építeni, akkor jelent meg az a tehetős parasztpolgárréteg, akiknek tárolásra – bornak és veteménynek, termésnek –, kiválóan alkalmas volt ez a helyiség. A helyiségek talaját, alját ledöngölték.
K-NÉ.: Mi volt a következő művelet?
T.Zs.: A falazás a következő nagyon fontos feladat. Nagyon sokféle faltípust ismerünk, megint csak a helyi jellegzetességekből következően. Paticsfal, boronafal, vályogfal, vertfal, és sorolhatnám még tovább, a kőben gazdag vidékeken pedig a kőből rakott fal számított természetesnek.
K-NÉ.: Egyfolytában építkeztek, vagy azért időnként megszakították a munkát egy kis pihenés, móka kedvérért?
T.Zs.: Az természetes, hogy voltak olyan feladatok, amiknek az elvégzése után m eg lehetett pihenni, így például, amikor a ház alapozása elkészült, azután lehetett egy kicsit mulatozni, lélegzetet venni, és ugyanígy volt ez, amikor elérkeztek a ház legmagasabb pontjára. Ez még nem jelentette azt, hogy be lett volna fedve az épület. Ekkor megint csak tartottak egy ünnepséget – bokrétát, zöldágat tettek a gerenda tetejére, ezt májusfának is szokták nevezni.
K-NÉ.: Ez ta lán még ma is élő szokás! Amikor mi házunk tetőszerkezete elkészült, a kőművesünk egy kis cserjét tűzött a szelemengerendára, ami aztán ott is maradt a szigetelő anyagok felrakásáig.
T.Zs.: Igen, ma is, ha vidéken járunk, gyakran látunk ilyen szalagokkal díszített ágat, akkor tudhatjuk, hogy a ház elérte a legmagasabb pontját.
K-NÉ.: Ilyenkor a gazda fizette a bo rt, pálinkát, amit megittak, vagy összedobták az árát?
T.Zs.: Az étel, ital előteremtése mindig annak a feladata, aki a segítséget kéri. Tehát a házépítő feladata, hogy ellássa az építőket étellel, itallal, annál vidámabban, annál jobban dolgoznak, minél jobban ellátják őket.
Visszatérve a falra: voltak fából, deszkából és vesszőből emelt falak, az ólak jelentős része mind a mai napig így készül. A földet a vert falaknál használták, előtte mindig meg kellett tisztítani a kövektől és egyéb szennyeződésektől. Érdekes, hogy trágyával vagy állati vérrel keverték – mindkettő ősidőktől ismert kötőanyag. Gombócba gyúrták vagy vályogtéglának vetették. A vályogtégla tulajdonképpen formába tett sártömeg. A kőből rendszerint csak kiegészítő elemeket, ablak- és ajtókereteket készítettek. A falazásnál pedig téglával keverve alkalmazták. Gyakran lát ilyet az ember, amikor le van verve, vagy elhasználódott a vakolat. Látni ezt a vegyes építkezést, hol van kőből, hol van vályogból a fal.
K-NÉ.: A falak után feljutunk a tetőre. Volt annak is valami táji jellemzője, hogy milyen típusú tetőt építettek?
T.Zs.: Feltétlen. Igaz, hogy nagyon tűzveszélyes volt, de azt mondják, nagyon jól szigetelt a szalma meg a nádtető. Leggyakrabban szalmatető volt, zsuppszalmával fedték a házakat. A legények tréfából tették a lányos házaknál, hogy szétszedték a szekeret és fenn a tetőn összerakták, s mikor a gazda reggel felkelt, döbbenten látta, hogy a szekere a zsupptetőn van. A paraszti lakóházakon épített födém, az a középkori házakon jelent meg először, kapcsolatban volt a ház füsttelenítésével is, mert a konyha füstös volt, a füst belül terjengett. A jobbmódú házaknál, pl. az Alföldön kívül fűtős kemencés szobák voltak, így a helyiségeket le lehetett padlásolni, mert a füstnek megvolt a kivezető útja.
A födém minden esetben mestergerendával készült, a mestergerenda pedig a ház hossztengelyében fut végig, nagyon tekintélyesen nézett ki, és sok mindenre fel lehetett használni. Díszítették is, de a mestergerendára tettek szerszámokat, kisebb eszközöket, a kenyértartót, szappant, és a bibliát is ezen tartották nagyon sok helyen. Szerepe volt a szokásokban, hiedelmekben is, mert a halottat is a mestergerenda alatt ravatalozták fel, azzal párhuzamosan helyezték el.
K-NÉ.: Ma nagy divat házavató, illetve lakásavató bulit csapni. Régen is ez volt a szokás?
T.Zs.: Amikor új házba költözött valaki, akkor először egy állatot tettek be, hogy azok a gonosz, ártó hatalmak, amik esetleg ott vannak, azon az állaton töltsék ki hatalmukat. Inkább a munka közben, egy-egy elvégzett szakasznál volt jellemző a mulatás, de természetesen a kaláka tagjai is áldomást ittak az építkezés befejezésekor.
Mára már az építőanyagok is nagymértékben megváltoztak, és a házak már téglából épülnek, műanyag szigetelőanyagokat használnak, a födém borításánál már nem is találni szalmatetejű házat, legfeljebb, ha régi házat múzeumként megőriznek, és így próbálják meg tovább éltetni. Egyre kevesebb ember van, aki ért ahhoz, hogy kell egy szalma- vagy nádtetőt rendbe hozni, mert ezek a mesterségek és hagyományok megszűnnek, illetve elhalnak. A régi építészet házai, épületegyüttesei leginkább szabadtéri múzeumokban csodálhatók meg. A kaláka munka szokásai pedig részben tovább élnek, részben már csak néprajzkönyvek lapjairól ismerhetők meg.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár