Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Micsoda demokrácia?
Szerző:
Péterfi Ferenc
Állomány:
Közösség konferencia - 2003
Év:
2004
Szám:
2
Oldalszám:
9-11
Nevek:
Ágh Attila, Bibó István
Tárgyszavak:
civil társadalom, demokrácia, harmadik szektor, közösségi akarat, nonprofit szektor

Vissza a tartalomhoz

MICSODA DEMOKRÁCIA?

Bizonyára ismerős az idézet: „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem” Az írásjelek, a hangsúlyok sokféle jelentésűvé teszik a klasszikus mondatot. Legalább három-négy féle jelentése lehet a címbeli két szónak is. Meghagyom az értelmezést az olvasónak.
A rendszerváltás (a 89-es évi) sok mindent elindított, megkezdett a hazai társadalompolitikában. A 90-es évtized első évei kétségtelenül megteremtették a demokrácia intézményrendszerének a legfontosabb kereteit, alapjait. A többpártrendszer, a hatalmi ágak elválasztása, az alkotmánybíróság, az önkormányzati rendszer megalapozása, az egyesülési törvény, de talán ide sorolhatóak még a sajtó- majd kis késéssel a rádiózásról és televíziózásról szóló törvények is, amelyek ebben a folyamatban megszülettek. A privatizáció felgyorsulása, a gazdasági rendszer átalakítását célzó változtatások, ugyancsak ennek a trendnek a kibontakozását segítették. Kialakultak tehát az állami-kormányzati, a piaci és a harmadik – leggyakrabban nonprofitnak nevezett – szektor alapjai.
Ezek az intézkedések, jogszabályok, intézményalapítások ugyanakkor csak a makroszintű kereteket teremtették meg; azokat a következőkben kormányzati és helyi szinten is megfelelő tartalommal: új, helyi struktúrák kiépítésével, részszabályozással és demokratikus viselkedéssel, működéssel kellett, kell kitölteni. Sejthető volt, hogy az utóbbi tartogat több küzdelmet, hiszen a változások alapvető érdekeket érinthettek, meglehetősen széles körben.
Arról még nemigen hallottunk, hogy nem demokratikus kereteket, demokratikus hatalomgyakorlással töltöttek volna ki, de azt is jól tudjuk – s ha nem tudtuk, hát megtanulhattuk –, hogy a demokratikus keretek – akár még tartósan is – megtöltődhetnek nem demokratikus tartalommal. Azaz alapvető, de semmiképpen nem elégséges feltétele egy szabad és egészséges polgári társadalom kiépülésének, működésének a jogrendszer és más intézményi keretek megteremtése. Ám ahhoz mikroszinten, – Ágh Attila kifejezésével élve – a társadalom finomszöveteinek is létezniük, működniük és folyamatosan épülniük, fejlődniük kell. Ez a társadalmi finomszövet pedig a civil társadalom.
A rendszerváltást követően – ahogy az számítható volt – a tulajdonszerzés, a birtoklás körüli kérdések körül volt a legnagyobb a harc: hogyan lehet a leggyorsabban megszerezni és szétosztani, amit csak lehet. Ez a folyamat azonban nem csak a tőke, de a hatalom, a rendelkezés jogának a megszerzésére is irányult. Ebből az újraelosztási folyamatból kimaradt a civil társadalom, a szervezett és formalizált harmadik szektor. A források fölötti tulajdonlást, a döntésekben az érdemi jelenlétet aránytalanul kisajátította, s máig is gátlástalanul „lenyúlja” a politikai és a gazdasági szféra. (Ijesztő jelensége volt a közelmúltban a magyar parlamenti demokráciának, ahogyan az Országgyűlés néhány perc alatt elfogadta a pártalapítványokról szóló rendeletét.) A harmadik szektor számára maradt a saját belső forrásai felhasználásának – az egyébként fontos, ám viszonylag korlátos – lehetősége.
Bár a nonprofit szervezetek bummjának nevezzük a 90-es éveket Magyarországon, azt is látnunk kell, hogy ez a számszerűségében ugrásszerűen fejlődő szektor – kicsit leegyszerűsítve – megszelídített, fogatlan oroszlánként várja a másik két szektor simogatását a kandalló előtt, gyakran annak lábánál megpihenve. Alig maradt saját ereje, lehetősége, kapacitása, esélye arra, hogy radikálisabban jelen legyen, beleszóljon, valóságosan kezdeményezzen, változást érjen el a közpolitikában.
Egy normális demokráciában az államnak (a kormányzatnak és az önkormányzatoknak közösen) alapvető feladata, hogy a civil társadalom szerveződésének, a közösségi mozgalmaknak a működéséhez a fizikai-gazdasági feltételeket biztosítsa. A keretfeltételek hiánya a demokratikus társadalom működésének akadálya lehet. Ha pedig megvonja ezt az esélyt az állam a társadalomtól, a demokráciát korlátozza. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a hazai viszonyokat, tudnunk kell, hogy nagyságrendileg kisebb a nonprofit szektor bevételi szerkezetében az állami támogatás aránya a polgári demokratikus országokénál. El kell ismernünk azokat a törekvéseket, amelyek a központi költségvetésben a Nemzeti Civil Alapprogram kapcsán 6 milliárd közelire taksálják a jövő évi támogatási keretet. De hegyek vajúdtak, és egeret szültek ebben a folyamatban, ha hozzátesszük, hogy a múlt évben a nonprofit szektor összes bevétele meghaladta a 600 milliárd forintot. Hasonlóan szerény helyi szinteken az önkormányzati hozzájárulás aránya a harmadik szektor működéséhez: a KSH adatai szerint 2000-ben az erre a szektorra fordított költségek az önkormányzatok éves bevételének kevesebb, mint 0,8%-át, 7,9 ezrelékét tették ki. A kivonuló külföldi támogatások következtében is elszegényedő közösségi szektor, félő, hogy epizodista, statiszta lesz ebben a drámában, színjátékban.
A mindenkori hatalom persze azt szívesen veszi, ha a nonprofit szektor a különféle szolgáltatások nyújtásával köti le a kapacitásait, addig sem pöröl, felesel, nem akarnokkodik. És ma már tudjuk, a hazai nonprofit szervezetek ezekben az években erőteljesen a szolgáltatások megszervezésének irányába fordultak. Ugyanakkor rendkívül lassan fejlődik mindenféle érdekvédelem – a munkavállalói, a fogyasztói, a különféle fogyatékkal élők, de a kisebbségi jogvédelem más területen is. Miközben a közösségi módon megszervezett szolgáltatások jelentőségét és értékét meg sem próbálom kérdőjelezni, érdemes megvizsgálni, miért sorvad el ilyen szélsőségesen Magyarországon a közéleti szerepvállalás, a társadalmi kontroll, a közösségi ügyekbe való markáns beleszólás, illetve annak hatékonysága a civil társadalom részéről.

A farok csóválja a kutyát?

A társadalmi döntéshozatalban, a közéletben a jelenlét lehetőségéért, szerepéért meg kell a közösségeknek – országos és helyi szinten is – küzdeniük. Ezt nem kínálja magától egyetlen hatalom sem. Összefogni, érveket és érdekeket pontosan és érthetően megfogalmazni, s ezekkel megharcolni kell(ene). Ideális esetben – nevezzük ezt jobb szó híján demokráciának – van egy tér: a döntéshozatal tere, ahol, ha erős a közösségi szektor érdekartikulációja, a hatalom azt respektálja, és olyan egyensúly kialakításában közreműködik, amelyben teret kínál (de legalább hagy) a közösségi érdekek megfogalmazásának, érvényesülésének. Ha egy zárt teret képzelünk erre: mint mondjuk egy meghatározott hosszúságú cső, akkor az abban lévő tér egy részét a politikai választással keletkezett hatalom, egy másik részét a civil közösségek érdekképviselete tölti ki. Ha a hatalmi érdekérvényesítés erős, kevés szabad tér marad a civil érdekérvényesítésnek. Vagy a hatalomnak kell önmagától átengednie, vagy a közösségi érdekeknek kell erővel, nyomással több teret kiküzdenie s betöltenie a döntéshozatal itt elképzelt teréből. De mindenképpen egymástól függenek. Máshogyan fogalmazva az egyik alapkérdés, hogy a társadalmi élet alakításában részt vehet-e a civil társadalom, vagy azt a politika fogja tartósan kisajátítani?
Hogyan lehetne a civil társadalomnak országosan, de még inkább a helyi szinteken bekapcsolódnia, hangsúlyosabb szerephez jutnia a közösségi döntésekben?
Ki, vagy mi lehet az akadálya a közéletben a közösségi bevonásnak?
Ez egy sokszereplős játék. Gátat jelenthetnek ebben a különféle szinteken a politika akarnokai, diktátorai. Árthatnak a hatékony közösségi aktivitásnak a civil szerveződések vátesz vezetői, akik kisajátítják ezekben a körökben a vezetői szerepeket, mindig a többiek helyett cselekszenek, gondolkodnak, döntenek – így kiskorúsítják saját közösségüket. Aztán a különféle közvetítő szereplők: intézmények, szakemberek, segítők, akik gyakran megint csak a társadalmi részvétel korlátozását végzik túlzott dominanciájukkal. Ahelyett hogy felkészítenék, kapcsolódások kiépítésével a cselekvésekben segítenék partnereiket, önmagukat teszik az ügyek főszereplőivé.
Legyünk őszinték: igazán egyetlen hatalom sem akarja, hogy erős civil társadalom, valódi beleszólás, igazi demokrácia és hatalommegosztás legyen. Egy-egy politikus esetenként talán igen, de az ő kiáltásuk is Barabássá válik frakcióikban, párttáboraikban. Miért nem? Mert azzal önmagát kellene korlátoznia, ami pedig nem a hatalom természete. A kényszer, valami újabb érdek lehetne, amely mégis erre hajlíthatja a döntéshozók körét. Nagy kérdés, hogyan lehet ilyen kényszert, érdeket, belátást kialakítani. S a civil társadalom ké-pes-e ennek a kényszernek a kiépítésére?
Gyakorta halljuk a politikai szereplőktől a közösségi akaratnyilvánítások kapcsán azt a megjegyzést, hogy „na nehogy már a farok csóválja a kutyát”! Érdemes ezen elgondolkodni, hogy valóban ki is a farok (s itt nem az állat nemi szervére gondolok), és ki a kutya? Ugyanis az én értelmezésem szerint, éppen hogy a társadalomnak kell a meghatározónak lennie és mozgatnia a politikai döntéshozókat – akik ugye ebben a kontextusban a farok szerepét töltenék be. És meghagyni a társadalomnak azt a Bibó István által sokszor megfogalmazott tételt, hogy „…neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni.” Anélkül „félforradalom”, félbe maradt demokrácia marad a mienk. Féldemokrácia: amikor a demokrácia fél.

Akinek a kezében kalapács van,
az mindent szögnek lát

Komoly akadálya a hazai civil társadalom működésének a mindent átpolitizált közélet. Különféle civil szerveződések kapcsán tapasztalható, hogy minden markánsabb megnyilvánulás mögött a hatalmi rendszer képviselői a párthovatartozást keresik. Mivel ők – saját példájuk kapcsán – a pártszínekből indulnak ki, mindenkit ebben a színskálában igyekeznek elhelyezni. El sem tudnak képzelni olyan kezdeményezést, megnyilvánulást, amely nem valami pártérdeket hordoz a háttérben. A civil magatartás, érthetetlen, követhetetlen, más értékelésekben egyenesen veszélyes számukra. Sőt, a dolog odáig fajult, hogy bizonyos helyzetekben az is biztonságosabb a politikai élet pártkatonái számára, ha az ellenfélhez tartozó partnerrel van dolguk. Talán még a jóindulatukra is jobban számíthat az ilyen ellenpárti, mintha civil, ha pártháttér nélküli. Ezek a szabadságukat veszített emberek úgy gondolkodnak, mint a kalapácsos szaki, aki mindent szögnek lát: nekik a pártkalickákból nézve mindenki csak időlegesen rejtegeti a párttagságiját. Ezért is a civil, a szabad polgár kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, de mindenképpen érthetetlen magatartás, ami éppen ezért számukra – így élik meg – veszélyes.
Közel áll ehhez a magatartáshoz egy másik jellegzetes politikusi viselkedés is. Több olyan, a környezetében népszerű, elismert politikust is ismerek – országgyűlési és önkormányzati képviselőket, polgármestereket –, akik a bajbajutottakon, az elesetteken jó szívvel, őszinte odafigyeléssel segítenek. Ügyelnek arra, hogy fogadóóráikon megjelenjenek (általában népesek is ezek az alkalmak), gondozzák a hozzájuk eljuttatott segélykéréseket, amelyek többnyire elesettséghez, szegénységhez vagy valamilyen egyéni igazságtalansághoz kötődnek. Tehát aki kérni jár hozzájuk, annak igyekeznek legjobb tudásuk szerint adni is. Talán még kedvelik is e kérőket.
De akaratot, főként közösségi akaratot, önálló cselekvési szándékot eretnekség ezekkel a helyi politikusokkal szemben is megfogalmazni. Ez felháborítja, agresszívvé teszi őket. Meggyőződésem, hogy „velejéig antidemokratikus”, így aztán a közösséggel szemben rendkívül veszélyes ez a gyakori politikai vezetői magatartás. Bár valamennyi politikai eszmeáramlathoz kötődő viselkedésben megtalálhatóak, meglehet, ez az attitűd még ma is a demokratikus centralizmus és a proletárdiktatúra nehezen kiapadó emlőiből táplálkozik. Ezek a közéleti szereplők hisztérikusan érzékenyek, különlegesen ingerültek a társadalmi kontrollra. Fórumokon bírálni, kritizálni illetlenség őket. A médiumokat küzdelmeik és eredményeik felsorakoztatójának tekintik – főként a saját települési körzetükben megjelenőket. Ha azok a valósággal igyekeznek őket szembesíteni, megzavarodnak, úgy viselkednek a nyilvánossággal, mint aki reggeli bódulatában a tükröt akarja megborotválni.

Vitathatatlan – vitatható – párbeszéd

Valaha hallgatólagosan, de számon tartottuk azokat a kérdéseket, amelyek – nyilvánosan – vitathatatlanok voltak. Volt, amikor sötét, befüggönyözött autók érkezésének veszélye tartotta kordában a közéletet, később jelentősen szelídült ez a rendszer, kifinomultabbak lettek annak a szabályozó eszközei. A 90-es politikai váltás egyértelműen elsöpörte ezt a veszélyt, s azóta megvitathatóvá váltak mindenféle nézetek, vélemények, programok. Folyik is sokszor – ilyen-olyan – társadalmi vita, ami megint egy fontos jelzője a rendszerváltásnak. Persze gyakran elégedetlenek vagyunk a honi vitakultúrával, a stílussal. Ebbe a vitába országos és helyi szinten is küzdelmes a civil társadalom bevonódottsága. A központi és a helyi hatalom sem szívesen megy elébe, keveset kezdeményezi ezt a folyamatot. A társadalmat
kliensnek tekintik, s nem erőforrásnak a problémák megoldásában.
Nem csupán a döntések véleményeztetését jelenti a közösség ügyeibe való bevonás. Éppen ellenkezőleg, a hatékony összefogás – partnerségnek nevezik ezt a polgári demokráciákban – a lehetőségek, az akaratok, a szándékok, az erőforrások lehetséges számbavétele a különféle cselekvési programok elindításakor lenne igazán célszerű. A közösség ügyeinek párbeszéd során való kimunkálása, majd a döntés előtti megvitatása. A párbeszéd a vitához képest is sokkal kifinomultabb módszer; mint ahogy az együttműködés, a partnerség egy kifinomultabb változata az összjáték.
Sokan persze a döntéshozók közül dörzsöltek és elviekben ismerik ezt a tételt. Néha ravaszul még beszélnek is róla, de nem hisznek benne. Mert nincs még veszélyérzetük. Ehhez demokratikus közeg, demokratikus politikusok és demokratikus civil társadalom szükségeltetik.
A civil társadalom pedig nem csupán a nonprofit szervezetek (matematikai) összessége. Ez nagyban egyszerűsítené a dolgot, ezt még esetenként megengedné a mostani típusú hatalomgyakorlás is: kicsit nehezen, de kiismerhető így számára; lehetőleg egyetlen tárgyalópartnert nevezzenek meg a település, a kerület, a város, a megye nonprofit szervezetei; s azzal majd tárgyalnak. Csakhogy a civil társadalom ennél sokkal tágasabb, kifinomultabb fogalom. Abba beletartoznak azok a formációk is, amelyek nem jogi személyiségűek. Asztaltársaságok, alkalmi koalíciók, helyenként közösségi tanácsok, baráti körök. „A szabadság kis körei”. De a civil társadalom meg ennél is több. Nem csupán ezek halmaza, de folyamatos reflexió egymásra: érvekre, elhatározásokra, érdekekre, kezdeményezésekre. Rezonancia a környezetre. Ennek lehet(ne) széles kerete a nagyon hiányzó társadalmi párbeszéd.


Ha itt még mindig nem fordul ki az olvasó kezéből az írás, ha nem lapoz tovább, hogy ez már maga az áttekinthetetlen káosz, akkor szívesen meggyőzném, hogy igazából itt kezdődik a civil társadalom. Az a folyamat, amely kedvet ébreszt az emberekben a véleményformálásra, a közösség ügyeibe való bekapcsolódásra, amely a személyes, családi, közösségi tartalékokat még mozgósítani képes. Elismerem, ezek a konglomerátumok kicsit cizelláltak, a körvonalai nehezen adnak határozott kontúrt, s a vége is bizonytalanul látszik. Ugyanis a civil társadalom egy folyamat, amely mindezek ellenére áttekinthető – ha kinyitjuk a szemünket, a fülünket és az agyunkat –, amely bizonyos mértékig kiszámítható, kalkulálható, és amely óriási erőforrásokat: társadalmi tőkét hordoz. Ha pedig használjuk – ellentétben a gazdasági tőkével –, nem elfogy, hanem mind jobban megsokszorozódik, megerősödik, növekszik ez a tőke.
De – ebben a félig felépített, félbehagyott demokráciában – hol vagyunk mi ettől. Hol vagyunk?
Péterfi Ferenc közösségfejlesztő
Vissza a tartalomhoz

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár