Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
A települési közösségfejlesztés és a humán erőforrás fontossága
Szerző:
Csörgő Gyula
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2013
Szám:
2
Oldalszám:
29
Nevek:
Varga A. Tamás, Ernst Schumacher, Bujdosó Dezső, Maróti Andor, F. Vankó Ildikó, Gelencsér Katalin, Talyigás Katalin, Széchenyi István, Soros György
Intézmények:
Kunszentmiklós Művelődési Háza, Kunszentmiklós ÁMK, MŰVESE, Budapesti Műszaki Egyetem, ELTE Budapest
Települések:
 Kunszentmiklós, Finnország, Görögország, Japán
Tárgyszavak:
„Közösségfejlesztés” c. könyv (Varga-Vercseg), katalizátor, cigánygyerekek, az iskola feladata

Csörgő Gyula:
A települési közösségfejlesztés és a humán erőforrás fontossága

(A visszaemlékezés a 2002. július 5.-én elhunyt Varga A. Tamás kunbábonyi emlékkonferenciáján szeptember 6.-án) hangzott el.
Az újraközlés szomorú aktualitását az adja, hogy 2012 karácsonya előtt Csörgő Gyula barátunk, egyesületi társunk is eltávozott az élők sorából. Most rá emlékezünk. A szerk.)
„Amikor a hozzászólásom címét viszontláttam a programban, eszembe jutott a „Heti hetes” szlogenje – „a humor nagyágyúi”. Jól nézek én ki, hogy a közösségfejlesztés mesterei, meg nagymesterei előtt akarok hozzá nem értőként előadást tartani…!
Aztán eszembe jutott, hogy meg lehet ezt úgy is oldani, hogy előre jelzem: szubjektív lesz ez a hozzászólás. És akkor máris bizonyos mentséget találok a magam számára. Amikor júliusban a Tamásra emlékező egyesületi közgyűlésre mentem (A Közösségfejlesztők Egyesülete július 31.-i közgyűlésén méltatta az alapító-elnök tevékenységét és választott új vezetőséget. A szerk.), sajnos a vonat és a metró is késett, és a vége felé estem be a gyűlésre. Az utolsó fölszólaló beszélt éppen, de én úgy gondoltam, hogy nekem, Kunszentmiklós szülöttjének, mindenképpen meg kell szólalnom. Mert 79-től 83-ig én voltam itt (ti. Kunszentmiklóson. A szerk.) a művelődési házban az igazgató, és nagyon sokan emlékeztek meg arról, hogy milyen jó munkát végeztek itt valamikor a 70-es évek elején a műegyetemisták a Tamás vezetésével, a MŰVESE keretében. (Tamás akkoriban a Budapesti Műszaki Egyetem Kulturális Titkárságának vezetője volt, s az Egyetemisták a közművelődésért mozgalom keretében (melynek egy része volt a MŰVESE – Műegyetemi Vetélkedő Seregszemle – játék) a műegyetemisták 200 művelődési ház tervrajzát készítették el az országban, s egyet, a kunszentmiklósit, fel is újították. A szerk.) És arra is emlékeztem, hogy az érkezésem előtti időszakban, tehát 79-ben, már elkezdték a művelődési ház újbóli renoválását. És többek között az általam nem szeretett, és később aztán nagyon nem szeretett vezetők némi utálkozással mondták: „Na, hála Istennek, eltűntettük a kék termet!” De én még láttam a házat úgy, ahogy azt a műegyetemisták itt hagyták nekünk: gyönyörű szépen volt kifestve.
Tegnap este még gyorsan átnéztem a „bibliámat”, a Közösségfejlesztés-t.
Azt már Pesten is mondtam, hogy én ezt valahogy úgy tekintem magamnak, mint a Petőfi a Nagy francia forradalom történetét. És most elszomorodva láttam, megint csak egy kicsit nyitottabb szemmel, hogy mennyi mindent nem hasznosítottam még én ebből a könyvből! Mert ebben a könyvben olvastam kedvenc idézetemet Schumacher-től, és akármikor a kezembe vettem, mindig ezzel kezdtem. És hát többnyire leragadtam egy-egy részletnél, és azt a százfajta módszert, meg eset-történetet eddig még csak alkalmilag olvastam el.
Amikor valahogy bekerültem a közösségfejlesztők közé, mindig nagyon jól éreztem magam. Gimnazista koromban a kémia-órán mindig csak azt bántam, hogy volt két anyag, amelyik egyáltalán nem akart egymással kapcsolatba kerülni, de jött a katalizátor és a segítségével lebonyolódott az a bizonyos vegyi folyamat. A két anyag szinte széttéphetetlen kapcsolatba került egymással, és akkor a végén kivált a katalizátor. Sokszor eszembe jut ez a közösségfejlesztők között.
Én a saját érdekemben tulajdonképpen roppant gyámoltalan voltam. Egyszerűen mindent elviseltem, mint a birka, ha viszont azt a közösséget érte támadás, igazságtalanság, amiben én voltam, akkor azért borzasztó lelkesen ki tudtam állni. Egy idő múlva rájöttem arra, hogy nekem úgy kell valahogy az ügyeimet intézni, hogy az kapcsolódjon a közösség ügyeihez, és akkor tudom a saját érdekemet is képviselni.
Beiratkoztam a másoddiplomás képzésre, levelezőn elvégeztem a tanárképző főiskolát, és három évet töltöttem megszakításokkal Bujdosó Dezső, Maróti Andor, F. Vankó Ildikó, meg a Gelencsér Katalin, Talyigás Katalin szárnyai alatt, és nagyon sokat tanultam tőlük. Maróti tanár úr a kultúra elméletéből fölsorolt vagy százat. Az egyik az volt, hogy a kultúra egyik értelemben az a mód, ahogyan élünk. A másik talán éppen a Maróti tanár úrnak a találmánya volt: a kultúra nem más, mint probléma-elemzés és megoldó képesség is. Ez énnekem nagyon tetszett, és akkor tulajdonképpen akaratlanul is kerestem azokat az eszközöket, módszereket, amivel meg lehet az embereket, gyerekeket szólítani, illetőleg meg lehet nyerni a saját ügyünk érdekében. És emlékszem rá, hogy milyen izgalom fogott el attól a Széchenyi-mondástól, hogy a nemzet ereje a kiművelt emberfőknek a sokasága. De igazából senki nem vette azt a fáradtságot, hogy netalántán valamit kezdeni is kellene ezzel a mondással! Közismert, hogy a 60-as években egy szinten voltunk Finnországgal, Görögországgal. Aztán húsz év múlva már mérhetetlenül előttünk jártak. És Japánban is a jó iskolarendszer alapján indult meg igazából a gazdaság fejlődése. És most érkezett el az idő, amikor elmondhatom a már említett kedvenc Schumacher-idézetet, hogy a gazdaságfejlesztés feltételei kívül esnek a gazdaságon, mert az az emberek tanultságtól, szervezettségétől és fegyelmétől függ.
Mindig nagy figyelemmel kísértem a cigánygyerekeket. Mostanában itt az ÁMK-ban óraadóként dolgozom. Az ÁMK már két igazgatót fogyasztott el a „cigány probléma” miatt – amit én soha nem tekintettem cigány problémának -, most van egy harmadik, fiatal igazgató, remélem, ő tovább bírja, illetőleg valami megoldást ki tud találni. Az ELTE pedagógiai tanszékének a vezetője írt egy fantasztikusan érdekes, rövid, de velős fejtegetést a spontán kirekesztődésről, s benne az iskola felelősségéről. De ugyanilyen felelőssége van az önkormányzatnak, a diák önkormányzatnak, illetőleg az ifjúsági munkának is. A valóságos munkával való találkozásról kellene gondoskodni, illetőleg az iskola feladata lenne bizonyos értelemben a gyerekek szabadidejének a megszervezése, kulturális és sportfoglalkozások keretében. El is kezdtünk klubfoglalkozásokat szervezni. 96 karácsonyára már egy viszonylag jól fölszerelt klubot tudtunk átadni a gyerekeknek. Január tizenegyedikén már el is lopták a nagyképernyős tv-t meg videót. Kiderült, hogy a gyerekek őstehetségek a sportban és nagyon jól táncolnak. A Soroshoz pályáztunk, és ennek az eredménye az volt, hogy sikerült a gyerekek tehetségét bemutatni, hogy diákújságírásban a három év alatt, amit a Soros hirdetett - nem csak cigánygyerekek számára - kiemelt első díjat kapott egy cigány fiú, utolérte a korosztályát sportban, tavaly pedig egy cigány-népismereti találkozón első helyet szereztünk. És most nyertük el a Sorosnak egy másik pályázatát, s a középiskolások diákújságírással foglalkoznak. Rengeteg olyan fiatal ember van, aki nem végezte el a nyolcadik osztályt, és a mai napnak a különösen nagy öröme számomra az, hogy tizenhárom hónap után - akkor vették el a székházunkat -, az Önkormányzat megengedte, hogy a hátralévő két hónapra irodát béreljünk.
Nagyon tetszett, amit a Bandi mondott (Markolt Endre. A szerk.), hogy ő úgy érzi, a Tamás katedrálist épített. És nagyon örülök, hogy ebben a katedrálisban most már én is egy imádkozó, vagy hívő lehetek. És az is nagyon tetszik, amit a Bandi javasolt, hogy egy év múlva érdemes lenne újra találkozni.
Amikor én itt a művelődési házban voltam, jártak oda apám barátai, nagyon jó népdalénekesek, és én, ha velük voltam együtt, mindig úgy éreztem magamat, hogy jobb ember vagyok. Olyan jó kisugárzásuk volt. És én ezt éreztem akkor is, amikor a Tamás mellett voltam, és az pedig nem kevés alkalommal volt, mert amikor ő bent járt Kunszentmiklóson és várta a társulatot, valahogy mindig arra jártam én is. És akkor csak mondtam, mondtam, mondtam és ő nagyon megértően, beszédesen hallgatott, és nekem megkönnyebbült a lelkem.
Köszönöm szépen.”

S most a Bakér Mente Kunszentmiklós-párti lap 2013. januári számában megjelent megemlékezést közöljük (A szerk.)


KISLÁDAFIA
(Balogh Mihály rovata)

2012. december 17-én örök nyugalomba vonult Csörgő Gyula, a Tanár úr, az Edző bá’, a „cigány elnök”, akit sokan ismertünk kis városunkban. De vajon ismertük-e tényleg? Tudtuk-e ki volt, hogyan gondolkodott a világról, milyen életutat járt?
1938. július 1-jén született Kunszentmiklóson, korán elveszítette az édesanyját, majd tizenhét évesen teljesen árva lett. A település szegénynegyedében, a Művész utcában nevelte özvegy, gyermektelen nagynénje, aki varrásból tartotta fenn magukat, járatta iskolába a sajátjaként szeretett rokon fiút. Gyula jól tanult és sportolt. Legendásan „sportos” osztályban érettségizett 1956-ban, amelybe országos középiskolai bajnok atléták jártak, mint például a későbbi európai csúcstartó, olimpikon súlylökő, Nagy Zsigmond. Eredményeik kovácsa, tanár-edzőjük, a náluk alig idősebb Mózes Albert („Buci tanár úr”) fanatizáló képességével a sport szeretetét, nevelő erejének tudatát egy életre beoltotta tanítványaiba, így a gerelyvetésben országos csapatbajnok Gyulába is.
A pesti egyetemen magyar – történelem szakra járt és a BEAC-ban atletizált. Ezekre az időkre Kristóf Attila barátja, a Magyar Nemzet újságírója úgy emlékezett lapja hasábjain, hogy Gyulával a BEAC pálya egyik szertárában laktak, szerénynek sem mondható körülmények között.
Két év után otthagyta az egyetemet, dolgozni ment, hogy fedezhesse tanulmányi költségeit. A nyírségi Porcsalmára került képesítés nélküli nevelőnek. Nyíregyházán szerzett tanári diplomát 1976-ban. Porcsalmán nősült, ott született meg a két gyermekük, ott élte szakmai élményekben, sikerekben leggazdagabb, legboldogabb éveit.
Színjátszó-rendező tanfolyamot végzett Nyíregyházán, vers- és prózamondást tanított, tanítványaival sorra mutattak be országos visszhangot vert darabokat. (Este a fonóban, Ludas Matyi, Lenne bár mindig napfény, Koldus és királyfi)
Nagynénje betegsége 1979-ben hazahívta. Művelődési ház igazgató lett szülőhelyén. Újra kezdte a gyermekszínjátszást, és intenzívebben folytatta a Porcsalmán indult diáksport-pedagógiai munkát. 1983-tól művelődési ház igazgató, majd pedagógus Kunadacson. Sikereket ért el adacsi atlétáival is.
Nyugdíjasként a szíve visszahúzta szülővárosába. Pihenés helyett fáradhatatlanul dolgozott a közéletben, bekapcsolódott a cigány kisebbségi önkormányzat munkájába, ahol elnökké is megválasztották. Sok cigány családon igyekezett segíteni tanácsaival, ügyes-bajos dolgaik intézésével. A kistérségben konzulensi szerepet vállalt, az ÁMK-ban pedig délutánonként részt vett a hátrányos helyzetű cigány tanulók fölzárkóztatásában, tehetséggondozásában. Különösen atlétikában voltak eredményesek tanulói.
Vallotta, hogy a nevelésben a sport mindenre jó. E gondolat jegyében alapította meg a Miklóssy János Atlétikai és Szabadidősport Egyesületet, találta ki és szervezte a sportcsarnok terematlétikai versenyeit, küzdött az egykori gimnáziumi sporttelep „föltámasztásáért.”
„Főállásban soha nem volt az ÁMK dolgozója, mégis az utóbbi 15-20 évet ott töltötte… Az ÁMK volt a második otthona. Tanácsaival, meglátásaival mindig felkereste az aktuális ÁMK igazgatót… Rendszeresen részt vett az ÁMK nyugdíjasok rendezvényein, mert közénk tartozott, ő maga volt az ÁMK!” – emlékezett rá Horváth Tibor igazgató.
Munkásságáért 2010-ben a Bács-Kiskun megyei közgyűlés elnöke elismerő kitüntetésben részesítette.
Globálisan gondolkodó, a világot megváltani akaró, törekvéseiben megalkuvást nem ismerő, igazi humanista volt, bízott a nevelés mindenhatóságában, bízott az emberekben. De öntörvényű, makacs, nehéz ember is volt, magányos harcos, akinek nagyszerű ötletei gyakran azon vallottak kudarcot, hogy kiváló elméleti felkészültsége, kreatív fantáziája igen csekély gyakorlati érzékkel párosult. Minden idegszálával szentmiklósi, az egykori „szélmalmok városa” gyermeke, aki modern Don Quijote-ként találta meg magának a mai szélmalmokat.
Még hogy Csörgő Gyula örök nyugalomba vonult? Aligha! Csak az edzéseket vitte magával Odaátra, s ha vannak ott valahol „túlvilágcsúcsok”, Gyula új tanítványai már biztosan készülnek a megdöntésükre.






Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár